|
2022-08-08 20:00:29, hétfő
|
| |
| |
PABLO NERUDA VERSEI 
Pablo Neruda, eredetileg: Neftalí Ricardo Reyes Basoalto (Parral, Chile, 1904. július 12. - Santiago, 1973.szeptember 23.) chilei származású író, költő /1971/. A Pablo Neruda nevet, a cseh író, Jan Neruda tiszteletére vette fel. Nobel-díjas chilei költő és diplomata, akinek versei az érzékiséget és Latin-Amerika szépségét tárják fel.
Lorca írta róla: “Ez a költő közelebb van a halálhoz, mint a bölcselethez, közelebb a fájdalomhoz, mint az értelemhez, közelebb a vérhez, mint a tintához."
AZ ÉN SZÍVEMNEK...
Az én szívemnek elég a te lelked
s neked az én szárnyam elég szabadság.
Az én ajkamról lengve égre kelnek,
mik benned az álmok álmát aludták.
Tebenned él a mindennapos ábránd.
Mint harmat a szirmokra, úgy borulsz rám.
Távolléted a láthatárt ledönti,
te örök menekülő, mint a hullám.
Mondtam neked, hogy úgy dalolsz a szélben, 
akár a déli fenyvek vagy az árboc.
Mint ők, magas és néma vagy. S gyakorta
bánat ül rajtad, mint egy utazáson.
Úgy vársz rám, mint egy régi-régi ösvény,
melyben sóvár visszhangok népe szunnyad.
S arra riadok, hogy rebbennek olykor
a madarak, mik lelkedben aludtak.
( Somlyó György ford.)
HA ELFELEJTESZ...
Ha feltekintek a holdra
Ha meglátom a vánszorgó ősz
Vörösbe hajló árnyait
Minden ami létezik
Illatok, fények, anyagok
Hozzád vezetnek
Szerelmem amit szerelmed éltet
Mindaddig míg lélegzel
Karjaidban létezik anélkül
Hogy elhagynák az enyémet
Ha apránként megszűnsz szeretni
Apránként megszűnlek szeretni
Ha hirtelen elfelejtettél
Ne keress, hiszen én már
Réges rég elfelejtettelek
Szerelmem amit szerelmed éltet
Mindaddig míg lélegzel
Karjaidban létezik anélkül
Hogy elhagynák az enyémet
(Szeretném ha tudnál valamit
Tudd, hogy ez hogyan működik)
Ha úgy döntesz otthagysz a parton
Hol szívem gyökeret eresztett
Ne feledd, karom más partot
Keresni kénytelen
De ha minden nap minden percben
Úgy érzed hozzám tartozol
Ajkaid keresik ajkaimat
Számomra semmi sem elfeledett
Szerelmem amit szerelmed éltet
Mindaddig míg lélegzel
Karjaidban létezik anélkül
Hogy elhagynák az enyémet
HIMNUSZ AZ ÉLETHEZ
lassan meghal az,
aki soha nem megy útra,
aki nem olvas,
aki nem hallgat zenét,
aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát
lassan meghal az,
aki elvesztette önszeretetét,
aki nem fogadja más segítségét
lassan szokásainak rabja lett,
aki mindig ugyanazt az utat járja,
aki soha nem változtat támaszpontot,
aki nem meri öltözete színét cserélni
vagy soha sem beszél ismeretlenekkel
lassan meghal az,
aki elkerüli a szenvedélyt
és az izgalom örvénylését,
amely a szeme fényét gyújtja
és gyógyítja a szív sebeit
lassan meghal az,
aki nem tudja célpontját változtatni
mikor boldogtalan
a munkában vagy szerelmében,
aki nem mer veszélyt vállalni
az álmai megvalósítására,
élj most!
légy merész ma!
cselekedj mindjárt!
Ne hagyd magad lassan meghalni!
Ne vond magadtól meg a boldogságot!
A KÖLTŐ
Kezdetben én gyötrelmes szeretetben
jártam az életet: kezdetben egy kis
kristálylemezen át meredtek
szemeim a való világba.
Jóságot vettem, jártam a hiúság
vásárát, beleheltem az irigység
dögletes páráit, a szörnyű maszkok
és emberek embertelen csatáit.
Tenger-mocsár-világban éltem én, hol
a liliom gyors-hervadásu kelyhe
tajtékzó remegéseibe fojtott,
s hová csak betettem a lábam, örvény
tátongott, s lelkemet mélyébe vonta.
Így született költészetem, a dudva
közül alig bukkanva ki, magányom
fölé, marokrafogott büntetésként,
vagy a romlás kertjeiből kötötte
legszebb csokrait, míg el nem temette.
Mint a mélységes-mély medrében élő
sötét folyó, magányosan futottam
egyik kéztől a másikig, magánytól
magányig, az örökös gyűlöletben.
És tudtam, hogy így él, rejtve, a lények
egyik fele, mint a legtávolabbi
tenger hala, s a lápos végtelenség
pusztáján találkoztam a halállal.
A halállal, mely megnyit minden ajtót.
A halállal, mely minden falon átjár.
Kálnoky László
LASSAN HALDOKOLNI KEZDESZ...
Lassan haldokolni kezdesz
ha nem utazol
ha nem olvasol
ha nem hallgatod az élet hangjait
ha nem értékeled magad.
Lassan haldokolni kezdesz
ha megölöd önbecsülésed
ha nem hagyod, hogy mások segítsenek rajtad.
Lassan haldokolni kezdesz
ha szokásaid rabja leszel, minden nap ugyanazt az utat járod...ha nem változtatsz a rutinodon,
ha nem viselsz különböző színeket, vagy ha nem beszélsz ismeretlenekkel.
Lassan haldokolni kezdesz
ha nem érzed a szenvedélyt és a velejáró viharos érzelmeket, melyek megcsillogtatják szemeidet és szíved dobbanásait meggyorsítják.
Lassan haldokolni kezdesz
ha nem változtatod meg életed, mikor munkád, vagy a szerelmi életed, vagy a környezeted nem ad kielégülést.
ha nem kockáztatod a biztosat az bizonytalanért
ha nem hajszolsz egy álmot
ha legalább egyszer az életben nem engeded meg magadnak, hogy elrohanj az értelmes tanácsok elöl.
A LEGSZOMORÚBB VERSET TUDNÁM MA ÉJJEL ÍRNI
Például, teszem azt, hogy “Oly csillagos az éjjel,
fönt kéken dideregnek a messzi csillagok. “
Keringve énekel az éji szél az égen.
A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
Szerettem őt, és olykor tán ő is szeretett.
Hány ilyen éjszakán át tartottam karjaim közt.
Csókjainkkal bejártuk a végtelen eget.
Ő szeretett, és olykor talán én is szerettem.
Hogyne imádtam volna a vad, nagy szemeket.
A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
Érezve: nem enyém már. Tudva, hogy elveszett.
Hallgatva a nagy éjt, mely nélküle még nagyobb lett.
A vers megeszi lelkem, mint harmat a füvet.
Mit számít, hogy szerelmem nem tudta megőrizni.
Oly csillagos az éjjel, s ő nincs itt - hol lehet?
Ez minden. Arra messze dalol valaki. Messze.
Lelkem nem hiszi el, hogy örökre elveszett.
Mintha csak meglelhetném, szemem kutatja egyre.
Szívem kutatja egyre, s ő nincs itt - hol lehet?
Az éj is az a régi, a holdsütötte fák is.
Csak mi, mi nem vagyunk már azok a régiek.
Persze, nem szeretem már, de akkor! hogy szerettem.
Hogy meghallhassa hangom, fürkésztem a szelet.
Másoké. Másoké lesz. Mint csókjaim előtt volt.
Hangja, tündéri teste. A végtelen szemek.
Persze, nem szeretem már, de hátha szeretem még.
Rövid a szerelem, s oly hosszú, míg feleded.
Mert annyi éjszakán át tartottam karjaim közt
lelkem nem hiszi el, hogy örökre elveszett.
Habár ez az utolsó bánat, mit érte érzek,
és most intézem hozzá utolsó versemet.
.
MINDENNAPOK
Mindennap meghal egy kicsit az, aki a szokás rabjává válik, mindennap ugyanazt az útvonalat követve, aki nem változtatja meg létezését, aki nem kockáztatja meg azt, hogy valami újat építsen, aki nem beszél nem áll szóba olyan emberekkel, akiket nem ismer.
Mindennap meghal egy kicsit az, aki gurut csinál a televízióból.
Mindennap meghal egy kicsit, aki kerüli a szenvedélyt, aki a fehéren a feketét választja és a pontot az I betűn, egy emóció örvény helyett, mely csillogásra készteti a szemet, mosolyra változtatja a sóhajt és felszabadítja a szív érzelmeit.
Mindennap meghal egy kicsit az, aki nem megy el helyéről, akkor amikor boldogtalan, aki nem kockáztatja meg a bizonytalant a biztos helyett álmai beteljesítéséért, aki életében legalább egyszer, nem teszi lehetővé magának azt, hogy ne hallgasson a " felelős" tanácsokra.
Mindennap meghal egy kicsit az, aki nem utazik, aki nem olvas, aki nem hallgat zenét, aki nem keresi a benne lévő adottságot és tehetséget.
Mindennap meghal egy kicsit az, aki tönkreteszi a szerelmét, aki nem hagyja, hogy segítsenek neki.
Meghal egy kicsit az, aki önsajnálattal tölti a napjait és utálja a nem szűnő esőt.
Meghal egy kicsit az, aki elhagyja tervét, mielőtt hozzá kezdett volna, aki nem kérdez, mert fél, hogy nevetségessé válik és aki nem válaszol, bár ismeri a kérdést.
Kerüljük a halált, emlékezve mindig arra, hogy élőnek lenni többet jelent az egyszerű légzésnél. Csupán az okos türelem késztet a fenséges boldogság meghódítására.
Minden attól függ, hogyan élünk....
NINCS FELEDÉS (Szonáta - részlet)
...
Nem emlékek azok, mik itt megestek,
nem sárgálló galamb, mely a feledésben alszik,
hanem könnyekkel teli arcok,
torkokra forrott ujjak,
és az, ami a lombokból aláhull:
egy gyorsan elillanó nap homálya,
egy napé, mely a mi szegény vérünkön élt.
Itt vannak az ibolyák is, a fecskék,
minden, ami csak kedves nekünk s a hosszúkás
bájos kártyákon látható,
ahol kedvére sétál az idő és a szépség.
De tovább e fogakkal már nem hatolhatunk,
nem marhatjuk a héjat, melyet a csönd megérlel,
mert nem mondhatok mást, csak ezt:
annyi halott van,
s annyi kőgát, melyet kettéoszt a vörös nap,
és annyi fej, amit csapkodnak a hajók,
és annyi kéz, amely csókokat zár magába
s annyi minden, amit szeretnék elfeledni.
Somlyó György fordítása
Pablo Neruda "No Hay Olvido (Sonata)"
Link
SZÁZ SZERELMES SZONETT: 17.SZONETT TITOK
Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő
vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:
úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző
dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.
Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,
és virágai fényét magába rejtve hordja,
szerelmed tette, hogy testemben él sötéten
a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.
Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre,
gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek,
így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,
csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én,
oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen,
oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.
Somlyó György fordítása
b]Pablo Neruda: Titok (Száz szerelem szonett - 17. szonett)
Link
SZÁZ SZERELMES SZONETT: 44.
Tudd meg hogy nem szeretlek és szeretlek,
mivelhogy ilyen kettős ez az élet,
a szó csupán egyik szárnya a csöndnek,
a tűzben mindig ott egy rész hidegség.
Szeretlek, hogy kezdhesselek szeretni,
hogy a végtelent mindig újrakezdjem,
s hogy soha meg ne szűnjelek szeretni,
azért van az, hogy néha nem szeretlek.
Szeretlek s nem szeretlek, mintha mindig
a boldogság kulcsát s egy ismeretlen
balsors esélyét tartanám kezemben.
Szeretlek hát kétéltű szerelemmel,
ezért szeretlek, mikor nem szeretlek,
s ezért szeretlek, amikor szeretlek.
Somlyó György fordítása
SZÁZ SZERELMES SZONETT: 66.
Nemcsak azért kívánlak, mert kívánlak,
s kívánva, nem - kívánni lenne kedvem,
de ha nem várlak is annyira várlak,
hogy fagy és hőség váltva dúl szívemben.
Azért kívánlak csak, mivel kívánlak,
gyűlöllek, s akkor is kegyed esengem,
vakon járni és bámulni utánad,
nem, nem ilyen mértékkel mér szerelmem.
Féktelen fény-özöne januárnak
elemészteni tán szívemre támad
s nyugalmam kulcsát elveszi kegyetlen.
E történekben énrám vár halál csak,
belehalok abba, hogy úgy kívánlak,
mert tűzzel-vérrel kívánlak, szerelmem.
Somlyó György fordítása
ÚJRA ŐSZ VAN
Gyászba borult nap hull a harangokból,
mint bolyongó özvegy reszketeg fátyla,
színe és álma ez
földbe süppedt cseresznyéknek,
füstkígyó, mely szüntelen árad,
hogy színét váltsa a víznek és a csóknak.
Nem tudom, értenek-e: mikor a magasból
közeleg az éj, mikor a magányos költő
ablakánál hallja robogni az ősz paripáját,
és a megtiport félelem levelei zizegni kezdenek
erében,
valami van az égen és a levegő kétségeiben.
Helyükre térnek a dolgok,
a nélkülözhetetlen ügyvéd, a kéz, az olaj,
a palackok,
az élet minden jele: az ágyak, legfőképp,
megtelnek véres folyadékkal,
az emberek szutykos fülekre bízzák titkaikat,
a gyilkosok lejönnek a lépcsőn,
de nem ez, hanem az ősi patarobaj,
az öreg ősz lova reszket és időz itt.
Az öreg ősz lovának vörös a szakálla,
és a félelem tajtéka üt ki pofáján,
és a nyomába tóduló levegő óceánra formáz,
és elhantolt tétova rothadás illatára.
Minden nap hamu színe hull az égből,
és a galambok osztják szét a földön,
a kötél, mit könny s a feledés fon,
az idő, mely a harangokban hosszú éveket aludt át,
minden,
a kopott öreg ruhák, a szállongó havat leső asszonyok,
a fekete pipacsok, akiket senki se láthat, hogy bele ne
halna,
mind az esőbe felnyújtott
kezeimbe hullnak.
Tótfalusi István
VERS 8
Méztől ittas fehér méh, lelkemben egyre zümmögsz,
s lassú füstkarikákban kanyarogva keringsz fenn.
Reményvesztett szerelmes vagyok, visszhangtalan szó,
vagyok hajdani gazdag, kinek semmije nincsen.
Végső kötél, szorongó vágy végső reccsenése,
a végső rózsaszál vagy földem sivár ugarján.
Ó, hallgatag lány!
Hunyd be sötét szemed most, hol az éj szárnya verdes.
Vetkőzz le, szűzi szobrát testednek kitakarván.
Koromsötét szemedben az éj próbálja szárnyát.
Két karod friss virágszál, s az öled rózsahalvány.
Fehérlő kebleid mint hófehér csigaházak.
Homály lepkéje szunnyad hasadnak gyenge halmán.
Ó, hallgatag lány!
A tenger szele kóbor sirályokra vadászik.
Esik... Ahol te nem vagy, magányosság szakad rám.
Víz járja be mezítláb az eső-mosta utcát.
Beteg módjára sóhajt a lomb a fiatal fán.
Újra élsz az időben, karcsú és szótlan vagy.
Úgy zümmögsz, mint fehér méh, lelkemben néhanapján.
Ó, hallgatag lány!
Kálnoky László
VERS 15
Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly távol vagy akkor,
és messziről figyelsz rám, s hangom se hívhat vissza.
Szemeid, úgy tűnik már, hogy szinte elrepültek,
s mintha egy csók bilincse zárulna ajkaidra.
Minden létező tárgyat csordultig tölt a lelkem,
s a tárgyakból te lépsz ki, lelkem ágára búvó
fehér álompillangó, olyan vagy, mint a lelkem,
és olyan, mint a bánat, és mint a mélabús szó.
Tetszel nekem, ha hallgatsz, és mintha messze volnál.
Panaszod, mint a lepke nesze a levegőben.
És messziről figyelsz rám, és hangod nem ér el hozzám.
Engedd, hogy hallgathassalak, csönded legyen a csöndem.
Engedd, hogy tehozzád is csönded szavával szóljak,
mely egyszerű, mint gyűrű, világos, mint a lámpa.
Olyan vagy, mint az éjjel, néma csillaggal fényes.
Csönded akár a csillag messzi, tiszta magánya.
Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly messze vagy akkor,
oly távoli és fájó, mintha csak halott volnál.
Ilyenkor egy futó szó, nevetés elegendő.
S vidám vagyok, vidám, hogy nem igaz, s mosolyogsz már.
Simor András
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Világirodalom |
|
|
|
|
|
Offline
