Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 26 
A kiáltó világ
  2020-04-30 19:00:21, csütörtök
 
 




A KIÁLTÓ VILÁG


Egy olyan világ, ahol ... semmi sem állandó... egy olyan Valakiért kiált, aki sohasem változik

Egy olyan világ, ahol mindenért fizetni kell ... egy olyan Valakiért kiált, aki gondoskodik

Egy olyan világ, ahol az erőszak uralkodik.... egy olyan Valakiért kiált, aki kegyelmet ad és megóv

Egy olyan világ, ahol sok az igazságtalanság... egy olyan Valakiért kiált, aki egyszer igazságot fog szolgáltatni

Egy olyan világ, ahol sok a fájdalom... egy olyan Valakiért kiált, aki bekötözi sebeinket Í

Egy olyan világ, ahol szüntelen fáradozni kell... egy olyan Valakiért kiált, aki erőt ad

Egy olyan világ, ahol szinte senkiben sem bízhatsz... egy olyan Valakiért kiált, aki hűséges és megtartja szavát

Egy olyan világ, ahol nem értjük meg egymást... egy olyan Valakiért kiált, aki jól ismer és megért mindenben

Egy olyan világ, ahol sok az elvárás... egy olyan Valakiért kiált, aki feltétel nélkül elfogad

Egy olyan világ, ahol lenézik egymást az emberek... egy olyan Valakiért kiált, aki felemeli a kigúnyoltakat

Egy olyan világ, ahol folyton csak bizonyítani kell... egy olyan Valakiért kiált, aki előtt nem kell megfelelni

Egy olyan világ, ahol nehéz eligazodni az életben... egy olyan Valakiért kiált, aki bölcs és használható tanácsot ad

Egy olyan világ, ahol nincs nyugalom és béke... egy olyan Valakiért kiált, aki átölel jelenlétével

Egy olyan világ, ahol mindenki áttapos mindenen... egy olyan Valakiért kiált, aki lefelé tör, hogy elérjen minket

Egy olyan világ, ahol csak a jó dolgaidat szeretik... egy olyan Valakiért kiált, aki téged magadat szeret

Egy olyan világ, ahol az örömöket csalódás követi... egy olyan Valakiért kiált, aki kiapadhatatlan örömöt ad

Egy olyan világ, ahol nincs sok remény és cél... egy olyan Valakiért kiált, aki reményteljes jövőt ad nekünk

Egy olyan világ, ahol az emberek idegesítőek... egy olyan Valakiért kiált, aki előtt kiöntheted szívedet

Egy olyan világ, ahol mindenki bírál mindenkit... egy olyan Valakiért kiált, aki azt mondja, ő nem ítél el minket

Egy olyan világ, ahol hordoznod kell múltad terhét... egy olyan Valakiért kiált, aki minden reggel megújít kegyelmével

Egy olyan világ, ahol sok a keserűség ... egy olyan Valakiért kiált, aki megédesíti jelenlétével az életet :

Egy olyan világ, ahol mindenki mást mond... egy olyan Valakiért kiált, aki a valóságot szólja

A világ beteg. Mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek Isten dicsősége nélkül. Biblia, Pál levele a rómaikhoz 3,23

Egy olyan világ, ahol a bűn uralkodik és tönkretesz... egy olyan Valakiért kiált, aki legyőzi a bűnt halálával

Egy olyan világ, ahol az emberek nem ismerik az igazságot... egy olyan Valakiért kiált, aki kijelenti magát nekünk

Egy olyan világ, ahol nincs szabadulás... egy olyan Valakiért kiált, aki nevének jelentése: Szabadító

A jó hír, hogy ez a Valaki létezik! Jézusnak hívják.

Ez a Valaki ezt üzeni neked:
Kiálts hozzám, és válaszolok, hatalmas és megfoghatatlan dolgokat jelentek ki neked, amelyekről nem tudhatsz! Jeremiás próféta könyve 33:3

Ez a Valaki várja, hogy kiálts:
Mielőtt kiáltanak, én már válaszolok, még beszélnek, én már meghallgatom. Ézsaiás próféta könyve 65,24

Aki Őhozzá kiált, azt megmenti:
Jó az Úr! Menedék a nyomorúság idején, gondja van a hozzá folyamodókra. Náhum próféta könyve 1,7

Számára nincs lehetetlen:
Krisztus meghalt a mi bűneinkért, eltemették, és feltámadt a harmadik napon. Pál I. levele a korinthusiakhoz 15,3-4

Van-e valami lehetetlen az Úr számára?
Legyőzte a halált! Van-e valami lehetetlen az Úr számára? Mózes I. könyve 18,1

Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!
Bízz Benne! Bízzatok, én vagyok, ne féljetek! Márk evangéliuma 6,50

Egy olyan világ, ahol minden elmúlik örökkévaló életet ad... egy olyan Valakiért kiált, aki örökkévaló életet ad ...

Maga az Isten lesz velünk, letöröl minden könnyet szemünkről, és halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert ezek az előbbi dolgok már elmúltak. Jelenések könyve 21,4

A trónuson ülő ezt mondta:
Íme, újjáteremtek mindent! Jelenések könyve 21,5 :

De számodra, aki bízol Jézusban: egy új élet kezdődött el!


Link



























































































































 
 
0 komment , kategória:  Bölcsességek és gondolatok.   
Gárdonyi Géza munkássága
  2020-04-28 21:00:45, kedd
 
 







GÁRDONYI GÉZA MUNKÁSSÁGA


Gárdonyi Géza (Gárdony-Agárdpuszta, 1863. augusztus 3. - Eger, 1922. október 30.) író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja. A 19-20. századforduló magyar irodalmának népszerűségében máig kiemelkedő alakja. Életműve átmenetet képez a 19. századi romantikus, anekdotikus történetmesélés és a 20. századdal születő Nyugat-nemzedék szecessziós, naturalista-szimbolista stíluseszménye között.

A pályafutását 1881-ben népiskolai tanítóként kezdő, majd 1885 után újságíróként folytató Gárdonyi 1897 után vidéki visszavonultságban alkotott (,,az egri remete"), szépírói munkásságának szentelve életét. Pályáját folyamatos útkeresés, tematikai és formai kalandozás jellemezte, prózaírói életműve ennek fényében három korszakra osztható.

Az 1890-es években írt népies hangvételű novellái és elbeszélései hozták meg számára a kortársak elismerését (Az én falum, 1898), de az utókor elsősorban a századfordulót követő évtizedben keletkezett történelmi regényei révén ismeri (Egri csillagok, 1901; A láthatatlan ember, 1902; Isten rabjai, 1908), illetve a magyar lélektani regény korai darabjainak szerzőjét tiszteli személyében (Szunyoghy miatyánkja, 1913; Ida regénye, 1920). Bár költői és drámaírói munkássága kevésbé bizonyult maradandónak, szintén jelentős. Az 1900-as években a szórakoztató célú népszínművek kliséin túllépve lélekábrázoló jellegű népies történeteket dramatizált színpadra (A bor, 1901).

Szenvedélyesen érdekli a nemzeti múlt, a falusiak élete és a nép nyelve. Stílusa egyszerű, könnyen érthető. Legszívesebben gyerekekről, fiatalokról ír - főleg történelmi regényeiben, akik a szegény nép soraiból küzdik fel magukat a művelődés révén. A magyar ifjúsági irodalom legjelentősebb alkotói közé tartozik.

Fejfájára végakarata szerint az azóta legendássá vált szavakat vésték: ,,Csak a teste!"








Gárdonyi Géza - Költemények

Link



KÖLTŐK GÁRDONYI GÉZÁRÓL

Link




I. VERSEI










ALUDJÁL, ALUDJÁL




Aludjál, aludjál,
Angyallal álmodjál!
Elindult az angyal
Egy fényes csillaggal,
Egy fényes csillaggal,
Egy csengő csengővel,
Asztalra rakható
Szép arany erdővel.
Szép arany erdőben
Kis ezüst házikó,
Házikó közepén
A tündér Anikó.
Anikó szobája
Tele van virággal,
Virággal, madárral,
Cicával, babával.
A virág kinyílik,
A madár danolgat,
Cica a babával
Föl-alá táncolgat.
Ha szemed lehunyod
Sokáig-sokáig:
Meglátod Anikót,
Ő is hogy bokázik.
Tied lesz a kis ház
Az arany erdővel
A fényes csillaggal,
A csengő csengővel.







AMINT ITT ÜLÖK




Amint itt űlök, s nézem arcodat,
árnyék gyanánt száll rám egy gondolat:
hogy egykor édes Vilmám, angyalom
eljön a tél, te gyönge liliom,
s mindenre, ami tavasszal virul,
bimbózik, nyílik, s bájában pirul,
amit remekbe alkot a természet,
havas lepellel száll rá az enyészet.

Merengve nézem szelíd arcodat,
s napfény nékem egy másik gondolat:
hogy a fehér haj illik majd neked,
s kéken mosolyg rám akkor is szemed,
"Kis Vilmám" - mondom akkor is neked
kezemben elfér akkor is kezed;
a multról olykor elbeszélgetünk,
egymáshoz símul fáradt, ősz fejünk.







ANNUSKA LELKEM


Annuska lelkem!
Szeretsz-e engem?
Szeretsz-e engem, szép kökényvirág?
Ne nézz se jobbra,
ne nézz se balra, -
ne nézd, mit mond az irigy világ!

Annuska lelkem,
csókolj meg engem!
Csókolj meg, ha a szivecskéd szeret!


Ne nézz se jobbra,
ne nézz se balra,
csak hunyd le, hunyd le szép kökényszemed!

Annuska lelkem!
Ölelj meg engem!
Ha észre vesz is az édesanyád:
Ne nézz se jobbra,
ne nézz se balra,
mintha a nyakkendőm igazítanád.







ÁLOM


Az utolsó kocsi is eldübörgött
lenn az aszfaltos köruton.
A gázláng vörös pilleként lebeg.
Szemem fáradtan lehunyom.
S a karos-székben hátradőlve
érzem, az álom száz karral fon át...
Tollam lehull. Rétekről álmodom...
és hallom a pásztorfurulyát.

Mi szép volt: tizennyolcz éves szívvel
a szomszéd kertben lopni a napot.
Magunk voltunk csak Örzsikével
És dicsértük a széna-illatot.
Majd elmerengve álltunk: kéz a kézben.
Így hajlik össze minden kis virág...
A nyáj kolompja kong az erdőszélen.
És hallgatjuk a pásztorfurulyát.

És este, mikor felszáll a homály,
s az égen égnek apró csillagok,
megbújva várjuk a kis kapunál,
a míg az öreg bakter elkopog.
S aztán, ha olykor össze is súgunk,
- Te édes, kedves...- ennél nincs tovább.
Egymást ölelve ébren álmodunk,
és hallgatjuk a pásztorfurulyát.

Ez elnótázza mélán, meghatón
a rejtett távol valamely zugán,
a mit csak érez Karádon s Fonyón
minden szerelmes ifjú és leány.
A falu csendes. Kutya sem ugat.
- Te édes, kedves... - súgod Örzsikém,
s arczomra simul lágy selyemhajad.
S - te édes, kedves... - súgom vissza én.







ÁPRILIS VÉGÉN


A nap letette arany-koronáját,
s tüzet rakott a Mátra tetején.
Ott piheni ki égi fáradalmát
az erdős Mátra kéklő közepén.

A lomb nem mozdul. A fűszál is áll.
Kertemben ér az estéli homály.
Alant a völgyben csöndbe halt a lárma.
Érzem az álmot, mint száll fűre, fára.

S tengerként árad, nő a lágy homály.
Fölötte csak az Est-csillag áll.
Az tartja az ég barna fátyolát,
a földnek éji árnyéksátorát.

Álmodom-e, hogy itt van a tavasz?
A kályha mellett róla álmodunk,


pedig a tél künn csendesen havaz,
s pelyhes a hótól minden ablakunk.

De nem, én mostan mégsem álmodom:
ibolya van a kerti asztalon:
enyhe az est: illatos a virág:
virágzó fák közt kél a holdvilág.

A földön az éj sötét fátyola,
s a fák az éjben mind fehérlenek:
ruhájuk talpig csipke-pongyola,
s a csipkék közt ezer gyémánt remeg.

Fehér erdőn fehérlő holdvilág,
fehéren égő örök csillagok,
mi szép vagy te, fehér álomvilág!
Öledben én is csak árnyék vagyok.

1898







A BALATON


Csakhogy újra látlak, égnek ezüst tükre,
égnek ezüst tükre, szép csöndes Balaton!
Arcát a hold benned elmélázva nézi,
s csillagos fátyolát átvonja Tihanyon.

Leülök egy kőre s elmerengek hosszan
az éjjeli csendben az alvó fa alatt.
Nem is vagyok tán itt, csupán csak álmodom:
Balatont álmodom s melléje magamat.







A BOR LEGENDÁJA


Szólt az Isten: "Kedves fiam, Nóé:
Itt a szőlő, kóstold meg, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "No, megöregedtem,
de ilyen jó bogyót még nem ettem."

Szól az Isten: "Kedves fiam, Nóé:
A csípős must, hadd lássuk, hogy jó-é?"
Felelt Noé: "Ihaj, csuhaj! Sári!
Három Istent kezdek immár látni!"

Szólt az Isten: "Kedves fiam, Nóé:
Hát az ó-bor, hadd lássuk, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "Iszom reggel óta:
Gyere pajtás, van még a hordóba!"







BÖLCSESSÉG A HULLÁMOKON


Egy vén révésznek ócska csónakán
ült hat tudós. És azt beszélgeték,
hogy nincs Isten, s mily bárgyú a nép!

A csónak roppant. Szólt a vén:
- No lám!...Ha tudnak úszni, hát most ússzanak!
- Jaj Istenem! - kiáltott mind a hat.

1894







DECEMBER
. . . . . . . . . .




Már tegnap ősz volt, tiszta és napos:
a virágkóró dértől harmatos:
a fák kopaszak, de zöld a várhalom.
S én sütkéreztem künn a szép napon.

Ma reggel, ahogy ablakomhoz állok,
fehér várost látok.
Fehér a hegy, völgy, az egész világ,
és hótól lombosak a kerti fák.

Ünnepi pompa s mégis szomorít.
Mintha az ősznek tarka színeit
megunták volna odafenn,
s így szólt volna az Úr az éjjelen
- "Legyen a világ ezentúl fehér!"
...És lett a világ tündöklő fehér.

Ilyen lesz egykor a kihalt világ:
így állnak a házak, paloták,
és sehol ember, sehol egy madár,
sehol egy fűszál, sehol egy bogár,
sehol egy út és sehol lábnyomok,
csak fehér erdők, fehér városok,
fehér pompában, fehér pusztaság, -
felhőtlen ég és örök némaság.

Beteg vagyok, sorvasztó láz emészt,
s hogy búsan nézem ezt a bús világot,
valami mondja: utoljára nézed,
mert meglehet, hogy utoljára látod!

Óh csak télen ne érjen a halál.
Olyan csúnya a téli temetés!
A nagy csizmák, a fagyott ronda sár,
a hóba ütött fáklya serceg és
lábát rázza a ministráns gyerek,
a pap szilvakék orral didereg,
a kántor meg a kezét zsebre tolva,
a zsoltár verset könyv nélkül rikoltja.

Mert tudom én, ha halva fekszem is,
nem hal meg bennem minden gondolat,
mint leégett ház omladéka közt
van még szikra a hűlt hamu alatt.
Így marad bennem egy kis öntudat.

És hallom majd a sok jövést-menést,
a harangozást, a leszögelést,
az elhadart circumdederuntot,
a köhögést, a gyors miatyánkot,
s a kocsit hogy a havon nyikorog.
Míg végre csend van. Magam maradok.

*

Az élet oly bús, oly vigasztalan.
Alig volt reggel, máris este van.
Nyugat felől a fehér hegyeken
a nap egy piros felhőn lemegyen,
aztán sötét van, sötét lesz sokáig, -
csak a hó világít.

Égj öreg kályha, lehelj meleget!
Ott künn a világ jéggé dermedett.
Minden élő a zugokba vonul.
Oh mennyi panasz száll a hó alul,
didergő, fázó bogárkák jaja.
Kő és fakéreg, mind, mind bús tanya.
Barlangban a medve: s mi is emberek
mi is csak rakott barlangban lakunk,
s miről a medve, arról álmodunk.

Oh csak még egyszer jöjj el szép tavasz,
te enyhe napfény, zöldelő fűszál!
Oh csak még egyszer lássak ibolyát,
s hulljon arcomba meleg napsugár.
Hadd haljak meg egy tavaszi napon,
s a szívemre tegyetek ibolyát.
Mindegy, ha én már azt nem is tudom,
csak tegyetek szívemre ibolyát.



. . . . .




ELINDULTAM ISTENT MEGKERESNI...




Barangoltam hegyen,völgyön,hogy megtaláljam Istent.
Utam állták erdők,mezők, de bátran mentem hitben.
Vállamon egy zsákban:minden ingóságom,
szívemben a remény,hogy egyszer megtalálom.

Erdők dús közepén, egy nagy kerek tó partján,
elém állt az ördög és így kiáltott rám,
hallom földönfutó a jó Istent keresed!
de én a pokolra vetlek,mert az ő szavát hiszed.

Rút patás lábával dobbantott egy nagyot,
lett nagy fényözön s a villám belecsapott.
Szabadságom vissza nyerve indultam az úrhoz,
nem sokára oda értem egy feneketlen kúthoz.

A víz azúr tükre rám csodálkozott,
ha Istent látni jöttél, fordulj csak a Naphoz!
Bámultam a felhőket,a fénylő messzeséget,
rám nevetett a Nap s adott újra reménységet.

Aranysárga sugarával mutatta az utat,
ha mégis eltévednél, kérdezd meg a Holdat.
Az éj sötétje már közeledett,vakon botorkáltam,
egyszer csak a tejúton csillagokat láttam.

Csillagok,szép csillagok,mondjátok, hol vagyok?
- keresem az Istent,de a Hold cserben hagyott!
De ők csak csüngtek ragyogva az égre felrakottan,
néha sziporkáztak egyet, ők sem tudták hol van.

Bandukoltam tovább,Ó micsoda közöny !
Belém botlik a hajnal, még csak nem is köszön.
Sűrű sötét felhők fölém telepednek,
zöld mohaágyakra esőcseppek gyűlnek.

Mókusok odvában tölgyfalevél párna,
integetnek álmosan, vándor - Isten áldja !
Felszólok hozzájuk láttátok az Istent ?
Rázzák kis fejüket ide fent nincsen!

Tanácstalan állok fázva,bőrig ázva,
tovább kéne mennem,de az ördög újra útam állja.
Én vagyok az Úr! ne kutass tovább,
sorsod magam vezérlem,nekem mondj imát.

Te nem lehetsz az Isten, mert a rosszat képviseled!
Jézus keresztjével feléje legyintek.
Nem is láttam többé annyira megijedt,
az eső is elállt hamar reggel lett.

Egyre fáradtabban kerestem az utat,
fölöttem a varjú kárál,s a Nap megint rajtam mulat.
Mosolyogva így szólt csodás ragyogással:
nincs messze az Isten,csak gondolj rá hálával!

Nézz előre bátran és fordulj most hátra,
ne bolyongj tovább, ne keresd hiába,
mert itt van velünk bennem él és benned,
nem kell mást tenned,csak szeretned és hinned.







ESTE


A nap feküdni készült a szőlőhegy mögött:
égő-vörös fátyol-ingébe öltözött.
Május volt. Kéklett az orgonafák lombja.
Sárga cserebogár keringőzött dongva.

És mi a kis padon az eperfa alatt
virágot kötöttünk, holmi pitypangokat.
A nap lassan beledűlt szép selyemágyába:
violaszín szárnyon jött az est nyomába.

Homlokán egy gyémánt ragyogott remegve: -
fényes réz-sarlóját magasra emelte:
s lenn és fenn árnyékot terített árnyékra,
mígnem övé lett a föld minden tájéka.

Vilma a szép esti csillagom merengett.
És szólt: Mondja, mi az? Laknak-e ott lelkek?
Az éjjel erről a csillagról álmodtam...
Ha egyszer meghalunk, megállunk-e ottan?

És látom-e még magát, ha én megyek elébb?
Ezt mondva, vállamra hajtotta fejét.
Harangoztak. Aztán csönd lett a világon.
Álomszellő lengett át minden fűszálon.

Nem hallatszott más, csak a fák susogása:
s egy-egy cserebogár édes-bús dongása.







AZ ÉGBŐL


Az égből egy angyal, egy öklömnyi szőke,
Éjjelenkint mindig leszökdös a földre.
"Ejnye fékomadta apró kisasszonyka,
hát angyal létére a földet tapodja?"

"Jó Szent Péter bácsi, ha látná anyámat:
reggeltől napestig szeme föl nem szárad;
ám éjjel, mikor én lemegyek hozzája,
boldogan mosolyog halovány orcája."

1894.



. . .




ÉJJEL A MEZŐN




Augusztusi csöndes éjen
a boglári mezőségen
ballagok.
Lágy homály űl a határon.
Csöndes árnyék, csöndes álom.
Odafenn meg ragyognak a csillagok.

Éj van, éj van, szélid, enyhe.
Minden alszik elpihenve.
Alszik a bogár a fűben;
a madár az ákácfákon;
alszik a nyúl a bokorban,
pillangó a bogáncs-ágon;
alszik a por; alszik a kő;
alszik ember, alszik állat.
Csak a békák ümmögetnek
félig alva, félig ébren,
valahol a messzeségben,
álmosító bús danákat.
S mintha megszűnt volna minden
emberélet e világon,
s csak magam maradtam volna
egyedül,
egyedül ez éji tájon;
s mintha mindig éj volt volna,
s mintha mindig éj maradna:
sötét föld és fekete fák,
sötét ég és csillag rajta,
fénylő csillag-ezerek, -
s nékem semmi egyéb gondom,
semmi célom, semmi dolgom,
csak bámulni önfeledten,
egy megálló tekintetben
a ragyogó szép eget!

Milyen szép az ég! Milyen szép
végtelen nagy kék mező!
Valamikor a nagy Isten
járt-e rajt', mint magvető,
s teleszórta gyémántmaggal:
apró, fehér csillagokkal?
Vagy talán e sok szép csillag,
angyal-szem mind, ránk-leső,
embersorson olykor-olykor,
néma szível könnyező?
Hát a hulló-csillagok?
Lejebb szálló angyalok?

Nem tudom. Csak nézem-nézem
odafenn a magas égen
azt a sok szép, lehunyorgó
sziporkázó csillagot,
s lelkem mély, szent békességben
földi árnyban, égi fényben
elmerülve andalog.

Mozdulatlan hallgatással,
mozdulatlan álmodással
állnak a fák, állok én is;
az alvó rét lélekzetét,
kakukfűves lehelletét
szívják a fák, szívom én is.
Halk sóhaj száll most a réten,
aztán újra csend van, csend...

Finom, lenge, fehér felhők
szállnak lassan odafent.
Úgy nézem, a györki erdő
sötétjéből szállanak,
és mögöttük halaványan
fény dereng az éjszakában:
érkező holdsugarak.

Látom most a györki tornyot
fák közül mint hegyes ormot,
amint magas őrszellemként
felsötétlik, s néz merőn,
míg a Hold, leplét levetve,
ott áll bájosan remegve
fenn a távol hegytetőn.

Leheverek a szénára
egy száraz kis fűboglyára
s holdimádó lelkem mélyén
mint a kútnak sötét mélyén
a Hold képe fölragyog, -
s mindig föllebb-föllebb szállva
csillagos szép országába
a Holdvilág mosolyog.

Csend van. Reám ereszkedett
valami szent kábulat.
Szemem hunyva, mégis látom
fenn az égi magasságon
a Holdat, s a Had-utat.
Hadak-útján Holdkirálylány
sétál méltóságosan;
fátyolát magával vonva,
mosolyogva bájosan.

Itt is, ott is meg-megáll és
megszóllít egy csillagot:
- Kaszás-csillag, jó munkásom
van-e máma sok dolog?
Sánta-Katát látom amott
hozza már az ebédet,
Bojtár csillag, Három-király
lesz reá a vendéged.

Mit beszélnek még odafenn?
azt én nem is sejthetem.
A királylány ime most a
Göncöl-szekérhez megyen.
Fátyolába burkolózva
szemérmesen beleül.
Beleül.
És a felhők havas útján
lassan lengve elrepül.







ÉJJEL A TISZÁN


Feljött a hold a Tiszára.
Csend borult a fűre, fára,
Szeged alatt a szigetnél
áll egy ócska halász-bárka.
Holdvilágnál fenn a bárkán
halászlegény ül magában:
ül magában, s furulyál;
furulyál az éjszakában.
A Tiszára a sötétség
gyászfátyolként terül hosszan;
gyászfátyolon a csillagok
csillogdálnak gyémántosan.
Talán épp a bárka alatt
lenn a vízben, lenn a mélyben,
fekszik egy nagy halott király,
halott király réges-régen.
Koporsója arany, ezüst,
s vasból van a burkolatja.
És a hármas koporsóban
a király a dalt hallgatja.







ÉNEK A HOLDHOZ


Köszöntlek, halvány szép fehér királynő,
Köszöntlek, szelíd nyájas holdvilágom!
Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő,
Tiéd az árny, a csöndesség, az álom.
Mikor az égnek kéklő magasságán
Leomlik finom, ezüst fátyolod,
Tündöklő kedves isten-arcod látván,
a mindenségnek szíve földobog.
Új fényre lángol a csillag az égen.
A fák egymásnak súgják a neved.
S a vadgalamb az erdő kebelében
Hozzád a ringó lombról fölnevet.
A mezők, erdők milliárd virága
Feléd fordítja illatos fejét;
A gyönyörben, hogy lát, reszket a nyárfa,
S a nádak ezre meghajlong feléd.

A tó tenéked tükröt tart remegve,
S te leemelve aranykoronád,
Kibontod. - reá jósággal nevetve, -
Sugárzó hajad lengő sátorát.
A fűz a parton rádmélázva áll.
A sás térdelve hajlik le eléd.
A fülemüle a hársfa-lombra száll,
S elkezdi hozzád édes énekét.

Mi szép is vagy te! Mindenki szeret,
Mindenki csupán mosolyogni lát.
Békéangyalként jársz a föld felett,
Fehér királynő, kedves holdvilág!
Én is szeretlek! Mért? Nem tudom én!
Boldog félálom mámorával nézlek,
Az én szívem is tükröd Égi Fény!
Te kedves jóság! te tiszta igézet!
... Mikor belépsz a felhő-palotádba,
Az éj beborul: minden bús, setét.
A mezők, erdők millió virága
A fűbe hajtja harmatos fejét.










A FALU REGGEL


Kukorít a kakas. Szürkül az ég alja.
Hajnalra gingallóz a falu harangja.

Fölébred madár a harmatos lombon.
Iszik a virágból, s a magasba röppen.
Riog a kanász a tülökkel a dombon.
A koca az ólban felfülel és röffen.

Az eb is elhagyja a boglyának alját;
ásít, nyujtózkodik, lerázza a szalmát,
s megnézi a kútnál: van-e a csurgásban?

Kapuk, ajtók nyílnak az útca sorában:
a felső szoknyát a fejére takarva
kergeti a kocát itt Örzse, ott Panna.

Indul a tehén is. A kapufélfába
megdörzsöli kissé borzas homlokát.
A kisborju bőgve iramlik utána.
Visszanéz a tehén, s rányal a fiára.

A nap felvillantja első sugarát.

A leány a kútnál mosdódzik szaporán:
rózsa piroslik fel arcának bársonyán,
s mosolyogva pillant egyet az utcára...
Megismerte: kinek ostorpattogása
kíséri a kocsit mezei munkára?

Móric is kitárja a fűszeres boltot,
amelynél vegyesebb nincs Európában!
árulván ő szappant, szöget, pityke-gombot,
heringet és selymet, naptárt és dorombot,
tajtékpipát, ánizst, és borjúkötelet,
téntát, ókulárét s ibolya-gyökeret.

Csendül a boltajtó, megkezdik Vargáék:
- Aggyék öt tojásért egy porció kávét.

(Kávéra kapott már az asszonynép régen.
A betegek kezdték, csak orvosságképpen, -
noha ezt a kávét sohse látta Kuba!
Dehát jó ez így is. Mit nekik Hekuba!)


A gazda is kihajt a lóval szántani:
kukorica alá kell földet bontani.
A kutya is kimegy, mintha nála nélkül
nem eshetnék szántás: kíséri a lovat.
A ló feszült innal megyen egyik végtül
a másik földvégig. És a munka halad.

Végre is a kutya únja meg a szántást:
leheveredik a szántóföld végére.
S álmos szemmel kaffant egyet olykor-olykor
az orra környékén döngicsélő légyre.

Ezalatt a falu élete megárad:
a ludak gágogva a rétre kiszállnak;
szurok-illat terjeng kovács műhelyéből;
a cigány kilép a község tömlöcéből;
réce megy a vízre; gyermek iskolába;
öreg édesanyó az istenházába.










A FALU VISSZHANGJA


1

Azt gondoltam, virág van,
virág van az ablakban,
pedig hát egy leány ül,
leány ül az ablakban.
Virág volna, kalapomhoz szeretném,
de ha leány, a szívemre ölelném.

2

Nem nézett rám ez a kislány, csak egyszer,
mégis mindig eszembe van ezerszer.
Gondolatom ha virággá válhatna,
rá örökkön rózsaeső szállhatna.

Csipkerózsa magától kél, nem vetik.
A szerelmet leányszemek ültetik.
Barna kislány, mit ültettél szívembe?
A szerelem szép virágát ne törd le!

3

Nézz föl, kedves, a szemembe,
hadd pillantsak a lelkedbe.
Hadd pillantsak a lelkedbe:
mint a megnyílt kék egekbe!

Nézz fel, kedves, a szemembe!
Add a kezed a kezembe!
Add a kezed a kezembe:
A szívedet gondold benne.

4

Tátika, Somló. Badacsony,
hej, az én rózsám alacsony.
Azt szeretem, ha alacsony:
a szűröm alá takarom.

Kéklik a csöndes Balaton,
mint a te szemed, angyalom.
Fűzfa levele hajolj rám,
kékszemű rózsám pillants rám.

5

Sűrű sötét erdő,
vékony holdvilág.
Járom az erdőnek
gyöngyös harmatát.
Zsivány módon járok
bokros utakon,
pedig csak szerelmes
szívem hordozom.

Harmatos a szűröm, -
nem sajnálom én:
harmatos a csizmám, -
azt se bánom én:
rövid az éjszaka,
azt sajnálom én:
el kell válnunk, rózsám,
csak azt bánom én!

6

Fehér az én rózsám háza.


Rásüt a hold éjféltájba.
Alszik itten a virág is.
Alszik az én violám is.

Nézek-nézek ablakára:
ablakában a virágra.
Szomorú az árnyékom is,
szomorú vagyok magam is...

7

Meg kell válni a falutól.
Faluban egy kiskaputól.
Kiskapuban rózsafától:
falu legszebb leányától.

Felhős az ég, csillag sincsen.
Isten veled, édes kincsem!
Egyet lépek, kettőt állok.
Jaj, de nehéz szívvel válok!

8

Magános fa a pusztában álldogál.
Leveléről sűrű harmat hulldogál.
Bánatommal úgy állok a világba,
mint az a fa a kietlen pusztába.

- Magános fa, mondd, mi történt teveled:
Mért olyan harmatos a leveled?
- Azért olyan harmatos a levelem:
nem tudom én, mi a boldog szerelem!







A FASORBAN


Árnyas, csöndes fasor a temető mellett.
Nekünk éppen ilyen csendes fasor kellett.
Se szembe nem jönnek, se pedig utánunk.
Kezembe a keze: sétálunk, sétálunk.

Lám, mégis valaki...ül az árok partján
egy vén sánta koldus, a kalapját tartván.
Mit keres ez itt, hol csak a rigók járnak?
Vilma szól: Óh adjon az istenadtának!"

" Hát persze hogy adunk: ihol az erszényem."
S Vilma két pénzt adott: egyiket énértem.
Köszönte a koldus, rezgő öreg hangon:
"Áldja meg magukat az Isten, kisasszony!"

Némán megyünk tovább. Az öreg áldása
kísér mint a harang elbúgó dongása.
Az akácsort szellő borzolja meg végig,
Vilma mosolyog. A szemén könnycsepp fénylik.







FEJÉT A SZÉK KARJÁRA HAJTVA


Fejét a szék karjára hajtva
dúdolt az én kis kedvesem,
dúdolt egy nótát álmodozva,
s elringatózva csendesen.

Körültünk az alkony homálya
szétbontá barna fátyolát,
és betakarta észrevétlen
a kedves, ódon kis szobát.

S ő mint az álmodó madárka
csicserg halkan az ág hegyén,
dúdolta:"Árva vagyok, árva."
Elmélázva hallgattam én.

S a homályba' már mit se láttam,
csak fehérszőke, szép fejét,
s kezét, amely meghajlott lágyan.
S félig behunyt, két szép szemét.










FELJÖTTEK MÁR


Feljöttek már a csillagok:
nyisd ki rózsám az ablakot.
Nyisd ki rózsám az ablakot:
Nézzük együtt a csillagot.

Óh be szép is nyári éjen
a sok csillag fenn az égen.
Hajtsd vállamra a fejedet:
így nézzük a fényes eget.

A faluban csöndesség van.
Fénybogár ég a bokorban.
Oly édesen sóhajtottál -
kis galambom, mit gondoltál?







FEL NAGY ÖRÖMRE!


Fel nagy örömre! ma született,
Aki után a föld epedett.
Mária karján égi a fény,
Isteni Kisded Szűznek ölén.
Egyszerű pásztor, jöjj közelebb,
Nézd csak örömmel Istenedet.

Nem ragyogó fény közt nyugoszik,
Bársonyos ágya nincs neki itt.
Csak ez a szalma, koldusi hely,


Rá meleget a marha lehel.
Egyszerű pásztor, térdeden állj!
Mert ez az égi s földi király.

Glória zeng Betlehem mezején,
Éjet elűzi mennyei fény;
Angyali rendek hirdetik őt,
Az egyedül szent Üdvözítőt.
Egyszerű pásztor, arcra borulj,
Lélekben éledj és megújulj!







FIAMNAK


Mint a magasban lengő sasmadár,
úgy kóvályog fölöttünk a halál:
hol itt, hol ott egy lelket elragad.
Csupán a test marad.

Ha engem látsz majd némán, hidegen,
és szólítasz és nem nyitom szemem,
az égre nézz: én immár arra lengek.
Csupán a testem az, mit eltemettek.

Elhagylak. De ha sírva szólsz nekem,
leszállok hozzád édes gyermekem,
s mint éji szellő a virágokat,
megcsókolom harmatos arcodat.

S ha majd te is testet vetkezed,
a végső órán melletted leszek,
s míg a harang kong gyászos fájdalommal,
én átölelve viszlek fel magammal!







HA MEGHALOK


Ne nézzetek rám borzalommal,
ha meghalok:
az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltünt. A láng, - az voltam én.

Sorsomnak gyászán se könnyezetek,
s ne mondja a pap: "Ime, porba hullt!"
Sirassátok az árva gyermeket,
s ne a rabot, aki megszabadult.

S mikor a szónok a sirnál beszél,
és végül kiált: "Hát Isten veled!"
ne le a sírba integessen nékem,










HARANGSZÓ AZ ÉJBEN


Fehér kis kápolna erdő sűrűjében.
Valami remete lakja réges-régen.
Valami kis remete, kit senkise ismer.
Azt se lehet tudni angyal-e vagy ember?

Mikor az erdőre éj homálya száll,
s a benne tévelygő aggódva megáll,
s remegve, habozva kérdi: Jobbra? Balra?
Megszólal a kicsi kápolna harangja.

Embertársam! vészes, sötét úton járó,
sötét úton járó, habozva megálló,
hallgass a titkosan megcsendülő hangra:
a szívedben hangzó angyali harangra!







HARMONIKA




Ó, talán ez igaz sem volt,
ezt csupán csak álmodtam:
nyári estén, csöndes estén
ablakánál állottam.
Fenn az égen csillagezrek,
lenn a földön lágy homály:
valahol a faluvégen
harmonika muzsikál.
Valamelyik parasztlánynak
tiszteleg a Gál fia.
Együgyű kis hangszer biz ez:
csizmadia-muzsika.
S mégis, íme álmodozva
hallgatjuk a muzsikát.
Van abban, van, valami bús,
édes-kedves mélaság,
amihez csak nyári éj kell,
csönd, homály és csillagok,
s egy könyöklő szőke leány,
kinek szeme ránk ragyog.
Egyre messzebb, egyre halkabb
már a mélabús zene:
belévegyül lassankint az
ákáclombok halk nesze.
Aztán újra méla csönd van...
Kél a hold a fák mögött...
Vilma súgja: - Holnap este.
És én súgom: - Eljövök.

Gárdonyi Géza: Harmonika - Videó

Link








HÁROMSZOR FÜTTYENTETT...


Háromszor füttyentett az aradi vonat.
Elviszik, elviszik már a huszárokat!
Miért sírsz kis violám?
- Egy kis légy, édesanyám
eléjbém került,
- szemembe repült.

Leányom, kisleányom, gyönge violám!
Ne búsulj, ne búsulj a huszárok után!
Lám én is lánykoromban
nagysírva azt gondoltam:
utánok halok...
mégis itt vagyok!







A HÉT VEZÉR


Kékfekete bársony az ég teteje, -
abba ragyog a nagy Göncöl-szekere.
Nótát mondok a nagy Göncöl-szekérről,
vagyis inkább a hét magyar vezérről.

Árpád volt az első vezér, a legfő;
szeme mint az oroszláné rettentő;
kardja, mint az istennyila ugy vágott!
Ki is vágott minekünk egy országot.

Árpádnak az öregapja Előd volt,
de biz abban sámsoni nagy erő volt:
rezes kópja száz esztendős kezébe:
unokáját üstökösként kisérte.

Kendé-nek is fehér volt már a feje,
mint őszszel a vén havasok teteje;
de nagyokat rikoltott a csatában:
,,Fiatalság, ezt csináld meg utánam!"

Ónod vezér akkor sem állt leghátul,
ha ész kellett, még pedig a javábul:
Ónod vezér süvegében elég volt,
mikor az a süveg Ónod fején volt.

Tas vezér is gyöngy hirt hagyott magárul:
Marót királyt nadrágolta pogányul,
Ő volt apja a dicső nagy Lehelnek,
kinek kürtjét Jászberényben emeld meg!

Várak ellen Huba vezér járt hadat,
vas-kosokkal döntögette a falat.
A cseheket kidobálta Nyitrából:
,,Coki bratye, az Atilla várából!"

Vezérek közt Tétény volt a hetedik,
Aranynyal kék felirni a tetteit!
Mint Erdélyért nem harcolt úgy seholse,
Azóta se veszett abból egy hold se!

Kékfekete bársony az ég teteje.
Hét fényes kard a nagy Göncöl-szekere:
a hét vezér, mikor oda feltérült,
beleszurta a bársonyba emlékül.







A HÓVIRÁG


A misén ott volt Ida is,
a szép halvány jegyzőleány,
s álmodozó éjszemével
édesdeden nézett reám.
Körültünk az ének zengett,
s beáradt a tavaszi fény.
Az orvos hozzám hajolt és szólt:
"Egy évig sem él ez a szegény."

Az erdőn át hazakisértem.
Oly halvány volt, olyan fehér,
mint a gyönge kis hóvirág,
mely nyarat, őszt soha nem ér.
És vidám volt, és oly boldog,
mint maga a szép kikelet,
mely friss lombok koszorúit
Bontogatta fejünk felett.

Az erdei fülemile
a bokrok közt dalolgatott.
- Álljunk meg, szólt. És a szemén
egy harmatcsepp, könny csillogott.
- Kis Ida, mért sír? mondja csak!
- Egy mese jut az eszembe,
egy mese, - szólt mosolyogva -
hogy a madár leány lelke.

Az útfélen vadrózsa nyílt.
Szólt: - Hajamba tűzök egyet.
És két bimbót leszakított,
s kalapomhoz tűzött egyet.
És mikor elváltam tőle,
megszorította a kezem.
Utána néztem hosszasan,
s nem láttam többé sohasem.







IMA
. . . . . . . . .




Mély tisztelettel nyújtom fel tehozzád,
Fenséges Isten, a kérvényemet:
Csupán egy kunyhót adj nekem, Uram,
Hová a szél is gyalog mehet.

Egy kis patak mellette folyjon el,
S madár daloljon fenn a lombokon,
Az udvaron egy göndör kismalac
S egy tarka tyúk elég lesz, gondolom.

Szobám legyen hűs és télen meleg,
S ingóságom közt egy szép barna lány,
virágszag és pogácsa illata
Lengjen be és ki kunyhóm ablakán.

S a kis pincének öblös rejtekén
Pezsgőt mindig bőven találjak én:
S egy milliót, amely el sose fogy...
Akkor, Uram, megélek valahogy.







ÍRÁS A BIBLIÁBA

Az Újszövetség könyve elé


Ez a könyv a könyvek könyve.
Szegény ember drágagyöngye.
Égi harmat lankadtaknak.
Világosság földi vaknak.
Bölcsességnek arany útja:
boldog aki rátalál!
Szomjas lelkek forráskútja,
hol pohárral Krisztus áll.

Ez a könyv az örök törvény.
Királyon láncz. Rabon napfény.
Tévelygőnek hívó harang.
Roskadónak testvéri hang.
Elhagyottnak galamb-búgás
Viharvertnek ereszet.
Haldoklónak angyal-súgás
"Ne félj: fogd a kezemet!"...

Gyermeknek is: "Mily szép rege!"
Bölcsnek: "Rejtelmek tengere!"
Fal, - s túl rajta élőhangok.
Köd, - s benn zengő hárfák, lantok.
Templomok közt legszebb templom:
csak megnyitom s benn vagyok.
Ablakán a Paradicsom
rózsáira láthatok.

Minden fakul, minden romlik.
Márványvár is összeomlik.
Bíborleplek ronggyá mállnak.
Dicsőségek füstbe szállnak.
Csak ez a könyv nem tér porba.
Mintha volna élő lelke!...
Ez a könyv a Mózes bokra:
Isten szíve dobog benne.


Gárdonyi Géza:Írás a Bibliába - Videó

Link








ISTEN KERESÉSE


Barangoltam hegyen,völgyön,hogy megtaláljam Istent.
Utam állták erdők,mezők, de bátran mentem hitben.
Vállamon egy zsákban:minden ingóságom,
szívemben a remény,hogy egyszer megtalálom.

Erdők dús közepén, egy nagy kerek tó partján,
elém állt az ördög és így kiáltott rám,
hallom földönfutó a jó Istent keresed!
de én a pokolra vetlek,mert az ő szavát hiszed.

Rút patás lábával dobbantott egy nagyot,
lett nagy fényözön s a villám belecsapott.
Szabadságom vissza nyerve indultam az úrhoz,
nem sokára oda értem egy feneketlen kúthoz.

A víz azúr tükre rám csodálkozott,
ha Istent látni jöttél, fordulj csak a Naphoz!
Bámultam a felhőket,a fénylő messzeséget,
rám nevetett a Nap s adott újra reménységet.

Aranysárga sugarával mutatta az utat,
ha mégis eltévednél, kérdezd meg a Holdat.
Az éj sötétje már közeledett,vakon botorkáltam,
egyszer csak a tejúton csillagokat láttam.

Csillagok,szép csillagok,mondjátok, hol vagyok?
-keresem az Istent,de a Hold cserben hagyott!
De ők csak csüngtek ragyogva az égre felrakottan,
néha sziporkáztak egyet, ők sem tudták hol van.

Bandukoltam tovább,Ó micsoda közöny !
Belém botlik a hajnal, még csak nem is köszön.
Sűrű sötét felhők fölém telepednek,
zöld mohaágyakra esőcseppek gyűlnek.

Mókusok odvában tölgyfalevél párna,
integetnek álmosan, vándor - Isten áldja !
Felszólok hozzájuk láttátok az Istent ?
Rázzák kis fejüket ide fent nincsen!

Tanácstalan állok fázva,bőrig ázva,
tovább kéne mennem,de az ördög újra útam állja.
Én vagyok az Úr! ne kutass tovább,
sorsod magam vezérlem,nekem mondj imát.

Te nem lehetsz az Isten, mert a rosszat képviseled!
Jézus keresztjével feléje legyintek.
Nem is láttam többé annyira megijedt,
az eső is elállt hamar reggel lett.

Egyre fáradtabban kerestem az utat,
fölöttem a varjú kárál,s a Nap megint rajtam mulat.
Mosolyogva így szólt csodás ragyogással:
nincs messze az Isten,csak gondolj rá hálával!

Nézz előre bátran és fordulj most hátra,
ne bolyongj tovább, ne keresd hiába,
mert itt van velünk bennem él és benned,
nem kell mást tenned,csak szeretned és hinned.







A KUTYA MEG A NYÚL


Valamikor réges-régen,
a világnak kezdetén,
minden állat békességben
éldegélt a földtekén.
Ki volt akkor nagyobb úr,
mint a kutya, meg a nyúl!

Erdőn, mezőn együtt jártak,
együtt éltek, együtt háltak:
megosztották, amit fogtak,
Szóval: jóbarátok voltak.

Egyszer, hogy a tél beállott,
és a földre sok hó szállott,
azt mondja a füles nyúl:
- Rakjunk tüzet, kutya úr!

- Rakjunk tüzet, aki lelke:
Ne reszkessünk a hidegbe!
Nosza hamar gallyat szednek,
tüzet raktak, melegszenek,
Melengetik bundájokat,
általfázott irhájokat.

Hej, de jó a meleg, télen,
a havas zord erdőszélen!
azt mondja a vidám nyúl:
- Játsszunk egyet, kutya úr!
- Mit játsszunk? - Tán lakodalmat!
- Jól van: játsszunk lakodalmat:
Cincogjunk meg brummogjunk,
ugrándozzunk, táncoljunk.

Felszökken hát a víg nyúl.
Szembe véle kutya úr,
ugrándoznak, bokáznak,
keringélnek, cicáznak,
S hogy a táncot szebben járják,
egymást hopp, hopp!

Hanem íme mi történik!
Az állatok így regélik:
ahogy ottan ugrándoznak,
nevetgélnek, bolondoznak,
meglökte a kutyát a nyúl,
s tűzbe ugrott a kutya úr.

- Vaú! - üvölt a kutya!
Mit csináltál, te buta!

S hogy így rája kurjantott,
a farkába kaffantott.

A nyúl, uccu, vesd el magad!
farka nélkül tova szalad.

Nem kergeti a kutya:
leégett a papucsa!

Azóta csepp a nyúl farka,
s meztelen a kutya talpa,
s azóta van, hogy a nyúl
fut ha jön a kutya úr.







A LEÁNY BÚJA


Elszállott a madár
fekete felhőbe.
Messze jár a rózsám,
hír se jön felőle.

Mikor bánatomban
el-elgondolkodom,
messze szálló galamb
az én gondolatom.

Mester uram, kérem,
tanítson meg írni,
legalább a nevem
hadd tudjam leírni.

Leírnám a nevem
aranyos levélbe.
Egy szép rózsabimbót
betennék melléje.

Tudom, ha nevemet
egyszer elolvasná,
azt a rózsabimbót
százszor megcsókolná.







LEPKESZÁRNYON


Lepkeszárnyon szálló órák,
boldog percek voltanak,
mikor együtt álmodoztunk
a virágzó hárs alatt.
Fenn az égen holdvilág volt,
lenn a földön némaság;
az almafán a csalogány
dalolta bús bánatát.

Gyönge karja úgy körülfont,
mint fát a folyóvirág,
s bor nélkül is ittasultan
álmodtuk az éjet át.
Álom volt mindez valóban:
elrepült a csalogány!
Azóta nincs szép holdas éj,
és nincs szerelmes szép leány.

(1888)







A MAGYARSÁG NEM KALAPDÍSZ...


A magyarság nem kalapdísz,
hanem a szíve mélyében viseli a magyar,
mint tenger csigája a gyöngyét.

A magyarságunk érzése
mélyen bent ég bennünk
hogy szinte magunk sem tudunk róla,

mint a tűzhányó hegyek,
amelyek hideg kőhegyek,
de egyszer megmordulnak.







A MAMA ELALUDT


Esőre hajló nyári délután.
A mama köt. Juliska gombolyít.
Az írnok ül némán és bután,
karján tartva a pamut szálait.
A mama bólint. Lágyan hátradül.
Kezéből a kötés lehull.
- "Kisasszony, végre, végre egyedül..."

- Halkabban írnok úr!

- "Mikéntha lelkem volna e fonál,
És szíve, melyre innen gombolyít:
a szálon hozzám forrósága száll,
és néma boldogságba mámorít.
S ha a végső szál is átrepül,
a lelkem átszáll véle, érzem,
s mint bálvány ülök itt lelketlenül..."

- Halkabban, édesem!







A MARGIT-SZIGETEN


Sétáltam árván, búsan egymagam
És néztem a rózsák hogy nyílanak.
Virág virághoz hajlik, hajladoz,
s érintkezik a sok virág ajak.
S amint susognak, leheletüket
Mindenfelé érzem a szigeten
Oh édes élet! boldog szerelem!

Egy kékruhás, kenderhajú leány
Jött a mamával a vén fák alatt,
Sárga cipő volt formás lábain,
S én sohse láttam karcsúbb derekat;
Két csillag kéklett arcának havában,
A mama pulykásan jött s szigorún.
A kavics zörrent. Én csak álldogáltam.
A lány rám nézett mélán, szomorún.







MÁRCIUS


A tél elhúzódott. Ami kis hó maradt,
felszívta a nap, meg beitta a föld.
Csak itt-ott az árok mélyén egy rongydarab,
mely a fehér király palástjából szakadt.
A partokon immár kizsendül a zöld.

Egy-egy kerek barna folt a szántóföldön:
ez az elment télnek nedves lábnyoma,
s egy-egy kerek kis zöld, réten, legelőkön:
a megjött kékszemű tavasz lábanyoma.

Óh ibolyaszemű, mosolygó kikelet,
mennyire vártam már megjöveteledet!
Vártam már a télen, kályhám előtt ülve,
belemélázva a parázsló tűzbe.

Vártam reggelenkint, mikor ablakomról
leolvasztotta a nap a jégvirágot,
és a házereszről lecsüngő jégrojtból
egy-egy nagy kristálycsap könnyezve leválott.

Csakhogy itt vagy, te szép, te kedves kikelet!
Terítsd ki, terítsd ki zöld bársony szőnyeged!
Ékesítsd ezüsttel a fűzfa-gallyakat!
Árassz ránk napsugárt! Hozd meg a madarat!

Dél van. Fenn a kéklő égi magasságon
sárgán ragyog a nap melegöntő képe.
Megébred az élet az egész határon.

A beteg Könczölné, ez is idekint van:
kihozatta magát a napos udvarra.
A rossz szalma-díkón fekszik mozdulatlan,
behúnyt szemmel tartván orcáját a napba.

Mit érez? Mit gondol? Bízik-e? Remél-e?
Fekszik. Ibolyát tart az egyik kezébe.

Óh a nap, nézhetetlen orcájú istenség!
Világ világító, éltető melegség!
Nem csodálom, hogy a régiek imádtak,
hiszen édesanyja te vagy e világnak!
Mikor fölemeled tündöklő orcádat,
az élet fölserken, megpezsdül, megárad,
s a harmatos zöldben zeng a madárének.
Láttadra öröm és bizalom az élet.
Keltesz, növelsz, éltetsz, te, minden forrása,
ki egyként mosolyogsz emberre, rózsára,
porszemre és hegyre, harmatra, folyamra,
Óh ragyogj, ragyogj ránk, világ édesanyja!

S ahogy így megállva imádom a napot,
azokra gondolok, kik szintén imádták.
Micsoda más lelkek, micsoda más papok,
kik a napkeltét a ligetekben várták,
virágos ligetben, szent zádogfák alatt,
s amikor a hajnal bíbora felhasadt,
s a nagy aranydeszkák az égre villantak,
magyarul kiáltják a szent szót a napnak.

Még a macskánk is hunyorog az égre,
és a tölgyfa-kapu kis deszkás tetején
elnyújtózik, és alszik a napnak melegén.
S előkívánkozik ki a napsütésbe
minden ami csak él - báró, avagy bárány.
A tyúkom is máma vezette ki népét.
Mintha vagy húsz citrom gurulna mellette.
El-elnézem gondos, jó anyai képét,
amint hívja őket kotyogva, pittyegve.
Meg-megáll és kapar. Belevág a földbe.

Tyhű, micsoda öröm az ő vertyogása!
Fut a sok apróság, magát gyűrve, törve,
lebukva, felbukva, tolongva egymásra.
De íme felrikolt: - Hátam mögé, népem,
ihol az én régi, gonosz ellenségem!
...S ádáz tekintettel mered a macskára,
aki most megy arra lomhán, ballagdálva,
s csak úgy oldalt sandít a rémült csirkékre...
Várja a tyúk, várja, míg elér elébe:
szárnyát szétfeszíti, nyakát összekapja,
s olyat csíp rá, hogy az felugrik a falra.

Kisétálok én is. A napsütött soron
végigmendegélek, végigjárdogálok.
Az út földje puha. Látom a nyomokon,
előttem mentek az apró iskolások.
Apró iskolások, apró mezitlábak.
Csak egy cipő-nyom van, az is ferde-furda:
a cigányfiúé. Mezítláb nem járhat:
madzaggal köti át, s mégis úr a Gyurka!










MI A BOLDOGSÁG?


Mi a boldogság, mondd meg nagy király!
Az élet néked csak rózsát kínál.
A földgolyóból tiéd egy darab.
A koronát viseled egymagad.
A gyönyör szolgád és vágyad lesi.
Füled a nem szót nem ösmeri.
Mi hát a boldogság: a hatalom?
Melyik a jó és melyik az igaz?

- Egyik sem az.
Hanem a szomszéd népek
a koronám alá lépnek,
s hatalmam, mint óriás kart
átnyújthatom a világon,
az lesz az én boldogságom.

- Mi a boldogság, szép leányka,
ki teremtve vagy a boldogságra?
- Ha koszorúsan, hófehérben
oltár elé hajlik a térdem,
semmit többé nem kívánok:
elértem a boldogságot.

- Virágbokor mézeshétben,
boldogságról beszélj nékem.
- Várjon uram még egy évet,
akkor szólhat csak az ének:
virágbokor, ingó-ringó, -
akkor jön a rózsabimbó.

- Mi a boldogság, jó anya?
- Csitt! Felébred a kisbaba!
Ő lesz, ő a boldogságom:
ha majd jönni-menni látom:
ha majd nagy lesz, mint az apja:
ha a sors el nem ragadja.

- Mi a boldogság, török szultán?
- Ha az Anteusz titkát tudnám.
- Mi a boldogság, szent apáca?
- Lelkemnek mennybe feljutása.

- Mi a boldogság, te agg?
- Ha lehetnék fiatalabb.
- Ingetlen koldus, szólj ugyan.
- Ha ingem volna, jó uram.

- Mi hát a boldogság, jóságos Úristen?
- Fiam, mindenkinek az, amije nincsen.







MIKOR A FÖLDÖN...


Mikor a földön leány születik,
egy fiucska álmában mosolyog.
Egymástól bármily messze vannak is,
de ez a kettő találkozni fog.

S akkor egymáson megáll a szemők,
S bár ajkuk hallgat, kiált a szívök:
- Ki ez? - kérdi a lány.
- Ez az! - szól a legény.
S kezdődik a földön új szerelmi regény.







MIKOR A GYERMEK...


Mikor a gyermek gőgicsél,
az Isten-tudja, mit beszél!
Csak mosolyog és integet...
Mit gondol? Mit mond? Mit nevet?

S mint virággal az esti szél,
az anyja vissza úgy beszél,
oly lágyan és oly édesen...
De őt sem érti senkisem.

Hogy mit beszélnek oly sokat,
apának tudni nem szabad:
Az égi nyelv ez. Mély titok.
Nem értik, csak az angyalok.







MIKOR ITT VAGY


Mikor itt vagy a szobában
mintha teles-tele volna
rózsával és liliommal,
s körülöttünk zene szólna.

S mikor kimégy a szobából
olyan üres ez egyszerre,
olyan üres, olyan néma,
mintha én se volnék benne.







MIKOR TÉGED LÁTLAK...


Mikor téged látlak,
mindig azt gondolom;
nem vagyok én ébren,
csak szépet álmodom.

És hogy el ne röpülj,
itt ne hagyj engemet,
azért fogom mindig
gyönge kis kezedet.







NE FÉLJ!


Mintha látnám a fehérruhás Szentet,
amint Jairus házához közelget,
s hírül hozzák: Meghalt már a lányka!
Jézus ránéz az elsápadt apára:
"Ne félj, csak higyj!"

Ha ránk is így szakad a fájdalom,
szerettünket látva a gyászpadon,
s kiáltjuk: Nincs már, nincs, aki megmentsen!
törjön át Jézus szava a bús csenden:
"Ne félj, csak higyj!"







NOVEMBER




A kertemben járok, és szomorú vagyok,
szomorú, mint a fák, s hervadt virágok.
Az egész föld olyan árva, oly elhagyott,
mintha megunta vón Isten e világot.
Megunta, itt hagyta. Elköltözött innen.
Feljebb egy más égben lakik már az Isten.

Megérzi az ember, mikor nem is látja,
hogy valaki jött, és immár mögötte van,
pedig nincsen nesze, sem árnyékmozgása,
s megfordulunk rája.
Így éreztem Istent mindig, hogy velünk van.

Éreztem, mikor a holt föld kebeléből
a zöldelő élet miriádja kélt föl:
almafám rózsaszín virágba öltözött,
s fehér üde szegfűm illatot lélegzett:
fiatal akácfám két ablakom között
nőtt, nőtt, lombosodott, széjjelterjeszkedett:
kék pohárkáit a hajnalka kitárta
s mézét a zümmögő méhnek kínálta:
szőlőm sátort emelt a zöldelő dombon: -
virág volt a földön, gyümölcs volt a lombon.

S éreztem, hogy Isten itt van, e tájon,
mikor a nap fölkelt az aranyos ágyon,
és felhőfátyolát arcáról levetve,
meleget sugárzott minden elevenre.
A rigóm énekelt, galambom kacagott,
az egész mindenség életre támadott:
Pillangók röpködtek, bogarak szállongtak,
bársonyos poszméhek éneket brummogtak,
érett a gabona, piroslott az alma.
A föld volt Isten kedves birodalma.

Elment.
És nyomába rabló, dúló szelek
jöttek, s kifosztották a szép természetet.
Elvitték a fáknak zöldelő lombjait,
eltiporták kertem kedves virágait:
szagos szegfűimet a porba metélték,
összerongyolták lugasom palástját,
koldussá csúfíták a jó kis akácfát,
s elrabolták kertem szép drágaságait,
el napraforgóm aranytányérait.
Fecskémet elűzték. Rigómat se látom.
Vajon hol jár ez a sárga kis barátom?
Nyári reggeleken ablakomhoz állva,
de sokszor hallgattam vidám trillájára,
s láttam is a lomb közt, ahogy el-elbújva,
rám kandikált, s akkor versét nekem fújta.

S hol van virágaim sok apró vendége:
a bogarak tarka-barka nemzetsége,
kik zümmögve, dongva kerengtek, játszottak:
le-letelepedtek, mézport lakmároztak:
izenetet hordtak virágtól virágnak,
kertből a mezőnek, hegyről a rónának.

Milyen úri nép volt, mindegyiken látszott:
némelyik zöldarany-páncélban pompázott,
másik királyveres bársonyban, posztóban,
s kinek öv, kinek gomb díszképp a derekán
ki meg gyönge, finom fátyoltakaróban,
mint az oltár elé öltözködött leány.

Hol vannak? Meghaltak. Elvesztek szegények.
Megölték az egész bogárnemzetséget.
Itt-ott, hogy az ember az avarban járdal,
látni őket fekve, széjjelesett szárnnyal.

Pusztulás és halál. Ez most a föld képe.
A nap is búsan jön reggel föl az égre,
s hogy kibontakozik szürke köpenyéből,
ablakomra csordul a könny szeméből.

S mégis ő az, kinek maradt még reménye,
hogy csak meleg kell és az ő áldott fénye,
és minden feltámad,
mit Isten lezúzott a "Ne legyen!" szókkal, -
mint az anya aki nem hisz a halálnak,
s holtravált gyermekét melengeti csókkal.

Még legkedvesebb tán az a csöndes óra,
mikor a nap korán elszáll nyugovóra,
s aláereszkedik fátyola az éjnek,
s elhalkul az élet.

Ilyenkor magam is kályhám mellé ülök,
és gondolattalan gondokba merülök:
egybeolvadok az árnyékkal, meleggel,
a kályhámból ömlő langyos lehelettel,
s úgy érzem, más élő nincs is a szobában,
csak ez a sarokba guggoló vaskályha,
meg az égő lámpa.

El-elnézem olykor időtlen hosszasan
a vágtató csikóst a kályhám oldalán,
ahogy mély árkon szilajon átrohan,
és sohasem ér túl a rámakarikán.
Valami boszorkány - hátul vagy előtte -,
belebűvölte itt őt a levegőbe.

És én egyre várom, álmodozva várom,
hogy egyszer csak mozdul és elvágtat tovább
hajtja a vascsikós vasból való lovát,
és csak üres helye marad a kályhámon.

De ím nemcsak magam húzódtam e zugba:
két légy is ül itten előttem a falon.
Csendesen megülnek egymás mellé bújva
nem tartanak attól, hogy őket zavarom.
Két kis légy. Honnan jött? itt rejtőznek nálam,
s fázlódtak a szoba valamely zugában:
azután megérezték a föléledt kályhát,
s tartja most mindegyik melegnek a hátát.
Máskor tán kedvetlen szemmel nézném őket,
de most, hogy elűzzem, nem volt rá lelkem.
Nézem, hogy nyújtóznak és melengetőznek,
s ők is néznek talán nagy álmosan engem.

Néznek, és magukban áldják a jó kályhát.
Összedörzsöli egy a hátulsó lábát.
Majd csendesen ülnek, s nem mozdulnak többet:
átadják magukat a langyos melegnek.
Künn a falevél hull, hulldogál az ágról.
Gondolkoznak ők is a mulandóságról...







RÓZSA EGY SÍRRA


Van egy ország, ahol nem tudja senki
mi a halál? Csak azt, hogy mi az élet?
Az óra ott tizenhárom betűt jár,
e szó betűit: Ö.R.Ö.K.K.É.V.A.L.Ó.S.Á.G.
Ez ország persze nem itt van e Földön:
fenn! fenn! Mi csak a porszemeit látjuk
amelyek olykor aláhullanak
A Végtelenség sötét tengerébe.
E porszemek a fényes csillagok.

A lelkek, akik itt éltek e Földön,
ott nyugosznak az ős-világosságban,
a szivárvány-szín lágy felhők ölén.
És mint az ember néz a hangya-népre,
úgy néznek ők reánk a magasságból.

Egyszer, hogy onnan lefelé méláznak,
megszólal egy, mély elbúsulás hangján:
- Álomkórságban szenved nemzetünk!
Leszállok én, és felköltöm szavammal!
És szól a másik: - Te felköltöd őket:
én is leszállok, és viszek magammal
lángot az égből a földi oltárra,
melyre ez van írva:SZABADSÁG.
Jogot e népnek! Ha kell, kardnak élén!
S függetlenséget! Ha kell, vérnek árán!
Legyen vihar, ha másképp nem lehet!
de majd a vihar villámcsattogását
termékenyítő zápor követi,
s a borulás után kisüt a nap.
Leszállok hát én, s leviszem nekik
Rákóczi összegöngyölt zászlaját!
S ha a nemzet kibontja ezt a zászlót,
leborulok a nagysága előtt!

Megrázkódik a harmadik lélek, s mond:
- Hej, én leszek a vihar mennydörgése!
Hej, én viszek zászlódra koszorút!
Leszállok én is lantommal közéjök,
s fölemelem a szívüket a porból!
S ahogy az Isten az eget teleszórta
a csillagoknak gyémántjaival,
úgy szórom én odalenn szerteszét
lelkem virágait a magyar földre!
S ha jő a napok legpirosabb napja,
s elsőt kondul az ország vészharangja,
én kiáltsam a zászlót fölragadva:
Talpra magyar! Fegyverrel ide mellém!
Ott essek el én a harc mezején!

És szóltak mások aggódón merengve:
- A harc után mint törött szárnyú sas
ül majd a nemzet fészke romjain.
A földi ember csak a jelent látja,
s az elcsüggedt csupán a veszteséget.
A halál fölszánt egy egész országot,
s magnak belé a hősök vére hull.
Érzik-e majd, hogy ez a mag kikél?
Érzik-e majd, hogy a távol jövőben
kivirágzik a mártírok szent fája?
A nemzet soká csak a romlást látja,
a gyászköntöst, a kormos falakat,
a láncokat, a börtönt, a bitófát,
s a nők és árvák harmatos szemét.
Bús-felleges lesz minden férfi-homlok.
Kinek keze simítja el a gondot?
Ki susog reményt a lankadt lelkeknek?
Ki hinti be a temetőt virággal?

S megszólal mélán egy negyedik lélek:
- Alászállok, és testet öltök én is.
Az én kezem simítsa el a gondot:
szívem legyen a rózsaszínű tükör,
amelyben lássák a jelent, s jövendőt.
Én csókolom meg a tépett zászlókat,
én hintem be a sírokat virággal,
én hordok napfényt lelkök borujába,
én festek tavaszt a holt, téli tájra.
Az leszek én, ami a délibáb
a puszták fáradt, bágyadt vándorának:
festek nekik tündér-ligeteket,
kék tavakat és fehér várakat,
s a könnyes szemű aluvók arcára
én festek majd mosolygó álmokat.
Kiemelem a romon ülő búsnak
az elsüllyedt világrész képeit,
más népeknek nagy élet-halál harcát,
hogy lásson nagyobb bút a magáénál.
S kiemelem az elsüllyedt századok
magyar múltját, dicső győzelmeit:
s a képzeletnek görögtűz-fényében
föltámasztom elporlott hőseit.
Hősöket festek, mindig hősöket!
minden rendű és minden rangú hőst!
akinek mindig minden sikerül!
s a fájdalmas szív balzsamcseppet érez,
és könnye közé mosoly is vegyül.
Festek reményt a reménytelennek!
Szabadságot a rabságba vetettnek!
Győzelmeket a láncolt kezűeknek!
Aranytermést a kifosztott nemzetnek!
S ha tőlük egykor én is távozom,
varázstükrömet e földön hagyom:
e földön hagyom lelkem álmait,
fantáziám színes lámpásait:
a tündérkincset, mely csupán azé,
akinek ragyog, akinek öröm.
És ezt a kincset el nem veheti
a magyartól az idegen köröm.

S a négy lélek egyenkint Földre szálla.

Az első fölrázta a nemzetet.
A második kardot adott kezébe.
A harmadik volt a vihar dörgése,
ki vissza is szállt a fergeteg szárnyán.
Te negyedik, te álmokat fakasztó
vigasztalónk, te édes szavú lélek!
velünk maradtál boldogító hosszan,
s ültettél nékünk, letarolt kertünkbe
messze-tündöklő aranyalmafát...

Új nap került egünkre, éltetőbb.
A vérmezőkön már zöld a vetés.
De még az éghatáron ott sötétlik
nyugat felől a bús kor fellege.
...Lassan fordul a század kereke!...
Te mégis láttad, mint enged a fagy,
miként kélt fel az alélt óriás,
mint építé fel omlott falait,
s miként nő, nődögél a nemzedéke...
Hisz te tanítád félszázadon át
három öltőjét szép magyar beszédre!
S jártál közöttünk álmodozó arccal,
jártál közöttünk szelíd égi ember,
s viselted fényes - töviskoszorúd.

----------------------------

Egy rózsát hoztam, egy szál sárga rózsát,
a sírodra, elköltözésed napján.

-----------------------------

Te álom-ember! Míg közöttünk éltél,
te magad is a rózsaszín tükörben
láttál mindent, mint nékünk mutatád.
Azért volt néked a rög is arany.
A békó is hősöknek ékszere.
Az iszapos Tisza - áldott Nílus:
a kétfejű sas - kétfejű galamb:
a hárpia - megéltesedett angyal:
a vámpír - kebledre szállt pillangócska.
Szemed nem látta a rongyot, sarat,
ha látott benn egy selyemfonalat.
S tudom, ha e nap ránk-emlékezéssel
a magasból a sírodra lenézel,
itt sem a ráhányt vad köveket látod,







SÁNDOR ÚRFI


Sándor úrfi kis gavallér,
A kabátja csupa gallér,
Mindig tiszta, mindig rendes,
S mikor alszik, roppant csendes.

Szereti a vizet inni,
De mosdáshoz - úgy kell vinni,
Ha hétköznap, ha vasárnap,
Gyűlöli a mosdótálat.

Hogyha mégis füle, orra
Véletlenül tintás volna,
Jancsi pajtás ne nézz oda,
Annak a rossz toll az oka.

S milyen rendes! Mindig tudja,
Minek merre, hol az útja,
Ha kérdezik, hol a kalap,
Rögtön mondja: - Az ágy alatt.

Enni nem eszik ő késsel,
Csak úgy cigányosan, kézzel,
A szalvétát se rongálja:
Törli kezét nadrágjába.

Jaj, ha nem vón öreganyja,
Aki mindig rendben tartja,
Sándor úrfi, aki lelke!
Kendből huszár hogy is lenne.







SÍRNÁL


,,Add vissza Föld! hisz benned van eltemetve!"
A Föld nem felel. Sötét van idelenn!

,,Add vissza Ég! ha benned ég a lelke!"
Az Ég is hallgat. De fény van odafenn!







SORS


Év év után nagy tengerbe hullt
amelynek neve Fekete múlt.
Az élet útja egyre rövidül.
Járok rajta búsan, egyedül.
Ma még a sors kísér virágos ággal
holnap talán már halotti fáklyával

1922.







SZEPTEMBER


Elnémult a rigó. Az esteli csöndben
az őszi bogár szomorú prí-prí dala szól már.
A távoli szőlőkben panaszolja szüntelen:
Elmúlt a nyár, a meleg nyár!

Így változik búsra az én hegedűm is:
fejemre az ősz dere, az ősz dere száll.
Gazdagon érik a szőlőm, telve a csűr is,
de prí-prí: odavan a nyár, - a nyár...

1903










A SZÍV


Olyan a szív, mint a labda:
a játszó sors dobja-kapja.
Mennél inkább ütik-verik,
annál feljebb emelkedik.







TALÁLKOZÁS


Aszondom: Jóestét virágom!
Aszongya: Én is azt kivánom.
Aszondom: Mi neved babám?
Aszongya: Mért kiváncsi rám?

Aszondom: Szomjazom, galambom.
Aszongya: Korsóm tele van.
Aszondom: Szomjam így nem oltom.
Aszongya: Sajnálom uram.

És mégis, hogy így tovafutott
a korsóval a szép leány,
a dombra mikor följutott,
megállott, s visszanéze rám.

Megállott, s visszanéze rám.







TAVASZI EMLÉK


Tavaszi délután jókedvű társaság
ibolyát szed lenn a Szépasszony-völgyében.
Juliska nem talál: Kevés még a virág.
- Aki engem szeret, ibolyát ad nékem.

Lódul, siet hozzá úrfi és öreg úr:
ez a vallomásnak legkönnyebb formája.
Csak egy sápadt fiú nem szalad, nem mozdul,
pedig neki is van egy-két ibolyája.

Mikor aztán hátramaradtak kettősben,
Juliska mosolygón a szót így folytatta:
- S akit én szeretek, ibolyát kap tőlem.

A fiú erre a kalapját tartotta.







TÉL ÉS TAVASZ


Künn hóvihar csatáz;
szél rázza ablakom;
s én a kályha mellett
májusról álmodom

Gyöngyvirágot szedünk
a Zugliget ölén.
"Uram" - így szólít ő;
"Kisasszony" - mondom én.

Furulyáz a rigó;
méhek hegedülnek;
kék plüs-kalapjára
pillangók repülnek.

Gyöngyvirág, lbolya,-
szédít az illata.
Én mondom: "Irénke".
Ő azt mondja: "Maga".

Szállton száll a nap is.
Aludni menőbe`
aranyfátyolt terít
a lombos erdőre.

A rét sóhajtása
halk esti fuvalom...
Ő mondja: "Kedvesem".
Én mondom: "Angyalom"







TOLSZTOJNAK


Azt mondod-e, hogy versnél szebb a próza?

A próza fű. A vers közötte rózsa.
A próza billegdélő házi kácsa:
csak úszni tud, bár oldalán a szárnya.
A vers csapongó énekes-madár:
a földről mindig a magasba száll.
A próza csupa bővizű patak,
rajt hánykolódva megy a gondolat.
A vers aranyló tiszta napsugár.
A gondolat benn ölelkezve száll.
A próza morgó malom kelepe.
A vers a szívnek hárfa-éneke.
A próza mállik, szertehull ha régi.
A vers örök, mint minden ami égi!







UTCÁN...


Utcán kóválygó éjjeli leány,
emberi anya szült-e tégedet?
Virrasztott-e bölcsőcskéd felett
őrcsillagként anyai szeretet?

Néztél-e rá ártatlan angyalszemmel?
Nézett-e rád mélázó szent örömmel?
S mikor ajkad az első szót gagyogta,
hallgatták-e boldogan mosolyogva?

Tanítottak-e téged imádkozni?
S mikor először vittek el áldozni,
öltöztettek-e liliom-ruhába?
Rá mersz-e nézni a Szűz Máriára?

Mikor még anyád szívekincse voltál,
s gyönge virágként vállára hajoltál,
s ő két kezével szívére ölelt...
Ha tudta volna: benned mit nevelt!

Nem gondolsz-e soha a másvilágra?
Vagy azt hiszed: nincs Isten, s mennyhazája?
Bizonyos-e, hogy csak a sír örök?
Tudod? Jártál a csillagok fölött?

De hátha van?! Hogy állsz meg odafenn
a fehérek közt rondán, szennyesen?
S mikor az Isten színe elé löknek,
nem félsz-e attól, hogy a szemedbe...?







AZ UTOLSÓ ÁLOM


Az Isten művész-keze évről-évre
virágot sző a mezők szőnyegébe:
s minden fűszálnak szép virága nő.
Az ember: fűszál. A virág: a nő.

Oh csak én éltem hosszú bőnyaramban
virágtalanul árva-egymagamban.
Körülöttem boldog madárkák daloltak;
virágok, fűvek egymáshoz hajoltak.

S ím ősz jöttével mikor már a nap
nem küld virág-nyitó sugarakat,
mikor már a dér fehérlik a fákon,
megjelenik az én rég várt virágom!

Egy fehér szegfü: egy fehér leány.
És égi szemmel, némán néz reám.
És én is nézem mély szívdobogással,
álmot gyanitó szent csodálkozással.

- Nekem nyiltál-e?
Felelj: - Neked:
az Isten megszánt, - melléd ültetett.







ÚTRA-KÉSZÜLÉS


Beteg vagyok. Talán meg is halok.
Künn csöndes téli éj van. A kályha morog.
Jégfátyol fehérlik az ablakomon.
Imádkozom.

Miatyánk Isten, Mindeneknek Atyja,
kihez hajlunk, mint fű a Nap felé,
az én szívem kétség nem szorongatja,
midőn indulok végórám elé:
a halál nékem nem fekete börtön,
nem fázlaló, nem is rút semmiképpen:
egy ajtó bezárul itt lenn a földön,
s egy ajtó kinyílik ott fenn az égen, -
ez a halál.

Mért féljek mint az állat?
érzem, hogy fenn sok kedves orca vár.
És mégis ólomkézzel nyom a bánat,
mint búcsúzót, ki a tengerre száll:
nem előre nézek, de mindig hátra.
Óh, sirat engem két szegény árva!

Uram, engedd, ha új testem felöltöm,
új testem mely a ködnél finomabb,
hadd maradjak, míg könnyeik letörlöm!
hadd leheljek arcukra csókokat!
s mikor síromnál ereszkednek térdre,
hadd súgjam nékik: Nézzetek az égre!

Hiszen tudom, hogy kell szenvedniök,
kell sírniok, kell vezekelniök, -
ezért jöttek ők is a Föld színére.
A sárba tévedt kócsag is fehérre
mossa tollát, mielőtt hazatérne,
s így száll az égbe hófehér ruhában...
Az ember mosdik könnye harmatában.

De nékem mégis nehéz őket néznem.
Anyjok nem volt és már apjok se légyen,
Így áll mint ők a sötétben remegve
az elhagyott, mezőn felejtett bárány.
Ki néz jó szívvel az én gyermekemre
ki gondoz mint én, két szegény kis árvám?

Ha felülről látom majd ezt a földet,
azt mondom rá: Ne éljek rajta többet!
Mindenkinek hull rája könnye, vére!
szülessen bár lágy hermelin haván,
vagy útszélre vont koldustalyigán,
csak jajkiáltás kezdete s a vége.

És mégis érzem, hogy e zöld pokolba
lekívánkozom hébekorba.

Hőn érdekel, hogy földi útjokat
mint folytatják az én szeretteim?
virágos, mezőn járnak-e sokat?
vagy az élet zord köves térein?
Mint állják ki a zivatarokat?
a szíven sújtó vad villámokat?
s mint szárítják mikor a vész elült
könnyekben ázott bús orcájukat?

És érdekel, hogy egy-egy jó barátom
mit dolgozik? és hogyan boldogul?
hogy adnak túl a férjhez menő lányon?
nyomukba milyen nemzedék tolul?
Szeretnék olykor hírlapot átfutni:
mi izgatja az új kornak fiát?
a találmányok fejlődését tudni,
no meg az új magyar politikát!

S kívánnám látni minden esztendőbe,
a tavaszt, a föld virágébredését:
heverészni az első verőfénybe:
hallgatni a méh szelíd zümmögését:
látni a szántóföld nagy négyszögében
a magvetőt, a haladó ekét,
míg a pacsirta a sugaras égben
csicsergi boldog, kedves énekét.

S főképp szeretnék egyszer minden évben
erdőbe szállni május közepében,
mikor a fa már lombba öltözött,
s a gyöngyvirág nyílt a füvek között.
A gyöngyvirág, a fehér gyöngyvirág,
ez az üde, alázatos virág,
amelynek tiszta szűzies havát,
tündérálomba ejtő illatát
boldog mámorban úszva bámulom,
s szemem lehunyva hosszan csókolom.

S ha jő az éj, s én újra visszatérek,
egynéhány szál gyöngyvirágot letépek,
és felviszem a csillagfényes égbe.
Megkeresem a Jézus Anyját véle.
A Jézus anyját, kinek képei
oly búsak lenn és oly szenvedők!
Hadd lássam egyszer mosolyogni őt!







ÜLTÜNK EGYÜTT


Ültünk együtt a kertben csendesen,
s egymásra néztünk szerelmesen.
Ő hallgatott, és én is hallgattam.
Kezemben a kezét simogattam.

- Én szép virágom, Rózsakoszorúm!
mért néz reám ily édes-szomorún?

Nem felelt, csak elmosolyodott.
Az Isten tudja, min gondolkodott.







A VADRÓZSA


A hajléktól, ahol laktunk, hosszú kőfal nyúlik le a falu első hídjáig. Ez az urasági gyümölcsöskert kerítése a falu kocsiútja felől.
A kőfal mellett, nem tudom, megvan-e még az a terebélyes vadrózsa-bokor?
Még akkor a kastélyban laktunk, mikor én erre is csavarogva, először láttam ezt a bokrot. Teljes virágzásban volt: csupa virág és bimbó.
Még sose láttam vadrózsát. Hogy ezt a bokrot megpillantottam, megbűvölten állottam meg előtte.
Ember nem járt a tájon. Csend volt körös-körül.
És én állottam bámulva. Először éreztem a poézis leheletét a szívemen, azt a gyönyört, azt a mámort, mikor a végtelen szép, az isteni érintése alatt valami édes borzongás futja át a lelket, s az ember nyílt szemmel álmodik.

Részlet a Gyerekkori emlékeim-ből







VALAMI...


Valami édes, valami fájó
Borus merengés
Úgy elfog néha, mikor az úton
Mellettem elmész...

Úgy, úgy szeretnék visszafordulni
S nézni utánad -
Nem szabad. S könnyem, érzem elönt
Bús szempillámat.

Valami édes, valami titkos
Égi sejtés szálla
Valami súgja, hogy te is épen
Arra gondoltál.







VILLAMOS KOCSIN


A Fasortól a Körútig
utazott egy nő velem:
egy szomorú, szőke asszony.
Ezt az arcot ismerem.

Ismerem e kedves arcot
- így tűnődtem az úton -,
ismerem e kedves arcot,
de honnan? - nem tudom.

Így hervad a fehér szegfű,
mikor elmúlt ideje:
sápad, sárgul, összefonnyad
virága és levele.

S így akadunk néha könyvben
gonddal eltett rózsaszálra.
Nem tudjuk már, hogy ki adta -
csak tűnődve nézünk rája.







VILMA


Mikor erre a névre gondolok,
a szívem feldobog;
tavaszt érzek, orgonaillatot,
arcomba sütő májusi napot.
S ahogy a szemem erre lehunyom,
magam a multba visszaálmodom.







A ZUGLIGETBEN


Pünkösd napján a ligetben
víg emberek sokadoznak:
zöldelő fák árnyékában
heverésznek, játszadoznak.
És az úton pár a párral
feltűnik meg elvegyül.
Pünkösd napján a ligetben
csak én járok egyedül.

Lombok közt a vadgalamb is
párja mellől néz reám.
Lenn a völgyben virágot szed
a legény meg a leány.
Lépést jön egy úri hintó,
benne ifjú házasok.
A nő - fehér rózsabimbó -
a férje mosolyog.

Este van már. Fenn az égen
ragyognak a csillagok.
Egy elkésett szerelmes pár
a fasorban andalog.
Erdőn, mezőn a bogár mind
boldogságról hegedül.
Pünkösd napján csak én megyek
hazafelé egyedül.







ZSOLTÁROK


I.

Boldog ember ki az Isten útját járja.
Láthatatlan angyal az utazó társa.
Kő között se botlik, homályba se téved.
Az ilyen embernek a halál is élet.

Boldogtalan ember, ki nem néz az Égre
Széltől fújt ballangó az élete képe:
virágos mezőn is akadékot talál.
Az ilyen embernek az élet is halál.







II.PRÓZA


Művei:

A lámpás (1894)
Április (1894)
Az én falum (1898)
Egri csillagok (1901)
A bor (1901)
A láthatatlan ember (1902)
Az a hatalmas harmadik (1903)
Az öreg tekintetes(1905)
Ábel és Eszter(1907)
Isten rabjai (1908)
Hosszúhajú veszedelem (1909)
Szunyoghy miatyánkja (1916)
Ida regénye (1924, posztumusz)
Aggyisten, Biri! (posztumusz)
Kék pille (1957, posztumusz)
Versei (1958, posztumusz)
Füveskönyv - Égre néző lélek; Földre néző szem (Intelmek fiaihoz)







Gárdonyi Géza: EGRI CSILLAGOK (HANGOSKÖNYV)


Egri csillagok (Hangoskönyv) 1/2

Link



Egri csillagok (Hangoskönyv) 2/2

Link








Gárdonyi Géza - A láthatatlan ember


A láthatatlan ember 1. fejezet / hangoskönyv

Link



A láthatatlan ember 10. fejezet / hangoskönyv

Link



A láthatatlan ember 58. fejezet / hangoskönyv

Link








Isten rabjai 1. 2. 3 rész

Link








III. IDÉZETEK







Az ajak lehet néma. A szív nem. És a szív is megárad olykor, mint a Duna vize. És olyankor kiönt.

Gárdonyi Géza: Isten rabjai










Akik szeretik egymást, keresik egymást.
Ha a szél kétfelé fújja őket,
térden is visszamásznak egymáshoz.
Ha tengert vetnek közéjük,
a lelküket küldik által a tengeren:
levélben találkoznak.

Gárdonyi Géza: Ida regénye







Akinek a nyakát soha nem ölelte át kisgyermeki kéz, akinek sohse mondta gyermeki ajk: apám; aki soha nem remegett a halál árnyékában egy gyermekért, aki soha nem borult lelkében Isten elé a gyermek megmaradásáért hálából, az olyan ember töredéket kapott az érzések világából.

Gárdonyi Géza: Földre néző szem - Család







Ami a szívből jön, a végtelenségből jön, s ami a végtelenségből jön,
mindenkinek kincse. A szív művei halhatatlanok.

Gárdonyi Géza: Titkosnapló







Csak egy csók volt... De soha ne feledd:
Neked adtam benne a lelkemet.

Gárdonyi Géza: Hosszúhajú veszedelem







Csak nyugodt lelkű ember lehet boldog. Akinek a homlokán nincsenek soha fellegek. Akinek a lelkében nincs soha iszap, se ő nem sároz, se őt nem sározhatják be. Minden gondolata egyenes, becsületes.

Gárdonyi Géza: Égre néző lélek







A család is... olyan valami az életben, ami becses... Olaj az élet lámpásába.

Gárdonyi Géza: Ida regénye







De mi az arc? Velünk született burkolat, amely nem a lélek leveleiből fejlődik, mint a virág, hanem csak romlandó takarónk, éppúgy, mint a köntösünk. Nem mutat semmit. Nem jelent semmit, sőt inkább zavar az egymás megítélésében.

Gárdonyi Géza: Mai csodák - A jövő tudománya







Egy vén révésznek ócska csónakán ült hat tudós.
És azt beszélgeték, hogy nincs Isten, s mily bárgyú a nép!

A csónak roppant. Szólt a vén:
- No lám!... Ha tudnak úszni, hát most ússzanak!
- Jaj Istenem! - kiáltott mind a hat.

Gárdonyi Géza: Bölcsesség a hullámokon







Az embernek csak az arcát lehet ismerni, s az arca nem ő.
Ő az arca mögött van. Láthatatlan.

Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember







Az emberek megmossák az arcukat, kezüket, de vajon hányan vannak azok,
akik minden nap megmossák a lelküket is?

Gárdonyi Géza: Égre néző lélek - Emberszeretet










A fecske nem ember, mégis visszavágyik a szülőföldére.
Ha nem vágyakozna, nem térne vissza.
Az ember is csak egy helyen van otthon, másutt mindenütt idegen."

Gárdonyi Géza: Ábel és Eszter







Feljöttek már a csillagok:
nyisd ki rózsám az ablakot.
Nyisd ki rózsám az ablakot:
Nézzük együtt a csillagot.

Gárdonyi Géza: Feljöttek már







"Az író a fantázia orgonistája. Az ő orgonája azonban az olvasó szívében muzsikál,
s az író akkor művésze ennek a hangszernek, ha csak egy-egy billentyűt érint meg."

Gárdonyi Géza: Titkosnapló - Írói nagyság







Javításra idődet ne sajnáld!
A javítás is alkotás.
Gyöngy, gyémánt, ha csak borsónyi is,
értékesebb magánál a koronánál.
S ha egy nap csak egy gyémántcseppet alkotsz is
egy mondatban vagy egy szóban:
gyűrűbe illesztettél drágakövet.

Gárdonyi Géza: Titkos napló







Különös, hogy a nőben mindenütt és minden korban megnyilatkozik a virágok szeretete, a maga iránt való gondosság és a mások iránt való figyelem.

Gárdonyi Géza: Néha az ember feledékeny







Légy az, kiből árad a nyugalom.
Légy az, kire nem hat a hatalom.
Nyújtsd oda, hol kérik a kezedet.
S menj oda, hol fázik a szeretet.

Gárdonyi Géza: Gárdonyi Géza: Légy az...










A magyarság nem kalapdísz, hanem a szíve mélyében viseli a magyar, mint tenger csigája a gyöngyét. A magyarságunk érzése mélyen bent ég bennünk, hogy szinte magunk sem tudunk róla, mint a tűzhányó hegyek, amelyek hideg kőhegyek, de egyszer megmordulnak.

Gárdonyi Géza: Titkos napló










Micsoda gondolatból alkothatta Isten a virágot? Hiszen ha csak bezöldíteni akarta a földet, csupa fűvel is bezöldíthette volna. De mennyi szép virágot vegyített a fű közé! A pirinkó nefelejcstől mind a rózsáig mennyi ezer és ezerféle alakú és színű virág nyílik mindenütt, ahol emberi láb nem tapossa el! A rózsa talán mégis a legszebb. De a liliom meg csupa rejtelem. Honnan veszi a liliom azt a csodás tisztaságú fehérségét? A földből? A föld fekete. És miért szeret elrejtőzötten élni? Ha útfélre ültetik, soványka marad, fejletlen. Ha félreültetik a kert zugába, nemes, szép formában magasra növekedik. Levele szélesebb, zöldebb, virága nagyobb. Miért? És nappal zárva van az illata. Mintha titkolná a keble kincseit. Közel kell hajolni hozzá, közeles-közel, hogy valamit érezhessünk a leheletéből. Ám éjjel, sötétben, a csillagok csöndességében ébren van az az egy virág. A fehérsége szinte fénylik a sötétben, és édes-finom illattal árasztja el a kertet. Mért titkolódzik nappal? Miért illatozik éjjelen? Mért fehérebb? illatosabb más virágoknál?

Gárdonyi Géza: Isten rabjai









Minden, amit szépnek látok, növeli lelkem világosságát.
Erősebb, jobb, istenibb vagyok tőle.

Gárdonyi Géza: Égre néző lélek







Minden embernek két oldala van: egyik fehér, másik fekete.
Soha ne beszéljetek senkinek a feketéjéről.

Gárdonyi Géza: Füveskönyv







Minden jó könyv egy-egy tanítója a nemzetnek.

Gárdonyi Géza: Könyv, könyvtár, könyvtáros c. folyóirat







Mindenkinek megvan a maga társa. Mintha a két lélek egy volt volna, ott, ahonnan minden élet ered, s két testbe osztottan fújták volna alá, hogy itt éljen a földön, ezen a rendetlen csillagon. S a két léleknek keresnie kell egymást. Meg kell találnia egymást, különben örökre hiányzik a szívének a fele. S ha meg nem találja egymást, s nem a maga felével egyesül, holtáig érzi a tévedését, szívének a hiányosságát, csonkaságát.

Gárdonyi Géza: Hosszúhajú veszedelem







A mindenség.
Olyan ez, mint a titkos-írású levél. Aki nem ismeri a kulcsát, azt mondja:
- Micsoda betűzavar! Micsoda értelmetlenség!
A mindenség titkos írásának ez a szó a kulcsa:
- Isten.

Gárdonyi Géza: Égre néző lélek







Most nincs virág és nincsen napsugár. A kályha verőfénye az egyedüli, ami emlékeztet a nyárra. Azonban nekünk ez is elég. A boldogság békéje van a szívünkben. Mi a boldogság? Mikor a vágyak pihennek. Mikor az ember nem gondol a holnapra, csak bámulja a parazsat félálmos nyugovással, s lelke úgy leng a múltak fölött, mint a tó fölött a madár.

Gárdonyi Géza: Az én falum 1. kötet, A tűz c. novella







"Mindenkinek Atyja,
Kihez hajlunk, mint fű a Nap felé.
Az én szívem kétség nem szorongatja,
Midőn indulok végórám elé;
A halál nékem nem kivégzés, börtön,
Nem fázlaló nem is rút semmiképpen,
Egy ajtó bezárúl itt lenn a földön,
S egy ajtó kinyílik ott fenn az égen."

Gárdonyi Géza: Útra-készülés










A múlt nem a tied, csak az utána vonuló árnyék.
A jövő nem a tied, csak az elébed vetődő sugara.
Az óra a tied. Csupán az óra, amelyben élsz.
Ne siess ki belőle.

Gárdonyi Géza: Égre néző lélek







Napnyugta után minden nő érzi, hogy fölötte a hatalma a férfinak.
Esti virág a nő, napnyugta után mutatkozik teljes pompájában,
s holdvilágnál varázsában is.

Gárdonyi Géza: Ida regénye







Nem az a szerencsétlen, akit annak vélsz, hanem aki magát véli szerencsétlennek.

Gárdonyi Géza: Titkosnapló - Morfiumcseppek







Nem érdemes sírni, az igazi könny ritka,
Mosollyal szenvedni, ez az élet titka.

Gárdonyi Géza







Néha visszaálmodjuk, ami elmúlt, és az álom nemigen változtat rajta.

Gárdonyi Géza







Némelyek előremennek, és várják azokat, akiknek dolguk van még a földön.
Néha a gyermek megy előre, néha a szülő. De a Teremtő úgy osztotta be,
hogy aki csillagok fölé kerül, legyen, aki várja őt ottan.

Gárdonyi Géza: Egri csillagok







A nő járja az élet igazi útját. Ő a művészet. Még beszélni se tud, mikor már meg tudja különböztetni a szépet a nemszéptől. Csak az az élet lehet boldog ezen a földön, amelyiknek a lelke - levegője a szép.

Gárdonyi Géza







A nőnek épp az az értéke, hogy a gondolkodása női.
A szíve meg angyali.

Gárdonyi Géza: Ábel és Eszter







A nő olyan fele a férfinak, mint a nappalnak az éj, a lombnak a virág. (...) Csak ránézni is gyönyörűség. Hát még ha ő tekint szeretve ránk. Semmi se szebb, jobb, édesebb. Testének szépségét felül nem múlhatja a művészetnek semmi remeke. - Lelkének édessége földi üdvösségünk.

Gárdonyi Géza: Bibi







Olyan a szív, mint a labda:
a játszó sors dobja-kapja.
Mennél inkább ütik-verik,
annál feljebb emelkedik.

Gárdonyi Géza: A szív







Óvakodjatok az olyan embertől, akinek a szemét a ravaszság ráncai jellemzik.
Nem tiszta lélek.
Óvakodjatok az olyan embertől, aki hizeleg.
Megfizetteti veletek a szavait.
Óvakodjatok az olyan embertől, aki hibáitokat értékeitek gyanánt emlegeti.
Csufolódó. Gonosz.

Gárdonyi Géza: Társaság







Az ősi ház, az ősi föld éppoly elválaszthatatlan tőlünk,
mint testünk valamely tagja, mint lelkünk valamely része.
Ha meg kell válnunk tőle, nyomorékok vagyunk mindholtunkig.

Gárdonyi Géza: Ida regénye







A rosszkedvű ember megmérgezi a levegőt jelenlétével.
Fuss tőle. S minden olyan helyről, ahol rosszkedvűek élnek.
Minek lakjunk siralomházban, ha nem vagyunk elítéltek.

Gárdonyi Géza: Földre néző szem - Társalgás







Semmi sem nehezebb, mint embernek lenni emberek között.

Gárdonyi Géza







Sok pohár vizet és sok pohár bort megiszunk ezen a földön,
és mindenkinek meg kell innia egynéhány nagyon keserűt.
De minden keserűség után mintha angyalkéz nyujtana
az embernek egy pohár üdítő édeset.

Gárdonyi Géza: Földre néző szem Égre néző lélek Intelmek fiaimhoz







A szeretet a mindent arannyá változtató csodaláng. A láng heve a gyönyörület. A gyönyörületet kincsünknek érezzük: tehát mentjük az elmúlástól. A festő menti festékkel, a költő tollal. A képnek az a része a mesteri. A könyvnek az a lapja halhatatlan.

Gárdonyi Géza: Ida regénye










A szeretetnek melege van a természet hidegében - és világossága van az élet sötétségeiben; és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak velünk az örömben - és lecsókolják a könnyeinket a fájdalomban.

Gárdonyi Géza: Tükörképeim - Az érintés csodája







A szívet azért rejtette el az Isten, hogy senki se lássa.

Gárdonyi Géza: Isten rabjai - a regény utolsó mondata







Te áldott lélek, te női testben járó égi angyal!
Mindig mellettem lengett a te szárnyad,
s mégis csak akkor, abban a pillanatban nyílt reád a szemem.
Nem te voltál-e mindenkor az engem szerető,
a hű, a miattam szenvedő, a nekem rendelt?
És én mégsem láttalak.

Gárdonyi Géza: Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember







Valami édes, valami fájó
Borús merengés
Úgy elfog néha, mikor az úton
Mellettem elmész...
Úgy, úgy szeretnék visszafordulni
S nézni utánad.
Nem szabad. S könnyem, érzem elönti
Bús szempillámat.
Valami édes, valami titkos
Égi sejtés száll:
Valami súgja, hogy Te is éppen
Arra gondoltál.

Gárdonyi Géza: Valami







Vigyázz a lábadra, nehogy elveszítsd a fejedet.

Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember










A virágot a napfény fejleszti ki,
az emberi lelket a szeretet.

Gárdonyi Géza: Földre néző szem - Család








Egyéb kevésbé ismert idézetei:


Aki lelki igazságokat keres, úgy halad, mint kincses földben a bányász: lépésről lépésre dolgozva egy-egy szemernyi aranyért. Néha napokig nem is talál, de néha szinte magától, egy pillanat alatt, ragyogva omlik eléje.

Csak az az óra a miénk, amelyikben jól érezzük magunkat, a többi az ördögé.

Csak az aranyos napokat érdemes megmentenünk a feledéstől. A sugarakat, amelyek a lelkünket melegítették. A gyöngyöket, amelyek a szívünkben keletkeztek, vagy valaki lelkéből elénk gurultak. A nagy fordulókat, amelyek a gondolkodásunk határkövei. A lélekvedléseket, amelyek után mindannyiszor újjászületünk.

Az emberiség fejlődése: girbe-görbe fa.
De mégiscsak fölfelé nő!



A földi boldogság első feltétele az akarat dolgoztatása egy cél felé, kitérés nélkül, lanyhulás nélkül.

Hatalmas az, aki uralkodni tud magán!

Az Isten nélkül élő művész az anyagra néz, az Istennel élő a lélekre.
Az anyag emberének csupán lába van, a lélek emberének szárnya is.
A láb kis téren mozog. A szárny a végtelenségben."

Legnagyobb ellenségünk a harag.
De nem az, amelyik másoknak a szívéből ront reánk. Az ellen védekezhetünk.
Hanem a magunk haragja.

Mert a boldogság egyik neme: a jól végzett munka látása, a siker érzése.

Nekem minden földi királynál kedvesebb az én tövissel koronázott királyom. Attól engem el nem tántorít se kérés, se fenyegetés.

Némelyik ember akárhány iskolát jár is, akárhány könyvet olvas is, az értelme homályos. Tud szavakat, könyvcímeket, dátumokat, de ha a véleményét kérdezzük, elámulunk az ostobaságán. Másik ember, ha analfabéta is, világos értelmű, jó érzésű. Áldás azoknak, akik vele, mellette élnek.

Az országot néha jobban megvédi az imádság, mint a fegyverek.

A pénz okos embernek: zsebben ülő szolga. Az oktalan embernek: zsebben ülő úr.

S bármily titokban cselekszel is jót, virága évek múlva is fejedre hulldogál.

A természet nem azért teremtette a szemeket, hogy ne lásson azokkal az ember, és nem azért adta a szerelmet, hogy ne szeressen az ember. Amelyik törvény kiszúrja a szememet, hogy vak legyek, mert azt az erkölcs kívánja; amelyik törvény ráteszi a lábát a szívemre, hogy ne dobogjon, mert az egyház morálja így kívánja, az lehet égből származott törvény, de nem lehet erre a földre való.














 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
Moretti Gemma versei
  2020-04-25 19:30:16, szombat
 
 




MORETTI GEMMA VERSEI


Isztambulban születem, 1932-ben. Édesapám olasz, édesanyám magyar származású volt.
Kétéves koromban költöztünk Kalocsára édesanyámmal és két fivéremmel.
Iskoláimat is itt végeztem, 1950 évben óvónői oklevelet szerezve.

Óvónőként csak rövid ideig dolgoztam, házasságkötéssel kerültem Bajára, ahol könyvtárosi végzettséget szerezve 24 évig szolgáltam az olvasókat. Nyugdíjasan még nyolc évig könyvtároskodtam egy általános iskolában, majd önkéntesként egy alapítványi könyvtárban.
Baján élek, otthonomnak érzem és szeretem a várost. Négy felnőtt gyermekem, hét unokám és négy dédunokám van.

Szabadidőmben szeretek zenét hallatni, olvasni, haikukat írni.

Gyermekkorom óta verselek.
Az évtizedek során sok költeményem jelent meg helyi lapokban, megyei folyóiratokban, antológiákban.

Az alapítástól kezdve tagja voltam bajai könyvtárban működő Sugókör Irodalmi Társaságnak. A kör által megjelentetett Jelkysváros című kiadványokban is rendszeresen publikáltam.
Rendszeresen jelentek meg verseim a Kalocsai szó és kép valamint a Tolna megyei alkotók Kézjegy antológiáiban is.

Verseim önálló kötetbe rendezve először 2001-ben jelentek meg ,,Felhők viszik az időt" címmel.
Ezt követte 2004-ben a rövid prózai írásokat is tartalmazó ,,Tünékeny üzenet", majd 2009-ben a ,,Csendes kikötő".
2016 áprilisában lesz a bemutatója negyedik kötetemnek, ,,Minden, ami élet" címmel.
A kötetek megjelenésekor könyvbemutatókon vettem részt Baján, Kalocsán, Szombathelyen és Kiskunhalason is.

Moretti Gemma



Versei - Csendes kikötő

Link



Tetralógia lett a trilógiából - Kalocsa szavakban és képekben, negyedszer

Link








ADJ SZERETETET




Szeretet nélkül
senki nem vagy.
Szeretet nélkül
a szíved megfagy.
Nem nyújtod kezed
senki felé,
nem lépsz várakozva
senki elé.
Téged sem hívnak,


és nem vár senki.
Élsz, napról - napra,
szeretet nélkül,
üres szíveddel.
Ha egyszer, léted
végleg megszűnik,
azt, hogy már nem vagy,
észre sem veszik.










AKIT AZ ŐSZ ITT FELEJTETT


A november itt felejtett
egy kis bokor őszi rózsát.
Hervadt, száradó, bús fejét
alázatosan lehajtja,
érzi, közeledik a tél,
hólepellel betakarja,
beteljesedik a sorsa.

Langyos, októberi reggel
kezdte bontogatni szirmát,
néztem, gyönyörködő szemmel,
halványlila, szép virágát.
Napról - napra pompásabb lett,
kócos szirmait kitárta,
mintha üzenni akarná:
nézzetek és örüljetek,
értetek jöttem világra.

Azt mondják, az őszi rózsa
a temetők ékessége,
akárcsak a csend, és béke,
a mécsesek fényessége.
Egy dús csokor őszi rózsát
én a vázámba is tettem,
fanyar illata betölti
a szobánkat körülöttem.

Úgy érzem, hogy mindenkinek
juthat színes őszi rózsa.
Oly sok nyílik, jut a házba,
jut a megszentelt sírokra.
S te, hervadt virágú bokor,
- ki őszi emlékként itt maradsz -,
ha jő a tél, a hó alatt,
álmodj szépet, álmodj tavaszt.







ALKONYODIK


Gyülekeznek az árnyak,
sietősen alkonyodik,
és egyre szívszorítóbban
nő bennem a félelem.
Most kellenél nagyon,
hogy fogjad a kezem.
Szelíd szavakkal nyugtass,
ölelj erősen át, mint régen,
és ha sírok, az sem legyen szégyen.
Magunkat siratom. Ami szép volt,
ami már csak emlék,
de örökre szívembe égett,
s maradna akkor is,
ha élnék még százezer évet.
Most kellenél nagyon,
mert egyre több az árnyék,
fáradt fejét lehajtotta a nap,
Már nincsenek kék felhők az égen.
Lehunyom a szemem. Várlak.
Még egyszer úgy ölelj át, lágyan,
mint amikor először fogtál kézen.







ARANYPOR


Bizony por és hamu lettél,
gonosz tűzben égettettél,
s ki létem bölcsője voltál
forró lánggá átváltoztál.

Úgy láttalak utoljára:
csendben feküdtél az ágyban,
ki tudja hol járt a lelked?
Tán már új utad utad kerested.

Mikor aztán reámnyílott
szemeidnek kék virága,
gyermekmosolyt koronázott
ezüst hajad glóriája.

Megfogtad a kezeimet,
s mondogattad "de jó meleg".
Nem simogat soha többé,
ellibbenő láng lett kezed.

Hamuvá lett minden kincsed,
mosolygásod, ölelésed...
de azt tudom, hogy a szíved
tiszta aranyporrá égett.

S ami elszállt, ami szép volt,
varázs nem múlik soha.
Emlékedet beragyogja
szíved fénylő aranypora.

Bizony por és hamu lettél,
gonosz tűzben égettettél,
s ki létem bölcsője voltál
forró lánggá átváltoztál.

Úgy láttalak utoljára:
csendben feküdtél az ágyban,
ki tudja hol járt a lelked?
Tán már új utad utad kerested.

Mikor aztán reámnyílott
szemeidnek kék virága,
gyermekmosolyt koronázott
ezüst hajad glóriája.

Megfogtad a kezeimet,
s mondogattad "de jó meleg".
Nem simogat soha többé,
ellibbenő láng lett kezed.

Hamuvá lett minden kincsed,
mosolygásod, ölelésed...
de azt tudom, hogy a szíved
tiszta aranyporrá égett.

S ami elszállt, ami szép volt,
varázs nem múlik soha.
Emlékedet beragyogja
szíved fénylő aranypora.







AUGUSZTUSI CSILLAGOK


Augusztus hónapban
hullnak a csillagok,
mesélik: teljesül
az, amit kívánok.
Bárkinek, akármit,
másnak, vagy magamnak,
a hulló csillagok
majd mindent megadnak:
Örömet, szerencsét,
szeretetet, békét,
kérjed, s meglelheted
szívednek szerelmét.
Szép lenne a mese,
csak hiba van benne:
mert mire a csillag
a földet eléri,
pillanat az egész,
és nincs időd kérni.
Felcsillant és eltűnt,
rövid, mint az élet.
Egyszer volt, hol nem volt ...
vége a mesének.







ÁLOM A KÉK SÁTORRÓL


A kék sátorról álmodtam ma éjjel,
fölötte ágak kusza árnya játszott,
a völgyben messze, felhők lopakodtak,
de a sátorban minden kéknek látszott.

Találkozásainknak boldog perceit
a sátor elrejtette, jól vigyázta,
ott el lehetett feledni a rosszat.
Messze jártunk, egy egész más világba.

Várakozással, szeretettel teli
békés világ volt, édes, tiszta, fényes,
fölöttünk kék sátor, és künn az erdő,
illatos, susogó és vadregényes.

Felébredtem és visszaemlékezve,
újra átéltem minden pillanatot.
Bár tudom, sok idő szállt el azóta,
ha hívnál, hogy újra indulhatok,

- a régi, mesebeli álomerdőt,
hiába takarná ösvényt rejtő árnyék -
a kék sátorhoz, időtlen - időn túl,
még behunyt szemmel is visszatalálnék.







BAJA


Hosszú éveken át, - mint egy vándor -
csak pihenni jöttem néha ide.
Múlt az idő, és úgy éreztem,
hogy hazatérni itt az ideje.
Emberek, utak, házak,
mindig is visszavártak,
csak lehunyom a szemem,
s mindenre emlékezem;
A parti sétány mentén
loboncos fűzfák tánca,
hóesésben a gázlámpák
sejtelmes pillogása.
Uszály dohog a Dunán,
a fénylő hullámokon
vadkacsák ringatóznak,
ezüst halak villannak.
Bolyhos felhők fölött csapong
egy vijjogó sirálycsapat.
Ott a homokzátony, ahol
ragyogva sütött ránk a nap.
Mennyire vágyódtam utánatok!
És most megérkeztem, itthon vagyok.
Minden emléket megőriztem,
hogy visszatérek tudtam, hittem,
s hogy lépteimnek célja van,
és nem volt utam céltalan.
Ha kinézek az ablakon,
az ismert tornyot láthatom,
s úgy érzem, - mikor harangoznak -
nem volt tegnap és nem lesz holnap,
csak most van, ma, és hazaértem.
Máshol tán soha nem is éltem.




-


BÉKESSÉG


Körülöttem mindenütt csend van.
Varázslatos pillanat,
a szívem dobbanását is hallani vélem.
Nyitva az ablak, ezüst pöttyönként
az utcán langyos eső permetez,
fenyők fényes ága integet,
és a lebegő szellőtől,
- mint nagy víz hullámain
a fehér habfodor, -
a függöny lágyan sodródik, libeg.
Körülöttem mindenütt csend van.
Ritka pillanat.
Elcsendesült minden vágyam,
csitulnak a lázadó gondolatok,
a lelkemben megértő szelídség.
Nincs más, csak nyugalom,
ami puha kendőként betakar.
És a szívemben békesség, békesség.







BIZTATÓ, MAGAMNAK


Érzed ?
arcodon szellő ujja kutatgat,
nádasok suhognak,
hosszú hajú fűzfa bűbájával befon.
Vonj tetőt belőle békéd, csended
főlé,
hogy meg ne zavarja utcazaj,
telefon.


Látod ?
gyertyákat gyújtanak a gesztenyék,
illatos-fényesen
olajfa zöldezüstje feléd világol,
Õrizzed jól, ami megmaradt
tisztának
e feketére kormozódott
világból.

Hallod ?
sirály sikolt, szitakötő zizzen,
ágról szirom pereg,
pattog az esőcsepp falevél tenyerén.
Álmodj, játszd át magad életen,
halálon,
és minden rossz felett a győztes
te legyél.







EGY ÉLET


Jöttem,
és ki tudja,
hogy meddig,
itt leszek.
Jön egy nap,
amikor
örökre
elmegyek.
Emlékeznek
majd rám,
talán
egy ideig,
emlegetnek is,
ki úgy - ki így.
Mint valakit,
aki barát volt -
vagy nem,
talán csak
egy arc
a sok közül,
egy idegen.
Vagy egy ember,
aki jelét
otthagyta
a szíveden







EGY GYERMEKHEZ


Felhőből, napból, égből,
hullámokból, fából, földből
alakult ki az arcod.
Zizegő szélből,
alkonyi dalból
színeződött a hangod.
Szúrús tövisből,
inas ágakból,
bársony levélből
formálódott a kezed.
Igy lettél - aki vagy,
és én féltelek nagyon,
mert ellenség a világ,
mert ember vagy, törékeny
és oly könnyen veszendő.
Jaj, belőled mi marad
ha visszakéri tőled
színeit, illatát, melegét
a felhő, a föld, a nap.
Gördülő hullámokon
széthullik arcodnak mozaikja
s könyörtelen folyó sodrása
örökre elviszi a hangod,
belefojtja távoli tenger
fekete éjszakájába.







EGY MÁSIK VILÁG


Jó volna egy békés,
tiszta világban élni,
ahol nem kellene
semmitől se félni.
Mert körül venne
ami örök, ősi:
dajkám lenne a fű,
és ringatnának
a lombok hangjai,
őrzőim lennének
az ég csillagai.
Jó lenne így élni,
legalább arra
a kevés időre,
amíg itt lehetünk
boldog vendégségbe.
Ha eljött az idő
s menni kellene,
valahol, a fényes
magasság felett,
várna rám és lágyan
magához ölelne,
az otthagyott, régi,
égi fészek melege.







ELKÖSZÖN A NYÁR


A felgyulladó, bíbor hajnalok,
százszinű, harmatos kertek, madárfütty,
villanó fecskék a víz felett;
még elhitetik velem a nyarat.
Ám az elhalkuló erdő,
a fák szélkócolt kontyában
az aranysárga levéltincsek,
alkonyatkor már az őszről vallanak.
Egy délután majd elköszön a nyár
búcsúzva int a borzas dáliáknak.
Még idézzük a régi dallamot,
és illatát bolondos éjszakáknak,
de az emlékszirmok lassan hullanak.
Könnyszitáló ködök, lombottépő szelek,
ott leselkednek már a kertünk alatt.







AZ ELSŐ


Mikor születtél, pici csomagként
féltőn mindig magammal vittelek.
Csak addig voltál egészen az enyém
míg megtetted az első lépteket.
Oly hamar megnőttél, vállamig érsz,
belém karolsz ha melletted megyek.
De egyre kevesebbet vagy velem,
már elvisznek tőlem a reggelek.
Iskolás vagy, "olyan sok a gondod".
Esténként, ha visszatérsz karomba,
s beszélgetünk, fontoskodva mondod:
"holnap irás, énekkar meg torna,
és képzeld el, tízpercben mi történt:
találtunk egy törtszárnyú verebet,
és elcseréltem az uzsonna körtém
szalvétáért. Szép? Odadom neked."
Beszélsz beszélsz. Nézlek, gondolkodom,
úgy megfognám a röppenő Időt.
Hová lett már a csöpp pólyásbaba?
De rég kinőtted első kiscipőd.
Tegnap még engem dajkált Nagyanyád,
ma én vezetlek az úttesten át
Holnap féltőn tán Te ölelsz körül,
s ringatod - mint gyermeket - megfáradt anyád.







EMLÉKEIM SZÍNES KAVICSAI ...


Emlékeim színes kavicsait
tudom, más nem látja drágagyöngynek.
De nékem mind igézően ragyognak,
múltamat őrzik, szépítik jövőmet.
Mi jöhet még? A jövő mit jelent
időben, örömben, fájdalomban?
Kutatni megmaradt szépségek után,
fénysugarakat lesni alkonyatban?
Nem. Csak örülni kell annak, ami van,
ha gondjaim néha feledni tudom,
és más bajában, mások halottjában,
nem a saját halálom siratom.
Ha értékelek minden pillanatot,
amikor nem félek, nem fáj semmi,
amikor békésnek tűnik a jelen,
s mi elveszett, nem vágyom megkeresni.
Mert megtanultam: a mese - múltat
mindig a józan jelen követi,
de ha vigyázok, s jól rejtem szívemben:
emlékeimnek szines gyöngyei
őrzik ifjúságom, őrzik az időt,
fényük bevonja ami volt, ami lesz,
megszelídíti a rejtelmes jövőt.







EMLÉKEZÉS


Te is a hóesést nézed,
elbűvöl téged is?
Sétáltunk együtt a hóban,
emlékszel rá te is?
Te voltál, én, és a csend.
aztán csak én s a csend.
Segít a tünékeny idő
a szív fáj, és lassan felejt.
De néha, a hulló hó,
lábnyomok a havas úton,
még most is téged jelent.







ÉS MÉGIS


Oly gyorsan itt hagytak
a napfényű tavaszok,
égő szívű nyarak,
ezerszínű őszök,
havas telek tisztasága,
az életnek száz csodája.
Volt öröm és volt fájdalom,
de úgy ahogy volt, vállalom,
és köszönöm, hogy megéltem,
s hogy ennek a varázslatos,
Élet adta nagy játéknak
én is résztvevője lettem.







FEHÉR KARÁCSONY




Addig - addig vártuk, lestük, bűvöltük
az egykedvű, szürke fellegeket,
amíg megszántak bennünket Odafenn,
és elküldték nékünk a hópelyheket.
Repül a milliónyi apró csillag,
szép küldetését teljesítve híven,
s elvarázsolta a megfakult világot
ezüstösen szikrázó pihéivel.
Amikor a bágyadt mosolyú reggel
kibújt az éj sötét takarója alól,
csak ámult, nem ismert a tájra:
a házakat, fákat, bokrokat,
a templomtornyot, a folyót, az utat,
ünnepi fehérbe öltöztette az ég.
Nincsenek csupasz fekete fák, bokrok,
Most minden - minden csillogó ékesség.
Fehér Karácsony. Áhítat. Békesség.
Most nem az ég ragyog ránk, kék szemével,
hanem a föld világol, fényességgel.
Majd, ha éjszakára elszállnak a felhők,
és csillagok virágoznak az égen,
s lenéznek a földre, mintha tükör lenne:







FEKETE TÉL




Reggel tavaszias fénnyel ébreszt a nap,
sugaras árnyakkal köszön el az alkony,
bokrok és fák már rügyekkel próbálkoznak,
a február hóval már nem riogat.
Elmúlik ez a furcsa, fekete tél.
Egyet álmodunk, s a naptár márciust ígér;
barkás ágaikat lengetik a fűzfák,
a nagy víz friss illatát tereli a szél.
Jaj, csak rútul, nehogy becsapjon bennünket,
ez a - ki tudja miért, s hol - elveszett tél.
Volt egyszer egy kertünk, benne sok virág;
nárciszok, rózsák, nőszirom, dáliák.
Egy kora áprilisi éjszaka után,
- amikor már minden tavaszt álmodott -
arra ébredtem, hogy hófehér a kert,
s a hidegen szikrázó hófátyol alatt,
sápadtan dideregtek a nárciszok.
Azon az éjszakán lehűlt a levegő,
a tél visszaszökött, hófelhőbe bújva,
megmaradt pelyheit a tájon szerteszórta.
Azóta félek a fekete téltől,
- ha hófelhők helyett az ég napsugaras, -
becsapja a tavaszért esengő kertet,
a virágzó fákat, bimbózó bokrokat.
Azt szeretném, hogy a tél - legyen tél,
gyerekek öröme, deres, hópihés,
fákon, bokrokon zúzmara virágozzon.
S ha megjön március, illatos langyos szél
sugaras, kékegű tavaszidőt hozzon.







FELHŐK VISZIK AZ IDŐT




Ez a délutáni csendes erdő
különös, de mégsem idegen.
Egyedül vagyok nagy fák alatt,
nekidőlők egy nyurga akácnak,
érdes arcához hajtom a fejem,
virágai közt bujkál a szél,
néha egy bogár, siető lepke,
könnyű szárnyával ruhámhoz ér.
Fölöttem felhők viszik az időt.
Az alkony, a nagy falánk,
az aranyalma napból
egyre nagyobbakat harap,
még néhány perc és a fényességből
egy sugárnyi sem marad.
És arra gondolok
az elszunnyadó, méla fák alatt:
a felhőkkel majd én is elmegyek,
s téged alig-alig ismertelek.







A FENYŐK TITKA VAGY


Valamit tudnak Rólad a fenyők,
a hegy, az ösvény,
- amit én nem tudok, -
ismerősen integetnek utánad.
Feketén leng átnyéka minden ágnak,
a völgyeket opálos köd borítja,
s a messzi út ezüstös szalag csíkja
eltünt a fák közötti alkonyatban.
Könnyű szemfedő most a rámboruló felhő,
bújtatja hangod, lépteid, hiába várlak.
Jól rejtik titkaidat a fenyők,
már sehol sem talállak.







A FÖLD SZEMFEDŐJE


Oly gyorsan közeleg,
itt lesz nemsokára
a nagy művész, az Ősz.
Végighúzza bűvös
ecsetjét a tájon,
szivárványszín fénylik
bokrokon és fákon.
Aztán jön egy deres,
novemberi reggel,
hideg szél tépdesi
a színes levelet,
holtan kavarogva,
a mélybe lehullva,
majd a kihűlt földnek
puha szemfedője lesz.







HANGULATOK


Ha borús reggelre ébredek,
s még az eső is szemereg,
könnyeznek a bokrok és fák,
lehajtja fejét minden virág,
az én lelkem is didereg.
Ha vibrálnak, aranycirmosak,
narancsszínűek a hajnali fények,
megmelegítik szívemet,
nem érzem magam egyedül,
és már nem is félek.
Ha galambraj rebben, amikor
megkondulnak a harangok,
habos felhők szárnyain szállnak,
magukhoz ölelnek a hangok,
szelíd és nyugodt vagyok.
Ha bíbor, lila, tintakék,
és csillagokkal ékesített
égbolt terít rám takarót,
én megbékélt a szívvel
elalszom, mint egy gyermek.
Nem félek a vihartól,
villámoknak színjátékát
gyönyörködve nézem.
Nem riaszt a rohanó idő.
Ilyenkor Isten közelségét érzem.







A HÉTKÖZNAPOK APRÓ ÖRÖMEI


Ha álmom mély volt, gondtalan,
és a nap arany arca ébreszt,
én úgy indulok, bizakodva,
velem csak jó dolog történhet:
Talán egy rég várt találkozás,
egy kedves, baráti kézfogás,
gyermekarc, aki reám mosolygott,
bimbó, amelyből virág bomlott.
Zápor után egy szép szivárvány,
fák rejtekén a csipkés páfrány,
kék szirmok, amelyeknek színe
emlékeztet anyám szemére.
Bokrok, virágok közt, ha járok,
meglepetést ott is találok:
feketerigók körülöttem,
kísérgetnek. Nem félnek tőlem,
mellettem futnak, nem előlem.
Ha olvad a nap, aranyfényből
épít a nagy vízre tűzhidat,
én várom; az alkonyodó égen
sorra mind - mind kigyúljanak
kíváncsi szép csillagszemek;
mert ők is várják jó Holdanyót,
hogy mesét mondjon, mitől a világ
szépeket álmodva szendereg.
Reggelente, ha ébredek,
Nap fényesíti kedvemet,
hétköznapi kis örömök,
apró csodák segítenek,
teszik jobbá az életet.

Ettől tán én is jobb leszek.







A HOSSZÚ SÉTA


Vannak helyek, ha arra jársz
gondolataiddal játszva,
visszaemlékszel múlt időkre,
egy régi utcára, házra,
ahol jó volt gyermekként élni,
ahol óvtak és szerettek,
semmitől sem kellett félni.

Vannak helyek, ha arra jársz,
a múltba visszavágyva,
eszedbe jut az ifjúságod
régen volt boldogsága.
Még fel - felvillan néha,
sok kedves, tiszta emlék,
és úgy érzed, az az idő,
talán nem is volt oly rég.

És van még sok - sok apró kép,
másoknak talán semmiség:
futó fény, hullámtarajon,
egy pad a csendes vízparton
dús fűzfa árnyékában.
Felszökkenő ezüst halak,
Napot köszöntő sikolyok
a sirályok hangjában.

És vannak emlék - évszakok,
szelíd ősz, fanyar illatok,
szemem lehunyom, elém tűnnek
százszínű, méla alkonyok.
Megérkezett az ezüst Tél
jégtükrös tó, gyémántos dér.
Hócsipke bokor, fehér utak,
jártunk havas fák sátra alatt.

A hosszú séta véget ért,
de az emléke megmaradt.
Vannak helyek és dallamok,
amit hallva, tán sírni fogsz,
amelyet, ha felidézel néha,
a szépségesen szép múltból,
felvillannak a régi képek,
- mely sosem múlón bennünk él -.
Emlékezni és élni késztet.







HULLÓ LEVELEKKEL SZÁLLOK


Tán nem is a földön járok,
hulló levelekkel szállok,
szállok költöző fecskékkel,
nyarat búcsúztató széllel.
De a földön járok mégis.
Szürke fölöttem az ég is,
széltől borzong már az erdő,
lehullott a levél kendő.
Madár keres menedéket,
hová lett a régi fészek?
Avar alól apró bogár
kíváncsian kikandikál,
jobb lesz gyorsan visszabújni,
őszt és telet átaludni.
Jön a Tavasz ezer színnel,
illatokkal, virágdísszel.
Fájdalmat, bút, elvitt a Tél,
hátha van még egy kis remény?
Jobb napokra, mosolygásra,
amire a lélek vágyna.
Akkor nem a földön járnék,
majd virág szirmokkal szállnék,
felhőkig szálló fecskékkel.
Találkozóm lesz az éggel.







HŰVÖS NYÁR


Esőverte ága leng a fának,
a rózsák arcán könnyû bánat,
fényért eseng az ázott pille,
gyöngyöt ringat pókháló csipke.

Viztócsák tükrét eső töri,
virágok szirmát szél szökteti,
reszket a pitypang gyenge szára,
szerteszét röppen bóbitája.

Ablak üvegén fut száz patak,
állok és nézem: régi nyarak,
hûs hajnalok, puha alkonyat,
fényük felizzik, árnyuk befed...
Jaj, átkozott az emlékezet.
Víz lepi már a kis szigetet.







IDŐM KERETE


Ketrecbe vagyok zárva, időm kerete
születésem és halálom.
Megszülettem. Nem kértem, de nem bánom.
A végső nap is eljön, bár nem várom.
Mert így, ahogy van, én mégis szeretem
ezt a néha nehéz, néha boldog életet.
Nem voltak elérhetetlen vágyaim,
csak egyszerű, szerény, apró kívánságok:
a fénylő napból egy - egy kis sugár,
szelíd reményeimből megvalósult álmok.
Egyszeri és egyszerű, ahogyan élek,
azt is tudom, hogy nincs okom panaszra,
mert bánatomban van aki vigasztal,
s ha lelkem fázik, felnézek a napra.
Az idő ketrecében fogoly vagyok.
körülvesznek tövisek és virágok.
Életem kerete születésem, halálom.
De ha gondolataim a jelenben élnek,
a szépet és jót biztosan megtalálom.







AZ IDŐ OLY KEVÉS


Nem gondolok már
múlt idők varázsára,
csak néha - néha vágyom
a szépíthető mára,
aprócska csodákra.
Könnyedén karolva
át a vállamat,
sétálni aranyló
őszi fák alatt.
Az arcod simulna
arcomhoz gyengéden,
óvnál, hogy bántás
másoktól ne érjen.
Ha együtt hallgatnánk
egy régi dallamot,
nem baj, ha a szemed
emléktől fátyolos.
Engedd, simogassam
őszülő fejedet
arcomnak bölcsője
legyen a tenyered.
És úgy, mint az elszállt
csodák idején,
csillogjon a szemed.
Engedd magad szeretni.
Az idő oly kevés,
és néha nem elég
az emlékezés.







ÍGY ÉRKEZTEM


Messziről, nagy kerülővel,
nagyon fáradtan
érkeztem Hozzád.
Kedvemet az idegenek,
közönyösek,
véresre megbotozták,
sziszegő, mérges viharok
ostora tépett,
arcomat hideglelős,
zőld fények
fakitották
sárgábbra a halálnál.
Igy érkeztem
kihûlve, szintelenül,
és most, feléd emelem arcom,
fényt gyûjtök, megmelegszem
szemeid parazsánál.







JELEN VAGY


Jelen vagy, mindig, mindenben,
lehetsz távol, vagy mellettem:
hajnali százszín napkeltében,
hulló harmat üveggyöngyében,
álom után az ébredésben.
Teám párolgó illatában,
madarak üdvözlő hangjában,
napsütésben, halk alkonyatban,
villámfényben és zivatarban,
az őszi erdők varázsában,
csillámló esti hóhullásban.
Készülődve az ünnepekre,
ajándékokat rejtegetve.
Hétköznapoktól elfáradva,
néma magányba burkolózva.
Mindig, mindenben jelen vagy.
És köszönöm, hogy nekem vagy.










KAVICSOK


Már ősz settenkedik a vízparton
ahol ülök, mellettem kavicshalom.
Mintha gondos kezek válogatták,
rakták volna össze a kis dombot,
apró kavicsokból szép mozaikot.
Nincs két egyforma, ahány, annyiféle:
márványmintás, gyöngyházragyogású,
amin megcsillan a nap fáradt fénye.
Van köztük gömbölyű, lapos, ez meg itt
mint egy miniatűr, nagyszélű kalap,
halványsárga, akár az elalvó Nap.
Kezemben egy különös, fényes kavics,
mint tengeri gyöngykagyló, gyönyörűséges,
alig láthatón szivárvány színben játszik,
megsimogatom, hűvös, sima, selymes.
Száz kérdés cikázik gondolataimban:
vajon mi lehet, a kavicsok titka?
Honnan indultak útnak és mikor?
Leváltak nagy hegyek szikláiról,
s azóta görgeti, csiszolja, formálja
az idő, a víz, a durva nagy kövek.

Hullámok sodorták a partra őket,
vagy jött egy gép, és vízbe markolva
a tenyerében maradt, sok csillogó
kis kavics-szemet a partra kirakta.
Örök titok marad a kavicsok sorsa.
Lám ők is olyanok, mint mi, emberek,
sodor, formál, csiszol bennünket
a végtelen nagy folyó, az Idő.
Ki tudja, melyikünk mivé lesz?
Ahány kis emberkavics, annyi féle:
mindegyik más és mindegyik titok.
Színtelen, színes, fénylő vagy fakó,
tán simogatni, tán eldobni való,
felfigyelnek rá, vagy észre sem veszik.
De csiszolva, vagy csiszolatlanul
lesz belőle egy kis emberkavics,
aki szeret, aki szerethető
és az sem baj, ha nem különleges.
A szíve, lelke, érző, hiszen ember ő.







KÉZEN FOGTÁL


Egyedül voltam,
mellém álltál,
új utat keresve,
kézen fogtál,
hibáimmal együtt
elfogadtál.

Hogy jó is van bennem
elismerted,
ha jót akartam
észrevetted.
Rossz démonaimat
elkergetted.

A megtett hosszú út
múltunk része,
visszaemlékszem
minden lépésre.
Jóban és bajban
el nem hagytál.

Köszönöm Néked,
hogy kézen fogtál,







KIJELÖLT ÚT


Az utam előre megszabták Odafönt,
került lábam elé virág is, és göröngy.
Indultam, szívemben tervekkel, vágyakkal,
botladoztam, de az utat végigjártam.
Batyumban, hamis álmot nem cipeltem,
annyit vártam csak, amit tán megérdemeltem,
szép nyugodt gyerekkor, boldog ifjú évek,
célom volt, s reméltem, talán majd elérem.
Hitelesek voltak a kimondott szavak,
bíztam, amit mondok, teszek, mind jók és igazak.
Tisztesen megélni azt, hogy felnőtt leszek,
s köröttem éljenek, akiket szeretek:
gyerekek, s mellettem az egyetlen kedves,
együtt hinni, óvni az igaz szerelmet.
Valahogy így volna jó, hogyha lehetne,
s ha a lélek soha magányos nem lenne.
Mikor múlik a nyár, és az ősz közeleg,
akkor is legyen, ki fogja a kezemet.
S ha végére érek a kijelölt útnak,
köszönetet mondok mindenért, az Úrnak.







KI TUDJA, HOL A NAP?


Kárörvendő varjak szigorú csőrükben
hozzák a ködöt alkonyatkor,
söpri a fényt kormos szárnyuk,
füstté fakul az aranypor,
már Nap sincs talán.
Sárga-bíbor színét
ellopta sok levél, írígykedő bogyó,
felfénylő pásztáit
ki tudja hol viszi a szökevény folyó.
Ki tudja, hol a Nap ?
Baljós arcú varjak
feketén megülnek
felhőlombú fákon.
Gyújts nagy tüzet,
Ülj le mellém.
Nagyon-nagyon fázom.







MAGÁNYOM SZIGETÉN


Néha elviselhetetlen, ami van
mert arra gondolok,
ami talán lehetett volna,
s amit örökre elmulasztottam.
és fáj, mert járhatatlan a tenger
életem és a part között,
reménytelen a sóvárgás
tiszta csillagok felé.
Bolyongok, mint hajótörött
magányom szigetén,
tétova lépéseimet
már senki nem vigyázza.y
Tanácstalanul borul fölém
a néma éjnek csillagsátra.







MAJD ELFELEJTEK EMLÉKEZNI...


Majd megpróbálok úgy élni ezentúl,
hogy elfelejtek emlékezni rád.
Nem engedem, hogy bármi is idézzen,
s eszembe juttassa az arcod,
a szád simogató szirmát,
puha kendőt: az érintésedet,
és ahogy ölelőn nézett a szemed.
Mint csodálatos kaleidoszkóp,
villan sok emlék, játszik és forog.
A híd, hol vártalak, a szél, a nád...
régmult öröm, most hol lehet tanyád?
Ugy eltüntél, vajon hová maradtál?
Olyan nagyon-nagyon magamra hagytál.
Most megtanulok úgy élni ezentúl,
hogy nem emlékszem, nem gondolok rád.
Mint őszi ág, levelét,
emléked úgy elejtem.
Ha meghalok majd,
mindezt elfelejtem







A MAMÁNÁL


Az elmúlt héten hazalátogattam,
a régi kerttől búcsúzott a nyár,
körülnéztem a nem feledhető,
mesebokros, gyerekkori tanyán.

A fáradt rózsák szélnek eresztették
illatos, égőpiros szirmukat.
Sárgalevelű, öreg fa alatt
Ül a Mama, vár, szeme hívogat.

Felémsugárzik szelid békessége,
valami csendes, őszi derűnek,
mindig vár, emlékek között tanyázva.
Az ölében most könnyv és szemüveg.

Mellételepszem, vállam átkarolja,
tudom, dajkálna, mint kisgyermeket,
öreg cicánk féltékenyen kerülget,
s én régi kedvvel nagyot nevetek.

Lassan hűs árnyak lepik el a kertet,
bent körülölel szobánk illata.
Lefekszem s drága, ismerős kezével
megsimogat, betakar a Mama.







MARADOK CSENDBEN


A némaság öl, meghalnak
a ki nem mondott szavak,
gondolatok, érzések.

Örökre elvesznek,
a lélek mélyén eltemetődnek,
semmi sem támasztja fel őket.

Hiába próbálnád
újra életre kelteni,
felidézni, elmondani.

A hosszú hallgatások alatt
elszöknek a szavak,
csak fájó némaság marad.

Maradok hát csendben,
gondolataimmal kettesben.







MÁJUSI ZIVATAR


Beborult az ég a Duna felől,
remélem a szürke felhők esőt rejtenek,
amerre nézek, földek, fák, virágok,
hervadva, fakulva, vízért esengenek.
Morajlik az égbolt, egyre mérgesebben,
villámok szaggatják, egyre fényesebben,
cikázó késként feltépik a felhőket,
koppan ablakomon az első ezüst csepp.
Azután zuhogva zúdul a zivatar,
sűrű, fényes függöny, minden mást eltakar,
szinte hallom, a föld nagy mohón kortyolja,
és odakint minden - minden inni akar.
Az úton fényes kis patakok sietnek,
a csatornák alig győzik, egyre nyelnek,
mint egy nagy tor után, a szomjas vendégek.
Csendesedik. Nincs már menydörgés, sem villám,
újra felragyogtak az utcai fények,
minden frissen fürdött, csillogó és tiszta.
Úgy érzem, hogy ez a májusi zivatar
a világot patyolatos, illatosra mosta.







MÁSKÉNT


Sok mindent másként kellett volna.
Bárcsak az idő megfordulna
s kezdeni lehetne mindent, újra.

Élni tudni és élni merni,
néha járatlan úton menni,
nem csak rohanni, meg-megállni
azt, ami szép, körülcsodálni.

Nem szégyellni a gyengeséget,
meghallani ha hívnak, kérnek,
jobban bízni, jobban szeretni,
szeretteink kedvét keresni.

Kérés nélkül adni mosolyt, jó szót, türelmet
rossz napjaiban is hinni a szerelmet
többet gondolni rá, mit érez a másik,
szeretet tüzével fűteni, ha fázik.

Élhettem volna így is én.
Újra kezdeni nincs remény,
de amennyi időm hátravan
ebben a felemás világban,
hadd élhessem meg tiszta szívvel,
csendes örömök árnyékában.


Moretti Gemma Másként - Viodeó

Link








MEGMARAD ÖRÖKRE


Szívedet tenyeremmel betakarom,
érezzem dobbanását, amíg csak lehet,
és hogy felejtsem:
madárröpte pillanat az élet.
Nyugtalan lelkemet csitítja a csend,
szavak sem kellenek.
Jó így nekünk. Nekem. Neked.

Amikor karod ölelő sátora
- mint madárszárny, ha elfárad -
vállaimról lehullik,
s nem simogat többé kezed,
védtelen arcom a fény felé tartom
és úgy gyűjtök majd meleget.

De addig, amíg csak lehet,
szívedet tenyeremmel betakarom:
hiszem, hogy jönnek még boldog percek,
felfénylenek majd sugaras reggelek,
és szavak sem kellenek.
Jó így nekünk. Nekem. Neked.

Mert nem múlik el, ami szép volt:
a rövidre mért időt
mesévé szövik a pillanatok.
Igen, igen. Jó volt nekünk
a hallhatatlan zene,
a varázslatos csend.
És megmarad örökre
nekem, Neked.







MESE A GESZTENYÉKRŐL


Fényes talpú, bolyhos fejû
rügyek ültek a fákra,
s az éjszaka, mint egy tündér
cirmos szinû, színes szoknyát
adott minden kis ágra.
S ha lehull a sok szirom,
mi marad az ágakon?
Tüskés házban, sötét csendben
alusznak a gesztenyék,
egyre nőnek, nagy titokban,
s ha nem férnek a burokban,
izegnek és mozognak,
majd a főldre potyognak.
Kinyílik a tüskeház,
jaj, rá ne lépj, jól vigyázz;
nagy fák alatt
nézz csak körül, szerte-szét,
mindenfelől rádfénylenek
barnaszemû gesztenyék.







MESE EGY RÓZSÁRÓL


Egy vastag könyvben, két lap között,
találtam egy lepréselt rózsát.
Ki tette oda, s vajon miért?
Jó lenne ismerni sorsát.
Gondolkodom, és megálmodom
a virághoz méltó kis mesét;
lehet, hogy így volt, lehet hogy nem,
de én valahogy így képzelem,
a rózsa édes-bús történetét.
Valaki adta - valakinek,
szeretettel, szerelemmel,
s emléknek, emlékeztetőnek
rejtették gondosan ide.
És megbújt a lapok között,
talán már hosszú ideje.
Égő szirmai megsápadtak,
már nem dédelget álmokat,
de őrzi mindazt, ami rég volt,
illata bűvölőn simogat.
Érzem, ez a rózsa üzenet volt;
valaki adta - valakinek
tudatni, hogy még összetartoznak,
és ezen semmi nem változtat.
Hiába múltak el az évek,
az idő nem játszik szerepet,
a távolság sem jelent akadályt.
Mert határtalan a szeretet.







MÉLY VÍZ FÖLÖTT


Nem evezek, csak hagyom, hogy sodorja
a nagy folyó, az öreg csónakot.
Két oldalt zöld, gomolygó füst az erdő,
és fenn a felhők szürkék és vakok.
Márványos út a méla, szép folyó,
mélye sötét, sosem múló titok.
A fölé hajló, megrezzenő ágak
ráhullajtják a hűvös harmatot.
Kezem kinyújtom, ujjaim között
a víz sodródik, surran, elfolyik,
ködbe vesző partnak homokja beissza
a hozzásimult habok cseppjeit.
Nem evezek, visz, ringat a folyam,
szemem lezárom, már itt vagy velem.
Ki tudja, egyszer majd elhagysz te is,
őrző tenyeremből elszöksz, mint a víz,
mely hűtlen, hűvös, örök rejtelem.







MINDEN JÓT, SZÉPET


Ne aggódj, nem maradsz magadra.
Ha eljön az idő, és elmegyek,
s lábaim nyomát könnyű szél eltakarja,
minden jót, szépet, itt hagyok Neked.
Tiéd lesz a hajnal fátylain
átsejlő szivárványos napkelte,
az alkonyórák emlékező csendje,
a mindennapok színes mozaikja,
fárasztó nap után, a magány nyugalma.
Kósza felhők az égen, ezüstös zápor,
kócos, szélfútta füzek a Duna-parton,
hulló, messze szálló színes falevél,
s hogyha bekopogtat majd a Tél,
és hópelyhekkel takar be a szél,
ölelésében én is ott leszek.
Lesz még sok - sok békés, jó napod,
változó idők és évszakok,
s örömöt mindegyikben találsz
Hamvadó tábortűz, szikrázó parázs,
ismerős utakon kerék surrogás ...
Emlékezz vissza, sok boldog pillanatra,
halálunkig a múlt társunk marad.
Ne félj, soha nem maradsz magadra.







MILYEN LESZ A TÉL?


A fakó égbolt színtelensége,
nem emlékszik már hajnali fényre,
a csupasz nyirfák vacogó ága
nem is gondol már régen-volt nyárra,
csak fázva, félve a közeledő télre.
Milyen lesz a tél? Ezüstragyogású,
gyermekkort idéző hópihés csoda?
Vagy mire főldre ér, sár és pocsolya?
Milyen lesz a tél? De jó lenne tudni ,
szemeim zsaluit szorosan lecsukni,
s mögötte, míg lehet, megóvni a szépet ;
tavasznak kékjét, nyárnak pirossát,
az őszi erdők aranymadarát,
egy szót, hangulatot, szint, dallamot, képet,
amikre emlékszem, s mi emberként éltet.
Jó lenne tudni "csodát csinálni",
mindent okosan, türelmesen kivárni,
s bízva nyitni szemem akkor a világra,
mikor hótól takart, patyolatos, ékes
és szivemig szikrázik gyémántfehér virága.








MOSOLYOD . . . . . . . .





A hajad ezüstösen csillog,
itt - ott már ráncot vésett arcodra
a hosszú évek gondja.
De szíved, a régi megbocsátó,
néha szeszélyeim bolondja.
Ha forgalmas úton megyünk át,
óvón még most is megfogod kezem,
De néha, csak üldögélsz csendesen,
talán a múlton mélázol,
vagy a jövőn tűnődsz?
Jó lenne ilyenkor lelkedbe látni,
vajon mire gondolsz, Kedvesem?
Ha megzavarom magányodat,
akkor - mint valamikor régen -,
rám nézel, átölel mosolyod,
felfénylik, mint csillagok az égen.







MOST EGY KICSIT


Most egy kicsit
elhalkult minden;
fákon a lombok friss nesze,
ablakon a zápor permete,
madarak hangja fátyolos lett,
elhallgatott a tücsök-ének.

Most egy kicsit
minden céltalan lett;
a "valami szépre váró"
reggeli ébredések,

a felhőket figyelni,
hisz te is ezeket nézed,
szél tenyerébe temetni arcom,
mert a hűvösét te is érzed.

Most egy kicsit
minden megfakult;
fölöttem félig-nyílt szemmel
közömbös csillagok,

sápadt és gyorsan tűnő a holdkaréj,
s alig fényesebbek a nappalok,
nincs kedvük tündökölni.
Te nem vagy itt.
Az idő fáradt bogárlábakon vánszorog.







MÚLTUNKAT ŐRZŐ SZERETET


Szeress szelíden, szeretettel.
Ahogyan szeretheti egymást,
hosszú éveket együtt megélt,
az élettel megbékélt két ember.
Szavak nélkül is értve
egymást, megbocsájtva
az elkövetett apró hibákat,
tévedéseket, mert a szeretet,
ami összetartotta őket, megmaradt.
A fiatalság tűzvarázsa elmúlt,
de a vágy, hogy egymás kezébe
kapaszkodva járják végig az utat,
szívükben él, örökre.
Csak annyit kérek Tőled,
hogy ilyen gyengéden, szelíd öleléssel
- mint valamikor régen -,
úgy ragyogjon rám a szemed,
múltunkat őrző szeretettel.







NE MÚLJON EL


Tünékeny idő, tünékeny ember.
De amíg él; jó szó, figyelem,
törődés, türelem, gyengédség kell,
és szeretetből mérhetetlen.
Ne múljon el a tűnő évekkel,
ami a régi érzésből megmaradt.
- Az ifjúság vágyai, a nagy szavak -,
már nem azt hiányolja az ember,
de a szeretet ne múljon el.
A kedvesség, féltés, gondoskodás:
csak néha - néha egypár szál virág,
legyen, aki megfogja kezemet,
ha felidézve emlékeimet,
nézegetek régi fényképeket.
Legyen, aki közös élményeken
együtt nevet, vagy tűnődik velem,
s megvigasztal, ha könnyes lesz szemem.
Egyszer, régen, ígéretet tettünk,
hogy jót, rosszat megosztunk egymással.
Együtt, ha kell, szemben a világgal.
Oly régen volt, de őrizzük nagyon,
amit a szálló idő meghagyott.
ne engedd, hogy szívedből elmúljon
a szeretet, mely kísért az úton







NYÁRBÚCSÚZTATÓ


A nap aranyfüstje betakarta a tájat,
de oly hamar eltűnt a fényesség,
alkony bújtatta el a fákat,
aztán ő is gyorsan elosont,
és átadta helyét az éjszakának.
Az ifjú Hold karcsú, ezüst vitorlása
az ég sötétkék tengerén suhant,
milliónyi fényes csillag csodálta.
Néhány pittyegő, kései madárka,
lent a fák közt kereste fészkét,
én elbűvölve hallgattam egy tücsköt,
az éjszaka vidám zenészét.
Egy hajókürt elhaló hangjával üzent,
halk sóhajával sodorta a szél.
Lágy volt a levegő, de a fák, a föld,
már az ősz fanyar illatát lehelték.
Elmúlt a nyár, de szívünk
még telve melegével.
Vajon mi vár ránk
a közeledő ősszel, téllel?
Úgy kellene várni,
bizalommal, derűvel.
Örülni a színes fáknak,
őszi napok nyugalmának,
a csillogó hóesésnek.
Oly hamar megérkezik az
új esztendő, új remények:
lesz majd tavasz, nyári égbolt,
s az ég sötétkék tengerén
felfénylik és ott suhan majd,
az ezüstvitorlás újhold.







NYITOTT SZÍVVEL


Igen, az kellene:
nyitottabb szívvel élni,
s egymásban bízni lenne jó.
Változik minden körülöttünk,
sorsunk is változó.
Az élet szeszélyes; néha szép,
máskor gonosz arcát mutatja,
a jót ingyen csak ritkán adja,
meg kell küzdeni érte,
szükség van türelemre,
alázatra és szelídségre.
Igen, az kellene,
hogy vigyázzunk egymásra,
mert nem könnyű az élet.
Szeress, segíts óvatosan,
oly törékeny a lélek.
Vannak borúsabb, felhős,
és napfényes szép napok,
s mire lelkedben felnősz
akkor ráébredsz, tudhatod,
mi az, amit nem érdemes,
és mit fontos észrevenned,
ha látod, hogy segíthetsz
megérzed, mit kell tenned.
Igen, így kellene:
nyitottabb szívvel élni,
úgy adni jó szót, szeretetet,
hogy azt ne kelljen kérni.
És több lenne a mosoly,
a jó szó, amire vágyunk.
Megbékélnénk a világgal,
és nyugodt lenne álmunk.







ÖLELÉSEK


Úgy kezdődik: téged ölelnek,
anyád ringat, dajkál, karol,
és nem tud betelni veled.
Nélküle nem vagy semmi,
és ő, senki nélküled. Anya lett,
szeret mindenek felett.
Felnősz, s te karolod át
gyermekeidet, szeretteidet.

Milyen boldogító érzés
ha van akit szerethetsz,
és ha téged szeretnek.

De egész más ölelni őt, a Kedvest.
Semmihez nem hasonlíthatod.
Megnyugtat, erőt ad, békességet,
megunni nem tudod, és mindig vágyod
a tiszta érzést, a beszédes csendet,
ami mindent megért, megmagyaráz,
mert két kar átölel, és te, szívesen
vállalnád így, akár a halált.
Míg fényes perced, éjszakára vált.







ŐRIZD MEG


Ne hagyd elveszni emlékeidet,
felejtsd a rosszat, őrizd a szépet,
Téged illetnek, megélted őket.
A gyermekkori mesék világa,
iskolás korodnak tárt kapuja,
melyen belépsz a százszínű világba.
Kamasz éveid tüskéje, virága,
ifjúságodnak boldog kavalkádja,
rajongás, szerelem, csalódások ára.
Felnőtté válás, rossz és jó napok,
... a nagybetűs ÉLET, mit magával hoz,
röpülő évek, változó évszakok.
Az ember olyan sok mindent megér;
küzd és szeret, boldog és szenved,
mi az, mi ebből megmarad Neked?
Sötét hajadban egyre több a fehér.
De szívedet ne engedd megőszülni,
nézz néha vissza, s tudj annak örülni:
emlékeidet lelked mélye rejti.







ŐRIZLEK


Igy nem őrizte kincseit a gazdag,
nyár illatát busongó, szőke kazlak,
nap színeit üvegbe zárt gyümölcs,
sok tudományát vén zsugori bölcs -
mint téged rejtelek, őrizlek én,
mindent, mi tiéd volt és most enyém:
Papírlapot, melyen kezed nyoma,
pillantásod, mely rólam szállt tova,
egy mondatot, amely tetszett neked,
dallamocskát, mit dúdoltam veled,
egy virágot, melyhez hozzáért arcod,
mozdulatod, ahogy fejed lehajtod,
s még mennyi mindent. Oly szegény a szó
mondani, írni, mily boldogító,
hogy kincsem van, és ez a kincs te vagy,
hogy áradó örömöm titka vagy,
s mert bennem élsz, minden baj elkerül.
És gazdag vagyok, mérhetetlenül.







ŐSZI ERDŐBEN


Táncoló levelek keringenek köröttem,
rozsdaszínű, sárga, bíbor árnyalatban,
színüket váltják, az őszi alkonyatban.
Elköszön a nyártól, a fáradt Nap lángja,
búcsúzó fényeit, - utolsót lobbanva -
szórja, a halkuló erdő magányára,
fényesül az avar, erre a csodára.
Mert most olyan, mintha arany szőnyeg lenne,
ahogy az őszi szél elénk terítette.
Elmerült a Nap az alkony tengerében,
könnyű, szürke fátyol lebeg fenn az égen.
Készülődik a köd, eltűnik az erdő,
el ne veszítselek, kezem a kezedben,
itt maradtunk ketten, - akár a mesében -.







ŐSZÜL AZ ERDŐ


Tegnap százszínű
libegő láng volt,
ma földszagú szél
karjaiban táncolt,
holnap, ha itt jársz,
s felfelé nézel,
elárvult nagy fák
üzennek a széllel.
Arannyal öntve
az erdő alja,
kusza virgács
a bokrok barna gallya,
tüskés ág megfog
s bús őszi jajjal,
elhullt virágát
követeli rajtam.







PILLANGÓK AZ ESERNYŐMÖN


Kaptam egy új esernyőt. Fekete.
Ám, hogy ne legyen olyan komor,
ellepték tarka - barka pillangók,
itt - ott néhány szál aprócska virág,
így lett az esernyő színes és vidám.
Egy ügyes kéz festette mintásra,
s ha nézem fekete boltozatát,
ott pihennek rajta a lepkecsodák:
sárgák, fehérek, narancsszínűek,
világoskékek és halványlilák.
Tárt, finomrajzú, ívelt szárnyaik
mindegyike míves gyönyörűség.
De mi lesz akkor, ha beborul az ég?


és tavaszi zápor kerekedik,
kósza felhőkből nyári zivatar?
Már az első ezüstös cseppektől
megriadnak, féltve szárnyaiknak
érzékeny, selymes, színes bársonyát.
Akkor sietve libbennek tovább, oda
ahol nap süt, virág van, kék az ég.
Én ott maradok, a fekete ernyővel,
amelyről elszöktek a színpompás lepkék.







PRÓBÁLOM MEGTANULNI


Fojtogatón körülölel
a kilátástalanság,
- mint sűrű repkény
a védtelen fákat -.
Már nincsenek új szavak,
amelyek a régieknél
jobban bántanának.
Mint a sötéttől félő
megriadt kisgyerek,
mennék a fény felé,
de nincs hová mennem,
mert nem látok fényt,
és nincs menedék sem.
Az úton, amelyen jöttem,
elveszett minden kincsem:
mosolyom, szeretetem,
amit igaz szívvel
számolatlanul adtam.
Most elhagyottan állok,
próbálom megtanulni,
hogy magamra maradtam.







RÁADÁS


Tavasz, zsenge fűtől, s víztől illatos,
Nyár, mely dús gyümölcsöt, örömöt igér,
Szelid, vadludas ködös őszi napok.
Jégcsapos, hópihés, fenyőn ringó tél.
Hajnal, aranyfény a harmatcseppeken,
telt torkú harangszó a verőfényben,
halkuló hangok, emlékező alkony,
álmodó madarak pityegése éjjel.

Pihenő pille a nárcisz virágán,
nyári záporok, ívelő szivárvány.
őszi ég, bokrokon lángszin levelek,
magot leső cinkék, dermedt fák ágán.

Mindent megélt óra, új nap: új öröm,
tenyerén tartja törékeny életem.
Köszönöm, hisz minden tünde pillanat,
gyönyörű ráadás, ajándék nekem.







A REJTŐZKÖDŐ


Messze vagy, bár a távolság
kilométerekben nem mérhető,
mégsem vagy elérhető.
A lelked rejtőzködik.
Hiába őrzi hosszú évek
álmait, emlékeit,
rossz és jó napok
derűjét, aranyát,
már semmi nem segít.
Valahol elveszítettük egymást,
összefonódott kezünk szétvált,
a semmibe kapaszkodik.
Elveszítettük a hitet és bizalmat.
Valaha úgy éreztük,
hogy örökké tarthat,
egészen a halálig, de most
minden semmivé válik.
Csak álom volt, ébredni kellett.
Hol lehet megtalálni
egy elrejtőzött lelket?







RELAXÁCIÓ


A muzsikát talán csak álmodom,
s valaki suttog: "nyugodt vagy,
az egész tested pihen most, mozdulatlan"
A hang betakar, mintha óvna,
fekszem, a zene átitat,
s elfog valami mondhatatlan,
szelíd, gyermeki áhítat.
Nem szégyenlem, hogy sírni kezdek,
csendesen, s csak úgy magamnak.
Élet. Idő. Meddig ? Miért ? ...
Valahol messze elmaradnak.
Szivem, a kőszárnyú madár,
lassan leveti minden terhét,
fekszem, lelkemben elcsitultan,
karján ringat a csendes dallam.
Egy kicsit talán meg is haltam.







AZ A RÉGI GYERMEK


Évek maradnak el mögöttem,
változik az ég is fölöttem,
de van érzés ami változatlan,
amelyhez mindig hű maradtam.
Hiába múlnak el az évek,
annyi minden van körülöttem
ami elbűvöl. És a lélek
őrzi bennem a csodaváró
kisgyermeket. Amíg csak élek.
Tudom azt is, hogy bűn, hazugság
és gonoszság van a világon:
háborúk, gyermekhalál, könnyek,
és képmutató szánom - bánom.
Vad, könyörtelen tülekedés,
pénzért, tünékeny hatalomért,
de vannak, kik sírva küzdenek,
az életből egy kis falatért.
Én látom ezt, és fáj nagyon,
úgy segítenék, de nem tudok,
csak jó szavakkal, kezem nyújtva
annak, aki magát megadva,
reményeit vesztve elbukott.
Esendő, gyenge vagyok én is,
titkon oltalmat keresek,
s hátat fordítva a világnak
hívom azt a régi gyereket,
kit múltam rejtekében őrzök:
a csodavárót, hinni tudót,
a tiszta, tágra nyitott szeműt,
és szép mesékről álmodozót.
Kérem, nyugtasson szép szavakkal,
biztasson dallal, új tavasszal,
hogy érezzem: él még lelkemben
a gyermek, akihez hű maradtam.










A RÉGI KERT




Miért van az, hogy minden ősszel újra
elémtünik az arcod és szemed ?
S eszembejut egy árnyas, csendes út,
hol utoljára jártam teveled.

A régi kert, hol kócosan kanyargott
a kedves út a sok virág között,
hol két gyermeknek boldog, tiszta álmán,
a sok öreg fa bölcsen őrködött.

Magányos, árva lett a régi út,
nem őrzi könnyû lépteink zaját.
Nem emlékszik már, mindent elfelejtett
a kis tónál a kedves kőnajád.

A régi kertnek lengő, árnyas bokra
nem rejteget már édes titkokat.
Széthullt a nyárnak ezerfényû csokra,
szél röpíti a virágszirmokat.

Magam vagyok és rád gondolok, Kedves,
míg halk léptekkel a csend erre jár.
Az arcod látom, szemed tiszta fényét,
Úgy érzem, kertünk néha visszavár.







SÍRÓ MADÁR




Elhervadtak a nap szirmai,
százfelé szórta a szürke szél.
Sistergő zápor tépi a fákról,
- jaj, odalett a lombkorona -
veszve már millió, színes levél.
Egy perc, az alkonyt felfalja az est,
kormos éjszaka, csillag sehol.
Fekete égbolt. Fekete fák közt


köd lopakodik, némán oson.
Magányos madár sír valahol.
Hold bujkál a felhők mögött,
ezüst arcán sűrű, fekete fátyol,
fényleni szeretne, utat mutatni,
várja; a felhő talán tova száll...
De nem irgalmaz, kormos az égbolt.
Nem talál fészkére a síró madár.







SZELÍD SZERELEM


Már régen elengedtük egymás kezét,
már nem kérdezzük egymástól: szeretsz-e?
Ki nem mondott kérdésre nincs felelet,
de válaszol helyette a tekinteted.
Szelíden, szeretettel ölel magához,
és érzem, örökre hozzád tartozom,
mint éghez a felhő, mint levél az ághoz.
Azt álmodom, hogy karjaidba zársz,
szorosan, mintha féltenél a világtól,
s ha fejemet a szívedre hajtom,
tudom, benned is újra felvilágol
az ott szunnyadó régi érzelem.
Már nem az ifjúság bolondos vágya,
de talán, a mindennél többet érző
szíveknek álma: a halált is túlélő,
az egymást megtartó, szelíd szerelem.







TAVASZI SZÉL A SZERELEM


Ma csak örülni akarok,
ma engemet ne bántson senki.
Én úgy szeretnék, gondtalan
gyerekként, nagyon boldog lenni.
Ma szíven dobott a tavasz,
valami illatos csodával,
egy csokor tiszta, harmatos,
kéken mosolygó ibolyával.

Most ne beszéljünk, kedvesem,
szótlanul tedd kezed kezemre,
Feléd repített, Neked nyílik
szívem gyermeki, régi kedve.
Tavaszi szél a szerelem,
Hozzád hajlít mint gyenge ágat,
mindenben Téged kereslek,
a két szemedre gondolok
s megcsókolom az ibolyákat.







TÜKÖR


Ne számolgasd az éveket,
nem lesz sem több, sem kevesebb,
ha tükröd szemed elé tartod,
ne keresd, azt a régi arcot,
- a napmosolyú, gondtalant. -
Megvívtál néhány kemény harcot.
De hallgatózzál befelé,
s ha felnézel, az ég felé,
tudsz-e még hinni, hogy az égbolt
- mely réges-régen tiszta kék volt -
lesz-e még újra égi szép?
Ha tükröd magad elé tartod,
s nem néz vissza a régi kép,
ne fájjon, hogy a gondtalan,
napmosolyú arcnak ránca van,
nem is egy-kettő. Számtalan.
Ami fontos: szemed a régi fénnyel,
barátkozzon a változó éggel,
s tudj mosolyogni, gondtalan.
Mert a lelkedben béke van.



. . . .




TÜNÉKENY ÜZENET




A boldogság csak hópehelynyi,
eléd libben, rácsodálkozol,
isteni kéz mívelte szép csodává,
ezüst csillaggá, tél pillangójává.
Jártál már hózáporban, téli szélben,
hogy érezd, megtisztít hűvössége?
Mosdatta lelked gyermeki tisztára
a hópihék csillogó fényessége?
Én jártam, éreztem. Érdemes volt
megszületni ezért a csodáért,
mert a szívem most patyolatfehér
hófödte mező, érintetlen tiszta.
És újra hinni kezdek álmaimba',
hogy szívvel, reménnyel írhatok a hóba
- mint gyermekkoromban - leveleket.
Égben vagy földön tán lesz majd valaki,
és olvassa tünékeny üzenetemet:

A boldogság csak hópehelynyi
örülj neki ameddig lehet,
megfogni ne akard, markodba ne zárd,
mert mire megfogod, üres lesz a kezed.







ÚJESZTENDŐ


Ismét elszállt egy év.
Itt volt a szende, szép tavasz,
tombolt a tüzes nyár,
majd megérkezett szemlesütve
az őszi napsugár.
És jött a Tél, bár hósubáját
még nem öltötte fel,
szürke felhőkben útrakész
millió hópehely.

Év vége van. Ha megkondul
az éjféli harang,
bennünk is megszólal halkan,
félve, kérdőn egy hang.
Mit hoz nekünk az Újesztendő?
Bár sejtjük úgyis a választ,
jut majd számunkra öröm is,
és ér bennünket bánat.

Tovatűnnek napok, hetek,
hétköznapok és ünnepek.
hétköznapok és ünnepek.
Rajtunk is múlik, az esztendő
ne legyen hasztalan, veszendő.
Csak a remény ne hagyjon el,
mert hinni kell, és bízni kell:
még lesznek boldog, szép napok,
az ég néha kéken ránk ragyog,
s ha beborul, jó szél elfújja.
Bízzunk benne, újra, meg újra.
És a szürke hétköznapokban
találjuk meg, ami jó és szép.
Telítse szívünket békesség.







ÚTKÖZBEN


Dajkálva ringat a vonat,
már alkony borul a tájra,
szendergő, virágzó fák és bokrok,
felhőként fehérlő sziromfátylára.
Kutakodva nézek ki az ablakon,
csillag még sehol sem csillan,
csak itt - ott egy - egy fényfűzér,
- sietve suhanó városok -
aranysárga gyöngysora villan.
Egyedül vagyok. Elgondolkodom.
Néha útnak indulunk,
arra gondolva, hogy többé
talán vissza sem térünk.
De most, mégis úgy érzem,
csak azért utazunk,
hogy örülni tudjunk
amikor hazaérünk.







A VÁRAKOZÁS ÖRÖME


Én gazdag vagyok,
enyém a reménykedés öröme:
talán jössz, telefonálsz,
mondasz valami kedveset, csak nekem.
Oly kevés is elég, hogy egy kis időre,
csak néhány órára, napra
minden elviselhetőbb legyen.
Elkerül idegen szemek karcolása,
kígyósziszegésű szavak mérge,
zenévé szelídül tenyeremben
riadt madarak szívverése.

Mint hintán a szállni vágyó gyermek,
lebeg szitakötőszárnyon
halk bizakodásom.
Lehet, hogy félútjáról visszahull,
viszi a szél, "kis gondolatpihe",
de mégis, mégis gazdag maradok,
enyém a várakozás öröme







VIGYÁZNAK RÁD


A Napra bíztalak:
forró szívében megmártva magad
legyél erős, tiszta és nem sebezhető,
óvd amit szeretsz, és ne feledd
ami jó és emberi, az mindig érthető.
A Holdat is megkérlelem,
ha sötéten süllyed a világ,
legyen álomba mesélő dajka,
égre festett, hajnalig fénylő virág.
Rábízlak a csillagokra is:
vigyázzák álomképed
ha alszol, szőjenek szivárványt
szíved fölé,
s a reggel kék föggönye mögé bújva
lessék, köszöntsék ébredésed.







VISSZAHOZHATATLAN


A gyerekkori aranyfényű nyár,
az ismeretlen kamaszideál,
az ifjúkor lángoló lázadása,
felnőtt korom sok - sok csalódása.
Hogy hamis volt, amiben mindig hittem,
s amire tán várni kellett volna,
én olyan sok mindent elsiettem.
Voltak ragyogó, szép időszakok,
kékegű, napsütötte, víg napok:
boldogság, öröm, játék, gyerekek,
szívből adott és kapott szeretet.
Ahogy gyorsan suhantak az évek,
halkult a dal, csendes lett az élet.
Most emlékeimet idézgetem,
arról, ami volt, s mit rontottam el.
Visszahozhatatlan, ami elmúlt,
emlékeim csokra, lassan széthullt.
Mostanra, nékem más, már nem maradt,
várom a békés őszi napokat,
a mesés, varázslatos színeket,
a hóesést, a gyémánt fényeket,
amíg köröttem bealkonyul,
és csend lesz. Visszahozhatatlanul.













VISSZANÉZVE




Vállamon egy kis batyuval,
jóraintő, szép szavakkal,
sok - sok okos, jó tanáccsal
indítottak életútra.
Az út nem volt mindig sima,
megbotlik az ember néha,
ha göröngy kerül útjába.
Ahogy múlt az idő, az én
batyum egyre nehezebb lett.
Utam során annyi minden
került belé, egyre tellett:
gond és öröm, bánat, szépség,
jó barátok, ellenségek.
Ám most, hogy a megtett útra
néha - néha visszanézek,
úgy, ahogy volt, megpróbálom
szépnek látni, az egészet.
Hisz az élet egy nagy próba,
fordulhat rosszra, vagy jóra.
S ha volt is rossz, biztos kellett,
hogy minden jót megbecsüljek,
ami elkísért utamon.
Megkönnyebbülő lélekkel,
nehéz batyumat lerakom.
Ez a kárpótlás, jutalom.







IDÉZETEK







Élni tudni és élni merni, néha járatlan úton menni, nem csak rohanni, meg-megállni azt, ami szép, körülcsodálni.

Moretti Gemma: Élet







 
 
0 komment , kategória:  Moretti Gemma  
Európa virágoskertje- Keukenhof
  2020-04-24 22:00:56, péntek
 
 




EURÓPA VIRÁGOSKERTJE - KEUKENHOF


A virágok és a művészetek szerelmeseinek kötelező látnivaló a világ legnagyobb és legszebb tavaszi kertjeként ismert Keukenhof virágpark Hollandiában.

A virágpark 32 hektárnyi területén 87 különböző fafajta és 100 nemesített tulipánfajta pompázik.


keukenhof-europa-viragoskertje





"Nem látta még Keukenhofot? Akkor nem látta Hollandiát se" - ez az egyik mottója ennek a pompás kertnek, mely Hollandia egyik legnépszerűbb úticéljának számít.


keukenhof_europa_viragoskertje





A hollandiai Lisse városka mellett található, Amszterdamtól délnyugatra. A hivatalos adatok szerint kb. 7 millió virághagymát ültetnek el évente a 32 hektáros parkban. A park minden évben március utolsó hetétől, május közepéig látogatható. A leglátványosabb a tulipánok virágzása idején, április közepén.


Keukenhof, Hollandia, tulipán, virágpark





A Keukenhof (konyhakert) elnevezést a 15. században használták először, amikor is ezen a vidéki birtokon gyűjtötte be Jacoba van Beieren grófnő konyhai személyzete a konyhában szükséges fűszernövényeket. A későbbiekben Keukenhof a Teylingen kastélyt övező nagybirtok részévé vált.

Az első szabadtéri virágkiállítást Lisse város polgármestere, valamint a piacvezető virágtermesztők és exportőrök kezdeményezése nyomán 1949-ben rendezték meg. Ez volt az első alkalom, hogy a Keukenhof mint virágoskert a nagyközönség előtt is megnyitotta kapuit!


keukenhof, virágpark, tulipán, hollandia





Keukenhofban a gyalogutak teljes hossza eléri a 15 kilométert és itt található a híres emberek után elnevezett tulipánokkal szegélyezett ,,Hírességek sétánya" is.


keukenhof-gardens-netherlands-photo_995860-770tall





Ez a kert egyben Hollandia legnagyobb szoborkertje is.


keukenhof_hollandia_viragoskertje





Május közepéig még teljes pompájában csodálhatjátok meg e lenyűgöző kertet!

forrás: holland.com, wikipedia, bakker-holland.hu


Keukenhof “drón-távlatból". Katt a videóra! /Link alatt/

Link








KEUKENHOF


A Keukenhof (fordításban konyhakert) a világ legnagyobb virágoskertje. A hollandiai Lisse városka mellett található, Amszterdamtól délnyugatra, Haarlemtől délre. Méretei miatt gyakran Európa kertjének is nevezik. A hivatalos adatok szerint kb. 7 millió virághagymát ültetnek el évente a 32 hektáros parkban. A park minden évben március utolsó hetétől, május közepéig látogatható. A leglátványosabb a tulipánok virágzása idején, április közepén. Évente több mint 800 ezer embert vonz a kilenc hetes nyitvatartása alatt.

A parkot egy 15. századi vadászterületen alakították ki. A keukenhofi kastély grófjai itt termesztették konyhájuk számára a különböző zöldségeket és fűszereket. A kert többször is gazdát cserélt.

A Keukenhof kerteket 1949 hívta életre a város akkori polgármestere, azzal a céllal, hogy a hollandiai és európai virágtermelők bemutathassák termékeiket illetve a holland export megsegítése céljából.










Keukenhof - The world's largest lily exhibition
/Youtuba egyveleg - tucatnyi videó sorozat a világ legszebb virágoskertjéből/

Link



Keukenhof in volle bloei

Link



Feel Keukenhof Spring Gardens and Tulip Fields

Link



Valami mesés - KEUKENHOF: PPS

Link



Visit Keukenhof

Link



Képgaléria



1





















-


-











 
 
0 komment , kategória:  Kertünk - házunk - otthonunk  
Soóky Melinda versei
  2020-04-23 21:00:55, csütörtök
 
 







SOÓKY MELINDA VERSEI







ARANYFÜST
. . . . . . . . . . . . .




Ringó őszbe alél a csend,
és égre szökik a gondolat,
a hűvös szél hangot temet,
egy régi dallam megmarad.

A nap utolsó, bágyadt sugara
vörösen csordul végig a fákon,
simogat az elmúlt nyár illata,
mint szivárványt vajúdó álom.

Nyirkos hideg markolja az estét,
az éjszaka ablakomra köszön,
sóhajom csillagok ködébe vész,
aranyfüstté vált bennem az öröm.







BOLYONGÁS
. . . . . . . . . . . . . . . .




Végtelen, sötét erdőben bolyongok,
az éj felfalta az utolsó csillagot.
Hegyi tó tükrében aranyló folt
arcmását nézi a sápadó Hold.

Lábamra bús indák tapadnak,
éjfélt üt egy eltévedt harang.
Valómba égett a forró igazság,
koszorút fonok, elviszem hozzád.

Dombok ölén hajtom le fejemet,
fáradó pillám álmosan megremeg.
A remény utolsó fénye markomban,
didergő testemet így éri a hajnal.







CSAK EGY KAVICS...


Elhajított kavicsként létezem,
árván vergődöm lomha vizeken.
Fényesre csiszolt vagy kopott?
Párkák súgják: majd megtudod.
Karcsú harang csendül valahol,
tengerem idő-fövenyre sodor.
Felettem ólmos hajnalok árnya,
hitet fércelek a remény szavába.
Nehéz mozaik-ablakok perceim,
színek suhannak jövőm sejtjein.
Ellopja-e nekem valaki a Napot?
Nélküle örökre kavics maradok.







CSILLAG VAGYOK


Földre ájult csillag vagyok,
Fényem a lelkeden ragyog.
Örökké világít majd neked,
Kioltani többé nem lehet.
A kozmosz kicsiny darabja,
Az öröklét édes pillanata.
Csillagszívem neked hoztam,
A szíveddel együtt dobban.
Ne félj többé az éj hangjától,
Veled vagyok, lehetsz bárhol.
A bú felhője messzire suhant,
Álmodjunk ketten egy új hajnalt.
Lelkedben ezernyi dal van,
Tárd ki hogy én is halljam.
Enyém az égbolt féltett titka,
Onnan jöttem, nem térek vissza.







ELHAGYTÁL


Kedves, örökre elmentél,
sárguló idő mossa lábnyomod,
nem hoz vigaszt a hűvös éj,
életem nélküled vánszorog.

Tudom, csak én szerettelek,
remegő nyárfaként ölelt karom,
nem kaptam meg szerelmedet,
elhagytál ködfátylas hajnalon.

Valami rozsdaként mar itt belül,
elpattant egy gyöngy a semmibe,
ajkamon bíbor vágy hegedül,
miért kellett így lennie?

Hiába kérdezem tőled,
csak nézel hidegen, némán,
kezemben szikkadt tőzeg,
a sorsom ennyi, tép már.

Nincsen több fénye a Napnak,
és szürke köntöst visel az ég,
bennem egy dallam elhallgat,
csak a remény simogat még...







ENNYI CSUPÁN


Csak egy akkord a zongorán,
Amire szívünk oly régóta vár.
Csak egy szélbe suttogott szó,
Amit kimondani annyira jó.
Csak egy félmosoly az ajkadon,
Miközben a lelkedet hallgatom.
Csak egy simogató szempár,
Ha nem lenne, megálmodnám.
Csak egy könnyű kéz a válladon
És megszűnik minden fájdalom.
Csak egy elvarázsolt pillanat,
Ami örökre a miénk marad.







AZ ÉLET DALA


Csillagok kócos hajába fontam
lelkem egy apró darabját,
éreztem, hogy ott a lombban
értem nyílnak az orgonák.

Kezemre hajlott a szivárvány,
megsimogattam, ezüst lett,
hűvös esőcsepp illata várt rám,
az ég mosolygott odafent.

Új nap virradt, ellobbant az éj,
rőt hajnalban szikrázott a csend,
tudtam, szürke szavaimtól fél,
egy kósza dallamot mégis elcsent.

Nyugtalan lelkek, földi lények,
halljátok meg most énekem,
karomba veszem a Mindenséget,
és már szoborrá vált a félelem.







GOLGOTA

Jézus elképzelt monológja


Vessetek rám követ, ha bűnös vagyok,
a betlehemi csillag nekem ragyog.
Vérpatakok gyűlnek a Golgotán,
barna szemekből folyik mindahány.
Kiátkozott papok, gyászos eretnekek!
Értetek cipelem nehéz keresztemet.
Mennyei Atyám úgyis megért majd,
ő hallja már csak az utolsó dalt.
Sajnállak titeket, esendő lelkek,
szeretettel töltöm az utolsó percet.
Istenem fénye néma vigaszt nyújt,
jövőmet élem, és elfakul a múlt.
Elhagyom burkom, kopott egészen,
mondjon egy imát mindenki értem.
Nem lelem helyem e földi világban,
temessetek el, a próbát kiálltam.







GYERMEK

Az unokaöcsémről, aki hét hónapos


Arany mosolyát ringatnám,
átölel kis kezével talán.
Mesélek neki szép mesét,
hiába, hisz nem érti még.

Álmodja ő mindazt a jót,
amit a pillangó álmodott.
Szűz-fehér gyermeki léte
angyalokat fest az égre.

Szemében úgy elmerülnék,
mint őstenger, olyan kék.
Színes golyó neki az élet,
játszik vele, éppen "ébred".

Néha felragyog ártatlan arca,
nem tudja, de készül a harcra.
Kér, gügyögve csodálkozik,
szüleiben ott az erő és a hit.

Biztonságban, anyja ölében,
szeretetágyban, míg a Nap fölkel.
Szerelemből mesés ajándék,
apró csoda született nemrég.







HAJNAL


Kúszik a hajnal az éj selyemkárpitján,
Koszorú ragyog a kelő Nap homlokán.
Egy eltévedt csillag még szórja a fényét,
Lelkemben csend van, minden oly békés.
Harmatcsepp üldögél a rózsa kelyhén,
Puha szirmán hárfázik a kósza szél.
Fűszálak húrjai lágyan ringatóznak,
Gesztenyefák lombja szelíden bólogat.
A sötétség függönyét elhúzza a reggel,
Egy új nap dallama ébred szívemben.







HA NEM JÖSSZ EL...


Ha nem jössz el,
elszürkül a csillagok fénye
és fájón felsír majd a Nap.

Ha nem jössz el,
lelkem didergő szentélye
könnyben fürdeti arcomat.

Ha nem jössz el,
rám hajolnak bús holnapok
és az időt markomba szorítom.

Ha nem jössz el,
megkopik, mi egykor csillogott,
gyöngyszavak ölelnek titkon.

Ha nem jössz el,
vasszöget üt szívembe a bánat,
csókod emléke még mosolyog.

Ha nem jössz el,
az éjszakába suttogom imámat,
kristály múltam rabja maradok.







A HOLNAPHOZ


Az idő forrongó méhébe bújva
álmodom azt a percet újra.
Könnyezve kérdem a holnapot:
elítél majd avagy feloldoz?

Emlékindák kúsznak testemen,
a pillanat mosolyát keresem.
Csillag nélkül annyira félnék,
őrzöm még a gondolat fényét.

Becézgetem poros múltamat,
cserepei a földre hullanak.
Aranyfonállal hímzett szavak
csilláma mindig lelkemben marad.







A HOLNAPRA VÁRVA


Hosszúra nyúlnak az alkonyi árnyak,
fekete szőttest terít rám az este.
A sápadt Hold fénye őrzi a tájat,
hunyorgó csillagok arcát keresve.

Szobám falain libbenő gyertyafény,
a múltat párnám fodraiba gyűröm.
Ősálmokról suttog odakint a szél,
szemem sarkában könnypatak szűköl.

A csend morzsái az ölembe hullanak,
hangtalanul pereg az idő homokja,
délibábként ragyog egyetlen pillanat,
Létem koldusaként várok a holnapra.










HOSSZÚ TÉL


Hócsipkék ülnek szunnyadó fákon,
arcukon rebbenő, szikrázó álom.
Olykor egy roskadó ág reccsenése
szakít réseket a csend szövetébe.
eltévedt madár szeli át az eget,
kajánul követik szürke fellegek.
A Nap még csókot szór a dombra,
régen megkopott aranyló mosolya.
Jeges markából deret hint a szél,
jégvirágot ültet és a föld kemény.
Végtelen fehér mezők alszanak
hosszú éjek nehéz burka alatt.
Erdők hátán tél szelleme kacag,
Reszkető lélekkel várjuk a tavaszt.







IMA EGY BARÁTOMÉRT


Egy kis zugban a szívem alatt
Lényed emléke velem maradt.
Szóra nyílik szomjas ajkam,
Imát suttogok érted halkan.

A fohász fénylő lelkedért szól
Hogy álmodat megleld valahol.
Hogy a boldogság aranyecsetje
Csillogást fessen a szívedbe.

Könny harmatja lepi el arcod,
De tudom, hogy megvívtad harcod.
Túl a szürke, omló falakon
Az élet vár és vígan zakatol.

Hívogat ezernyi színes kaland,
Lelked szabad, fehér galamb.
Űzd messzire az éjszakát,
Egy új Nap ontja fényét rád.







KÉTSÉGEK


Csoszogó léptű nappalok alatt
kétségek lehelnek köréd falat.
Fakó szemmel semmibe révedsz,
és távolba csobbannak a fények.

Parttalan víz kacag dióhéj testeden,
bús válladon léted sirálya énekel,
arcodban konganak üres hajnalok,
remények bíbora övezi homlokod.

A csillagok ölére hajtod le fejed,
holnapok ágyában keresel helyet.
A jövőd íze csurran tenyeredbe,
míg kék hajával betakar az este.







KI VAGYOK?


Az időt magam mögött húzom,
Merre indulok, nem tudom.
A csend fátyla átszövi lelkem,
Ajkam néma, szólni nem mer.
Jönnek kristályfényű pillanatok,
Arcuk színes jégvirággá fagyott.
Szívem meleg burkán áthatolnak,
Testük egyszer talán felolvadhat.
Hajamnál fogva cibál a tér,
Belőlem él most, enni kér.
Egy márványba kövült gondolat
Agyam rejtekén megmaradt.
Talán ez nem is én vagyok,
Lehet, hogy álmodom a világot.
Hogy ki vagyok? Nagy talány,
Tudatlan testem börtönébe zár.







LÁTOMÁS


Isten előtt pőre lélekkel állok,
megbántam minden vétkemet,
vezekelnem kell, varjú károg,
az angyalok, hidd el, értenek.

Régi bűnök fekete árnyai
lebegnek Napból nőtt szőttesén,
mézes kacaj hívogat játszani,
itt állunk: az Úr meg én.

Szivárvány-ködből apám arca
felsejlik, mint tűnő látomás,
pillangót látok, csodás, tarka,
magába húzó színvarázs.

Elúszik, már nincs többé bánat,
ledobtam daróc-testemet,
messze szálltak felettem a vágyak,
szendergő énem megremeg.

Szabaddá váltam, eggyé az éggel,
a végtelen öröm dala vagyok,
koporsómba épp szöget ver
ott lent, aki még nem halott...







LÁNG


Valahol messze lobban egy láng.
Nem káprázat, jól tudom.
Fényének csillagát teríti ránk,
simító melege arcodon.

Kezedet fogom, és elindulunk,
utat az andalgó Hold mutat,
minden a hangtalan semmibe hullt,
már csak az apró tűz marad.

Keressük halódó hegyormokon,
nyírerdők szűzies, lágy ölén,
félek, hogy eltűnt, és már korom,
a fagy deres páncélt von körém.

Csak melegedni szeretnénk,
de lábunk kövekben botlik el,
a távolban halványul a fény,
szemünkbe a szél homokot seper.


. .










LOMBHULLÁS


Hűvös a hajnal, a nyár elköszönt,
Barna köpenyben eljött az ősz.
Akár egy festő, már nekilátott,
Sárgára és rozsdára festi a világot.
Süppedő avar közt zizeg a szél,
Fáradtan hullik a sápadt levél.
Téli álomra készül a vén Föld,
Csillogó, arany ruhába öltözött.
A Nap elhagyta fénykoszorúját,
Unottan szórja bágyadt sugarát.
Egy felfénylő, színes pillanatra
Szívünk még a nyarat hívogatja.







MINDENSÉG


Jó volna élni a csillagok felett,
Isten kezéből mannát gyűjteni,
izzó percek az égig repítenek,
e Földhöz nem köt már semmi.

Fejem holdsarlóra hajtanám,
letörölném holt idők karcait,
hárfahangú angyalok hajnalán
elfeledném hervadó szavaid.

Kendőzetlenül Napomba néznék,
vállamon csorogna meleg sugara,
ledobnám testem fázós köpenyét,
és a Kozmosz szerelmet vallana.

***

A köldökzsinórt elvágtam rég,
szabadság forró szelével utazom,
télbe zuhant emlék a földi lét,
mindenség folyik át létburkomon.







A NYÁR ÍZE


Olvad a számban a nyár íze,
suttogássá csitult vad heve.
Lopott csókok emlékké fakulnak,
brokátköntösében ébred a Nap.
Arcod tükrében énem kerestem,
kristálypillanat fénylik szemedben.
Lábunk alatt alvó homokszemek,
pilláim mögött a holnap pereg.
Álmos-szelíden dúdolja a tenger,
Most a szerelemruhádat vedd fel.







ÖLELJ ÁT


Szemed szememmel lásson,
Ölelj át, mert nagyon fázom.
Hadd érezzem szíved melegét,
Ölelj szorosan, még nem elég.
Ajkamon gyöngyöznek a szavak,
Újjáéled minden pillanat.
Csak a tiszta érzés marad
És a fájdalom nyüszítve szalad.
Lelkemet a szívedbe lopom,
Csókoddal szomjamat oltom.
Pár perc és ébred egy új nap,
Tekintetünk egymásba olvad.
A vágyak opálos hídja alatt
Lényedbe burkolom magamat.
A színeket köszönöm neked,
Tovább álmodom életemet.







ŐRZÖM AZ ÁLMOD...


A Hold szelíden mosolyog rád,
csipkét rajzol lehunyt pilládra,
fénye betáncol az ablakon át,
az arcodon csillanó földi mása.

Fehéren lebbenő, karcsú álom
végigsimította a homlokodat,
pilleként suhanva a valóságon,
letörölte róla az apró ráncokat.

Lélegzésed lassú, lágy ütemére
édesbús keringőt jár a szívem,
belesimulok bőröd melegébe,
és csak nézlek félve, csendesen.







PORSZEMEK


Apró porszemek vagyunk,
A suttogó szél elragad,
Testünk fagyott földre hull
Hunyorgó csillagok alatt.

Akár milliónyi hangya
Gyűjtögetve telelünk,
Amíg a sors úgy akarja,
Hordjuk fáradt keresztünk.

Tapossuk az idő medrét,
Az ösvény csupa rejtelem,
Életünk fátyolos értelmét
Zihálva kutatjuk szüntelen.

Közönnyel és feledéssel
Egóink csatákat vívnak,
Szívünk vad ütemre ver,
De a lelkünk nem sírhat.

Mint tér és idő holtjátéka
Lebegünk a szürke létben,
Talán Isten visszatér ma
És befogad minket az Éden







SEMMIT VAGY MINDENT


Te értem élsz, és én érted,
vágyunk örökre egymásba éget.
Lelked tiszta kútjából iszom,
féltőn átölelsz hűvös hajnalon.

Tengerkék szemedben látom a világot,
álmodni hívsz, ha karod kitárod.
Forró tenyeredben tavasz ízét érzem,
a percbe olvadunk, csókoddal becézel.

Bódult órák bíbor homokja pereg,
tegnap mákonyos éjben szerettelek.
Csillagon fénylő vallomás a miénk,
kedvesem, ugye eljössz ma még?







SZERESS MÉG...


Hozzád bújik álmom csillaga,
nyílik az ezüstvirágú éjszaka,
szeress még...

Szíved karcsú ecsetjével festett,
halott szavak új életre kelnek,
beszélj még..

Karod koszorúját fonod körém,
vágyaidnak bíborszín szőnyegén,
ölelj még...

Ajkad ívén simogató mosolygás,
ezredévek óta szomjazom rád,
csókolj még..

Lehullt a csend hófehér fátyla,
suttogásom rőt hajnalba zárva:
szeress még...







SZÍNES VILÁG


Álmodtam egy színes világot,
Ahol örökké ragyog a Nap,
És nyílnak a tarka virágok
Azúrkék, selymes ég alatt.
Ahol csillog minden pillanat,
Aranyecsettel fest a remény,
Létünk varázsa megmarad
Szívünk féltett rejtekén.
Ahol a béke csendje ihlet,
Lelkünk szirmait kibontja,
A gondolat hatalma éled,
Miénk lesz az idő titka.
Ahol kacagó, piros hajnalból
Lobban fény a szívünkbe,
Nem félünk a holnaptól,
Mert velünk marad örökre.







TEGNAP


Örökre semmivé lobbant a láng,
alélt testemen kígyózó gyökerek,
fülembe ősi dob hangja pereg,
szívem zugában elszakadt egy pánt.

Fényedbe emeltél egyetlen percre,
mint a mezőn szilaj lovak vágtatása,
úgy viharzott át rajtam dalaid varázsa,
öleltelek féltőn, holdsarlót keresve.

Rabláncra verve hallgat már a szó,
ajkad forró, néma páncéljába bújva,
kezem az időtlen földet markolja,
szivárványom Te voltál, az utolsó.

Bebocsájtást kér a száműzött lélek,
bolyongva sötét árnyak erdejében,
vérré alvadt, kihűlt szenvedéllyel,
szelek sóhajába fulladt érintésed.



. . . . .




TŰZVIRÁG




Mint gyémántfényű csillogást,
Őrizzük szívünkben a varázst.
Lelked a csillagokban ragyog,
Csak érted élek, érted halok.
Hangod sodorja az őszi szél,
Érzések bársony leple elkísér.
Kezed ha lágyan simogat,
Érzem a forró napsugarat.
Szerelmem fátyla beburkol,
Csókod tűzvirág ajkamon.
Az ég haragjától reszketve,
A Holdat loptam a szemedbe.
Lényed magjába olvadok,
Meleg takaród én vagyok.
A vágyat az égre hímezem,
Szivárvány ível szívemen.







VÁRLAK


Várlak az est hűs boltíve alatt,
amikor felébred ezernyi csillag.
Puha brokáttal takar az éjszaka,
lázas csókod nem feledem soha.

Várlak rőtarany hajnalok ölében,
lélekmagom felszított tüzével,
íriszemben suhannak a fények,
fehér ingbe öltöztetnek téged.

Várlak, mint virág a harmatot,
mikor az első napsugár mosolyog,
szitáló homokszemek kezemben,
az idő karcsú madara tovaröppen.

Várlak, ha szél susog a dombon,
csendem vállán könnyeimet ontom.
Ölelésed nélkül fázom, didergek,
szemedben ígéret csilláma reszket.







VÁRLAK


Szemedben születő csillagok,
mosolyod holdját őrzöm még,
Nemrég még ölelt két karod,
hangod dallama fájó emlék.

Selymét a szívembe fontam,
faggatom az őszi éjszakát,
kereslek ébredő hajnalokban,
sírom a szerelem himnuszát.

A nappal magánya hajol rám,
és gyöngyház virágú remény,
mintha a kacajod hallanám,
vágyakat suttog kint a szél.










VIHAR


Könnyű szellő születik,
Borzolja a fák lombját,
Csókolja a rózsák kelyheit,
Megrezzenti a víz fodrát.

Színes, csillogó porszemek
Táncolnak a föld felett,
Kavarognak szüntelen,
Miközben hűs eső pereg.

Hirtelen viharrá dagad,
Fűszálak ringó tengere
Hullámzik a dombok alatt,
Dörren az ég felette.

Szürke felhőpamacsok
Úsznak szemben a széllel,
Fátylukkal űzik a napot,
A fényt tépik széjjel.

Őrjítő, vad ritmusra
Földrengető táncot jár
A tér minden atomja
És a vihar végére vár.













 
 
0 komment , kategória:  Soóky Melinda  
Gabriel Garcia Márquez: "13 JÓTANÁCS AZ ÉLETHEZ”
  2020-04-22 20:45:05, szerda
 
 




Gabriel Garcia Márquez: "13 JÓTANÁCS AZ ÉLETHEZ"


1 Nem azért szeretlek, aki te vagy, hanem azért aki én vagyok melletted.

2 Senki sem érdemli meg könnyeidet, aki pedig megérdemli az nem fog sírásra késztetni.

3 Csak mert valaki nem úgy szeret téged, ahogy te szeretnéd, az még nem jelenti, hogy nem szeret téged szíve minden szeretetével.

4 Az igaz barát a kezedet fogja és a szívedet simítja.

5 Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd.

6 Sose felejts el mosolyogni. Még akkor sem, amikor szomorú vagy. Lehet, hogy valaki beleszeret a mosolyodba.

7 Lehet, hogy csak egy ember vagy ezen a világon, de valakinek te jelentheted magát a világot.

8 Ne vesztegesd idődet arra, aki nem tart téged érdemesnek arra hogy veled töltse.

9 A sors talán azt akarja, hogy sok nem megfelelő emberrel találkozz mielőtt megismered az igazit, hogy mikor ez megtörténik igazán hálás legyél érte.

10 Ne sírj, mert vége lett! Mosolyogj, mert megtörtént.

11 Mindig lesznek emberek, akik meg fognak bántani, tehát nem szabad feladnod a hitet. Csak légy óvatos!

12 Légy jobb ember, és tudd, hogy ki vagy, mielőtt valaki újjal találkozol, akitől azt reméled hogy ismer téged.

13 Ne küzdj túl erősen. A legjobb dolgok váratlanul történnek.


“MINDENNEK OKA VAN, AMI TÖRTÉNIK VELÜNK."

Küldd el ezt az üzenetet azoknak, akiket bármi okból is barátaidnak tartasz. Nem számít, ha nem találkozol velük rendszeresen, ha nem hívod őket gyakran..., ne feledd, hogy

"MINDENNEK OKA VAN, AMI TÖRTÉNIK VELÜNK."


SlidePlayer

https://slideplayer.hu/slide/1938711/
















































 
 
0 komment , kategória:  Gabriel Garcia Márquez  
Feledhetetlen gondolatok
  2020-04-22 19:45:01, szerda
 
 







FELEDHETETLEN GONDOLATOK


"Békés együttélésre jutottam az idővel : ő sem követ, én sem szaladok el előle, egy napon találkozunk..."
Mario Lago

"Soha ne menj egy ismert úton, mert oda visz, ahol már jártak mások."
Graham Bell

"Mindig akad egy kis bolondság a szerelemben, még akkor is, ha a bolondságba egy kis ész is vegyül."
F. Nietzshe

"Az idő nagyon lassan halad azoknak, akik várakoznak, és nagyon gyorsan telik azoknak, akik félnek - hosszú azoknak, akik sopánkodnak, rövid azoknak, akik megélik - de azoknak, akik szeretnek, az idő örök."
William Shakespeare

"Sokan elengedik az élet apró örömeit, miközben a nagy boldogságot várják."
Pearl S. Buck

"A szerelem a legjobb muzsika az élet színpadán. Nélküle örökre dallamtalan lennél az emberiség hatalmas énekkarában."
Roque Schneider

"Akkor szeress, amikor legkevésbé érdemlem,mert akkor van rá legnagyobb szükségem."
Kínai közmondás

"Csak visszatekintve értheted meg az életet ; de hogy megéld, ahhoz előre kell tekintened."
Soren Kierkegaard

"Miért ismételjük meg elődeink hibáit, amikor annyi új hibát kell még elkövetnünk?"
Bertrand Russel

"Ha elölről kezdhetném az életet, ugyanazokat a hibákat követném el, csak sokkal korábban."
Tallulah Bankhead

"Az embert nem tudod megtanítani semmire, de segítheted, hogy önmaga találja meg a választ."
Galileo Galilei

“Vannak személyek, akik hozzánk beszélnek, de meg sem halljuk őket, vannak akik megsebeznek, de rajtunk még heg sem marad, de vannak akik egyszer csak megjelennek az életünkben és örökre nyomot hagynak bennünk."
Cecília Meireles

"Az igazi filozófia : újra megtanulni a világra tekinteni."
Merleau - Ponty


SlidePlayer

Link



Feledhetetlen gondolatok PPS - szép képekkel és zenével
A szép PPS a Net fősorába való alábbi azonosító bemásolásával tekinthető csak meg:

abony.vaciegyhazmegye.hu gondolatok pps













































 
 
0 komment , kategória:  Bölcsességek és gondolatok.   
Névnapodra szeretettel
  2020-04-21 22:00:56, kedd
 
 







NÉVNAPODRA SZERETETTEL!




Válogatás




Neved napjára kívánok sok szépet,
legyen számodra boldogság az élet.
Mint gyöngy virág az erdő közepén,
úgy viruljon az életed, névnapod ünnepén!

Névnapodra mondok száz jó kívánságot,
legyen ez a napod szép, boldog és áldott!
Kedves képed a szívemben ragyog,
névnapodon veled együtt én is boldog vagyok.

Legyen egészséged, tudjál boldog lenni,
és a szívedet soha ne bántsa meg senki!
Napod is legyen örömnek napja,
kívánjuk, hogy a sors ezeket megadja!

Csillagfényes álmaid váljanak valóra,
legyen ünnep lelkednek minden nap és óra!
Kerülje a bánat örökre el házad,
érjen annyi boldogság mit ember csak kívánhat!
Boldog névnapot kívánok!

Egy angyalt küldök Neked,
tegye szebbé az életed!
Tegyen pénzt a zsebedbe,
vigyen boldogságot a szívedbe!
Vegyenek körül barátok,
BOLDOG NÉVNAPOT KÍVÁNOK!

Mielőtt lefekszel tárd ki az ablakod,
elküldtem hozzád az én angyalom.
Egy pillanatra kérlek figyelj reá,
mert a nevemben Boldog Névnapot Kíván!

Névnapod reggelén ezer áldás érjen,
öröm és szerencse örökké kísérjen.
Bú és bánat téged elkerüljön,
gondolatod, vágyad, álmod teljesüljön.
Boldog Névnapot!

Kicsi szívem, kicsi szám nagyon sok boldog névnapot kíván!

Kedves, kicsi lányka, Isten áldjon téged,
növelje jókedved, éltesse szépséged!
Ünnepeljünk téged, ma van neved napja,
áldjon meg az Isten, kicsi.....

Gyönyörű napra ébredtél, még ha kint nem is süt a nap,
a boldogság szivárványa kísérje utadat!
Boldog Névnapot kívánok Neked,
a szeretet vezérelje minden lépésedet.

Névnapod van teneked,
ez a legszebb ünneped.
Rózsa nyíljon utadon,
ezt kívánom, barátom!

Ma jeles nap köszöntött reánk, T
Te nevedet örömmel zengi szánk.
Veled ünnepel az egész családod,
Mosolyogva fogad ma minden barátod.
Mivel már régóta vagyunk barátok
Én neked e pár sorral:
Boldog Névnapot kívánok!

A nap ma olyan fényesen ragyog,
Ma mindenki azt suttogja:
Boldog Névnapot!
S azok akik igazán szeretnek,
Sok ilyen szép napot kívánnak Neked!

Szívemből kívánok boldog névnapot,
kisérjék életed fényesnél fényesebb
szerencse csillagok!
Szeresd a percet, örűlj a mának,
vágyaid idővel valóra válnak!

Szeretnék csók lenni édes ajkadon,
napsugarad lenni minden hajnalon,
beragyogni neked az egész világot,
de most csak Boldog Névnapot Kívánok!

Bár nem adok egész világot neked,
bárhogy is kívánod.
Ha nem is adok virágot,
boldog névnapot kívánok.

Ezt a napot vártad egész éven át
érezted az élet néha bánt.
Pár órára a könnyeket felejtsd el,
hidd el mindenki téged ünnepel.
Boldog névnapot!

Azt kívánjuk mind-mind itt e szép napon:
Ragyogjon rád napfény, boldog légy nagyon.
Szíved sose féljen, bánat sose érjen,
szerencse kísérjen, minden utadon

Neved napja az alkalom, most mondjuk el Neked,
hogy a Te kis családod, milyen nagyon szeret!
Boldog Névnapot Kívánok!







"Ma csak élvezd az életet,örülj, aminek csak lehet!
Dallal köszöntelek téged, pohár csendül, Isten éltet!"

Virág helyett sok szeretettel:



Sok boldog névnapot... /Németh Tamás/

Link



Boldog névnapot - Zene: Grund Bert - Sándor Mátyás

Link



ADAGIO - NÉVNAPODRA

Link



SlidePlayer

Link













































































 
 
0 komment , kategória:  Névnap- szülinap  
Idézetek
  2020-04-20 17:45:48, hétfő
 
 










IDÉZETEK







,,Nem kívánok ragyogást, pénzt, dicsőséget. Csak egy tűzhelyet kívánok. Hívó lámpa fényt, meleget azoknak, akiket szeretek. Egy darab kenyeret, csendet, pár halk szót, jó könyvet, és kevés embert. De az aztán Ember legyen!"

Fekete István: Őszi számadás - Fekete István füveskönyve







,,Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt, és a gondolatok a fejemben születtek, mint az ég távoli villódzása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze, és belőle lett minden, ami Szeretet."

Fekete István: Kittenberger Kálmán élete







,,A magány is - mint minden más - csak addig csábító, amíg nem kényszer. Ahhoz, hogy az ember vidám gyalogos legyen, okvetlen szükséges egy pár jó ló vagy autó a háttérben, s ahhoz, hogy vidám magányban éljen, okvetlenül szükséges a lehetősége, hogy akkor lép ki belőle, amikor akar."

Fekete István







,,Kerestem az utat, sirattam a tájat,a patakot, a poros utcát, a nádast, a cserszagú erdőt, mindent, de nem találtam kibúvót, és nem vettem észre, hogy közben - megtaláltam a Hazámat."

Fekete István







" Annyi emberrel találkozunk az életben de csupán néhány gyakorol nagy hatást szívünkre és lelkünkre. Ők azok, akik kitöltik gondolatainkat s akik mindig fontosak maradnak számunkra igaz barátaink"

Susan Polis Schutz







"Barát az, ki megértést kínál, ha az élet meggyötör, kinek mindig van annyi mosolya, mely derűssé varázsolja a napodat, ki elfogad olyannak, amilyen vagy, s boldog, hogy épp ilyennek lát."

Donna Levine Small







"Mindenik embernek a lelkében dal van,
És a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
Az hallja a mások énekét is szépnek."

Babits Mihály, Második ének

Babits Mihály, Második ének - Videó

Link













 
 
0 komment , kategória:  Idézetek birodalma  
Idézetek Churchill
  2020-04-20 17:00:07, hétfő
 
 




IDÉZETEK CHURCHILL

Mosolyogj Winston Churchill


Winston Churchill szellemes mondásainak se vége, se hossza.
Parlamenti ellenfeleit is gyakran a gúny eszközével késztette meghátrálásra. A londoni parlamentben ezt mondta egyszer:
,,A tiszteletre méltó lord beszéde jó és új volt. De ahol jó volt, ott nem volt új, és ahol új volt, ott nem volt jó."
*
,,Nincs semmi pezsdítőbb annál, mint mikor rálőnek az emberre, de nem találják el."
*
,,Értelmetlen azt mondani: minden tőlem telhetőt megteszek. Azt kell tenned ugyanis, amit a helyzet megkövetel."
*
,,Nem csak ahhoz kell bátorság, hogy az ember kiálljon és beszéljen, hanem ahhoz is, hogy leüljön és meghallgassa a másikat"
*
,,Rengeteg hazugság van a világon és a legrosszabb benne az, hogy a fele igaz."
*
"A hazugság már félig megkerülte a világot, amikor az igazság még csak a nadrágját húzza."
*
,,Az élet egyik legkegyetlenebb leckéje, hogy alkalmanként rá kell jönnöd,hogy a bolondoknak is lehet igazuk."
*
,,Amikor a sasok hallgatnak, a papagájok kezdenek fecsegni."
*
,,Csak azt a statisztikát hiszem el, amit én magam hamisítottam."
*
"A nagyság és a jóság csak ritkán találkozik egy emberben."
*
,,A legnagyobb dolgok mindig egyszerűek, és egyetlen szóval ki lehet fejezni őket. Szabadság. Igazság. Becsület. Kötelesség. Irgalom. Remény."
*
"Mindig bölcs dolog előre nézni; de nehéz messzebbre tekinteni, mint ameddig ellátunk.,,
*
"A kimondatlan szavaknak a mesterei vagyunk, míg a véletlenül kiejtetteknek a szolgái."
*
"A történelem kegyes lesz hozzám, mert szándékomban áll átírni."
*
"A történelmet a győztesek írják."
*
"Ez nem a könnyed kényelem ideje. Ez a merészség és kitartás ideje."
*
"Az USA mindig helyes módon cselekszik, miután minden más alternatívát kimerített már."
*
"Nem neheztelek a bírálatért még akkor sem, ha a hangsúly kedvéért pillanatnyilag eltér a valóságtól."
*
Miért vesztette el Hitler a háborút? - Mert az olló üti a papírt !
*
"Abból élünk, amit kapunk, de az éltet minket, amit adunk.,,
*
"Kész vagyok a teremtővel való találkozásra. Hogy a Teremtő felkészült-e erre a megpróbáltatásra, az más kérdés."
*
"Ez nem a vég. Nem is a vég kezdete. De talán ez a kezdet vége."
*
"A golfozás az a sport, ahol egy igen kicsi labdát egy még kisebb lyukba továbbítanak a célra tökéletesen alkalmatlan eszközzel."
*
"Egy politikusnak meg kell tudnia mondani,hogy mi fog történni holnap, a következő héten, hónapban vagy évben. És később meg kell tudnia magyarázni hogy ezek miért nem történtek meg."
*
"Nincs olyan, hogy közvélemény. Csak közzétett vélemény van." * "Sosem féltem a tettektől, csak a tehetetlenségtől."
*
"Tízezer szabállyal a jog tekintélyét rombolod le."
*
"Sose bízz az olyan emberben, aki egyetlen rossz tulajdonságot sem hozhat fel mentségére.,,
*
"Vannak ellenségeid? Jó. Ez azt jelenti, hogy valamikor, valamit felépítettél már az életedben."
*
"Egy pesszimista minden lehetőségben látja a nehézséget; egy optimista minden nehézségben meglátja a lehetőséget."


Szép virusmentes napokat, Vidám hetet!


Mosolyogj Winston Churchill

Link

















































 
 
0 komment , kategória:  Bölcsességek és gondolatok.   
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 26 
2020.03 2020. április 2020.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 26 db bejegyzés
e év: 276 db bejegyzés
Összes: 4824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 676
  • e Hét: 2172
  • e Hónap: 19316
  • e Év: 156688
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.