|
2023-03-18 19:00:48, szombat
|
| |
| |
TANULSÁGOS TÖRTÉNETEK, MESÉK
AZ ABLAK
Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben.Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt. A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a ... plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben. Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében. Az ablak egy kellemes , tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve.
Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot , a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt. Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján. A napok és hetek teltek. Egy reggel a betegeket fürdetni készülőnővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat.
Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve ott azon az ágyon, majd magára hagyta. Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot. A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem. Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak.
Tanulság: igazi boldogság boldogabbá tenni másokat,nem törődve saját helyzetünkkel. Bajainkat megosztva csökkenthetjük őket, de ha derűnket és boldogságunkat osztjuk meg másokkal,megsokszorozzuk azt. Ha gazdagnak szeretnéd érezni magad, számold össze azokat a dolgokat az életedben, melyeket nem vehetsz meg semmi pénzért. Minden nap ajándék az élettől, így becsüld meg a napjaidat, melyek száma - bármilyen sok is jusson - véges.
DRÁGAKŐ
Egy asszony, mikor a hegyekben sétálgatott, a folyóban talált egy különlegesen szép követ. Másnap találkozott egy másik utazóval, aki éhes volt. Az asszony kinyitotta csomagját és megosztotta ennivalóját a vándorral. Az éhes utas észrevette a drágakövet, és kérte adja neki.
A nő habozás nélkül neki adta. A vándor örvendezve jószerencséjének tovább állt. Tudta, hogy a kő olyan értékes, hogy hátralevő életében soha nem kell szükséget szenvednie. . .
.
Ám néhány nap múlva visszatért az asszonyhoz és visszaadta a követ.
- Gondolkoztam. - mondta. - Jól tudom milyen drága e kő , de visszaadom, abban a reményben,hogy valami értékesebbet kapok tőled. Add nekem, kérlek azt a részed, ami képessé tett arra, hogy nekem add a követ!
ANYA ÉS FIA
Egy este, amikor anya a vacsorát főzte, 11 éves fia megjelent a konyhaajtóban
kezében egy cédulával. Furcsa, hivatalos arckifejezéssel nyújtotta át a cédulát az anyjának, aki megtörölte kezét a kötényében és elkezdte olvasni azt:
- a virágágyás kigyomlálásáért: 500 Ft
- a szobám rendberakásáért: 1000 Ft
- mert elmentem tejért: 100 ft
- mert 3 délutánon át vigyáztam a kishúgomra: 1500 Ft
- mert kétszer ötöst kaptam az iskolában: 1000 Ft
- mert mindennap kiviszem a szemetet: 700 Ft
Összesen: 4800 Ft.
Anyja kedvesen ráemelte fiára tekintetét. Rengeteg emlék tolult fel benne.
Fogott egy tollat és egy másik cédulára ezeket írta:
- mert 9 hónapig hordtalak a szívem alatt: 0 Ft
- az összes átvirrasztott éjszakáért, amit a betegágyad mellett
töltöttem: 0 Ft
- a sok-sok ringatásért, vigasztalásért: 0Ft
- könnycseppjeid felszárításáért: 0 Ft
- mindenért, amit nap mint nap tanítottam neked: 0Ft
- minden reggeliért, ebédért, uzsonnáért, zsemléért, amit készítettem
Neked: 0 Ft
- az életemért,amit minden nap neked adok: 0 Ft.
Összesen: 0 Ft
Amikor befejezte, anyja mosolyogva nyújtotta át a cetlit a fiúnak.. A gyerek elolvasta és két nagy könnycsepp gördült ki a szeméből. Szívére szorította a papírost és a saját számlájára ezt írta: FIZETVE ...
Oszd meg te is ezt a történetet!
ÉRINTÉS
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Könnyű a Napnak, mert nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt öntsön a szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ékkőként beragyogja a lelkünket. Egyszerűen csak vannak, nem tesznek semmit, és létük csodája önmagunk csodájának felismeréséhez segít.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. De mit tegyek, ha nem érinthetlek szellőként, sem friss forrásvízként, s nem vethetek rád óvó árnyékot, mint a dús lombú fa? Ember vagyok és fizikai valómban nem lehetek ott, ahol vagy, hogy megérintselek a tekintetemmel, a hangommal vagy a kinyújtott kezemmel. Lehet, hogy mire az érintésem eljut hozzád, a testem már régóta az enyészeté.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak, és az érintéshez nincs más eszközöm, csak a szó. A szó, amely túl van a tér és idő határán, és a csendből forrásozik.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Mert nem lehet szólni. Minden szó a teljességet töri darabokra. Csak a csend igaz. A csend a teljesség, a csend az időtlenség, a csend a változatlanság. Minden szó az időtlen teljességcsendből időt teremtő szárnyalással kél és ereszkedik vissza. A lét hullámverésének kiszakadt, elkülönült cseppjeként felragyogtatja a tengert és visszahull. Minden szó a teljesség gondolatszürke tükrének egy-egy cserépdarabkája. Minden szó az elveszett teljesség feletti fájdalom jajkiáltása. Minden szó hamis, mert az egészet részbesűrítetté, az időtlent időbeágyazottá, a változatlant változás-látszatúvá varázsolja.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal. Mert minden szó igaz, benne a változatlan, időtlen teljesség az időben, a részben és a változóban nyilatkozik meg. Mert minden szó a csend szava, minden szó a csend törődése, minden szó a csend odaadottsága. Mert minden szó, teremtés. Minden szóban a teremtő csend és a teremtett szó eggyé válik. Minden szóban a teremtő és a teremtett eggyé válik. Ez az érintés teljesség. Minden szóban a teljesség van jelen.
Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét.
A szíved csendjét.
FONÁK MESE 
Valamikor hajdanán, mikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és ismeretlen is egyaránt, élt egy kicsiny kisleány.
Egy szántó-vetőházaspár gyermekeként látta meg a napvilágot. Nem voltak játszótársai, mert környezetükben csupa gazdagok éltek, akik nem engedték a szegény gyermek közelébe csemetéjüket. A kislány távolról figyelhette csak a többiek életét. Fájdalmai elől egy képzeletvilágba menekült. Kopott ruháján a foltokat ékszernek látta. Kukoricababáját hercegnőnek nevezte. A Nap izzó hevét simogató aranyzuhatagként élvezte, és amíg más árnyékba menekült, ő azt mondta: én a Nap leánya vagyok, és azért süt ilyen forrón rám, mert rettentő nagy szeretettel akar átölelni engem Napanyukám. Lassan-lassan megtanulta, hogy mindent a maga javára fordítson, mindenből hasznot kovácsoljon. Ha langyos nyári zápor hullott, szappannal a kezében, kiszaladt házuk udvarára és kacagva mosakodott, miközben vidám hangon kiabálta be édesanyjának: nézd, Anyu! Nekem is van zuhanyozós fürdőszobám. A szomszédok közül sokan bolondnak tartották őt, nem értették, miért tud mindennek örülni. Azt mondták róla: ennek agyereknek visszájára fordította Isten az eszét.
Teltek az évek. A kislány felnőtté vált. A falu bírója kihirdette, hogy vásárt rendeznek. Mindenki hozza el egy batyuban azt, amiből úgy érzi, olyan sok van neki, hogy másnak is szívesen adna át belőle. Megjelentek a gazdag szomszédok felnőtt gyerekei is. Batyujuk betegségtől,válópertől, könnyektől, és elégedetlenségtől duzzadt.
A mi leánykánk csomagjában kacagás, boldogság, elégedettség volt található. Megkérdezték tőle: Téged elkerültek a bajok, hogy nem tudtál hozni belőlük?
Nem. Csupán azokból nem tartok számon mást, mint a betegség után a gyógyulást. A vitákból a békülést. Vagy ha elveszítettem valamit, megőriztem afeletti örömömet, hogy pótolhattam veszteségemet. Az én batyumban is ugyanazok találhatók, melyek a tietekben, csak - tudjátok, én mindent a visszájára fordítva használok.
HAJÓTÖRÉS
Egyszer történt egy hajótörés, amit csak egy ember élt túl.
Őt a víz egy lakatlan sziget partjára vetette. Azon imádkozott nap mint nap, hogy jöjjön és mentse meg valaki. Mindennap kémlelte a horizontot, hátha meglát egy hajót, ami megmentheti, de hiába. Végül, beletörődve sorsába, épített magának egy kis kunyhót a szigeten.
Aztán egy napon, amikor elment halászni, hogy legyen aznapra is mit ennie, szörnyű dologra ért vissza.
Az egész kunyhó lángokban állt! Teljesen elégett, úgy, hogy csak hamu maradt belőle. A hajótörött teljesen elkeseredett. Nemcsak hogy hajótörést szenvedett, de mire beletörődött sorsába és épített magának egy kis zárt menedéket, az is oda lett.
"Hogy tehetted ezt velem Istenem? Mivel érdemeltem ki ezt a rosszat? Pedig már kezdtem megbarátkozni az egyedüllét gondolatával, és olyan jól éreztem magam ebben a kis kunyhóban, miért kellett ezt is elvenned tőlem?" - kiáltott fel elkeseredve.
Másnap kora reggel, amikor kisírt szemét kinyitotta, arra ébredt, hogy kiköt egy hajó. Nem hitt a szemének! Amikor felszállt a hajóra megkérdezte a kapitányt, hogy honnan tudták, hogy ő ott van.
"Abból a nagy füstből, amit csináltál. Abból láttuk, hogy van itt valaki a lakatlan szigeten." - felelte a kapitány.
Az ember életében mindig vannak olyan időszakok, amikor mindent elveszettnek érez, mert annyi rossz dolog történik vele. De az életnek minden negatív történésre van egy pozitív válasza...
A HÁROM ROSTA
A szomszédomhoz jött valaki, és így szólt hozzá:
- Halld csak,miket beszél rólad a barátod!
Szomszédom félbeszakította:
- Mielőtt elmondanád,áruld el: megszűrted-e a három rostán?
- Miféle rostákon?
- Először is az igazság rostáján. Megvizsgáltad vajon, hogy igaz-e, amit el akarsz beszélni?
- Nem. Én is csak hallottam másoktól.
Szomszédom bólintott, és folytatta:
- Azután átbocsátottad-e az öröm rostáján? Még ha nem is igaz, amit el akarsz mondani, de bizonyára jó nekem, és örömet szerez számomra, nemde?
- Nem lesz örömed benne.
- Akkor bizony át kell bocsátanod a hasznosság rostáján! Hasznos-e az nekem, amit közölni kívánsz?
- Egyáltalán nem.
Szomszédom ekkor keményre váltott hangon szólt oda a hírhozónak:
-Távozz innen! Ha, az amit tudatni akarsz velem, se nem igaz, se nem örvendetes, se nem hasznos, akkor tartsd meg magadnak, és felejtsd el mielőbb!
HOLLÓ MESE- A SZERETET TANULSÁGA
Az Óriáshegységben sok-sok holló él. És a sok holló között van egy kis hollógyerek, aki vidáman játszik a többiekkel.
Csakhogy egy napon minden megváltozik. A hollószülőknek új fészket kell építeniük, és nagyon sok a dolguk. Segít az egész hollórokonság - hollónagyszülők, hollóbácsikák, hollónénikék. A nagy szorgoskodás, buzgólkodás közepette nemigen jut idejük a kis hollógyerekkel törődni. Ez persze neki nagyon rosszul esik. Hol mérges, hol szomorú, hol csalódott - aztán megint mérgelődik, hogy kérdezzenek valamit a kis hollótól, az szemtelenül, dacosan válaszol.
- De nagyon elpimaszodtál! - csóválják fejüket a hollószülők. - Miért nem tudsz olyan aranyos lenni te is, mint a többi hollógyerek? Végy róluk példát!
A kis holló erre azt gondolja, a szülei jobban szeretik a többi hollógyereket, mint őt. Nosza, a csőrével odavág a játszótársainak, sőt még a farktollaikat is megtépázza. Persze hátat is fordít neki hamarosan valamennyi kis holló, és nem hajlandók többet játszani vele.
Most persze azt gondolja a hollógyerek, hogy mindenki ellene van, senki nem szereti.
- Nincs is szükségem senkire! - gondolja dacosan.
- Buták vagytok valamennyien! Utálatosak vagytok velem, én meg nem szeretlek benneteket.
És attól fogva még komiszabb a többi hollógyerekkel, szemtelenebb a felnőttekkel, konokabb a szüleivel szemben. Apja, anyja szüntelenül figyelmeztetik, a lelkére beszélnek, büntetik. De semmi nem segít, a hollógyerek továbbra is csak komiszkodik. A szülők nagy gondban vannak miatta, és elrepülnek a hófödte hegyekbe, hogy a bölcs jégemberkétől kérjenek tanácsot.
A jégemberke - hosszú ősz szakállú, jóságos vén törpe - azt tanácsolja: költöztessék hozzá egy időre a kis hollót a havasokba. A jégemberkét jóságosnak, bölcsnek, segítőkésznek ismeri az egész állatvilág. Sok állat keresi fel tanácsért, a sebesültek ápolásáért.
Így hát a hollógyerek a jégemberkéhez költözik. Szomorúan búcsúznak a szülei, anyjának még a könnye is elered. A jégemberke barátságosan fogadja a hollógyereket, és szinte észre sem veszi a durcás, mérges ábrázatát.
- Nagyon örülök, hogy eljöttél. Tudom, hogy megbízhatom benned, és sokat fogsz nekem segíteni. Nagy szívességet kérek tőled. Itt fekszik nálam a jegesmedve, szörnyen fáj szegénynek a hasa. Különleges gyógyfűre volna szüksége. Nagyon megkönnyítenéd a dolgomat, a hatalmas jegesmedve fájdalmait pedig enyhíthetnéd, ha hoznál a völgyből olyan gyógyfüvet. Nem könnyű feladat, megértem, ha nehezedre esik. De én bízom benned. Szerintem, te okos és szorgalmas vagy, és fontos segítőtársam leszel. Megteszed, amire kérlek?
A hollógyerek nemigen tudja, mit válaszoljon. Nem szokott hozzá, hogy megbízzanak benne, hát még hogy ilyen fontos feladatot adjanak neki. Tétovázik, elbizonytalanodik. De aztán hangjára talál és hetykén odavágja.
- Felőlem! Itt úgyis szörnyen unalmas, a sivár havasok között.
A jégemberkét nem izgatja, hogy a hollógyerek ilyen hetykén válaszol, mintha meg sem hallotta volna a szemtelen hangot.
- Köszönöm, igazán nagyon örülök. Szívesen segítesz,és ezért nélkülözhetetlen vagy a számunkra. Jó, hogy ennyire megbízhatom benned.
A hollógyerek ugyan még magának sem vallja be, de valójában nagyon büszke a jégemberke dicséretén. Gyorsan szárnyra kap, hogy a hatalmas jegesmedvének megkeresse a gyógyfüvet. Nem is olyan egyszerű a sok növény között megtalálni a megfelelőt. De a hollógyerek örül, hogy ilyen fontos feladattal bízták meg, és hogy végre szükség van rá. Megkeresi a gyógyfüvet, és visszarepül a havasokba.
A jégemberke nagyon elégedett a hollógyerekkel, és nem is fukarkodik a dicsérettel...
Egy szép napon odaröppennek a szülei. Boldogok, hogy viszontláthatják az ő kicsi és ráadásul aranyos hollógyereküket.
- Sokat tanultál! - mondja búcsúzóul a jégemberke -, tudod, hogyan kell másoknak segíteni, barátságos és megbízható lettél. Nagyon fogsz nekünk hiányozni! Gyere el látogatóba, ha majd sikerült a hollók bizalmát is elnyerned, akárcsak a miénket.
A hollógyerek nemcsak bátor és jó lett, de meg is okosodott - hát a többi hollóval éppoly barátságos és segítőkész, mint a havasi állatokkal. Mind többet adnak a szavára, és valamennyi hollógyerek vele szeretne játszani.
A szülőknek most sincs több idejük a hollógyerek számára, de mindig büszkén mosolyognak rá.
Ebből tudja, hogy nem feledkeztek meg róla, és ha nem is érnek rá, hogy sokat foglalkozzanak vele, azért nagyon nagyon szeretik.
HÚSVÉTI TÖRTÉNET - A SZABADULÁS ÁRA
Lelóczky Gyula: Egy megdöbbentő történet
George Thomas plébános volt New England-nak egy kis városkájában. Húsvét reggelén, amikor zsúfolt templomában felment a szószékre prédikálni, egy régi, rozsdás, rozoga madárkalitkát vitt magával és letette a szószék párkányára. Persze mindenki meglepődve nézte és kíváncsian várta, mi fog itt történni. A plébános elkezdte a prédikációt:
"Amikor tegnap végigmentem a Főutcán, szembe jött velem egy fiatal gyerek, kezében lóbálta ezt a madárkalitkát, és a kalitka alján három kis vadmadár lapult, reszketve a hidegtől és a félelemtől. Megállítottam a fiút és megkérdeztem:
- Na, mit viszel magaddal?
- Csak ezt a három vacak madarat - felelte.
- Aztán mit akarsz csinálni velük? - kérdezősködtem.
- Hazaviszem őket és szórakozom velük - felelte. - Feldühítem őket, kihúzom a tollaikat, egymás közötti viadalra uszítom őket. Élvezni fogom.
- De előbb-utóbb beleunsz majd. Utána mit csinálsz velük?
- Ó, van otthon két macskánk - mondta a fiú -, azok szeretik a madárhúst. Megetetem őket velük.
Hallgattam egy kicsit, aztán ismét megszólaltam:
- Fiam, mennyit kérsz a madarakért?
- Nem kellenek magának azok a madarak, Atya. Hiszen azok csak vacak szürke mezei madarak. Még énekelni sem tudnak. Még csak nem is szépek.
- Mennyit akarsz értük? - kérdeztem ismét.
A fiú végignézett rajtam, mintha megbolondultam volna, aztán megmondta az árat: tíz dollár.
Kivettem a zsebemből a tíz dollárt, odaadtam a gyereknek. A fiú letette a kalitkát a földre és egy pillanat alatt eltűnt. Én aztán felemeltem a madárkalitkát, elvittem a közeli parkba, ott letettem, kinyitottam az ajtaját, és szabadon engedtem a madarakat."
Miután Thomas plébános elmondta a kalitka történetét, mindjárt egy másik történetbe kezdett:
"Egy nap a sátán és Jézus között párbeszéd folyt. Sátán épp az Édenkertből jött és büszkén dicsekedett:
- Az egész emberiséget a kezeim közé kaparintottam. Csapdát állítottam nekik, olyan csalétekkel, amelynek nem tudnak ellenállni. Mind az enyémek!
- Mit fogsz csinálni velük? - kérdezte Jézus.
- Szórakozni fogok velük. Megtanítom őket, hogyan házasodjanak és hogyan váljanak el egymástól; feldühítem őket, meg arra is megtanítom, hogyan gyűlöljék és kínozzák egymást; hogy részegeskedjenek és kábítózzanak; arra, hogy fegyvereket és bombákat találjanak fel és öljék egymást. Nagyon fogom élvezni - mondta a sátán.
- Mit csinálsz majd velük akkor, ha eleged lesz a játékból!
- Megölöm őket! - felelte a sátán.
- Mennyit kérsz értük? - érdeklődött tovább Jézus.
- Nem kellenek neked azok az emberek! Nem jók azok semmire! Megveszed őket, ők pedig csak gyűlölni fognak. Leköpnek, megátkoznak és megölnek. Nem kellenek ők neked!
- Mennyit kérsz? - kérdezte újból Jézus.
A sátán végignézett Jézuson és megvető gúnnyal mondta:
- A véredet, az összes könnyedet és az egész életedet!
Jézus így szólt:
- Megegyeztünk! - aztán kifizette az árat... "
Ezzel George Thomas fogta a madárkalitkát és lement a szószékről.
(Marana Tha 2004)
" Mert ahogy Te szeretsz, úgy szeretnek mások,
Úgy lesz ellenséged, úgy lesz jó barátod! "
AZ IFJÚ ÉS AZ ANGYAL
Él egy régi történet egy fiatalemberről, akinél egy éjjel megjelent egy angyal és csodálatos dolgokról mesélt neki, amelyek az életben várnak rá. Minden lehetőség adott lesz számára, hogy hatalmas vagyonra tegyen majd szert, a társadalom megbecsült tagja lehessen, és egy gyönyörű nőt vegyen feleségül.
Emberünk egész életében várta, hogy az angyal által ígért csodálatos dolgok valóra váljanak, de nem történt semmi, és végül egyedül és szegényen halt meg. Amikor a Mennyország kapujához ért, meglátta az angyalt, aki sok-sok évvel ezelőtt meglátogatta álmában, és felelősségre vonta:
- Te hatalmas vagyont ígértél nekem, társadalmi rangot és gyönyörű feleséget. Egész életemben vártam, de nem történt semmi.
- Én neked nem ígértem ezt - válaszolt az angyal. - Én ezeknek a dolgoknak a lehetőségét ígértem, de te elmulasztottál élni a lehetőségekkel.
Az ember megdöbbent.
- El sem tudom képzelni, miről beszélsz! - mondta.
- Emlékszel, egyszer volt egy ötleted, de féltél, hogy nem sikerül, ezért nem tettél semmit? - kérdezte az angyal.
Az ember bólintott.
- Mivel te visszautasítottad a megvalósítást, az ötletet néhány év múlva egy másik embernek adták, aki nem ijedt meg a nehézségektől, és ha visszaemlékszel, akkor ez az ember az egyik leggazdagabb lett a környéken.
És arra emlékszel-e - folytatta az angyal -, volt egy eset, amikor a várost óriási pusztítás érte, sok ház romba dőlt, sok ezer ember nem tudott szabadulni a romok alól?
Neked lehetőséged lett volna segíteni a bajbajutottakon és a túlélőket kimenteni, de te féltél, hogy ha elmész otthonról, akkor betörnek hozzád és kirabolják a házadat, ezért nem mentél el segíteni a hívó szóra, hanem otthon maradtál.
Az ember szégyenkezve bólintott.
- Ez egy hatalmas lehetőség volt, hogy száz és száz ember életét megmentsd, a város összes életben maradt lakója tisztelt volna téged - mondta az angyal.
És emlékszel-e arra az asszonyra, arra a fekete hajú nőre, aki neked annyira tetszett?
Nem hasonlított egyik nőre sem, akikkel korábban, vagy későbbi életedben találkoztál, de azt gondoltad, hogy sose menne férjhez egy olyan emberhez, mint te. Féltél, hogy elutasít, és elmentél mellette.
Az ember újra bólintott, de már sírt.
- Igen, barátom - mondta az angyal, - ő a feleséged lett volna, vele sok gyermeket neveltetek volna, vele igazán boldogságban éltél volna egész életedben.
*
Tanulság:
Hasonló lehetőségek mindannyiunk életében adódnak, de gyakran, ehhez a történetbeli emberhez hasonlóan, mi is megengedjük, hogy a félelem felülkerekedjen rajtunk, és megzavarjon bennünket, hogy éljünk a lehetőségekkel.
Nem megyünk oda másokhoz, mert félünk az elutasítástól, nem beszélünk az érzéseinkről, mert félünk, hogy kinevetnek bennünket, és nem bízzuk rá magunkat más emberre, mert félünk a fájdalomtól, ha elveszítjük.
De még nincs veszve semmi. Még életben vagyunk. Elkezdhetjük kihasználni az előttünk álló lehetőségeket! Elkezdhetünk létrehozni lehetőségeket saját magunk számára!
Elkezdhetünk hinni magunkban.
Illés Sándor: A FECSKE HALÁLA
Már kisiskolás koromban én is boldog csúzlitulajdonossá válhattam. A nagyapa nézte ki, majd vágta le az ipszilon alakú faágat, s kötötte rá nagy szakértelemmel a gumibelsőt. Ő bibliai szóval parittyának nevezte. Vittem folyton magammal a nadrágzsebben. A másik zsebem tele volt kaviccsal, és lőttem mindenre.
Eleinte csak a cserépkorsókat céloztam meg, amelyek a kerítésre aggatva száradtak, aztán én is a fák alatt toporogtam órákig, zsákmányra lesve.
Sose találtam célba, még a nagymama köcsögjei is épek maradtak, mígnem egy alkalommal elejtettem az első áldozatot.
Mindenki életében vannak sötét, fekete foltok, az enyémben ez volt az, ami örökre emlékezetes marad számomra. Emlékszem jól, szeptember volt, és az iskolából tértem haza, amikor észrevettem, hogy a búcsúzó fecskék fekete raja gubbaszt a villanydróton.
Gyorsan letettem az iskolatáskám, előkaptam a csúzlit, és közéjük lőttem egy földön talált kavicsot. Az egyik fecske sebzetten lehullt, a többiek felrebbentek és délre szálltak. A madarak költözési ideje volt éppen.
A kaviccsal eltalált madár szárnyaszegetten vergődött a földön, és bánatos tekintettel követte távozó társait. Odarohantam, felemeltem, véres volt... Lekaptam a sapkámat, abba rejtettem, majd a keblemre szorítva hazaszaladtam vele. Senkinek sem szóltam az esetről, csak a nagymamát avattam be szörnyű titkomba.
Ő segített kényelmes kis fészket készíteni számára a kamra egyik sarkában. Oda jártam aztán beszélgetni a beteg madárral. Bánatos tekintettel nézett rám. Riadt volt, de megbocsátott, mert a tenyerembe simult, amikor beszéltem hozzá.
A szárnya törött el, azt gyógyítgattam, a nagymama valamivel be is kente, hogy ne fájjon neki a sebe. Én éjszakánként is gyakran gondoltam rá, mert bántott nagyon a lelkiismeret. Mi lesz most vele? Azon tűnődtem, kibírja e nálunk a szigorú telet, amikor a fecskék a nyárhoz szoktak?
A sebesült fecske holléte azonban nem maradt sokáig titokban. De mindenki hallgatott róla. Egyszer észrevettem, hogy a mama összeszorított markából kiperdül egy búzaszem. Éppen a kamra felé tartott. Utána osontam. Lesben álltam.
És feltevésem beigazolódott: a mama etette a beteg fecskét. Kis tálkában vizet is készített meleg vacka közelébe.
Aztán apám is tudomást vett róla, s a nagyapa sem szólt, csak behozta egy alkonyatkor a markában a kicsi, riadt madarat.
"A fecske" - mondta csendesen, és ráhelyezte a konyhai sámlira. Hallgattunk, mert mit is szólhattunk volna? A fecske közben idegesen forgatta a fejét, nem értette a változást. Aztán megszokta. A kamrából a konyhába költöztettük. Nagyapa még legyeket is fogott neki. De nem ette meg. Búzával etettük, én olykor kolbászdarabkával is kínálgattam. Bele-belecsípett. Majd elfoglalta a szobát is, a konyha mellett. A varrógép alatt üldögélt naphosszat.
Szeretett a két ablak között, ahová néha kiraktam, hogy lássa az udvart, a kiskertet, a fákat, az égen vonuló felhőket. És néha az esőt, amely lassan hóesésre váltott.
Talán társaira gondolt ilyenkor, ki tudja, merre jár a fecskeraj... Ő még fióka volt, sohasem költözött, és sóvárogva gondolt társaira. Szárnya közben meggyógyult, már fel-felröppent a díványra, az asztal szélére, sokszor az ablakhoz húzta a kíváncsiság. Így érkezett el a karácsony.
Egy szék karfáján gubbasztott, amikor a mama meggyújtotta a gyertyákat a fenyőágakon. Lobogó fényük szembogarában tükröződött. Sok apró gyertya a fecske szemében!
Amikor egyedül maradtam vele a szobában, beszéltem hozzá. Úgy nézett ilyenkor rám, mintha értené. "Még egy hónap, és visszajönnek, hazatérnek a többiek is" - vigasztaltam. De nem várta meg társait. Meghalt. Mi okozhatta a halálát? Jó fészke volt, szerettük, etettük. Felnőttkoromban jöttem rá. Abba pusztult bele talán, hogy nem élhette át a hazatérés mindennél nagyobb örömét...
( Új Ember Katolikus Hetilap 2006. )
A JÓSZÍVŰ ÓRIÁS
Hol volt, hol nem volt, túl mindenen, élt egyszer egy óriás. Ez az óriás olyan hatalmas volt, hogy az erdő legmagasabb fája is csak a térdéig ért, feje pedig a felhőket súrolta, ám amilyen nagy és erős volt, épp olyan szelíd és jószívű.
Egy szép tavaszi napon, amikor lent üldögélt a folyóparton, kétségbeesett sírásra lett figyelmes. Felnézett, és egy kismadarat pillantott meg az egyik nagy fűzfa ágán.
- Hát te miért sírsz itt ilyen keservesen ? - kérdezte tőle az óriás.
- A sas elragadta egyetlen fiókámat ! - zokogta a kismadár - Ki segít most, ki ad nekem erőt, hogy elviseljem ezt a csapást?
Az óriás elkomorodott. Felállt, az inge alá nyúlt. Amikor előhúzta a kezét, a tenyerében egy hatalmas, vörösen izzó szív lüktetett.
- Az én erőm a szívemben lakozik. - mondta - Most megosztom veled ezt az erőt.
Azzal a kismadár felé nyújtotta a szívet. Az hozzásimult, érezte, ahogy valami melegség járja át a testét. Felröppent az óriás vállára.
- Köszönöm neked ! A te erőd most már az enyém is! - csivitelte hálásan, azzal elrepült az erdő irányába. Félútról még egyszer visszanézett az óriásra. " Milyen furcsa! " - gondolta - " Valahogy nagyobbnak tűnt az előbb."
Az óriásnak ettől a naptól fogva rengeteg tennivalója akadt: az erdő összes állata hozzá jött el bánatával, hogy erőt merítsenek tőle a reménytelenségben. És ő adott mindenkinek.
Közben elmúlt a tavasz, majd a nyár. Őszre az óriás már épp csak elérte a legcsenevészebb fa legalsó ágát, de továbbra is odanyújtotta szívét minden rászorulónak. És eljött a tél ...
Az óriás - aki most már akkora volt csak, mint egy nagyobbacska fűszál - az erdei úton sétált. Meg-megállt, néha szaggatott köhögés rázta meg a testét." A végéhez közeledik az esztendő. Nemsokára újra eljön a tavasz, majd a nyár. De nekem nem lesz már több tavasz."
Idáig jutott gondolataiban, amikor egy csendesen pityergő kisleányt pillantott meg az út szélén.
- Miért sírsz, kisleány? - szólította meg.
" Nini, egy manócska! "- csodálkozott a kisleány és abbahagyta a pityergést.
- Segíts rajtam! Mindenki csak engem bánt! Elfogyott az erőm!
Az óriás elmosolyodott. Kinyújtotta tenyerét, amelyben ott feküdt egykor oly hatalmas szíve összeaszva, megfakulva. Már alig dobogott, csak néha futott át rajta egy-egy gyenge remegés.
- Hunyd be a szemed, és érintsd meg! - mondta a kislánynak.
Az lehajolt az óriáshoz. Becsukta a szemét, és megérintette a szívet. Az összerándult, majd felizzott. A kislány érezte, ahogy az ismeretlen erő átáramlik a testébe.
- Köszönöm, manócska ! - suttogta halkan, és kinyitotta a szemét. De az óriás addigra már eltűnt. Csak egy maréknyi szív alakú hamukupac maradt a helyén, amit a szél felkapott és szétszórt ...
"Ebben a fizikai testben csak egyszer létezünk. Éljünk a lehetőségekkel!"
A KÁVÉSZEM
Egy leány panaszkodott az édesapjának, hogy rosszul mennek a dolgai. Belefáradt az állandó eredménytelen harcba. Nem tudta, hogyan menjen tovább az életében, mert kimerültnek érezte magát. Úgy tűnt számára, hogy valahányszor megold egy problémát, mindig új probléma jelenik meg életében.
Édesapja szakács volt. Kézen fogta őt és elvitte a munkahelyére. Fogott három fazekat és vizet forralt bennük. Amikor forrni kezdett a víz, az egyikbe sárgarépát, a másikba tojást és a harmadikba kávészemeket rakott. Főzés közben egyetlen szót sem szólt, csupán rámosolygott a leányára. A lány türelmetlenül várakozott, magában azt kérdezve, vajon mit akar tenni az édesapja. 20 perc elteltével apja eloltotta a tüzet, majd egy tálba rakta a tojásokat, egy tányérba a sárgarépát és kitöltötte a kávét egy csészébe.Ezután megkérdezte lányától:
- Kedvesem, mit látsz itt?
- Tojást, sárgarépát és kávét - válaszolta ő.
Ekkor arra biztatta, hogy tapintsa meg a sárgarépát. A lány megtapintotta és érezte, hogy puha. Ekkor arra kérte, hogy hántsa le a tojás héját és a lány érezte, hogy a tojás nagyon kemény. Ekkor arra kérte őt, hogy kóstolja meg a kávét. A lány nevetve kortyintott az illatos nedűből, majd megkérdezte:
- Mit jelentenek mindezek, apám?
Az édesapja elmagyarázta ekkor neki, hogy mind a három elemet ugyanolyan körülmények közé helyezték: forró vízbe. Csakhogy mindhárom elem különbözőképpen reagált erre:
A sárgarépa megpuhult és törékennyé vált.
A tojások erősen megkeményedtek.
Ellenben a kávé, megváltoztatta a vizet.
- Mit gondolsz, te melyikhez hasonlítasz ezek közül? - kérdezte lányától az apa.
- Amikor a mostoha körülmények kopognak ajtódon, te hogyan válaszolsz erre?
Egy látszólag kemény sárgarépa vagy-e, akit megérint a fájdalom és elveszíti keménységét?
A tojáshoz hasonlítasz, aki képlékeny szívvel és folyékony szellemmel indul, azonban egy kegyetlen esemény után, keménnyé és rugalmatlanná válik? Te kívül ugyanolyan maradtál, azonban belül megkeseredett a szíved?
Vagy, egy kávészem vagy? A kávé megváltoztatja a forró vizet, a neki fájdalmat okozó elemet.
Amikor a víz eljut a maximális forráspontra, a kávé kiengedi legjobb aromáját és zamatát.
Tanulság:
Ne hagyd magad legyőzni! Emelkedj sorsod fölé és az élet kegyetlenségei csupán megfelelő alkalmat jelentsenek számodra ahhoz, hogy kiengedd "édes kávé zamatodat"! A döntés a Te kezedben van!
LÁBNYOMOK...
Egy ember egy éjszaka azt álmodta, hogy az Úrral sétál a tengerparton. Jelenetek villantak fel az életéből. Minden egyes jelenetnél két, párhuzamos lábnyomot látott a homokban: az egyik az övé volt, a másik az Úré.
Amikor élete utolsó jelenete is véget ért, visszafordult, és szemügyre vette a homokban látható lábnyomokat.
Meglepődve vette észre, hogy élete során több alkalommal csak egy sor lábnyomot lát. Arra is rájött, hogy ezek éppen élete legnehezebb és legszomorúbb időszakaira esnek. Nem hagyta nyugodni a dolog, s megkérdezte az Urat:
- Uram! Azt ígérted, ha úgy döntök, hogy követlek, akkor mindig velem leszel. De íme, épp a legnehezebb időkben csak egyetlen sor lábnyom látható. Nem értem, miért hagytál el épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna Rád?
Az Úr így felelt:
- Drága gyermekem! Szeretlek, és soha el nem hagynálak. Azért látsz néhol csak egyetlen sor lábnyomot, mert amikor a legnehezebb időszakokat élted át, amikor igazán szenvedtél, akkor a karjaimban vittelek.
A LÁDIKÓ - A MEGBOCSÁTÁS DOBOZA
Egy tanár, minden diákjának azt a feladatot adta fel a következő hétre, hogy vegyenek egy karton dobozt és az elkövetkező héten minden egyes személyért, aki bosszúságot okoz nekik, akiket nem szívlelnek és akiknek nem tudnak megbocsátani, tegyenek be a ládikóba egy barackot, melyre tegyenek egy címkét is az illető személy nevével.
Egy héten keresztül ezt a ládikót a hallgatóknak magukkal kellett cipelniük állandóan, otthonukba, az autójukba, az órákra, még éjszaka is ágyuk mellé kellett helyezniük azt.
A hallgatóknak szórakoztatónak tűnt az elején a feladat és mindannyian buzgón írták a neveket, melyek gyermekkoruktól kezdve eszükbe ötlöttek. Ezután, lassan-lassan, amint múltak a napok, a hallgatók újabb neveket írtak a listára, olyan emberek neveit akikkel naponta találkoztak és úgy tűnt, megbocsáthatatlanul viselkedtek velük szemben...
Feltűnt nekik időközben, hogy a ládikó egyre súlyosabbá válik. A hét elején beletett barackok kezdtek ragacsos masszává rothadni, elviselhetetlen bűzt árasztva és a rothadás gyorsan átterjedt a többi barackra is.
Nehéz problémát okozott az is, hogy kötelesek voltak állandóan magukkal hordani ezt, vigyázzanak arra, nehogy az üzletekben, az autóbuszban, az étteremben, találkozón, ebédlőben, fürdőben felejtsék azt, főképp mert minden egyes hallgató neve és lakcíme valamint a kísérlet témája rá volt írva a ládikóra. Ráadásul, a karton dobozt is kellett szétbomlani, siralmas állapotba kerülve: nehezen cipelve súlyos terhét.
Mindannyian gyorsan és világosan megértették a leckét, amit a tanár megpróbált elmagyarázni nekik a hét végén, vagyis, annak a ládikónak a súlya, amit egy héten keresztül magukkal cipeltek, csupán a magunkkal cipelt spirituális nehézség súlyát képviseli, akkor amikor gyűlöletet, irigységet, más személyek iránti megvetést cipelünk magunkban. Gyakran azt hisszük, hogy kegyelmet gyakorolunk másoknak megbocsátva.
A valóságban azonban, ez a legnagyobb szívesség, amit önmagunknak tehetünk!
A te ládikódban hány barack van... és mit szándékozol velük tenni?!
A LEGSZEBB KÖNNYCSEPP 
Réges-régen történt: angyalt küldött a földre a Jó Isten, hogy vigye fel az égbe a legszebb könnycseppet. Az angyal bejárta az országot, világot.Végre rátalált egy özvegy édesanyára, aki egyetlen gyermekének koporsója felett hullatta könnyeit. Minden könnycseppje igaz gyöngynek látszott, szikrázott rajtuk a napsugár. Az angyal azt gondolta, hogy könnyen teljesítette a feladatot. Túl korán örvendezett. Isten ugyan megdicsérte őt szorgalmáért, de azt mondta, hogy szebb könnycsepp is van a világon.
Az angyal ismét útnak indult. Másodszor egy ártatlan kisfiú könnyét vitte az égi trónus elé, de ezzel sem teljesítette feladatát. Újból a földre röppent. Villámgyorsan gyűjtögette a legkülönbözőbb könnycseppeket:hálakönnyből, keserű csalódásból kihullajtottat, bánatos édesapáét,szomorú édesanyáét, haldokló emberét... Isten azonban mindezekre azt válaszolta: szebb könnycsepp is van a világon! Szomorú volt az angyal mert nem tudta teljesíteni Isten kívánságát.Bele is fáradt a sok keresésbe.
Betért egy templomba pihenni. Úgy gondolta hiába minden igyekezete, a legszebb könnycseppre soha sem talál rá. A templom félhomályában egyszer csak egy embert vett észre,aki félrehúzódva keserűen zokogott. Saját bűneit siratta, nem talált vigaszt, mert átérezte szörnyű tettét: az Istent bántotta meg. Ezért folyt a könnye és meleg esőként áztatta a poros követ.
Az angyal nyomban mellette termett: szemkápráztatóan ragyogott valamennyi könnycsepp, miközben tarsolyába gyűjtögette őket. Érezte, hogy végül mégis sikerül teljesítenie a rábízott feladatot.Valóban a könnycseppek oly szépek voltak, hogy az angyal nem tudta levenni róluk a tekintetét. Amikor a könnycseppekkel odaállt a Jó Isten elé, dicséretben részesült.
Isten így szólt hozzá:
- Látod nincs szebb ragyogás, nincs aranyosabb fénysugár, mint ami a bánat könnyéről verődik vissza. Mert a bánat fakasztotta könnycseppek igaz szeretetről tanúskodnak, és csillogásukkal a bűntől megmenekült szabad ember szépségéről győzik meg a világot. A bűntől felszabadult ember az örökkévalóság fényét sugározza.
Nagyanyám így fejezte be a meséjét:
Ha vétkezel, szállj magadba és őszintén bánd meg bűneidet. Isten a megtérő bűnösnek mindig kész megbocsátani. Ez már nem mese, hanem örömbe szédítő valóság.
MESE A MADARAKRÓL ÉS A SZERETETRŐL
Amikor még nem volt Föld, az összes madár a Szeretet Országában élt. Mondjuk meg ezt pontosabban: Az összes madár a Szeretet Országában volt, mert a valós életről, amely lényegéhez hozzátartozik a tudat, a legkisebb fogalmuk sem volt.
Egy napon az ország királya elhatározta, hogy életre kelti a madarakat. Sokáig nézett mindegyikre, csodálta gyönyörű színeiket és különféle alakjaikat, végül gyengéden megérintette szárnyaikat. Az érintés következtében a szárnyak szétnyíltak és a madarak életre keltek. Határtalan boldogság töltötte el lelküket. A Szeretet országában lenni csodálatos érzés volt. Mindenki otthon érezte magát, mint a legjobb családban. Maga a király biztosította nem csak az élelmet, hanem azt is, hogy mindenki önmaga lehessen, ami olyan fontos az egészséges fejlődés és az élet nehézségeivel való megküzdés szempontjából.
A király figyelmes szemei alatt próbálkoztak a madarak az első repülésekkel. Az ügyes bánásmód a szárnyakkal nem is olyan egyszerű, amilyennek tűnik. A madarak tanulták megtartani a testüket a széllel szemben, úgy hogy az segítségükre legyen. Gyakorolták a leszállást, hogy a céljuk elérése ne csak puszta véletlen legyen, hanem valami természetes. A haladások a repülés művészetében nagy örömöt okoztak nekik, hiszen azért lettek teremtve és ezért is éltek, hogy repüljenek.
Azon a napon, amikor már az összes madár tökéletesen elsajátította a repülés művészetét, a király összehívta a nagy gyülekezetet.
- Sokáig éltetek az országomban. Megtanítottam veletek a repülés művészetét és biztosítottam nektek az élelmet. Most szabadok vagytok. Oda repülhettek, ahova csak akartok! A ti utatok gyönyörű, de veszélyes kaland lesz. - mondta a király.
- Itt a mi boldogságunk! Itt a mi hazánk! Miért kell innét elrepülnünk? hangzott el a nagy gyülekezetből.
- Mostanáig a Szeretet országában voltatok! De én megajándékoztalak benneteket a szabadsággal, azért, hogy egyszer majd mindenki saját szabad akaratából vissza jöhessen, mert itt van a ti igazi hazátok. A szívetekbe vágyat ültettem, hogy ne hagyja elfelejteni, hogy ide tartoztok, hogy önmagatok maradhassatok. Gyönyörű hangjaitokkal énekeljetek erről a helyről! Boldog repülést! - szólt a király búcsúzóul, majd még egyszer megérintette mindegyikük szárnyát és mindegyiknek még valamit súgott az útra.
Végül csak kevesen maradtak. Számotokra különleges feladatom van! - szólt titokzatosan a király. Számítok rátok, a ti segítségetekre. Azok akik elrepültek előttetek, a Szabadság országában nehéz pillanatokat fognak átélni, mert semmi sem olyan nehéz, mint az élet a Szabadságban. Ők ezt még nem tudatosítják. Nincs még semmiféle tapasztalatuk a szabadsággal, ezért ma még nincs értelme figyelmeztetni őket, vagy valamit is magyarázni nekik. Maguknak kell megismerni a szabadság árát és ízét. Mostanáig csak a nyugalom érzését ismerték, amit a jelenem biztosított. Mostantól saját maguk erejére lesznek utalva, érezni fogják, hogy mit jelent a magány. Megismerik a színes virágokat és a zöld fákat.
Én teremtettem őket nekik. Hűs forrás vízzel oltják majd szomjúságukat, a fák tetején éneklik majd a legszebb dallamokat. Megismerik majd a tél hidegét, a tollukra hullanak a hópihék, a sötét esőfelhők eltakarják előlük a nap fényét. Fészket raknak majd sárból, szalmából és ágacskákból, hogy megmelegedhessenek, hogy éljenek. Nem, sosem feledkezem meg róluk! Nem hagyom őket magukra! Nem lesz egy pillanat sem, amikor nem törődöm velük. De közülük sokan megfeledkeznek rólam és a szavaimra, amelyeket búcsúzáskor mondtam nekik.
Ezért kell utánuk repülnötök! Repüljetek azokhoz, akik reszketnek a hidegtől és nem tudják, mire vannak a szárnyaik, vagy hogyan használják őket! Repüljetek azokhoz, akik magabiztosan ülnek a fészkeikben és közben megfeledkeznek a küldetésükről. Végül repüljetek azokhoz, akiket erejük elhagy repülés közben és az a veszély fenyegeti, hogy a szakadékba zuhannak. Vigasztaljátok meg őket szavaimmal, biztassátok testüket, lelküket!
- Király, miről beszéljünk nekik? kérdezte egyszerre a többi madár.
- Mondjátok mindenkinek: A király szeret téged! Addig nézzetek rá, amíg elhiszi és teli reménnyel és elszántsággal újra belevág a repülésbe.
Nagy feladat van előttetek. Tőletek függ azok sorsa, akiket szeretek. Sasoknak nevezlek benneteket és erős szárnyakat adok nektek. Azok biztonságosan elvisznek benneteket egészen a horizont határáig. A szemetekben fényesebb lesz a világosság, mint a nap fénye. Nem építetek fészket a fákon. Búvóhelyet magatoknak a sziklák repedéseiben találtok. Ennek mély értelme van: mindenkit emlékeztetnetek kell, hogy a világon vannak. Fel kell ébresztenetek bennük a vágyat a haza után, amelyből jöttek és ahova vissza kell jönniük.
A király szavai mélyen megérintették a sasok szívét és gondolatait. A büszkeség érzése a nemes feladattól félelemmel és a felelősség érzésével keveredett.
- Királyunk, a feladat, amivel megbíztál bennünket, nagy kitüntetés számunkra. Mindegyikünk igyekezni fog lelkiismeretesen teljesíteni. Nem vagyunk erre mégis túl gyengék? Habár adtál nekünk szárnyakat és a szemünket világosságoddal ajándékoztad meg, de a mellkasunkban ugyanolyan szív dobog, mint a többi madárnak, amelyeknek segítenünk kell. - mondta egy sas.
- Mindenki közülünk már most fél a magánytól, mindenki a melegségre és nyugalomra vágyik - mondta egy másik sas.
- Igen, ez így van. 
A ti szívetek semmivel sem különbözik a többi madár szívétől. És ennek is mély értelme van. Ha más szívet adnák nektek, akkor nem teljesítenétek a rátok bízott feladatot. A többi madárnak kiváló dolgokról kell mesélnétek, de ők a ti nyelveteken nem értenének meg benneteket. Ezért nektek is meg kell ismerni a félelem érzését, tudnotok kell mi a vágy és mi a csalódás.
Aki nem szenved együtt a másikkal, az sosem érti meg a másik szenvedését. Ezért ti, az én sasmadaraim, még jobban fogtok szenvedni, mint a többi madarak, mert tudatában lesztek a gyengeségeteknek. Mert bennetek nagyobb lesz a vágy a tökéletesség után, mint a többiekben. Gyengék lehettek! Sőt nagyon szükséges, hogy tudatában legyetek gyengeségeiteknek, mert csak akkor lesztek szerények és csak akkor fogtok bizalmat érezni irántam. Higgyetek nekem és akkor semmi rossz sem történhet veletek.
A beszéd befejezése után a király odament mindegyik sashoz, egy pillanatig, mely az örökkévalóságnak tűnt, a szemébe nézett és ezt mondta:
- Enyém vagy mindörökre! - és gyengéd, szeretetteljes érintéssel a világba küldte."
MIKOR MÁR KÉSŐ RÁDÖBBENNI...
Amikor aznap este hazaértem, a feleségem felszolgálta a vacsorát, megfogtam a kezét és azt mondtam, "Szeretnék valamit elmondani". Ő leült és csendben evett. Megint láttam a fájdalmat a szemében.
Hirtelen nem tudtam, hogyan nyissam ki a számat. De muszáj volt vele tudatnom, min gondolkodtam. El akarok válni. Hoztam fel a témát nyugodtan. Nem tűnt idegesnek a szavaim hatására, helyette inkább lágyan megkérdezte, miért? Kikerültem a kérdést. Ez feldühítette. Félredobta az evőpálcikákat és rám üvöltött, te nem vagy igazi férfi! Azon az éjjelen nem beszéltünk egymással. Ő sírdogált. Tudtam, hogy rá akar jönni, mi történt a házasságunkkal. De nem igazán tudnék neki kielégítő választ adni, én már Janet szeretem, nem őt.
Nem vagyok már szerelmes belé. Csak sajnáltam! Mély bűntudattal, felvázoltam egy válási szerződést, amiben az állt, hogy megtarthatja a házat, a kocsit, és a cégem 30 %-át. Rápillantott, majd darabokra tépte. A nő, aki 10 évet töltött velem az életéből, idegenné vált számomra. Sajnáltam, hogy elvesztegette az idejét, forrásait, energiáját, de nem tudtam visszavonni, amit mondtam, hogy én már Janet szeretem. Végre hangosan sírt előttem, ami pontosan az volt, amire számítottam. Hogy sírni láttam egyfajta megkönnyebbülést jelentett számomra. A válás ötlete, ami már hetek óta kínzott, szilárdabbnak és tisztábbnak tűnt most.
Másnap nagyon későn értem haza és láttam, hogy valamit ír az asztalnál. Nem vacsoráztam, hanem egyenesen aludni mentem és nagyon gyorsan elaludtam, mert fáradt voltam a Jane-nel töltött eseménydús nap után.
Amikor felébredtem, még mindig ott ült az asztalnál és írt. Nem érdekelt, úgyhogy megfordultam és aludtam tovább. Reggel megmutatta a válási feltételeit: semmit nem akar tőlem, hanem 1 hónap felmondási időt kér a válás előtt. Azt kérte, hogy ez alatt a hónap alatt, mindketten tegyünk úgy, mintha normális életet élnénk, amennyire lehetséges. Az indokai egyszerűek voltak: a fiunknak 1 hónapon belül lesz a vizsgája és nem akarja összezavarni a tönkrement házasságunkkal. Ez számomra elfogadható volt. De volt még valami, megkért, hogy idézzem fel, ahogy az esküvőnk napján a karjaimban bevittem a hálószobába. Arra kért, hogy ez alatt az egy hónap alatt, minden nap, reggelente a karjaimban vigyem ki a hálószobából az ajtó elé. Azt gondoltam, kezd megőrülni. Csak azért, hogy az utolsó napokat elviselhetővé tegyem, beleegyeztem a furcsa kérésébe.
Elmondtam Jane-nek a feleségem válási feltételeit. Ő hangosan nevetett és azt gondolta ez abszurdum. Nem számít milyen trükköt alkalmaz, szembe kell néznie a válással, jegyezte meg gúnyosan. Semmiféle testi kapcsolatom nem volt a feleségemmel, mióta bejelentettem, hogy el akarok válni. Úgyhogy amikor az első nap kivittem, mindketten olyan sutának tűntünk. A fiunk tapsolt mögöttünk, apu a karjaiban tartja anyut. A szavai fájdalmat okoztak nekem. A hálószobából a nappaliba, majd az ajtóhoz, több, mint 10 métert sétáltam vele a karjaimban. Ő becsukta a szemét, és gyengéden azt mondta, ne mondj semmit a fiunknak a válásról. Én bólintottam, kissé dühös voltam. Letettem az ajtón kívül. Ő elment a buszhoz, ami a munkába viszi. Én egyedül vezettem az irodáig. A második napon mindketten lazábbak voltunk. Ő nekidőlt a mellkasomnak.
Éreztem a blúzának illatát. Rájöttem, hogy hosszú ideje nem néztem meg alaposan ezt a nőt. Rájöttem, hogy nem fiatal már. Halvány ráncok voltak az arcán, a haja őszült! A házasságunk komoly áldozatot követelt tőle. Egy percig azon gondolkodtam, mit tettem vele. A negyedik napon, amikor felemeltem, úgy éreztem, hogy visszatért egyfajta meghittség. Ez az a nő, aki 10 évet adott nekem az életéből. Az ötödik és hatodik napon, úgy éreztem a meghittség érzése megint erősödött. Jane-nek nem beszéltem erről. Egyre könnyebbé vált a karjaimban vinni, ahogy telt a hónap. Talán a mindennapos edzések megerősítettek. Egy reggelen válogatott mit vegyen fel. Felpróbált jó pár ruhát, de nem talált egyet sem, ami ráillett volna. Majd sóhajtott, minden ruhám kinyúlt. Hirtelen rájöttem, hogy milyen vékony lett, ez volt az oka, hogy egyre könnyebben tudtam őt vinni. Hirtelen megértettem ... óriási fájdalmat és keserűséget halmozott fel a szívében. Öntudatlanul nyúltam feléje és megérintettem a fejét.
A fiunk ebben a pillanatban lépett be és azt mondta, Apu itt az idő, hogy kividd anyut. Számára, hogy látta az apját karjaiban kivinni az anyját, élete fontos részévé vált. A feleségem jelezte a fiúnknak, hogy jöjjön közelebb és szorosan megölelte. Én elfordítottam az arcom, mert féltem, hogy az utolsó pillanatban meggondolom magam. Ezután a karjaimban tartottam, kisétáltam a hálószobából, keresztül a nappalin, az előszobába. A karjai lágyan és természetesen pihentek a nyakam körül. Szorosan fogtam őt, pont olyan volt, mint az esküvőnk napján. De a sokkal könnyebb súlya elszomorított. Az utolsó napon, mikor a karjaimban tartottam, alig tudtam megtenni a lépéseket. A fiunk elment az iskolába. Szorosan tartottam őt és azt mondtam neki, nem is vettem észre, hogy az életünkből hiányzott a meghittség, az intimitás. Elvezettem az irodáig... gyorsan kipattantam a kocsiból, anélkül hogy az ajtókat lezártam volna. Attól féltem, ha bármennyit is késlekedek, meggondolom magamat.
Felsétáltam az emeletre. Jane kinyitotta az ajtót és azt mondtam neki, Sajnálom Jane, nem akarok elválni. Csodálkozva rám nézett, és megérintette a homlokomat. Lázas vagy? Kérdezte. Elvettem a kezét a fejemről, Sajnálom Jane, ahogy mondtam, nem válok el. A házasságom talán azért volt unalmas, mert nem értékeltük életünk apró részleteit, nem azért mert már nem szerettük egymást. Rájöttem, hogy attól kezdve, hogy az esküvőnk napján karjaimban vittem haza, egészen addig kellene a karjaimban tartani, míg a halál el nem választ minket. Jane hirtelen magához tért. Hangosan felpofozott, majd bevágta az ajtót és zokogásban tört ki. Lesétáltam a földszintre és elhajtottam.
Az útba eső virágboltban rendeltem egy csokor virágot a feleségemnek. Az eladólány kérdezte, mit írjon a kártyára. Mosolyogtam és azt írtam, Minden reggel a karjaimban viszlek ki, míg a halál el nem választ. Azon az estén mikor hazaértem, virág a kezemben, arcomon mosoly, felrohantam az emeletre, azért, hogy a feleségemet az ágyban találjam - holtan.
A feleségem hónapokig harcolt a RÁKkal és én annyira el voltam foglalva Jane-nel, hogy észre sem vettem. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni és meg akart menteni bármiféle negatív reakciótól a fiunk részéről, ha végig visszük a válást. Legalább a fiunk szemében én egy szerető férj vagyok. Életetek apró részletei amik igazán számítanak egy kapcsolatban. Nem a ház, nem a kocsi, tulajdon, pénz a bankban. Ezek csak előmozdítják a boldogságot, de önmagukban nem adhatnak boldogságot.
Szóval találj időt, hogy a házastársad barátja légy és tegyétek meg azokat az apró dolgokat egymásért, amik meghittséget, intimitást eredményeznek. Legyen valóban boldog házasságotok! Ha nem osztod ezt meg másokkal, semmi sem történik veled. Ha megteszed, talán megmentesz egy házasságot. Az életben a legtöbb kudarcot olyan emberek szenvedik el, akik nem ismerik fel, milyen közel is voltak a sikerhez, mikor feladták.
A SZERETET MINDENT MEGOLD
Egy asszony kijött a házból, és három, hosszú, fehér szakállú öregembert látott üldögélni az udvaron. Nem ismerte őket. Így szólt:
"Nem hinném, hogy ismernélek benneteket, de éhesnek látszotok. Kérlek,gyertek be és egyetek valamit."
"A ház ura itthon van?" - kérdezték.
"Nem", válaszolta az asszony.
"Akkor nem mehetünk be" - felelték.
Amikor este a férje hazaért, az asszony elmondta neki mi történt.
"Menj, mondd meg nekik, hogy itthon vagyok,és hívd be őket!"
Az asszony kiment és újra behívta az öregeket.
"Együtt nem mehetünk be a házba", felelték "
"Miért nem?" kérdezte az asszony.
Az egyik öreg magyarázatba kezdett:
"Az ő neve Jólét", mutatott egyik barátjára, majd a másikra mutatva azt mondta, ő A Siker és én vagyok a Szeretet."
Majd így folytatta: "Most menj vissza a házba, és beszéld meg a férjeddel, melyikünket akarjátok behívni."
Az asszony bement a házba és elmondta a férjének, amit az öreg mondott.
A férj megörült.
"Ez nagyszerű!" mondta. "Ebben az esetben hívjuk be a Jólétet. Hadd jöjjön be, és töltse meg a házunkat Jóléttel!"
A felesége nem értett egyet. "Kedvesem, miért nem hívjuk be inkább a Sikert?"
A menyük eddig csak hallgatta őket, és most előállt saját javaslatával.
"Nem lenne jobb a Szeretetet behívni? Az otthonunk megtelne szeretettel!"
"Hallgassunk a menyünkre", mondta a férj a feleségének.
"Menj, és hívd be a Szeretetet, hogy legyen a vendégünk."
Az asszony kiment, és megkérdezte a három öreget.
"Melyikőtök a Szeretet? Kérlek, gyere be, legyél a vendégünk."
A Szeretet felállt és elindult a ház felé. A másik kettő szintén felállt és követték társukat. Az asszony meglepve kérdezte Jólétet és Sikert.
"Én csak a Szeretetet hívtam, ti miért jöttök?"
Az öregek egyszerre válaszoltak:
"Ha Jólétet vagy Sikert hívtad volna be, a másik kettőnek kint kellett volna maradnia. De mivel, Szeretetet hívtad, ahova ő megy, oda mi is vele tartunk."
Ahol Szeretet van, ott megtalálható a Jólét és a Siker is!!!
Eddig a történet, mely 4 jókívánsággal folytatódik.
Valaki, aki nagyon közel áll a szívemhez, elolvasva, azt mondta:
"Nagyon szép történet, csak sajnos nem igaz!
Nézz körül, mit látsz?"
És hosszan sorolta mindazt, amivel nap mint nap szembesülünk életünk minden területén, ha nem csak nézünk, hanem látunk, hallunk is. Sokan állítják, lassan mindent elborít a sötétség.
Nem értek egyet!
Csak akkor tehetné meg, ha hagyjuk. De hitem szerint mindig voltak, vannak és lesznek, akik a fényre törekszenek. Akik számára még ma is mindennél fontosabb a Szeretet. Akik nemcsak mondják ezt, hanem a lelkük mélyéig komolyan is gondolják. És ami még fontosabb: ki is mondják, le is írják, egyszóval, továbbadják!
Így, ha egy gyertya meggyújt egy másikat, egy másik egy harmadikat... akkor minél több gyertya ég, annál nagyobb a fényesség!
És, hogy a fény mindig legyőzi a sötétséget, azt a Nap minden reggel bizonyítja!
Életünk minden napjára ezért szívből kívánom magunknak, ne csak emlékezzünk erre, hanem tegyünk is érte!
Hisz tudjuk, "egy gyertya nem veszít semmit, ha meggyújt egy másikat..."
Egy férfi meg a kutyája sétált az úton. A férfi éppen a tájat élvezte, mikor ráébredt, hogy ő már halott...
Emlékezett arra, mikor haldoklott és hirtelen az is beugrott neki, hogy a mellette sétáló kutya is évek óta halott már.
Azon gondolkozott éppen, vajon hova viszi őket az út, amin sétálgatnak, mikor egy magas, fehér falhoz ért.
Drága márványnak tűnt. Hosszú sétány vezetett fel a domb tetejére, ahol egy magas boltív húzódott a napsütésben ragyogva. Mikor elsétáltak a boltívig, akkor látták meg a hatalmas, lenyűgöző kaput, az oda vezető út pedig mintha aranyból lett volna. Megindultak a kutyával, és ahogy közelebb értek, észrevettek egy asztalt, ami mögött egy ember ült. Mikor még közelebb értek, a vándor megszólalt:
- Elnézést, megmondaná, hogy hol vagyunk, kérem?
- Ez a Mennyország, uram! - válaszolt az ember.
- Remek! Kérhetnénk egy kis vizet? - kérdezte.
- Természetesen, uram. Jöjjön csak be, és azonnal hozatok egy pohár jeges vizet Önnek. - invitálta be az ember és a kapu elkezdett megnyílni.
- Bejöhet a barátom is? - kérdezte a kutyusára mutatva.
- Sajnálom, uram, de állatokat nem engedhetek be.
Az utazó gondolkodott egy pillanatig, majd megfordult és visszament az útra a kutyájával együtt, hogy akkor inkább folytatja útját. Újabb hosszú séta és újabb magas domb után elérkeztek egy földútra, ami egy tanya kapujához vezetett. Ez a kapu úgy nézett ki, mint amit soha sem zárnak be. Kerítés sem volt. Ahogy közeledtek a kapuhoz, észrevettek egy fának támaszkodó embert, aki épp olvasott
- Elnézést, uram, kérhetnénk egy kis vizet? - kérdezte.
- Természetesen. Ott egy kút, jöjjenek be - érkezett a válasz.
- A barátom is bejöhet? - kérdezte az utazó, kutyájára mutatva.
- Van egy tálka a kút mellett - bólintott az idegen.
Beléptek mindketten és megtalálták az öreg kutat meg a tálat. Az utazó megtöltötte vízzel, hosszan ivott, újra töltött és letette a kutya elé. Mikor mindketten eleget ittak, visszasétáltak a férfihoz a fa mellé.
- Mi ez a hely? - kérdezte az utazó.
- Ez a Mennyország - válaszolt a férfi.
- Ez furcsa. Egy fickó lentebb ugyanezt mondta
- Úgy érti, az arany út a márvány kapukkal? Nem. Az a pokol.
- Nem bosszantja, hogy így megtévesztik az embereket?
- Dehogy. Örülünk neki, hogy előre kiszűrik az olyanokat, akik hátrahagynák a legjobb barátjukat.
Tehát néha azon gondolkodunk, miért kapunk vicces e-maileket a barátainktól, sokszor egy sor írása nélkül. Talán így már érthető lesz. Mikor sok dolgod van, de kapcsolatban akarsz maradni, szerinted mit csinálsz? Továbbítasz egy viccet. Mikor nincs miről beszámolnod, de kapcsolatban akarsz maradni, továbbítasz egy viccet. Mikor mondani akarsz valamit, de nem tudod mit, vagy hogy továbbítasz egy viccet. Abban is segít, hogy tudasd valakivel, emlékszel rá, fontos neked, törődsz vele. Mit csinálsz? Továbbítasz egy viccet!
Tehát amikor legközelebb kapsz egy poént e-mailen, ne arra gondolj, hogy megint kaptál valami hülyeséget, hanem arra, hogy valaki gondolt rád aznap, és hogy a barátod a számítógép másik oldalán küldeni akart neked egy mosolyt!!!
A holnap a hét legzsúfoltabb napja, még ma keresd meg elfeledett barátaid!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Irodalom - Próza |
|
|
|
|
|
Offline
