Belépés
eposz.blog.xfree.hu
(Merkúr: Csillagjegy: Szűz: Föld) (Nap: Aszcendens: Oroszlán: Tűz) "Isten létezhet Sátán nélkül, Sátán nem létezhet Isten nélkül." Eposz Lauter Szabolcs
1987.09.04
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/15 oldal   Bejegyzések száma: 141 
Kurt Rieder: Waffen-SS a II. világháborúban
  2019-04-30 02:15:18, kedd
 
 


[Waffen-SS katonák, álló tüzelő testhelyzetben lévő kezében egy zsákmányolt szovjet eredetű PPSz géppisztoly látható]

* A Waffen-SS fegyverzete: Az SS-hadosztályok általános felszereltsége

A Waffen-SS-hadosztályok a II. világháború első felvonásában felszerelés szempontjából hátrányban voltak a Wehrmacht alakulataival összevetve. A hadsereg nem nézte jó szemmel az SS katonai erővé való fejlesztését, és a tiszti kar minden befolyását latba vetette, hogy akadályozza a Waffen-SS-hadosztályok korszerű haditechnikával való ellátását. A lengyel hadjáratban bevetett önálló SS-ezredek gépesített lövészalakulatok voltak, harckocsikkal nem, minössze lövészpáncélosokkal rendelkeztek, amelyek elsősorban felderítő feladatokat láttak el. Az elsőként felállított Waffen-SS-hadosztályok számára 1940 tavaszától már adtak át rohamlövegeket korlátozott számban, amelyek fontos tűztámogatást nyújtottak a gépesített gyalogság számára, de korszerű könnyű- és közepes páncélosokat ekkor még Himmler közbenjárása ellenére sem biztosított a Hadsereg Fegyverzetügyi Hivatala (HWA). A Waffen-SS-hadosztályok csak 1942 elejére, megannyi látványos hadisiker és súlyos véráldozat után vívták ki a jogot, hogy a Wehrmacht-alakulatokkal azonos értékű és mennyiségű felszereléssel lássák el őket. Ekkor a Leibstandarte Adolf Hitler, a Das Reich, majd a Totenkopf gépesített gyalogoshadosztályt teljes értékű páncéloshadosztállyá fejlesztették, és korszerű harckocsikkal és rohamlövegekkel - így a Waffen-SS hadosztályai felszereltség szempontjából egyenrangúvá váltak a Wehrmacht-hadosztályokkal.

A keleti fronton tanúsított helytállás elismeréseképpen Adolf Hitler kiemelt értékű alakulatként kezelte a Waffen-SS-hadosztályokat, Himmler SS-Reichsführer pedig teljes befolyását latba vetve próbálta elérni, hogy a Védosztag harcoló egységei több és korszerűbb haditechnikához jussanak, mint a hagyományos szárazföldi alakulatok, de ezen törekvése kudarcba fulladt. A Waffen-SS-alakulatokat a keleti fronton rendszeresen alkalmazták tűzoltó szerepkörben, az offenzív műveletekben mindig kulcsszerepet játszottak, melynek következtében nagyobb veszteségek sújtották őket, mint a Wehrmacht alakulatait, de ennek ellenére sem élveztek egyértelmű elsőbbséget a hadifelszerelés kiutalása terén. A Védosztag keleten harcoló alakulatainak felszerelésének jelentős része szovjet eredetű volt; mivel haditechnika terén folyamatosan hiányt szenvedtek, széles körben használták a Vörös Hadsereg arzenáljából nagy mennyiségben zsákmányolt géppisztolyokat, karabélyokat, pisztolyokat, aknavetőket, tarackokat, páncéltörő ágyúkat, teherautókat és harckocsikat.

Annak ellenére, hogy a Waffen-SS páncéloshadosztályai a háború utolsó szakaszában a nyugati és keleti hadszíntéren egyaránt kiemelt szerepet játszottak, általánosságban véve sem élőerő, sem rendelkezésre álló fegyverzet szempontjából nem múlták felül jelentős mértékben a Wehrmacht páncéloshadosztályait (a kivételek között volt az 501., 502., 503. SS-nehézpáncélos zászlóalj, amelyeket Királytigris harckocsikkal szereltek fel). 1944 nyarán, a normandiai harcok kezdetén a
Waffen-SS-páncéloshadosztályok általában 17-18 ezer katonából álltak, és teljes felszereltség mellett hozzávetőlegesen 160 közepes páncélossal rendelkeztek (ezek Panzer IV és Panzer V Párduc típusok voltak). A Waffen-SS-páncéloshadosztályok kiemelkedő harci értékét tehát nem a
Wehrmacht-páncéloshadosztályokhoz mérten fokozott élőerő vagy a fegyverzeti fölény garantálta, hanem a felhalmozódott harctéri tapasztalat és a szilárd katonai morál.

* A Waffen-SS fegyverzete: Harckocsik

A gépesített Waffen-SS-hadosztályokat 1942-ben fejlesztették páncéloshadosztályokká. Ezt megelőzően, a lengyel, a francia és a szovjet offenzíva végrehajtása során a különleges haderőnem egységei csak páncélgépkocsikkal rendelkeztek (amelyeket elsősorban felderítésre használtak), így az ellenséges harckocsizó alakulatokkal vívott harcok során önállóan nem, csak a Wehrmacht-páncéloshadosztályai oldalán kerültek alkalmazásra.

Az első harckocsi, amelyet a Waffen-SS-alakulatok alkalmaztak, a Panzer II könnyűpáncélos F jelzésű változata volt. Ezt a modellt 1937-ben állították hadrendbe mint átmeneti típust a jóval nagyobb és erőteljesebb, de még fejlesztési fázisban lévő Panzer III és Panzer IV típusok időszakos pótlására. A 9,5 tonnás, 3 fős személyzettel harcoló, fürge és megbízhatóan üzemeltethető harckocsi 1942-ben már csak korlátozott harctéri alkalmazásra, elsősorban felderítő feladatokra volt alkalmas, mert sem 35 mm-es frontpáncélzata, sem 20 mm-es lövege nem bizonyult elégségesnek a brit gyalogsági harckocsik, a francia nehézpáncélosok vagy a szovjet közepes harckocsik leküzdéséhez. A Leibstandarte páncéloshadosztálynál elsősorban felderítő feladatokra alkalmazták ezt a típust, mert a KwK 30 löveg és az MG 34 géppuskák alkotta fegyverzet élőerő és nem páncélozott célpontok ellen volt csupán hatásos, majd 1943 elején, több lépcsőben kivonták a harckocsit az első vonalban harcoló alakulatoktól. Miután a német szárazföldi haderőnek ekkor már égető szüksége volt ütőképes páncélvadászokra, a hadrendből kivont Panzer II modelleket átépítették, és a korszerűtlen könnyűpáncélosok új felépítménnyel, Marder páncélvadászként kerültek vissza a harcoló csapatokhoz.

A Panzer III közepes harckocsi korai, 37 mm-es löveggel szerelt változatait a Waffen-SS nem alkalmazta a háború során, csupán kiképzési feladatokra kapott néhány példányt a haderőnem. A típus 50 mm-es löveggel rendelkező, továbbfejlesztett, Panzer IIIJ jelzéssel ellátott változata azonban nagy számban harcolt az SS-páncéloshadosztályok kötelékében. Az 1942 nyarán felállított páncélos zászlóaljak alaptípusává vált modell fő fegyverzetét a hosszú csövű, 50 mm-es űrméretű KwK 39 löveg adta, amely könnyen páncélozott célpontok ellen akár 1500 méteres távolságból is hatékonynak bizonyult, a szovjet közepes harckocsik páncélzatát pedig 500 méteres távolságból is képes volt leküzdeni. Mindemellett a Panzer IIIJ harckocsi 50 mmm-es homlokpáncélzata kellően erősnek bizonyult a szovjet páncéltörő fegyverekkel szemben, 22 tonnás tömege pedig nem tette lomhává a kontrukciót.





[Totenkopf-páncéloshadosztály Panzer IVH közepes harckocsija]
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Kurt Rieder: Kommandó a II. világháborúban
  2019-04-29 17:36:19, hétfő
 
  (Géczi Zoltán)

[Mítosz, legenda és valóság]

Különleges alakulatok és speciális hadműveletek





[Ljudmila Mihajlovna Pavlicsenko őrnagy, a "Halál Asszonya". A mesterlövésznő 309 német katonával végzett a háború során.]

* Született mesterlövészek
* Frontharcosok
* A fegyver

* Hősök és hősi halottak

A Vörös Hadsereg legeredményesebb, s általában véve a hadtörténelem legeredményesebb mesterlövésznője Ljudmila Mihajlovna Pavlicsenko őrnagy volt. A Szovjetúnió Hőse érdeméremmel kitüntetett amazon harctéri szolgálata alatt 309 igazolt találatot ért el, a hivatalos jelentések szerint nem kevesebb, mint 36 német mesterlövésszel végzett. Az 1916-ban született, civilben történelemtudományt hallgató nő már a háború előtt tagja volt egy polgári lövészklubnak, majd a német agressziót követően az elsők között jelentkezett önkéntes katonai szolgálatra. Nem állíthatni, hogy tárt karokkal fogadták - a toborzótiszt először kinevette a csinos fiatal lányt, és gúnyosan kérdezte tőle, hogy egyáltalán látott-e már puskát. Pavlicsenko azonban kiváló lövésznek bizonyult, így az alapkiképzést követően a 25. lövészhadosztályhoz rendelték mesterlövésznek. Rövid, ám elképesztően intenzív harctéri pályafutása 1941 augusztusában vette kezdetét. Az Odessza melletti frontvonalra rendelték, ahol alig 10 hét alatt 187 találatot ért el. Alakulatát 1941. október 14-ről 15-re virradó éjszakán evakuálták a Fekete-tengeri Flotta naszádjai a körülzárt városból, Pavlicsenko ezt követően Szevasztopol védelmi harcaiban vett részt, ahol további 102 ellenséges katonával végzett. Az őrnagy néhány hónap leforgása alatt vált a fegyvernem legjobb szakértőjévé, az ellenséges mesterlövészekkel szembeni harcban példa nélküli tapasztalatokat szerzett - a frontszolgálat időszakában összesen 3 tucat német mesterlövészt cserkészett be és semlegesített. A Szevasztopolért vívott, még a keleti fronton is különösen intenzívnek számító harcok azonban őt sem kímélték: 1942 júniusában ellenséges tüzérségi tűzben megsebesült. Pavlicsenko kórházba került, majd a lábadozást követően kivonták a harctéri szolgálatból, és propagandaútra küldték nyugatra. Ellátogatott Kanadába és Nagy-Britanniába, valamint az Egyesült Államokba - mindenhol hősnek kijáró tisztelettel fogadták őt. Roosevelt elnök és felesége személyesen köszöntötte a Vörös Hadsereg rettenthetetlen amazonját, a Whinchester fegyvergyár személyre szóló karabélyt ajándékozott neki, a híres folkzenész, Woody Guthrie pedig dalt írt hozzá. Az amerikai körút mégis ellentmondásos érzelmeket keltett benne, mert a sajtó képviselői gyakran nyaggatták számára irreleváns kérdésekkel, és több ízben is megjegyzéseket tettek a küllemére, hiszen a korabeli nyugati nőideál elvárásaival szemben nem viselt sminket, és ruhatára sem volt előkelőnek mondható. Ő azonban nem kívánt megfelelni ezeknek az igényeknek: "Büszkén viselem az egyenruhám. Rajta van a Lenin-rend. Vér fröcskölte össze a harcok során. Az amerikai nők számára az a fontos, hogy selyem fehérneműt viseljenek az uniformis alatt. Úgy vélem, elég sokat kell még tanulniuk arról, mit is jelent az egyenruha."

A nyugati propagandakörút után Pavlicsenko már nem tért vissza a harcmezőre, kiképzőként szolgált a Vörös Hadseregben, és mesterlövésznőket készített fel a frontszolgálatra. 1945 után befejezte egyetemi tanulmányait, majd tudományos munkatársként szolgált a haditengerészet főparancsnokságán, illetve különböző veteránszervezetekben vállalt tisztségeket. Minden idők legeredményesebb mesterlövésznője 1974-ben hunyt el. Életéről és harctéri helytállásáról orosz-ukrán koprodukcióban forgattak nagy költségvetésű, látványos játékfilmet (A szevasztopoli csata, rend.: Szergej Mokrickij), amelyet 2015-ben mutattak be (a mozi cselekménye valós történelmi tényeken alapszik, de a forgatókönyvírók határozottan dramatizálták és fiktív elemekkel bővítették a mesterlövésznő biográfiáját).

Meg kell említeni, hogy Pavlicsenko őrnagy fegyvere nem a szovjet mesterlövészek alapfegyverét jelentő Moszin-Nagant, hanem a Tokarev-SzVT 40 félautomata karabély volt. Ez az öntöltő puska valamelyest nehezebb és nagyobb volt (4,9 kg, hossza 1222 mm), mint a széles körben alkalmazott Moszin-Nagant, és öntöltő mivolta miatt mechanikai szempontból bonyolultabb volt (ez a sorozatgyártás és a harctéri karbantartás miatt volt fontos szempont). A fegyver 7,62 milliméteres űrméretű töltényt lőtt ki, egy tár 10 darab lőszert tartalmazott, hatásos lőtávolsága pedig megfelelő optikai irányzékkal elérte az 1000 métert.

Nyina Alekszejevna Lobkovszkaja 20 évesen már harcedzett veteránként, Berlin romjai között fejezte be 1945 májusában a háborút. Az ötgyermekes, eredetileg szibériai, később bárnyamérnökként dolgozó apa megrendült egészsége miatt Tadzsikisztánba költöző családból származó lány mindössze 17 évesen jelentkezett a Vörös Hadseregbe. "Mindnyájunkat felbőszített a háború híre. A fiatalok hazaszeretete különösen élénk volt, másra sem vágytunk, csak hogy megvédelmezzük szülőföldünket a betolakodóktól, hogy kisöpörjük őket. Lázban égtünk, hogy végre harcolhassunk (...) Amikor hallottuk a háború hírét a rádióban, és olvastuk az újságokat, úgy gondoltuk, hogy kevesebb, mint egy éven belül ki fogjuk söpörni az ellenséget. De a németek egészen Moszkváig nyomultak előre, mielőtt sikerült megállítani őket." - emlékezett vissza 1941 nyarára. Lobkovszkaja önkéntesként jelentkezett a Vörös Hadseregbe, ám meglepődve tapasztalta, hogy "nem volt olyan könnyű bekerülni - a nők szolgálatvállalását nem igazán támogatták". Eleinte hadikórházban dolgozott nővérként, de miután géppuskásként szolgáló édesapja 1942 októberében elesett a voronyezsi harcokban, végképp elhatározta, hogy frontszolgálatot vállal. Alig 18 évesen kezdte meg a mesterlövész-kiképzést, amelyet meglepően jó eredménnyel végzett el, így megvalósulhatott a vágya: a hátország biztonságát maga mögött hagyva, a csatamezőn nézhetett farkasszemet az ellenséggel.

Lobkovszkaja a kiképzést követően a kalinyini hadszíntéren került bevetésre, alakulata a fronttal együtt haladt, elszántan zaklatva a hátráló német csapatokat, súlyos veszteségeket okozva az ellenség számára. 1943 őszétől folyamatosan törtek előre nyugat felé, 1944-ben a Baltikum területén szolgált a fiatal nő, ahol komoly sebesülést szenvedett; ezt követően kórházba került, de felépülését követően rögvest csatlakozott az immáron lengyel területen előrenyomuló Vörös Hadsereghez. Részt vett a Varsóért folytatott harcokban, majd az 1. Belorusz Front katonájaként, 1945.január 29-én lépte át a német határt. "Örömmel töltött el minket, hogy megélhettük ezt a napot, és német földön harcolhatunk az ellenséggel" - emlékezett vissza a kritikus jelentőségű napra. A berlini csata során szakaszvezetőként parancsnokolt egy női mesterlövész-különítményt; a különösen intenzív helységharcban, amely a sztálingrádi csata rémségeit idézte meg, ismételten helytálltak a Vörös Hadsereg rettenthetetlen mesterlövésznői.

Lobkovszkaja túlélte a háborút, és számos kitüntetéssel, hadnagyi rendfokozatban szerelt le. A mindössze 20 éves nő 89 igazolt találatot ért el, s bár a háború éveiben a legkeményebb megpróbáltatásoknak volt kitéve, nem panaszkodott sorsa miatt: "Büszkeséggel tölt el, hogy ahhoz a generációhoz tartozhatok, amely kész volt szembenézni a halállal a szabadságért és a haza függetlenségének kivívásáért. Mi, lányok, rendkívüli örömmel fogadtuk, hogy engedélyezték számunkra a frontszolgálatot."

A szövetséges haditudósításokban "Kelet-Poroszország Láthatatlan Rettegésének" nevezett, 1945. január 28-án, 20 éves korában hősi halált halt Roza Jegorovna Sanina 59 igazolt találattal írta be nevét a hadtörténelembe. Sanina 1941-ben, mindössze 17 évesen jelentkezett a Vörös Hadseregbe; döntését, miként oly sok bajtársa elhatározását, a hazája iránti elkötelezettség és a bosszúvágy vezette (egyik testvére hősi halált halt Sztálingrád ostrománál). A lány nyakas jellem, nyughatatlan karakter volt - 14 éves korában megszökött otthonról és 200 kilométert tett meg gyalogszerrel a tajgán át, hogy vonattal Arhangelszkbe mehessen, s ott beiratkozhasson egy középiskolába -, de ez alkalommal nem járt sikerrel - jelentkezését elutasították. Visszaköltözött a kollégiumba, és a tanulás mellett folytatta óvónői munkáját, de időről időre újra próbálkozott, mígnem 1943 nyarán sikerült bekerülnie a női alapkiképzési programba. Bár nem rendelkezett tapasztalattal fegyverkezelés terén, a lőtéren kiderült, hogy valódi őstehetség, ezért beválogatták mesterlövész-tréningre. A speciális kiképzést kiváló eredménnyel teljesítette, így lehetőséget kapott rá, hogy katonai akadémián szolgáljon kiképzőként - ő azonban frontszolgálatot akart vállalni.

Roza Sanina a 184. lövészhadosztályhoz került beosztásra, egy női mesterlövészekből álló szakasz parancsnokának nevezték ki. 1944. április 2-án kezdte meg a frontszolgálatot, első találatát pedig 3 nappal később érte el. A Vörös Hadsereg általános előrenyomulása miatt a 3. Belorusz Front sem pihenhetett, így a Sanina által vezetett mesterlövész szakasz is folyamatosan harcban állt. Májusban már 17 találatot ért el, és győzelmi listája gyorsan gyarapodott. Annak ellenére, hogy a Bagratyion-hadművelet megindításakor, június végén a hadvezetés a személyi veszteségek okán parancsba foglalta a női mesterlövészek visszahívását az első vonalból, Roza Sanina kérelmezte, hogy a direktíva ellenére is részt vehessen a harcokban az 5. hadsereg kötelékében, egy felderítő alakulat tagjaként. Miután elöljárói megtagadták kérését, a nő egyszerűen megszökött az alakulatától, és csatlakozott egy, az első vonalba rendelt alakulathoz (emiatt később megrovásban részesítették, de haditörvényszék elé nem vitték az ügyet). Június végén már a Vilniusz területén vívott harcokban jeleskedett, ahol újabb találatokat ért el a bekerített német alakulatokkal szemben.

Augusztus végén, amikor az előretörő szovjet alakulatok elérték a porosz határt, Sanina már 42 találatot igazolt. Ekkor már nem csupán a szovjet propaganda, de a nyugati sajtó is érdeklődést mutatott a fiatal mesterlövésznő személye iránt, az észak-amerikai magazinok számos cikket közöltek róla. Egy kanadai újságban "Kelet-Poroszország Láthatatlan Rettegésének" nevezték őt, egy amerikai cikk pedig a következő címmel jelent meg: "Orosz lány tartja rettegésben a kelet-poroszországi front német katonáit".

Az ifjú mesterlövésznő a kelet-poroszországi hadszíntéren szerzett nevet magának, s ugyanitt találkozott végzetével. 1945 januárjában alakulata heves német ellentámadás alatt állt, és intenzív tüzérségi tűzbe került. A veszteségek elborzasztó mértéket öltöttek, a túlélők a szovjet állásokra zúdoló gránátok elől önjáró tarackokban és más páncélozott harcjárművekben próbáltak menedékre lelni. Január 27-én a mesterlövésznő egy sebesült katonának próbált segíteni, amikor gránátszilánk érte a mellkasán, s bár bajtársai mindent megtettek, hogy megmenthessék életét, másnap belehalt a sérülésbe.

Sanina hírnevét harctéri helytállásán túl annak a hadinaplónak köszönheti, amelyet 1944. október 6-tól kezdve vezetett (ez egyébiránt súlyos kihágásnak minősült, mert a Vörös Hadseregben tiltották a személyes naplók írását, hiszen a részletes feljegyzések az ellenséges katonai hírszerzés számára is kritikus jelentőségű információkat tartalmazhattak). A 3 vastag füzetből álló hadinapló a mesterlövésznő halála után haditudósítóként szolgált bajtársa által Kijevbe került, ahol 20 éven át őrizték egy katonai archívumban, de 1965-ben több részletet is közzétett belőle egy szovjet magazin, a rá következő évtizedekben pedig további szemelvények is publikálásra kerültek. Fronton született feljegyzései egyszerre tanúskodnak elkötelezettségről és fájdalomról: "Képtelen vagyok elfogadni, hogy Misa Panarin már nincs köztünk. Milyen kiváló ember! Meggyilkolták őt... Szeretett engem, tudom, és én is szerettem őt. Oly nehéz a szívem, hiszen még csak 20 éves vagyok, és nincs férfi az életemben" - írta 1944. október 10-én.

A Vörös Hadseregben szolgált mesterlövésznők példa nélkül álló teljesítményt nyújtottak a háború során, bizonyítékát adva a gyengébbnek mondott nem valódi erejének: Klaudia Kalugina (257 igazolt találat), Nyina Pavlovna Petrova (122 igazolt találat), Artamonov gárda-főhadnagy (89 igazolt találat) és számos más társuk férfiakat megszégyenítő bátorsággal és eltökéltséggel harcoltak a Nagy Honvédő Háború vigasztalan éveiben.

A legtöbb szovjet mesterlövésznő azonban nem volt hasonlóképpen szerencsés, mint Pavlicsenko, Lobkovszkaja vagy Kalugina; soraikban éppúgy aratott a halál, mint a közönséges lövészkatonák között - az 1941 és 1945 között szolgálatot teljesítő, hozzávetőlegesen 2000 mesterlövésznő közül mindössze 500-an szerelhettek le a háború végén, s 1500-an haltak hősi halált a haza védelmében.




 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Kurt Rieder: Kommandó a II. világháborúban
  2019-04-29 08:15:50, hétfő
 
  (Géczi Zoltán)

[Mítosz, legenda és valóság]

Különleges alakulatok és speciális hadműveletek





Amerikai fenegyerekek

* A 101. és a 82. légi szállítású desszanthadosztály
* William Mitchell fiai
* Csak a legkiválóbbakat
* Az amerikai elmélet
* A nyugat európai front úttörői

* Az amerikai légidesszant fegyverzete és felszerelése

Az ejtőernyősök elsődleges lőfegyvere az 1936-ban rendszeresített M1 Garand félautomata karabély volt, amelyet széles körben használt az amerikai haderő. A .30 kaliberű (7,62 mm) fegyver teli tárjában 8 darab lőszer ült, az ejtőernyősök menetfelszereléséhez alapesetben további 16 teli tár tartozott (a bevetésekre általában ennél több munícióval indultak). A fegyver hatásos lőtávolsága optimális körülmények között elérte a 400-450 métert. A karabélyra rögzíthető bajonett az I. világháborúban is alkalmazott M1905 bajonett volt, amelyet utólag lerövidítettek, 16 hüvelykről 10 hüvelykre csökkentve a hosszát. Az M1A1 öntöltő karabélyt az M1 Garand alapján alakították ki, kifejezetten a légidesszant-csapatok igényei szerint. Ez a fegyver az M1 kompakt méretű változata volt: az eredeti karabély 110 centiméteres hosszával és 5,3 kilogrammos tömegével szemben könnyebben hordozható, kisebb méretű vizhatlan vászontokban is elférő lőfegyver volt. Az M1A1 kihajtható válltámasszal rendelkezett, a tárban 15 darab lőszer kapott helyet, a bajonett rögzítésére szolgáló gyűrűt pedig elhagyták. Ebből a változatból 150 ezer példány épült a II. világháború során, és kizárólag a légidesszant-alakulatok számára utalták ki. A 4,8 kilogramm tömegű 85 centiméter hosszú, automata M1 géppisztoly szintén közkedvelt volt az amerikai desszantosok körében. A .45 kaliberű, pisztolylőszerrel működő fegyvert 20 darab lőszert befogadó hagyományos tárral vagy 50 darab lőszert befogadó dobtárral látták el. Nagy tűzgyorsasága mellett elméleti lőtávolsága 150 méterre rúgott, de a gyakorlatban nem igazán használták 50-60 méternél távolabb lévő célpontok ellen. Az automata géppisztolyt a szakaszvezetők, az altisztek és a tisztek számára adták ki, lőszerjavadalmazása 15 tár volt, tehát az M1 Thompson géppisztollyal harcoló katona összesen 300 darab lőszerrel rendelkezett. A fegyver kiválóan bevált a lövészárkokban vívott harcokban és az épületharcászatban, mint szakaszszinten alkalmazott tűztámogató fegyver. A mesterlövészek megfelelő optikával szerelt M1903 Springfield karabélyokat használtak a harcokban, a tisztek oldalfegyvere pedig a széles körben használt, .45 kaliberű M1911A1 félautomata pisztoly volt, amelynek tárjában 7 darab lőszer fért el.

Az "ananász" névvel illetett MK2 repeszgránát és a Gammon-bomba szintén széles körben használt fegyverek voltak, de a normandiai partraszállás során bevetett desszantosok C2 plasztik robbanóanyagot is használtak az ellenséges bunkerek és tüzérségi állások leküzdésére. A II. világháború éveiben nagy mennyiségben gyártott, .50 kaliberű (12,7 mm) M2 Browning nehézgéppuska és a .30 kaliberű (7,62 mm) M1917A1 Browning nehézgéppuska elsősorban a védelmi harcokban bizonyult hasznosnak, de ezeket a fegyvereket méretük és nagy tömegük miatt kontérenerekben desszantolták, csakúgy, mint a 60 milliméteres M19 aknavetőket. A 19 kilogrammos aknavetőt a könnyebb szállítás végett 3 részre lehetett bontani, melynek köszönhetően 3 katona könnyedén tudta szállítani.

Az amerikai légidesszant katonái számos speciális eszközzel is fel voltak szerelve, amelyek a katonák tájékozódását segítették, illetve túlélési esélyét növelték. Az alapfelszerelés része volt az iránytű, amelyből 2 modellt rendszeresítettek: a nagyobb méretű változatot szíjjal látták el és csuklóra erősítve, karóraként hordták, emellett egy kisebb, könnyedén rejthető változatot is kaptak a desszantosok. Mindkét változat fluoreszkáló tűvel volt szerelve, hogy éjszakai fényviszonyok között is leolvasható legyen, a ház műanyagból készült, és ellenálló üveglapot is kapott. A tiszteknek kiutalt túlélőkészlet tartalmazott még egy kisméretű, fémből készült fűrészlapot, egy vízhatlan anyagra nyomott térképet a kijelölt műveleti területről, illetve az adott országban érvényes készpénzt. Kisméretű, zseblámpához hasonlatos, mindkét végén világító jelzőlámpákkal is rendelkeztek, amelyeket a desszantolt konténerek és csomagok megjelölésére használtak. Ezek segítségével könnyebb volt éjszaka megtalálni a létfontosságú fegyvereket, élelmiszert vagy elsősegélykészletet; a különböző csomagok megjelölésére más és más színű fényeket használtak (lőszert például vörös jelzéssel látták el). A hagyományos teherkonténerek fém-fa vegyes építésű, 180 centiméter hosszú és 38 centiméter átmérőjű eszközök voltak, amelyek lábrészénél az ütközés erejét tompító betétet építettek be, az ernyő pedig a konténer fejrészében volt elhelyezve.

A gombszerű "világítókorongok" rádiumot tartalmaztak, ezért felettébb óvatosan bántak velük; vagy a sisak hátsó részére, vagy az egyenruha hátsó részére erősítették őket, hogy éjszaka is képsek legyenek követni egymást a sorban vonuló katonák. Az ejtőernyősöket felszerelték gyalogsági ásóval, a csendes-óceáni fronton harcoló katonák pedig nagyméretű, egykezes dzsungelkést is kaptak, amelyek segítségével utat vághattak a sűrű trópusi növényzetben (ezeket a normandiai partraszállásban résztvevő katonáknál is gyakorta lehetett látni). Miután az M1A1 öntöltő karabélyt nem lehetett bajonettel felszerelni, az M3 típusú harci kés is az ejtőernyősök felszereléséhez tartozott, amelyet egy M2 rugós kés egészített ki (utóbbit elsősorban az ejtőernyő zsinórzatának elvágására, illetve hétköznapi célokra használták). Valamennyi ejtőernyős rendelkezett TL 122-A jelzésű elemlámpával, amelynek lencséjére különböző színű - vörös, kék, sárga - szűrőket lehetett rögzíteni. Sokak málhazsákjában volt megtalálható az M1938 drótvágó eszköz, amelyet a szögesdrótból vont műszaki akadályok és a drótkerítések átvágására is használtak (a drótvágó műanyag markolatot kapott, így a magasfeszültség alatt álló drótot is biztonságosan vághatta át a katona). A D-nap során bevetett deszantosok legfurcsább felszerelése a Tücsök névvel illetett csettegő volt, amely segítségével azonosíthatták egymást a szétszóródott ejtőernyősök. A közismert, matt fekete felületkezeléssel ellátott Zippo öngyújtók nem tartoztak az alapfelszereléshez, ezeket a katonák saját döntésük szerint szerezhették be (ugyanakkor a Zippo gyártókapacitását teljesen lekötötte a hadsereg, ezért a II. világháború éveiben a polgári piacra egyáltalán nem szállított öngyújtókat a híres cég).

* Desszantosok a pokol országútján: Kudarc Hollandiában
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Kurt Rieder: A könyörtelen Waffen-SS
  2019-04-29 07:58:56, hétfő
 
  (Géczi Zoltán)

A Totenkopf-hadosztálytól a Malmédy-i mészárlásig

(Mítosz, legenda és valóság - Hűség és becsület)





[Harmadik harkovi csata, 1943.: az LSSAH ismételten bizonyította katonai értékét]

* A könyörtelen SS

Majdnem 80 év telt el a II. világháború óta, de a harcoló SS mítosza mit sem kopott azóta. Az egykori Védosztag története ma már részleteiben is feltárt história, a halálfejes alakulatok megítélése mégis ellentmondásokkal teli: akadnak, akik fantáziált hóhérmesterek pokolbéli hordájaként tekintik az SS-t, mások pedig minden idők legnagyobb katonai értékű gárdaalakulatát, a végsőkig való helytállás és a törhetetlen küzdőszellem képviselőiként emlegetik a Harmadik Birodalom elit katonáit.

Megalakulásakor az SS csupán maroknyi férfit számlált, ám 1939-re ereje olyannyira gyarapodott, hogy elkülönült államot alkotott az államon belül. A Schutzstaffel számos nyilvános és titkos részlegből állt, ezért tevékenysége roppant változatos képet mutat: akadnak szigorúan titkos, okkultista csoportosulások, melyek bizarr "kutatásokat" végeztek; harcoló alakulatok, melyek gyakorta páratlan helytállást tanúsítva, rendíthetetlen harci morállal küzdöttek; halálbrigádok, melyek módszeresen mészárolták halomra a civileket; különleges egységek, melyeket a legkockázatosabb harctéri feladatok során vetettek be; titkosrendőri és hírszerző részlegek; miként a koncentrációs táborok személyzete, a halálgyárak működtetéséhez nélkülözhetetlen személyi állomány is a halálfejesek közül került ki. Rettenthetetlen harcosok és véreskezű mészárosok; háborús bűnösök és soha meg nem futamodó parancsnokok; brutális vallatótisztek és zavaros elméjű "tudósok"; sokszorosan kitűntetett frontkatonák és notórius fosztogatók - valamennyien Heinrich Himmler SS-Reichsführer Védosztagában szolgáltak.

Az SS kötelékéhez tartoztak Adolf Hitler leghíresebb gladiátorai, akik leleményesség, kitartás és bátorság dolgában egyaránt felülmúlhatatlannak mutatkoztak: Otto Skorzeny, Sepp Dietrich, Michael Wittman, Joachim Peiper vagy Ernst Barkmann neve ma már legenda. Miként a nácizmus legocsmányabb bűncselekményeit is az SS tagjai követték el: Klaus Barbie, Reinhard Heydrich, Rudolf Höss, Karl Adolf Eichmann szintén a halálfejesek uniformisát viselte. Oroszlánszívű férfiak és gyáva szájhősök egyaránt szolgáltak a Védosztagban: voltak katonák, akik saját életüket sem tekintették értéknek, és akadtak olyanok is, akik vész idején riadt nyúlként iszkoltak tova.

Annak ellenére, hogy az SS a kezdetekben a hitleri fajpolitika legfőbb megnyilvánulása volt, a háborús veszteségek felszaporodásával a gárdaalakulat ugyancsak heterogénné vált. Kezdetben csakis olyan önkéntesek jutottak tagsághoz, akik igazolni tudták német származásukat és megfeleltek a faji kívánalmaknak, ám - az idő múlásával - francia, flamand, norvég, dán, orosz és egyéb nemzetiségű férfiak is felvételt nyertek, később pedig gyakoriakká váltak a kényszersorozások. A tiszta germán férfiak elit hadseregének szánt Waffen-SS fokozatosan elvesztette eredeti arculatát, megszűnt homogénnek lenni, és a személyi állomány felhígulásával az egységek szerepe és megítélése is megváltozott.

A könyv, amit az Olvasó a kezében tart, próbálja több oldalról bemutatni az SS, illetve a Waffen-SS históriáját: egyaránt szól borzalmas rémtettekről és páratlan diadalokról; háborús bűncselekményekről és harctéri helytállásról; kikezdhetetlen bátorságról és sötét aljasságról; hűségről és árulásról, hogy az érdeklődő a vérvörös betűkkel szedett vádirat vagy elfogult propaganda helyett árnyaltabb képet alkothasson a 20. század leghíresebb, egyszersmind leghírhedtebb katonai alakulatának a történetéről.





* Hűség és halál: A Waffen-SS felállítása

A Stosstrupp Hitler, a majdani SS elődszervezete 1923 májusában alakult meg egy berlini csapszék hátsó helységében. Tekintve a Védosztag későbbi jelentőségét és erejét, a helyszín meglehetősen abszurdnak tűnhet, ám nem érdemes megfeledkezni arról a tényről, hogy ekkor még maga az anyaszervezet, az NSDAP sem volt több mint kicsiny, mellőzött politikai párt, melynek tagsága szerény volt, és társadalmi szinten sem tudott nagyobb tömeget mozgósítani néhány száz vagy ezer embernél. A söröző különtermében gyakorta vedégeskedő politikai aktivisták azonban mindennél jobban hittek a hitleri eszmében, és eltökélték, hogy akár életüket is feláldozzák a mozgalom sikeréért, így örökkön tartó hűséget fogadtak a majdani Führernek, mielőtt poharukat önként választott vezetőjükre és parancsolójukra ürítették.

A Stosstrupp Hitler már a kezdetek kezdetén is különbözött a párt Ernst Röhm által parancsnokolt fegyveres szárnyától. Tagjai Adolf Hitler szolgálatára esküdtek fel, feladatuk a lázasan agitáló szónok oltalmazása volt, így folyton-folyvást az ő árnyékában jártak és gondoskodtak személyes biztonságáról. Vezetőjük ekkortájt gyakorta forgolódott kétes hírű csapszékekben és nyilvános rendezvényeken, ahol kommunista szimpatizánsok és más, baloldali aktivisták is toboroztak párttagokat szervezeteik számára: akik nem csupán szóban, de tettlegesen is készek voltak szembeszegülni az antiszemita nézeteket hangoztató pártvezérrel, ezért nagy szükség mutatkozott a testőrség szolgálataira. A Stosstrupp Hitler bármikor készen állt a harcra, és számos kocsmai verekedésben bizonyította hűségét és harckészségét, ezért a testőrök sokkalta különbnek érezték magukat a párt többi tagjánál, és a náci ideológia elit harcosaiként határozták meg önnönmagukat. Így tehát nem fogadtak be minden jöttmentet soraikba: alapvető feltétel volt a hitleri eszmék iránti fanatikus rajongás, az agresszivitás, az áldozatvállalásra való hajlam, miként a fegyveres és fegyvertelen közelharcban való jártasságot is megkövetelték. A Stosstrupp kicsiny, de mindenre elszánt csoport volt, mely gyorsan kivívta Adolf Hitler tiszteletét. Az NSDAP vezetője kiváltképp értékelte a személyes testőrség végtelen lojalitását: az ingadozásra hajlamos, Ernst Röhm személyes politikai ambíciói miatt csak üggyel-bajjal kontrollálható SA-val szemben ők Hitler minden parancsát készségesen teljesítették, és akár meghalni is készek voltak érte.

A Stosstrupp volt a mag, melyből a majdani SS kicsírázott, ily módon pedig alapvető hatást gyakorolt a Védosztag által alkalmazott szimbólumok rendszerére: a testőrség tagjai a kezdetektől fogva fekete sapkát viseltek, amit halálfej díszített. Maga a halálfej korántsem volt ismeretlen jelkép a hadtörténelemben jártasak számára, hiszen korábban már számos gárdaalakulat használta. A porosz feketehuszárok csákóját hajdanán halálfej ékesítette, miként az I. világháborúban harcoló különleges alakulat katonái is uniformisukon hordozták ezt a szimbólumot. A Totenkopf valamennyi esetben elit alakulatokat jelképezett, mely alakulatok katonái kirívóan magas kockázatot vállaltak, különös agresszivitással harcoltak, hűségük pedig megingadhatatlannak mutatkozott - tökéletes jelkép volt hát Hitler személyes testőrsége számára.

Az NSDAP felfüggesztése idején a Stosstrupp is illegalitásba vonult, és csak akkor egyesült, mikor Adolf Hitler visszanyerte szabadságát. A náci vezető találkozót kezdeményezett, melyre meghívta a Stosstrupp egykori alapítóját, és azt az utasítást adta, hogy ismét állítsa fel az egykori testőrséget. Julius Schreck, az NSDAP gazdasági tisztviselője örömmel teljesítette a parancsot, és elindult, hogy felkutassa a hajdani bajtársakat. A férfi meglátogatta a jól ismert sörözőket, és egyenként összeszedte a Stosstrupp tagjait, akik boldogan tértek vissza Adolf Hitler szolgálatába. Julius Schreck - aki Adolf Hitler személyes sofőrjeként is szolgálta a leendő kormányfőt - meg akarta tartani a jól bevált gárdát, ám a régi nevet elvetette, és 1925 szeptemberében átkeresztelte a testőrséget, melynek új neve Schutzstaffel, azaz Védosztag lett. A régi harcostárs tudta jól, hogy elkerülhetetlen a bővítés, a toborzás irányelveit azonban roppant szigorral fogalmazta meg, mivel maga Adolf Hitler is arra kérte, hogy csakis a legkiválóbb férfiak belépését engedélyezze, a testőrség felhígulását elkerülendően. A Nemzetszocialista Munkáspárt vezére tiszta irányelveket szabott: olyan alakulatot kívánt maga mellé állítani, amelynek tagjai csakis az ő parancsainak engedelmeskednek, és - ha utasítást kapnak -, akár saját vértestvéreikkel szemben is felvonulnak; nemkülönben kritikus szempont volt, hogy az önkéntesek rendelkezzenek harci tapasztalattal, és bármikor álljanak készen a küzdelemre. Hitler szántszándékkal törekedett a testőrség létszámának minimalizálására, mondván: inkább kevés, de megbízható embereket kívánt bevenni a különleges csoportba, mintsem bizonytalan szándékú, politikailag ingatag férfiakkal töltse fel a létszámot. A pártvezér maga ellenőrizte a jelenkezőket, és csak az erős testalkatú, faji szempontból kifogástalan, 25 és 35 életév közötti, józan életvitelű önkénteseket emelte be a különítménybe. Az SS eleinte - az egyre dagadó, ezáltal egyre heterogénebbé váló Sturmabteilunggal szemben - kicsiny szervezet volt, mely városonként alig 11 főt: 1 parancsnokot és 10 férfit számlált (csak a fővárosban, Berlinben került 2 csoport felállításra). A tagság által viselt egyneruha megegyezett az SA barna uniformisával, azzal a különbséggel, hogy a Védosztag fekete sapkát és feketével szegélyezett horogkeresztes karszalagot viseltek. A Schutzstaffel csendben, feltűnés nélkül végezte a dolgát: a tagok nem vettek részt az utcai verekedésekben, nem agitáltak a nyilvánosság előtt, nem lobogtattak zászlókat és nem ordibáltak a sörözőkben, de állhatatosan kísérték a vezért, kinek szolgálatára sírig tartóan felesküdtek. Az SA volt a zajos többség, a piszkos ügyek elintézéséért felelős katonai szárny, a párt ökle; a szervezeti szempontból hozzá tartozó, ám a valóságban elkülönített SS pedig a gárdaalakulat, mely csakis Adolf Hitlernek tartozott hűséggel. A fekete sapkások csak akkor léptek akcióba, ha vezérük testi épsége forgott kockán, ám ekkor riasztó brutalitással harcoltak; nem egyszer előfordult, hogy csúnyán összeverték, majd az ablakokon és az ajtókon hajigálták ki azokat, akik szóban vagy tettleg rontottak neki a pártvezérnek.

Az SS vezetői posztját ekkor Erhard Heiden töltötte be, aki az igen hangzatos, ám tényleges hatalommal nem járó SS-Reichsführer, vagyis SS birodalmi vezető címet viselte. Erhard Heiden roppant szigorú szabályokat vezetett be, melyek egy szerzetesrend és egy lovagrend előírásainak különös elegyét mutatták: megkövetelte a tagoktól a makulátlan ruházkodást, az illemtudó viselkedést, a politikai képzettséget, a folytonos készültséget és a kifogástalan fegyelmet. Erhard Heiden megerősítette a Védosztagot, ám képtelen volt ellenállni az SA felől érkező folyamatos támadásoknak, és 1928 végén lemondott posztjáról. Adolf Hitler 1929. január 6-án helyettesét, Heinrich Himmlert nevezte ki az SS birodalmi vezetőjének - kétségtelen, hogy nálánál különb embert bajosan találhatott volna erre a feladatra.

Mikor Heinrich Himmler átvette a Védosztag vezetését, az SS erős presztízse ellenére is apró, jelentéktelen szervezet volt a náci párton belül, mely nagy mértékben függött az SA-tól; az új birodalmi vezető azonban komoly ambíciókat dédelgetett és eltökélte, hogy független és befolyásos gárdaalakulattá fejleszti a halálfejesek különítményét. Elődei már lefektették az alapokat, az építkezés java azonban reá hárult, mely kötelességet kicsattanó örömmel vállalt magára. Heinrich Himmler volt az, ki fáradságos, egyszersmind pedáns szervezőmunkájával naggyá tette a Védosztagot, és megalapozta az új német lovagrend mítoszát, mely férfiak sokaságát csábította a szervezet kötelékébe. Mikor átvette az SS vezetését, a gárdaalakulat mindössze 280 tagot számlált, ezért az új birodalmi vezető széles körű toborzó tevékenységbe kezdett: egy évre rá a tagság létszáma már megközelítette a 3000 főt, 1931-ben elérte a 15000 főt, 1932 végére 52000 férfi viselte büszkén a halálfejes sapkát, 1933-ban pedig már nem kevesebb mint 209000 tagja volt a szervezetnek.

Heinrich Himmler kiváló vezetőnek mutatkozott: egy álmodó kamasz nagyra törő ambícióival és egy segédkönyvelő aprólékos precizításával felfegyverezve fejlesztette az alakulatot. Az SS-Reichsführer arra törekedett, hogy függetlenítse a Védosztagot, ezért külön szabályrendszert hozott létre, és saját szimbólumrendszert alakított ki, melyek megkülönböztették az elit egységet a szedett-vetett küllemet mutató, fegyelmezetlen és gyakorta botrányosan viselkedő SA-tól. Adolf Hitler támogatta őt ebbéli törekvésében, hiszen a pártvezérnek szüksége volt egy gárdaalakulatra, mely csakis az ő parancsainak engedelmeskedett, ezért Himmler tisztségbe helyezése után kijelentette, hogy az SS nem köteles engedelmeskedni a Sturmabteilung felől érkező utasításoknak. A Schutzstaffel katonái ennélfogva nem csupán ruházatukat tekintve, de magaviselet dolgában is nagy differenciát mutattak a rohamosztagosokkal szemben: az SA rendszeresen lázadozott, és nyíltan becsmérelte a pártvezetést, a Védosztag katonái pedig csendben, teljes hűséggel szolgálták Adolf Hitlert - a halálfejes gárda előírásai sem az egyéni vélemény, sem a kritika hangoztatását nem tűrték.

Himmler vezetése alatt az SS ideológiai téren és egyéb szempontok szerint is komoly fejlődésen ment keresztül. A népi német eszmébe és a germán lovagrend történetébe belebolondult, a genetikával amatőrként kóklerkedő birodalmi vezető már ekkor elhatározta, hogy az SS-ből nem csupán egy politikailag elkötelezett, nagy hatalmú gárdaalakulatot farag, hanem létrehozza az "északi típusú német férfiak szövetségét": az árja vér összegyűjtését és szaporítását célzó szervezetet is. Himmler mindennél értékesebb genetikai bankká kívánta tenni a Védosztagot, ezért roppant szigorú szabályokat hozott, és sűrű rostával válogatta az önkénteseket. Azon férfiak számára, akik beléptek a szervezetbe, kötelezővé tette a családfa bemutatását: igazolniuk kellett, hogy őseik közt sem zsidók, sem más alantasnak tartott rasszok képviselői nem fordultak elő. Az ily módon összegyűjtött "jó vért" módszeresen kívánta szaporítani, ezért bevezette a házasodási engedély intézményét, és csak azon frigyeket hagyta jóvá, melyek fajilag megfelelőnek ítéltettek.

Az új elit látványosabb megkülönböztetése céljából az SS egyenruháját is módosította. 1932-ig a Védosztag tagjai az SA uniformisát hordták, melyet fekete, halálfejjel ékesített sapkával egészítettek ki. Heinrich Himmler azonban felszámolta ezt a szokást, és fekete egyenruhákba bújtatta a Schutzstaffel önkénteseit. Az alakulat jelmondata ("Hűségem a becsületem") a sírig tartó lojalitást, a totenkopf a harckészséget, a faji alapon történő szelekció pedig az elit jelleget szimbolizálta - így az SS immáron a formalitások szempontjából is élesen elvált az SA-tól.

A gazdasági világválság által megtépázott Németországban sok fiatal volt, akik szerettek volna csatlakozni valamely politikai mozgalomhoz, és szimpatizáltak a náci eszmékkel, ám visszatetszőnek tartották a párt fegyveres szárnyát, ezért nem léptek be az NSDAP-ba. Az SA tagságában nagy számban akadtak köztörvényes bűnözők és homoszexuálisok, gonosztevők és megrögzött iszákosok, politikai szélhámosok és félkegyelműek. A szervezet tevékenysége pedig sokakban keltett undort: a barna ingesek olcsó sörözőkben tivornyáztak, és az utcákon verekedtek, nyíltan provokálták a kommunista szimpatizánsokat és belekötöttek a köztársaságpártiakba. A Védosztag ezzel szemben a józan életvitelű, faji alapon válogatott, ideológiailag felkészített férfiak bajtársias közösségét kínálta számukra, egy értékek mentén szervezett elit társaságot, így a tagsági könyv birtoklása büszkeséggel tölthette el az önkénteseket. Az SS szigora és puritanizmusa éles kontraszttal vált el a zavaros társadalmi viszonyoktól, az antikommunista ideológia és a német népi eszme folytonos hangoztatása pedig rengeteg középosztálybeli vagy felső körökből származó fiatalt megnyert, akik megtiszteltetésnek vették, ha magukra ölthették a fekete uniformist.

Eközben az SS szervezeti felépítés szintjén is nagy változásokat mutatott. Himmler, kihasználva befolyásának folytonos gyarapodását, új csoportokat állított fel, melyek változatos feladatok ellátására voltak hivatottak. A rettegett hírnévre szert tett biztonsági hivatal, a Sicherheitsdienst 1932-ben állt fel; a kiterjedt besúgóhálózatot igazgató SD élére Himmler egy haditengerészettől elcsapott, kiemelkedően intelligens és teljességgel gátlástalan tisztet nevezett ki. Reinhard Heydrich a sors váratlan ajándéka volt az SS-Reichsführer számára: az SS alapját képező fajpolitika szempontjából modellértékű, szőke, kék szemű, tiszta germán küllemű férfi alig évek leforgása alatt létrehozott egy óriási titkosrendőrséget, és kétségek nélkül, semmilyen gaztettől vissza nem riadva szolgálta a hitleri rezsimet. Az SD elsősorban belső hírszerzési célokat szolgált, így szükségesnek mutatkozott egy végrehajtó szerv felállítása, ezért 1933 áprilisában az SS szervezetén belül megalakult a hírhedt titkosrendőrség, a rettegett Gestapo.

Heinrich Himmler irányítása alatt a Védosztag taglétszáma felgyarapodott, presztízse megszilárdult, befolyása pedig kiterjedt - az SS immáron készen állt a hatalmi harcra, hogy saját testvére, az Ernst Röhm által vezetett SA ellen meneteljen.





[SS-tőr, rajta a híres jelmondattal: "Hűségem a becsületem"]

* Az SS anatómiája: A Waffen-SS páncéloshadosztályok legfontosabb fegyverei
* Hűség és halál: Veszteségek és pótlások
* Hűség és halál: Az SS agóniája
* Hűség és halál: Az SS hagyatéka
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Kurt Rieder: Waffen-SS a II. világháborúban
  2019-04-29 07:50:54, hétfő
 
  (Géczi Zoltán)

A Waffen-SS története: Katonák az acélzivatarban - Waffen-SS, az elit alakulat

(Mítosz, legenda és valóság)

[Waffen Schutzstaffel] (Fegyveres Védosztag)




* A Waffen-SS fegyverzete: Kézifegyverek

A Waffen-SS katonák legfontosabb kézifegyvere a Karabiner 98 karabély volt. A 7,92 milliméteres kaliberű lőfegyver elődjét (Gewehr 98) 1888-ban tervezték, majd a rá következő évtizedekben több ízben is korszerűsítették a konstrukciót. A Waffen-SS által is alkalmazott változat sorozatgyártása 1935-ben kezdődött meg, és egészen a háború végéig tartott; összesen 14,5 millió példány készült a német lövészkatonák elsődleges fegyveréből. Az ismétlőrendszerű karabély 5 darab lőszer befogadására volt képes, tömege 4 kilogrammot tett ki, hossza 125 centiméter volt (a rövidített csövű Kar 98b változatot elsősorban a hegyivadászok használták). Gyakorlati lőtávolsága 500-600 méter volt, de képzett kézben elérhette akár az 1000 métert is, ennélfogva a szükséges kiegészítésekkel mesterlövészek számára is megfelelt. A mesterlövészek számára kiutalt karabélyokat a gyári lőpróba során válogatták ki, majd megfelelő optikával (általában ZF 39 vagy ZF 42) látták el őket; szerkezeti különbség nem volt a lövészkatonák és a mesterlövészek által használt karabélyok között.

A II. világháború talán leghíresebb német kézifegyvere, az MP 38 váltótípusaként bevezetett MP 40 géppisztoly 1940-ben kezdte meg a frontszolgálatot, és a háború végéig nagy számban alkalmazták a Waffen-SS egységei. A 4 kilogramm tömegű rohamfegyver hatásos lőtávolsága elérte a 200 métert, elméleti tűzgyorsasága pedig a percenkénti 550 lövést, így különösen hatékonyan alkalmazták a keleti front intenzív helységharcaiban. A fegyver préselt fémlemezekből készült, így sorozatgyártása nem igényelt bonyolult gépsorokat és magasan képzett munkaerőt. A fenti erényeknek köszönhetően az MP 40 széles körben elterjedt kézifegyverré vált, összesen 1,1 millió darabot adtak át a hadseregnek. A fegyvercsalád (MP 38, MP 40, MP 40/1, MP 41) valamennyi tagja 9x19 milliméteres Parabellum lőszerrel tüzelt, amelyből 32 darabot fogadott be a Hugo Schmeisser által tervezett, a mérnök nevével ellátott szekrénytár (a szövetségesek ezért hívták tévesen Schmeisser géppisztolynak).

Az MP 44 (Sturmgewehr 44, StG 44) rohampuska 1944 elején jelent meg a Waffen-SS arzenáljában, de jelentősebb mennyiséget csak 1944 végén adtak át a minden szempontból kiváló konstrukcióból. Az StG 44 volt az első köztes lőszert használó kézifegyver a német hadseregben, amely a pisztolytölténynél erősebb, de a karabélyok számára rendszeresített tölténynél gyengébb lőszerrel üzemelt. A gázelvételes rendszerű fegyver elméleti tűzgyorsasága percenként 500 lövés volt, a tárban 30 darab 7,9x33 milliméteres lőszer fért el. Üresen 4,6 teli tárral együtt 5,1 kilogrammos tömege, pontossága, megbízhatósága, nem utolsósorban kiemelkedő tűzereje miatt ideális harci eszköz volt a rohamosztagok számára, de a szövetséges bombatámadások által megtépázott német hadiipar 1944-ben már nem tudta teljesíteni a hadvezetés mennyiségi elvárásait. Az eredeti tervek a német lövészkatonák által használt Kar 98 karabély teljes leváltását irányozták elő, amely nem kevesebb mint 4 millió StG 44 átadását feltételezte volna, de a háború végéig mindössze 420 ezer példány került ki a csapatokhoz, és még a Waffen-SS egységeit sem sikerült maradéktalanul felszerelni a kiváló fegyverrel (pl. az 5. Wiking SS-páncéloshadosztály 1945 elején az előírt 600 StG rohampuskából mindössze 45 darabot kapott meg). A rohampuskát ZF 4 optikával is ellátták, így mesterlövész-feladatokra is alkalmassá vált, illetve létezett egy, a kor haditechnikai színvonalát meghaladó, infravörös rendszerrel (Zielgerat 1229) szerelt, éjszakai harcra épített változata is.

A Waffen-SS tisztek számára kiutalt oldalfegyverek közül a Walther P 38 modell volt a leginkább elterjedt. A 9 milliméteres kaliberű, félautomata pisztoly jóval megbízhatóbb fegyver volt, mint a Luger P 08 vagy a jellegzetes küllemű Mauser C 96. Erősen korlátozott lőtávolsága miatt inkább közelharcban alkalmazták ezt a fegyvert, ugyanakkor a Waffen-SS katonái büszkén viselték, mert ez az oldalfegyver a Védosztag elit jellegét hangsúlyozta. A fenti modellek mellett idegen konstrukciókat is használtak a gárdaalakulatok, így a cseh eredetű CZ M 38, a spanyol Astra Mod. 400, a belga Browning 640(b), a magyar 37 M, vagy nemkülönben magyar gyártású Frommer is alkalmazásra került a Waffen-SS bizonyos alakulatainál.

A háború során a Waffen-SS egységei nagy számban használtak zsákmányolt haditechnikát, így szovjet eredetű karabélyok és géppisztolyok is rendszeresen feltűntek a német katonák kezében. A keleti hadjárat első hónapjaiban nagy számban zsákmányoltak Tokarev SZVT-40 típusú félautomata puskákat, amely kézifegyvert az SS-alakulatok is rendszeresen alkalmazták. A 7,62 milliméteres kaliberű, gázdugattyús, öntöltő rendszerű karabély hatásos lőtávolsága azonos volt a Kar 98 vonatkozó értékével, ám tűzgyorsaság dolgában felülmúlta a német konstrukciót. Népszerű volt a 7,62 milliméteres PPSz-41 és a PPSz-42 géppisztoly, amelyet a szovjet hadiipar milliós darabszámban állított elő a háború során. Az egyszerű szerkezetű, könnyű és kompakt méretű (tömege teli tár nélkül 3,6 kilogramm, hossza 84 centiméter volt), a környezeti viszontagságokkal szemben meglehetősen igénytelen fegyverrel legfeljebb 100-120 méteres távolságba lehetett célzott lövést leadni, ugyanakkor tűzgyorsaság dolgában jócskán felülmúlta a német géppisztolyokat. A 7,62x25 milliméteres Tokarev pisztolylőszerrel tüzelő PPSz kézifegyvereket általában a 35 lőszert befogadó ívtárral használták, a 71 lőszer befogadására képes dobtár csak ritkábban fordult elő a fronton.

A Waffen-SS által alkalmazott kézifegyverek egyik legfélelmetesebb képviselője a Flammenwerfer 41 lángszóró volt, amely 1941 nyarán, a szovjet offenzíva előtt került ki a csapatokhoz. A korábbi modellekhez (FIW 35, FIW 40) mérten könnyű és jól kezelhető, de még mindig ormótlan és esetleges fegyver üresen 18,4, töltve 22,1 kilogrammot nyomott, a rendelkezésre álló lángképzőanyag körülbelül 10 másodperces tartós és folytonos tűzcsapást tett lehetővé, vagy szaggatottan köztes szüneteket tartva 2-15 tűzlöketet lehetett kifújatni. Működtetéséhez elviekben 1 katona szükségeltetett, de harctéri alkalmazása a kezelőre nézve is veszélyesnek bizonyolult, így rendszerint 2 fő kezelte a közelharcban pusztító hatásúnak bizonyuló fegyvert. A 25-30 méteres hatótávolságú FIW 41 legfontosabb eleme a 2 tartály volt: a nagyobb tartályban volt a lángképzőanyag, a kisebb tartály pedig meghajtógázzal volt feltöltve. A fegyver hidrogénes gyújtórendszerét a keleti fronton tapasztalt műszaki problémák miatt (a hidrogén érzékeny volt a hidegre, ezért akadozott a gyújtás) 1942-ben átalakították és gyújtópatronokkal látták el, de ezen fejlesztéstől eltekintve műszaki szempontból változatlan formában gyártották a háború végéig.

A FIW 41 lángszóróval a Waffen-SS utászalakulatait szerelték fel (1943-ra a műszaki századok 6-6 lángszóróval rendelkeztek), amely egységek fontos szerepet játszottak a támadóműveletekben és a keleti fronton gyakori helységharcokban. A páncélgránátos alakulatok szintén igényt tartottak a különleges fegyverre, de a gyártás során jelentkező nehézségek, majd a gyártás korlátozása miatt csak kevés alakulatnak utaltak ki lángszórókat. A FIW 41 demoralizáló erővel bíró fegyver volt, akár 1 lángszórós raj is képes volt 1 ellenséges gyalogszázad megbénítására, de sosem alkalmazták széles körben, hogy a nagy tömegben bevetett lángszórós katonák megjelenése esetén a Vörös Hadsereg is hasonló válaszlépéssel élne.

* A Waffen-SS fegyverzete: Könnyű gyalogsági fegyverek
* A Waffen-SS fegyverzete: Az SS-hadosztályok általános felszereltsége
* A Waffen-SS fegyverzete: Páncéltörő fegyverek
* A Waffen-SS fegyverzete: Harckocsik
* A kurszki offenzíva: A II. SS-páncéloshadtest eltékozolt győzelme
* Waffen-SS alakulatok az ardenneki offenzívában

* A Waffen-SS összeomlása: A 314-es toronyszámú Királytigris a berlini csatában

Az 1945. április 16. és 19. között lezajlott, különösen heves, a Vörös Hadsereget és a német 9. Hadsereget egyaránt megtépázó harcokat követően az 503. SS-nehézpáncélos-zászlóalj maradványa a Seelowi magaslatot maga mögött hagyva Berlin felé hátrált (az ütközetben a 11. SS-Páncélgránátos Hadosztály és a 23. SS-Páncélgránátos Hadosztály is részt vett). Zsukov marsall 1. Belorusz Hadserege a tízszeres túlerő ellenére is hatalmas árat fizetett a győzelemért (a közel 1 millió katonát számláló szovjet hadsereg hozzávetőlegesen 33 ezer főt, ezzel szemben a 112 ezer katonát számláló német 9. Hadsereg 12 ezer főt vesztett), de elfoglalta a stratégiai jelentőségű területet, így szabaddá vált az út a német főváros felé. A 70 tonnás Tigris II nehézpáncélosokkal harcoló egység visszavonulás közben is több ízben megütközött a szovjet páncélosokkal, mire április 21-én sikerült elérnie Berlint, és megkezdte a felkészülést a szovjet ostromra.

Georg Diers SS-Unterscharführer 314-es toronyszámú Panzer VIB nehézpáncélosa a magaslatnál vívott harcokban 13 ellenséges harckocsit lőtt ki, majd tűzpárbajt vívott egy szovjet JSz-2 nehézpáncélossal. Az 503. SS-nehézpáncélos-zászlóalj 3. századához tartozó Királytigris több találatot is kapott: a tornyot és a lövegpajzsot ért gránátok nem okoztak végzetes sérüléseket, a lánctalp megrongálódása azonban visszavonulásra kényszerítette a parancsnokot. Másnap a tábori műhelyben megjavították a páncélost, de a szovjet csapatok megjelenése miatt 21-én ki kellett üríteni az állást, és Diers harckocsija egy meghibásodott Panzer V Párduc harckocsit vontatva indult meg Berlin irányába.

A főváros védelmére visszarendelt 503. SS-nehézpáncélos-zászlóalj teljes állománya ekkorra mindössze 10 darab Királytigris páncélosra fogyatkozott. Diers Berlin déli peremén foglalt el lőállást, feladata a Teltow-csatornán átívelő híd védelme volt. A támadást vezető szovjet rohamosztag élén egyik JSz-2 nehézpáncélos haladt, amelyet a Királytigris lövegkezelője pontosan irányzott lövéssel semmisített meg (ez volt a személyzet 49. győzelme).

Április 25-én a német nehézpáncélosok parancsot kaptak, hogy vonuljanak vissza észak felé. A Neukölln területén vívott harcokban Diers és társai sikerrel tartóztatták fel a Berg és Berlin út felől előretörő szovjet rohamcsapatot, de a mellette harcoló Királytigrist egy JSz-2 közelről tökéletesen irányzott lövése megsemmisítette; Diers beszámolója szerint a 70 tonnás nehézpáncélos darabokra szakadt a közvetlen találat következtében. A még harcképes Diers Királytigrise a Charlemagne-hadosztály katonáit támogatva hajtott végre ellentámadást, amely során több szovjet harckocsit is kilőtt, és visszafoglalta a Berliner úton kialakított állást. Ezt követően a Királytigris újabb szovjet rohamot vert vissza, további 3 harckocsit semmisítve meg, majd lőszer hiányában visszavonult.

Másnap a harcképes páncélosokat a Hermannsplatz védelmére rendelték. Diers harckocsija az előző éjszaka megsérült egy tüzérségi támadásban, és a Sztálin-orgonák tüzében az egység parancsnoka is megsebesült. A nehézpáncélos, miután útba ejtette az Anhalter vasútállomáson berendezett hadikórházat, a Potsdamer Platzon lévő parancsnokság felé folytatta útját, de ezt az álláspontot időközben kiürítették, így a Potsdamer úton kialakított parancsnoki poszthoz vonult át. Itt azt az utasítást kapta, hogy a sérült harckocsit vezesse tovább a közelben működő szerelőműhelybe. Miközben a Királytigris szerelés alatt állt, a személyzet pihenhetett - a német harckocsizók 3 ébren töltött éjszaka után végre pihenhettek.

Másnap Diers Királytigrise a központi vasútállomás felé indult, ahol a Linden út és a Kommandanten út sarkán foglalt el lőállást. 28-án, a kora reggeli órákban lángszórókkal felszerelt szovjet rohamosztagok kíséreltek meg áttörést, de a nehézpáncélos gyalogsági támogatással visszaverte a támadást. 29-én a harckocsi a Potsdamer Platz felé vonult vissza. A kormányzati negyed ekkor már heves tüzérségi támadás alatt állt, a nehézharckocsikkal és lángszórós rajokkal megerősített ellenséges gyalogság is több próbát tett az áttörésre, de a német védők hősiesen harcoltak. Ezen a napon Diers lövegkezelője újabb JSz-2 nehézpáncélost semmisített meg, illetve több T-34 harckocsit is kilőtt.

Következő délután újabb parancs érkezett rádión: a harcképes nehézpáncálosokat a Reichstag védelmére rendelték. A szovjet csapatok ekkor már megkezdték a parlament bekerítését, de Diers hatalmas szerencsével képes volt áttörni az ellenséges osztagok között; gyors tűzpárbajt vívott az operaháznál álló T-34 harckocsikkal, több ellenséges páncélost is megsemmisített, a masszív Királytigris pedig az elszenvedett találatok ellenére is harcképes maradt. A harckocsi elfoglalta a kijelölt védelmi állást, de május 1-jén a szovjet rohamosztagok behatoltak a Reichstag épületébe, így Diers egy barikádon áttörve vonult vissza a Weidendammer híd irányába, amelyről remélte, hogy a kisebb hidakkal szemben képes lesz elbírni a 70 tonnás harckocsit. Az utolsó harcban álló Királytigrisek egyike ekkor kapott végzetes találatot egy ismeretlen tüzérségi fegyvertől. A gránát nem hatolt át a páncéltesten (tehát valószínűleg nem harckocsi vagy páncéltörő löveg érte el a találatot), de a Panzer VIB lánctalpa leszakadt, valamint motorja is üzemképtelenné vált. Diers ekkor parancsot adott a nehézpáncélos elhagyására, és a kézifegyverekkel felszerelkezett személyzet gyalog vonult vissza a közeli metróállomás irányába.

Georg Diers SS-Unterscharführer, a 314-es toronyszámú Királytigris nehézpáncélos parancsnoka túlélte a háborút. A harckocsi személyzetével együtt sikerült elhagynia Berlint, és a fegyverletételt követően Havelberg környékén bujkált. Június 17-én hadifogságba került, majd háborús bűncselekmények vádjával bíróság elé állították, de 1949 karácsonyán, 2 tárgyalást követően szabadlábra helyezték.

* A Waffen-SS metamorfózisa: Elit gárdaalakulatból soknemzetiségű hadsereg




 
 
0 komment , kategória:  Általános  
T-34 (2018) [Feliratosan]
  2019-04-29 07:40:35, hétfő
 
 



https://videa.hu/videok/film-animacio/az-uj-orosz-film-t34-akcio-haborus-YdwTWuUS xo992aON

1944-ben egy félig elpusztult T-34 tankban sikerült megszöknie a német fogságból egy csoport bátor orosz katonának. Ez volt a felejthetetlen bátorság, a heves harcok, a törhetetlen szeretet, a legendák és csodák ideje.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
ccCcc
  2019-04-29 06:31:51, hétfő
 
  ...  
 
0 komment , kategória:  Általános  
ccCcc
  2019-04-29 06:16:22, hétfő
 
 










Link
























Cat Zone: Walk Carefully

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
ooOoo
  2019-04-29 06:11:59, hétfő
 
  [link]https://www.youtube.com/watch?v=aE4Dtl2IBJo[link]" target="_blank"></a>


 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Metal | Death [Core]
  2019-04-29 05:49:28, hétfő
 
  Erra - Heart
As I Lay Dying - Forced To Die
I Killed The Prom Queen - Sharks In Your Mouth
Demon Hunter - Not I (Triptych)
Oh, Sleeper - The Finisher
A Well Thought Tragedy - Hypochondria Vs. Hypothermia
Drop Dead, Gorgeous - Dressed For Friend Requests
August Burns Red - Beauty In Tragedy
Blessthefall - Times Like These
Link
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     1/15 oldal   Bejegyzések száma: 141 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 141 db bejegyzés
e év: 868 db bejegyzés
Összes: 868 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 27
  • e Hét: 107
  • e Hónap: 1473
  • e Év: 9892
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.