2022-11-18 18:47:41, péntek
|
|
|
Anyám évtizedeken át elfekvőben dolgozott. Szörnyű hely volt, úgy hívták: "a csempézett pokol". Életek rémes utolsó előtti állomása a végállomás előtt.
De volt. Tető, fűtés, étel (olyan, amilyen, ehető amúgy), fűtés, gondoskodás. Még jó szó is akadt néha, társaság.
Mostantól ez se lesz. Nem javítják: megszüntetik. Illetve lesz, de többé már nem állami feladat, nem jár csak úgy, mint az ingyenebéd (ami nincs): fizessen érte, aki teheti (akire azt mondják, hogy teheti; aki amúgy egész életében fizetett). A pokol pokol marad, de szedik majd érte az obulust. Nem keveset. És a falról lassan lepereg a csempe is.
Aki fizetni nem tud, kidobják. Haljon magának magánhalált. Mert az állam nem arra való, hogy kimerült erőforrásokat embernek tekintsen. Ők már csak salak, terhes hulladék (ők már nem ők, csak azok). Nehogy már az adókat ilyesmire pazarolják! Honnan, miből lennének akkor stadionok, közpénzből dús magánvagyonok, bútorozott repülők, harckocsik, kliensi javadalmak, politikusi fizetések, kastélyok és paloták, úri vadászmezők, a szegénység szépségét prédikáló aranyozott templomok?
Majd a belügyminiszter úr dönt a társadalmi triázs felett. Aki kihullik a nagylukú rostán, nem hagyják az út szélén. Az az út is valakié: felvett rá támogatást, kapott rá koncessziót. A széle is az övé, még a szélének a széle is.
Az árokba tolják majd alantas tetemeinket a zsírosan göcögő sárga buldózerek, hogy az úton zavartalan suhanhassanak az operett-terepjárók, a luxuslimuzinok és a sötétített ablakú fekete kisbuszok.
Konok Péter
|
|
|
0 komment
, kategória: Idézet |
|
|
|