|
2020-09-17 23:54:23, csütörtök
|
| |
| |
Kálnay Adél : Utazó
Viszi a szemem a világot
magával, s mindent egy
helyre gyűjt, oda, ahol
a képek majd szépen
összeérnek, s gömb lesz
belőlük, csillogó csoda.
Megvillannak benne a
sáros udvarok, a néma
kertek, s a lusta dáliák,
kering a falhoz támasztott,
ócska seprű, a rövid láncon
csaholó kutya, az árokparti
pipacsok, s a szélcibálta
mindig bús akác...
Viszek, viszek mindent
magammal, nem tudom
elhagyni, letenni se,
még nem tudom, mindez
mire lesz jó, mire kell,
de szemem elkapta,
s nem engedi el soha.
Agyamba, lelkembe
égtek a képek, köztük
a fáradt, kopott,
régi dagerrotípiák,
évek százai keveregnek,
lámpa körül zsongnak
így a tarka lepkék,
fel-felvillannak és
sisteregve enyésznek el.
Mióta is utazom, mióta!
Közben gyűlnek egyre
képeim, s néha azt hiszem,
láttam már mindent,
minden örömöt és
minden szenvedést.
Tudod, egyszer még
Istent is láttam,
apró lányka volt,
rozzant ajtókeretnek
dőlve álldogált,
szurtos kis kezét
nyújtotta ételért,
s éjsötét szeme
égetett, mint a tűz.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Versek 5 |
|
|
|
|
|
Offline
