|
2021-11-20 07:33:27, szombat
|
| |
| |
Az ember és a hegy Gyenge Ildikó
Amikor az ember felfele megy,
Nagyon magas az a hegy.
Oly távolinak tűnik a csúcs,
Rejtéllyel kövezett a hegyi út.
A lépteket, szaporán teszi,
Az akadályt könnyen veszi.
Sietve megy, szinte szalad.
Nem ismer félelmet, csak halad, csak halad.
A szív boldogsággal teli,
Az álmokat sok tarka virág fedi.
Reményt gyújtanak a csillagok,
Terveket festenek a szivárványok.
A tájból az ember mit sem lát,
Kerüli a bokrot, kerüli a fát.
Tengernyi a jövő képe,
Végtelen a lehetőség léte.
Az utat sok titok övezi,
Az idő, úgy tűnik, tengernyi.
Rejtve marad az idő csapdája,
A Jövő a legjobb barátja.
Amikor az ember a hegyre felér,
Elszáll a köd, kitisztul az ég.
Onnan fentről az ember mindent lát,
Lefújja szél a homály fátylát.
Az idő és a lélegzet egyszerre megáll,
Mit nem láttunk meg, utánunk kiált.
Nem is oly távoli, és nem is magas ez a hegy.
Lépteink nyomában feledésbe megy.
Ami a batyujában maradt,
Eltévedt, csúnya szavak.
Útkereszteződések,
Megtett és meg nem tett lépések.
Mielőtt tovább megy, nagy levegőt vesz.
Leül, lelkében rendet tesz.
Eltűnnek a haszontalan kellékek,
Maradnak a pókhálós emlékek.
Amikor az ember lefele megy,
Nagyon kicsi az a hegy.
Lelassulnak a lépések,
Ünnepek az emlékek.
Minden fánál, bokornál megáll,
Mi fontos volt, nem az már.
Az idő, úgy tűnik, fogy.
A legjobb barátja a Most.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: VERSEK |
|
|
|
|
|
Offline
