|
2020-10-30 06:22:55, péntek
|
| |
| |
Félünk kimondani ami bánt,
mert attól tartunk, hogy azáltal
elromlik az is, ami jó volt.
Kerüljük a konfliktust,
mert viszolygunk a gondolattól,
hogy esetleg elveszítjük azt,
ami valójában sosem volt a miénk.
Azt hisszük meg lehet úszni,
és a dolgok maguktól kisimulnak,
mert az idő segít,
és jópofát vágunk a rosszhoz is.
Közben a kapcsolatból kialszik a valódiság,
és az őszinteség hiányában
felületes színjátékká válik.
Szégyen és bűntudat kísért,
ami növeli az elfojtás feszültségét,
és így egyre csak szeparálódunk,
kirekesztjük magunkat és a másikat
a közös valóságból.
Elkezdődik a néma hibáztatás.
Időzített bombát gyártunk
önmagunk és egymás számra.
Az ízek intenzitása csökken,
az illatok szagokká lesznek,
és minden édes megkeseredik.
Az időtlen
számolt várakozássá lesz.
És közben kutatjuk,
hova lett a mélység,
hova lett a figyelem?
Hol a harmónia?
Az bizony elveszett.
Az első alkalomnál,
amikor féltünk őszinték lenni,
nem mertünk kimondani,
nehogy elveszítsük azt,
ami abban a pillanatban
már el is veszett.
Tehát bátorság,
és adjunk hangot tapintattal,
mielőtt a valóság színházzá lesz.
Szalai Mara
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Lelkünk titkai 2. |
|
|
|
|
|
Offline
