|
2021-01-04 20:15:19, hétfő
|
| |
| |
TÓTH ATTILA VERSEI
ÁLOMMANÓ
Lopva oson, fut az ágyon,
a szépen vetett nyoszolyákon.
Hogy ne vedd észre halkan lépdel,
azt fürkészi merre nézel.
Nagy zsák a vállán,
úgy áll a párnán.
Ott áll türelmesen várva,
így telik az éjszakája.
Amikor már ásításod látja, 
kinyílik a mesék zsákja.
Van ott álom mesés, s fakó,
hogy mennyi szép nem is elmondható.
Szépen benyúl szűk zsebébe,
álomport vesz kis kezébe.
Esti álmod kiválasztja,
a szemedre ráragasztja,
meghinti szép álomporral,
aztán gyorsan tovanyargal.
BÚCSÚZÓ
Bár láthatnálak még egyszer, csak ma még,
mosolyod látnám, hallnám hangod, adná az ég.
Emlékszem még a napra, mikor elvitt a pirkadat,
te elmentél, de szerelmed itt maradt.
Itt ragadt minden terv és álom,
nincs igazság, csak ezt kiáltom.
Bár tudnám, mit tegyek, hol keresselek,
átmennék a fátylon, csak hogy szeresselek.
Átkelnék ködön, árnyon, ha lenne lábnyom,
melyet követve arcod újra látom.
Vagy követnék könnycseppet a porban,
lépést-lépés követve sorban.
Vagy szemed szikráját, ha látnám,
lehetne a túlvilági lámpám,
mi csillogva elvezet, utat mutat,
itt egy szív még érted kutat.
De nincs jel, s nincs már remény,
hogy e földi létben meglellek én.
Amit búcsúzóul elmondanék:
te voltál minden, mi szép.
Ékszer voltál életemben,
ékszer vagy a végtelenben.
Emléked megőrzöm, amíg élek,
amilyen voltál, olyan szépnek.
ESZPERENTE SZERELEM
Szembe mentem veled,
Sejtelmesen deres reggelen.
Szemednek tengere felett
Lelkem egyetlen hercege.
Ezer szerelmes cseppje,
Pereg merengve nekem.
Mely szelek gyenge ereje
Szerelem leheletet keres nekem
ÉG VELED
Álmomban régi emlékek közt járok halkan,
téged kereslek, ki velem voltál hajdan.
Fázom nélküled, belém mar a didergető hideg,
alattam a jég pattogása, a hó csillanása,
jégbe zárva életünk pár villanása, s félek,
többé nem engednek a fagyott képek.
Megállt az idő, ahogy elmentél,
emlék már, ahogyan szerettél,
nincsen már több szívdobbanás,
nincs már más, csak jégkoppanás,
nincsenek már színes álmok,
csak szívfagyasztó jégvirágok.
Nem hiszek már szép mesékben,
csak megfagyok a hóesésben.
Ha kérdenéd, hogy ragadtam a jeges pokolban,
hogy csúsztam el, én végigvenném sorban.
Nem mondtam el, hogy a legjobb voltál életemben,
mielőtt elvesztél a végtelenben.
Nem búcsúztam el, reméltem én, a balga,
hogy téged nem érint a halál marka.
De tévedtem, s ez lett az én keresztem,
elvesztettem, akit oly nagyon szerettem.
Elindultál búcsú nélkül, s hagytam,
Ezért járok most a fagyban,
bilincsben és láncra verve,
a múlt leplén át esedezve,
hogy megfogjam a két kezed,
hogy elmondhassam: ég veled!
FÁJ
Fáj a jelen, s fáj a múlt,
a mindenható kardja sújt.
Mi lenne más ez az örök átok?
Soha nem lelem, mire vágyok.
Fáj a jelen, s fáj a múlt,
hol a jövő, hol az út?
S ha megtalálom ráléphetek?
Rálépve lelek új életet?
Fáj a jelen, s fáj a múlt,
köröttem a világ elvadult.
Mindenhol csak szitok, ármány.
Elrepülni kéne egy angyal szárnyán.
JÓ ÉJSZAKÁT!
Alszik az utca, alszik a vár.
Alszik a hold is, alszik a táj.
Alszik az este, alszik a tér,
mindenki most nyugodni tér
Alszik a tó és alszik a rét,
elalszik a falon a kép.
Nem ketyeg már, alszik az óra,
alszik a nád is ringatózva.
Aludj Te is, aludj szépen!
Mint ezer csillag fent az égen.
Édes álmok bűvöljenek,
s az égi szemek őrizzenek.
Jó éjszakát!
A MENNYBŐL
Ha ezüstös éjjen felnézel az égre
meglelsz ott is a csillagok szemébe
ott leszek, ott fent a messzi végtelenben
s boldogan mosolygok, akárcsak életemben.
Csak felnézel az égre és meglelsz ott is
akárcsak szívedben ott élek most is
s gondolatid ha este nálam járnak
üzenem egyszer majd újra látlak.
És majd egyszer, ha utolér a végzet
utad majd a mennyekben ér véget
S leülsz közénk és nézünk azokra
a gyönyörű, boldog csillagokra.
MINDIG VAN REMÉNY
Ha rád tör a magány ne félj,
mindent áthat a remény.
Van fény az éjszakában
szíved bármelyik zugában.
Megleled pár kedves szóban,
egy boldog önfeledt mosolyban.
Reményt kapsz a csillogó szemektől,
Reményt az igaz, ölelő kezektől.
Bár kisértenek az eltűnt tervek,
a múlt dallamai láncra vernek.
Most az álom is hideg s kemény,
de ne feledd el, mindig van remény.
Ne fuss el, újra fel kell kelned!
A boldogságra újra rá kell lelned.
Hogy megleld utad, szinte mindent megér,
mert más boldogságot, lehet tőled remél.
SZERELEM?
A szerelem szívünk tépi, marja.
A szerelem lelkünk felkavarja.
A szerelem szívünknek csodája.
A szerelem lelkünk zengő ódája.
A szerelem ördög, vagy angyal?
Egy démon mézes-mázos hanggal?
Vagy csak egy édes álom?
S felébredve nem találom?
A szerelem hit? Vagy remény?
kinek puha, másnak kőkemény.
Van ki ölne érte, más érte halna meg,
Van ki hangját nem hallja meg.
A szerelem mindenkinek más,
Kinek pokol, másnak látomás.
S van akinek a szerelem halvány álom,
mert nem talált szerelmet a világon.
A szerelem szívünk tépi, marja.
A szerelem lelkünk felkavarja.
A szerelem szívünknek csodája
A szerelem lelkünk zengő ódája.
TÉGED SZERETNI
Ha eljő a nap, hogy nem lehetek veled, és
magába ránt a feledés, emlékem megfakul,
szíved lassan elhalkul, nem dobbantja nevem,
akkor már nem simít jobb kezem hasztalan,
nem leszek más, csak arctalan, poros emlék,
eloszlanak az álmodott esték képei, nem hívogatnak
szerelmed léptei, mikor tétován ölelne,
a karjaidban elveszne, de szeretne.
Ott leszek egy fiókban, mint papírra írt gondolat,
magában hordja sorsomat, s majd mesél,
mint az esti szél, úgy súgja majd lelkednek,
volt idő, hogy ily forrón szerettek.
Szerettek s szeretnek, mert el nem múlhat,
amiért ennyi könnyet elhullat egy lélek,
de félek, a végtelenbe vesznek eme
könnyek, meddők lesznek, nem teremnek
szerelmet, mert mit tudnak nyújtani?
Nem lehet velük új tüzet gyújtani.
Elgurulnak, mint egy szakadt gyöngysor,
belepi őket a szürke por, s nem lesz kor,
mikor valaki becsesnek találja e cseppeket,
nem számolják, mint az elmúlt perceket,
csak lépnek rajtuk egyet, nem is sejtve,
hogy egy hegyet felemelne az érzés,
mi őket szülte, s hideg estén neked küldte.
Talán nem így lesz, ez imám tárgya,
bár teljesülne szívem vágya, hátha
tényleg az enyém leszel, s boldoggá
teszel, mint egy napsugár, egy kósza,
amitől erőre kap a rózsa, ami felveri
a könnyekről a port, talán mégis látunk
olyan kort, amiben a víz tüzet lobbant,
így vigyázunk majd mi is jobban, hogy
ne hulljon több könny szerelmünkre,
amiben szívünk tisztán felhevülne,
nem emlék lennék, hanem minden napod,
így lehet, ha ezt akarod!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tóth Attila & János |
|
|
|
|
|
Offline
