|
2021-01-27 19:15:38, szerda
|
| |
| |
VÖRÖS LILIOM VERSEI 
Vörös liliom /Kovács Daniela/ költő Nagyváradon született /1976 február/, de káprázatos szókinccsel beszéli a magyar nyelvet. Új hazára lelt Magyarországon, mi meg benne egy fiatal tehetségre leltünk, találtunk. Már több verseskötete jelent meg /Néma sikoly, Szó ölelések, Tiszavirágaim/
Versei szívet, lelket melengető, csodás versek, olyan különlegesen finom szóképekkel vannak tűzdelve, amelyek valódi művészi értékkel bírnak.
Link
Link
AZT AKAROM
Azt akarom, hogy viharedzett sorsom,
és mélyembe búvó sok vesztett remény,
lágy tenyeredben építsenek otthont,
ott szülessen újjá a legszebb mesém.
Azt akarom, hogy lángod fájón égjen,
sóhajod szavába szakadjon a lelkem 
s egy életen át ifjú fejjel, vénen,
csak a Te szíved szeressen még engem.
Azt akarom, hogy viharedzett sorsom
és mélyembe búvó sok vesztett remény
a Te tenyeredben építsenek otthont,
belőlük csirázzon ki a szenvedély.
Azt akarom, hogy forrjon vágyam vére
és jéggé hűljön, ha majd nem leszel,
hogy együtt táncoljunk az élet zenéjére,
hogy minden utam hozzád vigyen el.
ÁLMODLAK...
Az est elpihen hunyt pilláimon.
Fájó, fázó, beteg ez a fény,
kutak mélyéről hideg tükröt von
kék falainkra a hazajáró remény.
S míg nézem lomha járását-kelését,
Megtalálja lelkemnek azt az apró rését,
hol beszivároghat végre némi mámor.
Álmodlak. Nézd, hogy áthat az öröm,
e forró láztól egész bensőm remeg, 
tépjen hát szét mind a tíz köröm,
mint cikázó, villámos orkán az eget.
Szeress! Látod, elevenre vált
kezed nyomában az élet, az álom.
Magam mögött hagyom porszürke hamvát,
míg Te vagy az élő, szép valóságom.
ÁLOM MARADSZ
A gyertyafénye bőrömre tapad,
a szél fütyülve zengeti a távolt,
lábamnál dorombol az alkonyat,
vérereimen átkúszik a mámor,
izzó szenvedély, kegyetlenség és jóság, 
perzseli szárazra ajkamon a szót,
álom maradsz, szélfútta valóság,
mert ébredéskor már nem leszel sehol.
BÚJJ IDE KÖZEL
CSÓKJAID NYOMÁN...
Kitárult sziromként nyíltam tenyereden
viharszárnyaimtól örvénylett a perc
mohó szomjúsággal ittál belőlem
ámult szívem kémlelte mennyire szeretsz... 
Látásom szavával idomultam hozzád
önfeledten tobzódtam hajad illatában
csókjaid nyomán nyiladozó rózsák
pirosra gyulladtak ölem harmatában.
ELHAGYTÁL
Hiába elhagytál, szerelmed itt van, átölel, simogat.
Érzem az illatod, mikor elfog a keserűség bánat.
Hallom nevetésed mi víszhangzik kihalt lelkemben,
Látom szemed csillogását, mi beragyogja életem.
Kedvenc parkodban egyedül sétálok, ballagok.
Minden falevélen ott látom mosolyod.
A bokroknak minden rezdülésében téged kereslek,
Hátha újra megpillanthatom kecsesen ringó testedet 
Patak tükrében látom angyali arcodat.
Szélnek süvítésében hallom csengő hangodat.
Az égre, ha felnézek, újra látlak,
Hogy jössz felém...de már hiába várlak.
Hisz oly távol vagy e bűnös zord világtól.
Elhagytál engem,de nem önszántadból.
Mert az angyalok elvittek magukkal az égbe,
De a lelked itt marad szívem legmélyébe.
.
ÉN IGÉZVE NÉZLEK
Nézlek, ahogy alszol, Te arany árny-halom
csodás tested körül zenét fest a fény,
becézve siklik kezem hátadon
ábrándba ringatsz, akár egy költemény.
Pilláid ívén ül a nyári meleg,
vágytól nedves ajkad olykor megremeg,
s azóta, hogy lehunytad gyönyörű szemed,
dallal töltődik köröttünk a csend. 
Cinkos kebleden pihennek az álmok
s én igézve nézlek, soká, csöndesen,
féktelen gyönyörnek boldog útját járom
szerelmedre vágyva ősi tűz gyúl bennem.
De Te, alszol tovább szelíd némaságban
mit sem tudva arról, hogy csókod éhezem,
hogy buja álmaid labirintusában
szüntelen bolyongva vágylak, Édesem!
HA...
Ha szeretnek, miért zokogok?
Miért nyomasztanak a köznapi gondok?
Miért úgy járok-kelek, mikor sötétül,
mint ki görnyedt háttal jön egy temetésről?
Hát nem érted? Valahányszor hanyatlik a Nap,
én minduntalan látok sírhalmokat,
és cipelem magammal a világ kínjait
s a lét másvilágra nyúló árnyékait.
S amikor fellobbannak kinn a lámpa-lángok,
képzelt utakon koldusokat látok,
szeretetre éhes, bánatos szemeket,
a semmit markoló embertenyereket.
Magányukat érzem. Átok ez vagy áldás,
hogy másnak vakság, ami nekem látás?
Akár az éj sötétlő gyászszíne,
Olyan a világ keserű szíve.
Látszat-életnek halottjait látom.
Mint holt levelek ringnak a lefagyott ágon,
Kényszerből élnek egy abban a házban,
De sok éve nem égnek egyforma lázban.
Árva gyermekeket. Iszonyú. Iszonyú,
Értelmetlen halál, gyilkos háború,
Angyalok danáját 
hallom mindörökkön,
Ringatják, a sok üres bölcsőt.
Majd hallom az éj homályán át
Egy meg nem született magzat sikolyát,
A világ négy sarkából dől, a vér,
Harc, szégyen, hála egy falat kenyérért.
Látod? Isten átka rajtam,
Csókold hát meg kíntól vérző ajkam,
Emelj fel, ölelj szorosan, szeress,
Talán így az átokból egyszer áldás lesz.
Légy Te az egyetlen, ki szelíden fogad,
Általad illanjon a kínzó gondolat,
Egyetlen légy, ki örömhöz emel,
ki helyettem sír, ha mégis sírnom kell.
HA KÖZELEMBE TUDLAK...
A szívemben búvó jégkristály százai
Elolvadni látszanak, felmelegszem
Amikor hozzám érkeznek gyönyörű szavaid
Ízét érezteti velem, a csodás szerelem.
Nincs bűnöm egy sem, csak vágylak
Vágyom egyetlen finom érintésed 
A szavad, a felém közeledő lépted
Hogy megpihentesd rajtam gyönyörű tekinteted.
Simulj oldalamhoz, derekam ölelve
Hadd érezzem értem lüktető véred
Ha közelemben tudlak, nem zaklat félelem
Nem kínoz a tudat, hogy elveszíthetlek.
HA MEGKÉRDEZNÉL...
Ha megkérdeznél,
szeretlek e Téged
csak hagynám,
hogy szemeim
beszéljenek Neked,
hogy ők, a lelkem tükrei
meséljék el,
mi az, amit érzek...
Ha megkérdeznél,
hogy vágyok e Rád
csak hagynám,
hogy megérints, 
kezeddel tapintsd,
hogy Te magad érezd,
ahogy izzón perzsel
kezed alatt testem...
Ha megkérdeznél
vágynék e másra,
kitépném a szívem,
hogy bele tudj látni,
hogy elhihesd nekem,
nincs másnak ott helye
a Te otthonod
örökkön örökké...
HIÁBA SZÓLÍTLAK...
Éhes záporeső mossa el a szennyet
évek hosszú sorát, élénk emlékeket
csöndes jelenünk súlyos buckát emel
oly régen nem érzem meleg tenyered.
Hiába feszülök, akaratom gyönge
a vak véletlenre bízom életem 
s a végtelennek tűnő nyarak üledéke
vegyül majd össze a régmúlt percekkel.
Lantom hangzatára megremeg a távol
velem zokog együtt a hajnali köd
virrasztó óráim sírnak utánad
hiába szólítlak, vissza sosem jössz.
HOGYAN SZERESSELEK?
Hogyan szeresselek?
Lágyan,
miképpen virágszirmokat sodor
a júniusi szél?
Vagy, mint a lét határán
árnyként sompolyog
az éltető remény?
Mondd, hogyan szeresselek?
Vakon,
ahogy az idő szűk gödrébe
tűnik el nyomtalan?
Vagy vadul
égve, fájva, gyötrőn
húsba tépő kínnal?
Hogyan szeresselek? 
Riadtan
hajtsam előtted alázatra
szomorú fejem?
Vagy kínmosollyal nyílt arcomon
nyújtsam feléd kezem?
Mondd, hogyan szeresselek?
Szelíden,
mint kezed szokott pihenni
nyitott tenyeremen?
Vagy tudatosan,
miként küldöm ölelésem
át az éteren?
Mondd, hogyan szeresselek?
HOGY SZERETLEK-E?
Kérdezz csak meg, elmúlt-e a láz
elaludt-e a szó sebhelyek csöndjében
nézz a szívem mélyére, hol magadra találsz
és tudd, mitől könnyebb a lélegzetvétel...
Hogy szeretlek-e, kérdezz csak újra 
és közben lásd szememben a tüzet
a fergeteges érzés tagadhatatlan múltja
nem hódol be soha idegen időknek!
INDAKÉNT FON ÁT...
Ha látom szemedben csillogni a vágyad
s a perzselő tekinteted, testemen pihen
kezed végig siklik, felébreszti vágyam
nem szeretett így, eddig senki sem.
Ha fülembe téved, szerelmes vallomásod
suttogó szavad, megdobogtatja szívem
pezsegni kezd a vérem, követem tapintásod
széles vállad ívét, ámulattal nézem.
Öledbe veszel, s a lángra gyúlt pamlag 
szerelemillatával átfon, betakar
csitítod torkomon megbúvó asszonyvágyam
és gyönyörködsz abban, ahogy a vágy átjár.
Majd elnémul minden, ránk szakad a csönd
egymás mellé fekszünk, kezedben pihen kezem
a kisimuló arcomon látod gyönyöröd
indaként fon át, szerelmes ölelésem.
KETTŐNK KÖZÜL
Ha arcodba mélyülnek a fáradt sóhajok,
s néma könnyeid mozdulatlanok,
szívedbe váj a mostoha sors karma,
a magas Ég felé mindkét karod tartva
jusson eszedbe, hogy hull a lélek vére,
de ha felfigyelsz szíved énekére,
tudni fogod; lehetsz gyönge, törpe,
belemerülhetsz a sötétbe, ködbe,
s ha netán térdig elkopott a lábad,
míg számtalan, rögös utadat bejártad,
és mindkét talpad véres, merő seb:
kettőtök közül Te vagy erősebb!
Legyen benned hit és szilárd akarat! 
Nincs lehetetlen a szabad ég alatt.
Nézd csak meg a hitbe merülőnek
kudarca sincs, hisz súlya vész a kőnek,
takarhat kezével kínt, tövist, sebet,
de ajkai közül áldott dal ered.
Mikor azt hinnéd, minden hiába,
sóhajts egy nagyot, s kiálts a világra,
hogyha egész völgyed nagy köd fekszi meg,
kettőtök közül Te vagy erősebb.
KÉT ÁLOM KÖZÖTT
Ma éjjel tágra nyílott vágyam kék szeme.
Őnéki a hajnal épp csak hogy megérett,
s ott, hol a ternyék és rózsák keverednek
a te kihűlt emléked árnyéka kéklett.
Újra élni kezdtél. Sajgón, elevenen
lüktettél már aluvó szemhéjam mögött, 
s lüktetésed, mint e betűrengetegben
épp oly időtlen volt, és épp olyan örök.
Hogy meg is szólaltál-e, már nem emlékszem.
De azt bizton tudom, hogy szemed bogarán
zsibbasztó bánatként olvadt el egészen
a golgotajárású, szíven vert magány.
KI ENGEM SZERET
Ki engem szeret, tudja mi a kín,
mégsem viszonozza soha tagadásom,
léptemet követi a világ árkain,
lelkét eladja, csak mosolyogni lásson.
Ki engem szeret, belőlem zokog
nem is sejtve, hogy könny az, amit ejt, 
nevetve hiszi, hogy amitől borzong
rossz álom csak, mit hamar elfelejt.
Ki engem szeret, sosem áll odább,
ha retteg sem tudja, mi a félelem,
a semmiből teremt milliónyi csodát,
és kézen fogva visz sorson, életen.
MA NEM SZAVAIDBA...
Ma nem szavaidba,
hanem az azok közötti
csendbe burkolózom
álmaim ébren őrzöm,
és elgondolkodom.
majd alig hallható
halk sóhajom eljuttat oda, 
ahová igazán vágyom
és megfeledkezve
magamban hordozom
első vallomásod,
egy gondolatszirom,
mely előcsalja most is
félénk mosolyom ...
MARADJ MÉG...
Sóhajodba hal meg az eddig élő csend
égő füled tövéhez tapad édes csókom
finom érintésed több éhséget teremt
míg szívembe zárva nevetésed hordom.
Csintalan játékot űz arcodon a fény 
buja szerelemre hívogat a lelkem
fogd meg az idő tévelygő kezét
és maradj meg örökre, örökre mellettem...
MÁR NEM ÜLDÖGÉLEK
Már nem üldögélek
a bánat romjain
visszhangzanak bennem
Gyönyörű verseid
s immár vidáman
a látomás tovalibben
mennyire tisztán érzem,
csak Téged szeretlek! 
Szívedbe kapaszkodva,
adnám magam Neked
így elcsitulna vágyam,
mely folyton perzsel, éget
a szemem könnyezik,
hiányod feszül bennem...
úgy vágyom érintésed,
nélküled elveszek!
MÍG BENNE VAGY...
Míg érintem a fehér, puha selyemkezed
és zöld-arany íriszed csak nekem mosolyog,
míg ajkadnál a szíved beszédesebb
s a mosolyod körül felcsillan a csókod,
míg így tartasz forrón, szorosan átölelve
s néma éjlepelként borítod be testem, 
míg csak körülötted kószál képzeletem
s a ki sem mondott szavad már ajkaidról lesem,
míg benne vagy a versem forró melegében
és visszanyerem általad rég elveszített hitem,
míg falevélként úszom csókod tengerében
hihetetlen boldogság járja át a szívem.
NEM TORPANSZ MEG
Ó, te drága, fáradhatatlan szívem,
hányszor remegsz úgy, mint szélben kinn a fák,
hányszor zülleszt szét a másba vetett hitem,
mégsem torpansz meg, csak dobogsz, versz tovább,
hányszor alszik ki mélyedben a tűz,
majd érzem újra benned éles melegét,
egy pillanatra megállsz, reménytelennek tűnsz,
majd ismét nekilódulsz múltat feledvén,
és csodát áhítva szenvedéllyel töltődsz
helyettem is hiszed jövőm igazát, 
ha marcangol a kín, egy pillanatig gyötrődsz,
de hamar újra érzed az öröm illatát.
Álom-üst fortyog benned, mint a láva,
a legsűrűbb méz is mélyedből ered,
bátran indulsz el minden vad csatába,
majd győzelem tölti minden szegleted.
Az időknek tükre nem hagy nyomot rajtad
nem félsz, hogy a csend árnyát veti rád,
bérc-nyomta kővé változol a bajban,
nem torpansz meg, csak dobogsz, versz tovább...
NÉLKÜLED
Hiányzol, mint sivatagnak a víz
Hiányzol, mint rozsának a tövis
Hiányzol, mint nyárnak a napsütés
Hiányzol, mint télen a hóesés
Rossz nélküled, mint gyerekkor, ha nincs nevetés
Rossz nélküled, mint szerelmedtől egy baráti ölelés
Rossz nélküled, mint a csók melyben nincs szenvedély
Rossz nélküled, 
mint csillagok nélkül egy csendes éj
Fáj, nagyon mikor rád gondolok
Fáj, nagyon mikor rólad álmodok
Fáj, nagyon mikor érzem illatod
Fáj, nagyon mikor latom az arcod
Üres az éjszakám, ha nem vagy itt velem
Üres a nappalom, ha nem fogod a kezem
Üres és sivár nélküled az életem
Légy velem... és szeres engem
ÖLELJ ÁT SZOROSAN MAGADHOZ
Ölelj át szorosan magadhoz
Reménységgel teljen újra lelkem
Oszlasd fel a félelmetes viharokat
Ragyogjunk újra, szerelem fényében
Simítsd el gondoskodó kezeddel
A szívemben tátongó sebet 
Vágyaink vegyüljenek össze
A város fölött uralkodó csönddel
Ölelj át szorosan magadhoz
Hadd bújjak oda, szíved közelébe
Csak ennyi kell a boldogsághoz
A múlt, a jelen és a jövő reménye.
ÖRÜLNÖM KELLENE...
Sietve törlöm arcomról a könnyet,
ha bántón vádolom a sivár életet
örülnöm kellene, hogy vágyakozva élek
hisz az a halott, ki meg sem született...
Örülnöm kellene minden szépségnek
amelyben Téged beleálmodlak,
a csontomig ható fájó remegésnek
amikor nagyon, nagyon akarlak!
Sietve törlöm arcomról a könnyet, 
ha múltam nyomában égő seb fakad,
mert akkor is, ha összeomol minden
porba roskadva is a vágyam megmarad.
Örülnöm kellene és lábujjhegyen várnom,
hogy hozzám rendeljen jókedvében az Isten
hangodat halljam túl a hallgatáson
és ne illanj el, minden ébredéssel.
RÁD GONDOLOK...
Ablakom előtt a fák ölelkeznek
a szörnyű hidegben melengetik egymást,
rőt levelekre írnak egymásnak szerelmet
és ahogy Őket nézem, elönt a kínzó vágy...
Az avarszagú alkony lüktet egyet-egyet,
sűrű árnya sötétlik könnyes arcomon 
a messzeség szavát szívemhez emelem
és megmutatom neki, mi az, mi bánt nagyon.
Fűszálakon is csak fájó könny remeg
feléled bennem a mindennapos ábránd
s ha mardosó vágy éri szívemet
rád gondolok embertelenül árván.
RÉMÜLTEN ESZMÉLEK
Benned élek. Dús vágyakozással
hallgatom szíved csöndes ütemét,
s ha elhalkulna e harsonás dal,
ha elillanna ez az üdeség, 
árnyékomra buknék. Odavesznék,
mint szulák, mely együtt hal a nyárral.
Óvd hát magad, te drága tünemény,
hisz benned élek. Életed által.
SÍRÁSBA CSUKLÓ SÓHAJ
Nem tudom, merre vagy. De még hallak.
Hallom a szíved... úgy zokog, vágyik,
szélnek feszül, majd égbolthoz tapad,
és meg sem áll a bizonyosságig.
Tudom, hogy szeretsz, te büszke titkom,
te tűz, láz-lakta ópium-ábránd, 
hisz, ha álmod kezéből kisiklom,
az újabb álmod magába átránt.
De akkor mondd hát, miféle átok,
miféle rontás szegi szárnyaid?
Nem látod? Az élet is megállott,
az is Rád vár. Mondd, miért nem vagy itt?
A SZERELEM OLYAN...
A szerelem olyan, mint a tiszta csend,
mely megigéz, majd csordultig betölt,
és ha józanságra parancsol a rend,
Te még sem akarsz, nem vágysz más gyönyört.
A szerelem olyan, mint gyöngéd rajzú száj,
fél-delíriumban csókol, becézget, imád,
majd amikor elmúlt - kínoz, gyötör, fáj,
őrületbe kerget, hogy halálodat kívánd.
A szerelem olyan, mint a végtelen, 
hol pokol, hogy menny, hol mosoly, hol könny,
de önmagát tagadni a szív képtelen,
még akkor sem, ha legyőzi a lélektelen közöny.
A szerelem olyan, mint egy gyújtó szikra,
egy puszta érintéstől lángokba borít
kiismerhetetlen, akár Isten titka
ha akar felemel, vagy térdre kényszerít.
SZÍVEDHEZ SIMULTAM
Ajkunkon pihegett a csend
Tenyered öblén pihentettem kezem
Gyönyörű pillanatok ivódtak mélyen belém
Szívemben őrzöm minden emléket.
Összesimultunk a vágytól űzve-égve 
Szavakká olvadtak a kósza gondolatok
Szívedhez simultam titokban reménykedve
Hogy örökkön-örökké ott maradhatok.
TE AKKOR IS TUDD
Ha lelkem elég majd a becsvágy parazsán
és kimondott szavam hol lázít, hol eseng,
ha rémálom ront rám minden éjszakán
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!
Ha megszoktalak Téged, akár a levegőt
és nem követem többé érverésemet,
ha ízednél az elmúlás íze keserűbb
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!
Ha minden ábrándom szeszélyekbe fúl
és én magam emelek magamra kezet,
ha ajkamon a csönd lomhán feszül-lazul
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek! 
Ha nem sistereg többé szavamban a láng
és nem dicsérnek többé a szelíd emlékek,
ha puhán betakar az örök hallgatás
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!
Ha széles kört von körém a halál vigyora
és szálaira foszlik a hű emlékezet,
ha nem jut többé balzsam az égető kínomra
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!
Ha sorsba vetett hitem halkan búcsút rebeg
és tántorgó lidércként végleg elveszek,
ha nem ejtem ki többé méztartalmú neved
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!
TENYEREMBE VESZLEK
Jaj, hány nesz ágál folyton lelked alján,
és hány világvihar ejt rajtad sebet,
mégis úgy csüngsz rút emlékeid karján,
mint egy kisgyerek.
Vakon hiszel még minden sanda vádnak,
mérgezett szónyilát szívedbe oltod, 
hisz köpenyét a rád mért álnokságnak
halálig hordod.
Ne félj. Itt vagyok, hol lábad megbotol,
takarlak, ha odakünn vad szél dadog,
s míg ily haraggal sorsod felett kotor,
veled maradok.
TÉGED SZERETLEK...
Én nem tudom, milyen törvényt hágok,
s ki mond ítéletet e vak világ felett,
de ismerve a leghűbb igazságot,
egy hitem van, Téged szeretlek!
Én nem tudom, hallik-e e szívhang,
ha minden más lecsendesedett, 
de úgy rikolt, mint átkozott bitang,
ha lelkem húrjainak ércén megremeg.
Én nem tudom, mit űzök sebborítva,
mint heves lázban lobogó gyerek,
hisz annyi versben meggyóntalak sírva:
egyedül Téged, csak Téged szeretlek!
-
VAGY NEKED ÉLEK, VAGY NÉLKÜLED MEGHALOK...
A szívem
fényszivárványokon vidult
gondtalannak hitt
egyszerű sorsom
angyalként éltem
hegyen-halmon túl
mígnem egy napon
lassú derengésbe
szerelmes szívverésed
véltem hallani...
életre keltek
sziporkás álmaim
újjászületett bennem
az őrjítő vágy 
éltem.. s a kimondott
gyönyörű gondolat
színesebb volt,
mint maga az élet
törékeny szárnyaimat
véresre téptem
tengerbe dobtam
nem kellenek
mit érnék én angyali létben
ha nem lehetsz enyém
s nem lehet tied
egész életem?
öleléseden kívül
semmit sem akarok
vagy Neked élek
vagy Nélküled meghalok!
VALAHOL OTT VÁRSZ RÁM..
Valahol ott vársz rám, túl a hallgatáson,
túl a bús ősz ázott magányán,
a Napba simuló felhőhasadáson,
túl a dajkáló sugár aranyán.
Valahol ott vársz rám, szelíd türelemmel
csodavilágunk száz meséin túl,
nyári éjjelekben rejtőző meleggel,
mely ölpuha, selymes emlékekbe hull.
Valahol ott vársz rám minden esthomályban,
minden derűs arc vonásain túl,
minden szenvedélyes, 
olthatatlan vágyban,
mely, mint forró láva föld méhébe fúl.
Valahol ott vársz rám minden édes ízben
hol a perc méze mindig visszacsókol,
csöndet megszegő, Istent áldó hitben,
hol leggyönyörűbb dallam angyalhangon szól.
Valahol ott vársz rám, hol súlytalan az élet,
sosem írt míves verseim mögött,
a kövekbe dermedt múlt hidegében
Te vagy a mindenség ég és föld között.
VAN OLYAN...
Van olyan csönd, mely jobban fáj a szónál.
Fölzokog benned, akár az őszi szél,
amikor felszántott rétek közt kószál.
Van olyan hű csönd, mely sírodig kísér.
Van olyan vágy, mely jobban fojt a füstnél.
Édesből fájó-keserűre válik.
Szöknél előle. Futva menekülnél.
Van olyan vágy, mely gyötör mindhalálig.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kovács Daniela & Anikó & Erika |
|
|
|
|
|
Offline
