|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 4
|
|
|
|
|
|
2020-08-11 23:21:20, kedd
|
| |
| |
Kamarás Klára:
Leszünk-e...?
Leszünk- e még, mint gyemekek, fehérek,
s őszinték, mint egy vízzel telt pohár ?
Most minden árnyék, végtelen mocsár,
határa nincs a földnek és az égnek.
Leszünk-e még, mint a gyermekek, fehérek?
Ha majd a vágy emléke is csak emlék,
és csendben tovaszáll a szerelem,
mondd, néha mégis megfogod kezem?
Lesz szép szavad ... virág, mit vízbe tennék,
ha majd a vágy emléke is csak emlék ...?
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kamarás Klára |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2020-08-11 23:04:31, kedd
|
| |
| |
Benedek Elek:
Most állj meg itt, és nézd a láthatárt.
Remeg a föld, eltörpülnek a fák.
Felhők fölrázott vánkosán a nap
lomha vért csorgat már, nem aranyat.
Fejed fölött megfordul egy madár,
a láthatár felé suhanva száll.
Szétszórja a megnyúlt árnyékokat
az úton végig-söprő alkonyat.
Magad állsz a mai nap peremén,
nincs szívedben se bánat, se remény.
Nem is sejted, mit ígér a holnapod,
de elébe kell állnod, azt tudod.
És túl kell élned; amíg csak lehet,
ugyanazt kell itt újra-kezdened,
téglánként rakva egyre a falat
a részvéttelen ég boltja alatt,
mintha létezne beteljesedés,
s nem rész lenne maga is, az egész,
mintha az időt hagynád örökül
mi átfolyt rajtad, s nélküled röpül
tovább) az utódokra, mintha csak
az lenne lényeged, mi megmaradt
kezed nyomán, s mások javára vált...
Nos, állj meg itt, és nézd a láthatárt.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Benedek Elek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2020-08-11 22:23:55, kedd
|
| |
| |
Benedek Elek és Fischer Mária
A 23 éves Benedek Elek, a Budapesti Hírlap újságírója volt, amikor 1882 egy őszi délutánján főnökével, Rákosi Jenővel betértek szivarért egy Rókus kórház melletti trafikba. Egy aznapi újságcikkről beszélgettek, amikor a trafikosné sarokban ülő lánya beleszólt a társalgásba. Vitába szállt a nagy hírű főszerkesztővel, amihez talán Eleknek sem lett volna mersze. A magas, jóképű fiatalember annyira rácsodálkozott az éles eszű lányra, hogy elfelejtett fizetni a szivarokért. Másnap egy ibolyacsokor kíséretében vitte el a tartozást, s innentől kezdve mindennap visszajárt a boltba, hogy találkozzon a 19 éves Fischer Máriával. Az elszegényedett székely nemesi család fia és a félárva, vallásos zsidó lány szerelmét sokan értetlenkedve nézték. Ők nem értették, mi lenne a baj. Elek másfél év udvarlás után belépett a trafikba és a lány elé állt: ,,kisasszony, gyönyörű álmot láttam.
Virágos almafa tövében szenderegtem, s maga égőpiros rózsát ejtett a mellemre... Igazat jelent-e az álmom?" ,,Igazat" - hangzott a felelet. 1884-ben összeházasodtak, és 45 évig el sem váltak egymástól.
Bár Elek elismert újságíró lett, s egy ciklus erejéig országgyűlési képviselő is, szerényen éltek Reáltanoda utcai lakásukban. Elek nem becsülte sokra a pénzt, így megtartani sem tudta.
A család motorja Mária volt, a hat gyerek mellett férje ügyeit is kézben tartotta. Elek sokat dolgozott, ma már csak meseíróként tartják számon, pedig kemény hangú közéleti publicista és a szociális igazságtalanságra érzékeny regényíró is volt. Regényeiből kitűnik, hogy egyszerre hitt a nők egyenjogúságában és az életen át tartó szerelemben.
Szülőföldjén, Kisbaconban felépítette álmai házát, a tornác felett ma is ott a felirat: Mari. Neki építette. Nem szerettek külön lenni. Ha Eleknek mégis utaznia kellett, minden nap levelet írt feleségének, Mária pedig minden nap válaszolt. Elek tudatosan fordult a gyermekirodalom felé, ezt politikai állásfoglalásnak is tekintette. A századfordulón már Elek apónak hívta mindenki, egyik gyerekújságot adta ki a másik után. A világháború alatt János fiuk megbetegedett, így Mária Kisbaconba költözött Pestről, hogy ápolhassa.
A pesti zsidó lányból igazi székely asszony lett, a falu befogadta. Amikor 1920-ban János meghalt, Elek is döntött: végleg hazatért.
A fiatal erdélyi írók kérésére újra visszatért az irodalmi közéletbe is, lapokat szerkesztett. 1929. augusztus 17-én éppen az írók feladatáról írt, amikor agyvérzést kapott.
Utolsó három leírt szava ez volt: ,,fő, hogy dolgozzanak." Leesett a székről, többé nem tért magához. A család tudta, hogy hamarosan vége.
Mária megfogta a férje kezét, majd hirtelen felállt és kiment a házból. Néhány perc múlva visszatért, leült az ágy mellé.
,,Édeseim" - mondta nyugodtan a gyermekeinek - ,,azt hiszem, most kifogytok belőlünk". Rátámadtak. ,,Te valamit bevettél! Gyorsan hánytatót!".
Összeszorította a fogait, nem vett be semmit a 9 Veronál után. Megértették végül, hogy így akarták, s fordítva Elek is így tett volna.
Elbúcsúzott a gyerekeitől, nem sokkal ezután elveszítette az eszméletét, és egy nappal később ő is meghalt. Egyszerre temették őket, ott volt az egész falu és sok író-barát.
Benedek Eleket a halálba is követte a felesége: együtt temették el őket. Elek apó sírfelirata az Újszövetséget idézi: ,, Jézus tanítványa voltam, / Gyermekekhez lehajoltam, / A szívemhez felemeltem, / Szeretetre úgy neveltem." Felesége, Fischer Mária zsidó származású asszony, akit életre szóló szerelem kötött férjéhez.
Beváltotta ígéretét: ,,Sem élve, sem halva nem hagyjuk el egymást".
Az ő sírfelirata az Ószövetségből, Ruth könyvéből való: ,,Oda megyek, ahová te mégy."
Szép, paraszti temetése volt az egykori nemesúrfinak és a zsidó polgárlánynak, akik nem tudtak elválni egymástól.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Benedek Elek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2020-08-11 21:35:18, kedd
|
| |
| |
HELTAI JENŐ
149 éve született Heltai Jenő, eredeti nevén Herzl Eugen író, költő, újságíró.
Róla jutott eszembe egy szuper előadás, amit 2018-ban láttam, a Radnóti Színházban, Heltai ,,Naplójából" készült, Bálint András előadásában láthattuk. Megrázóan életszerűen adta elő Heltai naplójegyzetét. Beszámol a hétköznapi borzalmakról, és bár megjárta a csillagos házakat és a Gestapo börtönét, mégis bájos humorral és öniróniával írta meg történetét, amit Balint András bravúrosan adott elő. Felidézi ifjúságát, a boldog békeidők Budapestjét, elhangzottak korabeli sanzonok és a János vitéz dalaiból is néhány. Szuper előadás volt, szívesen emlékezem vissza rá!
A Magvető Kiadó, Négy fal között címen pár éve publikálta, Heltai kéziratban maradt kiadatlan háborús naplóját. Több mint hetven év után látott napvilágot, amikor a történetnek már valamennyi szereplője elhunyt. Heltai így kezdi ostromnaplóját:
,,Ezerkilencszáznegyvennégybe volt,
Förtelmes év! Az ország haldokolt,
Jöttek reá vad, égető keservek."
- majd így folytatja: ,,Ezek a kusza följegyzések napról-napra íródtak lakásokban és pincékben, óvó- és illemhelyeken, kórházban, börtönben, menekülés és bujkálás közben."
Ír a keletkezés körülményeiről is: ...a német bevonulás napján határoztam el, hogy napról napra pontosan följegyzem, mi történik körülöttem és velem. 1944. március 19-én fogtam bele a naplóírásba. Körülbelül egy esztendeig, 1945 márciusáig írtam ezt a naplót. Följegyzéseimet, alig tizenkét keserves hónap keserű gyümölcsét aktatáskámban mindenféle viharokon keresztül rendületlenül magammal cipeltem. Emlékezni kell és nem szabad felejteni, állapítja meg, a napló végén, hozzáteszi, hogy ezt a kort valószínűleg ,,unokáink nem fogják megérteni"!
Heltai Jenő: Vallomás
Mi ketten egymást meg nem értjük,
Nagyon sajnálom, asszonyom,
De ha nem kellek szeretőnek
Egyébre nem vállalkozom...
(részlet)
forr:, net |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Heltai Jenő |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 4
|
|
|
|
2020. Augusztus
| | |
|
|
| ma: |
5 db bejegyzés |
| e hónap: |
108 db bejegyzés |
| e év: |
1398 db bejegyzés |
| Összes: |
9032 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 922
- e Hét: 1873
- e Hónap: 10895
- e Év: 78660
|
|
|
Online
