Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Gebhardt Nóra versei
  2020-05-18 21:30:05, hétfő
 
 







GEBHARDT NÓRA VERSEI


Gebhardt Nóra (1989. november 27 - ) Öröm olvasni boldogságtól és fájdalomtól átitatott sorait, nagyon szép és érzelmes verseit. Igaz az élet kegyetlen, és harcolni kell szüntelen.
Nagyon szép, igazi mély érzések, nagyon szép gyönyörű szerelmi vallomások és csalódások. A fiatal költőnő csodaszép gondolatokat, érzéseket fogalmaz meg ezekben a versekben. Szép szerelmes verseihez csak gratulálni tudok. Aki így tud írni, az megérdemli hogy Ámor lenyilazza!

Az élet sokszor kegyetlen. Mindenkinek jut boldogság és szenvedés egyaránt. Egy költő rímekbe szedi mindezt és ez által maradandót alkot. Minden költőnek kell egy múzsa is, amely megihleti. Ez lehet egy személy, egy tárgy, illat, íz, érzés. Bármi, ami folyamatos inspirációt ad. Mindig más, pillanatnyi dolgok. Ha a költő valóban művész, felhasználja ezeket az elemeket, hozzáad egy darabot önmagából és megírja a verset. Egyiket a másik után. Bárhol, bármikor.

Az igazi költő kezét nem az ész vezeti, hanem a szív.

Érzések címmel kiadott verseskötete egy kis olvasnivaló karantén idejére. Hamarosan elkészül harmadik könyve is az Underground Kiadó jóvoltából. A több, mint 200 oldalas verseskötete az www.undergroundbolt.hu oldalon lesz rendelhető, ahol a korábbiak is kaphatók. Ti várjátok már?



Versek

Link


Link







AMIT ADTÁL


Olyat adtál nekem, mint előtte senki más
Őszinte törődést, szerelmet, odaadást
Feltétel nélkül, önmagamért szeretsz
S nem félek már attól, hogy egyszer elfeledsz

Igaz szerelmet találtam melletted
Lelkem visszatért belém, s ezt neked köszönhetem
Ha veled vagyok, ragyogok és újra önmagam leszek
Nem érzem többé, hogy a nagyvilágban elveszek

Megszenvedtünk egymásért, harcoltunk a gonosszal
Megküzdöttünk keményen az irigy rosszakarókkal
Álltuk a sarat, tűrtük az előítéleteket
Végül mi győztünk a harcban, mi hoztunk ítéletet

Egymás mellett döntöttünk, nem törődve mással
Irigyekkel, gonosz szavakkal, hamis vallomással
Van, aki szeret minket, valakitől csak rosszat kaptunk
Aki igazán fontos, az támogatja közös utunk

A múlt eseményei mind el vannak felejtve
Hiszem, hogy mi egymásnak vagyunk teremtve
Tiszta lappal indulunk egy új élet felé
Mindig és mindenhol fogjuk egymás kezét

Most távol vagy, de érzem, hogy kitartunk
Jobb élet vár ránk, együtt, ez a sorsunk
Nem engedlek már el téged soha többé
Szeretni foglak örökkön-örökké!







ÁLMOMBAN




Úgy ölelj, mintha jó volna
Mintha minden igaz volna
Mintha lelked megcsókolna
S ereimben véred folyna

Nézz rám úgy, hogy hazug ne legyen
Tekinteteddel simíts végig lelkemen
Fogd meg erősen s ne engedd soha
Akkor sem, ha az élet mostoha

Csókolj, mintha valóság lenne
Mintha a homokóra nem peregne
Hogy igaz vagy, hitesd el velem
Hogy ha felébredek, szép legyen.







ÁRNYÉKEMBER


Árnyékember vagyok, önmagam árnyéka
Sötétségben élek, lelkemnek nincs vigasza
Elhagytak, bántottak, eldobtak
Szívem bezártam örökre páncélba

Nincs vigaszom, nincs már nekem senkim
Nincs hitem, nincs mi fájdalmamon enyhít
Nincs bánatom, nincs örömöm
Nincs senki, aki nekem segít

Így élem napjaim teljes sötétségben
Csak élni szerettem volna békességben
De csak önmagam árnyéka vagyok
S elveszek a végtelenségben.







BARÁTOK, BARÁTOK...


Barátok, barátok,
Most van szükségem rátok.
Hol vagytok barátok?
Meddig várjak még rátok?

Összeomlottam teljesen,
Mikor megpillantotta szemem,
Hogy mást ölel a szerelmem.
Túl sok volt ez nekem.

Először örültem, hogy látom
S azt gondoltam, ez csak álom.
Szeretem! Akarom! Kívánom!
Ő lesz egyszer az én párom.

De szertefoszlott minden már,
Mert feltűnt mellette az a lány.
Majd elvakított a fény
És tudatosult bennem a tény.

Szertefoszlott az álmom,
És már az egészet bánom.
Mit akkor tettem nyáron,
De már hiába szánom.

Elvesztettem a szerelmem,
Nincs már érzelem bennem.
Mindent kiölt belőlem,
S így élem majd le az életem.

Gyűlölve szeretem,
És szeretve gyűlölöm,
Az érzelmeket végleg
Magamból kiölöm.

Összeomlott lelkem,
Elvérzett a szívem,
Barátaim hol vagytok,
Mikor meghal mindenem?







BÁLINT NAPRA


/TVN cím + Képek törlése miatt újólag/


Névnapodra kívánok sok szépet Neked
S köszönöm a sorsnak, hogy összehozott Veled.
Nehezen ugyan, de egymásra találtunk
Megleltük mindazt, mire régóta vágytunk.

Boldogok vagyunk most végre mind a ketten
Ennyire még soha senkit nem szerettem!
Legyen továbbra is szép napod
Édes kis szerelmem, boldog névnapot!







BIZTATÁS


Higgy, hogy benned is higgyenek!
szeress, hogy viszontszeressenek!
Mosolyogj, hogy mosolyogjanak rád,
és tanuld meg elfogadni a hibát!

Fogadd el mások hibáit,
hiszen mindenki hibázik.
Tanulj meg szívből szeretni,
így tudsz csak boldoggá lenni.







BÚCSÚZÁS


Nincs jogom azt kérni, hogy örökké várj rám
Így csak annyit mondok: soha ne felejts el!
Ne felejtsd arcom, mely szerelmesen nézett rád
Ne felejtsd a hangom, mely az égig emelt fel

Ne felejtsd a mosolyom, mely téged elvarázsolt
Ne felejtsd az érintést, mi úgy felkorbácsolt
Ne felejtsd a szemeim, mik a lelkedbe néztek
Ne felejtsd el kérlek, hogy most hogyan érzek

Ne felejtsd a zenét, mi rám emlékeztet
Ne felejtsd a tüzet, mi kettőnk közt égett
Ne felejtsd az ölelést, mi oly meghitt volt
Ne felejtsd az örömöt, mi miattam volt

Ne felejtsd a csókot, mely az égbe repített
Ne felejtsd a szenvedélyt, mit a vágy hevített
Felejtsd el a szenvedést, a rengeteg rosszat
Amit ez a kínzó elválás okozhat

Felejtsd el a fájdalmat, mit neked én adtam
S őrizd meg a szép emléket magadban
De soha ne felejtsd el, még ha mást is fogsz keresni
Hogy volt egy lány, ki téged nagyon tudott szeretni!







B.Ú.É.K.!


2010. legutolsó napja van,
estére már senki sem lesz józan.
Lezárunk egy nagyon nehéz évet,
kívánok jövőre neked minden szépet!
Sikert, pénzt és boldogságot,
mindenféle okosságot,
egészséget és sok minden mást,
de most már kezdd el végre a mulatást!
Legyél ma éjjel részeg, mint egy állat,
teljesüljön minden, mit ember kívánhat!







EGYSZER...


Egyetlen Férfit szerettem igazán.
Egyszer vertek át, nem az én hibám.
Egyszer tanultam meg feledni,
s többé úgy nem fogok szeretni.

Egyszer azt mondtam: Örökké,
de nem fogok hazudni többé.
Egyszer csalódtam, nagyon fájt,
de megtanultam elfogadni a hibát.

Egyszer meghaltam egy percre,
tanultam belőle egy életre.
Egyszer szerettem, mindig reméltem.
Egyszer elmegyek, de boldogan éltem.







EGY ÚJ ÉLET GONDOLATAI


Két Férfi volt a szívemben,
kivel leéltem volna az életem.
Az egyik megkérte a kezem
s csak később ismertem meg, milyen.

Becsapott s hazudott nekem,
majdnem elvette az életem.
Sokáig fájt és szenvedtem,
de ma már nem szeretem.

A másik nem tudta, mit érzek,
hogy nélküle szívemben vérzek.
De egy hibát elkövettem,
így őt is elvesztettem.

Most egyedül vagyok, mégsem magányos,
hisz mellettem állnak mindig a barátok.
Támaszt ad ha kell a kicsi családom
számíthatok rájuk bárhol, bármikor.

Hívhatom őket, hogy ha baj van,
velem vannak örömben, bajban.
Együtt örülünk a jónak,
hogyha végre jön egy jó nap.

Férfi nélkül is létezik érzelem,
hisz őket mindennél jobban szeretem.
S ha el kell egyszer majd mennem,
büszkén mondhatom: boldogan éltem!







ESKÜVŐDRE


Eljön hát a nagy nap
Oltár elé állhatsz
De a mai leánybúcsún még
Az asztal alá mászhatsz.

Kirúgunk a hámból
Mi, csajok ma este,
Mert holnaptól már "-né" leszel
Egész életedre.

Bekötik a fejecskéd
Tilos lesz már pasizni
S ha a gyerek sírós lesz
Nem tudtok majd aludni,

Háziasszonyi teendőid
Lásd el szépen minden nap
S ha néha ellustul,
Neveld meg az uradat!

Egészségben, betegségben
Mindig mellette állj!
S ha néha összevesztek
Ő úgyis megbocsát.

De azért a barátnőid
Ne hanyagold el nagyon
Hisz ránk mindig számíthatsz
Ne csupán a nagy napon.

Házasságod alkalmából
Nem kívánunk egyebet:
Sok boldogságot és még
Annál is több gyereket!







ÉDESANYÁMNAK


Anyák napja alkalmából
köszöntelek Téged,
s köszönöm a sok jót,
mit megtettél értem.

Életemben védtél, óvtál
mindenféle rossztól,
tanítottál, hogy maradjak távol
mindig a gonosztól.

S ha néha nem is hallgattam Rád,
belül mindig tudtam,
hogy a legdrágább Édesanyám
a földön nekem van!







ÉLETEM SZERELMÉHEZ


Az égboltra írnám felhőkkel, hogy mindenki tudja
Vagy elrejteném mélyen, hogy csak a miénk legyen
Fába vésném, hogy a természetnek legyen rá gondja
Vagy erős betonba, ahol sohasem kopik el

Tengerek korallzátonyaiból raknám ki, hogy az égből is lássák
Pacsirták dalolnák el legszebb hangjukon
Kalitkába zárva, hogy soha ne bántsák
Dalolnák mennyei szólamon

Szivárványszín pillangók repdesnének alakzatba Neked
Násztáncukkal elmesélnék, hogy tisztán lásd
Virágról virágra szállnának velem
Hogy közvetítsék a legszebb szerelmi vallomást

Éjjel a kövér telihold és a fénylő csillagok
A fekete égboltról üzenik Neked:
Én mindig mindenhol melletted vagyok
Akkor is, ha éppen nem lehetek veled.

A természet összes eleme arra nem elég
Hogy kifejezzem Neked, őszintén mit érzek
Világgá kürtölném, hogy tudja minden élőlény
Ez a két szó is kevés: Téged szeretlek!







FÁJ


Fáj a két kezem
mert nem fogtam kezedet.
Fáj mindkét karom
mert nem öleltelek.

Fájnak ajkaim
mert nem éreztem csókod.
Fáj a két fülem
mert nem hallottam bókod.

Fáj a két szemem
mert nem láttam az arcod.
Fáj az én szívem
mert feladtad a harcot.

Fáj minden érintés
mert nem éreztem bőröd.
Fáj minden ébredés
mert tudom: vissza nem jössz.

Fáj az egész testem
mert nem vagy többé velem.
Várj rám a túlvilágon
míg lehunyom a szemem.







FEEL YOU


When you look into my eyes
This feeling is very nice
When you touch my skin softly
And quietly say a word to me
I feel I'm in heaven
And hell disappears







FOHÁSZ


Istenem, vezess a jó útra engem
Hogy tudjam, mikor mit kell tennem
S hogy amit teszek, helyes legyen
Istenem, kérlek vezess engem!

Mutass a sötétségből kiutat
Ne érjen utol a kárhozat
Elmémet a bűn le lepje el
Hibákat többé ne kövessek el!

Járjon utamon áldás és jóakarat
Istenem, te mutass nekem utat!
Ne hagyd, hogy akit szeretek, szenvedjen
Istenem, könyörgöm segíts nekem!







GYŰLÖLET


Verseim mit sem érnek,
ha nincs, aki ihlesse őket.
Azt mondják, a bánat szüli a legszebb verseket,
én mégsem érzem szépnek a szenvedésemet.

Remélni, remélni, remélni,
csak így érdemes élni.
De ha már a remény is fáj,
akkor sajnos nincs kiút már.

Gyűlölök már remélni!
Gyűlölök bizonytalanságban élni!
Miért nem lehetek végre boldog?
Rengeteg fájdalom az, amit hordok.

Testem erős még, de lelkem elgyengült,
ahogy az Egyetlen Férfi szerelme kihűlt.
Hiába a Remény, hiába minden,
a szenvedésemből kiút már nincsen!

Átkozott Remény! Miért vagy még velem?
Miért nincs helyetted velem a szerelmem?
A pokolba mindenfajta érzéssel
s ezzel a sok fájó kérdéssel!

Gyűlölöm a világot!
A kertben nyíló virágot!
Gyűlölöm a gyermeket,
ki boldogan s gondtalan nevet!

Gyűlölöm az ízeket
s a máskor oly szép színeket!
Gyűlölöm az életet,
mert nincs velem, kit szeretek!







HIÁNY


Mi ez a nyomás a mellkasomban,
Maró érzés a zsigereimben?
Ez a hiányod
hogy nem vagy mellettem.

Minden reggel erre ébredek
s minden éjjel álmatlanul szenvedek
Fáj
hogy nem vagy itt velem.

Ez a kellemes szenvedés
ez a lágyan kínzó érzés
Igen.
Ez a szerelem.

Hiányzol.

S minél erősebben próbálom elrejteni
annál jobban nem tudom kezelni
hiányod
teljesen felemészt.

De mikor újra enyém leszel
s ajkaimra csókokat lehelsz
még a föld is megremeg.

Érthetetlen számomra ez a vágy.
Hogy érezzem bőröd illatát
bármit megtennék.

Mikor gyengéden hozzám bújsz
s halk szavakat fülembe súgsz
az maga a mennyország.

Egymásba fonódik testünk
felhők közt száll a lelkünk
mintha megállna az idő.

De a pillanat gyorsan elszáll
búcsúzni kellene már.
Nem akarom.

Újra csak azt érzem
hogy marja a hiány a szívem.
Örökös ördögi kör.

Kedvesem, csak azt kívánom
Ne érjen véget soha ez az álom
Légy velem az örökkévalóságig!







HONVÁGY


Többé már nem otthon az otthon.
Itt vagyok, ahol lakom,
de furcsa honvágyat érzek,
s csak arra vágyom, hogy hozzád visszatérjek.

Az otthon az a hely, ahol biztonságban érzed magad,
s nem azt látod, hogy a hatalmas börtönfalak
körbevesznek s nem engednek téged,
nincsen kiút fogságban élek.

A szobámban fekszem az ágyamon,
vágyakozva a fényképed bámulom.
A megszokott tárgyak oly idegennek tűnnek,
ezt a helyet már nem érzem enyémnek.

Egyedül hajtom ma álomra a fejem,
megszakad a szívem, hogy nem vagy most velem.
Ha itt lennél, ölelnélek, s nem engednélek el.
Borzasztóan hiányzol, egyetlen szerelmem!

Ha veled vagyok, az idő oly gyorsan miért fut el?
S ha nem vagy itt, miért telik lassan minden perc?
A búcsú miért annyira szívbemarkoló?
Miért akad el torkomban a szó?

Nehéz ez a végtelen várakozás,
a látszólag örökké tartó vágyakozás,
a fényéveknek tűnő távolság,
a kilométerekben mérhető hiány.

Az ember szüntelen keresi lelki társát,
benned én megtaláltam életem párját.
Mikor a szemembe nézel, hogy a lelkembe láss,
az felülmúlja a legszebb szerelmi vallomást.

Nem otthon többé már az otthon.
Honvágyam van, lélekben már nem itt lakom.
Ma még ezen a helyen hajtom álomra fejem,
de azután hazatérek hozzád, egyetlenem.







IHLET NÉLKÜL


Szeretném kiírni magamból, hogy mennyire szeretem,
de nem megy, egyszerűen nincs ihletem.
Nincs erre betű, se hang, se szó
hogy Vele lenni mennyire jó.

Átjárja testem az érzelem,
de még mindig nincs ihletem,
hogy leírjam mindazt a szépet s jót,
mit Ő jelent nekem.

Az ágyamon fekszem és lehunyom a szemem.
Itt hagyta illatát. Itt hagyta nekem.
Azt képzelem, hogy mellettem pihen
S erős kezével fogja két kezem.
Úgy ölel ő át, mint még soha senki más,
számomra ez a legszebb szerelmi vallomás

mikor zöld szemeivel a szemeimbe néz,
tér és idő hirtelen elvész,
megáll a világ elakad a lélegzet,
el sem hiszem, hogy ilyesmi létezhet.
Hogy mit jelent Ő nekem?
Egy szó: a Minden.
Hogy kiírjam magamból, nincsen ihletem.







KARÁCSONY


Csillog már odakint a hófödte téli táj
Az erdőben őzike, szarvas és nyúl ugrál.
Szikrázik a jégcsap fent az ereszen
Pirul már az ünnepi pulyka a sütőben.
Vacsorára készül az egész család
A karácsonyfa a szobában feldíszítve áll
Mézeskalács egy tálban alatta
Szaloncukor, ajándék, gyertya.
Eláraszt mindent az öröm és a fény
Karácsony áldott, szent ünnepén
Legyen békesség és nyugalom ma este
Teljen boldogságban ez a szép szenteste.
Így fejezem ki én a szeretetem nektek
S kívánok békés kellemes ünnepeket!







KIK OTT FENT VAGYTOK


Kik ott fent vagytok, a csillagok között
Békében nyugszotok a felhők fölött
Onnan figyeltek s vigyáztok reánk
Figyelitek lépteinket a színfalak mögött

A mennyországban oly sok elveszett lélek
Én itt a földön örülök, hogy élek
S ti juttok eszembe, kik itt hagytatok
Valahányszor az égre felnézek

Hozzátok szólok most, titeket hívlak
Szeretteitek itt lent oly sokat sírnak
Hiányoztok nekünk, oly sokat szenvedünk
Ujjaim az írással szinte már nem is bírnak

Csak egy szó lenne felétek, egy utolsó búcsú
Egy meghitt ölelés, tényleg egy utolsó
Hogy érezzétek, hogy szeretünk titeket







KÍNLÓDÁS


Hiányzol.
Lelkünk is oly messze van egymástól.
Fényévek hasítanak űrt közénk,
s a boldogságot söprik mögénk.

Bizonytalan a jelen s a jövő,
nem tudom, még visszajön-e Ő,
a Boldogság, mit veled átéltem,
hogy jutottunk idáig, nem értem.

Nemrég még boldogan öleltük egymást éjjel,
szívünk tele volt tüzes szenvedéllyel.
Most hideg ágyamban egyedül fekszem,
nem ölelsz, nem csókolsz, nem vagy itt mellettem.

Forgolódom éjjel, sehogy sem tudok aludni,
rejtem érzelmeim, de magamnak nem tudok hazudni.
Ha nem működik, el kell válnunk csendben, békével,
de mindig szeretni foglak szívem szerelmével!







KIVÉREZTEM


Kivéreztem a szívemet,
ahogyan az elejtett vad kivérzi sebét,
s a fájdalomtól elveszti az eszét.

Mikor kimondta, hogy vége,
csak ültem, és néztem magam elé dermedten,
abban a percben egész lényemben elvesztem.

Testem hevesen, fájón remegett,
magamtól kérdeztem: miért?
Éreztem darabokra hulló szívemet,
hogy alig pumpálja belém a vért.

Szívverésem lelassult, erőm is lassan elhagy,
testemet jéggé hűtötte a sokk,
mint a sorsára hagyott állatkölyköt a téli fagy,
mi akkor ért, mikor ő elhagyott.

Kivéreztem a szívemet,
ahogy sebét a háborúban meglőtt katona,
kit bajtársai magára hagytak, s nincs többé otthona.

Lelkem is elhagyott,
azzal a szóval, mit hozzám intézett könyörtelen,
szenvtelenül és durván, hogy érezzem: nincs kegyelem!

Már nem keresem a miérteket kétségbeesve,
már nem keresem őt sem, válaszra várva,
már nem teszek semmit, mert nincs értelme,
csak ülök az üres ágyon vigaszt találva.

De a vigasz nem érkezik, helyette fájdalom honol,
jéghideg szívembe éles tőrt szúrva.
Így szenvedi meg, ki érzelmet tékozol.
A halál angyala leheletét belém fújja

Kivéreztem szívemet.
Lelkem is a sírjában nyugszik már.
Nem jön vissza többé ő, s szívem szép lassan megáll.







KÖLTŐ VAGYOK




Költő vagyok, magányos lélek
Az emberek nagy része bizony nem ért meg
Bonyolult érzelmi világ, amiben élek
Fiatalon meggyötört már engem az élet

Csak ontom magamból a verseket szüntelen
Akkor is írok, ha az élet már színtelen
Ha nem ragyog már napfény, és nem nyílnak a virágok
Ha egymás ellen küzdenek a felbőszült országok

Romlott világunkból, ha már nincsen menekvés
Ha semmi más nem marad, csak a végtelen szenvedés
Én akkor is írok, meg nem áll a tollam
A költészet az, ami mindig velem van

Ez az én mentsváram, hova menekülhetek
A nyugalomszigetem, ahol megpihenhetek
Egy kis világ, hova nem léphet be senki
Itt élek addig, míg nem fognak eltemetni

Fájdalom és csalódások, ez, ami inspirál
Érzelmi válságban a tollam meg nem áll
Az élet kegyetlen, de én tovább harcolok
Ha a világ összedől, én akkor is költő maradok.







LÁTHATATLAN AKAROK LENNI...


Láthatatlan akarok lenni,
hogy ne lásson meg senki.
Láthatatlan akarok lenni,
hogy ne lásson elmenni.
Mert ha egyszer itthagyok mindent
fájni fog ha látja,
hiszen tudni fogja, hogy minden
az ő hibája.







LÁZÁLOM


Ülök mereven, dermedten az ágyon
az éjszaka közepén, és azt várom,
hogy jöjjön végre szememre az álom,
s ne kelljen rá órákig várnom,

Hogy ellazuljon testem és ne remegjen,
hogy megnyugodjon lelkem, s ne szenvedjen,
a sötétben várom tördelve a kezem,
hogy ne rémeket lássak, ahogy lehunyom a szemem,

Mély álomba szenderüljek,
békésen, nyugodtan, s ne csak üljek
az ágy szélén meredten.
Az éjszaka oly kegyetlen.

Nem hagy nyugodni a vágy s a bűntudat,
megnyugvásnak nem ad szabad utat
a harag és a félelem.
Valóban ez a végzetem?

Hogy hibázzak újra és újra,
mígnem úgy tekintsek az Úrra,
hogy már nincs semmi hitem?
Hogy már nincs semmi hitem.

Lázálmok gyötörnek éjről éjre,
rávilágítanak a szörnyű tényre,
melyet nem akarok tudomásul venni,
de nem tudok már ellene mit tenni.

Nem hagy nyugodni a vágy s a bűntudat,
lelki békémnek nem ad szabad utat
a harag és a félelem.
Ez lenne hát a végzetem?

Hogy hibázzak újra és újra,
mígnem úgy tekintsek az Úrra
hogy már nincs semmi hitem?
Hogy már nincs semmi hitem.

Vártam a változást, de nem történt semmi.
Hát nem tudok tovább már ébren lenni!
Szemeim lecsukódnak, mély álomba merülök
akkor is, ha ismét lázálomba kerülök.

Majd reggel ismét arra ébredek,
hogy talán minden egyszer szebb lehet,
hiú ábrándjaim el nem engednek,
apró reményeim velem együtt szenvednek.

Elmúlik a nap, elmúlik az óra,
s én most sem térek nyugovóra,
tág pupillám és karikás szemem
ismét nem csukódik le nekem.

Nem hagy nyugodni a vágy s a bűntudat,
lelki békémnek nem ad szabad utat
a harag és a félelem.
Ez lenne hát a végzetem?

Hogy hibázzak újra és újra,
mígnem úgy tekintsek az Úrra
hogy már nincs semmi hitem?
Hogy már nincs semmi hitem.

Lázálmok sokasága nap mint nap gyötör,
a bűntudat szele kegyetlenül elsöpör,
pedig én mindent megtettem,
bíztam, reméltem, hittem, szerettem,

S lám nem volt elég, amit adtam,
mert ugyanazt vissza nem kaptam.
Most nem maradt más, csak hogy lehunyom a szemem,
és magamat lázálmaim karjába vetem.







LÉTKÜZDELEM


A világ nélkülem is megy tovább, nem áll meg soha
Akkor is küzdenem kell, ha az élet mostoha
Harcolni, menni, tenni a dolgom
Ahogy a katonák menetelnek a fronton

Az élet nem áll meg, ha elvesztek egy-egy barátot
S akkor is élni kell, ha már nem szeret a családom
Ha a szerelmem is elhagy, s mindenem elvesztem
Akkor sem szabad éreznem, hogy elvesztem

Az utolsó lélegzetig talpon kell maradnom
A hit kell, hogy vezéreljen, nem a haragom
Bíznom kell, remélnem és mennem
Egy jobb életért kell most tennem.







MAMÁMHOZ


Ezernyi kis csillag
tündököl az égen,
egy sem olyan fényes,
mint a Te szíved.

Sok rosszat megélt már
megannyi év alatt,
de a szeretet benne
mindig megmaradt.



Neveltél és védtél,
néha leszidtál,
ma már jól tudom:
Te csak jót akartál.

Meghálálom ahogy tudom
mindazt, amit adtál
s megköszönöm szeretettel
Drága jó Mamám!







MEGLOPTÁL


Megloptál engem
midőn a tolvaj elemeli az értéket hirtelen
észrevétlenül, úgy loptad el árva szívem

Figyeltél, vártál, kivártál
ahogy a vadász becserkészi a vadat
hogy utána ledönts körülöttem minden válaszfalat

Váratlanul
alattomosan a semmiből törtetve jöttél
s Ámor nyilával pontosan rám lőttél

Te lélekrabló!
Ahogy a virágok a tavaszi réten, az út nyomán
úgy nyíltam meg előtted nap nap után

Tolvaj vagy!
Elraboltad törékeny testem, hogy használd
hagytad, hogy hatalmába kerítsen a vágy

Varázsló vagy!
Megbolondítottál megtévesztéssel
hogy magadhoz láncolj szemfényvesztéssel

Te szívrabló!
Hát nincs neked szíved, hogy az enyém kell?
Nem kell lopnod, felajánlom önként, vedd csak el!

De vigyázz rá!
Törékeny, akár egy vékony kristálypohár
eldobták, elejtették, sokszor összetörték már

Óvatosan fogd!
Ne ejtsd el, de ne szorítsd erősen!
Közel tartsd magadhoz, hadd legyen szívem a szívedben!







MÉG UTOLJÁRA


Én már nem akarok többet szenvedni!
Nem akarok többé sírni!
Nekem már nem maradt más, csak tenni, amit eddig,
írni, írni, írni

egy tönkrement élet történetét,
egy elveszett lélek életét,
egy összetört szív fájdalmát,
egy örök vesztes bánatát.

Én már nem akarok többé szenvedni!
Fájó szívvel elengedni.
Harcolni akarok, küzdeni érted!
Hogy mennyire szeretlek, még mindig nem érted.

És még mindig csak írok és írok,
a fájdalomtól magamban sírok,
áldatlan állapotban, összetörten gépelem,
hogy hátrahagyjam az utókornak szomorú történetem.

Szív és ész most ugyanazt sugallja,
de ha egyoldalú az érzés, minden hiába,
hiába szenvedek, hiába küszködök,
minden törekvéssel csak falba ütközök.

Én már nem akarok többé szenvedni!
Állandó bizonytalanságban lenni,
felemészt a hiány és a vágy,
nincs másom, csak egy üres, hideg ágy.

Hatalmas önmegtartóztatásban élek,
hogy ne törjön ki belőlem hirtelen
ordítás, őrjöngés a fájdalomtól,
némán sikítva, egymagam szenvedek.

Én már nem tudok többet szenvedni.
Felemészt minden érzés,
már nem tudok semminek örülni,
hiszen nincsen már több lépés.

Meghalt a szívem.
Nincs több dobbanás, nincs több érzelem,
nincs több könnyem, már sírni sem fogok,
nincs több erőm, harcolni nem tudok,

nem tudok többé már őszintén nevetni,
s nem tudok többé már senki mást szeretni,
hogy elfelejts engem, ne félj, nem hagyom,
hogy mennyire szeretlek, talán megérted egy napon.

Én már nem tudok többet szenvedni.
Kivégzett az élet engem.
Még teszek egy utolsó próbát,
hogy ne kelljen végleg elmennem.

Ha ismét kudarcot vallok,
belátom, ezt érdemlem,
de én már nem tudok többet szenvedni.
Ha vége, nekem is végem.







MIKOR MEGISMERTEM ŐT


Ott állt az ajtófélfára támasztott kézzel
S én fel sem tudtam fogni ésszel
Hogy ily csodát látok.

Csak ültem jéggé dermedve a széken
És résnyire nyitott szájjal néztem
Ahogy izmos testén feszült az ing.

Csak annyit mondott: "Hello! " Semmi mást.
De nekem e szó úgy hangzott, mint a legszebb szerelmi vallomás
Csupán azért mert ő mondta.

Szerelem volt első látásra
S utána évekig nem gondoltam másra
Csak gyönyörű barna szemeire, ahogy összeakadt tekintetünk.

Most itt van megint, mégsem lehetek vele
Másik lány mellett boldog az élete.
De inkább szenvedek barátként, mint sehogy se.







NEM


Ő meghalt és én vele haltam.
Nem vagyok már az, ki voltam
Nem.

Gyenge lelkét ápolgattam
és én mindezt visszakaptam?
Nem.

Csókolgattam, ölelgettem,
szerettem, de ő engem?
Nem.

Érték, amit tőle kaptam,
de ott volt, mikor majd` meghaltam?
Nem.

Ő volt, kinek szívem adtam
hogy becsapott nem tudhattam.
Nem.

Meghalt és én meggyászoltam.
Nem az vagyok már, ki voltam.
Nem.

Nem. Nem. Nem.

Új testben él, más ember már.
Vissza többé nem kapom már.
Nem.

Ő volt, akit úgy szerettem,
ő volt az én vőlegényem.
Meghalt és én eltemettem
s hogy ő volt az, én nem szégyellem
Nem.

Meghalt már és nem jön vissza,
szívemben övé egy kripta.
Hogy milyen volt, nem felejtem,
de aki belőle lett, nem kell nekem.
Nem!

Kihűlt szerelem







NE MENJ!


Ne menj még kérlek, ne hagyj itt minket!
Maradj még velünk, megadunk mindent!
Drága Mama, kérlek, küzdj és ne add fel!
Meggyógyulsz majd és újra erős leszel.

Felneveltél engem, segítve anyának,
A legfontosabb tagja te vagy a családnak.
Legyőztél minden fájdalmat és kórt,
Lassan elérted az öregkort.

Sokat dolgoztál, gondoskodtál rólunk,
Egyengetted, támogattad, segítetted sorsunk,
Nevettél, sírtál, szerettél, tűrtél,
Erős voltál akkor is, ha gyengének tűntél.

Szeretetet kaptunk tőled, őszinte bizalmat,
Mindent, amit egy szülő gyermekének adhat.
Szeretni fogunk, míg meg nem áll a világ,
Maradj velünk, kérlek, sokáig és még tovább!







NÉVNAPOD ALKALMÁBÓL


Névnapod alkalmából köszönetet mondok,
És kívánom hogy szálljon el mindenféle gondod.
Köszönöm, hogy találkoztunk s jó barátok lettünk,
Így az idő nem fog csak úgy elröppenni felettünk.

Kívánom, hogy életedben mindig boldog legyél,
S ha csalódás vagy bánat ér, Cintikém, hát ne félj!
Mert minden rossz után jó dolog történik,
Egy idő után minden rossz hirtelen megszűnik.

Fogadd szeretettel tőlem ezt a verset,
A mai nap a te napod, én így köszöntelek.
Legyen részed mindenkor, mindig csak a szépben,
Drága barátnőm, azt kívánom: Isten éltessen!

Újdonsült barátnőmhöz, Cintiához...







NOSZTALGIA


Egy éve én voltam a legboldogabb a világon
s most azon töprengek: miért nincs barátom?

Egy éve már, hogy menyasszony lettem,
azt a szép napot soha nem felejtem.

Ott állt előttem s mélyen a szemembe nézett,
majd szerelmesen hozzám egy kérdést intézett.

A boldogságtól könnyes lett a szemem,
majd kisvártatva mondtam: Igen! Igen! Igen!

Ez volt életem leggyönyörűbb napja,
majd következett hét legszörnyűbb hónapja.

Elment Ő, kit a legjobban szerettem,
emlékét a sírig őrzöm a szívemben.

Meg kellett tanulnom mindezt elfogadni,
de soha nem fogok senkit úgy szeretni!







RAGYOGÁS


Rád találtam végre s már el nem engedlek
Egyszer rossz döntést hoztam, nem fordul elő többet
Akkor bizonytalan voltam, nem tudtam mit tegyek
Most csak azt akarom, hogy veled legyek.
Mikor megérintesz úgy érzem, a föld is megremeg
A gyomromban színpompás pillangók repkednek
Egész testemben megremegek én
Melegség önt el, úgy érzem, kitör belőlem a fény.
Boldog vagyok végre, rég éreztem ilyet
Szerelmem, többé már el nem engedlek!







REMÉNY


Miért élünk, ha nem remélünk?
Ha már elveszett minden reményünk.
Mit érnek a hívó szavak,
ha nem válaszol, csak egy alak?

Mit a szemedben látok,
de nem értem:
Miért törted ketté gyenge szívem?
Egyedül maradtam a sötétben.

Vad csókod ízét még érzem ajkamon.
Rád várok örökké, minden hajnalon,
hogy visszatérj és magadhoz húzz,
de a valóság néha visszahúz

a jelenbe, mely oly kegyetlen.
Te voltál, kit igazán szerettem,
s most itt állok és remélek,
csak az igazságtól félek.

Tudom, nem lehetünk egészen egymásé,
a szíved talán már másé,
de az embernek kell remélni,
ha nem remélünk, nem érdemes élni.







RÉGI HELY


Itt a régi hely, melyhez annyi minden köt.
Fájdalom, emlékek, szenvedés, öröm.
Ez az a hely, hova titkon jártam sírni,
s ahol néha kedvet kaptam verseket írni.

Csak néztem a Holdat és vártam egy jelet,
egy hangot, egy érzést, mely utat mutat nekem.
Itt töltöttem annyi időt, várva az égi jelet,
de a rég várt jel nem érkezett meg.

Most újra itt állok annyi év után,
s csupán magamat kérdezem bután:
Lehet az ember boldog teljesen?
S gondolataimban máris elveszem.

Furcsa érzések cikáznak szívemben,
csak egyvalaki tartja a lelket bennem.
Ő az, ki kitart mindig mellettem,
Ő az, ki támogat, Ő, a szerelmem.

Jövőmet előre nem tudhatom, de azt tudom,
hogy bármi történjen, szeretni fogom!
Ez az a hely, mely örömet s fájdalmat okozott,
ez az a hely, melyet szeretek, mégis itthagyok.







ROLAND


Roland,
büszkén mondom ki neved,
s ahogy kimondom, már látom kéken csillogó szemed,
ahogy szerelmesen rám tekint,
mindenki más csak rám legyint,
mert azt hiszik, te is csak egy vagy a sok közül,
s szívem majd másnak is így örül.
De nem.

Roland,
Te vagy a fény az életemben,
az igaz érzelem a lényemben,
az örök bizonyosság,
a múlhatatlan biztonság,
az igazi, őszinte érzelem,
mit fel nem foghat semmilyen értelem,
Te vagy.

Roland,
minden, amit szépnek látok,
színek, felhők, nyíló virágok,
szivárványok, napsugár és éjjel a csillagok,
a kövér hold fénye, de még a szél is, és a viharok,
miattad látom csak szépnek,
csak miattad szép az élet.
Csakis temiattad.

Roland,
megtöltöttél érzelemmel,
igazi, valós szerelemmel,
újraélesztetted halott lelkem,
összeragasztottad törött szívem,
mosolyt varázsoltál szomorú arcomra,
segítesz az élettel vívott harcomban
összeláncolva.

Roland,
mi már örökre összetartozunk,
közös az életben hátralévő utunk,
egymás kezét már soha el nem engedjük,
kitartunk, és minden akadályt együtt legyőzünk,
s ha ránc ül majd arcodon, és remegni fog kezed,
Szerelmem, én akkor is ott leszek veled
Mindörökké.







SIRATÓ


Magához szólított Téged a Jóisten,
Magához vett, hogy többé szenvedned ne kelljen.
Éltedben is harcoltál mindig, mindenért,
Megküzdöttél keményen a végső nyugalomért.

Szerető édesanya, gondoskodó nagymama,
Testvér voltál és odaadó keresztanya,
Mindenkinek őszinte szeretetet adtál,
A bajban mindig segítőkész voltál.

Gyerekeid, unokáid és az egész családod,
Egykori kollégák és a kedves barátok,
Mind Téged siratunk, hiányod éles tőr,
De tudjuk, hogy fájdalom többé már nem gyötör.

A mennyországból figyelsz minket, az angyalok között,
Nyugalomban, békében szállsz a fellegek fölött,
Nem haltál meg, egy fényes csillag lettél az égen,
Nem haltál meg, örökké élsz a szívünkben, mélyen.







SZAKÍTÁS UTÁN


Felejtsétek el, mit mondtam,
hazugság volt az éltem.
Felejtsétek el, ki voltam,
egy álarc mögött éltem.

Holnap új nap kezdődik
s idővel túllépek,
de ma még sírok magamban
s kicsit talán félek,

hogy egy nap majd végleg elfelejtem
Őt, igen, kit halálosan szerettem.
De hamar rájövök: nem kell félnem,
mert az Egyetlen Szerelmem sohasem felejtem!







SZEMFÉNYVESZTÉS


Egy álomkép vagy, gyönyörű illúzió
Angyali szárnyakon repülő vízió
Szivárványszínekben pompázó hallucináció
Függőséget okozó tudatmódosító

Csillagszemű angyal vagy, ki szívemet simogatja
Vagy egy éjfekete vámpír, ki a véremet szívja?
Ki vagy te, idegen hófehér ruhában?
Ily gyönyörűséget még soha nem láttam.

Valódi-e lényed, vagy csak szemfényvesztés?
Angyali arcod vajon csak megtévesztés?
Égi csengő hangod hallom-e még talán?
Vagy azt is csak képzeltem? Nem tudom már.

Félek, csak képzelet vagy és hirtelen köddé válsz
Legyen enyém tőled még egy utolsó tánc
Gyönyörű mosolyod soha nem felejtem én
Emlékezni fogok rád, te csodás álomkép.







SZERELMEM EMLÉKÉRE


Egy fényes kis csillag lettél az égen
s haláloddal kioltottad a fényem.
Egyedül hagytál engem a nagyvilágban.
Egyedül hagytál... egyedül, magányban.

Egy angyal lettél, ki fentről figyel engem.
Minden percben velem vagy, követed a léptem.
A lelkem eladnám, hogy még szerethesselek
Mindenem feláldoznám, csak egy percig ölelhesselek.

Te voltál ki megtanított
fájdalom után szeretni
s most te vagy az aki megtanít:
Soha nem szabad feledni.

Mert kire emlékeznek,
nem hal meg, alszik csupán
s én majd emlékezek rád évtizedek után.

Mert téged elfeledni nem lehet
s azt sem hogy van egy lány,
ki téged még most is nagyon szeret.

S ha egyszer én is elmegyek,
véget ér az élet nekem,
a túlvilágon várj rám és én ott leszek, kedvesem.







SZERELMEMNEK


Minden egyes szívdobbanás
Minden kis lopott pillantás
Minden érzéki érintés
Fellegekben repülés.

Szerelmes pillantásod tüzében
Elporladok a világegyetemben
Érintésedre egy pillanatra megáll a szívem
Majd újra verni kezd, érted dobban, Kedvesem!

Mit irántad érzek, nincsen rá szó
Kifejezni nem lehet, hogy mennyire jó
Csak Veled lenni, tudni, hogy vagy nekem
S elérem lelked, ha kinyújtom kezem.

Zöld szemeid csillogó fénye
Gyenge szívem utolsó reménye.
Ugyanazt súgja szív és ész
Szerelmem irántad soha el nem vész

Tudom, sokat hibáztam és már bánom
A bűneimet a föld mélyére elásom
Megtanultam a leckét egy életre belőle
S jóvá teszem, hogy együtt legyünk mindörökre.

Fájdalmat többé nem okozok Neked
Itt és most én fogadalmat teszek
Szenvedés helyére a boldogság virága kerül
S közös kertünkben gondozom majd rendületlenül

Cserébe csupán egyet kérek
Szeress úgy, ahogy én szeretlek Téged!
Hogy boldogok legyünk, én mindent megteszek
Az idők végezetéig melletted leszek.

Mert mit érne a világ, ha nélküled élnék?
Ha nem lennél más, csak egy nagyon szép emlék?
Nem bírnék úgy élni, nem bírnám nélküled
Az életemnek értelme csak így van, Veled.

Hagyjuk a múltat magunk mögött, eltemetve
Kezdjük tiszta lappal, a rosszat elfelejtve
Számomra az érzés erős, hogy egymásnak vagyunk teremtve
Nem is akarok mást, csak Téged egy életre.

Önzőség, tudom, de csak magamnak akarlak
Hisz az érzéseim felett csak Neked van hatalmad.
Ameddig a szívem dobog, ameddig élek
Az örökkévalóságig szeretlek Téged!







SZERETLEK


Szeretlek akkor is, ha nem vagy itt velem
Talán jobban is szeretlek, ha hiányzol nekem
Szeretlek este, mikor álomba ringatlak
Szeretlek reggel, ha felkelni készül a nap.

Szeretlek, ha itt vagy és szorosan átölelsz
Szeretlek akkor is, ha még bízni nem mersz
Szeretlek nappal, szeretlek éjjel
Szeretlek a szívem tiszta szerelmével!







SZÜLETÉSNAPI KÖSZÖNTŐ


Édesanyám, köszöntelek születésed napján
Újabb sor telt be életednek lapján.
Kívánok e napon minden jót és szépet
Ismét átvészeltél egy nagyon nehéz évet.

Bár már elhagytad az ötvenet is rég
Az arcod még mindig ugyanolyan szép.
Ha meg is őszül hajad, vagy ráncok fedik arcod

[
Az élet küzdelmében ne add fel a harcot!

Légy mindig ilyen erős és kitartó
Ne feledd, a gondok alól mindig van kibúvó.
Ez a nap a Te napod, s én azt kívánom néked:
Legyen a Tiéd egy boldog és egészséges élet!







TE MEG ÉN


Fogtuk egymás kezét
Te meg én.
Egymás szemébe néztünk
őszintén.
A tengerparton álltunk,
néztük ahogy a sós víz mossa lábunk,
szótlanul sétáltunk
Te meg én.
Jött egy hullám,
mely nagyobb volt mindennél,
egymásba kapaszkodtunk
Te meg én.
Úgy éreztem, egy percre elengedtél,
majd újra egymásra találtunk
Te meg én.
Most megint ott állunk
Te meg én
s bár az idő megtörte szárnyunk
könnyedén,
kitartasz mellettem,
ahogy melletted én,
mindörökké egymásra vigyázunk
Te meg én.







TESTVÉR


Túl korán elmentél, nem ismertelek
A sors esélyt sem adott, hogy szerethesselek
Nem láthattam angyalarcod, miként vidáman rám nevet
Nem hallhattam lágy hangod, ahogy suttogod nevem

Kimaradtak mind a testvéri veszekedések
S a viták után az édes kibékülések
Szeretetteljes ölelésedet nem érezhetem soha
De erősnek kell lenni, ha az élet mostoha.

Soha nem voltál velem, mégis mindig hiányzol.
Fentről figyelsz az angyalok közül s rám vigyázol
A halál túl gyorsan elragadott, nem láttad, milyen az élet
De a szíved bennem lüktet, s vigyázok rá, amíg élek

A mennyország kapujában nekem nyújtod majd kezed
Addig a halandók közt élve a szereteted vezet
Majd együtt szárnyalunk az öröklét fellegén.
Szeretlek, s amíg élek, Te bennem tovább élsz!







TE VOLTÁL


Te voltál az egyetlen, kivel igazán tudtam nevetni
S te voltál, ki megtanított újra szeretni
Te voltál, ki akkor is hiányzott nekem
Ha csak a másik szobában ültél, csendesen

Te voltál, kivel minden este együtt feküdtem
S reggel, mikor felkelt a nap, együtt ébredtem
Te voltál, kiért egyszer mindenem feladtam
Te voltál, kit jobban becsültem, mint önmagam

Te vagy a minden, soha senkit így nem szerettem
És soha senkiért ennyit nem szenvedtem
Senkiért nem hullattam ennyit a könnyem
Senki miatt nem fájt ennyire a szívem

Te voltál, ki felvidított, ha szomorú voltam
Te voltál, ki lenyugtatott, ha dühöngve tomboltam
Te voltál, ki elviselt, akkor is, ha más nem
Aki hibáimmal együtt elfogadott engem

Te voltál, kit soha nem akartam bántani
Hogy megtettem, nem tudom magamnak megbocsátani
Te vagy, ki akkor is szeret, ha elkövetek száz vétket
Te vagy az, akihez az életben egyszer még visszatérek







TOLLAM A FEGYVEREM


A dicsőség számomra nem játék
Írói vénám ajándék
Mit Isten a kezembe adott
Valahányszor tollat ragadok

Csak írok írok írok
Miközben szörnyű harcokat vívok
De a tollam az én igazi fegyverem
Ha megjön az ihlet, nincsen kegyelem

Ó, ha az én tollam beszélni tudna!
Nem mesélne ő, inkább messzire futna
Távol minden rossztól, kíntól, szenvedéstől
Mit papírra vetett s nem puszta kedvtelésből

De nem tud szaladni, sem beszélni a tollam
Arra való, hogy ha jön az ihlet, megragadjam
Szívemből kiszálljon kezemen át a fájdalom
S végigcsorogjon tintaként a tollamon

Ez az ő végzete, erre hivatott
Hogy papírra vesse, mit szó ki nem mondhatott
S valahányszor érzéseim papíron tintaként élnek tovább
Együtt vívjuk a harcot tollammal, mi fegyveremmé vált.







A TŰZ, AMIT GYÚJTOTTÁL


Méregzöld szemeid tüzében égek el
Tekinteted lángol bármikor rám nézel
Bársony ajkaid csókjától égek el
Ajkaim részecskéi puha szádon porladnak el

Tűzforró érintésedtől égek el
Bőröm izzó tested melegétől hamvad el
Hangod selymes simogatásától égek el
Várom az órát, percet, mikor enyém leszel

Fénylő hajad puha tapintásától égek el
Szíved erős dobbanásaira az enyém is hevesebben ver
Bársony bőröd buja illatától elvesztem az eszem
Bármire kérsz kedvesem, én örömmel megteszem.

A szenvedély, mit érzek, csak a tiéd, senki nem veheti el
A vágy, ami bennem él irántad soha nem múlik el
Téged kívánlak, amíg az életem véget nem ér
A tűz, amit bennem gyújtottál kettőnkben mindörökre ég.







ÜRES


Üres a szobám, mert nem vagy itt velem
üres a lelkem, mert nem ölelsz kedvesem
üres az ágyam, nélküled hideg
mikor itt vagy, csak akkor oly tüzes.

Várom, hogy hívj, de nem csöng a telefon
csak az óra lassú ketyegését hallom
nem telik az idő, nem múlik a perc
csak azt várom, mikor újra átölelsz

de most még üres a szobám, nélküled sötét
üres a lelkem, a hiányod tépi szét
úgy érzem vak vagyok, mert nem látom arcod
süket vagyok én, mert nem hallom a hangod.

Van az az érzés, mi egyszerre szép és fáj
és néha nem bírod elviselni már
de mégis élvezed, mert tudod, hogy jó neked
hogy van az életben ki igazán szeret.







VALAKI SZERELEMNEK HÍVJA


Valaki szerelemnek hívja, én szenvedésnek
valaki vonzalomnak, én szenvedélynek
én megvetésnek, valaki oltalomnak
én idegeket felőrlő borzalomnak

valaki tud élni vele, valaki nem
valaki örül neki, én csak elviselem
valamikor képes megmozgatni ezreket
s az emberek boldogok, de én csak szenvedek.

Valaki szerelemnek hívja ezt a szörnyű terhet?
Hát nincs nagyobb büntetés, mivel Isten embert verhet!
Hiszen a történelem legnagyobb csatái is
eme érzelemből indultak ki.

Oly sok emberi szenvedés és halál
történt már a szerelemnek okán
mégis tudunk újra remélni
mert szerelem nélkül nem érdemes élni.

Nem érdemes, de én hogyan éljek
ha már minden érzelemtől félek?
Kihalt bennem minden, félek már nevetni
félek újból igazán szívből szeretni

Félek, hogy ismét - ahogy szoktam - hibázok
félek, hogy újra valakit megbántok
túl sok volt már a kín, érzelmi halott vagyok
jobb lesz mindenkinek, ha egyedül maradok.







VÁLTOZÁS


Ha telepátiával tudnék üzenni,
azt mondanám: légy boldog és tanulj meg szeretni!
Mert az nem szeretet, mit nekem adtál,
becsaptál, átvertél, hazudtál.

Mit Tőled kaptam, elfelejteni nem tudom,
emléked életem végéig hordom.
De az, aki most vagy, nekem már nem kell!
Éld le az életed másvalakivel!

Az az ember, ki most te vagy, nekem nem kell többé!
Az, aki voltál, nem jön vissza többé.
Pár hónapja még a vőlegényem voltál,
de jött egy változás s számomra meghaltál!
Sosem felejtem el, mit velem tettél,
de emléked szívemben örökké él.







VÁRAKOZÁS


Fülledt nyári éjszakákon
feküdtem álmatlanul az ágyon
s ábrándoztam.

Több ilyen éjszaka is volt,
mikor erősen fénylett a Hold
s én Rád vágytam.

Majd téli hideg reggeleken
a kanapén ülve elmerengtem.
6 évig vártalak.

Még mindig nem vagy mellettem,
de lelked él a lelkemben.
Arra vágyom, hogy átkaroljalak.

Más utat járunk mindketten,
nem fáj más csak a két kezem,
mert nem fogtam kezedet.







VŐLEGÉNYEMHEZ


Egyetlen perc talán az Élet,
s egyetlen szó, amit érzek.
Tudom, hogy bármeddig is élek,
örökké csak Téged szeretnélek!







ÁLOM ÉS VALÓSÁG? (Novella)


Segítség? - elmélkedtem magamban, hogy érdemes-e segítségért kiáltanom egy koromsötét szobában a semmi közepén, ahol nem lát és nem hall senki. És ha érdemes is és meghallják, tudnak-e vajon segíteni? Mindezek költői kérdések voltak számomra, mivel már tisztában voltam a válasszal: Nem! Rajtam már senki nem tud segíteni. Nincs menekvés. Életem utolsó perceit élem egy elhagyatott helyen, teljesen egyedül, magányosan.

A sötét szobába hirtelen apró fénysugár világított be. Alig látható volt, talán az ember normális körülmények között észre sem vette volna. Már évek óta sötétségben éltem mozdulatlanul a szobában, amiben nem voltak bútorok, csak egy ajtaja volt, ami be volt zárva, és a kulcs valahol a tenger mélyén pihent. Évek óta nem láttam semmit, s éppen ezért olyan erősnek tűnt a fénye, hogy szinte elvakított. Évek óta nem hallottam hangokat, nem beszéltem én se, nem volt kihez, teljesen egyedül éltem egy bezárt szobában, egy ismeretlen helyen, ahonnan nem volt menekvés.

Ahogy azon elmélkedtem talán századszorra, hogy kiáltsak-e segítségért, hirtelen mintha egy ismerős hangot hallottam volna. Néha komolyan úgy tűnt, mintha beszélnének hozzám, de mindig rájöttem, hogy csak a csönd ,,hangjait" hallom. Azonban ez a hang annyira valódinak tűnt, hogy éreztem, nem vagyok egyedül. Egyre hangosabban hallottam, ahogy a nevem suttogja, szinte már kiáltásként hangzott. Ekkor jöttem rá, hogy érdemes segítséget kérni, mert mindig akad valaki, aki segíteni tud. Az elmúlt években egy hangot sem szóltam, s kicsit rekedtesen ugyan, de kiáltani kezdtem: ,,Segítség!"

Kis idő elteltével megismertem a hangot: a vőlegényem hangja volt. Kinyitottam a szemem, és a szeretett férfi aggódó arcát láttam, amint azt mondja: ,,Szívem, minden rendben? Kiabáltál." Megnyugodtam: csak egy álom volt... egy rossz álom. Ahogy feleszméltem és megnyugtattam kedvesem, az órára néztem. ,,El fogunk késni." - futott át az agyamon. Nem lett volna szerencsés a saját esküvőmről elkésni, így készülődni kezdtem.

Ez a nap más, mint a többi. Ezen a napon az életem egy új szakaszba lép, egy boldogabb időszak következik. Összekötöm az életem azzal, akit szívből szeretek, és aki nélkül az életem nem tudom elképzelni. Örökké együtt leszünk, és nem választhat el minket senki és semmi földi hatalom. Szinte észre sem vettem és már ott álltam az oltár előtt, mellettem a Férfi, akinek az életem adtam, mögöttem a szeretett családom, a barátok, ismerősök. Mindenki eljött, aki számít. Soha nem éreztem ennyire magabiztosnak magam, tudtam, mit akarok, és most végre meg is valósul. Hihetetlenül boldog voltam. Mostmár semmi nem akadályozhatja meg, hogy igazán boldog legyek.

Miután elhangzott a boldogító ,,igen", mindkettőnk ujjára felkerült a gyűrű. Mindenki minket ünnepelt, és mi tudtuk, hogy ez egy olyan erős kötelék köztünk, amit nem téphet el semmi. Egymás iránti szerelmünk egy világot tartott volna össze, annyira erős volt és hatalmas, tudtuk, hogy ez életünk végéig kísérni fog minket az immár közös úton. És bármi történik majd, mi összetartozunk mindörökre. Ezt csak mi tudtuk, és csak a miénk volt ez az érzés, ez tette olyan különlegessé.

Olyan fényes és tiszta volt minden, a nap ragyogóan sütött. Ahogy kiléptünk az ajtón, a rokonok és ismerősök sorra jöttek gratulálni, olyanok voltunk, mint egy mesében a herceg és a hercegnő. Mindenki álompárként emlegetett minket. Néha féltem, hogy ez valóban csak egy szép álom és egyszer fel kell ébrednem, de a mai napon nem volt bennem egy csepp kétely sem ezzel kapcsolatban. Éreztem a szerelem kitartó erejét és szinte már természetfeletti volt, ahogy kötődtünk egymáshoz.

Ő bármikor megérezte, ha valami baj volt velem, és én is mindig megéreztem, ha vele történt valami. Nem kellett látnunk egymást, éreztük, ha a másik a közelben volt. Nem kellett megszólalnunk, tudtuk, mire gondol a másik. Akár egyetlen mozdulatból megállapítottuk, hogy mit fog tenni a másik fél.

Nem régóta ismertük egymást, de mikor először találkoztunk, éreztem valamit, amit akkor nem tudtam megmagyarázni. Talán ma sincs rá elfogadható magyarázat. Éreztem, hogy van benne valami, ami bennem is, és hiányzik belőlem az, ami benne megtalálható, kiegészít engem, kiegészítjük egymást. Éreztem, hogy ő az az ember, akit nekem teremtett az ég, és én is érte élek. Egymás életének részei vagyunk. És ha akkor nem találkozunk, akkor máshol, más időben, de mindenképp találkoztunk volna, mert nekünk találkoznunk kellett. Ez így volt elrendelve. Általa lett szebb az életem, és az ő életét is én tettem szebbé. Nem létezünk egymás nélkül. Eggyé vált az életünk, a mai napon véglegesen.

Ott álltam kéz a kézben az újdonsült férjemmel, hófehér ruhában, ujjamon a köteléket jelképező gyűrű, szívem megtelve boldogsággal és rengeteg, mindent elsöprő szeretettel és szerelemmel. Úgy éreztem, mintha világítanék a boldogságtól, és semmi mást nem látnék, csak a fényt, benne minket. Mintha csak mi ketten lennénk a világon, miénk lenne az egész világegyetem. Szinte eltűntek az emberek, a hangzavart nyugodt csönd váltotta fel, mintha csak a mennyországban állnánk egy felhőn, csak mi ketten, békében.

Egymással szemben álltunk, mozdulatlanul. Mélyen a szemébe néztem, pillantása ragyogott, és láttam a boldogságot, a békét, a szeretetet. De a fény még mindig vakított, már-már zavaróan, és egyre homályosabban láttam az arcát, majd hirtelen éreztem, hogy keze szorítása egyre gyengül. Próbáltam erősebben szorítani, nem elengedni, de minél erősebben szorítottam, annál halványabban éreztem kezeit. Mintha a felhőket akartam volna megmarkolni, amik egy pillanat alatt kicsúsznak kezeim közül. Minden erőmet belevetettem, de nem bírtam tovább tartani. Elengedtük egymás kezét. Eltűnt a szemem elől. Nem láttam arcát, nem éreztem érintését, nem hallottam hangját. Elveszítettem.

Segítségért kiáltottam, de mintha szavaim elnyelte volna a végtelen. Kiáltani próbáltam, de nem jött ki hang a torkomon. Behunytam a szemem, azt remélve, hogy mikor újra kinyitom, ott lesz Ő, és ez csak egy pillanatnyi rossz álom volt, mint reggel. Erősen koncentráltam, hogy teljesüljön ez a kívánságom. Félve kinyitottam a szemem. Nem láttam semmit, csak sötétség mindenhol. Csönd és sötétség. Nem éreztem jelenlétét, nem hallottam hangokat, nem észleltem mozgást. Egyedül voltam egy ismeretlen helyen, mégis ahogy szemem kezdett hozzászokni a sötétséghez, egyre ismerősebbé vált minden. Egy szoba volt, amiben nem voltak bútorok, csak egy ajtó, ami zárva volt. Először megnyugodtam, hogy csak álmodom megint, és nemsokára meghallom férjem hangját, felébredek, megölelem, és nem engedem el többé. Azonban csak a csönd hangjait hallottam.
Kezdtem megijedni, s kérdések sora merült fel bennem. Vajon miért álmodok ilyen sokáig? Miért nem hallom a hangját? Talán kómába estem? De hiszen ma van az esküvőm, nem lehetek beteg. Ekkor mintha, valami égi hatalom folytán hirtelen kitisztultak volna gondolataim, feleszméltem és egyszerre éreztem nyugodtságot, és egyszerre fojtogatta torkom a sírás. Lefeküdtem a földre, egy ideig néztem a sötét szoba ajtaját, majd behunytam szemem és soha többé nem nyitottam ki, mert megértettem mindent: Csak egy álom volt.







CSODA


Csoda. Azt gondoljuk, hogy e szó mögött valami természetfeletti rejlik. Minden nap, minden pillanatban keressük, várjuk, hogy betoppanjon az ajtónkon, és megváltoztassa az életünket. Pedig mi magunk vagyunk a Csoda. Mi alkotjuk a Csodát, a tetteinkkel, érzelmeinkkel. Valamikor a Csoda ott van a szemünk előtt, de nem vesszük észre, mert máshol keressük. Ott áll az ajtó előtt, bekopog, de mi nem nyitunk ajtót neki. Éppen ezért az is egy Csoda, ha valaki észreveszi, kitárja ajtaját, és beengedi szívébe a Csodát. Kiválasztottak vagyunk, és észre kell vennünk a rejtett Csodákat ebben az elfajult világban, különben az nem kopog be többé. Elmegy, és soha nem jön vissza. Minden alkalmat meg kell ragadnunk, hiszen ha elszalasszuk, nem lesz rá lehetőségünk...talán soha! És akkor hiába keressük életünk végéig, hogy hol a Csoda!







AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS


Az asztalnál ültem az irodában és vártam, hogy megérkezzen az autó, amivel a nyári munkához szükséges orvosi vizsgálatra megyünk a leendő kollégáimmal. Unalmamban a mobiltelefonomat babráltam. Talán sms-t írtam a barátnőmnek, már nem emlékszem. Hello! - szólalt meg egy férfiasan kellemes hang, szinte belefúródva a fülemen keresztül az agyamba, végigfutva az egész testemen. Felkaptam a fejem és válaszoltam... volna. Egy hang sem jött ki a torkomon.

Ott állt az ajtófélfára támaszkodva. Végignéztem rajta, de csak a szemem mozgott, mert a fejem mintha ólomból lett volna, mozdulni sem bírtam. Első látásra teljesen átlagos külsejű, úgy 175 magas barna hajú fiatal férfi. Látszott rajta, hogy nem veti meg a munkát, erős, kidolgozott testén enyhén feszült az ing. Épp amennyire kellett. A ruhája alól kissé kilátszott egyenletesen lebarnult mellkasa. Sötétített lencséjű szemüveget viselt. Soha sem kedveltem a szemüveges férfiakat, magamon sem viseltem el, pedig évek óta szükségem lenne rá, de nem bírtam megszokni. De őt valahogy még varázslatosabbá tette. Rossz látásom ellenére mégis tisztán láttam vonásait. Férfias volt és vonzó. Hihetetlenül vonzó. Éppen olyan, mint amilyen megálmodtam magamnak. Az ideálom. És ott állt előttem.

Ahogy összeakadt a tekintetünk, mintha megállt volna a világ egy pillanatra. Résnyire nyitott szájjal, mozdulatlanul bámultam rá, szinte már zavaróan. A lélegzetem elakadt, a torkom kiszáradt. Az egész testemet kellemes, ugyanakkor leírhatatlan érzés öntötte el, a fejem tetejétől a lábujjhegyemig. Mintha hófehér habkönnyű felhőkön feküdtem volna, körülöttem rengeteg pillangó, megszámolni sem tudom, mindent eltakarnak. Nem látok, csak gyönyörűbbnél gyönyörűbb színekben pompázó pillangószárnyakat. Türkiz... sárga... piros... narancs... szinte már szédülök. De kellemes ez az érzés, bárcsak örökké tartana.

Ekkor hirtelen mintha jeges vizet locsolnának az arcomba, eltűnik minden, a felhők, a pillangók, feleszmélek. A való világban vagyok, és még mindig ott áll előttem arra várva, hogy megszólaljak végre. Hirtelen nagy levegőt vettem, nyeltem egyet, majd a torkom kiszáradásától kissé rekedtes hangon csak annyit tudtam szólni: Hello!

Ő rám mosolygott. Ahogy szép formás szája mögül kivillantak hófehér, szabályos fogai, úgy éreztem, ez a mosoly mélyen a szívembe hatolt és örökre belevéste magát. Próbáltam kierőszakolni magamból egy mosolygást, nehogy azt higgye, közömbös számomra, de a kellemes döbbenet csak egy kényszeredett vigyort csikart ki belőlem. Zavarban voltam. Sohasem találkoztunk azelőtt, nem is tudtuk a másikról, hogy létezik, mégis úgy éreztem, mintha évek óta ismernénk egymást. Azt hiszem, egész életemben arra vártam, hogy ez a találkozás bekövetkezzen. Csak nem tudtam róla.

Ez volt az első találkozásunk, de tudtam, hogy hatalmas szerepe lesz az életemben. Igen, ott állt előttem az Igazi. És tudtam, együtt fogunk dolgozni.







SZERTEFOSZLOTT ÁLOM (novella)


Az ajtóban álltam elnehezült testtel. Úgy éreztem, mintha végtagjaim helyén súlyos ólomdarabok volnának, mozdulni sem tudtam. Fejemben kusza gondolatok cikáztak összefüggéstelenül. Velem szemben a Férfi, akire mindig is vágytam, akire hosszú évekig vártam, akiért az életem áldoztam volna. Tibi iránti érzelmeim nem lehetett mondatba foglalni, vagy versbe önteni. Nem volt rá szó vagy hang vagy bármiféle érzelemkifejező eszköz. Én éreztem és néha már szinte fájt, hogy ennyire szeretem. Főleg akkor, azon a napon, abban a pillanatban.
Mélyen a szemébe néztem és hallgattam magyarázatát. Nem tudtam megszólalni. Mintha valami vagy valaki kitépte volna a hangszálaimat. Egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Pedig annyi mindent el akartam mondani neki, hogy mennyire szeretem, hogy életem legszebb 8 hónapja volt, amit együtt megéltünk, hogy minden álmom teljesült, amikor a 18. születésnapomon megkérte a kezem. És hogy kimondhatatlanul sajnálom a történteket. De csak álltam szótlanul és néztem. Szinte fel sem fogtam, hogy ez nem csak egy egyszerű beszélgetés, most sokkal komolyabb a tét. Végig az járt a fejemben, hogy ha elveszíteném, akkor vele együtt az Életem veszne oda.
Lepergett előttem az elmúlt 8 hónap, és szívemet egyszerre öntötte el kellemes melegség és keserű fájdalom. Hisz mélyen, legbelül tudtam, hogy nem lesz folytatás. Arra gondoltam, hogy nem szabad sírnom, hiszen minden elmúlik egyszer, és új nap jön, ami más, mint a többi. Mert minden nap más, mint a többi. Minden nap elvesztünk valamit, de minden nap kapunk is valami újat helyette. Az elmúlt évek alatt rámzúduló gondok és megpróbáltatások alatt megtanultam kellőképpen visszatartani a könnyeim. A torkomban éreztem a sírást, már a rosszullét határán voltam. De tudtam: nem szabad sírnom.
Szerelmem hirtelen elhallgatott. Választ várt, vagy magyarázatot a történtekre, nem tudom. De én nem tudtam megszólalni. Mintha fojtogattak volna. Tudtam, hogy ha megszólalok, már nem lesz visszaút, nem fogok tudni megállj!-t parancsolni könnyeimnek. De ő kérdőn nézett rám, mélyen a szemembe, szinte égetett a tekintete. Közben a jegygyűrűmet forgattam az ujjamon. Akkor már biztosan tudtam, hogy nem sokáig viselhetem. Egyetlen mondatot tudtam csak mondani. Tudtam, hogy nem fog másként dönteni. Ha valamit eldönt, azt nem változtatja meg. Végigfutott az agyamon, hogy két nap múlva, a szalagavatómon együtt táncolunk majd, én menyasszonyi ruhában, ő szmokingban, pontosan, mint az ifjú pár az esküvőn... az esküvőnkön. Egyetlen mondatot mondtam: ,,Ha szakítani akarsz, most tedd meg és ne a szalagavató után."
Látásom homályos lett, s éreztem, hogy egy könnycsepp végigcsorog az arcomon. ,,Nem szabad sírnom" - ez járt a fejemben, s már nem is figyeltem másra, csak hogy könnyeim visszatartsam, hogy azt lássa, hogy erős vagyok. Hallottam, hogy mit mondd, de nem értettem meg. Mintha valami idegen nyelven beszélt volna, egyetlen szót sem értettem, csak a sírás visszatartására figyeltem. Hirtelen minden megszűnt, az emberek, a külvilág, az élet mintha megállt volna egy másodpercre. Egyetlen mondat volt, de nekem egy életet jelentett: ,,Akkor legyen vége!" Mintha egy hatalmas légüres térben álltam volna, és egy óriási ólomdarabot ejtettek volna rám. Összetörtem. Megállt az idő. A lélegzetem elakadt, a testem megdermedt, s éreztem, hogy a szívem megáll egy pillanatra, majd olyan hevesen kezdett verni, hogy szinte éreztem a lüktetését a mellkasomon.

Feleszméltem, s éreztem, hogy nem bírom tovább tartani a könnyeim. Mindkét szememből egyszerre szinte ömleni kezdtek. Elmém lassan kezdett kitisztulni, s kezdtem felfogni a mondat jelentését. Beletelt egy pár percbe, míg megértettem, hogy miről van szó. Levettem a jegygyűrűt az ujjamról és szó nélkül felényújtottam. Gyengéden megfogtam a kezét, beletettem és ráhajtottam ujjait. De ő visszanyújtotta. Nem értettem, miért, de elvettem. Felvettem ledobott táskámat a földről és elindultam. A szél az arcomra csapta az esőt, én mégis a könnyeimet éreztem többnek, mint a világ összes felhőjéből lezúduló csapadékot.
Soha nem sírtam mások előtt. Könnyeimet otthon rejtegettem, bezárkózva a szobámba, ahol nem lát senki. Most mégsem érdekelt a sok ember az utcán, akik furcsán néztek rám, bár csak vörös szemeim láthatták, mivel könnyeim összemosódtak az esőcseppekkel az arcomon. Szerelmem mondatát hallottam újra meg újra. Olyan tisztán csengett a fülembe, mintha még mindig ott lett volna velem. Éreztem fejemben a lüktető fájdalmat, s testem újra elgyengült, lábaim ösztönösen vittek előre... nem volt bennem élet.
Megérkeztem. Főpróba a szalagavató előtt. A tánctanár késett, így a többiek a dohányzóban voltak. Nem akartam emberek közé menni, de éreztem, hogy ők szeretnek, és velem vannak, ha segítségre van szükségem. De tudtam, hogy most senki nem tud segíteni. Letöröltem könnyeim, összeszedtem maradék kis erőmet, és kiléptem az ajtón. De újból elgyengültem. Legjobb barátnőm nyakába borultam és kitört belőlem a sírás. Csak annyit kérdezett: ,,Nóri, ugye nem?" Nem kellett szólnom, Betti tudta, hogy mi történt. Vigasztalni próbált, de abban a pillanatban számomra nem létezett semmilyen vigasz. Hagyta, hogy kisírjam magam, és végig mellettem volt.
A következő másfél órában minden perc egy örökkévalóságnak tűnt, s miközben szerelmemmel kellett táncolnom, végig figyelnem kellett, hogy ne lássa a könnyeimet. Talán semmit nem vártam jobban azon a napon, csak hogy vége legyen és hazamenjek, ahol bezárkózok a szobámba és csak sírok. Végre eljött az idő, vége lett a táncnak, hazaindulhattunk, a többiek nevettek, mindenki jókedvű volt, csak én éreztem, hogy számomra megszűnt az élet. El akartam tűnni a világ elől, és főként magam elől. Magamat hibáztattam. És Tibi is engem hibáztatott. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy én voltam az, aki meghalt volna érte, annyira szerettem, és most én vagyok az, aki miatt el kell válnunk. Magamat emésztettem.
Hazamentem, bezárkóztam a szobámba és próbáltam elviselni azt a fájdalmat, amit még soha nem éreztem, de majdnem belehaltam. Mintha a mellkasom megnyílna és a szívemből egy hatalmas darab lassan, fájdalmasan leszakadna, és a vér elöntené testemet. Ezt éreztem, és kibírhatatlanul fájt.
Nem tudtam semmivel csillapítani ezt a fájdalmat, és tudtam, hogy együtt kell élnem vele, hozzá kell szoknom. Mert csak egy ember képes rá, hogy ezt megszüntesse, akit azon a napon elveszítettem, és már nem kaphatom vissza. Mégis azóta minden nap minden pillanatában reménykedek, s várom, hogy egyszer visszatérjen, megcsókoljon, magához öleljen, és a fülembe súgja: ,,Szeretlek kicsim!" Soha többé nem engedném el.




















 
 
0 komment , kategória:  Gebhardt Nóra  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2020.04 2020. Május 2020.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 26 db bejegyzés
e év: 276 db bejegyzés
Összes: 4824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 897
  • e Hét: 2393
  • e Hónap: 19537
  • e Év: 156909
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.