|
2022-06-02 07:49:25, csütörtök
|
| |
| |
Június
A széles csónak árnyéka hullámokat hengerített a víz csendes tükrére, de aztán elsimultak a fodrok, a tükör kisimult, és megláttuk magunkat benne.
Nyár volt akkor, talán dél, de harangszót nem hallottunk, óránk nem volt, mint ahogy naptárt sem néztünk, mert a kalendáriumot csak télen veszi kezébe az ember - mondta Matula, öreg csőszünk, aki egyébként nem ismerte a betűt, és unokájával olvastatta fel a jövendőmondó kénköves rémlátomásait. A szörnyű jóslatokat aztán elmondta nekem.
- Ez aztán tud... - bólongatott.
- Csak nem hiszi el ezeket a sületlenségeket, Matula bácsi?
- Hiszi a fene! - mondta derűsen. - Jövendűni én is tudok, csak így rigmusba szedni nem...
Ezek jártak eszemben, amikor csendesen kihasaltunk a csónak elejére, és az öreg feje odacsúszott az enyém mellé, a víz zöld kristálytükrében.
A víz mélyén pocakos csibor szánkázott, és két keszeg pipálgatott a nádtorzsa mellett, lassan lebegtetve úszóikat. Később egy kis csukát is megláttunk a másik oldalon, de lustán feküdt ez is, mert meleg volt nagyon, és a keszegek amúgy is messze voltak.
Csend volt, és a nyári nap békessége fényben és árnyban rátelepedett a vizekre. Előttünk egy kis sík víz, ide vártunk valamit beszállni, hogy szólhasson a puska, de a tisztáson csak egy kacsa sétáltatta apró fiait.
Egyszer csak megszólal Matula:
- Gyere csak... kutya!
A kiskacsák egyszerre eltűntek a tisztásról, mert egy jókora sikló vonaglott felénk, magasra tartott szájában vergődő kis hallal.
- Gyere csak...
Jött is a sikló szépen. Mi szemrebbenés nélkül vártuk az árnyékban, közben Matula hátranyúlt a nádvágó sarlóért. Kezét lassan kinyújtotta, és amikor a kígyó elénk ért, meglódult a sarló... Ezek után pedig a kígyó nemcsak a haltól, de fejétől is kénytelen volt megválni.
- Ne, kutya! - kárörvendett az öreg. - Halat pusztítani, embert csábítani?!
Ebből látható, hogy ha olvasni nem is tudott, de a bűnbeesésről és a kígyó kerítő tevékenységéről alapos fogalmai voltak.
Ekkor ijedten kiáltott valahol a nádirigó, és Matula szó nélkül kezembe nyomta a puskát.
Egy héja jött felénk. De milyen alacsonyan! Túl alacsonyan... öreg tizenkettesem egész utat vágott a ránk boruló nádban, és a héja könnyed libbenéssel, szinte lenézve állt odébb.
- Elment - dühöngtem.
- Majd visszajön.
A lövés moraja még ott bujkált a nagy nádas fölött, és a héja máris felbukkant újra. Himbálódzva, súlytalanul, mint a lepke.
- Most aztán vigyázzon!
Vigyáztam én, de nehéz volt lőni a nád alól, s ehhez mérten mérgesen elhibáztam a madarat.
- Most aztán pipálhatunk - köpött Matula a vízbe, s ebben, úgy éreztem, benne volt lövőtudományomról való véleménye is. Az öreg ugyanis a pipázás mellett bagózást is folytatott, és tömény nikotinoldatot sercintgetett a vízbe. Csodálom, hogy a halak nem fordultak fel tőle.
Közben elült a lövések zaja, megnyugodtak a nádi kedélyek, s a napsütés ragyogó csendjében megszólalt újra a nádirigó. Feledtem már én is a hibázásokat, új töltényeket dugtam a puskába, és Matula is figyelve hunyorgatta cinikus, zöldes szemeit.
Egyszer csak hirtelen felemelte ujját, háta mögé mutatott.
- A...
De már akkor én is hallottam. Valami sistergő zúgás közeledett felénk, s én feszült idegekkel kaptam fel a puskát. Oldalt, irtózatos iramban közeledett egy kacsa, és utána valami, amit nem ismertem meg. Elfeledtem, hol vagyok, elfeledtem mindent. Előrehajoltam, és az összecsapott gomolyagba belelőttem. Azt még láttam, hogy zuhannak lefelé, aztán a lendülettől és izgalomtól elkapva, egyszerűen - kiléptem a csónakból.
Matula ijedten kapott utánam, de nem lehetett akkor már engem megállítani... A víz jó mély volt, a puskát elengedtem, és igyekeztem felfelé. Amikor felbukkantam, Matula elsősorban is a puska után érdeklődött, és csak úgy ímmel-ámmal segített a csónakba. Talán azt várta, hogy a homlokomra ütök: ,,Ja persze, a puska!" - és megyek vissza a víz alá puskát keresni.
- Majd kipiszkáljuk... Látta? Mind a kettőt lelőttem...
A víz nagyon lassan tisztult le, és fél óra is beletellett, amíg a puskát kihalásztuk. Csöve tele iszappal.
- Ezt most kipucoljuk. Ifiúr, vetkőzzön le! Hűs lesz ruhában.
- Madaraim meg elmerülnek, vagy elviszi valami...
Nem lehetett velem beszélni. Matula rántott egyet a vállán. Hát akkor menjünk.
A sík vizeken egy kis szél járt, és a tocsogós, iszapos ruhában fázni kezdtem. Nem baj! Csak a madarak legyenek meg! Majd aztán levetkőzöm. Közben egy nádlevél jól megvágta a fülemet. Sziszegve kaptam oda, és Matula mindjárt tudott egy esetet: komája fiával történt, hogy csontig vágta kezét a nád... de pipaszutykot tettek rá, és három nap alatt nyoma se látszott. A fülemre is ezt kell tenni. Most éppen van a pipájában, mert már régen tisztogatta.
- Majd később, Matula bácsi...
Először a kacsát láttuk meg. Széttárt szárnyakkal feküdt a vízen, mellette nem messze a másik. A szélvészes torna a levegőben véget ért. A szárnyak örökre megtorpantak, s az élet elreppent.
- Mi ez? - Forgattuk a madarat. Nemes, szép feje lecsukott szemekkel is vad és elszánt maradt, és csak odahaza tudtam meg, hogy kerecsent lőttem.
Óvatosan tarisznyába dugtam, amikor megint az előbbi rétihéja jött felénk. Ez úgy látszik, minden lövés után visszajött kíváncsiskodni. A puska tele iszappal, Matula dörmög:
- Mondtam, hogy pucoljuk ki...
- Fázom, Matula bácsi...
- Itt ez a rúd. Tolja egy kicsit a ladikot, az jót tesz.
Úgy mentünk kifelé, mint a csiga. Az irdatlan csáklyát is alig bírtam el. Hát még a csónak! Mire kiértünk, már nem fáztam. Elállt a szél is. Ruháimat kiteregettük a parton, én pedig beleástam magam a forró homokba, és izzadtam.
- Most megy ki a fázás - mutatott Matula gyöngyöző homlokomra -, de meg könnyen is gyógyul, aki még márciusban van...
- Márciusban?
- Persze! Az ilyen legényke még márciusban van, akármit mutat a kalendárium, a magamfajta vénember pedig... - gondolkodik egy kicsit - novemberben. Se levele, se virágja, se nótája, se szeretője. Egy kis tűz, egy kis pipa, aztán semmi. Elmúlik az is...
Körmével egy fűszálat piszkálgatott, és engem a nyár dús ragyogásában megcsapott valami őszi szomorúság. A nagy nádas fekete buzogányai úgy álltak, mint a bársonyos gyász gyertyái, a nádirigó kereplője száraz nagypénteket kerepelt, és magával húzott ismeretlen évekbe, amikor egyedül járom majd ezt a nádast, és Matula emléke úgy száll mögöttem, mint valami ködbe tűnő, titokzatos madár.
Lassan feléje fordultam, és valami vigasztalót szerettem volna mondani, de Matula derűsen tömködte már pipáját, és bennem megakadt a szó.
- ...mert mi lenne, ha minden ember megmaradna? - fűzte tovább. - Csak születne, születne, aztán itt enné a fene valamennyit a vízparton, Így van ez jól, ahogy van!
Szutykos pipájából leheletselyem kék füst szállongott a nádas felé, és eltűnt a délutáni napsütésben.
Eltűnt a füst, eltűnt Matula, és eltűnt életemből a nagy rétség is, hol most talán rétihéja imbolyog a nádas felett, és árnyéka megsimogatja a titkos, mély vizeket, mint a visszajáró emlék.
Fekete István
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Június |
|
|
|
|
|
Offline
