|
2020-07-15 20:30:59, szerda
|
| |
| |
NAGY BÁLINT VERSEI 
Nagy Bálint (1914 - 1998) egy háromgyermekes parasztcsalád legfiatalabb utódaként látta meg a napvilágot. 1914. szeptember 3. - án Bakonyszentkirályon. A Bakonyszentkirályi Parasztköltő.
Költői fejlődését 16 éves korától lehet figyelemmel kísérni a gazdagon fennmaradt kéziratai alapján. Gondolatait noteszekbe, füzetekbe, lapokra leírva, haláláig megőrizve tartott, elkülönítve a családi iratoktól. A földműves munka nehéz perceiben is mindig volt nála egy darab papír, egy notesz, hogy lejegyezhesse a hirtelen eszébe jutott gondolatait. Állandóan volt benne egy belső késztetés, egy kényszer az írásra. Sokat foglalkoztatta a haza sorsa, szűkebb környezetének a Bakonynak megannyi szépsége, a történelmi múlt, az elveszett, illetve elvett ősi országrészek dolga. Természetesen nem maradhatott ki gondolataiból a szerelem sem, amely mint ahogyan minden poétánál, nála is elemi erővel jelentkezett. Szerelmi lírája életművének talán a legnagyobb részét képezi.
A versírás végigkísérte az egész életét. Verseit nagyon sokszor saját előadásában hallhatta a környéklakossága, valamint különféle rendezvényeken adtak elő műveiből. Közmegbecsülés övezte szülőfalujában, ahol véleményére mindig kíváncsiak voltak a hosszú évtizedek során. Alkotásaiból több alkalommal szerveztek irodalmi estet, a Veszprémi Irodalmi Színpad is néhányszor műsort adott verseiből.
Fiatal levente korában még egy színdarabot is írt, ,,Itt hagyom a falutokat" - címmel.
"Szentkirály öreg parasztköltője, az ismert Nagy Bálint, olyan szenvedéllyel viseli szívén szűkebb hazája sorsát, mint Veres Péter az országét. Közéleti szerepével is. Rá nem érvényes a közmondás : Senki sem próféta a saját hazájában. Ő éppen ott az."
Tatai Sándor
"Az első világháború vérzivataros idején születtem, a vadregényes bakonyi hegyek, erdőségek mélyén zúgó és lágy csendű ölében, ebben a kis, tiszta álmodó faluban Bakonyszentkirályon. Minden fajtám parasztszármazású volt és kálvinista...Aztán iskolába mentem, elvégeztem a református elemi iskola hat osztályát. Ez az iskola egy különleges iskola volt. Még mindig érződött rajta, hogy talán másfél évszázaddal ezelőtt is a híres pápai Református Kollégium fiókiskolája volt és abban az időben itt latin nyelvet is tanítottak. Én nagyon szerettem volna a pápai kollégium tanulója lenni, de a szüleim nem bírták a taníttatást, még a s ok kedvezmény mellett sem, amit az iskola tanulóinak adhatott...Én itthon maradtam parasztnak. Ez a foglalkozás nagyon szép volt a számomra, állandóan a pacsirtahangos gyönyörű Természet édesen zsongó ölében dolgozhattam. Szinte csodálatosan beleremegtem a Nap fölkelte és Naplemente örök szépségű játékába...Sohase voltam úgy, hogy most ráérek és verset írok. Szántás közben az ekeszarvnál sokszor le kellett állnom és írni kellett. Zsebemben állandóan hordtam egy papírdarabot és ceruzát...Aztán háborúba vittek. Mint lovas tüzér szakaszvezető ott voltam a Donkanyarnál ( Uriv, Voronyezs ) végigjártam azokat az iszonyatos, vadul sikongó, zimankós orosz hómezőket. Siralom volt benne élni, hogyan pusztultak el ezredek, zászlóaljak és ütegek...És érezni idehaza édesanyák, hitvesek, gyermekek és az egész ország zokogását, köztük az enyémekét is. Utoljára hazatértem és most itt élek csendes kis falumban Bakonyszentkirályon, mint a Váralja Termelőszövetkezet nyugdíjasa. Megjártam Amerikát is, egy innen kivándorolt gyermekkori jó barátom vendégeként. ( Ő adta ki 1936 - ban a Bakonyerdő - c. verses füzetét )
Emlékeimből élek - és elmondhatom : a sok szenvedés és megpróbáltatás után is szép volt az életem, és hogy élni továbbra is - és mindig - érdemes."
Nagy Bálint
Részletek Nagy Bálint Bakonyszentkirályi Parasztköltő: ,,Hol van már a paraszt" - című életrajzi kötetéből
Link
NAGY BÁLINT VERSEI ÉS PRÓZAI ÍRÁSAI
Link
"Kitárom reszkető karom...": Énekli Nagy Bálint Parasztköltő
Link
BAKONY, TE SZÉP HAZÁM
Hogy imádjalak, hogy szeresselek,
Nincs elég húr, lélek múzsafán.
Hol az ősfák dallal köszöntenek,
Fogadj fiadnak, Bakony, szép hazám!
Szűkebb hazámnak édes kebelén
Édes álomra fejem hajtom én.
Mikor a tavasz ontja illatát,
Fakad a rügy, kíséri lágy zsongás,
Ezer madár zengeti szép dalát,
Édesen cseng a patak - csobogás,
A nagy, csodás Természet átizen,
Erdők lelke szól - pihen a szívem.
Vagy, amikor jön a nagy Hervadás,
Zúgva, mintha minden fa elmenne,
A hegyek ormán nagy a jajgatás,
Leszáll az ősz vad, tépő szelekkel,
Elnézném fájón, örökké talán
Tépett koronád, Bakony, szép hazám.
Jártam Kárpát, Alpesek tájait,
Odaát a nagy székely hegyeket,
Szedtem a havasok virágait,
Lobogni láttam a pásztortüzeket,
De egy fa se zúg oly szépen,
Mint szép Bakony - hazám sűrűjében.
Letűnt idők drága emlékeként
Ódon vár roskad vén sziklatetőn.
Bús századok zivataros egét
Hányszor látta zokogva, szenvedőn.
Most ifjak bújnak itt - csók és virág-,
Mindenem vagy, szép bakonyi világ!
Ledőlt oltárképek forrás felett,
Hol Istent imádtak pogányhiten,
Vadnak adnak most nyugvó helyet,
Ha szomjat olt csörgedező vízen.
Valaha rég, ha feljött a holdfény,
Lovát itatta itt Koppány vezér.
Bár lenne sorsom, könnyes, alázott,
Nem, nem mennék én innen sehova.
Bölcsőmre ősrengeteg vigyázott,
Nem lehetnék hűtlen soha, soha.
Itt érjen el utolsó éjszakám,
Karjaidban, Bakony, te szép hazám
BAKONYI BETYÁR - LEGENDA
Irdatlan erdőség, ember alig járja,
Zordan feketéllik a Bakony világa.
Mintha kísértene itt az erdők csendje,
Betyárok tanyáznak hová szem nem lát be.
Közelükben van egy düledező csárda,
Benne vén cigánynak sír a száraz fája.
Éjszakánként jönnek kiöntni bánatuk,
Mestergerendába van vágva fokosuk.
De mire a hajnal kakasszóra ébred
Újra betyárt takar a sűrű rengeteg.
Nagy telehold ráült a hegy gerincére,
Millió égi láng csillogott az éjbe'
Veszprémi országút partján százados fák
Várták a könnybefúlt rejtelmes éjszakát.
Pár lépéssel odébb zúgott az erdőség,
Tücskök nótájukat halkan hegedülték.
Útszéli bokorban elrejtőzve, hasra,
Feküdt fokosával három haramia.
Környéken valahol nagy úri - muri volt
Hová az alispán is meghívást kapott.
Visszafelé jöttét lesték a betyárok -
Ám nem sokat vártak, lódobogás hallott.
- Fényes úri hintón nagy - gőgű uraság
Ha Isten az atyád, egy lépést se tovább!
A két haramia a kantárt markolta,
A harmadik meg az alispánt faggatta.
- Kegyelmes alispán, tisztelt uraságod
Nyomorult életed kezeinkben látod.
Szegény legényeknek nyomorgattatója,
Pandúr - kutyáknak te nagy parancsolója,
A vármegyeháznál sötét áristomban
Két haramia ül búsan, nehéz vasban,
Mert a kaszárnyában magyar voltuk nézték,
Az osztrák altisztnek fejét falba verték.
Nem öltöztek bele az idegen göncbe,
Császár haragjától bújtak az erdőbe.
Add vissza nekik a régi szabadságot
S így tovább mehetsz - ha kezed, szavad adod.
Ámde mégse hiszünk reszkető szavadnak,
Minden arcához tér az úri kutyáknak.
Rabságba visszük az egyetlen lányodat -
Kocsis, fel a bakra, induljon a fogat!
Addig a kisasszony lesz betyár - fogságban
Míg a két haramja ül az áristomban.
Sűrű erdőségnek mélységes közepén
Hová nem világít sem csillag, sem holdfény.
Borostyánnal futott nagy szikla aljába'
Van a betyároknak rideg, zord tanyája.
Ide kísérték be az alispán lányát,
Hét vármegyének a legszebb virágszálát.
Szíve hogy reszketett, - azok a szép szemek
Szomorún lesütve - hullottak a könnyek.
Vigasztalására betyárok vezére
Maga mellé vette szép, szelíd beszédre:
- Drága gyöngyvirágszál, felejtsd palotádat,
Mohából készítünk meleg, puha ágyat.
Betyárok tanyáján édes legyen álmod,
Ne sírj kis csalogány, óvjuk tisztaságod.
S hogy számodra legyen egy kis vigasztalás,
Szíved vidámítsa örökre az írás.
Betyárok emléke legyen e könyvecske,
Petőfi is járt itt, nótát írt beléje,
Mikor az alföldről hányatott Pápára,
A kálvinistáknak Kollégiumába.
Tűzlángja lobogott a barlang közepén,
Játszott a falakon, mint egy rejtelmes fény.
Betyár fekhelyektől tisztes távolságra
Moha ágyán halkan álmodott a lányka.
A betyár -legény is mind pihenni szállott,
Barlang ajtajánál csak a strázsa állott.
Álmodott a lányka, - óh, de édes álom!
Rajt maradt a szeme az egyik betyáron.
Vagy tán nem is álom... a szeme nyitva áll,
Ábrándozva figyel, az ajka csókra vár.
Ellobogott a láng, csak a parázs égett,
Hagyva maga mögött félig sötétséget.
Kínos érzelmekre ébredt fel a betyár,
Szívében szerelem hömpölygött, mint az ár.
Felé ment...a lányka karjaiba hullott
S a két szerelmes szív ébren álmodozott.
Komor, rideg csend ül a vármegyeházán,
Éjfélt kiáltja már a bakter az utcán.
Ódon falak között fény lobban egy szobán,
Levele írását végzi az alispán.
A borítékjára csak ennyi van írva:
Szentkirály környékén betyárok barlangja.
-Léptei döngenek, nyugalmát nem lelé,
Titkon, lopakodva megy a tömlöc felé.
Körül tekint, megáll, halkan szól a szava
Ahhoz, ki a tömlöc ajtaját vigyázza.
Nyikorog a tömlöc nehéz vas ajtaja,
Szabad levegő csap betyárok arcába.
Vége van a rabság nehéz idejének,
Velük az alispán szépen elbeszélget.
Átadja könnyel írt, keserves levelét,
Kezet nyújt nekik és kíván jószerencsét.
Még valamit szólna, kezével visszaint:
Egy kis útra való, kétszáz pengőforint.
A betyárok minden a tűz köré ülnek
Barlang fenekében - és csendben figyelnek.
Vezérük felbont egy pecsétes kopertát
S meg, megakadozva olvassa az írást.
Jókat nevetnek, hogy esedezik sírva
Veszprém vármegyének gőgös alispánja.
Csak a lánynak szívét emészti a sírás,
Öröm is, bánat is lesz a szabadulás.
Öröm újra látni a családi házat,
Bánat felejteni csókját a betyárnak.
Mikor a telehold hegyek mögé szállott,
A lány a betyárral a fák között osont.
Meg - megálltak... mentek... vagy csak mendegéltek,
A szívük valami melegséget érzett.
Tétován kiértek erdők sűrűjéből,
Ég szelíd harmatja hullott le az égről.
Ledőltek a fűre... nyílott sok vadvirág...
Remegve sírt a csend... mennyei boldogság!
Két szív a csillagok mély titkait leste
Egymásba fonódva, egymást átölelve...
Lovak dobogása messziről hallatszott,
Utolsó fényt vetett fákra a telehold.
Lehalkult a csókok lázas lobogása,
Körülöttük sírt a szellők muzsikája.
Egy hang ütötte meg az erdei csendet,
Útszélről valaki lánynevet becézett:
Jöjj drága Ildikó, erdők lilioma,
Haza viszlek szépen magas palotádba.
Betyárok kiadnak itt az erdőszélen
Ahogy meg volt írva pecsétes levélben.
Betyár felemelte karjait a lánynak,
Fekhelyük füvéről édes illat áradt.
Kivitte az útra - teste könnyű, ringó -
S halkan elindult a fényes úri hintó.
Titokban a lányka elsírta sóhaját,
Istenem, add vissza még ezt az éjszakát!
Mért nem szabad járni a szíveknek útját,
Ó, de elhagynám én érte a palotát!
-S ment a fényes fogat, szállt erdőn, völgyön át,
Hogy soha ne lássa két boldog szív egymást.
Odvas fa tövéhez búsan leroskadott
A kőszívű betyár s könnyeket hullatott.
A BAKONY FIA
Itt születtem a Bakony ölében,
Ringó erdők tenger közepében
Hol a patak csordogál csendesen,
Fenyveserdők zuhogó mélyiben.
Te vagy Bakony dúlt szívem reménye,
Szépségedtől lelkem áthevülne.
Csalogány zengi tavasz dalát,
Zord tetőkről szemem jövőbe lát.
Ó szép Bakony tekints fiadra,
Te vagy az ő imádott temploma,
Hol vén tölgyek lombjai hajlongnak,
Hűs helyül a megfáradt vándornak.
Itt érzem csak magamat szabadnak,
Gondolataim szabadon szárnyalnak.
Nem vágyom én ringó rónaságra,
Bakony keblem leghívebb hazája.
Kalandozom a bérces tetőket,
Vadvirágos suhogó erdőket.
Itt kívánok élni a vadonban,
Itt fonjak koszorút síromra.
BETYÁRFOGSÁGBAN
Történetünk abban az időben játszódik, amikor nagy költőnk, Petőfi Sándor a Pápai református Kollégiumban tanult, a múlt század negyvenes éveinek elején. Pápa városa a nagy bakonyi erdőség lábánál terül el. Hát egyszer úgy adódott, hogy Petőfi gyalog indult Pápáról egy kis erdei bolyongásra. Úttalan utakon, hegyeken, vizeken, szakadékokon járt, már azt se tudta jóformán, merre! Elvesztette tájékozódását. Közben beesteledett, az ősfák kísértetiesen zúgni kezdtek. Messziről, valahonnan a sziklák tetejéről, idehallott egy szerelemre vágyó óriás szarvas szerelmi hívogatása - bőgése. A sűrű erdőségben egyszer csak sötét alakok bújtak elő. Faggatni kezdték: mi járatban van, mit keres éjnek idején az erdőben, mennyi pénze van?
Petőfi elmondta, hogy ő pápai diák, egy kis bakonyi kirándulásra indult és eltévedt a rengetegben. Pénze semmi nincs, szegény diák - poéta, ami azt jelenti, hogy versírással is foglalkozik. Erre egy hirtelen mozdulattal a betyárok - mert betyárok voltak - bekötötték a szemét, pedig úgy se látott semmit. Hegyen - völgyön mentek, botorkáltak, míg elértek a Cuha - patak mellett megbúvó sziklabarlanghoz a ,,Kőpincéhez". Ez a híres barlang a bakonyi betyárok tanyája volt. (Máig is láthatók a kőbe vájt fekhelyek, ülőhelyek).A barlang közepén a betyárok tüzet gyújtottak, Petőfi szemét szabaddá tették, és a tűz köré telepedtek. Nyárson sült szalonnát ettek vacsorára, mellé somlai bort ittak, amit a dobai Endrődi gróf Somló hegyén lévő borospincéjéből ,,fejtették" le. Az egész éjszaka Petőfi versmondásával, vigadozással telt el. A betyárok közepén már kezdett kihunyni. Petőfi még utolsó, megrendítő versét mondta el a betyároknak:
Fürdik a holdvilág az ég tengerében,
Méláz a haramja erdő közepében...
Míg az utolsó szakaszhoz ért, a betyárok mindjobban odafigyeltek és könnyezni kezdtek...
Elmennék én haza, itt hagynám ezeket,
Örömest itt hagynám! De most már nem lehet:
Édesanyám meghalt... kis házunk azóta
Régen összeroskadt... s áll az akasztófa.
Végighallgatták ezek a kőszívű emberek, s lelkükben összetörve, zokogva borultak a költő vállára. Odakint zúgott az erdő, bent a tűz kihunyt, és a betyárok ,,foglyukkal" pihenőre tértek. Másnap kora hajnalban a legöregebb betyár a ,,látogatást" megköszönve, húsz arany pengő forintot dugott a költő zsebébe. Kivezették az országútra, ahol a szemükben egy - egy forró könnycseppel útnak indították Pápa irányába.
A CSESZNEKI VÁR LEGENDÁJA
Nagy Bakonyerdőnek
Vad rengetegében
Meredek hegycsúcson
Sziklák tetejében,
Ahonnan az ember
Fehérvárnak ellát,
Ködök takarják el
Komárom vén tornyát,
Bánk, Réde síkjait
Hol szépen belátni,
S szépen bontakoznak
Ki Győr vonalai,
Ormos, zord kövekből
Vár épült hajdanán,
Nagy, véres időkben
Tatárjárás után.
S török, labanc hada
Hiába döngette,
Rendületlenül állt
Csesznek erőssége.
Most romokban pihen,
Sáncai széthányva,
Pusztuló falai
A vércsék tanyája.
Féktelen dühében
Hogy többé ne lássa,
Felégette, dúlta
Osztrákok császára.
Mikor a szabadság
Szent harcát leverték:
A császárral kötött
Cári nagy szövetség.
Mikor a magyarnak
Nem volt más megírva,
Puskagolyó, avagy
Véres akasztófa.
Hát erről a várról
Elmondok most nektek,
Egy hősi szép mondát,
Egy hős történetet.
Kisalföld elesett,
Pápa vára nincs már,
Mint tenger, özönlik
A pogány muzulmán.
Hírnökök hírt hoznak:
Már Bakonyban járnak,
Aranyát elvitték
A béli apátnak.
Útjokat tűz jelzi
Amerre vonulnak.
Nyomukban halál, vér,
Pusztulnak a falvak.
Dobzódik a szultán
Minden katonája,
Készül a cseszneki
,,Vidám lakomára"
-Most útjokat szegik,
ám gondolnak egyet,
nem vágnak neki
az irdatlan erdőnek.
Az irányt Tamási
S Varsány felé veszik,
Mohó harci vággyal
Mennek Keresztúrig.
A földig égetik
Ezt a kis falucskát,
Hogy még az utódok
Romjait se lássák.
Itt tábort ütöttek
A nagy rétség felett,
Vezérük Ali bég
Nagy pihenőt rendelt.
Hű janicsárjait
Maga mellé vette
S a fenyők dombjára
Őket felvezette.
Hová Csesznek vára
Oly gyönyörűn néz át, -
Király feje nem hord
Ilyen szép koronát.
- Allah szerelmére
Esküdjünk meg szépen,
Hogy a felséges vár
Lesz török kezekben.
Kiszórjuk onnan azt
A sok magyar kutyát,
Szentgyörgy haván rája
Félhold vesse árnyát.
Széles e világon
Segítségük nincsen,
Hunyadi rég halott,
Kinizsi is földben.
Utunkból elhányjuk,
Csesznek pereputtyát,
Európa félje
A szultán hatalmát.
Feljutott a vészhír
Csesznek vén várába:
Ozmánnal van tele
Keresztúr síksága.
A kiserdő felett
Szőlőárkon végig
Harc előőrseik
Szentkirályt kémlelik.
Már volt egykis csata
A ,,nagyberki" dombnál,
Hol György s Kováts vitéz
Véres karddal őrt áll.
Ezek szentkirályi
Falura vigyáznak,
A fejét levágták
Már három pogánynak.
/ A lelkem szárnyat ölt,
úgy elfog az öröm,
ez a Kováts nevű
vitéz az én ősöm. /
Trombiták harsognak,
Peregnek a dobok,
A vár parancsnoka
Riadót fuvatott.
Védelmi parancsát
Kiadta a népnek,
Sáncra követ hordtak
A vári vitézek.
Száz fontos köveket
Hordtak össze bőven,
Több tán ne is maradt
A ,,kőmosó" völgyben.
Damaszkusz kardjuk
Oly élesre fenték,
Bármily borotvának
Is oda illenék.
Aztán visszavonult
Ki - ki a helyére,
Volt ki elenyelgett
Lágy hárfa zenére,
Mit a várispánnak
Szép lánya pengetett,
Mitől vigadoztak
A vári vitézek.
Mikor a kelő Hold
Rávetette árnyát
S ezüsttel vonta be
A vár öreg falát.
Keresztúrnak síkján
A török sürög - forog,
Készülődnek nagyban
Az ágyúvontatók.
Minden janicsárja
Mint a vad, úgy ordít,
A félholdas zászló
A magasba szökik.
- S elindulnak lassan -
Mint a tenger árja -
Elvész irgalmatlan
Ki akad útjába.
Szentkirály, már lángol,
Menekül, fut a nép,
Rablás, fosztogatás
Veszi a kezdetét.
Az a néhány vitéz
Ki szentkirályt védte,
Csesznek felé vonult
Sok pogányt megölve.
Özönlik a tenger -
Csesznek alá értek,
Lesz cifra mulatság
A várbéli népnek.
A ,,seregkút" körül
Verték le sátrukat,
,,Tarachegyre" vitték
Nehéz ágyúikat.
Két kezük nehezül
Karddal és paizzsal -
Ki birkózik meg íly
Félelmetes haddal!
Félholdas zászlajuk
Oly magasra vonták,
Szinte alig látni
Rajta a lófarkát.
Ali bég feltekint
A komor, vén várra:
Porrá lövetem szét
Húsvét hajnalára.
Útilaput küldök
Várbeli kutyáknak,
Lábaik, ha bírják
Köszegig futhatnak.
Vagy rabláncra fűzöm
Őket mind egy szálig,
Még meg se állhatnak
Konstantinápolyig.
Hánykódó tengeren
Már várják a gályák,
Vesszen a tengerbe
Lelje mind halálát.
Bánki várparancsnok
Táborgyűlést rendel
S hogy mindenki lássa
A nagy sáncra lép fel.
Hatalmas buzogányt
Emel a magasba -
Nyakunkon a veszély!
Mennydörög a szava:
Kezünkből a fegyver
Addig ki ne hulljon,
Míg rést nem szakítunk
Török koponyákon.
Várbéli vitézek,
Értsétek a rendet,
Az Isten mindenkit
Szabadnak teremtett.
Egy nemzet se léphet
A másik nyakára,
A vére follyon el
Aki azt kívánja.
Takarodjon haza
Az idegen ozmán,
Mindenki legyen úr
A saját portáján!
Minden nép a sorsát
Akként igazítsa,
Hogy hasznára váljék,
Ahogy jónak látja.
Ne támadjon egyik
A másikra haddal,
A gyengébb is éljen,
Ne vesszen el karddal!
Hogy ozmán csőcselék
Hazánk felégette,
Nem mi gyengeségünk,
A világ szégyene.
Láncra verve hajtja
A vén Európát -
Itt mi megszakítjuk
A szultán hatalmát!
Fel a küzdelemre
Hősök unokái,
Legyenek megszállva
A várnak sáncai.
A vitézek végig
Állják a falakat
S állja erős őrség
A külső kapukat.
Istenre esküszöm
Teszünk ma nagy csodát,
Itt robbantjuk szét az
Erőszak hatalmát.
Induljunk el minden,
Vár apraja, nagyja,
Utánam hős sereg
Fel hát a sáncokra!
Kőgolyók hullanak,
Nagy dörgést hallani,
Hajnal óta döngnek
A pogány ágyúi.
Amint kivehető
A tűz összpontosult,
Szakadatlan lövik
Keletről a kaput.
,,Allah" ordításra
Megmozdul a sereg,
A vár egész övét
Körben támadják meg.
Állják a rohamot
A vári vitézek,
Karddal vágnak pogányt,
Szórják a köveket.
Egy helyütt a sáncon
Két török megjelent
S fejüket fent hagyva
Küldik vissza őket.
Lám, amott mi történt,
Ott egy keskeny odún
Bújnak a törökök,
A leszakadt kapun.
Ott terem a szörnyű
Erejű kapitány
S életét vesztve hull
Halomra a pogány.
- Csodálatos egy nép!
Miként tud csatázni
Ha a szabadságát
Akarják elásni.
Roham rohamra jön
Hajnaltól estélig,
Lent a sánc tövénél,
Pogányvér patakzik.
Egy végső rohamot
Maga a bég vezet,
Ordít a janicsár,
Hogy tán magyart rettent.
- S kardot hány hirtelen,
Összefut a pogány,
A bég fejét ketté
Vágta egy buzogány.
Az ostromnak vége,
Fut, aki merre lát,
A vár környékén már
Alig látni pogányt.
Ki másnak akarta
A sírját megásni,
Most ott a sánc alatt
Nyugosznak csontjai.
Csesznek vén váráról
Ez volt a történet,
Lantom elnémítom
Eddig szólt az ének.
DAL A CUHAVÖLGYI KŐBÁNYÁRÓL
Kéklő hegyek, erdők között
A Nap aranyba öltözött
Egy kis csapat húz át korán,
Felettük zeng a csalogány,
Hegyoldalon vonulnak át,
Érnek erdőt, érnek sziklát,
Vadkant látnak, szarvast, őzet,
Beszélgetnek, nevetgélnek.
A bánya jó messze van még,
Most járják fenyves közepét,
S ahol dalolva cseng az ér,
A kiscsapat oda leér.
Mélyből magasba föltekint -
A Nap csókolja bérceit.
Munkára forró vér hevít,
Markolja mind szerszámait.
A fúró cseng, zeng robbanás,
Nem volt még itt ily akarás!
Feszülnek az izmos karok,
Szakadnak szikladarabok.
Nóta harsan a völgy felett,
Madár nem zeng ily éneket,
A munka itt - csak ráadás,
Dalolva zeng a kalapács.
Ott fönt a szikladombon
Suhanva száll a fuvalom.
Viszi, röpíti messze át
A kőfejtők szabad dalát.
S mint a jó gazda, magvető,
Örül a bányavezető.
Nem volt még ily bányász - csapat
A csodás, szép kék ég alatt.
ÉDESANYÁM
Az én anyám, a legdrágább asszony.
Aggódik a sorsom felett:
Ki szel majd ártatlan, tiszta kézzel
Frissensült, puha kenyeret.
Az én anyám sokszor könnyez értem.
Anyám az Isten megáldott!
Virágot himbáló szívem felett,
Ő gyújtott fel piros lángot.
... Csodálatos, nagy időket érjek,
Mint pátriárka - aggastyán.
Asszony virrasszon halott szívemnél,
Olyan mint az édesanyám.
GONDOLATOK ARATÁS IDEJÉN
Uram, ma hadd mondjunk köszönetet,
Hogy adtál újra erőt, kenyeret.
Te akartad így - eljött hatás -
Hogy lett vetés és lett bő aratás.
Ünneplőben van a mező, a rét,
Köszönti minden drága Istenét.
Uram, légy velünk, hisz minden szódra
Lágyan ring lelkünk öröm hajója.
Ha megsebzi szívünket a világ,
Te légy bennünk a hit, az olajág.
Ha elesünk a sorson, végzeten,
Könyörülj az eltépett életen.
Van föld, ahol most nincs aratás.
Halál - mezők felett csak pusztulás...
Házak égnek, - menekül a lángba
Síró gyermek - és anyját kiáltja.
Uram, ne késs, tárd ki a két karod,
Vér ne folyjék, állítsd meg a harcot.
Uram, ma hadd mondjunk köszönetet,
Adj békességet és drága csendet.
Hányják szét a fegyvert a seregek,
Találják meg egymást az emberek.
Cserélje ki szívét a bajvívó,
Legyen szép az élet, - és nagyon jó.
Uram, kérünk, legyen erős várunk
E hely, hol most Tégedet imádunk.
Ha látsz majd csüggedő, tépett arcot,
A lelkekben kongasd a harangot.
Ha kísértenek s a világ rettent,
Uram, őrizd bennünk a tüzeket.
MÁJUSI DOMBTETŐN 
Álmok zenéje hull a szívemre
Amint a kicsi dombon megállok.
Ó, csodás a kék ég végtelenje,
Dalolnak a májusi virágok.
Susogó, apró kis ezüstszárnyak,
Fehér szirmok hullanak fejemre.
Fészket takarnak a kicsi ágak,
Madár sír fent lágyan énekelve.
Csodás ez az égi harmónia!
Ki vezényli az örök, nagy zenét...?
Ki emeli fel, fel a magasba -
Ki szabja meg a végét, kezdetét...?
Lágy - édesen szétterül a zsongás.
Átszellemülve szívem emelem.
Köszöntlek Élet - és új virágzás,
Köszöntlek május - forró szerelem!
Lágyan - szédítő édes borongás-
Bennem újra ifjú tüzek égnek.
Újra élek! - jöjj, jöjj szép Látomás,
Szívemmel a nagy Titkok beszélnek.
MERENGÉS MAGDUSKÁRÓL
Aranylott künn a búzatábla
Borongott fenn az égi táj
Vérem dalolt a zengő Nyárba
Zengett, dalolt a csalogány
A mámoros, édes zavarban
Szívem megkondult csendesen
Szívemmel halkan messze vágytam
S ezer virágot öleltem
Magduska volt a legszebb rózsa
Szelíd, borongó szép virág
Magduska lett az életemben
A ringó, legszebb rózsaág.
NEM ÉN AKARTAM
Azoknak, akikre háborút hoztunk
Bocsássatok meg, nem ölni jöttem,
Ártatlanok vére rám nem tapad.
Engemet is épp így ver az Isten,
Úgy érzem, itt az ég is leszakad.
Hová mentek, hová menekültök...?
Erre minden kiégett, üszög.
Nem én gyújtottam fel a mezőkön
Az aratásra megérett kalászt.
Máshol érett a szennyes, vad ösztön,
Más viseli a rothadó koronát.
A levegő, a víz is átkozott,
Sötétbe bújt a Nap, leáldozott.
Szomorúan nézem a Don vizét,
Amint lassan, csendesen hömpölyög -
Korom - földek gránáttépte sebét -,
S aggastyán jön, életért könyörög.
És hallom a szörnyű vad ordítást:
Meg kell halnod, a te időd lejárt!
És meghalt itt, jaj, már minden élet!
Nem nyit ki a szív, nincs már szerelem.
Az Isten - napja itt már elkésett,
Kín, félelem táncol az idegen.
A gyalázat bélyege ül rajtam,
Bocsássatok meg, nem én akartam!
Nem én gyaláztalak meg asszony - népség
Állat módra - az én vérem tiszta.
Csonttá dermedt a sok fiatal szépség,
Fegyver dörrent - s hörgött az éjszaka.
Szívetekben égő rongy maradtam,
Nem én akartam, nem én akartam!
NEM SZÜLETETT KRISZTUS
Negyvenkettő karácsonyeste volt,
Puha, fehér hó mindent eltakart.
Ágyúink álltak némán kihűlve,
Mély, halálos csend ült Uriv alatt.
Bunker fenekén fagytól reszkettünk,
Néztük egymást - hazaszállt a lelkünk.
Mi, kik átéltünk véres csatákat,
Kíméletlen, zorddá vált a lelkünk -
Karácsonyesti halk áhítatban
Imádságra kulcsolódott kezünk.
Odafönt a Hold szomorú képe
Fagyos fénnyel ült a Don vizére.
Szerettünk volna mindent odahagyni,
Lemosni a gyilkot, vért kezünkről.
S hol még béke ült - magyar ég alá
Hazatérni idegen mezőkről.
Megbékélést vártunk, a Messiást
Kínos, nagy csendben néma katonák.
Egyszer csak óriási dörgés támadt,
Ezer ágyú kinyitotta torkát.
Fehér havon piros tócsa áradt,
Halál ülte meg azt az éjszakát.
Ömlött a vér... ronggyá szakadt a hús -
Karácsony volt - s nem született Krisztus.
A RÉDEI HÁLAADÓ ISTENTISZTELET ALKALMÁRA
Ünnepet ülni jöttünk ma ide,
Régen áhított drága ünnepet.
Világ ahol nem jár vad zenével,
Hol békesség szállja a szíveket.
Lehullani lelkünk úgy szeretne
Az Úr oltárának szent kövére.
De szép lesz így együtt elzokogni
Bánatunkat bús magyar ég alatt,
Örömünket, ami oly kevés,
Miről ajkunk talán nem is szólhat.
Zúgjon bennünk, zengjen ajkunkon már
Az örökszép kálvinista Zsoltár.
...S álljunk meg most az Úristen előtt-
Mit ránk hagytak őseink, van hitünk?
Napról-napra vérzünk, fogy az erőnk,
És jaj, a kárhozatnak engedünk.
Közeledik egy szörnyű, nagy dolog:
Hitünk mécsese lassan ellobog.
Nem lesz hit, nem lesz kálvinista
Mindent elsöpör; szétszór a világ.
Rügyet fakaszt új, idegen vallás -
És hervadón hull le a magyar ág.
Lassan némul köztünk az Úr szava
S gaztól virít a templom ajtaja.
Gyermekeink a világ ölében
Sátán szívektől lassan romlanak.
Lassan elvész Krisztus, a Megváltó -
Szívekből az álmok kihullanak.
Ki menti meg e gyenge lelkeket...?
Drága Isten, nyújtsd le a kezedet!
- Vagy veszni hagysz? Nem egyedül veszünk,
Velünk együtt pusztul el a nemzet.
S bármi jöhet, semmi nem pótolja
A kálvinista hitet, értelmet.
Uram, ne engedd, hiszen Te látod,
Elborítja tövis a virágot.
Amely alatt élünk, e szent eget
Zord fellegek hányszor takarták el
S az ősi szent Zsoltár hangjainál
Kálvinista had jött tűzzel, vérrel-
Hányszor védte karddal ezt a hazát
És zokogta búsan önnön jaját.
Elvették iskolánk, templomunkat
Letiporták - s kinőtt a sírhalom.
Kálvinista erőtől omlott le
A gőgös és nagy Habsburg hatalom
Mert hittek-s az Úr kezében voltak,
A szívünkben szent tüzek lobogtak.
Hányszor mondtunk erdők rejtekében,
Zúgó nádasokban halkan imát
A felzúgó Zsoltár hangjaira
Az ellen eldobta mérges nyilát.
Az ég felé emeltük fel a kart,
S lett új helyünk a magyar ég alatt.
Népem, sokat szenvedett drága nép
Kétségbe esett drága magyarok,
Jön... jön az Úr... jön a félhomályban
Lendüljenek magasba a karok.
Legyünk mindnyájan újjá teremtve
S térjünk vissza az Isten ölébe.
SÍRHATSZ SZÉKELY ANYÁM
Szeretettel ajánlom Dr. Sárosdi Zoltán
marosvásárhelyi orvos zászlósnak
/Széttiporva a szívnek lángja ott,
Mindenki zokog, Erdély már halott.
Elveszett a föld/
Sírhatsz, sírhatsz székely anyám,
De sok lett a bánat.,
Gyászfátyollal takartak le
Minden székely házat.
Fiad, lányod hol, merre jár,
A jóisten tudja...
Bujdosásban vérzik, veszik
Szerte a világba.
Sírhatsz, sírhatsz székely anyám,
Sose látlak Téged.
A jóisten tán szereti
A sok székely könnyet?
Nem csókolom soha többé
Sápadt, síró arcod,
Alkonyatban nem locsolom
Muskátlis ablakod.
De ha egyszer mégis, mégis
Sorsom haza visz majd,
Keresem a kicsi házunk
S ősz székely Anyámat,
Halkan mondják az emberek,
Ne keresd Anyádat,
Székely szívét, vérző szívét
Megölte a bánat.
SÍRNAK A RÉGI PORTÁK
Sírnak a régi paraszti porták,
A pajtákat, szekereket bontják.
Nem nyerít szép táltos az udvaron,
Nincs, ki örüljön szép magyar dalon.
Itt minden kő csak keseregni tud,
Merre visz az élet, merre az út...?
A föld hideg, a szívét elvonta,
Nem ébred többé paraszti csókra.
Elmennek a régi Föld - szeretők,
Fogy a számuk, telnek a temetők.
Ahol régen zsoltáros csend áradt,
Kósza vad zene repít ott szárnyat.
Tíz, húsz, ötven, vagy tán száz év múlva
Lesz itt paraszt ki örülni tudna
Mikor aranylik a búza - tábla,
Vagy érett gyümölcs roskad az ágra?
Utánunk nem jönnek a fiaink,
Megszakadtak itt már az útjaink.
Sírnak a régi paraszti porták,
Új törvények jöttek - és új formák.
Csákány villan rést vágnak a falon
És kész pusztaság lesz minden udvaron.
A parasztszív elnémul örökre...?
Csókkal ki hull majd a drága földre?
SZABÓ SÁNDORNAK, AZ 1848 - 49 ES SZABADSÁGHARC NEMZETŐR KAPITÁNYÁNAK EMLÉKÉRE
Amikor már nem volt merre nézzen,
Láncát csörgetve nyögött ez a nép.
Hitvány gazok torkába fojtották
A szabadság drága leheletét.
Sűrűn nőttek ki a börtön falak
S veszett minden a magyar ég alatt.
Valahonnan föltört az őserő,
Kipattant a hősi magyar szikra.
Zászlók alá új seregek jöttek,
Egy nemzet indult el hősi útra.
A hazáért! - zengett a hitvallás -
Forradalommá nőtt a szent parázs.
S akkor jött Jellasics zord hadával,
Összetörni, szétzúzni a magyart.
Egy nemzetként állt ki a hősi nép,
Hüvelyéből suhanva szállt a kard.
Bécs váráig futott az áruló,
Magasba szállt a hősi lobogó.
Ott voltál te is e hős seregben,
Erős karodban villogott a kard.
Ott voltál, ahol a vész legnagyobb volt,
oda mentél, hol a halál arat.
Isten küldött - hívott a szent haza -
Ez a nemzet nem veszhet el soha!
S ott voltál, hol szörnyű dübörgéssel
Lezúdult vadul Világos, Arad,
Hol elpusztult a hős tizenhárom,
Gyilkos golyótól s bitófa alatt.
Ott voltál - és jaj, akkor veletek
Sírtak az összetört fegyverek.
Most itt állunk, rólad emlékezünk.
Megköszönjük a nemzet nevében:
Értünk véreztél a nagy csatákban,
Neved legyen örök dicsőségben.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Nagy István Attila & Bálint |
|
|
|
|
|
Offline
