|
 1/2 oldal 
|
Bejegyzések száma: 11
|
|
|
|
|
|
2020-09-06 16:49:22, vasárnap
|
| |
| |
István Bőr - Utad végén
Utad végén megérkeztél,
hol őseid is várnak rád,
életedben, bármit tettél:
ellened már nincs semmi vád.
Ne nézz vissza a múltadra,
hiszen a sorsod köddé vált,
bármit is hoztál az útra:
itt most semmit sem vihetsz át.
Így, hát mit idecipeltél
a csomagodat dobd ide,
amielőtt tovább mennél,
tedd csak bátran a többire!
Pénzed nálam semmit sem ér,
bármennyit hoztál is ide,
ott egy kupac, még odafér
úgysem vehetsz meg semmit se.
Ez itt már az én világom,
nem lesz szükséged semmire,
azért egy kicsit csodálom,
hogy mért nem hagytad senkire?
Szép napot.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2020-09-06 16:38:15, vasárnap
|
| |
| |
Kalla Éva - Végtelen szerelem
Szakítottunk. Nem először, sokadszor, de ez most véglegesnek tűnt. Majd belehaltunk mindketten ebbe a szerelembe, egy fél másodpercig sem bírtunk meglenni egymás nélkül, s ezen változtatni kellett. Mert ugye az nem lehet, hogy az ember ne tudjon semmi egyebet csinálni a szerelmeskedésen kívül. Éveken át csupán egymás testével voltunk elfoglalva, alig aludtunk valamit, nem ettünk, nem ittunk, csak gyönyörködtünk egymásban. Csoda, hogy életben maradtunk. Nem is értem hogyan.
Késő este volt, úgy éjféltájt, érdekes módon, egyszerre szólaltunk meg:
- Vége.
- Igen így, nem mehet tovább - mondom.
- Holnap elmegyek - mondja ő.
- Nem szabad addig várni, mert nem lesz erőnk felkelni, én most megyek el.
- Várj, megyek veled - s már veszi a nadrágját.
- Nem akarom, egyedül szeretnék lenni, hátha sikerül. Az imént még te is azt akartad, hogy vége legyen.
- Igen, de meggondoltam magam.
- Én nem - és rácsuktam az ajtót.
Lassan lépkedtem, mert úgy éreztem, mintha valami visszalökdösne hozzá. Beleharaptam a nyelvembe, megcsipkedtem a karom, mert el kellett nyomnom a lelkem fájdalmát fizikai érzetekkel. Egy jókora kavics került az utamba, gondoltam, ha a villamosmegállóig el tudom rúgni, akkor szabad leszek. Megálltam, gondosan megigazítottam a lábam előtt a követ, s erősen koncentráltam. Nem volt messze a megálló, néhány méterre lehetett. Sokáig álltam, mert féltem, mi lesz, ha nem sikerül. Persze nem úgy álltam, mint egy cövek, nádszálként hajladoztam ide-oda, hisz gyenge voltam még. Szerencsére egy lélek sem jött arra, még részegnek néztek volna. Bizonyos értelemben az is voltam, de már kezdtem kijózanodni, s ez jól esett.
Átvillant az agyamon, hogy talán öngyilkos lesz, majdnem visszafordultam. Nem lehet, biztattam magam, ha ő inkább azt választja, nem a szabadságot, hagyni kell, mert én szabad akarok lenni, szárnyalni az elmémmel, elég volt a test fogságában.
Nekigyürkőztem amennyire csak tudtam, magasra lendítettem a jobb lábamat, a balra támaszkodva igyekeztem megtartani az egyensúlyomat, rúgás! Az én kövecském a villamosmegállón túl landolt. Nem mondom, hogy ettől örömmámorban úsztam, mert elképzelésem sem volt arról, mihez kezdek magammal, de megjött az önbizalmam és most már határozottan elindultam a homályos célom felé, a megállóba.
Fél perc múlva utolért.
- Ne menj el, maradj, kérlek, könyörgöm!
- Nem tehetem - feleltem ridegen, és hátat fordítottam neki ezzel is jelezve, nem akarom folytatni a beszélgetést, de közben parányira zsugorodott a gyomrom.
- Megkísérelhetnénk normálisan, ahogy mások. Majd eljárunk moziba, színházba, koncertre, kirándulni is megyünk, bejárom veled a világot, aztán lesznek gyerekeink, s megtanítjuk őket szeretni, annyira szeretni, ahogy mi szeretünk. Hidd el, menni fog!
Most látszott mennyire törékeny az elhatározásom.
Elbuktam. Megfordultam, magához vont, máris a karjában hevertem. Elöntött a forróság, hozzásimultam szorosan, ahogy csak bírtam.
Egészen átizzott a testünk, teljesen egybeolvadtunk.
És hogy, hogy nem, akkor az egybeforrt test zöldes fénnyel pulzálni kezdett, ahogy a pulzálás gyorsult, egyre kisebb lett, amíg akkora lett, mint egy szentjánosbogár. Pontosan akkora lett, s ugyanúgy világított.
Felszállt a pici bogárka a magasba, s cikázott, röpködött, míg el nem fáradt, majd lenyugodott egy kisfiú párnáján. A gyerek édesdeden aludt, a nyál is kicsordult az eltátott száján.
Korán reggel frissen, kipihenten ébredt, rögtön észrevette a bogarat. Óvatosan megfogta és a keze ügyében lévő gyufás skatulyába dugta.
A vitrinben tartotta a rovargyűjteményét, gombostűre szúrva sorjázott rajta a sokféle rovar. Már csak egyetlen hely maradt rajta, már csak ez a kicsike bogárka hiányzott róla.
Az iskolában büszkén mutogatta az osztálytársainak és a biológia tanárának.
Csillagos ötöst kapott érte.
(szépen hirdeti a szerelem halhatatlanságát)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szerelem és szeretet |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2020-09-06 16:31:07, vasárnap
|
| |
| |
Úgy megyünk át egyik évből a másikba,
mintha két egybenyíló szobán.
Még nem öregen, de már csontjainkban
valami furcsa hidegséget érzünk.
Álmainkra lesben áll a pók, tökéletes
célkört fon köréjük, a hajnal gyöngyökkel
ékesíti fel.
Pethes Mária |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Pethes Mária |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2020-09-06 16:27:07, vasárnap
|
| |
| |
,,Az értékek teremtőjének szerepében az ember ízig-vérig önkívületben él: zsákmányul ejti a hit, hogy valami is létezik, holott ha csak visszatartjuk a lélegzetünket: leáll minden; ha felfüggesztjük az érzelmeinket: semmi sem rezdül; ha elfojtanánk a szeszélyeinket: minden egyszínűvé válna."
Émile Michel Cioran
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Idézet özön |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2020-09-06 16:23:28, vasárnap
|
| |
| |
ebben az omladozó házban
lakott a szeretet, de olyan
messzire költözött, hogy
már csak az önmagát sokszorosító
vadpetúnia ad hírt arról,
hogy egykor itt boldogan létezett.
Pethes Mária
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Pethes Mária |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/2 oldal
|
Bejegyzések száma: 11
|
|
|
|
2020. Szeptember
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
171 db bejegyzés |
| e év: |
1777 db bejegyzés |
| Összes: |
10039 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 575
- e Hét: 3686
- e Hónap: 7436
- e Év: 76356
|
|
|
Offline
