Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Kedvenc történeteim, meséim 1.
  2023-03-27 22:00:33, hétfő
 
 







KEDVENC TÖRTÉNETEIM, MESÉIM 1.


A ​mesék évszázadok óta azért születnek meg, hogy megőrizzék a legnemesebb érzéseket és élni segítsenek az embereknek. Blogbejegyzésem meséi - legyenek azok népmesék vagy klasszikus mesék - egytől egyig a szeretetről szólnak, arról az érzésről, amelyből legnagyobb hiány van mai világunkban.







Martin Buber: AZ IS BAJ, HA NINCS SEMMI BAJ?


Egyik napon a bölcs rabbihoz egy férfi jött, és így panaszkodott:

- Rabbi, elviselhetetlen az életem. Hatan lakunk egy házban, s rettenetesen unalmas minden. Mondd, mit csináljak?

A rabbi ezt mondta neki:

- Tudod mit, végy egy bakkecskét, és vidd be a szobátokba. A férfi felháborodva mondta:

- Egy bakkecskét a szobába?

- Igen, igen. Tedd, amit mondtam - szólt a rabbi -, aztán egy hét múlva gyere vissza!

Egy hét múlva megjelent az ember a rabbinál, idegileg teljesen kimerülten:

- Nem bírjuk tovább elviselni. A kecskebak olyan büdös, hogy nem tudunk a szobában megmaradni.

- Rendben van - válaszolt a rabbi -, menj haza, és a bakkecskét kösd az istállóba. Aztán egy hét múlva gyere vissza!

Gyorsan eltelt az a hét is, s örömtől sugárzó arccal jött vissza az ember:

- Ó, rabbi, milyen nagyszerű az élet! Áldott minden perc, amikor hatan együtt vagyunk, a bakkecske nélkül!







Erhart Kaestner: MIRE VALÓ A CSÖND?


A magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tőle:

- Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?

A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz összegyûjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:

- Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?

Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:

Nem látunk semmit - mondták kisvártatva.

A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:

- Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?

A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:

- Saját arcunkat látjuk a kútban!

- Bizony, amíg zavartam a vizet - mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.

A látogatók megértették a remete tanítását.







A KÉT FAVÁGÓ


Az erdőben egymás mellett dolgozott két favágó. A fák törzseinek hatalmas volt az átmérője. Sokat kellett dolgozni a fakitermeleéssel. Mindketten egyformán jól kezelték a fejszét, de a munkamódszerük nem egyezett: az első kitartó munkával vágta a fába fejszéjét, egyiket a másik után. Ritkán és akkor is csak rövid szünetet tartott. A másik favágó óránként hosszabb pihenőre megpihent.

Naplementekor az első favágó csak a munka felét végezte el. Izzadtan és fáradtan tette le a szerszámot, szinte teljesen kimerült. A második, szinte hihetetlen, de befejezte a munkát. Egyszerre kezdték a favágást és a fák is nagyjából egyformák voltak. Az első favágó nem hitt a szemeinek.

- Nem értem a dolgot - mondta. - Minden órában kiadós pihenőt tartottál és mégis előbbre vagy.

- Igen, láttad, hogy minden órában megálltam pihenni. Amit viszont nem láttál az az volt, hogy a szünetet arra is felhasználtam, hogymegélezzem a fejszémet - mondta a másik favágó.










A KISFIÚ MEG AZ ÜRES VIRÁGCSERÉP (Koreai népmese)


Egyszer régen élt egy bölcs és boldog király. Egy bánata volt csupán: hogy nem születtek gyermekei. Sokat törte a fejét, hogyan segíthetne magán, míg egyszer remek ötlete támadt:

"Kiválasztom az ország legbecsületesebb gyermekét és örökbe fogadom." Nyomban megparancsolta a szolgáinak, hogy minden gyermeknek adjanak virágmagvakat, és kihírdette:

- Aki ezekből a magvakból a legszebb virágokat neveli, azt fiammá vagy lányommá fogadom!

A gyerekek buzgón nekiláttak az ültetésnek, öntözésnek, hiszen mindanyian szerettek volna a bölcs király fogadott gyermekeként élni. Szon Il is szorgalmasan öntözte a magvakat, de hiába teltek a hetek, bizony semmi eredmény nem mutatkozott: a magvak csak nem akartak kicsírázni.

"Milyen különös" - álmélkodott Szon Il, s végül az édesanyjához fordult segítségért.

- Mi lehet az oka, hogy nem csíráznak ki a magvaim? - kérdezte.

- Talán másik földbe kellene átültedned őket - tanácsolta anyja.

Szon Il átültette a magvakat, de ott sem indultak fejlődésnek. Hamarosan felvirradt a nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a virágokat. Díszbe öltözött az egész város, a sok-sok gyerek meg az utcára tódult, és szorongatták a szebbnél szebb virágokat. A király sorra elhaladt előttük, de bizony egy szikrányi öröm se látszott az arcán.

Az egyik ház előtt azonban megpillantotta a pityergő Szon Ilt, aki üres virágcseréppel álldogált az utcán. Halvány mosoly derült föl a király arcán, és maga elé hívatta a kisfiút:

- Hát te meg mit állsz itt ilyen búsan ezzel az üres virágcseréppel? - kérdezte tőle.

Szon Il hüppögve mesélte el, hogyan ültette el a magvakat, hogyan öntözte, gondozta, de azok mégsem indultak fejlődésnek.

A király ennek hallatára karjába kapta Szon Ilt, és boldogan kiáltotta:

- Ez az én becsületes kisfiam!

Az emberek értetlenül nézték, mi történik, és egyikük lármázni kezdett:

- Miért fogadod örökbe ezt a fiút az üres virágcsréppel?

A király ekkor így szólt:

- Minden virágmag, amit a gyermekeknek kiosztottam, főtt mag volt. Egy sem csírázhatott ki közülük.

Az emberek erre helyeslően bólogattak, a gyemekek pedik, akik a pompás virágokat szorongatták, igencsak elszégyelték magukat hiszen valamennyien más magvakat ültettek el.







Lázár Ervin: A HÉTFEJŰ TÜNDÉR


Nem volt nálam csúnyább gyerek Rácpácegresen. Azazhogy mit beszélek, hetedhét országon nem akadt nálam csúnyább gyerek. A lábam gacsos volt, a hasam hordóhas, a fejem úritök, az orrom ocsmonda, egyik szemem balra nézett, másik szemem jobbra nézett, hívtak emiatt kancsalnak, bandzsalnak, sandának, bandzsának, kancsinak, bandzsinak, árokba nézőnek; tyúkmellem volt, suta voltam, fülem, mint az elefánté, harcsaszám volt, puklis karom, a termetem girbegurba.

Hát ilyen csúnya voltam.

Vagy tán még annál is csúnyább.

Úgy szégyenkeztem emiatt, ahogy még senki Rácpácegresen. És forrt bennem a düh, emésztett a méreg, rágtam magam, elöntött az epe. Miért vagyok én ilyen csúnya? Kiért? Miért? Mi végre? Ki végre?

Két zenész lakott a szomszédomban Rácpácegresen. Jobbról Rácegresi, balról Pácegresi. Rácegresi tudott furulyázni, Pácegresi nem.

Rácegresi azt mondta nekem:

- Csúnya vagy, csúnya vagy, de azért rád is süt a nap. Ha egyszer jó szíved lesz, el is felejted, hogy csúnya vagy. És meg is szépülsz tőle.

De én nem jó akartam lenni. Szép akartam lenni. Mérgelődtem, acsarkodtam, kardoskodtam, epéskedtem.

Pácegresi meg azt mondta:

- Olyan randa vagy, hogy nem lehet rád nézni. Téged elvarázsoltak. Ez a hétfejû szörny varázsolt el téged biztos, aki itt lakik Csodaországban. Azt kellene megölnöd.

- De amikor olyan szépen énekel - mondtam neki.

Pácegresi legyintett.

- Álnok ének az - mondta. - Így csalja tőrbe az áldozatait.

Ez a hétfejû szörny vagy hétfejû sárkány, avagy hétfejû boszorka ott élt hozzánk közel. Mert Rácpácegres a Négyszögletû Kerek Erdő közepén van, s innen csak egy ugrás Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája, s a palota mögött meg rögtön kezdődik Csodaország. Ott lakott ez a hétfejû micsoda. És esténként gyönyörûen énekelt. Hét szólamban. Mind a hét szájával más szólamot. Hát ő varázsolt el engem. Õmiatta lettem ilyen rút. Na megállj! - gondoltam magamban!
Elhatároztam, hogy megölöm.

- Ez az egyetlen lehetőség - helyeselt Pácegresi, a zenész, aki annyira nem tudott furulyázni, hogy már nem is akart, a furulyája is tömör arany volt, lyuk se volt rajta.

Ettől kezdve mindennap edzettem, hogy legyőzhessem a hétfejû szörnyet. Hétfőn sárkánytejet ittam, kedden lándzsát szórtam, szerdán karddal hadakoztam, csütörtökön baloskával, pénteken péklapáttal, szombaton szablyával, vasárnap vassal, vérrel, vencsellővel.

Meg is erősödtem hamar, s egy éjszaka nekiindultam. Karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

- Megöllek, gonosz szörny, megöllek, elvarázslóm - ropogtattam a fogaim között.

A talpam alatt rídogáltak a füvek. Csak mentem: bimm-bumm. Mit nekem füvek! A fejem felett recsegtek, sírdogáltak a fák. Csak mentem: dimm-dömm. Mit nekem fák! Az ég sóhajtozott, a föld nyöszörgött. Csak mentem: zitty-zutty. Mit nekem ég, mit nekem föld!

Hajnaltájt értem Csodaországba, még alig-alig pirkadt. De rátaláltam a hétfejûre. Ott aludt egy eukaliptuszfa alatt, be volt hunyva mind a tizennégy szeme

Nosza, nekiestem. Sutty, levágtam az első fejét - mintha egy húr pattant volna el, földtől holdig érő, megzengett a világ. Fölébredt persze, álmélkodva bámult rám tizenkét szemével. Nem kíméltem, nyissz, levágtam a második fejét is! Illatok szabadultak el ekkor, kikerics, fodormenta, kakukkfû, orgona és nárcisz illata. Felém nyúlt, meg akart fogni. De nem hagytam magam. Dolgoztam keményen a karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.
Lehullt a harmadik feje is - források, csermelyek bugyogtak fel egy pillanatra.

A negyedik is - aranyhajfonatok libbentek s tüntek el a fák közt.

Az ötödik is - felcsilingeltek s elhaltak szánhúzó lovak téli csengettyûi.

A hatodikat nagyon féltette, húzta, óvta, de nem menekült. Lenyisszantottam. Harang szólalt meg akkor, sok békességes harang. Egyre halkabban, egyre halkabban.
..
De akkor, jaj, elkapott! Szorosan magához ölelt, mozdulni se tudtam. A fejem épp a mellére szorult, hallottam a szívdobbanásait. Kopp-kopp - dobogott a szíve. És azt kérdezte tőlem:

- Mit vétettem én neked, ember fia?

- Megölhetsz - mondtam neki -, szétroppanthasz. De akkor is jól tettem, amit tettem, mert ilyen csúnyává varázsoltál. Én vagyok a legcsúnyább ember a földön.

Fölpillantottam, megláttam a szemét. Fénylett a szeme, mint a szép távoli csillag. Megláttam az arcát. Tavak jóságos tükre, föld barna nyugalma, templomok békéje, májusi rétek szépsége - ilyen volt az arca.

- Te bolond, te bolond - mondta kedvesen. Megcsókolt jobbról, megcsókolt balról, megcirógatott.

Ez nem öl meg engem, ez nem varázsolt el engem, ez nem bánt engem, ez szeret engem. És már sírtam is; te úristen, hat fejét levágtam!

Elengedett. A szeme tükrében megláttam magam. A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosszúkás, nem voltam se bandzsa, se lapátfülû, se tyúkmellû, se harcsaszájú.

Térdre estem előtte.

- Nem érdemlem én ezt - mondtam neki -, változtass vissza rúttá. Hiszen hat fejed levágtam. Jaj, csak visszaragaszthatnám!

Rázta a fejét, hogy nem lehet. Mosolygott. Ekkor kelt föl a nap, rásütött. Akkor jöttem rá, hogy hiszen a Hétfejû Tündért akartam megölni, a világ legjóságosabb tündérét. Balga ésszel hat fejét levágtam.

Mi lesz, ha ez az egy feje is elvész?

- Engedd meg, hogy a testőröd legyek, engedd, meg, hogy őrizzelek - mondtam neki.

Bólintott.

Soha többé nem mentem vissza Rácpácegresre, ott maradtam a tündért vigyázni.

Õrzöm őt ma is, lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

Ne is próbáljatok rossz szándékkal közeledni hozzá! Nem engedhetem bántani.

Mert egy bolond levágta hat fejét, csak egy maradt neki. Erre az egyre vigyázzunk hát mindannyian. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. És szeretettel.












MESE A SZERETETRŐL, A TÜKÖRRŐL ÉS A SZÉPSÉGRŐL


Mit most hallasz nem mese régi korok poros története, szakállas manók mesélik ha eljönnek az árnyak, csupán száz évben egyszer, mikor megpihennek a lábak. Mit kobold mondott, igaz, pont szó szerint írtam le, hát figyelmesen olvasd, íme:

Egyszer, messze földön, nagyon rég, egy királynak lánya született. Gyönyörű volt kicsinek is, s egyre szebb lett ahogy felcseperedett. Mire eladósorba került, olyan szép lett, hogy nem volt hozzá hasonló az egész földkerekségen. Messze földre vitték a szépség hírét a galambok, s a hírt, hogy a Hercegnőnek vôlegényt keresnek.

Nem messze a vártól lakott egy csúf tündér, irigy volt, gonosz s megkeseredett. Hallotta a szépség hírét és dühösen felkerekedett. Egész a várig ment, be is jutott, s ahogy meglátta a szépséges Hercegnőt, olyan dühös lett, hogy nyomban megátkozta.

Szebb és szebb legyél napról napra, ki rád néz, a valóságot lássa! Egyedül Te, csak Te légy az, ki minden tükörben csúnyát lát, egy csúf ocsmány banyát!

Szegény Hercegnő nagyon megijedt, berohant a várba s egyből tükröt keresett. Belenézett, s mit látott! Egy szörnyű ocsmányságot! Egy rút, vén banyát, rettenetes szörnyű pofát. Volt nagy sírás, nagy ijedelem, a király is megijedt, nem tudta mit tegyen. Aztán kiötlötték, hogy meghívják a jó tündért, hátha van segítség. Az igazság az volt, hogy az átok ellenére a Hercegnő szép maradt, de minden tükörben melybe belenézett, egy szörnyű vénasszonyt látott. Hiába mondták neki sokan, hogy szép, gyönyörű, nincs Hozzá fogható, nem hitte el senkinek. Magába roskadt, megkeseredett. Idővel megérkezett a jó tündér, de sajnos az átok olyan erős volt, hogy nem tudta feloldani, csak enyhíthetett rajta.

- Minden tükörben mely nem él csak a rútat láthatod, de az élő tükör majd megmutatja az igazságot, az képes lesz feloldani a varázslatot!

Így szólt, s ezzel távozott, azt mondta többet nem szólhat, segített ahogy tudott,érjék be annyival, hogy enyhítette az átkot.

Telt múlt az idő, senki nem értette a varázslatot. Az élő tükör, mi lehet az? Senki nem tudta, ezért aztán segíteni sem tudtak szegény Hercegnőn. Kipróbáltak sok-sok féle tükröt, messzi országokból hozattak különleges tükröket, furcsákat, nagyon drágákat, de a Hercegnő mindegyikben csak a csúfságot látta. Mások viszont napról napra szebbnek és szebbnek látták őt. Özönlött a kérők hada de a Hercegnő mindet visszautasította, magába roskadt, megkeseredett. A vártorony szobájából többet ki sem nézett. Õröket állíttatott a lépcsőkhöz, súlyos lakatokkal záratta le a szobát, senki-senki ne lássa csúfságát. A kérők lassan elmaradoztak, a Hercegnő jó ideje senkivel nem találkozott, magányában kesergett, búslakodott.

Élt egy távoli országban egy egyszerű legény, nagy volt a szíve, szerette a világot, minden mi élő a barátja volt. Szelek szárnyán járt a hír a Hercegnőről aki gyönyörű, és az átokról ami miatt élve eltemetkezett, a legény is hallotta ezt. Nem bírta a szíve a szomorúságot melyet olyan távolról hallott. Felkerekedett hát, és csak úgy gyalogosan elindult, hogy megnézze magának a Hercegnőt. Sok vándorlás után, elérkezett a várhoz, ahol Hercegnőnk élt önnön rabságában. Megpróbált hozzá bejutni, de nem engedték, a Hercegnő paranesa szent volt, a szolgák még mindig azt lesték. A legény fejében egy terv fogant, jó hosszú kampós kötelet kerített, s várta az éjszakát. Mikor sötét lett, a legény nagy bátran a vártorony alá ment, óriás lélegzetet vett és teljes erőből hajított egyet, a kampó megakadt a vártorony tetején, szédítő magasságban. Elkezdett mászni a bátor, egyre feljebb és feljebb haladt, húzta magát rendületlenül felfelé, kíváncsi volt a szépre, amely rejtőzik előle. Mászott csak mászott rendületlenül,tenyeréről a bőr már rég lejött, fájt nagyon de ő ezzel nem törődött.

Mászott csak mászott az irdatlan mélység felett többször megcsúszott, de nem érdekelte semmi, csak előre, előre, már nem állíthat meg senki. Nincsenek éles fegyverek marcona őrök, villogó kések. Csak a kötél és a magasság, küzdött keményen hajtotta a boldogság. Végre feljutott, kifújta magát és az ablakhoz lopakodott, belesett. S mit látott, attól kővé dermedt, a szépségnek ilyen természetes, egyszerű megjelenését nem szokta ő meg. Órias ágyban, puha, gyönyörű ruhában egy tündér aludt ott. Arca mely régóta csak álmában mosolygott, szebb volt mindennél mit a legény eddig láthatott. Gyönyörű haja, hófehér karja elbűvölte a bátor lovagot. Nesztelen a szobába lépett és az ágyhoz osont. Órákon át nézte a szépséget lélegzet visszafojtva, nem tudott betelni a látvánnyal melyet szeme látott. S egyszer csak, ki tudja miért? A Hercegnő felriadt, meglátta a fiút s nagyot sikoltott de a sikoly abban a pillanatban a torkára forrt, évek óta elôször egy szerető szempárban meglátta magát, s amit látott több volt mint egy szép arc, a mosolygó szempárban csodát látott. Hirtelen minden szépségét meglátta a legény szemében, egy szerető szempárban mely maga volt az élő tükör. Látta a szépséget amely addig rejtve volt, a varázs megtört és a várba újból boldogság költözött.

Ennyi volt mit a kobold mesélt, elmondta a szép Hercegnő történetét. Nem üveg s fém az, melyben az igazat láthatod, csupán az elő tükor képes megmutatni a valóságot.







Rabindranath Tagore: A VÁNDOR


Egy poros, gubancos, csapzott hajú őrült kereste a varázskövet. Teste már árnyékká soványodott, ajka szorosra zárult, mint szívének örökre bezárult kapuja, szemei világítottak, mint párjukat kereső szentjánosbogarak. Lábainál a végtelen tenger morajlott.

A fecsegő hullámok rejtett kincseikkel dicsekedtek és gúnyolták az őrült vándor süke fülét, aki nem értette beszédüket.

Talán már maga az örült sem reménykedett, de mert a keresés életévé vált, nem pihenhetett.

Ahogy a tenger sem pihen, örökké az elérhetetlen ég felé nyújtogatva karját.

Ahogy egy soha el nem érhető célt kergetve a körbenjáró csillag sem pihen.

Poros, csapzott hajfürtjeivel az őrült is tovább kóborolt a magányos parton keresve varázsköveit.

Egy napon egy gyermek lépett hozzá és megkérdezte: "Mondd, hol szerezted ezt az aranyláncot?" - s derekára mutatott.

Az őrült rábámult - a lánc, mely egykor valóban vas volt, most színarany - nem, nem álom, arannyá változott, csak azt nem tudta, hogy hol, s mikor.

Az őrült vadul öklözte homlokát - hol, ó hol talált rá - tudtán kívül - a varázskőre?

Régi szokása volt, hogy fölszedett minden kavicsot, aztán megérintette vele a láncot, ismét eldobta, anélkül, hogy ügyelt volná a változásra. Így talált rá és vesztette el az őrült a varázskövet.

A Nap lassan leáldozott az égen. Az őrült eszeveszetten, görnyedt testtel, s porba hullt szívvel, mint a gyökerestül kitépett fa visszafordult, hogy megtalálja az elveszett kincset.










A TITOK


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy különös ország. Minden szürke volt benne. Szürke az égbolt, és szürkék rajta a felhők. Szürke a rét, és szürkében nyíltak a virágok. Szürkeség uralta a kapcsolatokat is. Minden lapos volt. Nem volt kirobbanó öröm, korlátokat túlszárnyaló remény, de hiányzott a fájdalom sötétje is, a miértek időnként kínzó tengere - csak csüggedés.

Képzeljetek el egy színek nélküli világot! Nem hallottak még soha se pirosról, se zöldről, se sárgáról, se kékről. Az őszi erdô számukra nem ezer színben pompázott, hanem száz szürkében bólogatott. Hát ilyen volt Palaország, minthogy így hívták e földet. De ne higgyétek, hogy hiányzott nekik valami... Amiről nem is hallottál, amit nem éltél át, az sohasem hiányzik

Ebben az országban élt Pál, aki akkor még csak nem is sejtette, hogy egyszer még különös dolgok történnek vele.

Messze távol tőlük, minden képzeletet felülmúló távolságban élte mindennapjait Szivárványföld boldog népe. Mikor királynője tudomást szerzett a mindig szürke Palaországról, úgy gondolta, elküldi hozzájuk leghűségesebb alattvalóját, Kékszeműt. Miután megkérdezte tőle, vállalja-e a kockázatos utat, egy titkot bízott rá., és jó szerencsét kívánva útra bocsátotta. Miért volt veszélyes ez a vállalkozás? Mert aki belép Palaországba, számára is megszűnnek a színek, és ha nem vigyáz, és nem ad ja át időben a színek titkát, ő is úgy marad örökre.

A hamuszín tónál találkozott először Pál és Kékszemű. Mindjárt barátok lettek. Pál még nem is hallott ehhez hasonló nevet életében, Kékszemû, de vonzotta őt a fiúból áradó boldogság. Hetekig játszottak közösen, és Pál bemutatta őt legkedvesebb barátainak. Sokat meséltek egymásnak, míg végül Kékszemű elérkezettnek látta az időt, hogy a színekről meséljen. De Pál csak nevetett, vagy éppen értetlenül rázta a fejét. Bármennyire is szerette barátját, nem tudta komolyan venni szavait.

- Még hogy micsodák, hogy is mondtad, színek?

- Pedig igenis vannak! - és Kékszemű hosszan beszélt a naplemente varázslatos színvilágáról.

Este Pál nem tudott elaludni. Visszhangoztak benne az izzó pirosak, aranyló sárgák, meleg bordók és bársonyos kékek.

Ah, butaság.... De hát, a barátja!... És ha igaza van. Ráadásul ez volt az utolsó közös estéjük, mert másnap Kékszeműnek vissza kellett indulnia távoli hazájába. Istenem, de szép is lehet ott! Ha csak egyszer, csak egyetlen egyszer láthatná ő is a színeket. És nagyra nyitotta szemét. koncentrált... de semmi. Azaz, hogy szürke.

Másnap szomorúan ébredt, és mintha csak az ég is szomorú lenne, szakadatlan hullatta grafitszínû felhőiből könnyeit.

De Kékszemű szemében mosoly ült, és nevetett akkor is, amikor fölszállt a postakocsira.

- Te, én elhiszem neked a színeket, de bárhogy is szeretném, nekem nem megy. Kell, hogy legyen valami titka ennek.

- Van! - de már indult is a kocsi. - Mikor a legnagyobb a szürkeség, de te igent mondasz rá, ott megtalálod. Ott a titok.

Pál csak állt és nem értett semmit. Hát ezzel most mit csináljon, ennek se füle, se farka. Egyenesen hazament. Csalódott volt. Bezárkózott szobájába és keserves sírásra fakadt. Soha nem fogja meglátni a színeket, és barátját is örökre elveszítette. Úgy érezte, ennél nagyobb tragédia még sohasem történt vele. Nem elég hogy ott kint minden szürke, de most, Kékszemű nevetése nélkül, itt bent is a szürkék szürkéje honol

De hisz pont ezt mondta, "mikor a legnagyobb a szürkeség", hát nem ezt mondta! Csak akarnom kell! Istenem, mit kell ilyenkor csinálni?!

Akarom! Akarom ezt a ronda szürkeséget, akarom akkor is, ha egész életemben csak ez lesz. Az enyém! Igen!

Egyszerre csak mintha egy arcot látott volna. Mosolygott. És a szeme, a szeme! Ilyet még nem látott! Kék! Ez lehet a kék!

Emberek, hát igaz, mégis igaz!

És a szobája is. A faasztal ódon barna a függöny kék-fehér és mélypiros a lámpabúra. De hisz ez mesés! Maga se vette észre, de hirtelen felkiáltott, ahogy kinézett az ablakon. A tó, a tó, ahol először találkoztak, az is kék, és hullámzó zöld a fű, és az őszi pompájában izzó cserszömörce... hát ez nem lehet igaz!

Rohant azonnal barátaihoz.

- Fiúk, vannak színek! Tudjátok, amiről Kékszemű beszélt. Mind igaz! De azok csak hűvösen méregették.

- Nem hiszitek?! Hisz én is látom - és próbálta valahogy szürkére fordítani a csodát, amit lát. De egyre nehezebben ment, és a végén, mikor már mindenki rajta nevetett, ijedten vette észre, hogy tompulnak a színek, egyre több és több szürke vegyül közéjük és... és vége. Vége, nincs többé! Üvölteni tudott volna. Hát mégsem igaz! Csak bebeszélte magának, hisz annyira szerette volna. Egy székre roskadt.

Barátai próbálták vigasztalni, de hasztalan.

Pedig milyen kár, már majdnem kezdtük elhinni. De szép is lett volna! Na mindegy, jó nekünk így is - de nem hangzott valami meggyőzően. Lassan egyre szomorúbbak lettek.

- Arca volt - mondta Pál - pedig arca volt a szürkeségnek. Na de most már hagyjuk, felejtsük el, amilyen gyorsan csak lehet!

- Várjunk csak, azt mondod arca? Arca csak valakinek van. És ha keresnénk azt a valakit!? Mit gondolsz Pál?

- Ostobaság, hagyjuk. Én még egyszer ilyen csalódást, köszönöm, nem kérek, és ha lehet, megspórolom nektek is... Ezt nevezem szürkeségnek.

"Mikor a legnagyobb a szürkeség" rémlettek fel benne ismét Kékszemű szavai. Nem! És ha mégis..., de ha mégis, mi lenne, ha megpróbálnánk együtt?!

- Figyeljetek! - és csak úgy ragyogtak rá a baráti szemek - Készek vagytok életetek végéig el fogadni a szürkeséget, akkor is, ha már tudjátok, hogy vannak színek?

Igen - hangzott kórusban az ünnepélyes válasz.

És látták mindannyian az arcot. Az arcot, melyet már sosem felejtettek el. Az arcot, mely ezerszínûre festette mindennapjaik addigi szürkéjét. Az örömöt, melynek immár örökre tudták a titkát. Egész életüket annak szentelték, hogy mind több és többeknek átadják a titkot.

Mit gondoltok, ti miért látjátok színesben a világot!







Tóth Tünde: MESE A SZERETETRŐL


Amikor a Jóisten a világot teremtette,
megpihent, majd három angyalát magához rendelte.
A legértékesebb kincseket köztük szétosztotta,
kezükbe a békét, szeretetet, jóságot adta,
kérte, hogy az emberek közé a földre leszállva
szétosszák egy-egy kis darabját mindenki számára.
De az emberek szíve lakatokkal volt lezárva,
irigység, gyűlölet uralkodott a nagyvilágban.
Az angyalok hiába mentek embertől emberig,
nem tehették szívükbe Jóisten ajándékait.
Jóisten ezt tapasztalva nagyon elszomorodott,
az emberek házaiban a kapzsiság lakozott.
Az egyik kis angyala tőle az erdőt elkérte,
és elviszi általa a békességet, ígérte.
Azon a napon kacagni kezdtek a fák, tündérek,
kacagtak a kis virágok, a manók és a rétek.
Csak a csönd volt bosszús, magányos, és cseppet sem vidám,
rázta zuzmószakállát, mint virgonc, cikázó villám,
alig tudtak megkapaszkodni benne a kis csigák.
Összehúzva köpenyét bújt a mohos sziklák közé,
mélyen az erdőbe, ahol megült a koromsötét.
Az angyal boldog volt, látva, hogy az erdő felébredt,
ruhája ráncaiból a szellő is előlépett,
mely szárnyra kapva utat engedett a könnyű szélnek,
s a fák egymást közt suttogva és karöltve beszéltek.
Sziklák között, bozót sűrűjében suhant az élet,
ami útjába került, újraéledt és felébredt.
Virágok nyíltak a tisztások rejtett napfoltjain,
halak ugrálva táncoltak a forrás hűs habjain.
Visszhang ült magában a sziklán halovány ruhában,
lógatva lábát merült el a született csodákban.
Az angyal elindult, hogy megkeresse három társát,
hogy újra viruljon a szeretet, béke és jóság.
Hitte, hogy az erdő megnyitja az emberek szívét,
ha elhelyezik benne a világ értékes kincsét.
Leültek egy tisztásra, és vártak a csodára,
jött az első: rontó ember, de minden hiába!
Hiába volt madár, virág, a patak lágy zenéje,
nem érintette meg a szívét az erdő szépsége.
Fogta a fejszéjét, majd egy fa tövére suhintott,
párat kivágott, majd elégedetten elballagott.
Az angyalok elszomorodtak, az embert siratták,
s könnyeik által az első harmat a földre leszállt.
Jött a gyűjtő ember fejét hajtva vakon, süketen,
rőzsét gyűjtött a fák közt andalogva közönyösen.
Siratták az angyalok, nem nyílt meg az ő szíve sem,
így megszületett a második harmat az erdőben.
Búsan állt a négy angyalka a tisztás közepén,
könnyeik szétterültek a virágok szőnyegén.
Sírt a fákkal a szellő, a csenddel a manók és tündérek,
hogy az emberek nem tudnak örülni a szépnek.
Megjelent a látó ember, csak állt a tisztás szélében,
abban a pillanatban kinyílt a lakat a szívében.
Meghallotta az erdő síró dallamát a szélben,
a fák tövében, virág énekében, csermely mélyében.
Csak állt ott, mosolya, mint egy ártatlan gyermeké,
csak annyit tudott mondani: Istenem, milyen szép!
Felkelt a nap is, aranyló sugarai kacagtak,
felszáradt a könnyharmat egy szempillantás alatt.
Ragyogott a kék ég, csillogtak a zsenge fűszálak,
tündérek táncra keltek, manók bukfencet hánytak.
Lágy szellő csiklandozta a fák puha leveleit,
tavaszillatú madárdal tarkította az erdő színeit.
Madárdalokat énekelt a visszhang a sziklák falain,
örömzene szólt a boldogság zengő húrjain.
Akkor az angyalok halkan az emberhez léptek,
megcsillant a reménysugár az eddigi sötétségben,
a jóságot, szeretetet, békességet a szívébe tették,
fejüket az égre, a felhők felé szegezték,
oda, ahol ült és alámosolyodott a Jóisten,
elégedetten lenézve a lelkecskékre meghitten.

Mikor az erdőbe lépsz, figyelj minden apró neszre,
a fák éreznek, jeleket küldenek érkezésedre,
a szellő víg táncot jár az angyalok köpenyéből,
tündérek kacagnak rád a virágok kelyhéből,
figyelnek, látó ember vagy-e, hisz nemhiába félnek,
megtörtek a sok év alatt, de még most is remélnek.
Ha látó ember vagy, a tündérek hamar felismernek,
örülnek a veled együtt töltött minden egyes percnek,
a virágok a legszebb ruhájukat öltik magukra,
legszebb énekét dúdolja neked a patak hangja.
Az angyalok tisztására érve észre sem veszed,
hogy kinyílik végre szemed, megtelik a szíved.
Majd amikor az erdőt elhagyva újra visszatérsz
a rontó és gyűjtő, gonosz embertársaid közé,
határtalan szeretetet érzel mindegyik iránt,
megtanulod szeretni azt is, ki veled elbánt.
Érezni fogod, hogy ez a legcsodálatosabb dolog,
s látni, hogy a Jóisten egy felhőn ülve rád mosolyog.

Vass Albert: Mese az erdőről hatására










 
 
0 komment , kategória:  Irodalom - Próza  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2023.02 2023. Március 2023.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 19 db bejegyzés
e év: 251 db bejegyzés
Összes: 4824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 101
  • e Hét: 1597
  • e Hónap: 18741
  • e Év: 156113
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.