|
2022-05-19 20:30:34, csütörtök
|
| |
| |
BIRTALAN FERENC VERSEI 
Birtalan Ferenc (Budapest, 1945. július 25. - 2018. április 10.) magyar költő, író.
Házmester édesanyja és bányász édesapja hatodik gyermekeként született Józsefvárosban. Szakmát tanult, lakatosként dolgozott 1987-ben történt leszázalékolásáig, majd rokkantnyugdíjas volt. 1993-tól Csepelen élt. Két gyermeke közül fia Birtalan Balázs író, költő, publicista és terapeuta volt.
"Amikor annak idején elújságoltam az oviban, hogy ,,Apa lakatos és költő", az óvó nénik kedvesen viccelődtek, de nem igazán tudtak mit kezdeni vele. Mentségükre szolgáljon: mások se nagyon. A legnehezebb dolga e két nyilvánvalóan össze nem illeszthető valóság összeillesztésével persze magának Apának volt. Évtizedekig élt kettős állampolgárként: egyik hazája a vers, másik az, ahol ,,nem kap (...) ünnepi csendet a szó".
1945-ös születésűként papírforma szerint békében nőtt fel, és ezt - sokakhoz hasonlóan - meg is szenvedte. ,,Mert nekünk nem volt egy vacak háborúnk, hogy esténként mesélhessük a gyereknek" - panaszolta, csaknem egy fél élettel ezelőtt. Hát mesélt másról, arról, amiről tudott: igazságról, tisztességről, a ,,jó tett helyébe jót várj"-ról. Amikor pedig úgy négyévesen megkérdeztem tőle meccsnézés közben, kinek drukkol, azt mondta: ,,A gyengébbnek, mert annak nagyobb szüksége van rá."
Talán ő maga is unta már, annyiszor hangoztatta véleményét a költészetről: ,,Aki abba tudja hagyni az írást, hagyja is abba."
Ő maga is megpróbálta abbahagyni, többször is. Nem sikerült.
Én örülök neki.
Birtalan Balázs"
Versei
Link
Link
Link
ALFÖLD
(Vincent van Gogh és
Csontváry Kosztka Tivadar találkozása
a Hortobágyon, Salvador Dalí
őszinte megrökönyödésére.)
Birkamagányszag.
Vattaég. Sárga kések.
Szűr. Realizmus?
AZT MONDJA AZ
Hol pokol van, menny is leszen,
azt mondja az én Istenem.
Hol próba van, van dicsőség.
Ahol szükség, terem bőség.
Hol temetnek, ott az élet,
semmiből növő reménynek.
Hol évszakok körbejárnak,
tavasz szépítkezik nyárnak.
Hol a káosz ront le rendet,
onnan csak szépség teremhet.
Hol szirom hull, szívem rothad,
újvilágreményem: ott vagy!
ÁLMOK VERSE
Az álmok versét elfelejtem,
hiába tudtam pontosan.
Éreztem, legjobb versem írom,
minden sejt élő, megfogan.
Lüktetem, mondom még magamban.
Ütő, fémtiszta hangja van.
Reggelre szememből kitörlöm.
Gyógyszerrel kábítom magam.
Az álmok verse újra jön, jön,
akár strihes lány a sarkon.
Formás fenék, parányi szoknya.
Soha nem jövök rá: alszom.
Álmomban persze minden jól van.
Nem kurva a vers, csak ringat.
Akarom, nem, a szemem ott van,
ő démona álmaimnak.
Csatakos vers az álmok verse.
Test lesz benne eggyé testtel.
Madárdalosan, mintha nyárban.
Egyetlen virág sem veszett el.
Elfelejtem az álmok versét.
Napfölkeltém már szabályos.
Megy a szennyesbe ez az éj is.
Mészárszékbe fut a táltos.
BARTÓK
volt hatvanegy napunk a közös ég alatt
beleborzongok
veled együtt én
a maradék a satnya
mit tudtam én mi van New Yorkban
mit tudtam én hol ki a magyar
homlokomon az átszúrt érbe
lüktetett
anyám vére
nem tudta ő sem én se:
az óceánon túl elfogy
egy kis haza nagy zenésze
van-e kezdet
van-e valami készen
hatvanegy év után sincs válaszom
kínzatunk gyönyörben szenvedésben
s ha szívünkig ér egy zongora
hegedű hangja
megértjük-e miért jöttünk
e nagy kalandra
ide hol gyermekgyönge az egység
kellenek hát kik küldetnek: szeressék
verssel ecsettel sámánvarázzsal
húrosokkal ütőkkel cselesztával
BOR
Minden csöppjében nap ragyog.
Fénnyel rakták meg angyalok.
Nyaraknak selymes illatát
kristálykelyhekbe töltik át.
Varázsló, esti gyertyafény,
mézre, rubinra szűrt remény.
Szikrák remegnek, csillagok.
A bor hiánya fájni fog.
CINKE-KÉK
Érezni már az ősz-szagot,
hiába tombol, ég a nyár.
Átrendezni a színpadot,
lehet, egy délutánra vár.
Kertekben szőlő édesül.
Készítik már a préseket.
Sápad a nap, az este hűl.
Pucér fán cinkék kéklenek.
Köd és hó indul ellenünk,
inal a nyár, jött, kirabolt.
Néhány álom a mindenünk.
Nagy dolog, másunk úgyse volt.
CSATAKÉP
Lepihentek a táborok,
holnapig nem fog folyni vér.
Összehordták a holtakat,
az ispotály elcsöndesült.
Pirkadjon, várja, aki él.
Mit számít kar, egy láb hiánya.
Jöjjön tavasz, múljon a tél.
Csak egy vacok, s legyen, ki várja,
ki hazaérhet, ki hazatér.
Fölébrednek, újra ágyú szól majd,
remeg a föld, az ég remeg.
Felhőkre könyökölve néznek
csodálkozón az istenek.
Szétdőlt szekerek, síró lovak.
Tudja ezt, ki hadba fog.
Múlnak az évek, minden szétrohad:
temetők, fejfák, oszlopok.
Egy ideig még azt mesélik:
a dicső, fényes, nagy csatát.
Unokák tátott szájjal nézik
kinek lábcsonkját,
kinek horpadt homlokát,
és vágyakoznak saját háborúra,
várják a saját emlékműveket.
Az istenek felhőkön könyökölnek.
Odalent porlad, készül a kereszt.
CSÖNDÉKSZEREM
Bezárt boríték. Elteszem.
Legyen titkom, csöndékszerem.
Kazalba hordott álmokat
szárnyatlan lovam válogat.
Mennék, de nincsen már, hova.
Fáradt vagyok és ostoba.
Jaj, ott a szél, majd megfogom
cifra szókból font ostorom.
Hajtom, megyek a semmin át,
körbevesz, süt a nemvilág.
Száguldok kinn a semmiben.
Hiába igaz: nem hiszem.
Testetlen vagyok, arctalan.
Lebegek istenként magam.
Szélforgatag továbbragad,
már nincs nyomom, hiába vagy.
DECEMBERI VERS
Gyújts jó tüzet,
ha jön a vándor.
Melegítsd ki
az éjszakából.
Etesd meg, éhes.
Igyon, ha bort kívánna.
A hajnal elűzi.
Hadd legyen szép az álma.
DE SZÉPEK VAGYTOK
mint szent pál az oláhokat
sok régi május itt hagyott
hiába álmodom őket
eltűnnek mind a kiscsajok
jól tudom sosem növök fel
orgonás esték ha jönnek
csöpp meleg kezeket érzek
fölékszerezik a csöndet
istenem de szépek vagytok
harisnyásan tarka blúzban
nincs mi tőlem elvehetne
vén gyerek hetven se múltam
szemhunyás és jöttök újra
tavaszremény gerleszárnyon
röpülésünk újrafestem
nélkületek nincs világom
EGY KIS GALAMB
Egy kis galamb az ablakomra szállt.
Hazajöttem, kinéztem.
Október utolsó vasárnapja. Esik éppen.
Az idő lassan téliesre vált.
A kis galamb: fióka múlt csak,
történetét nem ismerem.
Már a múlt, még rettentő jelen,
s látnom kell: jövőbe-hulltat.
E kis galamb nem Apollinaire-é.
Szökőkút sincs, csak panelházak.
Tudom, elmúlás, mégis gyalázat:
e csöppnyi lét a büntetés elé.
A kis galamb az ablakon...
Én itt, s az Úr, ha erre lát,
úgy érzi: jó lett, jó ez a világ...
Töprengek kicsit... Ráhagyom.
ELCSERÉLT VILÁG
Alszunk, az ágyak mélye rejt,
már kályhafény se lobban,
s ablak mögött - ki sejtené a cselt -,
a tél mit készített titokban?
Ha majd az éjjel felpakol,
a reggel jön, s leváltja,
lesünk a nagy dunnák alól
az elcserélt világra.
Fehér kabát a kerteken,
hogy senki meg ne fázzon,
s ki hozta, eltűnt jeltelen,
sehol egy árva lábnyom.
ENYHE TÉL
ma havat álmodok fagyot
csillagtalan jégszikrásat
kegyetlen telet álmodok
hol senkik se várnak
ne maradj itt nálam
rejtsen éj sötétje
denevérszárnyú kabátban
sodródok az égre
nem akarok tőled tavaszt
halálkönnyező-jégcsap
körmeid tükrében nézd magad
száz év egy óra hét nap
ESTI DAL
Komondor-arccal áll a hegy.
Lesi a Napot, merre megy?
Bújj el, ezüstös kis patak.
Látod, a fák már alszanak.
Tücsök úr esti dalba fog.
Lepihennek a szarvasok.
Álmokkal küzd a tapsifül,
káposztalevél-szárny feszül.
Menyasszonykarcsú Hold mereng.
Párnája kéklő égi csend.
FARSANG
Nem süt nap, nem dörög ég.
Fánkok sülnek, csörögék.
Jó illatuk szétárad,
fölvesszük a maszkákat.
Űzzük, fut a február.
Hej, március, jössz-e már?
Nyíljanak a kabátok!
Virágot hozz, virágot!
GYERMEKDAL
Fakardom van és vasdobom.
Csillagokat gyújt
homlokom.
Házunk falán a lőtt sebek,
befogadják a
fészkeket.
Csupasz talpamhoz nő az út.
Tarisznyámban a
háborúk.
Megyek, hazátlan énekes.
Amerre járok,
béke lesz.
GYERMEKKOROM
Képek és zene.
A sánta, háromlábú asztal.
Ablakra támaszkodó félszeg akácfa.
Szunnyadó halottak az ágyon.
(1961)
Mintha a múlt mesélni tudna rólam.
Kapirgálok poros, nyári reggelek között.
Aranyra, gyémántra nincs esélyem.
Szólnak a nóták a kolhozrádióban.
Sparhelten a víz vígan lobog.
Minden szép, és azóta sem értem,
miért nem lehettünk boldogok.
Mintha a múlt rólam mesélni tudna.
A lőszergyár, a vastörő.
A névtelenből ébredő Törökbecse utca.
Anyu a nagymosáshoz lúgot vesz elő.
És volt kékítő, és nyikorgó kosár.
Mit tudtam én a Mamáról.
Kész volt a század nagy halottja már.
Mintha rólam a múlt tudna mesélni.
De hát én vagyok a múlt.
Nekem kell minden iszonyt megélni.
Ahogy kihal, dől az akácfa.
Ahogy elárvul mindenki ágya.
Ahogy elveszett, eltűnt a sánta asztal,
s én nem tudom, mit kezdjek magammal.
HALÁLSORON
istent keresni mentem.
ne várj.
feküdd az ágyat helyettem.
ha megjövök
és látod nincs-jelem,
ne szomorkodj.
hogy osztoznánk egy istenen?
melléd simulok, elmesélem:
butaság volt az elmenésem,
de jó volt a távol.
ott égett belém: hiányzol...
HARANGOK ZÚGNAK
Köpenye alatt irdatlan éjnek,
tavaszból tavaszba, magamba falazva,
vagyok a szerelem világvégi vacka.
Zúgnak a harangok, zúgnak.
Értem vezekel az ég is.
Csapódok menedéktől menedékig.
Megyek a kondulásban
fészket rakni a reménynek.
Kísérj Golgotáig, rigózsoltáros ének!
HIRDETMÉNY!
FIGYELEM! FIGYELEM!
Tekintettel a hóra,
hidegre,
erkélyemen
idényjelleggel, térítésmentesen
működik a
téli madárétterem!
FIGYELEM! FIGYELEM!
Aki olvassa,
aki hallja,
aki jóllakott
és már sokallja,
értesítse a környék szárnyasait,
hogy
bőviben van a mag itt!
Jöhetnek
rigók, verebek, zöldikék, cinkék,
senki se röpül
üres beggyel el innét!
FIGYELEM! FIGYELEM!
Tavaszig nyitva
a madárétterem!
Jöhet,
kinek egy fityingje sincsen!
Ingyenes minden!
Köles, szotyola, burizs!
Egyetek
ebbül izs, abbul izs!
Jut izs,
marad izs!
FIGYELEM! FIGYELEM!
Minden madár itt legyen!
HÓ VOLT
Fehér kabátban érkezett,
telet hozott az este.
Fagy katonái csillagot
tűztek dárdahegyre.
Ma az ágakon
zöld vitézek lovagolnak.
Hó volt, hó nincs.
Nyarat dajkál a holnap.
HÓBOLT
Volt egy komám: Hóbortos.
Télidőben hóboltos.
Ha kiment a piacra,
hóládáit kirakta.
Kérdezgették: hogy a hó?
Van-e jégcsap eladó?
Havas eső, jeges szél?
Erdő mélyén szedett dér?
Alkudtak zúzmaráért.
Szusszantott, épp ha ráért.
Kipakolt meg bepakolt,
amíg kiürült a bolt.
S hogy februárt kimérte,
aludni tért. Miért ne?
Mit is kezdene nyáron
hóboltos jóbarátom?
HÚSVÉT
Uram adj időt,
hagyj még.
Túl virágvasárnapon,
indul a nagyhét.
Tavasz lüktet.
Zsong Jeruzsálem.
Ünnep.
Kísér a nép,
szamáron hoznak.
Megígért Atyád,
új világot, jobbat.
Kereszt, üres sír.
Mihez kezdjek?
Magam elherdáltam,
s nem ahogy a szentek.
Hazudtam magamra szárnyat,
de kifogyott a remény,
csorba az alázat,
pedig kell a hit,
tavaszhoz, nyárhoz,
rettentő erő a
feltámadáshoz.
JÖTT EGY LEÁNY
Jött egy leány a villamosban.
Gyönyörű volt és illatos.
Izzik az ember, lángra lobban.
Fénylik a mocskos villamos.
Szája sarkán egy kis mosoly csak,
épp feledtetni februárt.
Szeme tavaszra nyíló ablak.
Várt szívem, s nem hiába várt.
Jött a leány a csöpp mosollyal.
Magára hagyni nem lehet.
Muszáj-dal után kell mosoly-dal,
nekem meg adjon terveket.
Mi kéne több a zord időben,
mint árnyűzőn e drága fény?
Olvad a jég, a bú belőlem.
Menj villamos, maradj, remény.
KARÁCSONY
Csillagakolban alszik a város.
Holdpásztor virraszt nyája felett.
Subáját fázva mellére húzza.
Hideg szél hajtja a fellegeket.
Ölmeleg ágyban szunnyad a jóság.
Gyertya világa magába mereng.
Messzi hegyekre gondol a fácska.
Dundi kalácsok illata leng.
KERTÜNKBEN
Ébred az estike este.
Ámul a tátika lesve.
Elalszik, nyitva a szája.
Estike-illat az álma.
KETTŐS FRONTHATÁS
Gyerekként üvöltözni kezdtem,
ha hittem, nincs megoldás, mentség.
Ma nyöszörgök, nyüszítek: ezt nem...
Még lenni, nem menni szeretnék.
Ha fáj, lüktet, ha szédülök csak,
indulnak falak, a bútorok,
foszló napjaim szétszakadnak,
térdem dől, recsegi: rogyni fog.
Így ismétlődik reggel, este.
Flitter, púder és ámítás.
Bezáródtam egy ócska testbe,
amúgy csak móka, tánc, kacagás.
Hogy smasszer vagyok rab, is egyben?
Egy színpad van, kettős fronthatás.
KÖZHÍRRÉ TÉTETIK!
Márpedig mostan kidoboltatik:
Öregek, ifjak, kitavaszodik!
Hólével telik minden árok,
hadrendbe állnak hóvirágok,
és: jobbra át! és: balra át!
vezényelnek az ibolyák.
Indul a sereg harcra,
riadót fúj a barka.
Rügyet nyit ezer ág, bokor,
sörényes szellő dobrokol,
a Nap villámló karddal int:
előre minden kankalint!
Csöndesedjen a csatatér,
mire a pipacs ideér!
Márpedig mostan kidoboltatik:
Öregek, ifjak, itt a tavasz, itt!
MA BOLDOG
Ez a reggel ágyamba bújt.
Hízelkedett: ne kelj fel.
Ablakomon túl ködvirág.
A könnyű szél deret ver.
Ez az álom itt ragadt még,
őrzi az árnyvilágot.
Odakint hideg szürkeség
kergeti szét az álmot.
Ez a reggel ágyban maraszt:
dérből vagy, napsugárból;
fogadd el azt, amit ma kapsz,
ne félj a tél szavától.
Ez a reggel kedves nekem.
Fülembe súg. Mosolygok.
Hempergünk még, dédelgetem.
Jó látni, hogy ma boldog.
MÁRCIUS JÖN
megint tavasz jön
megint tavasz
ibolyaszép
kankalingyönyörű
vissszapörögnek az évtizedek
és kisfiú vagyok
újra kamasz
szerelmes a simogató márciustól
hiába tudom
semmi sem igaz
kigombolt ingembe bújó szél se
és mégis
megbolondulok érte
a rigóénekért
gerleszóért
a mandulafa
rózsaszín-fehér díszben
olyan egyszerű tiszta
szinte azt hiszem van isten
bár kókler módon csinálja
minden tavasz ugyanaz
semmi dráma
nézed ahogy jön
lányhaja leng
elfelejtesz káromkodni
mert mégis csak
ő a drága
NYARAT KAPSZ
Ma nyarat kapsz a november helyett,
ne látsszanak a letarolt fák.
Gondolj a napra.
Vegyél vászonruhát,
gyere strandpapucsban,
és csücsörítsd a szád,
mint mikor hozzáér a citromszelet,
hogy öröm nézni rád.
Ma nyarat kapsz: utálom ezt az őszt.
Mi időm van még veled,
legyen napfény és virág.
Varázsló vagyok: lehet.
Szellő simít, az este langy,
madártrilla a pusztán.
Utolsó nagy kaland,
s egy redves őszön átaludnám?
Ma nyarat kapsz, úri a kedvem.
Kutyatejből szálat hajadra.
Megyünk porban, szerelemben,
sosemvolt nyarakba.
Csak fény van, tiszta, kék.
Minden könnyű, jó, banális.
Le van szarva az ősz, a rohadék,
s az ajtóm előtt toporgó halál is.
ÖRÖKSÉG
kaptam fillért fényeset
vihart vértől ékeset
halántékomra kék eret
halottaimhoz könnyeket
virágom hétszer hétszínű
kenyerem föld- és vérízű
hazug hangok közt élezek
acélcsengésű éneket
halált dalolok szerelmet
vétkes ősöknek kegyelmet
zúgó szavaim harangok
koldus kezében aranybot
ŐRJÁRAT
Hallgat az éjszaka,
nincs szava már.
Lombokon szél pihen,
nem muzsikál.
Titkokat lesni el-
indul a Hold.
Tengernyi zsákjából
álmokat old.
Észrevesz, éberen
ringat az ágy.
Szemedre csókot ad,
úgy megy tovább.
ŐRSÉGVÁLTÁS
Hömpölyög, nagy a vize,
széles a Dunameder.
Hold száll le közepire,
fényfátyla beleseper.
Fák között billeg a
fáradó alkony.
Lépked az éjszaka
szőrpuha talpon.
ŐSZ
A délután már éjbe tér.
Csillagtalan az égfedél.
Titkokra zárult ablakok.
Itt-ott tenyérnyi fény ragyog.
Sünházból hulló gesztenyék,
bronzban hevernek szerteszét.
A nyári lomb is földet ér.
Paplant húz rá a szürke dér.
ŐSZI VERS
Egy őszi versbe kell a köd.
Őszi versbe köd kell.
Vizes aszfalt, hullt levél,
temetői csönd-jel.
Egy őszi versbe kell halál.
Egy őszi vers halálos.
Rothadásszag, avar kell
őszi elmúláshoz.
Egy őszi versben sírni kell.
Az ősz siratni jön.
Szőlőhegynek gyöngybora
csak őszi könny, közöny.
Egy őszi versben ősz az úr,
nem tavasz, tél cselédje.
Vedd le deres ingedet,
menj, terítsd eléje.
REGGEL A FÁKRA
Ágbogas égen csillagok,
álmot lesnek.
Hallgatok.
Éjlova nyergén tolvaj jár.
Erdőn-mezőn
somfordál.
Barna kalapján szélforgó.
Falevélre
rámorgó.
Reggel a fákra zúzmara ül.
Táncol a tél.
SZÁMFEJTŐ
Megyek az utcán számolom a fákat
számolom hány lépés a következő házig
hány lépés még a templomig
hány HÉV autóbusz hagy el a térig
hányan vannak kik szembe jönnek
s hányan hagynak el számolom
megyek lombcsupasztó őszben
bokrokon fákon rothadó fészkek
ami valaha titok volt pucér
minden vacak szél beletéphet
megteltem gyűlő nemvagyokkal
számolom és persze elfelejtem
hát egyre többször mondom: nem tudom
lángtalan tüzem kormol
számolom ki merre hol veszett el
mikor bukkanhat elő egy új seholból
megyek az utca mint a semmi gödre
mit számít az mit számolok
beér az ősz rejt trampli ködbe
még kivillannak csontló verssorok
valahogy el kell hallgatni a dalnak
reggelek jönnek zúzmarásak
bezúdulnak mezőkről a varjak
véget vetni minden számadásnak.
SZÉPÍTŐ VERS
Ez egy szépítő vers.
Messze nádas.
Bodrozó víz ringat
szárcsákat, vadkacsákat.
Októberfény.
Ajándék-meleg.
Balról jobbra, kicsit a túlpart felé,
sirályok kerengenek.
Nincs semmi szél.
A tarkót sütő napsugár
szinte altat.
Egyszerű minden.
Benne a mindben,
valahol Isten is hallgat.
Ez egy szépítő vers.
Nem titkolok semmit.
Nincsen mit tagadni.
Elmúlásévszak.
Nem siet, épp csak lépked,
ne higgyük azt, most nem halad.
Ezek negatív sorok.
Fuss át fölöttük,
legyen az, minek szeretnéd.
Hidd reményesre
- süt a nap, melegség -,
odébb van még az este,
most minden arany még.
Ez egy szépítő vers,
ősz-ízzel, Kis-Dunával.
Akár a kezed is itt lehetne,
ahogy én, kinyújtanád a lábad.
Jóra vennénk a dolgot,
kellemesre.
Kicsit gondolkodom az őszön,
mondanád,
mintha az elmúlás, a nemség...
Én lélekben a nádasnál időzöm.
Hal háta villant.
Igen, ez itt még jelenlét.
Elmenőben az ember visszapillant,
hallgatja a semmi földi csendjét.
Kezedet kezemre tennéd,
szépítendő e versemet.
SZOBOR
vér izzadság
s mennyi szenny
kell ahhoz
hogy megjelenj
leomló szikla
törmelék
mennyi már
és semmi még
testetlenül hever
s hogy éled-e
ugyan ki dönti el
lehet-e Vénusz
lehet-e Dávid
milyen út
mikorra visz odáig
mire nekilendül a kéz
fölcsapnak a szikrák
mikor lesz a rész
újra egész
mikor a mester
hátra lép
s a majdnem kész remekkel
szembe néz
igen
ez a végső
ki volt a kalapács
ki a véső
mindegy ma már
a Tervek Tudója
keres válogat
új követ talál
TABLETTADAL
(Ny. A.: háttérben futó alkalmazás
/ a gyógyszerszedés fenomenológiája /)
beveszem épp vagy nem teszem
kialakult egy rendszerem
pilulák sora polcokon
jobbítandó a sorsomon
minden szigorú rend szerint
gyógyszerészem is erre int
ezt ragozza az orvos és
gyilokra kész a tévedés
lehet tapasz vagy fél drazsé
elfelejtem és kész a tré
ha túlzabálom ezt vagy azt
kell újabb ami megmaraszt
s mert nincs hites ki rám figyel
a jelre is kell némi jel
nem dobja el rakja duplán
így van ez pont én ne tudnám
vergődöm mint atillácska
nézek kurva pasztillákra
így menend míg jégre raknak
pusztán hogy már bort se kapjak
TAVASZOLÓ
Vijjogj madár,
ordas szelek járnak,
de trappolnak március bakái,
rügyet szegezve februárnak.
Vijjogj madár,
szívünk felenged, olvad.
Aranysujtásos reggelek
lopják az égről a Holdat.
TAVASZVÁRÓ
Január, február...
Mondja apa: jön a nyár.
Szétnéztem a februárban,
de nem láttam, hogy már nyár van.
Fáznak a fák, bokrok fáznak,
nyoma sincsen napsugárnak.
Ködöt rejt a kertek alja.
Hó, zúzmara betakarja.
Ne búslakodj, kicsi lány,
mondja apa, jön a nyár.
Ezer rügy vár minden ágon,
túl a fázós februáron.
Tavasz készül, virradatra
ezüst fényt szór szét a barka.
Virág, bokor újra éled,
nagykabátod lecseréled.
Január, február...
Anyu, apu! Itt a nyár!
TELEFON
ma szólt a telefon
épp a fürdőszobában voltam
mikor meghallottam a pittyegést
olyan kis nyamvadt gyönge hangja van
de mire beértem s fülemre tettem
már csak üresség maradt vonal
ki lehetett
próbáltam végigvenni a lehetőségeket
hisz nincsenek sokan
kik vasárnap tízkor keressenek
lányommal beszéltem jó órája már
mobilon persze
közvetlenebb
háló a világ annyi sáv járja át meg át
követni sem tudom
te jóságos MATÁV
fiam a tengernél nyaral
s tán tegnapelőtt jelezte
delfineket láttak és patkányt az utcán
valamelyik este
ki hívhatott
Veronika tán gondoltam
s rácsörögtem
beszéltünk pár szót de mondta ő nem
azóta telnek az órák s figyelem egyre
azt a rohadtat hogy fölberregne
majd újra hív ha neki fontos
ha meg nem mit érdekel
egy újabb nyaralás
nagy ajándékot nyertem el
vagy apartmant vegyek
Bükfürdőn Mallorcán
így megy ez
ki hív megkérdezem
reggel te voltál
s mindenki mondja nem
mintha valami rosszat sejtenék
nem hagy nyugodni
persze tél végén a szívem
de hát a halál nem hív telefonon
csak azt tudom
valaki jelzett jelentkezett
és mindegy hogy ki volt
pakolok
készülődgetek
TÉLKÖSZÖNTŐ
Elbánt a fákkal
csúful a szél.
Hintázik árván
pár vén falevél.
Szürke ég sző nagy
hószínű inget.
Szerelmes-gyöngén
befödi mindet.
Alusznak, díszes
ünnep az álom.
Gyertyák gyulladnak,
itt a karácsony.
TÖPRENGŐ
Nagymami hetven éves,
dolgozni jár, és fáradt.
Mama egész nap dolgozik,
most, takarít, és fáradt.
Apa egész nap dolgozik,
futkos, verset ír, és fáradt.
Én iskolába járok, szakkörökbe,
tanulok, és fáradt vagyok.
Morzsi egész nap alszik, sétál,
vagy rágja a csontját.
Erre mondják, hogy kutyavilág?
ÚTON SEHOVÁBA
valami mezőn pagonyban
mentünk reménnyel
mi parázs belobban
hogy tagadjam
hozzám simultál
elfogadtam
mentünk sehovába
fogtalak volna
ne légy az éj hiánya
út nem maradt mező se
a rigódalt elmosta a szennyvíz
ahogy belezuhant a csőbe
álmaim félszépek
foszlik ónszínű képed
az ember beleébred
tükörbe nézek
magamat látom
sehol se téged
ÜZENET
Kertre néz az ablakom.
Mennyi titok, hallhatom.
Bokrok alján sárgacsőr,
öreg rigót így gyötör:
- Hát az Ősz, az micsoda?
- Szélkabátban muzsika.
- Hát a másik, az a tél?
- Jégvilágon hófedél.
- Hát a Tavasz, mondd el azt?!
- Lombzivatar, fényt fakaszt.
- És ez a kert, ez a Nyár?
- Eltaláltad, kismadár.
Kertre néz az ablakom.
Mennyi titok, hallgatom.
Nyisd ki jól a füledet.
Száll ezernyi üzenet.
VOLT EZ ÉVBEN
Volt ez évben szalonnám,
szőlőm, lágy kenyérrel.
Lesz még egy kis haszon tán,
ha Uram vezérel.
Volt ez évben szívbaj is,
roppanó gerinccel.
Nem én vagyok a hamis.
Aki ezen viccel.
Volt ez évben bánatom,
örömöt is kaptam.
Aki ártott, ráhagyom,
örömködjön abban.
Volt ez évben mindenem.
Hagyd, hogy kiteleljek:
segíts tovább, Istenem,
ha nincsen más terved.
VÉGÜL
Ha megkérdezem:
szeretsz-e?
Ne szólj, ne bólints.
Van dobod, szájharmonikád?
Vedd a szádhoz,
fogd a kezedbe,
és játssz valami
olyan zenét,
amit csak te,
más senki sem ért.
Mintha titkos levelet írnál,
csak nem kell bélyeg,
meg postaláda.
Szívedben várok a válaszért.
VISSZANYÍLÓ ABLAK
Nem tudom, mi lett a temetővel,
azzal, mit másutt bokrok rejtenek.
Őrzőik keresztes, mohos kövek,
sisakos-kardos, harcos angyalok.
Süppedt hantok, hol régelmúlt dadog.
Nem tudom. Itt nincs régi temető,
mementók pestis-, koleravészre.
Haza nem tértek obeliszkjei
miért nem mutatnak itt az égre?
Hol, ki a feltámadást ígérte?
Nem tudom, az ó temető hol van.
Nem tudom, a múltat hova tették.
Zsoldos kamionok dübörgik szét
szigetünket, s földúlják, elhagyják
a sírkövesek útján az esték.
Nem tudom. Itt új temető régül.
Benne: mi tegnap még a jelen volt,
s a holnap is lassan beleépül.
A márványzongorás sír is hallgat,
s a költő, ki itt sem nyert nyugalmat.
Lesz régi temető, megígérem.
Pillanat, véget ér röpülésem,
s eltűnök, mint el millió évek.
Voltomra csillagok mutatnak.
Ragyogásunk visszanyíló ablak.
ZENEDE
Áthallatszik,
a szomszéd lánya
furulyálgat.
Panelház.
Nem látom,
talán tereli a nyájat.
Rám hat.
Fölrémlik:
mennek a mezőn
a birkák végig,
s a füvet hol leeszik,
hol leizélik.
Lehet,
megleshetném Iluskát is,
de a paneltől ő se látszik.
Kinn esőre áll.
A pásztor az eget nézi.
Szóval, az egész olyan:
népi.
A hangulatba
magam mélyre ásom.
Orromba fölcsap
a friss wordszag,
magasba vérnyomásom.
Bárcsak fiatalabb lennék,
bárcsak.
Az ember megöregszik,
más meg furulyálgat.
ZIVATAR
Este van és az ég fényes.
A Jóisten épp fényképez.
Mióta tudom, úgy izgat,
hogy áll a kör. Fönt kugliznak.
Hallom, robban az ég-távol.
Mennyi dőlt le kilenc fából?
Telibe ütnek, tarolnak?
Eső hull, nemrég csapoltak.
Derül, mulat az angyalnép.
Ha hívnának, én felmennék.
Behúznám szárnyam, ülnék csak.
Sört innék, mit csak angyal kap.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Birtalan Ferenc ( |
|
|
|
|
|
Offline
