|
2021-03-14 21:03:44, vasárnap
|
| |
| |
Csókay Béla:
Negyvennyolc
Nem tudni, hogyan kezdődött pontosan.
Egy biztos, úgy vélték akkor sokan:
- e nép csak hőzöng, de lázadni gyáva,
bizony, könnyű megváltásra vár ma -
és megterhelték azt, aki meglehet,
cipelt már hátán súlyos terheket;
de szépen szóltak a haza bölcsei,
gróf Széchenyi, Deák és Kölcsey
ezt az országot nagy szívvel szerették,
s omlott-meglazult ezer ereszték,
mikor egy nap, negyvennyolcban, tél után,
egy márciusi hűvös délután
a szabadság úgy tündökölt, mint a nap,
hogyha sugarai fényt ontanak.
A nép az utcákra bátran kiomolt,
szép tavasznak száz virága bomolt,
mit az ég ecsetje árnyalt, majd amint
tűnt a fény, kevert némi karmazsint
a kékbe, úgy ragyogtak az egek fent,
angyal sóhajtott lent a berekben,
és sokan hitték, hátha hosszú harcok
után elkotródnak a labancok,
és végre sikerülhet. Talán, ha most
lépünk - ez éltette Kossuth Lajost.
Olybá tűnt, tort ül a dicső szabadság,
rabigába hull végleg a rabság.
S mikor a nép hitte, sorsa nem veri,
bizonyos lett, hogy minden emberi
hősiesség és áldozathozatal
kevés lesz: állni fog a ravatal.
Idézzük Schwarzenberg osztrák minisztert,
kit az egész monarchia tisztelt:
- A gondolat szívünkben ott kódorog,
hogy a kegyelem ugyan jó dolog,
de azért előbb egy kicsit akasszunk,
mert soha nem szabad megriadnunk
egy kis vérfürdőtől. - S bár nagyon utál
ilyet tenni, de példát statuál.
És a császár? Világos lett, mint a nap:
friss uralmához immár vér tapad.
És akkor mély szomorúságba zártan,
megtört nemzet osztozott a gyászban.
Az áporodott réteken remegő
illattal telt meg a lágy levegő,
és vészjósló fuvallat jött néhanap,
megremegett a föld is, és a nap
fényes sárgát festett az égre, mármint
aranyat meg vérrel átszőtt kármint,
s volt, aki még csaholt a vesztőhelyen,
vagy nyakát dugta illedelmesen
a szépen illesztett kötélhurokba,
miközben a mihaszna, goromba
hóhér biztatta; s addigra jottányi
ereje sem maradt, de Batthyányi
fél térden várta puskából a halált.
Bátor volt, de akkor halálra vált.
És gyászba bújt minden város és falu,
és iszonyú bosszút állt Haynau.
S mikor a legnagyobb bástya dőlt le itt,
megutáltatták szegény Görgeit
e néppel, s miként a lúgok és savak,
úgy martak azok a vádló szavak.
Megérjük-e valaha, egyszer, talán,
hogy véget ér sok év magyar magány?
Ó, te szegény, megnyomorított nemzet,
akit több, mint évezrede nemzett
a véres és szeszélyes történelem!
Ideje, hogy begyűjtsük énvelem
együtt a régiek egykori álmát,
mi, utódok, hogy belőle máglyát
rakjunk, és megmelegedjünk fényinél.
Mert vitathatatlan tény, hogy minél
nagyobb a fény, annál távolabb látszik,
őseink tüze messze világít,
s hiába vett el életet a bakó.
Ami szent, az sose lesz eladó.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Mai költők versei |
|
|
|
|
|
Offline
