Belépés
eposz.blog.xfree.hu
(Merkúr: Csillagjegy: Szűz: Föld) (Nap: Aszcendens: Oroszlán: Tűz) "Isten létezhet Sátán nélkül, Sátán nem létezhet Isten nélkül." Eposz Lauter Szabolcs
1987.09.04
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 26 
ooOoo
  2019-08-30 12:16:34, péntek
 
 


Running Wild - The Contract/The Crypts Of Hades/Masquerade
Running Wild - Lions Of The Sea
Running Wild - March Of The Final Battle (The End Of All Evil)/The Rivalry
Running Wild - Ballad Of William Kidd
Running Wild - The Brotherhood
Running Wild - Unation
Running Wild - The Ghost (T. E. Lawrence)
Running Wild - Libertalia [Bonus Track]
Link
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Fekete lobogó alatt (Fejezetek a kalózkodás történetéből)
  2019-08-30 11:47:54, péntek
 
  VI. Az aranykor alkonya





* Kidd kapitány

1701. május 23-án Kidd kapitányt, a kalózt felakasztották az angliai Wappingban. Azóta is mesék és legendák keringenek róla és állítólagos elásott kincseiről. A legendák arról is tudnak, hogy Kidd kapitány szelleme ködös, szélcsendes éjszakákon megjelenik, hogy kísértethajója fedélzetéről riogassa a jámbor hajósokat és halászokat. Máskor pedig magányos tanyákra kopog be egy-egy sötét éjszakán szállást kérve, reggelre eltűnve, fizetségként egzotikus aranypénzeket hagyva az asztalon. Az elmúlt évszázadokban rengeteg kincsvadász kutatott szerte a világon Kidd kapitány elrejtett kincsei után - persze mindhiába, mivel e legendás kincsek soha nem léteztek.

Valójában Kidd, bár a legendás kalózok között szokták emlegetni, nem is volt igazából kalóz, sokkal inkább politikai játszmák áldozata. William Kidd Skóciában született, valamikor az 1640-es években. Fiatal korában tengerészként áthajózott az Újvilágba, majd letelepedett New Yorkban. Zsákmánylevél birtokában innen indult egy-egy jövedelmező kalózvállalkozásra. Ahogy vagyona gyarapodott, a város egyik megbecsült polgára lett. Elvett egy gazdag özvegyet, és hosszú éveken keresztül élték jómódú polgárok életét, fényűző, kisebb palotának beillő házukban.

1695 nyarán Londonba hajózott, ahol felajánlotta szolgálatait a királynak, egy királyi fregatt parancsnokságára pályázva. Azt ma már nem lehet tudni, hogy hazafias fellángolás, vagy petig a preztízs és a hatalom iránti vágy vette rá a negyvenes éveinek végét taposó Kiddet erre a cselekedetre, feladva kényelmes polgári életét.

A 17. század második felében Angliának nehézséget okozott, hogy folytonosan ellenőrizze az egyre gyarapodó gyarmatok kereskedelmét és manufaktúra-iparát. A gyarmatok igyekeztek kijátszani az anyaországot, és ahogy gazdagodtak, úgy fordultak a kalózok felé, akik luxusárukkal látták el őket. A kalózok jó kapcsolatokat építettek ki a megfelelő helyen lévő befolyásos személyekkel, akik védték őket, persze busás anyagi ellenszolgáltatás fejében. A befolyásos Kelet-indiai Társaságot azonban nagyon is zavarta a kalózok jelenléte, akik a karibi vizekről egyre inkább az Indiai-óceánra tették át tevékenységi körzetüket. III. Vilmos király, akinek komolyan kellett vennie egy ilyen befolyásos társaság tiltakozását, a lojális Lord Bellemontot nevezte ki New York és Massachusetts kormányzójának, akinek a kalózkodás visszafogása volt a feladata.

(Földi Pál)
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Fekete lobogó alatt (Fejezetek a kalózkodás történetéből)
  2019-08-30 11:28:05, péntek
 
  V. A kalózkodás aranykora: a 17. századi kalózvilág





* Sir Henry Morgan, a kalózkirály

A Karib-tenger kalózai közül a legnagyobb hírnévre az angol Henry Morgan tett szert. Azt rögtön ki kell hangsúlyozni, hogy Morgan a szó tengeri rabló értelmében nem volt kalóz, hanem az angol király megbízásából (zsákmánylevelével - Letter of Marque) működő korzár, aki az ellenséget, a spanyolokat fosztogatta. Nevéhez és állítólagos bestiális kegyetlenségéhez számos legenda kapcsolódik, s ezekről ma már nem könnyű megállapítani, hogy hol végződik bennük az igazság, és hol kezdődik a mese. A brutalitásáról szóló történetek fő forrása a már korábban említett Exquemelin könyve, amelyet igazában nem lehet ebből a szempontból hitelesnek tekinteni, hiszen írója a benne szereplő rémtörténetekkel az olvasóközönség horror iránti vágyát igyekezett kiszolgálni. Nyugodt szívvel a mesék birodalmába utalhatjuk így a foglyok elevenen való kibelezéséről, szívüknek kitépéséről és más foglyokkal való megetetéséről szóló történeteket. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Morgan valamiféle zárdaszűz lett volna. Keményen italozó, durva ember volt, aki egy percig sem habozott, ha erőszakhoz kellett folyamodnia, ám brutalitása semmivel sem lógott ki e kegyetlen korszak gazembereinek végtelen sorából.

Gyermek- és ifjúkoráról semmit sem tudunk. Valamikor 1635 körül született, állítólag Walesben. Felmenői közül többen katonák voltak. Az sem tisztázott, hogy hogyan került a Karib-tengerre. Egyesek szerint 1654-ben "barbadosizálták", azaz Bristol kikötőjében fejbe vágták, s mire magához tért, egy Amerika felé tartó hajón találta magát, hasonlóképp pórul jártak társaságában. Akkoriban Angliában ez mindennapos esetnek számított, az így elrabolt embereket eladták rabszolgának valamelyik barbadosi ültetvényesnek. Később innen megszökött és Jamaicára ment. A másik verzió szerint csatlakozott Venables tábornok seregéhez, s így került Jamaica szigetére.

Jamaicai bázissal az angol reguláris haditengerészet fosztogató hadjáratokat vezetett a spanyolok ellen, Mings commodore vezetésével. E vállalkozásokhoz korzárok is csatlakoztak hajóikkal. Morgan neve 1662-ben bukkan fel először, mint a Mingshez csatlakozott egyik korzárhajó kapitányáé. E vállalkozás során Santiago de Cubát fosztották ki, s földig lerombolták az öböl kapujában álló Morro erődöt.

1663-ban ismét a hadi-és korzárhajókból álló vegyes angol flottában találjuk. Ez alkalommal San Francisco de Champeche-t rabolták ki, majd dúsgazdag zsákmánnyal tértek vissza Jamaicába. A kalózok nem pihentek, még ebben az évben önnáló vállalkozásban kifosztották Trujillót, Granadát és Villa Hermosát. Mikor visszatértek, Morgan gazdag emberként szállt parta Port Royalban.

1665-ben Morgan feleségül vette unokatestvérét, Maryt. Mikor kitört a második angol-holland háború (1665-1667), Morgant kinevezték a helyi védelmi milícia ezredesévé. 1666-ban Tortuga szigetén meghalt Peter Mansvelt, a Parti Testvérek vezére, s halála után ( a spanyolok elfogták, és Porto Bellóban kivégezték) Morgan lett a "kalózok admirálisa", mindenki által elismert legtekintélyesebb vezére. 1666-ban, már mint a legfőbb kalózvezér, megtámadta a kubai Puerto de Princípét. Miután az itt szerzett zsákmányt (50,000 peso) kevesellték, megtámadták a panamai Porto Bello városát. A várost sikerült meglepetésszerűen elfoglalni, sőt, egy számbeli fölényben lévő spanyol sereget is sikerült szétverniük, mely Panamából indult a porto bellóiak segítségére. A város ostrománál a kalózok élő fedezékként spanyol apácákat hajtottak maguk előtt fel a falakhoz támasztott ostromlétrákon. A városban két hétig erőszakoskodtak és fosztogattak a kalózok, s válogatott kínzásokkal csikarták ki a polgárokból elrejtett kincseik hollétének elárulását, majd gazdag zsákmánnyal rakottan tértek vissza Jamaicába.

A következő nagy vállalkozásra 1668-ban indult Morgan. Jamaica kormányzójával, Sir Thomas Modyforddal azt az ürügyet találták ki a támadásra a spanyolok ellen - akikkel ekkor Anglia nem állt hadiállapotban -, hogy a spanyolok titokban Jamaica inváziójára készülnek, s ezt egy megelőző csapással kell elhárítani. Morgan Cartagenát akarta megtámadni, de az előkészületek közben vezérhajója felrobbant, s 900 emberéből 300 meghalt. Meggyengült seregével már nem vállalkozott a támadásra. Egyik francia kapitányának tanácsára ezért Maracaibo ellen fordultak. A szerencse azonban elpártolt tőlük, mire odaértek, a lakosság kincseivel együtt az erdőkbe menekült. Ezt követően az öböl déli partján fekvő Gibraltar nevű városkához hajóztak, ahol szintén csalódottan tapasztalták, hogy a polgárok bevették magukat a dzsungelbe. Mikor visszaindultak Maracaibo felé, belefutottak Alonso del Campo y Espinosa altengernagy három hadihajóból álló flottájába. Az 1669. május 1-jei csatában Morgannak sikerült megvernie a jóval erősebb hajókkal rendelkező spanyolokat. A kalózok az altengernagy 48 ágyús zászlóshajóját egy gyújtóhajóval lángba borították. Ezt látva az egyik spanyol hajó elmenekült, a másikat pedig a kalózok megcsáklyázták, és kézitusában elfoglalták. A spanyol altengernagynak sikerült partra vergődnie a kicsiny San Carlos szigeten, melynek erődje ágyúival ellenőrzése alatt tartotta a Maracaibói-öböl szűk bejáratát.

A kalózok és a spanyolok között patthelyzet alakult ki. Morgan kezében voltak a hajók Maracaibo városa, míg del Campo ellenőrizte az öböl kijáratát. Morgan időközben tárgyalásokba kezdett a maracaibói elöljárókkal, akik 20,000 peso váltságdíjat ajánlottak fel, hogy a kalózok ne gyújtsák fel a városukat. Don Alonso del Campo azonban visszautasított mindenféle egyezkedést, ezért a kalózok továbbra sem jutottak ki az öbölből. Morgannek ekkor zseniális ötlete támadt. Elhatározta, hogy a sziget belseje felől támadást színlel a San Carlo erőd ellen. Másnap megkezdődött a színjáték. Kalózokkal tömött csónakok indultak a hajókról a sziget felé, majd tűntek el a buja trópusi növényzet mögött az erődből kémlelő spanyolok szeme elől. Nemsokára ismét feltűntek a csónakok, melyek visszaeveztek a hajókhoz, majd újabb emberrakománnyal indultak a szigethez. A spanyolok azt már nem láthatták, hogy senki sem száll partra, hanem lefekszenek a csónakok fenekére és visszatérnek. A kalózok ezzel a módszerrel újra és újra ugyanazokat az embereket szállították a sziget partjaihoz. Hogy még hihetőbbé tegyék a támadási szándékot, néhány ágyút is csónakba tettek. Don Alonso bevette a cselt, és a spanyolok az erőd összes ágyúját átszállították a sziget belseje felőli oldalra, várva a kalózok éjszakai támadását. Morganék pedig az esti apállyal szépen kereket oldottak a védtelenül hagyott öbölbejárón. Alonso del Campót e kudarcáért vasra verve szállították Spanyolországba, ahol végül bátorságára való tekintettel felmentették a vádak alól.

Morgan a következő esztendőt kiterjedt jamaicai ültetvényei ügyeinek intézésével töltötte. Az év vége felé azonban hatalmas vállalkozásba kezdett bele, egyesítve a Karib-tenger kalózait. Harminchat kapitány parancsnoksága alatt 1800 kalóz gyűlt össze, hogy Morgan "admirális" vezetésével kifosszák Panama városát. Morgan a vállalkozás előtt szabályos katonai kiképzésben részesítette embereit. A Darién földnyelv keleti oldalán partra szálló kalózokra rengeteg szenvedés várt, mire eljutottak a Csendes-óceán mellett fekvő Panamáig. Először csónakokkal eveztek felfelé egy folyón, de egy idő után már csak egy öszvércsapásnyi ösvényen tudták folytatni útjukat. Áthatolhatatlan dzsungeleken, bozótosokon és mocsarakon kellett keresztülverekedniük magukat, soraikat megtizedelte az éhség, a betegség, illetve a mérges kígyók és a kajmánok. Végül az 1800-ból mindössze 1100 lerongyolódott ember érte el a Panama előtti síkot, ahol a spanyol alkirály túlerőben lévő csapatai vártak rájuk. Számbeli fölényük ellenére a spanyolok nagy része az első lövések után gyáván megfutott, mivel rettegtek Morgantől. A város ezek után szinte magától hullott a kalózok ölébe. A rablás és fosztogatás ezután három hétig tartott, azonban Morgan igyekezett megakadályozni, hogy emberei folyton lerészegedjenek, nehogy rajtaütő spanyol katonák áldozatává váljanak. Ennek érdekében azt híresztelte, hogy a spanyolok távozásuk előtt minden hordó bort megmérgeztek. 1671 februárjának végén 400,000 peso zsákmánnyal elhagyták a porig égetett város füstölgő romjait. Amikor visszatértek hajóikhoz, rossz hír fogadta őket: kiderült, hogy Anglia és Spanyolország békét kötött, s Panama kifosztása már e békekötés után történt. Emellett az emberek zúgolódtak, mert kevesellték a zsákmányt, hisz Panama a világ egyik leggazdagabb városa volt. A kalózoknak azonban pechjük volt: az összegyűjtött kincseket nem sokkala támadás előtt szállították el a városból. Az Exquemelintől származó híresztelés szerint Morgan a zsákmányt a hajójára vitette, azzal, hogy felbecsülik az értékét és később szétosztják, majd az éjszaka leple alatt kereket oldott. Az újabb, elfogulatlan történeti kutatások szerint azonban ez nem igaz.

Morgan visszatért Port Royalba, ahol megtudta, hogy a kalózokkal összejátszó Modyford kormányzót letartóztatták és Angliába küldték. Amikor a spanyolok tudomást szereztek a panamai akcióról, jegyzékben követelték Morgan megbüntetését. Az új kormányzó, Sir Thomas Lynch letartóztatta Morgan is, és Modyford után küldte. Amíg a Morgant szállító hajó Angliába ért, az angol király, II. Károly haragja elpárolgott, különösen azután, hogy az emberek Morgant nemzeti hősként fogadták. Bírósági tárgyalás helyett bizottsági meghallgatás lett a dologból, bár Morgan továbbra is fogoly maradt. Morganre hamarosan rámosolygott a szerencse: kitört a harmadik angol-holland háború (1672-1674), s a nagy ellenfél, Lynch Jamaica szigetén nem tudott eredményeket felmutatni a hollandok elleni harcban, mivel az angol korzárok, akik nehezteltek rá, csak ímmel-ámmal vettek részt a harcban. 1673-ban Morgan memorandumot intézett a királyhoz, melyben javaslatot tett Jamaica védelmének javítására. (A sziget, melyet Cromwell 1655-ben még értéktelennek ítélt, a cukorkereskedelem adójából óriási bevételt hozott az angol koronának, ezért már féltett kincsként tekintettek rá.) A királynak tetszettek Morgan ötletei, s hamarosan kinevezték alkormányzóvá, majd visszaindulása előtt a király lovaggá ütötte.

Morgan, alkormányzóként, majd rövid időre kormányzóként kegyetlenül üldözte a kalózokat, melyek ekkor már egyre kellemetlenebbé váltak, veszélyeztetve az egyre nagyobb hasznot hozó kereskedelmet. Morgan számos kalózt, köztük egykori bajtársakat ítélt halálra. Később politikai ellenfeleinek sikerült őt kiütniük az alkormányzói székből. Újabb csapást jelentett neki, hogy 1684-ben angolra is lefordították Exquemelin könyvét, melynek java részét az őróla és kegyetlen tetteiről szóló történetek tették ki. Morgan beperelte Exquemelint jóhírének lejáratásáért, és a pert meg is nyerte. Újabb elégtételt jelentett számára, hogy nagy politikai ellenfele, Lynch halála után ismét bekerült a jamaicai kormányzói testületbe. Ennek azonban már nem sokáig örülhetett, 1688-ban a trópusi éghajlattól és az alkoholizmustól gyötört szervezete végleg felmondta a szolgálatot.

(Földi Pál)
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Fekete lobogó alatt (Fejezetek a kalózkodás történetéből)
  2019-08-30 09:41:15, péntek
 
  VI. Az aranykor alkonya





(John "Calico Jack" Rackham, Mary Read és Anne Bonny által használt Jolly Roger)

* Nők a fekete lobogó alatt

A hajózást és a kalózkodást a férfiak bármennyire is saját monopóliumuknak tekintették, akadtak olyan nők, akiket a kalandvágy a tengerre csábított, s volt közöttük olyan, aki kalózkodásra adta fejét. A krónikák által feljegyzett első női kalózok között volt a Kr. e. III. évszázadban élt Tenta, Illíria királynője, akit a Kalózok Királynőjének is neveztek. A középkor leghíresebb női kalóza Jeanne de Belleville, a "tragikus özvegy" volt. A korának egyik legszebb asszonyaként emlegetett Jeanne 1343-ban azért lett kalóz, hogy megbosszulja a IV. Fülöp francia király által igazságtalanul kivégzett férjét. Pályafutása alatt rengeteg francia hajót fosztott ki, vállalkozásait az angolok pénzelték. A kalózkodástól csak akkor vonult vissza, amikor fia az egyik csatában halálos sebet kapott.

A legkegyetlenebb női kalóz az 1700-as évek elején tevékenykedő Mary Cobham volt. Férjével, Cobham kapitánnyal tartották rettegésben az atlanti vizeket. A csinos hölgyet Jack Cobham egy kocsmában szedte fel. Maryről hamar kiderült, hogy a szép külső mögött szadista vadállat rejtezik. Kedvenc öltözéke egy brit haditengerészeti uniformis volt, melyet egy saját kezűleg meggyilkolt tisztről húzott le. A gyilkolás volt a szenvedélye, a zsákmány szinte nem is érdekelte. Áldozataival különösen kegyetlen módszerekkel bánt el. Többször is megesett, hogy az elfogott hajók teljes legénységét zsákokba varratta, és tengerbe hajíttatta. Máskor új pisztolyát egy elfogott hajó kapitányán és két tisztjén próbálta ki, miután az árbóchoz kötözték őket. Egy alkalommal pedig kíváncsi volt arra, hogy nemrég rabolt díszes kis zsebkése képes-e ölni. Ezt a kísérletet is egy elfogott kapitányon végezte el. Az áldozatot férje lefogta, ő pedig addig szurkálta és kaszabolta szerencsétlent a zsebkéssel, amíg ki nem lehelte a lelkét. Jack Cobham jóval gyakorlatiasabb volt "ábrándos" feleségénél, ügyelt arra, hogy azért a zsákmány is szépen gyűljön. Állítólag az együtt töltött évek alatt egyre inkább elege lett neje szadisztikus kicsapongásaiból, s szép csendben megmérgezte az asszonyt. Ma már nem tudjuk, hogy tényleg így történt-e, de Cobham kapitány az összerabolt vagyonból csinos birtokot vásárolt Franciaországban, s ott tisztes öregkort élt meg - Mary asszony nélkül.

A leghíresebb női kalóz cím Anne Bonny-nak és Mary Read-nek jár, akik egy hajón szolgáltak és együtt állították őket bíróság elé Jamaicán. Anne Bonny állítólag egy ír ügyvéd, William Cormac és a házicselédje törvénytelen gyermekeként látta meg 1690 táján a napvilágot. Miután kitört a botrány, az ügyvéd Amerikába ment szeretőjével és gyermekével új életet kezdeni. Anne, aki igen magas és erős termetű lány volt, 14 éves kora körül összeállt egy James Bonny nevű kalózzal, aki feleségül is vette. Amikor Woodes Rogers, Bahama kormányzója, aki korábban maga is korzár volt, amnesztiát hírdetett azoknak, akik segítenek neki a kalózoktól megtisztítani a vizeket, Bonny a hatóságok besúgójává szegődött. Anne, aki valódi kalózkarrierre vágyott, megundorodva Bonnytól, számos férfivel állt össze, míg végül megállapodott Jack Rackham-nél, akit Calico Jack-ként emlegettek, kedvenc öltözéke miatt. * Calico Jack férfiruhába bújtatta Anne-t, majd együtt elfoglaltak egy kereskedelmi hajót, és ezzel vágtak neki a tengernek. A krónikák szerint az egész hajón Anne volt a legbátrabb és legkeményebb harcos.

Egy alkalommal, amikor egy holland hajót fosztottak ki, az elfogott hajó legénységéből átállt hozzájuk egy fiatal tengerész. E tengerész hamarosan bizalmas barátságba kerül Anne-nel. Calico Jack egyre féltékenyebben figyelte őket, ám egy este végre megnyugodhatott: a tengerész bevalotta, hogy ő is nőnemű, és Mary Read-nek hívják. Szintén törvénytelen gyermekként született. Anyja fiúruhába öltöztette, így a férje azt hitte, hogy ő a fia, aki valójában meghalt valami lázas betegségben. Később Mary-nek megtetszett a férfiélet, és már nem akarta levetni a férfiruhát. Szolgált az angol hadseregben és haditengerészetben, ahol kitanulta a fegyverforgatást. Később mégis megházasodott, ám férje hamarosan meghalt. Ekkor újra férfiruhát öltött, és elszegődött egy holland hajóra.

Ettől kezdve két női kalóz szolgált Calico Jack hajóján. Állítólag mindketten női ruhát viseltek, de amikor csatába indultak, férfiruhába öltöztek. Későbbi perük során tanuk sora bizonygatta, hogy a két nő milyen vehemenciával harcolt. Mindkét asszony hűséges maradt szeretőjéhez, Anne Calico Jack-hez, Mary pedig egy fiatal angol tengerészhez. Mary egy alkalommal még párbajban is helyettesítette kedvesét, akit egy másik kalóz hívott ki. A párbajt karddal és pisztollyal vívták. Mary macskaként ugrálta körül ellenfelét, számtalan helyen megsebesítve, majd mikor az már a vérveszteség következtében összeesett, pisztolyával lelőtte.

Calico Jack bandájának végzete 1720 októberében teljesedett be. Hajójukat egy angol hadihajó akkor lepte meg, amikor a két asszonyon kívül mindenki részeg volt. A részeg férfiak mind a hajóűrben bújtak el, csak Anne és Mary harcolt a támadók ellen, miközben azt kiáltozták: "Gyertek elő és harcoljatok férfiként!" A túlerő győzött, és az egész társaságot bíróság elé állították Jamaicán. Az ítélet nem volt kétséges: halál. Amikor a bíró a két nőhöz fordult, és megkérdezte tőlük, hogy kívánnak-e szólni az utolsó szó jogán, mindketten a hasukra mutattak, és közölték, hogy áldott állapotban vannak. A törvény szerint az ítélet végrehajtását az ő esetükben el kellett halasztani.

Amikor Calico Jack-et az akasztófa alá vezették, állítólag ezt mondta: "Bárcsak e senkiháziak helyett még néhány nő lett volna velem!" Anne Bonny e szavakkal búcsúzott szeretőjétől: "Ha férfiként harcoltál volna, most nem akasztanának fel, mint egy kutyát!"

Végül mindkét asszony megmenekült a hóhér kötelétől. Mary Read még mielőtt megszült volna, megbetegedett, és meghalt. Anne Bonny megszülte gyermekét, s idős apja, aki jelentős vagyon szedett össze az Újvilágban, megvásárolta számára a szabadságot. További sorsáról nem tudunk semmit.

* Calico: színes, tarka szövet, mely ekkoriban igen divatos volt. Rackham folyton ilyen ingeket viselt.

(Földi Pál)
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Fekete lobogó alatt (Fejezetek a kalózkodás történetéből)
  2019-08-30 07:51:39, péntek
 
  VI. Az aranykor alkonya





* Thomas Tew, a kalózköztársaság admirálisa

Thomas Tew, aki az amerikai Rhode Island egyik legelőkelőbb családjának sarjaként korábban brit katonatiszt volt, 1691-ben kezdte kalózpályafutását. Ebben az esztendőben kapott kalózlevelet Bermuda kormányzójától, melyben felhatalmazást nyert a guineai francia kereskedelmi telepek megtámadására és kifosztására. Az afrikai vizekre érve felsorakoztatta a fedélzeten Amity nevű hajójának legénységét, és a következőkkel fordult hozzájuk: miután a jól védett francia telepek kifosztása sem könnyűnek, sem pedig igazán jövedelmezőnek nem tűnik, azt a javaslatot tette, hogy hajózzanak a Vörös-tengerre, kincses hajókat fosztogatni. "Aranylánc vagy faláb, mi veled vagyunk!" kiáltásokkal fogadta a javaslatot a legénység, és a hajó orrsudarát rögvest az új cél felé fordították.

A Vörös-tengerre érve a szerencse hamarosan rájuk mosolygott a Nagymogul egyik hajójának a képében. Bár a fedélzetén 300 katona is tartózkodott, a Tew vezette kalózoknak egyetlen ember elvesztése nélkül sikerült elfoglalniuk a hajót. Bár ez volt az egyetlen hajó, melyet útjuk során elfogtak, a zsákmány olyan gazdag volt, hogy felért szinte 50 hajóval. Raktárai tele voltak arany ékszerekkel, drágakövekkel és elefántcsonttal. Az osztozkodáskor még a legutolsó embernek is legalább 1200 font jutott (ebből a pénzből a korabeli Angliában 30 éven keresztül tisztes jómódban lehetett élni). Tew részesedése 8000 fontra rúgott.

Tew a sikeres út után hazatért, kifizette azokat a befektetőket, akik vállalkozását anyagilag támogatták, majd hamarosan Rhode Island kormányzójától vásárolt 500 fontért egy újabb kalózlevelet. Mikor Madagaszkár felé tartott, összefutott két hajóval, melyek Francois Misson kapitány flottájához tartoztak. Misson egyébként a kalózkodás történetének egyik legérdekesebb alakja. Francia nemesi családból származott, és egy hajó parancsnokságáig küzdötte fel magát. Azonban volt valami, ami állandóan nyugtalanította: egyre inkább kételkedni kezdett a katolikus dogmák érvényességében. Itáliában járva ezt egy alkalommal meggyónta, és legnagyobb meglepetésére gyóntatója közölte vele, hogy ő is hasonló nézeteket vall. Misson ekkor rábeszélte a Caraccioli nevű papot, hogy tartson vele. A hajóra visszatérve, új világnézetüktől vezérelve elhatározták, hogy áttérnek a kalózkodásra. A legénységet viszonylag könnyen rá tudták venni a kalózkodásra (ez általában igen könnyen ment, főként, ha maga a kapitány tette ezt). Misson és Caraccioli nemcsak egyszerűen kalózokká tették a legénységet, de egyben "jó kalózok"-ká is. Mindenük közös volt, emellett tilos volt az italozás, a káromkodás és a szerencsejáték. A hajók fosztogatását nem fekete, hanem fehér zászló alatt végezték, melyre a következő feliratot festették: "A Deo Libertate" (Szabadság Istentől). Az elfogott rabszolga-szállító hajók fekete "rakományát" felszabadították, mert mint mondták, a rabszolgatartás bűn. Mindemellett sajátos prédikációkkal traktálták a legénységet, éles kirohanásokat intézve a zsarnokság ellen.





Mielőtt Tew-val találkoztak volna, Misson és Caraccioli Madagaszkár szigetén megalakította a kalózok "paradicsomi" köztársaságát. Partra szállva egy várost alapítottak, melyet Libertariának neveztek el. A két vezető elvette két helyi törzsfőnök lányát, hogy biztosítsák a jó kapcsolatot a bennszülöttekkel. A város lakóit, bőrszínre és nemzetiségre való tekintet nélkül "liberi"-nek nevezték. Misson számára megnyerő volt Tew személyisége, felajánlotta számára a libertariai állampolgárságot. Tew tevékenyen részt vett a város erődítési munkálataiban, és hajójával csatlakozott a Nagymogul hajói elleni portyákhoz.

Libertaria köztársasága, melynek még alkotmánya is volt, hamarosan hármas vezetés alá került. Missont megválasztották "Konzervátor"-nak, ami a legfőbb tisztséget jelentette, a tanult Caraccioli lett az Államtitkár, míg Tew kapitány, aki szintén elvett egy bennszülött nőt feleségül, a flotta Admirálisa lett. Egyébként a többi kalóz legtöbbje is bennszülött nőt vett feleségül. A különféle nyelvek okozta zavar kiküszöbölésére megpróbáltak valamiféle közös nyelvet bevezetni, de ezt a próbálkozást nem koronázta siker. A kalózköztársaság védelmét atenger felől sikerült jól megszervezni, egy alkalommal például 5 portugál kalózhajót futamítottak meg.

Míg a kalózköztársaság a tenger felől biztonságban érezhette magát, igen sebezhető volt a szárazföld felől. Misson ugyanis abban a hitben ringatta magát, hogy sikerült a bennszülöttek barátságát biztosítania. Álmában sem gondolt arra, hogy a bennszülöttek gyilkos terveket forralnak a földjükön letelepedett kalózok ellen. Egy éjszaka, amikor Tew éppen távol járt hajójával, az összeszövetkezett törzsek lerohanták Libertaria városát. Az alvó kalózok könnyű ellenfélnek bizonyultak, többségüket az ágyukban mészárolták le. A halottak közt volt Caraccioli is. Missonnak mindössze egy maroknyi emberrel sikerült kereket oldania, és hajóra szállnia. Ám nem sokkal később szörnyű vihar kerekedett, és Missont valamennyi megmaradt emberével örökre elnyelte az Indiai-óceán.

Tew "Admirális", miután fülébe jutott Libertaria pusztulásának híre, hazatért Rhode Island-re. A legénység között fejenként 1000 fontot osztott szét, míg magának 12,000 fontot tartott meg. A következő egy-két évben a rhode island-i úriemberek fényűző életét élte, de egy idő után nem tudott ellenállni az újabb kaland és zsákmány csábításának. 1695-ben New York kormányzójától kalózlevelet vásárolt, felszerelt egy hajót, és elindult az Indiai-óceánra szerencsét próbálni. Itt csatlakozott Henry Every flottájához, mely a Nagymogul kincses flottáját készült megtámadni. Every sikeres akciója előtt, mely a Gang-i-Saway kifosztásával végződött, Tew egy másik indiai hajót támadott meg. Ám rögtön az összecsapás elején az egyik golyó felszakította Tew hasát, aki kifordulni készülő beleit a kezével tartotta vissza. Egy darabig még osztogatta a parancsokat, majd holtan esett össze a fedélzeten. Embereit annyira demoralizálta kapitányuk halála, hogy rögtön föladták a küzdelmet, így a "munkát" Every fejezte be. Így ért véget a kalózköztársaság admirálisának pályafutása.

(Földi Pál)
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Fekete lobogó alatt (Fejezetek a kalózkodás történetéből)
  2019-08-24 10:07:11, szombat
 
  VI. Az aranykor alkonya





* Henry Every, avagy Hosszú Ben

A legenda szerint Henry Every békés hajóskarrierjét akkor cserélte fel kalózkarrierre, amikor megtérve egyik útjáról, feleségét otthon egy férfival kapta rajta az ágyban. Persze e történet valóságértéke erőteljesen megkérdőjelezhető. A neve is többféle változatban szerepel, van, aki John Averyként emlegeti (vagy Evory, Jack Avery). Állítólagos beceneve, "Hosszú Ben" (Long Ben) sem illik teljességgel rá, hisz egy kortárs leírása szerint "középtermetű, hízásra hajlamos" emberről volt szó.

A ránk maradt adatok szerint Every a kalózkodást valamikor 1693-ban kezdte, nem sokkal azután, hogy egy rabszolgaszállító hajó kapitánya lett. Később a Charles II nevet viselő 46 ágyús hajó vitorlamestere lett, melyet a spanyolok béreltek ki a Karib-tengeren garázdálkodó francia kalózok ellen. Every azonban lázadást szervezett, hogy a hajót elfoglalják, és kalózhajóvá tegyék. Egyik éjszaka meglepték az alkoholista kapitányt a kabinjában, aki szokása szerint puncsot vedelt, és egy csónakba kirakva a sorsára hagyták. Állítólag a kapitányi kabinban ezek után így fordult a többiekhez: "Tudnotok kell, hogy ez a hajó már az enyém, és ez az én kabinom, tehát menjetek ki. Most Magadaszkár felé veszem az irányt, hogy szerencsét próbáljak, és akikben van bátorság, az velem tart." A legénység ezek után megválasztotta Every-t kapitánynak, a hajót pedig Fancy névre keresztelték át.

A következő két esztendő során Every több más kalózzal fosztogatta az Indiai-óceán hajósait, de nagyobb zsákmányra nem sikerült szert tenniük. Ennek ellenére neve egyre ismertebbé vált. Különösen egy 1695 februárjában írt levéllel vonta magára a figyelmet. E levelet, melyet az angol kapitányoknak címzett, egy bennszülött törzsfőnök közvetítésével jutatta célba. Ebben leírta, hogy eddig sohasem támadott meg angol hajókat, és a jövőben sem kíván ilyet tenni, viszont cserében arra kérte az angol kapitányokat, hogy hajóját a tatvitorlák lebontásával előre köszöntsék. A brit hatóságok e sértésre első számú közellenségnek kiálltották ki Every-t, viszont a szegények szemében hőssé, és "hazaszerető kalóz"-zá nemesedett. Ám hiába volt minden erőfeszítés, Hosszú Bent nem sikerült elkapni.

Leghíresebb rablását fél évvel a levél megírása után követte el. A Vörös-tengeren több más kalózzal szövetkezve az indiai mohamedán Mogul Birodalom flottáján ütött rajta, mely Mekkából hazatérő zarándokokat és temérdek kincset szállított. A flotta nagy része elmenekült, de két hajó, köztük a Mogul legnagyobb hajója, a 62 ágyús Gang-i-Saway leszakadt a többiektől. Először a kisebbik, kísérő hajót foglalták el, majd két órás ágyúpárbajt követően a Gang-i-Saway-t is sikerült lerohanni. A hajón 400 fegyveres és közel 600 utas tartózkodott, köztük sok nő. Állítólag azért sikerült a kalózoknak viszonylag könnyen győzemet aratniuk a túlerő felett, mert a mór kapitány nemigen törődött a védelemmel, csak a saját tulajdonában álló török háremhölgyeivel. A csata elején, ahelyett, hogy a védelmet irányította volna, lerohant a fedélközbe, és férfi ruhába öltöztette a hölgyeket. Persze, mint az sejthető volt, mindez nem ért semmit.

A hajót elözönlő kalózok, miután felszámolták az utolsó ellenállási gócokat is, a rémült utasokra vetették magukat. A férfiakat addig kínozták, amíg el nem árulták, hogy hova rejtették a kincseiket, majd ezek után megölték és a tengerbe hajították őket. A nők sem kerülhették el a sorsukat, valamennyiüket durván megerőszakolták, sokan bele is haltak. Mindezt Every egyik emberének később Angliában tett tanúvallomásából tudjuk. A zsákmány is hatalmas volt, minden egyes kalózra 1000 font és néhány ékkő jutott az osztozkodáskor.

Az angoloknak ezek után már végre lépniük kellett valamit. A Nagymogul ugyanis a Brit-Kelet-indiai Társaság kitiltásával fenyegetőzött. A brit kormány 500 fontos vérdíjat tűzött ki a Hosszú Ben legénységének minden tagjára. 1696-ban a legénység egy csoportja visszatért Angliába. Egyiküket például londoni szállásadónője adta fel, aki felfedezte az illető kabátjába varrt ékköveket. végül összesen 24 embert sikerült elfogni, közülük 6-ot felakasztottak. A legénység többségét, és persze Every-t sohasem sikerült elkapni.

Every eltűnése után különféle legendák keringtek további sorsáról. Alakja az alsóbb néposztályok körében igen népszerű lett, több könyv és egy színdarab (A sikeres kalóz) született róla. Anglia-szerte azt beszélték, hogy a Mogul lányával Magadaszkárra hajóztak, ahol összeházasodtak, és királyi párként élték le hátralévő életüket mérhetetlen gazdagság és luxus közepette. A valóság persze kicsit másként alakult. Every is visszatért Angliába, ahol a zsákmány rá eső részét orgazdák útján igyekezett tisztára mosni. Az orgazdák azonban becsapták a kalózt: a kincseket egy szerény összegű előleg ellenében magukhoz vették, hogy majd eladják, aztán persze egy további fityinget sem jutattak Every-nek. A kalózvezér ugyan megpróbálkozott azzal, hogy követelje a pénzét, de csak az arcába nevettek, mondván, ha sokat akadéskoskodik, feladják és akasztófára juttatják. Every akit a nép csak "szerencsés kalóz"-ként emlegetett, útszéli koldusként fejezte földi pályafutását.

(Földi Pál)
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Fekete lobogó alatt (Fejezetek a kalózkodás történetéből)
  2019-08-24 09:46:30, szombat
 
  VI. Az aranykor alkonya





* Edward England, a humánus kalóz

Edward England 1718-ban egy jamaicai szlup tisztjeként kezdte kalózpályafutását, miután hajóját megtámadták, és őt magát besorozták a kalózok közé. Nem sokkal később Woodes Rogers kifüstölte bahamai kalózfészküket, és Englandnek épp csak sikerült kereket oldania. A vele menekülő emberek őt kiáltották ki kapitányuknak. England a Bahamáról való menekülés után az afrikai vizekre tette át székhelyét.

Kis hajóját hamarosan sikerült egy nagyobbra "cserélnie", és egy esztendő leforgása alatt közel két tucat hajót fosztottak ki. Közülük az egyiket megtartották, és immár két hajóval, a Pearl-el, és az új szerzemény Victory-val járták a tengert zsákmány után kutatva. A második hajó megszerzése után Englandot a legénység "admirálissá" kiáltotta ki.

1720-ban a gazdagabb zsákmány reményében az Indiai-óceánra hajóztak. Itt England elfogott egy jól felfegyverzett, 34 ágyús hajót, és Fancy névre keresztelve megtette a Pearl helyett saját hajójának. Madagaszkár közelében végre rájuk mosolygott a szerencse. Három jókora angol és holland kereskedelmi hajót pillantottak meg, melyek India felé tartottak. A kalózok láttán két hajó elmenekült, de a harmadik, a Cassandra nevezetű John Macrae kapitány parancsnoksága alatt felvették ellenük a harcot. Órákon keresztül dörögtek az ágyúk, és a két jól felfegyverzett hajó félig ronccsá lőtte egymást. Ráadásul a csata hevében mindkét hajó zátonyra futott, ám még megfeneklésük után is ágyúzták egymást. Végül, mikor a Macrae már elvesztette 37 emberét, megadta magát. A kalózok vesztesége jóval nagyobb, 90 főnyi volt. Macrae vízbe ugrott, és úszva keresett menedéket a közeli parton, hátrahagyva hajóját és a 75000 font értékű rakományt. Tíznapi bujkálás után a viszontagságoktól meggyötört Macrae feladta magát, és kegyelmet kért. A bosszúszomjas kalózok egy része, Taylor kapitánnyal, England társával az élükön, meg akarta ölni Macrae-t. England azonban megkegyelmezett neki, és néhány pohár rum, valamint a zsákmány tetemes részének átengedése fejében Taylor is felhagyott gyilkos szándékával. Sőt, England még a súlyosan sérült Fancy-t is átengedte Macrae-nek, aki 30 megmaradt emberével rendkívüli nélkülözések között eljutott vele Bombayig.

Míg a Bombaybe vezető Macrae-t hősként fogadták, s aki később Madras kormányzójaként hatalmas vagyont harácsolt össze, Englandtől elpártolt a szerencse. A legénység, amiért Macrae-t elengedte, igencsak megharagudott rá. Leváltották kapitányi tisztéről, és Mauritius szigetén partra tették három hű emberével egyetemben. Közülük az egyiknek fél lába hiányzott, s mankó segítségével járt - állítólag e kalózról mintázta Long John Silver alakját Stevenson. England még ebben az esztendőben meghalt, utolsó napjait nagy szegénységben, más kalózok alamizsnájából élve tengette.

England, mint ez a Macrae-esetből is kitűnik, rendkívül humánusan bánt foglyaival. Általában nem engedte a foglyok bántalmazását, kivételt csak akkor volt kénytelen tenni, amikor már mással nem lehetett levezetni a legénység robbanásig feszült hangulatát, de ekkor sem engedte meg a megölésüket.

(Földi Pál)
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Fekete lobogó alatt (Fejezetek a kalózkodás történetéből)
  2019-08-24 09:35:54, szombat
 
  VI. Az aranykor alkonya





* Edward Teach, alias Feketeszakáll

Az észak-amerikai vizek leghírhedtebb és legbrutálisabb kalóza becenevét (Blackbeard - Feketeszakáll) arcát keretező hatalmas, bozontos fekete szakálláról kapta, melybe minden támadás előtt színes szalagokat és parázsló gyújtókanócokat kötött. Ruházatába három pár pisztolyt dugott, majd füstölgő szakállával és durrogó pisztolyaival eleven ördögként ugrott a megcsáklyázott hajó fedélzetére. Amilyen bátor és tehetséges vezető volt, annyira kegyetlen és szadisztikus is egyszerre. Egyszer egy elfogott kapitányt arra kényszerített, hogy megegye saját levágott ajkait, füleit és orrát. Máskor minden ok nélkül szétlőtte egyik embere térdét, puszta szórakozásból. Egy alkalommal pedig, hogy megtudja, milyen lehet a pokol, az egész legénységet a fedélközbe parancsolta, majd minden nyílás lezárása után ként gyújtott meg. Amikor már rajta kívül mindenki eszméletlen volt, ő még bírta, az utolsó pillanatban nyitotta ki a csapóajtókat.

Edward Teach valamikor az 1670-es években látta meg a napvilágot Angliában, Edward Drummond néven. Mint számtalan kalóz, ő is korzárként kezdte. Jamaicai korzárhajókon szolgált 1702 és 1713 között, a spanyol örökösödési háború idején. A háború végeztével a korzárokat szélnek eresztették, és sokuknak közülük nem fűlött a foguk rosszul fizetett kereskedelmi tengerésznek állni. Közöttük volt Drummond is, aki a kalózok között a Teach nevet vette fel, de hamarosan mindenki csak Feketeszakállként emlegette. Első önálló parancsnokságát 1716-ban kapta, Benjamin Horinghold egy kisebb hajót bízott rá. 1716-ban és 1717-ben együtt fosztottak ki több hajót a Karib-tengeren és az amerikai partoknál. 1717 végén egy igen jó építésű francia - Afrika és Martinique között közlekedő - hajót sikerült elfogniuk. A zsákmány szétosztása után a hajót Teach megtartotta magának, és a Queen Ann's Revenge nevet adta neki. Hajóját nem kevesebb, mint 40 ágyúval fegyverezte fel, s Horingholdtól elválva folytatta a kalózkodást.

Új hajójával először egy nagy háromárbócos angol kereskedelmi hajót fogott el, melyet kirablása után felgyújtott. Ezek után néhány kisebb szlup követezett a Crab-sziget, illetve Saint Kitts közelében. 1718 januárjában a vadászterületét Dél-Karolina partvidékére tette át. Amikor az angolok ezt megtudták, egy jól felfegyverzett hadihajót küldtek ellene. Ám az igen erős építésű, és szintén ágyúkkal bőven ellátott Queen Ann's Revenge túlságosan erős ellenfélnek bizonyult. A szétlyuggatott testű, törött árbócú hadihajó a találkozás után alig bírt bevánszorogni a legközelebbi kikötőbe.

A brit hadihajó vereségének hírére a dél-karolinai telepesek szívét rettegés töltötte el. Megpróbáltak a nemrég kinevezett új kormányzónál, Charles Edennél közbenjárni, hogy tegyen valamit a félelmetes kalóz ellen. Ám nem történt semmi. A szóbeszéd szerint ugyanis maga Eden is érdekelt volt, részesedésért cserébe gyakorlatilag hagyta őket szabadon garázdálkodni. Állítólag soha annyi kalóz nem nyüzsgött ezeken a forgalmas vizeken, mint Eden kormányzósága idején. A telepesek szívét némi reménykedéssel töltötte el, hogy I. György király, aki elhatározta, hogy véget vet a kalózkodásnak az amerikai vizeken, amnesztiát hirdetett. A kalózok közül sokan is éltek ezzel a lehetőséggel, de Feketeszakáll e hír hallatán blokád alá vette Charleston kikötőjét, hogy megmutassa a hatóságoknak, ki is az igazi úr a tengeren. Charleston előtt elfogott egy utasszállító hajót is, melyen a városi tanács néhány tagja is utazott. Értük 400 font váltságdíjat, valamint - követelésének megfelelően - egy láda gyógyszert kapott.





(Stede Bonnet által használt Jolly Roger)

Nem sokkal korábban állt össze az amatőr kalózzal, Stede Bonnet őrnaggyal. Az egyik éjszaka italozás közben nagy színészkedve előadta neki, hogy elege lett a kalózkodásból, és feladja magát a kormányzónál, élve az amnesztia lehetőségével, majd letelepszik Bath városában. Azt tanácsolta Bonnetnek, hogy kövesse példáját. A hiszékeny Bonnet másnap elrohant a korrupt kormányzóhoz, miközben Feketeszakáll ellopta a zsákmány Bonnetnek járó részét. Később a becsapott Bonnet bosszút fogadott, és megpróbálta visszaszerezni a zsákmányt Feketeszakálltól, de egy hadihajó elfogta, és felakasztották.

Miután Bonnettet ügyesen becsapta, tényleg feladta magát, és bocsánatot nyert. Ráadásul az egyik általa lopott hajót a bíróság még a törvényes tulajdonának is elismerte. Egy jókora házat vásárolt, átellenben a kormányzó házával, és feleségül vette az egyik gazdag ültetvényes 16 éves lányát (állítólag Feketeszakállnak egyszerre 14 felesége volt). A következő hónapokban a város megbecsült polgáraként együtt mulatozott a bath-i elittel, amíg pénze tartott. Bermudához hajózott, ahol elfogott két francia hajót. Az egyik dugig volt cukorral, a másik viszont üres volt. Feketeszakáll megkímélte a franciák életét, és nekik adta az üres hajót, a másikkal pedig visszatért Bath-ba. Hazatérve egy formális bírósági eljárás keretében törvényessé tették a zsákmányát. Cserébe a kormányzó 60, a bíró pedig 20 hordó cukrot kapott.

Virginia kormányzója, akit egyre jobban aggasztott a kalózok ténykedése, s nem mellékesen azt gondolta, hogy Feketeszakáll birtokában mesés kincsek vannak, proklamációjában magas vérdíjat tűzött ki Feketeszakállra és a többi kalózra. A proklamációt követően megindult a vadászat. 1718 decemberében két szluppal Maynard hadnagy és Gordon kapitány a brit haditengerészetből kísérelte meg becserkészni Feketeszakáll hajóját. A zátonyos, sekély vízben evezőkkel haladtak előre, miközben folyamatosan mérték a mélységet. Ennek ellenére Gordon kapitány hajója megfeneklett, és csak Maynard tudta folytatni útját a Pearl nevű szluppal. Miközben a kalózhajó közelébe értek, felvonták a brit lobogót. Feketeszakáll hajója fedélzetéről egy pohár pálinkával a kezében üdvözölte ellenfelét, majd átkiálltott neki: "Átkozott legyek, ha kegyelmet adnék vagy elfogadnék!" Ezek után kiadta a parancsot a szlup ágyúzására.

A Pearl legénységének szerencsétlenségére a szlup mellvédjei olyan alacsonyak voltak, hogy a kalózok sortüze borzalmas rendet vágott közöttük. Húsz halott maradt fekve a hajó fedélzetén. Ezt látva Maynard kiadta a parancsot, hogy a kormányos kivételével mindenki menjen le a fedélközbe, s álljanak készen, hogy parancsára azonnal előrohanhassanak. Majd a szlupot egyenesen a kalózhajó felé kormányozták, hogy a két hajó összeütközzön. Amikor a sűrű, szürke ágyúfüst eloszlott, a kalózok elégedetten látták, hogy a szlup fedélzetén mindössze két ember maradt állva. Diadalittas ordítással ugráltak át a szlup fedélzetére, hogy véres munkájukat befejezzék.

Természetesen Feketeszakáll volt az első, aki átvetette magát a másik hajóra. Még szinte a levegőben volt, amikor rásütötte pisztolyát Maynardra, aki viszonozta a tüzet. Feketeszakáll volt, aki hibázott, Maynard golyója a mellkasán találta a kalózt. Feketeszakáll súlyos sebesülése ellenére oroszlánként küzdött, szablyájával kiütötte Maynard kezéből a kardot, mely átrepülve a mellvéden a tengerbe esett. Szerencsére a fedélközből ekkor rontottak elő az eddig ott lapuló tengerészek, és az egyik matróz észrevette parancsnoka szorongatott helyzetét. Gyorsan odaugrott a kalózvezér mellé, és kardjával lesúlytott Feketeszakállra, újabb halálos sebet ejtve rajta. A kalóz ennek ellenére tovább harcolt, és széles övéből előhúzta az egyik tartalék pisztolyát. Elsütni azonban már nem volt ereje, remegő kezéből kihullott a pisztoly, majd gazdája összecsuklott és holtan terült el a véráztatta fedélzeten. A harc ezek után gyorsan véget ért, a kalózok megadták magukat. A sorsuk nemsokára beteljesedett, valamennyiüket halálra ítélték és kivégezték. A csata végeztével Feketeszakáll fejét levágták és az orrsudárra tűzték, testét pedig a tengerbe hajították. Miután legyőzték a kalózokat, nekiláttak a várt mesés kincs felkutatásának. Ám csalódniuk kellett, alig 2000 fontnyi értéket sikerült összekaparniuk Feketeszakáll hagyatékából.

Végezetül érdemes megemlíteni Feketeszakáll első tisztjét, Israel Hands-et, akinek nevét és alakját Robert Louis Stevenson tette halhatatlanná "Kincses sziget" (Treasure Island) című regényében.

(Földi Pál)
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Fekete lobogó alatt (Fejezetek a kalózkodás történetéből)
  2019-08-23 03:27:08, péntek
 
  VI. Az aranykor alkonya





* Bartholomew Roberts (Black Bart), a piperkőc

John Robertsként látta meg a napvilágot egy walesi kisvárosban 1682-ben minden idők egyik legeredményesebb tengeri rablója, bár kalózkarrierje mindössze négy esztendeig tartott. A többi kalóz és tengeri rabló közül piperkőcségével és erényességével tűnt ki. Mindig választékos eleganciával öltözködött, a legdrágább és legelegánsabb selyemruhákba járt. Emellett az erényesség őreként tekintett magára: hajóján nem tűrte az italozást, a káromkodást és a szerencsejátékokat, és ezeket a szabályokat zsarnoki szigorral be is tartatta. Éppen ezért nem is volt túlságosan népszerű a legénység körében. Erényessége persze azért odáig nem terjedt, hogy ne rabolta volna ki, vagy gyilkolta volna le áldozatait.

Tengerész pályafutását hajóinasként kezdte. 1703 és 1713 között a Királyi haditengerészetben szolgált, ahol kitanulta a hajózás és a tengeri harc minden fortélyát. A spanyol örökösödési háború végeztével sok társával együtt szélnek eresztették. Miután más munkát nem talált magának, elszegődött a Királyi Afrika Társaság egyik rabszolgahajójára harmadik tisztnek. 1719 júniusában éppen Ghána előtt horgonyoztak, amikor a kor ismert kalóza, Howell Davis megtámadta a hajójukat. A kalózok több elfogott emberrel együtt Robertset is a szolgálatukba kényszerítették. Egy hónappal később Davis elesett a Principe-sziget kormányzójának katonáival vívott harcban. A legénység ekkor a hajóvezetésben és navigációban igen járatos Robertset választotta meg új parancsnoknak. Roberts ekkor vette fel a Bartholomew nevet. Kapitánnyá választásáról így vélekedett: "Inkább legyek parancsnok, mint egy egyszerű beosztott, ha már mocskos vízbe mártottam a kezem és kalózzá kellett lennem."

Bartholomew Roberts saját egyéni zászlót csináltatott magának. A zászló fekete alapon két fehér koponyán álló kivont kardú fehér alakot ábrázolt, aki maga Roberts volt. A bal koponya alatt ez állt: ABH, a jobb koponya alatt pedig: AMH. Ezek jelentése a következő: A Barbados Head, illetve a: A Martinique Head, azaz egy barbadosi fej, illetve egy martinique-i fej. Úgy látszik, e szigetek lakóit különösen utálta.

Az új kapitány utasítására Brazília felé vették az irányt, melynek partjai közelében elfogtak egy holland hajót, majd egy angol rabszolgahajót. Szeptemberben egy 42 hajóból álló portugál konvojjal találkoztak. Roberts cselt eszelt ki, hogy kifoszthassa a legértékesebb áruval megrakott hajót. Felvonatta a portugál lobogót, és megállt az egyik hajó közelébe, akinek kapitányát egy italra invitálta. Kabinjába beérve azután közölte a megdöbbent portugállal, hogy meg akarja támadni a konvoj legértékesebb hajóját, és bántatlanságot ígért, ha a közelébe vezeti.

A portugál kapitány a kalózokat a konvojt kísérő 70 ágyús hajóhoz kalauzolta. A meglepett portugálokat annyira váratlanul érte a támadás, hogy az első sortűz után megadták magukat, hiszen megtöltetlen ágyúikkal még válaszolni sem tudtak rá. A portugál kapitánynak igaza volt, a hajón 30,000 angol font értékű arany- és ezüstpénzt zsákmányoltak. A pénzt átrakták Rover nevű hajójukra, és ahogy jöttek, úgy el is távoztak. A zsákmánynak Roberts nem sokáig örülhetett. Éppen kisebbik hajóján, egy szlupon* tartózkodott, amikor a Roveren parancsnokként hátrahagyott Walter Kennedy meglépett a hajóval és a pénzzel.





(Walter Kennedy által használt Jolly Roger)

Roberts megmaradt embereivel a Fortune névre átkeresztelt szluppal folytatta tovább a kalózkodást. Négy kisebb hajó kifosztása után 1720 júniusában Új-Fundlandra támadt. Itt elfogott 26 kisebb hajót és 150 halászbárkát. A zsákmány meglehetősen szegényesnek bizonyult, így mérgében az összes elfogott hajót és bárkát, valamint a parti halásztelepet felgyújtatta. Később zsákmányolt egy 18 ágyús holland hajót, majd ezzel elfogott egy 28 ágyús francia hajót. Ez annyira megtetszett neki, hogy kinevezte zászlóshajójává és átkeresztelte Royal Fortune-nek.

1720 szeptemberében érkezett vissza a Karib-tengerre. Itt elfogott egy tucatnyi kereskedőhajót, majd megtámadta Saint Kitts francia kikötőt. Roberts híres volt franciagyűlöletéről, francia foglyait gyakran kegyetlenül megkínoztatta, sokukat közülük meg is ölte. Eltávozása után nem sokkal ismét visszatért, s kirabolta a kikötőben horgonyzó 15 angol és francia kereskedelmi hajót.

1721 januárjában flottáját egy holland rabszolga-szállítóval gyarapította, amit arra használt fel, hogy a martinique-i franciákat tőrbe csalhassa. E hajóval elhajózott Martinique kikötői előtt, mindenütt leadva a jelzést, hogy Saint Luciába tart, ahol rabszolgákat vásárolna. Ezek után Saint Luciába hajózott, és elfogta mind a 14 francia hajót, mely a jó üzlet reményében odasietett. A foglyokat Robert kegyetlenül megkínoztatta, sokuk bele is halt. Az egyik elfogott szlupot Good Fortune néven besorozta a flottájába.

A következő préda igazán nagy falat volt. Roberts két hajója egy 52 ágyús francia sorhajót támadott meg, melyet egy egész napos küzdelem során sikerült elfoglalniuk. Mikor a hajó utasait számba vették, kiderült, hogy köztük van Martinique kormányzója is. A nyárfalevélként remegő kormányzó hiába hivatkozott magas méltóságára és ígért busás váltságdíjat, Robertsben felülkerekedett a martinique-iek ellen érzett gyűlölete. A kormányzó hiába könyörgött az életéért, Roberts felakasztatta az egyik vitorlarúdra. Roberts az elfogott sorhajót besorozta immár háromtagúra szaporodott flottájába. Roberts flottájával gyakorlatilag egymaga lehetetlenné tette a békés kereskedelmi hajózást a Karib-tengeren.

Az új hajót Thomas Anstisra bízta, aki később maga is híres kalózkapitány lett. A kalózok egy része már nagyon unta Roberts bolondériáit, a vallási ájtatosságot, az ital és a szerencsejáték hiányát, amit a brutális bánásmód és a szinte mindennapos korbácsolások csak tetéztek. Miközben Afrika felé hajóztak, egy éj leple alatt többen átszöktek Anstis hajójára, és rábeszélték, hogy lépjenek meg. Anstist nem nagyon kellett győzködni, mivel nem volt ellenére az önállósodás gondolata. Még aznap éjszaka elhagyták Robertset a Good Fortune nevű hajóval.

Roberts, miután megérkezett az afrikai partokhoz, gyors egymásutánban kifosztott négy hajót. Közülük az egyiket Ranger néven flottájába sorozta, pótolva az elveszett hajót. Ezek után a mai Libéria partjaihoz hajózott, ahol a Királyi Afrika Társaság Onslow nevű hajóját foglalta el, 9000 font értékű rakományával. A Royal Fortune névre átkeresztelt hajó lett az új zászlóshajója. Folytatva útját Afrika partjai mentén, Elefántcsontparton 6 hajót fosztott ki, majd 1722 januárjában Wydah kikötőjébe hajózott. Az itt horgonyzó 11 rabszolgaszállító hajó kapitányaitól váltságdíjként fejenként 8 font (kb. 3,6 kg) aranyport követelt. Tízen fizettek, de az egyik kapitány visszautasította a követelést. Roberts erre felgyújtatta a hajóját a rajta lévő 80 megláncolt rabszolgával együtt. Roberts tevékenysége már olyan mértékben veszélyeztette az angol kereskedelmi hajózást, hogy ahány kalózvadász csak volt, mind Robertset kutatta.

A végzet 1722. február 5-én jött el Robertsért a Chanchellor Ogle kapitány vezette Swallow fregatt képében. Ma már nem lehet pontosan tudni, hogy mi történt, a piperkőc kalózvezér bukásának története többféle változatban maradt fenn. Ogle Gabon partjainál, a Lopez-fok közelében pillantotta meg Robertset. Egyesek szerint Roberts összetévesztette a közeledő fregattot egy portugál kereskedelmi hajóval, és ő maga támadt rá. Mások szerint viszont Ogle-nek a legjobbkor sikerült meglepnie a kalózokat, akik a horgonyon álló hajón előző napi zsákmányukat ünnepelték, és jó részük tökrészeg volt. Roberts, látva a közeledő hadihajót, felszedette a horgonyt, és a szél irányában bízva megpróbált menekülni. Akár így történt, akár úgy, Ogle, amint lötávolságba ért, tüzet nyitott a kalózhajóra. A kalózhajó szintén sortűzzel válaszolt. Amikor a füst eloszlott, a legénység döbbenten látta, hogy Roberts holtan fekszik az egyik ágyún. Hogy vezérük teste ne kerülhessen az ellenség kezébe, minden ékszerével együtt a tengerbe hajították. A demoralizált kalózok ezután menekülni próbáltak, de az ellőtt tatárbocú hajót a fregatt könnyen utolérte, a kalózok pedig megadták magukat.

Az elfogott kalózok közül 52-t felakasztottak, 74 szökött rabszolgát pedig újra rabszolgaságra ítéltek, a többiek hosszabb-rövidebb börtönbüntetéssel megúszták. Ogle-t sikeréért lovaggá ütötték.

*szlup (sloop): kisebb méretű, három- vagy kétárbócos hajó a 18. században. Az angol haditengerészetben a korvetteket szlupnak (sloop of war) nevezték. A 19-20. században már más hajótípust jelöl.

(Földi Pál)
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Fekete lobogó alatt (Fejezetek a kalózkodás történetéből)
  2019-08-22 00:32:07, csütörtök
 
  V. A kalózkodás aranykora: a 17. századi kalózvilág





* L'Olonnois, a pszichopata

Henry Morgan után a legismertebb, ugyanakkor a leghírhedtebb és legkegyetlenebb karib-tengeri kalóz kitüntető címe mindenképpen a francia származású Jean David Nau-t illeti meg, aki szülővárosa Sables-d'Olonne után a L'Olonnois (az olonne-i) néven vált ismertté. Ezzel a becenévvel együtt valaki a Jean helyett a Francois nevet adta neki. Ismertségét és hírhedtségét elsősorban szadizmusának köszönheti, na meg annak, hogy Exquemelin könyvének Morgan mellett ő a második főszereplője. Kegyetlen tetteivel és válogatott kínzási és gyilkolási módszereivel - melyek kifundálásában különös tehetséget mutatott - még e kegyetlen kor kalózvilágának általános brutalitásából is kilógott, s kalóztársai is a csodálat, a félelem és a borzadály keverékével tekintettek rá. Némely véres tette még a legedzettebb és legkérgesebb szívű kalóz számára is sok volt. Manapság azt mondanánk rá, hogy egy pszichopata gyilkossal állunk szemben. Természetesen a szadizmusa kevés volt ahhoz, hogy korának egyik leghíresebb kalózvezére legyen. Azonban nemcsak a gyilkoláshoz volt különös tehetsége, hanem a szervezéshez és a hadvezetéshez is. E képességek birtokában lett Jean Nau-ból a karib-tengeri kalózkodás aranykorának egyik legendás, egyben kegyetlenségéről hírhedt kalózvezére.

Jean Nau valamikor 1630 és 1635 között született a bretagne-i kisvárosban, Les-Sables-d'Olonne-ban. Az sem tisztázott, hogy hogyan került az Újvilágba. Egyesek szerint, akárcsak Morgan esetében, elrabolták, és fehér rabszolgaként eladták egy francia ültetvényesnek Martinique szigetén. Mások szerint nem elrabolták, hanem maga szökött meg, s a hajóút árát dolgozta le egy cukornádültetvényen. Ám olyat is lehet olvasni, hogy reguláris haditengerészként került egy francia hadihajó fedélzetén a Karib-tengerre, majd e mesterséget cserélte fel a kalózkodás kedvéért.

Martinique szigetén töltött szolgálata valamikor az 1650-es évek elején ért véget, valószínűleg egyszerűen elszökött az ültetvényről. Ezek után egy ideig Hispaniola szigetén vadbivalyokra vadászott a bukánok társaságában, azonban jövedelmezőbb mesterségre váltott. 1655 környékén Tortugára hajózott, ahol La Place kormányzó, aki maga is kalózkodott, kalózlevelet adott honfitársának. Ezzel megkezdődött L'Olonnois pályafutása. Hamarosan félelmetes hírnévre tett szert, mivel az összes megtámadott és elfogott spanyol hajó legénységét mind egy szálig kegyetlenül lemészárolta. E tetteinek köszönhetően hamarosan csak a "Spanyolok Korbácsa"-ként kezdték emlegetni. Kegyetlensége azonban azt eredményezte, hogy az általa megtámadott spanyol hajók elkeseredetten védekeztek, hiszen tudták, hogy ígyis-úgyis halál vár rájuk. Ez persze kellemetlen következményekkel járt a kalózlegénységre nézve, hiszen ahelyett, hogy kényelmesen és kockázatmentesen fosztogathatták volna az egyetlen ágyúlövésre magukat megadó hajókat, minden egyes alkalommal vásárra kellett vinni a bőrüket a makacsul védekező spanyolok ellen.

1664-ben hajótörést szenvedett a Yucatán-félsziget partjainál. Társai nagy részével sikerült partra evickélnie, de az arra portyázó spanyol katonák elfogták őket. A kalózok ugyan megpróbálták felvenni a harcot a túlerő ellen, de a spanyolok lemészárolták őket. L'Olonnois úgy menekült meg, hogy a hullák között feküdve halottnak tetette magát. Miután a spanyolok eltávoztak, az egyik halott spanyol katonáról lehúzta a ruhát és abban sétált be a közeli Campeche városába, ahol már javában folyt a győzelem utáni mulatozás. Néger rabszolgák segítségével sikerült az éj leple alatt egy kicsiny egyárbócos bárkát elkötnie, és nekivágott a Tortuga felé vezető több ezer kilométeres útnak. Útközben óriási szerencséjük volt, mivel egyszer sem találkoztak ellenséges spanyol hajókkal.

Következő útjára a Campechében lopott kis bárkával és huszonhat emberrel indult, mivel a tortugaiak nagyobb hajót nem akartak rábízni, ismervén, hogy inkább hajtja a gyilkolás, mintsem a zsákmányszerzés vágya. Időközben a spanyolok tudomást szereztek róla, hogy a rettegett kalózvezér életben van, és egy kisebb hadihajót küldtek a nyomába, azzal a paranccsal, hogy L'Olonnois-t élve fogják el, és vigyék a havannai alkirály elé. A kalózoknak azonban sikerült a kezükbe kaparintani a hajót, majd L'Olonnois a mintegy 70 fogságba esett spanyolt saját kezűleg fejezte le. Állítólag két kivégzés között élvezettel nyalogatta le a vért kardjának pengéjéről. Csupán egyetlen foglyot hagyott életben, akivel levelet küldött az alkirálynak, melyben kifejtette, hogy minden kezébe kerülő spanyol számára ilyen sorsot szán.

A gyilkolás mellett L'Olonnois gazdagságra is vágyott, ezért nagyszabású tervet dolgozott ki a spanyol tengerparti városok kifosztására. A választás elsőként Maracaibóra esett. 1667-ben L'Olonnois szövetkezett Moses Vauclin és Michel le Basque nevű kalózokkal, és együtt 8 hajóból álló flottát szereltek fel, melyek fedélzetén több mint 600 kalóz vágott neki az útnak. "Admirálissá" L'Olonnois-t nevezték ki, akinek 16 ágyús, 120 főnyi legénységű hajója volt a legnagyobb a flottában. Vállalkozásukat már a kezdetektől fogva szerencse kísérte: még útközben sikerült elfogniuk egy spanyol hajót, mely 40,000 peso mellett értékes igazgyöngy- és kakaórakományt szállított. A Maracaibói-öböl bejáratánál álló 16 ágyúval felszerelt erődöt néhány óra alatt sikerült elfoglalniuk, ahol a kalózvezérnek arra is jutott ideje, hogy a foglyul ejtett spanyol katonák többségét halálra kínozta. Ezek után a kalózok szárazföldön nyomultak előre Maracaibó felé. A kalózok közeledtének hírére a városban lévő katonaság a polgárokkal együtt a városba menekült. A kalózok azonban utánuk mentek, és kis csapatokban levadászták a menekülőket, majd visszavitték őket a városba, L'Olonnois színe elé. A következő két hét során válogatott kínzásokkal szedték ki a szerencsétlenekből eldugott kincseiknek a rejtekhelyét.

A kínzások kivitelezésében természetesen L'Olonnois személyesen járt elöl. Ő persze "fantáziadúsabb" módszereket alkalmazott, mint más kalózok, akik általában tüzes vassal sütögették az áldozatokat, vagy egyszerűen a lábuknál fogva fellógatták őket egy fára, és tüzet gyújtottak alattuk. L'Olonnois egyik kedvenc módszere a következő volt. Egy vékony, de erős kötéllel körbekötötték az áldozat fejét a szeme magasságában, majd egy bot segítségével addig csavarták a kötelet, amíg annak szeme ki nem fordult az üregéből. A másik szeretett módszere a "felszabdalás" volt. Először csak egy kis darab húst vágott le az áldozatból, majd egyszerre nagyobb darabokat, azután a kezek, majd a karok, végül a lábak következtek.

Kétheti tombolás, pusztítás és tivornyázás után az öböl déli részén fekvő Gibraltar városa ellen indult a kalózok serege, mivel úgy sejtették, hogy a kincsek egy része ott van elrejtve. Áthajóztak az öblön, és elkeseredett küzdelemben elfoglalták a várost. A kalózok vesztesége az ostromban 70 halott volt, míg a spanyolok több mint 500 halott a veszteség, többségüket a harcok végeztével kaszabolták le. A kalózok számítása bevált: 260,000 pesót sikerült a városban összeszedniük. Gibraltar kifosztása után még egyszer visszatértek Maracaibóba, aholmég 10,000 peso váltságdíjat sikerült kicsikarniuk a beijedt polgárokból. E zsákmányon túl kifosztották az összes templomot, valamint szert tettek 100,000 font dohányra és 500 vágómarhára is. Miután a zsákmányt szétosztották, visszatértek Tortugára.

Tortuga tavernáiban és bordélyaiban e pénzt hamar felélték, és L'Olonnois újabb kalózhadjáratra indult. Összesen 6 hajójával Puerto Cavello és San Pedro ellen indult. A kedvezőtlen szelek és áramlatok miatti egy hónapos vesztegelés után megérkeztek Puerto Cavellóba, melyet elfoglaltak, ám csalódniuk kellett, mert szinte semmi zsákmányolnivaló nem akadt. A foglyul ejtett spanyolok ekkor San Pedrót ajánlották a kalózvezér figyelmébe, mondván, hogy ott jóval gazdagabb zsákmányra számíthatnak. San Pedróba az út áthatolhatatlan dzsungelen keresztül vezetett, s a spanyolok csapdákat is állítottak. Miután a foglyok nagyobbik részét lekaszabolták, a kalózok nekivágtak az őserdőnek. Az életben hagyott spanyoloknak kellett az utat mutatniuk. Nem sokkal később egy kisebb spanyol csapat megtámadta őket, melyet ugyan sikerült visszaverni, de érzékeny veszteséget szenvedtek. L'Olonnois ekkor éktelen haragra gerjedt. Nekiesett a szerencsétlen spanyol foglyoknak, és ordítva követelte, hogy mutassanak neki olyan utat, ahol nincsenek csapdák. Majd, hogy nyomatékot adjon szavainak, az egyik fogolynak felhasította a mellkasát, kitépte a szívét, majd "acsarkodva, csattogó fogakkal mint egy farkas" beleharapott. A kitépett szívet ezután egy másik fogoly arcába vágta és így kiáltott: "Ha nem mutattok egy másik utat, mind így fogtok járni!" Ezek után sikerült eljutniuk San Pedróba, azonban dühödten azt tapasztalták, hogy az csak egy nyomorúságos kis falu. Miután visszatértek hajóikhoz, a csalódott Moses Vauclin és Pierre Picard visszatért Tortugára. L'Olonnois azonban hajójával és 300 emberével újabb portyára indult.

A hasas holland fleute (széles oldalú, keskeny fedélzetű kereskedelmi hajó), mely L'Olonnois zászlóshajója volt, nem felelt meg igazából a kalózkodás céljára. Lassú volt, és csak nehézkesen lehetett irányítani, így nem sok sikert tudtak vele elérni. Nem telt bele sok idő, és Guatemala parjai közelében sikerült ráfutniuk egy homokzátonyra. Hiába dobálták ki az ágyúkat és minden nélkülözhető ballasztot, nem sikerült a zátonyról elszabadulniuk. Ekkor elhatározták, hogy a hajó anyagából egy úgynevezett "hosszú csónakot" (evezős-vitorlás bárka) építenek, amellyel majd megpróbálnak egy nagyobb hajót zsákmányolni. Az egyik folyótorkolatban azonban emberevő arawak indiánok ütöttek rajtuk, és foglyaikat elevenen feldarabolták, megsütötték és megették. Így végezte a kegyeten és szadista L'Olonnois, aki végül gonosz tetteiért elnyerte méltó büntetését.

(Földi Pál)
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 26 
2019.07 2019. Augusztus 2019.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 26 db bejegyzés
e év: 868 db bejegyzés
Összes: 868 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 42
  • e Hét: 122
  • e Hónap: 1488
  • e Év: 9907
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.