|
2021-11-30 12:24:45, kedd
|
| |
| |
Karácsonyi történet - Boglárka
Véget ért a tanítás, a sok gyerek felszabadultan, nevetve özönlik ki az iskola kapuján. Egy szőke kislány lép ki utoljára. Kék szemeivel, melyek tiszta lelkét tükrözik, szelíden néz a többiek után.
- Gyere, Boglárka, megvárunk! - kiáltottak felé az osztálytársai. Szerettek vele beszélgetni, mert kedves, okos, segítőkész, mindenki szereti. Még a fiúk is...
Ahogy beszélgetve mennek hazafelé, egyszer csak megpillantanak az út túloldalán egy öregembert, aki taligát tol maga előtt. Ruhája piszkos, szakadt, elhanyagolt. Fejét lógatva komoran, magába roskadva, lassan halad előre.
- Oda nézzetek! - mutatnak az öreg felé. - Ott megy Retkes Robinson!
- Retkes Robinson! Retkes Robinson! Hű, de szagos! - kiabálnak neki gúnyosan, szamárfület mutatva.
Az öreg megállt, rájuk nézett, majd megtörölte arcát és tovább indult. Boglárka kétségbeesetten figyeli a többieket.
- Mit csináltok? Miért gúnyoltátok ki azt a bácsit? Nem bántott senkit sem!
- Ugyan már. Boglárka! Te még nem láttad Retkes Robinsont? Évek óta egy ruhában jár, olyan büdös, hogy nem lehet a közelébe menni! Ezért is kapta ezt a nevet. Azt mondják, soha nem szól egy szót sem, biztosan néma! Állandóan ilyen koszos, és a taligája nélkül nem megy sehova, az a háza! Pedig már majd szétesik, úgy nyikorog a kereke!
Boglárka szomorúan néz az öreg után, aki próbál nagyon gyorsan eltűnni az utcasarkon.
- Én nem láttam még soha. De nagyon sajnálom... Még ha retkes is, akkor is sajnálom.
- Hát csak sajnáld! - kacagott Zoli. - Én nem tudom az ilyet sajnálni! A múlt héten a templomba sem engedték be, mert ha ő belép, mindenki kimegy a bűz miatt! Ezért aztán ott szokott üldögélni az utcán, amikor fázik, toporog a templom kapujánál. Jó időben ül a taligáján, hallgatja a misét, ha éppen nem zavarják el. Anyám azt mondta, bolond ember. Állítólag eszi a gyerekeket. Nagy ívben el kell kerülni, mert bekap és véged! Úgyhogy ne sajnáld!
Boglárka szemei tágra kerekedtek.
- Hogyan találhattok ki ennyi ostobaságot?! Azt már nem hiszem, hogy az öreg eszi a gyerekeket!
- Jobban teszed, ha nem is gondolsz rá! - vág közbe Évi.
- Az én anyukám is azt mondta, gonosz ember, félni kell tőle. Kint él az erdőben. Nem tehetnek semmit ellene, hiszen csak tolja maga előtt a taligáját.
- De hát akkor nekem van igazam! - neveti el magát Boglárka. - Én csak azt hiszem, amit a saját szememmel látok. - kiáltja, és átszalad a zebrán.
Otthon édesanyja finom ebéddel várja. Kislánya láthatóan komoly gondba merül, csöndesen kanalazza az ételt.
- Mi a baj, Kiscsibém?
- Édesanyám, ma valami furcsát láttam. Képzeld el, egy öreg ember tolta a taligáját, és a többiek Retkes Robinsonnak csúfolták. Azt is mesélték, eszi a gyerekeket, de én nem hiszem. - tekint bizakodóan édesanyjára.
- Tudod, kicsim, az az ember nagyon különleges. Senki nem tud róla semmit. Nem beszél, nem barátkozik, nem mosolyog, nem koldul, csak megy és tolja a taligáját. Hogy mit eszik, hol alszik, hogyan és hol él, nem lehet tudni. Az évei száma is kideríthetetlen. Sok bolondságot terjesztenek róla, de hogy a gyerekeket enné? Nem hiszem. Amióta ismerem, nem változott. Mégis, jobb, ha az emberek távol tartják tőle magukat, pontosan azért, mert nem ismerik. Olyan ő, mint az erdei vad. Néha kijön a búvóhelyéről az emberek közé, néha hallgatja a misét, és ahogy jön, úgy el is tűnik.
- Édesanyám! Soha, senkinek nem jutott eszébe, hogy az öreg Robinsonnak szüksége lenne az emberek szeretetére?
- Nem tudom, de kérlek verd ki a fejedből a gondolatot, és tartsd távol magad az öregtől! Helyes, amiért nem csúfoltad, de ne közeledj hozzá semmi szín alatt! Megígéred, kislányom?
- Megpróbálom... - hajtja le szomorúan fejét Boglárka.
Furcsa módon másnap ismét látta az öregembert. Most nem hazafelé igyekezett, hanem csendben követte őt. Hátizsákjából elővette uzsonnáját, az almát is mellé tette. Az öreg hátra-hátra sandított, szaporázta lépteit, láthatóan elfáradt. Pihennie kellett. Leült a taliga szélére. Piszkos kabátujjával megtörölte arcát.
Boglárka óvatosan közeledett, majd halkan megszólalt.
- Kedves bácsi, kérem, ne ijesszen meg engem, mert én félek... De azért szeretném odaadni az uzsonnámat. Nagyon finom, anyukám készítette. Odaviszem. Tessék megenni. Jó?
Csönd. Boglárka közelebb ment az öreghez. Robinson nézte, arca kifejezéstelen. A kislány egészen közel megállt, kezébe helyezte az almát és a szalvétába csomagolt szalámis kiflit. Robinson szeme megtelt könnyel, ami ráncos arcán lassan végig gördült.
Ettől a naptól kezdve Boglárka nem ette meg az uzsonnáját. Így ment ez két hosszú hónapon keresztül. Senki nem tudta, csak ők ketten.
Telt-múlt az idő, és amikor ismét az öreghez igyekezett, mielőtt át akarta adni az uzsonnáját, Robinson kihúzott a zsebéből valamit. Mosolyogva nyújtotta át a kislánynak.
- Köszönöm szépen. - szólt alig hallhatóan Boglárka.
Fölemelte, megnézte közelebbről, egy fából faragott kislányt ábrázolt, pontosan úgy nézett ki, mint ő.
- Én is köszönöm. - válaszolt Robinson.
Boglárka kezéből meglepetésében majdnem kiesett a kis faragvány.
- Hát tud beszélni? Nem néma?
- Igen tudok. Soha nem voltam néma.
- De akkor miért hallgatott két hónapon keresztül?
- Tudod, én már húsz éve nem beszéltem emberrel. Fogadalmat tettem az Úrnak. A fogadalmam a mai napon telt le.
- Milyen fogadalmat?
- Valamikor réges-régen történt. Igazságot mondtam. Ezért megvetettek, kitaszítottak. Az igaz szóért az emberek megköveztek. Győzött a csaló, a hazug, a képmutató, a pénz. Ha én is hazudtam volna, most gazdag lennék. Akkor megfogadtam Istennek, úgy élek, mint egy remete. Húsz évig nem beszélek emberrel, és csak alkalmanként vetődöm közéjük. A húsz év alatt kinézetem miatt meg sem szólítottak. Elkergettek, gúnyoltak, kinevettek. Te oldoztad föl a némasági fogadalmamat. Kedvességeddel, jóságoddal, szereteteddel, emberségeddel. Egy kislány... Egy tiszta, igaz, törékeny kislány, aki bölcsebb és okosabb a felnőtteknél. A kevély, buta, pénzéhes felnőtteknél. Mert tudod, megtették a pénzt Istenüknek, és ettől elvakultak, nem látják sem a szépet, sem a jót.
Boglárka elkomolyodott.
- Két nap múlva itt a karácsony! Kérem, jöjjön el a karácsonyi istentiszteletre!
- Kedves vagy.... Elmennék boldogan, de nincs cipőm, ruhám, csak ez a szakadt rongyom. - mutatott magán végig. - Nyáron kimosom a patakban, de télen, amikor fagy, nem tehetem.
- Én tudok segíteni! - kiáltott Boglárka, és örömmel intett búcsút.
Ezen a napon úgy szaladt hazafelé, mintha szárnyra kelt volna! Röpült mint a szél, sebesen, boldogan. Másnap rózsás arccal állt az öreg elé.
- Robinson bácsi! Hoztam valamit! Ezek a nagypapám ruhái voltak, de ő már meghalt. Magának adom, vegye föl, és vasárnap találkozzunk a bejáratnál.
Az öreg zokogásban tört ki.
- Miért vagy te ilyen jó hozzám? Mindenki megvet, kigúnyol, te miért vagy ilyen jó?
Boglárka nem tudott mit mondani, csak csendben megsimogatta az öregember kezét.
Karácsonyra ünneplőbe öltözött a világ. Hófehér pompába borultak a fák, meghajoltak a hó súlya alatt. Az ereszeken jégorgonák csillogtak, s a gyenge szél gyönyörű dallamot játszott rajtuk. Mínusz húsz fokot mutatott a hőmérő, a hó ropogott a lábak alatt. Boglárka szüleivel együtt érkezett. Türelmetlenül várakozott. Topogott a hóban, leheletével melegítette ujjait. Két perc múlva kezdődött az istentisztelet.
- Nem jön el... - gondolta a kislány. Már éppen be akart menni, amikor hirtelen észrevett egy alakot a távolban. Robinson bácsi! Hosszú fehér szakáll, bajusz, kucsmája alól ezüst haja vállát borította. Botra támaszkodva sántikált. Tiszta ruhában, ápoltan közeledett. Boglárka eléje szaladt.
- Eljöttem. - mondta csöndben az öreg.
A kislány kézen fogta és bevezette a templomba. Minden tekintet rájuk szegeződött. Boglárka tisztaságtól sugárzó arccal mosolygott, és az öreget a saját helyére ültette.
Fölcsendült a karácsonyi dallam, és Isten szeretete mindenkit átölelt.
Szent karácsony Link  |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Család |
|
|
|
|
|
Offline
