|
2020-05-02 22:15:20, szombat
|
| |
| |
EDMUND SPENSER VERSEI 
Edmund Spenser (London, 1552 körül - London, 1599. január 13.) angol költő, ellentmondásos figura, aki az ír kultúra lelkes megsemmisítője és Írország gyarmatosításának szorgalmazója volt, ugyanakkor a korai modern angol költészet egyik legnagyobb alkotója. Spenser legismertebb műve A tündérkirálynő (The Faerie Queene), egy epikus mű, amely egy fantasztikus allegória segítségével ünnepli a Tudor dinasztiát és I. Erzsébet angol királynőt.
AMORETTI: 15. SZONETT
Szorgos kalmárok: sorsotok robot,
hogy dús kincsen szép hasznotok legyen,
két Indiát akár kifosztotok;
de mit űztök oly messzi tengeren?
Lám, én szerelmesemben meglelem
távol-közel mi kincs csábítana;
zafír kell: zafír szemét nézhetem;
ha rubint: vér-rubint az ajaka;
ha gyöngy: fehér szemelt gyöngy a foga;
ha elefántcsont: áldom homlokát;
ha arany: haja arany korona;
ha ezüst: keze színezüst kis ág.
De legdicsőbb, mit szem nem lát sosem:
lelke, sok szép erénnyel ékesen.
Tandori Dezső
AMORETTI. SZONETT LXXXI. SZONETT
Szerelmem szép, mikor aranyhaja
a könnyű szélben hívogatva leng:
szép rózsáktól tüzes orcája, ha
szemében felizzik a szerelem.
Szép keble, mint ha bárka, amelyen
értékes portékát visznek, kiköt:
s szép, hogyha mosolyától fényesen 
derült arcáról lefoszlik a gőg.
De legszebb, mikor kitárja a gyöngy
s rubin sorból rakott kaput: ezen
keresztül nyílik út a szó előtt,
mely hirdeti, friss esze mit üzen.
A többit a természet tette: de
ez itt a szív műve s döbbenete.
Ferencz Győző fordítása
HOMOKBA ÍRTAM KEDVESEM NEVÉT
Amoretti: 75. szonett
Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leírtam újra minden betűjét,
de jött a dagály s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve
a lány - megfogni a pillanatot,
hisz magam is így omlok egykor össze
és nevemmel együtt elpusztulok.
Tévedsz! - felelte: - híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog
s dicső neved a mennybe fölírom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
örökké él s örökké megujul.
(Szabó Lőrinc fordítása)
A MEGSZELÍDÜLT SZARVAS 
Mint a vadász, ki futva kimerül,
és látja már, hogy megszökött a vad,
s lihegnek a kutyák körös-körül,
leül pihenni ott, hol árny akad:
így egyszer - mint ki hasztalan szaladt -
vadászat után én is pihenék,
a nemes vad megfordult ezalatt,
hogy szürcsölje a forrás hűs vizét,
és ott megállt, szelíden nézve szét,
nem menekült, jött bátran közelebb,
míg megragadtam remegő kezét,
s szorosan rátettem a kötelet.
Ilyen vadat nem látott senki sem;
hogy tőrbe csalják, tűri szívesen
Fordította - Vas István
A TÜNDÉRKIRÁLYNŐ (részlet)
A gyönyörűség lugasa
II. könyv 12. ének, 70-80. stanza
S hallottak oly édes dallamot,
mely az értő fül legfőbb öröme,
amilyet még soha nem hallhatott
földi tér, csak az édenek köre:
s bármi lénynek szólt, megítélnie
bajos volt, miféle zene lehet:
együtt a fül megannyi gyönyöre
szólt benne, ékesen illeszkedett,
madárdal, énekhang, szél, vizek, hangszerek.
Víg madarak kedves lombok alatt
daluk összhanggá édesen keverték;
angyali-lágy, remegő szavukat
hangszerekével mennyei kecsesség
egyesítette, ezüstös, remek-szép
kórus csendült vízesés morajába:
s e mély zúgást hol megszeliditették,
hol erősítették, szél susogása
járt köröttük, felelt kiük-kiük szavára.
Ahol mintha szólt volna a Zene,
a szép Boszorka ott töltötte kedvét
új Szeretővel: varázsereje
bűvölte oda, messzi idegenjét,
ki most mellette szendergett, pihent még
titkos árnyban, pajzánságok után,
s szép Hölgyek s pajkos fiúk énekelték
körülöttük dalukat, s ennek során
el is játszottak, féktelenkedőn, buján.
S a nő végig a férfira hajolt,
hamis szemét látványára szegezte,
mintha gyógyulna, hol sebezte-volt
a kígyó, vagy mohón gyönyört legelne:
s gyakorta könnyű csókokkal lehelte,
föl ne ébressze, ajkát harmatozta,
szemén át szívta eleven szerelme
tüzét, kéjes vágyába máris oldva,
és sóhajtozva, mintha ellenére volna.
Míg valaki e szép dalt énekelte:
Ó, te, ki vidulsz ékes képeken,
lásd, ha virág nyit, Nap Tükre a kelyhe;
ah, nézd a Szűz Rózsát, mily ékesen
nyit s pillant, szerényen, szemérmesen,
s mintha úgy volna szebb, ha rejtezik;
de íme, már bátran s készségesen
tárul, bimbó-keblet meztelenít,
s hamar elmúlik elmúlik, ó, nézd, veszti szirmait.
Így tűnik, mint a nappal, a levél
s a rügy s virág halandó élete;
hanyatlik, s nincs, hogy új, friss nedve kél,
egyszer volt dísz, csak így virult vele
sok Hölgy s Lovag szerelmes nyughelye;
hát addig tépd a rózsát, míg virul,
mert jő s fonnyasztja rút vénség szele;
gyűjtsd Vágyad rózsáját, míg pirosul,
szeress, míg hasonló szép bűn vár válaszul.
Ekképp szólt. S a madarak kórusa
rákezdte újra, mintha helyeselne,
s példája lenne kellemes szava,
melynek a makacs pár mindjét figyelte,
míg haladt fáradatlan, nem pihenve,
ligetet bújt és bozót sűrűjét
kúszta át, végül ama helyre lelve,
hol a kéjenc Hölgy fogta kedvesét,
ölén nyugtatván a Vadóc álmos fejét.
Rózsaágyon hevert a Nő, akár ha
hőtől alélna, vagy bűn mámorától,
bízó bájait tárta fel ruhája,
selyemszál- és ezüstszál-szőtte fátyol,
nem fedvén bőre alabástromából
szinte semmit, sőt, így volt az fehérebb;
Arachne készít ilyet fény-fonálból,
vagy maga a Nap, harmatos-ledéret,
mely mégis szűzi-tisztán szállva vág a légnek.
Hókeblét kedvre falhatták az éhes
szemek, s nem tudtak volna telni véle,
ám friss emlékű fáradása édes
méznél különb cseppeket csalt hegyébe,
s ezek gyöngyökként gördültek elébe;
szemén futkostak boldog mosolyok,
nedves tűz-sugárral átjárva, mégse
ölve gyönge szíveket: csillagok
tündöklőbbet így ha fényük vízen ragyog.
Az ifjú, aki mellette aludt,
bizony, nemes sorból származhatott,
s így fájó látványt nyújtott, mire jut
a jeles erény, mint éri mocsok;
szép tisztelet és kedvesen konok
figyelmesség védte így is az arcát,
férfias báj, álmán nem bágyadott;
gyöngéd ajka alatt a fiatalság
szakálla sarjadt, selymes-friss szálú bodorság.
Fegyverzete, a szunnyadó dicsőség
renyhült tára, ott függött egy faágon,
a derék pajzs titkolta régi hősét,
rozsdállott, diadaljel egy se látsszon;
de néki jó hírnél már több e mákony,
csak tékozol, más üdvét megveti,
fetreng buja, fényűző orgiákon,
így züllik teste, tűnnek napjai;
ó, rettentő varázs, mely rontással veri!
Tandori Dezső fordítása
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Világirodalom |
|
|
|
|
|
Offline
