|
2022-06-24 15:21:47, péntek
|
| |
| |
1. Rémálom
Száguldó gyorsvonat rohan az éles, távoli szakadék felé,
Lehúzott ablaknál ülök, s érzem: tépi hajamat a szél.
A könnyek arcomra fagytak mind, és szinte semmit sem látok már.
Egybefüggő, szürke szalagként tekereg az ismert táj.
Lehet, a vonat, de lehet, hogy elmém, mi hangosabban zakatol.
Saját magamat vesztettem el valamikor, valahol.
Életem filmje nem túl hosszú, és nem is túl érdekes.
Rendezője ismeretlen, megnézni sem érdemes.
Én mégis lejátszom újra meg újra az egész történetet.
Próbálok valahogy rájönni arra, ez hogyan történhetett?
Tudom, mert emlékszem, többen vagyunk. Emberek ülnek mellettem.
Tele a vonat. Senki sem szól. Mindenkit elfelejtettem.
Kiáltani próbálok teli torokból: ébresztő, emberek!
Itt vagyok! S még itt vagytok ti is! Lássatok, ne csak nézzetek!
Nem megy. Néman tátogok. Nem jön ki hang a torkomon,
Jeges ököl szorítja össze. Nincs segítség. Haldoklom.
2. Vészfék (ébredés)
Nem csak egy csettintés volt csupán,
Miután csak néztünk, bután,
S az univerzum fele odalett -
Mind fent, mind odalent.
Nem a hősök suta bátorsága,
Félistenek, héroszok áldozatvállalása,
S nem a bolygókon átívelő, kozmikus átnevelő
Tette ezt velem. S veled.
El ne hidd a történetet!
Látom, mosolyogsz magadban, s hátam mögött talán kinevetsz,
Vagy legyintesz: hagyjátok, jó fej gyerek,
Csak értitek, na... ez a vallás dolog,
Meg a hit, meg miegymás, ez a flúgja neki,
Dehát mindenkinek kell valami,
Amibe kapaszkodhat, ami vezetgeti.
Szóval cuki, de azért néha idegesítő!
Hagyná már abba, mindig ez a blabla,
Meg a furcsa könyvei, neki ez a hobbija.
Nem így van. Könnyű álmot nem ígérhetek.
Csak átvernek és elaltatnak az ígéretek,
Mert veled is robog az a vonat,
Ahogy velem is rohant, a szakadék felé rohant!
Azt hittem, végem, nincs már reményem,
Amikor eszembe jutott egy gyerekkori élményem.
Emlékszem.
Tíz lehettem, talán tizenegy,
Éppen magát kezdeni kereső, még nem felnőtt, de már alig gyerek.
Tágas csarnokba léptem be,
Sokezer ember felemelt kezekkel, sugárzó arccal tapsolt, énekelt.
Néztem a kék függönyöket, a fényeket,
Néztem anyámat, ahogy sírva térdepelt,
Ahogy örömkönnyek áztatták fiatal arcát,
S egy pillanat alatt elfelejtette minden kudarcát,
Ahogy szaladt előre, amikor hívták
Azokat, akik ma jöttek haza,
Akiket végleg eleresztett a sötét éjszaka.
Emlékszem.
Nem én húztam meg azt a vészféket, és nem is te,
Vagy a többiek, akik látták, hogy rohan velem az a dübörgő vasszörnyeteg.
Talán anyám segélykiáltása segíthetett,
Vagy néma sikolyomra a válasz megérkezett...
Igen, így lehetett.
Emlékszem.
Tizenhat voltam, amikor sok elrontott perc és sziszifuszi harc után
Csak ültem a könyvek fölött, bután.
A betűk összefolytak a szemem előtt, és amikor kérdeztek tőlem, csak hallgattam, ostobán.
Nem volt jövőm, csak jelenem,
Értelmetlen, céltalan és végtelen MA,
Amit utáltam, magammal együtt, de úgy igazán.
Aztán jött egy nap, amikor megragadott Ő, akit addig távolról, sóvárogva figyeltem csupán.
Megváltoztatott az a délután.
Emlékszem...
A pillanatra, amikor halottnak hitt szívem újra verni kezdett,
És tudtam, ez egy új kezdet,
Mert belül szólt nekem úgy, ahogy addig sosem szólt: szeretlek,
S kellesz nekem, így, ahogy vagy! Ne aggódj ezen!
Csak sírtam, örömömben leborulva, ott, ahol kisgyerekként rögtön tudtam,
Ha valahol - itt valami jó fog
történni velem...
És így lett.
Neked mondom, igen, Neked!
Nem tudom, hol tart az életed,
Még száguld veled a vasszörnyeteg,
Vagy már meghúzta valaki a vészfeket,
És most éppen a válladat rázza, és arcodba kiabálja:
Ember, ébredj! - Ez én lehetek.
Most kiabálok, amíg még lehet.
Úgy szeretném, ha sikerülne, még ma, amíg van hangom,
És amíg az egyre gyorsabban robogó vonat még megállítható,
Míg lehet szólni a Szót,
Ami megmentett engem, s megment Téged is, ha engeded Neki.
A sötétből, a sötétből még ma gyere ki!
Van kiút, ne add fel! Írj rám, ha gondolod!
Kedves Barátom, én várni fogok.
Kinga Tóth Vers.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Gondolatok |
|
|
|
|
|
Offline
