Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline		 Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Novus ordo seclorum - Az új világrend 3.
  2023-05-15 22:00:30, hétfő
 
 







NOVUS ORDO SECLORUM - AZ ÚJ VILÁGREND 3. r.


Link



AKCIÓBAN A PÉNZKARTELL


Franciaország és a pénzoligarchia


Link


Van-e évszázados stratégiája a pénzkartellnek? Miért nevezi a nemzetközi pénzügyi oligarchia és véleményhatalma az összeesküvési elmélet híveinek azokat, akik szerint létezik egy hosszú távú terv a pénzrendszer magántulajdonba vételére, és a föld minél több országára történő kiterjesztésére?

Forduljunk a válaszért a történelemhez!

Adam Weishaupt Németországban született 1748. február 6-án. Egy darabig a jezsuita rend tagjaként tevékenykedett. Ezért nézeteit nem lehet megérteni jezsuita múltja nélkül, hiszen a jezsuiták alkották a római katolikus egyház egyik legtekintélyesebb szerzetesrendjét, amelyet 1541-ben Loyolai Ignác alapított és ő lett a rend első nagymestere is. A jezsuita rend központja a Vatikánban volt, ahol a mindenkori pápák a legfontosabb feladatokat bízták rájuk. Számos ország kérésére a pápa feloszlatta őket, de hamarosan újraszerveződtek. A jezsuita rend felelős nagyrészt az 1572-ben végrehajtott Szent Bertalan éjszakai vérengzésért, ahol mintegy százezer hugenotta protestáns vesztette az életét. Visszatérve Adam Weishauptra, ő már egész fiatalon, 24 évesen, a kánonjog professzora lett a Bajorországban lévő Ingolstadt jezsuita egyetemén. 1776. május 1-jén ő alapította azt a titkos republikánus mozgalmat, amelyet az illuminátusokról nevezett el. (Adam Weishauptnak ebben a rendben viselt neve pedig Spartacus volt. Az ő tiszteletére vette fel a német baloldali szociáldemokraták által létrehozott szervezet, az 1916 és 1918 között működő kommunista irányítású Spartakusbund a nevét.) Az illuminátus (megvilágosodott) elnevezés a babilóniai miszticizmusból származik. Az ókor illuminátusai megpróbálták feltárni a távolba látásnak a pszichikus képességét, amelyet közönségesen a harmadik szemnek neveztek. A történelem folyamán számos szekta viselte különböző országokban az illuminátus elnevezést, de ezek közül egyik sem játszott olyan fontos szerepet, mint a Weishaupt által alapított bajor illuminátus rend.

A Weishaupt által alapított illuminátusok hamarosan elterjedtek Olaszországban, Spanyolországban, Svédországban és az akkori világ más központjaiban. Többek között az Egyesült Államokban is fontos szerephez jutottak, és a mai napig az egyik legfontosabb titkos szervezetet alkotják. Az illuminátus mozgalom végső célja a világforradalom volt. Ezt a különböző országok vezetőinek a beszervezésével próbálták megvalósítani, akik szinte vakon követték ennek a szektának a parancsait. Azok az okult elvek, amelyeken ez a mozgalom alapult, jelentős mértékben megváltoztatta azoknak a gondolkodásmódját, akik csatlakoztak ehhez a rendhez. Tanításuk lényege az ókori eredetű gnoszticizmus, amely lényegében Lucifert tartja a megvilágosodás, a fény istenének. A gnosztikusok egyik legismertebb vezetője volt Simon Mágus, aki az első évszázadban élt. A gnosztikus spiritualizmus kísérletet tett a természet törvényeinek a megmagyarázására, és az illuminátusok azt állították, hogy képesek feltárni a természet titkait, és ellenőrzésük alá tudják vonni azokat az energiákat, amelyeket ezeknek a titkoknak az ismerete tesz hozzáférhetővé. Adam Weishaupt tehetségével és jezsuita makacsságával modernizálta az ókori gnosztikus tanításokat, és kidolgozta a világ meghódításának egy új doktrínáját, amely az illuminátus mozgalom filozófiai alapjává lett. Weishaupt maga úgy vált ismertté, mint a nagybetűvel írott Illuminátus, vagyis ennek a rendnek az első és legfontosabb embere. John Robison skót professzor, aki magasrangú szabadkőművesként tanulmányozta Bajorországban Weishaupt programját, 1798-ban megjelent könyvében a következő hét pontban foglalja össze az illuminátusok céljait:

A békés kormányok eltávolítása.
Az öröklési jog megszüntetése.
A magántulajdon felszámolása.
A patriotizmus megsemmisítése.
A családi szerkezet felbomlasztása.
Valamennyi vallás felszámolása.
Világkormányzat létrehozása./1/

Ha mind a hét célt sikerült elérni, akkor a világ meglévő rendje összeomlik, és helyére egy új rend építhető fel. Weishauptnak szüksége volt arra, hogy ezt a tervét álcázza, és e célból igénybe vette a már régóta működő szabadkőműves páholyokat. Erről így ír az egyik közeli munkatársának:

"El kell döntenünk, hogyan kezdjünk működni új körülmények között. Nem számít, hogy milyen ürügyet használunk, amíg el tudjuk érni céljainkat. Az álcázás mindig szükséges. El kell rejtőznünk egy másik szervezetnek a köpönyege mögött. Jelenleg a szabadkőműves páholyok a legalkalmasabbak arra, hogy ezt a célt betöltsék, minthogy a világ már ismeri őket, és nem vár tőlük semmi érdemlegeset, amely figyelemre méltó. Minekünk el kell rejtőzni az áthatolhatatlan sötétségben, és nem szabad hagyni, hogy kémek és hírvivők behatoljanak szervezeteinkbe."/2/

A szabadkőművességet egyesek kutatók úgy jellemzik, hogy az az egyetemes emberi összetartást, az emberek testvériségét hirdető, vallásos-etikai, főleg liberális célokat valló világpolgár-mozgalom. Titokban működött, de működése részben nyílttá vált, amikor a 1717-ben formálisan is megalakult Londonban. Ezt követően viszonylag gyorsan elterjedt más országokban is. Külsőségeiben a középkori templomépítő kőműves céhek hagyományos formáit elevenítette fel. Elitélte a vallási kényszert és a felvilágosodás liberális elveit vallotta. Tagjait titkos szertartások közepette vette és veszi fel, akik páholyokba tömörülnek, amelyeket nagypáholyok egyesítenek. Ezek élén mesterek és nagymesterek állnak.

Más kutatók viszont rámutatnak, hogy a szabadkőművesek misztikus szimbólumait és rituáléit titokban már évszázadokkal korábban is használták, még mielőtt Londonban a nyilvánosság elé léptek. Amikor a szabadkőművesség ismertté lett, bámulatosan elterjedt és számos király, császár és cár, valamint államférfi tette le a titkos esküjüket. Szabadkőműves volt többek között az amerikai Benjamin Franklin, George Washington és Sam Houston, Juárez Mexikóban, Giuseppe Mazzini és Garibaldi Olaszországban, valamint Simon Bolivár Dél-Amerikában. Kutatva a szabadkőművesség eredetét, megállapították, hogy a Franciaországból Britanniába menekült egykori templomos lovagok alakították meg védekezésül a folytatódó üldözésük ellen azt a szövetséget, amely később szabadkőművességként vált ismertté. A középkorban katonai nagyhatalommá és az akkori pénzvilágot irányító szervezetté vált Templomos Lovagrend vezetőit IV. Fülöp ("Szép Fülöp") francia király - V. Clement pápa jóváhagyásával - 1307. október 13-án, pénteken ("Fekete Pénteken") letartóztatta, és inkvizíció elé állította. 1314-ben a lovagrend vezetőit, élükön Jacques de Molay nagymesterrel máglyahalálra ítélték és kivégezték. Jacques (Jakab) de Molayra emlékezve nevezték el a Jakobinus Klubot, amelynek tagjai meghatározó szerepet játszottak Franciaországban az 1789-1794-ig tartó eseményekben. A szabadkőművesek titkos szavainak, jelképeinek és allegóriáinak a gyökerei visszanyúlnak az ókorba, és a templomosok közvetítésével él tovább a számos szabadkőműves irányzatban, amelyek nemcsak együttműködnek, de élesen szembeállva rivalizálnak is egymással.

Az 1776 után az illuminátusok tagjai titokban csatlakoztak a szabadkőműves páholyokhoz azért, hogy ezeket teljesen az irányításuk alá vegyék. Weishaupt kitalált egy ezoterikus nevelési rendszert, amelyet aztán elfogadtattak a szabadkőművesekkel. Az illuminátusok hamar vezető pozíciókba kerültek, és ellenőrzésük alá vették a szabadkőműves páholyokat. Ezer és ezer ilyen páholy alakult világszerte. 1778. után szinte minden vezető pozíció már Weishaupt megbízottainak a kezében volt. A szabadkőművesség égisze alatt az illuminátusok elkezdték végrehajtani a szekta politikáját. Hozzáfogtak a meglévő dinasztikus államok belső rendjének az aláásásához, amely az akkor szervezetileg megformálódó nemzetközi pénzkartell célja volt. Miután az illuminátusok meghódították a szabadkőműves páholyokat, a kereszténység átalakítását is megkezdték. Aki nem volt velük, az ellenük volt. Nem válogattak az eszközökben, mindent igénybevettek, hogy a számukra nem kívánatos személyeket eltávolítsák az útból. A bajor kormány 1785. augusztusában házkutatást tartott több bajor szabadkőműves páholynál, ahol többek között mérgeket is elkobozott a szervezet más vagyonával együtt. Nesta Webster brit történész kimutatta, hogy Weishaupt olyan vegyi formulákat használt, amelyeket az ókori perzsáktól és egyiptomiaktól tanult, és amelyeket a társadalom bomlasztására használtak. Weishaupt egyik levele jól mutatja, milyen titkos módszereket alkalmazott mozgalmának a kézbentartására:

"A helyzetem azt követeli, hogy a tagok többsége számára én teljesen ismeretlen maradjak egészen addig, amíg meghalok. Arra kell szorítkoznom, hogy mindent csak öt-hat közeli munkatársam segítségével végezzek. Ez bizonyítja, hogy egy okos fej százezreket tud irányítani."/3/

Egy másik levelében pedig így ír:

"Két közvetlen alárendeltem van, akikbe beoltottam az én szellememet és vágyaimat, és mindkettőjüknek van további két alárendeltje, és így tovább. Ez a legjobb mód az utasítások kiadására, és a politikailag hatékony működésre."/4/

Captain A. H. M. Ramsay: "The Nameless War" (A névtelen háború) című művében megállapítja, hogy az illuminátus rendnek két ága volt, az egyiknek az élén Moses Mendelssohn frankfurti bankár állt, míg a bajor ág élén Adam Weishaupt, akit azonban a frankfurti Rotschild-ház finanszírozott, és Moses Mendelssohn látott el utasításokkal. Az illuminátusok első nagy akciója a nagynak nevezett francia forradalom előkészítése és végrehajtása volt. Ennek a nagyszabású és titkos központból vezérelt akciónak a valódi céljait, és átgondolt terveit csak azután fedezték fel a társadalomkutató tudósok, miután ezeket a terveket már végre is hajtották.

Az 1789-es francia forradalom a Római Birodalom bukása óta talán a legnagyobb horderejű esemény volt Európa történetében. A főleg Európa déli országaiban toborzott, lefizetett és a francia fővárosba szállított manipulált csőcselékből (és csak kis részben a párizsi lakosságból) álló nép, amelyet nyilvánvalóan megszerveztek a többi társadalmi osztály elleni fellépésre, korábban sosem jutott olyan szerephez, mint amelyet a francia forradalomban betöltött. Soha nem volt példa arra, hogy egy kisebbséget alkotó lázadó csoport egyidejűleg semmisítse meg a nemzeti lét olyan intézményeit, mint a királyság, a vallás, a nemesség, a papság, az alkotmány, a nemzeti lobogó, a naptár és még egyes helységeknek a nevei is. A legfontosabb, amit a vizsgálódó megállapíthat, hogy a francia forradalom nem az igazi franciák műve volt Franciaország megjavítása érdekében. Ez az akció olyan erőknek a tevékenységére utal, amelyek mindazt el akarták pusztítani, ami Franciaországot jelentette. Ezeket a megállapításokat Sir Walter Scott, neves brit történész és író tette. De megerősítette a forradalom egyik főszereplője, Robespierre, jakobinus vezér is.

Amikor megpróbálunk párhuzamokat vonni 1789. Franciaországa, 1640. Angliája, 1917. Oroszországa, 1918. Németországa és 1919. Magyarországa, vagy 1936. Spanyolországa között, akkor azt látjuk, hogy a forradalom egy már paralizált nemzetre mért csapást. Mindenütt jelen vannak a háttérből irányító szervezetek, a szinte korlátlan financiális erőforrások, és egy jól átgondolt, de titokban tartott koncepció, amelyek mind azonos cél elérését szolgálják. Meglepő hiszékenységgel azt képzeljük, hogy a csőcselék vagy a "nép" végre tud hajtani egy ilyen rendkívül bonyolult és költséges akciót. Ez a hibás feltételezés megakadályozza az események valódi jelentőségének a felismerését, és a forradalmi mozgalom igazi forrásának és céljának a megértését. A tudatosan beindított forradalmi folyamat elsőként paralizálja az adott társadalmat. Ezt követően hatalmas csapást mér a fennálló rendre. Az általános bénultság előidézéséhez szükséges a szigorú titoktartás. A társadalom bénultságának és tehetetlenné válásának a külső jelei az eladósodás, a társadalmi kontroll meggyöngülése, illetve elvesztése, és egy jól szervezett, a társadalomtól elkülönülő, azzal ellenérdekű szervezetnek a jelenléte.

Az adósság, különösen a nemzetközi eladósodás, az első és legfontosabb lépés. Az eladósodás segítségével az adott állam vezetői függőségi helyzetbe kerülnek. Ekkor egy tőlük idegen erő, a nemzetközi pénzkartell veszi át a háttérből a döntések befolyásolását. Ha az eladósodás megfelelő mértékű, akkor az hamarosan magával hozza a politikai tevékenység és az egész lakosság ellenőrzését. Hiszen, aki a pénzrendszert ellenőrzi, az ellenőrzi a gazdasági tevékenységet, az ipart, és ezen keresztül végül az államot is. A pénzrendszer segítségével előidézett függőségi helyzet és bénultság kiegészül a mesterségesen manipulált tömegek forradalmi megmozdulásaival, és a kettő együtt halálos csapást mér az adott nemzetre és államára.

1780-ban mesterségesen pénzügyi válságot idéztek elő a pénzrendszer és a politikai irányítás átvételére a háttérben már évek óta gondosan készülődő titkos körök. Az akkori világ legnagyobb pénzügyi hatalmasságai, akik a világ arany- és ezüstkészletének a többsége felett rendelkeztek, Európa nagy részét el tudták adósítani, köztük Franciaországot is. McNair Wilson "Napóleon élete" című munkájában megállapítja:

"Alapvető változás következett be Európa gazdasági struktúrájában azáltal, hogy a gazdasági élet alapja már nem a gazdagság, hanem az adósságpénz, a hitel lett. A korábbi Európában a gazdagságot a földbirtok, a gabona, a nyájak és az ásványi kincsek jelentették. Az új standard most már a pénznek egy bizonyos formája lett, amelynek hitel volt a neve."/5/

A Francia Királyság jelentősen eladósodott, ami önmagában nem lett volna leküzdhetetlen. A problémát az okozta, hogy a hiteleket és a kamatokat csak aranyban lehetett törleszteni. Ezért a király és tanácsadói elhatározták, hogy Franciaország reális, fizikai tárgyakban fekvő vagyonának és földbirtokainak a fedezetével pénzt bocsátanak ki. Ez elfogadható megoldásnak tűnt. Arra azonban nem volt alkalmas, hogy áttörje azt a rendszert, amit a nemzetközi pénzügyi bankárok, akik a hitelt nyújtották, kialakítottak. A hitelekre kamatot kellett fizetni, és kizárólag nemesfémekkel lehetett őket törleszteni. Arany, ezüst és más nemesfémek azonban nem álltak megfelelő mennyiségben Franciaország rendelkezésére. A pénzrendszer urai a nemesfémkészletekkel rendelkező nemzetközi bankárok voltak, akinek ezekkel a készletekkel sikerült átalakítaniuk Európa pénzügyi rendszerét és kicserélniük a reálgazdaság igazi értékhordozó tárgyait, az uzsorakamatot igénylő kölcsönök millióira.

A szabadkőművesség 1730-ban érkezett meg Angliából Franciaországba. 1771-re már olyan jelentős mozgalommá alakult, hogy Fülöp orleáni herceg, a király unokatestvére lett a nagymestere. Ez a szabadkőművesség mind tagjainak személyes élete, mind közéleti tevékenysége szempontjából jószándékúnak tekinthető. Maga az Orleáni Herceg sem akart végsősoron mást, mint egy demokratikus, alkotmányos monarchiát, amelynek unokatestvére helyett majd ő áll az élén. Nem lévén különösebben tehetséges ember, kiválóan alkalmas volt arra, hogy az események igazi mozgatói megbújjanak mögötte.

Mirabeau márki, aki az Orleáni Herceg után átvette a forradalom vezető figurájának a szerepét, nagyrészt hasonló feladatot töltött be. Ő már tehetségesebb volt, mint orleáni Fülöp. A történelemből tudjuk, hogy őt is Moses Mendelssohn finanszírozta, és ő volt az, aki az illuminátus rendet elterjesztette Franciaországban. Mirabeau volt az is, aki felvette az illuminátusok rendjébe orleáni Fülöpöt és Talleyrandot, Napóleon későbbi miniszterét. Az illuminátus rend irányításával működött Franciaországban a Grand Orient szabadkőművesség, amely viszont szétágazott kék és nemzeti szabadkőművességre. Visszatérve Adam Weishauptra, akire a nemzetközi pénzkartell az illuminátusok bajor ágának a vezetését bízta, a történelmi események tanúsága szerint jól hajtotta végre feladatát. Az illuminátusokhoz tartozott a későbbiekben Marx, Engels és Lassal is. Ők bizonyos fokig átalakították az illuminizmust, de megőrizték alapvető doktrínáit. A hangsúlyt az emberbaráti elvekre helyezték, ugyanakkor kitartottak a forradalmi célok mellett.

A francia forradalom tanulmányozása azért aktuális ma is, mert ez volt a nemzetközileg megformálódott szervezett pénzhatalom második nagy horderejű történelmi akciója. Az első sikeres akciója, az angol forradalom, nem teljesen elégítette ki ezt a nemzetközi pénzhatalmat, és ezért a francia forradalom előkészítésére már sokkal több gondot fordított ügynökei útján. A történelmi adatok és beszámolók még mindig elég ellentmondásosak. Azok az írások, amelyek a forradalmi események sodrában születtek, általában csak egy-egy politikai csoport szempontjait tükrözik, nevezetesen a lojalistákét, a girondistákét, a dantonistákét vagy a jakobinusokét. Valójában egyik sem tanulmányozza az eseményeket a francia nép szempontjából. Valamennyi a tömegeket, a csőcseléket hibáztatja a korábban nem ismert kegyetlenkedésekért, bűnökért, de senki nem elemzi azokat a háttérerőket, amelyek ezt a hatalmat a csőcselék kezébe adták. Tény azonban, hogy a tömegek csak vezéreiket követték. A francia polgárokat azonban senki sem kérdezte meg, hogy kinek az uralkodását részesítenék előnyben. A forradalom valódi mozgatói végig a háttérben maradtak, és még a mai napig is a háttérben vannak.

Sokan a francia felvilágosodás nagy alakjainak, az enciklopédistáknak a szellemi megalapozó tevékenységére vezetik vissza a forradalmi eseményeket. Kétségtelen, hogy a filozófusok nagy szerepet játszottak az események előkészítésében. Elképzeléseik közvetlenül hatottak az arisztokráciára és a művelt polgárságra. A parasztság azonban nem volt tájékozott a filozófiai kérdésekben, őket elsősorban a földkérdés, a learatott gabona tulajdonjoga és az adózás foglalkoztatta, amely gyakran munkájuk teljes eredményét elvette tőlük. Ebben az időszakban a francia mezőgazdaság a legfejlettebb volt Európában. A lakosság, a francia nép egésze - az általános vélekedéstől eltérően - jól élt a többi néphez képest. XVI. Lajos reformjai további fejlődést tettek lehetővé a franciák számára. A király elkövetett mindent, hogy csökkentse a tömegekre nehezedő terheket. Lehetővé tette, hogy a gabonát adómentesen értékesítsék, és 1779-re megszüntette a rabszolgaság minden formáját az országban, később pedig törvényen kívül helyezte a kínzást, végül pedig lehetővé tette a protestáns és a nem keresztény vallások gyakorlását is. Több alkalommal is csökkentette a királyi család és a királyi udvar költségeit, valamint általános reformot vezetett be a börtönökben és a kórházakban.

A pénz monopóliumát kézben tartó elit azonban nem rokonszenvezett ezekkel a reformokkal. A lakosság zöme viszont tisztában volt azzal, hogy ki védelmezi jogait, és ezért lojális maradt a királyhoz. Ugyanakkor elégedetlenek voltak a rendi gyűléssel, amely elsősorban a privilegizált osztályok tagjaiból állott. A király reformjai felbátorították a rendi gyűlésből kirekesztett osztályokat, hogy követeljék a kormányzati rendszer megváltoztatását. A privilegizált osztályok veszélyeztetve látták emiatt az előjogaikat, és ezért lépéseket tettek politikai státuszuk megerősítésére. Ez a vállalkozás volt tulajdonképpen a Francia Forradalom, amelyet bizonyíthatóan nem a nép kezdeményezett, hanem a nép elnyomói. Tény, hogy a forradalmi szerzők mind rojalisták voltak, Lafayette márki kivételével.

A forradalom egyik fő kezdeményezője a már említett Fülöp orleáni herceg volt. A forradalom kitörése előtt a XVI. Lajos új adókkal sújtotta a privilegizált osztályokat, amelyeket az Orleáni Herceg illegálisnak minősített, ezért a király száműzetésbe küldte. Ebben a helyzetben viszonylag könnyű volt Mirabeau-nak orleáni Fülöpöt megnyerni az illuminátusok céljai számára. Mirabeau és Lacloss segítette orleáni Fülöpöt, hogy egy ügynökhálózat segítségével fellázítsák a tömegeket az Ancien Regime, azaz a régi rend és a királyi udvar ellen. Ez a lázító tevékenység 1789-ben a mesterségesen előidézett élelmiszerhiánnyal érte el a csúcspontját. A pénzmonopolisták azokkal az emberekkel szövetkeztek, akik őellenük lázították a tömegeket. Egyidejűleg természetesen egyre aktívabbá váltak a szabadkőművesek és az illuminátusok is, akik, mint már utaltuk rá, meg akarták szüntetni a vallást és a dinasztikus kormányzást Európában. Robespierre jakobinus vezér azt ígérte a munkásoknak, hogy egy olyan új korszak jön, amelyben az urak lesznek a szolgák, és a szolgák lesznek az urak.

Poroszország is fontos szerepet játszott a franciaországi káosz és az anarchia előidézésben. Nagy Frigyes porosz király is sokat költött arra, hogy lejárassa a Habsburg házból származó Mária Antoinettet, és ez által meggyöngítse a kapcsolatot Franciaország és Ausztria között. Mária Terézia leánya, a francia királyné, valóban baráti kapcsolatokat akart szülőhazája és Franciaország között, és ezért szemben állt Poroszországgal. Mindazonáltal a félrevezetett tömegek, akik azt hitték, hogy Mária Antoinette a franciák ellen van, gyűlölni kezdték a királynét. A porosz nagykövet számos rágalmazó pamfletet és más publikációt hozott forgalomba Mária Antoinette ellen.

Anglia, amely nem bocsátotta meg Franciaországnak, hogy az amerikai Függetlenségi Háborúban London ellen foglalt állást, szintén nagy szerepet játszott a Francia Forradalom előkészítésében.

1778-ban a már szerveződő és működő pénzkartell elsősorban Adam Weishaupton keresztül kezdeményezte a franciaországi forradalom előkészítését. A felkelés célja nemcsak a király megdöntése és a keresztény vallás háttérbe szorítása volt, hanem az is, hogy háború jöjjön létre Franciaország és a többi európai ország között, amely lehetővé teszi a pénzkartell számára, hogy hitelekkel finanszírozza a szemben álló feleket. Ez a magyarázat arra, hogy a pénzkartell a forradalomban szemben álló erők mindegyikét finanszírozta. Így bizonyíthatóan ugyanabból a forrásból kaptak pénzt a rojalisták, a girondisták, az orleánisták, a jakobinusok, a dantonisták, a sans culotte-ok és mások.

A vörös zászlót először 1789-ben bontották ki, azóta valamennyi baloldali és kommunista mozgalom ezt a zászlót tekinti a szimbólumának. Minél többet tudunk meg a forradalomról, annál inkább zavarbaejtőek a tények. A Francia Köztársaságot nem az előbb felsorolt csoportok közül valamelyik jelentette be, hanem a királyi nemzetgyűlés. Ez a tény felveti azt a kérdést, hogy miért kellett Franciaországnak sok ezermillió frank értékű pusztulást elszenvednie a reformok nevében, amikor ezeket a reformokat önként felajánlotta a király. A szokásos válasz, hogy azért történt annyi véres kilengés a forradalom alatt, mert a társadalom alsó osztályai gyűlölték a privilegizált osztályokat, és a vérrontás a bosszújuk volt. Ez már azért sem helyes válasz, mert a meggyilkoltaknak még az 5%-a sem volt arisztokrata. Az áldozatok 95%-a az egyszerű emberek soraiból került ki. Az is jogos kérdés, hogy a forradalom vezetőit miért gyűlölte a nép? Robespierre így fogalmazott: "Minden francia ellenünk van." Minderre az adja meg a választ, hogy a francia forradalmat, és a további forradalmakat is a háttérből a pénzvagyon tulajdonosok egy kis csoportja kezdeményezte, koordinálta és pénzelte, akiknek nem sok közük volt a néphez, kivéve azt, hogy a munkájukat kizsákmányolták. Ezért nyugodtan nevezhetnénk az 1789-es francia forradalmat az 1917-es bolsevik hatalomátvétellel együtt finánckapitalista forradalomnak, minthogy e forradalmak ötlete, stratégiája és a végrehajtásukhoz szükséges pénz a pénzvagyon felett rendelkező kapitalista köröktől, a pénzügyi oligarchiától származott. Könnyű azt is megfigyelni, hogy a francia forradalomban, és az utána következő forradalmakban is, a szabadságot feláldozták a hamis egyenlőség demagóg jelszavára hivatkozva. Egyenlőség soha nem létezett és ma sem létezik. Még az esélyegyenlőség, és a jog előtti formális egyenlőség is nagyrészt csak óhaj, amelyre törekedni lehet és kell, de amelyet nem lehet elérni.

Franciaországban lényegében az történt, hogy a királyi hatalmat felváltotta a rendi gyűlés átalakulásából létrejött korlátlan hatalmú alkotmányozó nemzetgyűlés. Ez viszont az illuminátusok és a szabadkőművesek közvetítésével a rejtőzködő, háttérből irányító nemzetközi pénzoligarchia utasításait hajtotta végre. Maga Robespierre is utalt arra 1794. június 26-án elmondott utolsó beszédében, hogy a forradalmat lényegében külföldi ügynökök szervezték:

"Nem bízom ezekben a külföldiekben, akiknek hazafias álarc fedi az arcát, és akik jobb republikánusoknak akarnak tűnni, mint mi. Ezek az ügynökök külföldi hatalmakat képviselnek, és el kell őket pusztítani."/6/

Ezért a kijelentéséért Robespierre-nek a fejével kellett fizetnie. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a jakobinus vezér tájékozott volt, és ismernie kellett ezeket a külföldi hatalmakat és ügynökeiket. Egy bizonyos időpontban már szeretett volna tőlük szabadulni, de nem helyesen mérte fel erejüket.

Tekintsük most át időrendben a forradalom kiemelkedő eseményeit. 1789-ben két tényező is válságos helyzetet idézett elő. Az egyik a fenyegető éhínség volt, amely pánikot okozott, a másik pedig az, hogy elözönlötték Párizst olyan háttérből irányított és pénzelt személyek, akik sem parasztok, sem munkások nem voltak, és akik azt a parancsot kapták, hogy keltsenek félelmet a lakosság körében. Egyes történészek szerint ezek az idegenek külföldi akcentussal beszéltek, és Dél-Franciaországból, valamint Olaszországból érkeztek. Megbízóiktól napi 12 frank díjazásban részesültek. Mindez ellentmond annak az általános feltételezésnek, hogy a forradalom a párizsi nép spontán lázadásának az eredménye volt.

1789. júniusában a nemzetgyűlés küldöttei két táborból álltak. Az egyik reformokat akart, a másik ellenezte ezt. A forradalom történetíróinak egy része azt állítja, hogy az új alkotmány elfogadását a nemesség és a papság azért ellenezte, mert féltette előjogait. Az Orleáni Herceg és több barátja, valamint a Robespierre által vezetett, és főleg jogászokból álló frakció volt a hangadó a nemzetgyűlésben. Jelen volt a törvényhozásban a királyi demokrata párt is, a későbbi alkotmányos párt, amelynek egy bíró, Jean Joseph Mounier, volt a vezetője. Ennek a pártnak a programja számos francia tetszését elnyerte. Az Orleáni Herceg elsősorban a királyi család eltávolítását kívánta, míg Robespierre a monarchia megszüntetését. Mindkettő a franciák többségének az akarata ellen tevékenykedett, mert a nép elsősorban alkotmányos monarchiát kívánt. A francia társadalom a királyi uralom évszázadai alatt alkalmazkodott ehhez az intézményhez, és nem is kívánta sem a király eltávolítását, sem a királyság felváltását köztársasággal.

XVI. Lajos személyében jogaik védelmezőjét látták, aki folyamatosan csökkenti a nemesség privilégiumait, és növeli az átlagember jogait. A király személyesen is megjelent a nemzetgyűlésben, és javaslatokat terjesztett elő a nemesség és a papság pénzügyi kedvezményeinek, valamint az ingatlan- és jövedelmi adónak a megszüntetésére, amelyet kizárólag a parasztok és a polgárok fizettek, továbbá lépéseket tett a földesurak részére végzett ingyenmunka, vagyis a robot törvényen kívül helyezésére. A király ezen kívül kezdeményezte a sajtószabadság alkotmányos biztosítását több más humanitárius változtatással egyetemben. Az uralkodó közölte a képviselőkkel, hogy ha nem támogatják javaslatait, akkor ő egymaga is bevezeti ezeket a reformokat. Ez azt jelentette, hogy feloszlatja a nemzetgyűlést, és a reformokat királyi rendelettel vezeti be. A király javaslatai valamennyi frakcióban zavart okoztak. Az orleánisták, a nemesség és a papság előjogainak az elvesztésétől féltek. A republikánusok viszont attól tartottak, így elveszíthetik a lehetőséget, hogy a nép nevében léphessenek fel a királlyal szemben. A király ugyanis pontosan azokat a változásokat kívánta, amelyekért ők harcolni akartak ellene. A király javaslatainak az elfogadása egyet jelentett az alkotmányos monarchia bevezetésével, amely pontosan azért, mert a király akarta bevezetni, elfogadhatatlan volt - bár különböző okokból - valamennyi rend képviselőjének.

A királynak ebben a pillanatban kézbe kellett volna vennie az események irányítását, hiszen övé volt a hadsereg, és a lakosság többsége is az ő oldalán állott. XVI. Lajos azonban habozott, és csupán néhány miniszterét váltotta le. A forradalmat háttérből irányító erők ekkor szónokokat küldtek Párizs különböző negyedeibe azzal a speciális feladattal, hogy figyelmeztessék a lakosságot, miszerint a királyi csapatok várhatóan majd támadást intéznek Párizs polgárai ellen. Ezek a fizetett szónokok felszólították a párizsiakat, hogy fegyverkezzenek fel, és szálljanak szembe az ellenséggel, vagyis a király katonáival. Növekvő félelem, és pánikhangulat lett az eredmény. Mindez párosult a mesterségesen előidézett élelmiszerhiánnyal. Az Orleáni Herceg és a vele együttműködő összeesküvők felvásároltak minden kapható gabonát, és elrejtették Párizson kívüli raktáraikban. Ezt kiegészítették a szándékosan terjesztett rémhírek. Július 12-én például elterjedt, hogy a nemzetgyűlés küldötteit Versailles-ban megölték, az Orleáni Herceget pedig a Bastille-ban bebörtönözték, és halálra ítélték. A pánikhangulat különösen St. Antoine és St. Michel karületet kerítette hatalmába, ahol a legtöbb uszító külföldi volt található. Ezek a Párizsba hozott és fizetett ügynökök felfegyverkeztek a tőrtől a vasvilláig minden elérhető eszközzel, gyújtogattak és raboltak. Ez arra ösztönözte a legszegényebb, éhező párizsiakat, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Harmincöt-negyvenezer lázadó verődött össze, és megjelent a színen Danton is, az Orleáni Herceg új szónoksztárja. Július 14-én félreverték a francia főváros harangjait, az utcai szónokok pedig arra biztatták a felkelőket, hogy ne várják meg a király közeledő katonáit, hanem azonnal foglalják el a Bastille-t, és szabadítsák ki az Orleáni Herceget, továbbá fegyverkezzenek fel az ott található fegyverekkel.

Elsősorban megint az idegenek teljesítették ezt a felhívást, és viszonylag kevés párizsi csatlakozott hozzájuk. A felizgatott tömeg azonban csaknem üresen találta a Bastille-t. Ez a királyi börtön, amely egyébként tisztességesen berendezett szobákból állt, ahol minden szükséges kényelem megvolt, és az élelem is kellő mennyiségben és minőségben állt rendelkezésre, a lázadás idején mindössze hét lakóval rendelkezett, és ezek is többségükben közönséges bűnökért lettek elítélve, nem politikai foglyok voltak. Céltalan volt a Bastille elfoglalása azért is, mert a király már korábban elhatározta a lebontását, és már készen álltak a tervek egy szép tér kialakítására. A börtönnek használt erődöt azért tudta könnyen elfoglalni a csőcselék, mert maga a király tiltotta meg ott állomásozó csapatainak, hogy fegyvereiket használják. Ennek dacára a Bastille őrségének a parancsnokát a lázadók nyomban meggyilkolták, és ezt követően a levágott fejét körbehordozták Párizsban. A csőcselék ugyanígy tett az őrség többi tagjával is, miután azok letették a fegyvert. Egyedül a svájci katonák nem adták meg magukat, és ők harci alakulatot formálva távoztak. Párizs nyolcszázezer polgárából csak egyezer vett részt a Bastille ostromában. A lázadás vezetői megpróbálták igazolni az őrséggel szemben elkövetett kilengéseket azzal, hogy a lázadók az igazságért, a szabadságért és az egyenlőségét ontottak vért. De már ekkor minden jel arra utalt, hogy ez a vérrontás a magasabb körökben dúló hatalmi harc következménye volt.

A forradalmat a háttérből irányító hierarchia nem volt megelégedve a Bastille elfoglalásának eredményeivel. A lakosság kiábrándult az üres ígéretekből és a semmivel nem igazolt kegyetlenkedésekből. Mirabeau és Moulin azonban mindent elkövetett, hogy igazolja ezeket a cselekményeket, és újabb akciókra ösztönözze a párizsiakat. A lázítók főleg a nemzetgyűléshez tartozó jogászok voltak. Hamarosan kiterjesztették tevékenységüket Franciaország többi részére is. Leveleket küldtek szét Franciaország-szerte azt állítva: brit és osztrák csapatok közelednek, hogy megtámadják a franciákat. A lakosság pánikba esett, fegyverkezni kezdett, és ez lassan anarchiához vezetett. Marseille-ből és Olaszországból felbérelt lázítók érkeztek Franciaország különböző tartományaiba, hogy rávegyék a lakosságot a lázadásra. Elsősorban a nemességet és a papságot támadták, de számos paraszt is az áldozatukká vált. Voltak olyan helyek, mint például Burgundia, ahol több község is összefogott, és szembeszállt a lázítókkal. Ezeknek a lázítóknak a zsebeiben olyan - állítólag a király által aláírt - iratokat találtak, amelyek utasítást tartalmaztak a kastélyok és az apátságok felgyújtására, amiért azok résztvettek az élelmiszerhiány előidézésében. Ez a stratégia hatásosnak bizonyult, mert a lakosság tudott a király erőfeszítéseiről, amivel korlátozni akarta a privilegizált osztályoknak az előjogait. Tény, hogy a nemesség és a papság kizsákmányolta az alsóbb osztályokat, de ez a két osztály volt az egyedüli kapcsolat a királyi udvar és a lakosság között. Ennek a kapcsolatnak a felszámolása lehetővé tette az abszolút monarchiának a bevezetését, amely viszont az Orleáni Herceg elképzelése volt. Ez azt jelentette volna, hogy csak egy hatalom van, és a lakosság egésze védelem nélkül marad.

A köztársaságiak, a háttérben meghúzódó pénzügyi körök eszközei, le akarták rombolni a monarchiát, és egy új republikánus rendet akartak a helyébe. A nemzetgyűlésben augusztus 30-án már azoknak a fejét követelték, akik támogatták a királyhű frakción belül az alkotmány bevezetését. A király bejelentette, hogy valamennyi javaslatot megvétóz, ha reformjait a nemzetgyűlés nem hagyja jóvá. Az egyszerű franciák nem értették pontosan, mit jelent a vétó. A felbérelt agitátorok ezt is úgy magyarázták, hogy a király ellenük akar lépéseket tenni. A félremagyarázott és félreértett vétó szó, valamint a mesterségesen előidézett éhínség, tette lehetővé a Versailles elleni menetet. Az egyedüli cél a királyi pár megölése volt, ez azonban ekkor még nem sikerült. Amikor a király személyesen állt a lázadók elé, akkor a többség megéljenezte. A király ezúttal is megtiltotta testőrségének, hogy használja fegyvereit. A francia uralkodó azonban nem vette észre, hogy az a tömeg, amelyikkel szembenéz, zömében lefizetett csőcselékből áll.


A Tuileries-k elleni invázió

Az orleáni frakció 1792-re csaknem teljesen szétesett, és az Orleáni Herceg is száműzetésben élt saját birtokán. Leghatalmasabb szövetségese, Mirabeau, ekkor már elhagyta őt. Ebben az időben a lefizetett, mondhatni hivatásos csőcselék, új párt neve alatt jelent meg: "A Sabbath Pártja". Ennek vezető tagjai: Rotondo, Cavallanti és Malga volt. Mindhárom vezető látható volt az erőszakosságok és a vérrontások helyén. Rotondo volt megbízva azzal, hogy ölje meg Mária Antoinette királynét. Ez a terv csak egy véletlen folytán nem sikerült. Ebben az időben a királyi pár gyakorlatilag már fogoly volt a saját palotájában. Ebben a reménytelen helyzetben a király segítségért fordult Európa más uralkodóihoz. II. Lipót osztrák császár, Mária Antoinette testvére, azonban nem akart segíteni. II. Vilmos porosz király pedig riválisa volt Franciaországnak, és szívesen látta további gyengülését. Csak III. Gusztáv svéd király volt hajlandó a segítségnyújtásra, noha őt semmiféle családi kapcsolat nem fűzte a francia királyi udvarhoz. A segítségkérés tovább rontotta a királyi pár helyzetét, mert lehetővé tette a lázadás szervezői számára, hogy ne csak általában a királyi udvart vádolják, hanem személyesen a királynét tegyék felelőssé az "árulásért". Mayer Amschel Rothschild Ephraim-ot küldte Franciaországba, aki hatalmas összegeket vont ki a különböző bankokból, és ezt a további lázadások szervezésére fordította. A forradalmárok kampányt indítottak XVI. Lajos ellen, és a jakobinusok követelték, hogy XVI. Lajost fosszák meg a tróntól, és helyét vegye át az Orleáni Herceg, mint Franciaország régense. A fellázított csőcselék rendszeresen provokálta a hadsereget, amely az egyik alkalommal rálőtt a lövöldözőkre és kődobálókra. Lafayette volt ekkor a francia nemzetőrség főparancsnoka, és ő rendelte el a sortüzet a hadsereg tekintélyének a védelme érdekében. Lafayette köztársasági volt, mégis a király számlájára írták a parancsát, amely további okot nyújtott a király elleni vádaskodásoknak. 1791. június 14-én a nemzetgyűlés olyan törvényeket hozott, amelyek érvénytelenítettek több fontos jogot, amelyet a parasztok és a munkások korábban kiharcoltak maguknak. Így, többek között megfosztották őket attól, hogy részt vehessenek az elnökválasztáson, megillesse őket a szólásszabadság, joguk legyen kifogásolniuk a kirótt adókat. Nehéz megérteni, hogy olyan személyek, mint Danton, Marat és Robespierre, akik állandóan a népre hivatkoztak, miért vették el ezeket a jogokat a francia parasztoktól és munkásoktól. Ezeket a jogfosztó rendelkezéseket aztán a legkegyetlenebb eszközökkel érvényesítették a jakobinus diktatúra alatt.

Noha a király elé terjesztett alkotmány szövege nem elégítette ki a lakosság igényeit, a nemzetgyűlés kényszerítette XVI. Lajost, hogy azt hagyja jóvá. Testvéréhez írott levelében döntését így magyarázza meg XVI. Lajos:

"A francia állam a teljes összeomlás széléhez érkezett, amely azonnal be fog következni, ha valaki erősebb gyógyszerrel kívánja kúrálni, mint amennyit be tud fogadni. A jelenlegi szomorú helyzet oka a bizalmatlanság és a versengés a különböző pártok között, amelyek felbomlasztották a kormányzatot. Az állami tekintély helyreállítására csak két alternatíva van: az egység vagy az erő. Erőszakot csak külföldi csapatok vethetnek be, ez háborút jelent. Megengedhet-e egy király háborút a saját országában? Nem lesz-e rosszabb a gyógyszer, mint a betegség? Elvetettem ezt az elgondolást, és elfogadtam az egyedüli másik lehetőséget, az alkotmányt. Lehetővé teszem a népnek, hogy kipróbálja, és saját maguk ismerjék meg a bajok okait. Úgy vélem, hogy az alkotmány elfogadásával jobb rendet hozok Franciaország számára, mint az elutasításával..."/7/

Ezt követően XVI. Lajos levélben kérte az osztrák császárt, hogy tartózkodjon minden további beavatkozástól. Így nemcsak a belső béke állhat helyre, de fennmaradhat a béke Franciaország és Európa többi része között is. A lakosság zöme nagy lelkesedéssel fogadta a király döntését az alkotmány elfogadásáról. Az összeesküvők, elsősorban a jakobinusok, azonban nem lelkesedtek a kialakult helyzetért. A király azáltal, hogy elfogadta az alkotmányt, keresztülhúzta terveiket. A jakobinusok, mint az illuminátusok követői, ekkor nekifogtak a monarchia felszámolásának tekintet nélkül arra, hogy az milyen eszközöket igényel. Az 1789-ben megválasztott képviselők az új alkotmány értelmében elveszítették mandátumukat, és helyükbe újak érkeztek, akiket kizárólag a jakobinusok választottak ki. Ekkor Franciaország népét már csak az agitátorok és jakobinus együttműködőik képviselték. Mirabeau-nak az a kijelentése, hogy: "Szabadságunk csak akkor lesz biztos, ha hullákra lesz alapozva" megvilágítja az ekkor érvényesülő közhangulatot. A francia forradalom vezetői akarva-akaratlanul már a Frankfurtból szétágazó pénzhatalom stratégiai céljait szolgálták. Ekkor jelennek meg a színen a sans culotte-ok. Ezek a lefizetett fiatal bandák napi néhány frank fizetségért légiókba tömörültek. Valamennyien vörös sapkát viseltek, és vasvillával és csákánnyal voltak felfegyverkezve. Naponta elárasztották a Tuileries-k parkjait és szidalmazták a királyi párt, készülve a június 20-ra tervezett támadásra a királyi család ellen. Június 19-én, egy nappal a támadás előtt, az agitátorok tüzes beszédekkel, ingyen borral és pénzzel próbálták rávenni a járókelőket, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Az ily módon összeverbuválódott tömeg elindult a királyi palota ellen. A palotát tizenhat üteg védelmezte, hatszáz rendőr és húsz ágyú. Ha a király nem tiltotta volna meg katonáinak, hogy lőjenek, a csőcselék soha nem lett volna képes a támadásra. Bonaparte Napóleon egy közeli vendéglőből tanúja volt az eseményeknek. Ekkor mondotta:

"Micsoda barmok! Hogyan engedhették meg, hogy ez a csőcselék támadjon? Néhány százat le kell lőni közülük, és a többi visszafordul és elszalad, hogy mentse az életét."/8/

A támadás során a király ismét megtiltotta a katonáknak fegyvereik használatát. XVI. Lajosnak bátor magatartásával sikerült a támadók hangulatát megváltoztatnia, és még egyszer megmentenie családjának az életét. Mint már utaltunk rá, a párizsi polgárok többsége nem vett részt a zavargásokban. Számos francia hazafi állította: "Történelmi tény, hogy a forradalom alatt elkövetett bűncselekményeket nem a nép, hanem egy másik láthatatlan kéz követte el." Franciaország tartományaiból számos petíció érkezett a nemzetgyűléshez, amelyek elítélték a párizsi kilengéseket. A lakosság jelentős része tudta, hogy mindezekért a jakobinusok felelősek, és ezért követelte a megbüntetésüket. Lafayette, a francia nemzetőrség parancsnoka, tiltakozott a nemzetgyűlésnél, mégsem volt kész a Jakobinus Klub feloszlatására, noha az oldalán állt a fegyveres erő, és a lakosság is támogatta. A forradalom háttérszervezői megértették, hogy valamennyi vádaskodásuk a király ellen nem elég ahhoz, hogy a királyt eltávolítsák és megöljék. Ezért még nagyobb bűnök elkövetésével kezdték vádolni. A Berlinben székelő porosz király, amely érdekelt volt, hogy megszakadjanak a családi kapcsolatok Ausztria és Franciaország között, felvonultatta csapatait a francia határra. Az osztrákok ugyanezt tették, és ez alkalmat nyújtott XVI. Lajos hazaárulással történő megvádolására. Az volt a feltételezés, hogy a külföldi csapatok nemcsak a forradalmárokat, de a többi közembert is támadni fogják. A zavargások szervezői ekkor további lefizetett személyeket toboroztak és szállítottak Marseille-ből Párizsba a már korábban odavitt csőcselék feltöltésére. Sokan voltak közülük, akik éppen csak most szabadultak Görögország, Olaszország vagy Spanyolország börtöneiből, és munkanélküliként kerestek menedéket a francia kikötővárosban. Egy hónapon belül több ezer ilyen csavargó érkezett Párizsba.

A francia önkormányzat egyik küldöttsége követelte a király lemondatását, mert támadást akart intézni külföldi csapatokkal a polgárok ellen. Párizs forradalmi szekcióinak egyike csatlakozott hozzájuk. Ezután a különböző frakciók titkos tanácskozásba kezdtek a királlyal azért, hogy megzsarolják. Köztük volt Danton, aki jelentős összegű pénzt kapott a palotától cserébe azért az ígéretéért, hogy nem vesz részt a lázadásban. Augusztus 9-én, az úgynevezett Általános Forradalmi Tanács, elrendelte valamennyi harangnak a megkongatását. El lehet gondolni, hogy ez milyen pánikot keltett. Egyidejűleg valamennyi kormányzati kulcspozíciót elfoglaltak a forradalmárok. Kettő közülük már korábban is - a polgármesteri és a főügyészi - már hozzájuk tartozott. Mind a polgármester, mind a főügyész, döntő szerepet játszott az ezt követő eseményekben. A polgármester ekkor a nemzeti gárda főparancsnoka is volt, és ennek az egyik egysége őrizte a királyi palotát Mandat márki parancsnoksága alatt, aki tisztességes katona volt, és kész volt meghalni a királyért. Mivel ezt tudták az illetékesek, ezért Mandatot a városházára rendelték, és beszámoltatták arról, milyen lépéseket tett a palota védelmére. A találkozóra reggel 7 órakor került sor. Fél órával később Rossignol, Dantonnak egy közeli szövetségese, meggyilkolta Mandatot a városháza lépcsőjén.

Ily módon a palota védői parancsnok nélkül maradtak, és ez döntően befolyásolta az események menetét. Amikor a csőcselék közelített a palotához, a király, aki már nem volt képes átlátni a helyzetet, ismételten arra adott parancsot a katonáknak, hogy ne lőjenek. A tömeg körülvette a palotát, de még nem tudta elfoglalni. Ebben a pillanatban megjelent a helyszínen Roederer főügyész, aki rávette a királyt, hogy hagyja el a palotát, és menjen át az ő védelme alatt a nemzetgyűlésbe, ahol biztonságban lehet ő és családja. Mária Antoinette ellenezte ezt a tervet, Roederer azonban megfenyegette, hogy ebben az esetben ő felel nemcsak a saját, hanem a király és a fia, valamint leánya életéért. A király azonban, aki mindenáron el akarta kerülni a vérrontást, beleegyezett a tervbe. A királynő biztosítékokat követelt a királyi család biztonságára.

Amikor a király a nemzetgyűlésbe érkezett, kijelentette a küldötteknek:

"Tisztelt küldöttek! Azért jöttem, hogy elejét vegyem egy nagy bűnnek, és bízom abban, hogy nem választhattam volna biztonságosabb helyet."/9/ Az események azonban azt bizonyítják, hogy a király tévedett. Miközben ő a nemzetgyűlésben beszélt, testőreit meggyilkolták, és fejeiket karóba húzva végighordozták a városon. Életükkel fizettek azért, hogy engedelmeskedtek a király parancsának: ne lőjenek! A királyi palota parkja tele volt a legyilkolt katonák holttesteivel. A felizgatott tömeg rombolt és rabolt. Számos asszony beöltözött Mária Antoinette ruháiba, és részegen az ágyára feküd. Drága bútorokat egyszerűen összetörtek és kihánytak az ablakokon. Feltörték a pincéket, és a csőcselék annyira lerészegedett, hogy ez önmagában több mint kétszáz életet követelt - állítja Prudhomme. Napóleon is jelen volt a Tuileries-k ostrománál, és élete végén kijelentette, hogy egyetlen csatája után sem látott annyi hullát, mint ezen az augusztusi napon.

A forradalomra emlékező írók természetesen mellőzik a pontos beszámolót az itt történtekről. Így, pl. nem tesznek említést arról, hogy milyen kannibál orgia zajlott, hogy nemcsak húst sütöttek a legyilkolt svájci katonák testéből, de az Orleáni Herceg egyik közeli szövetségese, Grammont színész, még egy pohár vért is ivott az egyik áldozat testéből. Noha a forradalom vezérei nem vettek részt a Tuileries-k ostromában, valamennyien azt állították, hogy ez volt az ő legnagyobb győzelmük. Danton, Marat és Robespierre eltűntek Párizsból, és csak több nap után tértek vissza a nemzetgyűlésbe. Mivel 1792. augusztus 10-ét az egész forradalom legnagyobb dátumának tekintik, ezért érdemes közelebbről szemügyre venni e nap következményeit. Először is, ez teljesen megbénította Franciaországot. Másodszor, Lafayette tábornok elhagyta Franciaországot, és menedéket keresett Ausztriában, ahol őt a magdeburgi börtönbe vetették. Ezen túlmenően a nép mindent elveszített, amit az előző években kiharcolt magának. Az új urak hozzáláttak egy újabb, és még félelmetesebb szolgaság kialakításához. A következményekhez tartozik az is, hogy megjelent Párizs terein egy szerkezet, amelyet a középkori Németországban a lefejezéshez használtak, és amely nevét egy francia orvosról, Joseph Guillotin-ról kapta. Guillotin a nemzetgyűlés tagja volt, és ő ajánlotta ezt a szerkezetet a fájdalom nélküli kivégzéshez. Ez a hírhedt kivégzőeszköz lefejezte Franciaország királyi hatalmát, megtizedelte a nemességét és a papságát, és bevezette az általános anarchiát. A káosz és a guillotin-tól való félelem hamarosan terrorizálta a lakosságot, és engedelmes csordává alacsonyította a francia polgárokat.

A forradalomban részt vevő számos frakció nem tartott fenn szoros kapcsolatot egymással, és főleg arra törekedtek, hogy riválisaikat megsemmisítsék. Nem törődtek azzal, hogy milyen eszközöket vesznek igénybe, szemük előtt a végső cél: a teljes hatalom megszerzése lebegett. A lakosságnak a némasága és passzivitása aggodalommal töltötte el a vezetőket. Megértették, hogy a lefizetett ügynökök és a felbérelt csőcselék támogatása nem elégséges. Világos volt számukra, hogy aki nincs velük, az ellenük van. Marat ebben az időben bujkált, de rejtekhelyéről minduntalan további fejeket követelt. 1790-ben - Marat szerint - még elég lett volna öt-hatszáz ember lefejezése a forradalom győzelméhez, 1792-ben már azt magyarázgatta, hogy legalább kétszázhatvanezer embert kell megsemmisíteni, méghozzá a lehető legrövidebb időn belül.

A forradalom első szakaszát az orleánisták hajtották végre. A második szakaszt a girondisták, Madame Roland vezetésével. Ezután Marat lett a teljhatalmú párizsi városházának a szellemi vezére. Ő tervezte meg és készítette elő a forradalom harmadik menetét, a szeptemberi tömeggyilkosságot, a terror uralmát. Nem élt addig, hogy láthatta volna munkájának eredményét, mert egy fiatal francia nő végzett vele. Danton lett az igazságügy-miniszter, amely egyben szabaddá tette az utat szinte mindenfajta kegyetlenség és atrocitás előtt. A Párizsi Kommün jóváhagyta Marat javaslatát a túlzsúfolt börtönök kiürítésére, mégpedig úgy, hogy megölik a bebörtönzötteket. Az volt a kérdés csupán, hogy hogyan lehet ezt a lehető legrövidebb idő alatt a leghatékonyabb módon végrehajtani. Marat a börtönök felgyújtását javasolta. Mások a börtöncellák vízzel való elárasztását tartották jó módszernek. Megint mások a kivégzéseket ajánlották, de nem volt elég hóhér. Végül is úgy döntöttek, hogy a tolvajokat és a gyilkosokat szabadon engedik, és őket bérelik fel a többi rab meggyilkolására.

A gazdagabb polgárok letartóztatása augusztus 29-én kezdődött. Három nap alatt hatezer polgárt vettek őrizetbe, akik közül többnek megvesztegetéssel sikerült kiszabadítania magát. Danton kijelentette, hogy csak a merészség és a még több merészség mentheti meg Franciaországot. Ugyanezen az estén azzal dicsekedett vacsoravendégei előtt, hogy: "Megdermesztettem őket. Most már megkezdhetjük a gyilkolást." Különleges meghatalmazású küldöttei továbbították ezt a parancsot, és ezzel elkezdődött a tömeggyilkosság. Ebben az időben a Hotel de Ville, számos templom, kolostor, iskola és apátság vált börtönné. Nehéz leírni, hogy minden egyes börtönben mi történt, de tanúvallomásokból mégiscsak fogalmat alkothatunk az ott lejátszódott szörnyűségekről. Az egyik apátságban például valamennyi szerzetest megölték. A párizsi városi törvényhatóság képviselője minden egyes szerzetes meggyilkolásáért ígért 24 frankot. Miután végeztek az apátságban, a gyilkosok átmentek a Karmelita Kolostorba, ahol kétszáz pap volt összezárva. Másfél órán belül 119-et felkoncoltak közülük. A többinek sikerült elrejtőznie. A mészárlás alatt a Nemzeti Rendőrség őrizte a kolostort, nehogy a népharag meg tudja akadályozni a gyilkosokat a mészárlásban. A következő öt nap és öt éjjelen át brutálisan meggyilkolták a börtönök tehetetlen lakóit, köztük az őröket, a segédszemélyzetet, szolgákat, a paloták kertészeit, papokat és szerzeteseket, a királyi palota teljes svájci őrségét, a királynő szolgáit és így tovább. A gyilkolásban résztvevőket a levágott fejek szerint fizették. Negyven levágott fejért harmincöt frankot kaptak. Azt a parancsot, hogy a köztörvényes bűnözőket a foglyok legyilkolása előtt eresszék szabadon, nem mindenütt hajtották végre. Ezért így például Conciergerie-ben 320 köztörvényes bűnözőt is megöltek a foglyul ejtett arisztokratákkal együtt. Chateleb-ban pedig 223 tolvaj is életét vesztette a többi fogollyal együtt. (A párizsi rendőr-prefektúra pontosan vezette a nyilvántartást a fenti eseményekről. Ezért az 1871-ben hatalomra került Párizsi Kommünig meg is volt 24 számla, amelyet a gyilkosok írtak alá, átvéve a nekik járó fizetséget. A Párizsi Kommün ezeket a dokumentumokat 1871-ben megsemmisítette.) Kortársak beszámolói szerint néhány nap elteltével a kilengések abbamaradtak, mert akiket kijelöltek a felkoncolásra, valóban megsemmisítésre is kerültek. Most, a Párizsi Kommün, mint az 1792. augusztus 10-i felkelésből született városi törvényhatóság, amely a hatalmat gyakorolta a francia fővárosban, üzenettel fordult a tartományokhoz, és követelte, hogy ők hasonló módon hajtsák végre a vérengzéseket, ugyanazokat az ürügyeket és módszereket alkalmazva. Ezt a proklamációt személyesen Marat írta, de rajta kívül több kommün-tag is aláírta, és jóváhagyásra Danton igazságügy-miniszterhez továbbították. Danton ugyan nem írta alá, de teljesen egyetértett annak tartalmával. Később az is kiderült, hogy Marat több más személy nevét aláhamisította a proklamáción.

A szeptemberi tömeggyilkosság az anarchisták műve volt, akik a háttérből irányítva az eseményeket, teljesen a befolyásuk alatt tartották a Kommünt és annak politikai frakcióit. A forradalom igazi mozgatói, a pénzoligarchia és ügynökei, továbbra is a színfalak mögött maradtak, és innen támogatták az anarchistákat, akik nagyrészt a saját teremtményeik voltak, és az atrocitásokért a francia néptömegekre próbálták áthárítani a felelősséget.


A terror uralma

A francia forradalom nagy színjátékának a rendezője, a színfalak mögött rejtőzködő és a szálakat mozgató pénzkartell, úgy döntött, hogy eljött az idő Franciaország teljes uralom alá vételére. E célból fel kellett számolni a monarchiát, az 1791-es alkotmányt, és el kellett tüntetni magát a királyt is, valamint a még meglévő politikai frakciókat is, minthogy szerepüket már eljátszották. Ugyanez a sors éri utol egymás után a forradalom vezéreit is, akik szinte kivétel nélkül a vérpadon végzik. Hogyan képzelhető el, hogy a megfélemlített és teljesen hatalom nélküli francia nép egymagában el tudta volna pusztítani mindezeket az intézményeket, és le tudott volna számolni olyan személyiségekkel, mint Danton, Robespierre, vagy később Bonaparte Napóleon? Mindez elképzelhetetlen, és ismét csak azt jelzi, hogy milyen hatalma van a színfalak mögött meghúzódó, láthatatlan hierarchiának, a mindenható, kapitalista pénzkartellnek. A tömegek ebben az időben annyira meg voltak félemlítve, hogy néhány jelentéktelen politikai kalandor már képes volt a monarchia helyébe bevezetni a köztársaságot anélkül, hogy a legkisebb ellenállásba ütközött volna. És anélkül, hogy népszavazást vagy bármiféle közvélemény-kutatást tartott volna.

Danton és Marat triumvirátust akart alapítani Robespierre-rel azért, hogy együtt gyakorolják a korlátlan hatalmat. Az események azonban arra utalnak, hogy Robespierre ezt soha nem helyeselte teljes szívvel, és később meg is tudott szabadulni valamennyi versenytársától. Marat, Danton és Robespierre között lényeges különbség van. Marat népszerű nyelvet használt, leegyszerűsítette a kérdéseket, ügyesen összezavarta a politikai dilemmákat, és gyors, hatékony lépéseket javasolt valamennyi probléma megoldására: gyújtogatást, rablást, gyilkolást. Ez a primitív demagógia hatott a szegény és éhes Párizsba importált csőcselékre, valamint a francia főváros külvárosainak nincstelen és műveletlen lakóira. Marat ugyan azt állította, hogy a legalacsonyabb osztályok ügyét képviseli, ugyanakkor ő a legnagyobb luxusban élt, és semmiféle személyes áldozatot nem hozott a szegények érdekében.

Robespierre demokratikus és osztálynélküli állam létrehozásáról álmodozott, amelyben tehetséges vezetők, és nem a néptömegek uralkodnak. Itt van közte és Marat között a legnagyobb különbség: Marat élete végéig meg volt arról győződve, hogy az uralmat a tömegeknek kell gyakorolniuk. Danton soha nem beszélt demokráciáról, tehetséges szónokként tudott hatni hallgatósága szenvedélyére, és minduntalan az ellenség megtámadására és a haza megmentésére hívta fel a tömegeket. Ezek a beszédei nagy sikert arattak a nemzetgyűlésben, és csaknem mindig sikerült elfogadtatnia javaslatait. Danton meg úgy gondolta, hogy a forradalomnak azok hasznára kell lennie, akik létrehozták, hasonló módon, ahogy a nemesség is hasznot húzott a korábbi rendből, az Ancien Regime-ből. Danton sokkal inkább tehetséges agitátornak bizonyult, semmint jó politikusnak. Miután sikerült megdönteni a monarchiát és az arisztokráciát, elkezdődött a küzdelem a demokráciáért a francia nép és a csőcselék között. A csőcselék - a nép egészéhez képest egy csekély számú kisebbség - győzött, és elkezdődött a terror uralma.


A király halála

XVI. Lajos kivégzéséért a fő felelősséget Marat, Danton, Robespierre és Fülöp orleáni herceg viseli. Dr. Moore, az események egyik szemtanúja, írta naplójában:

"Nem a párizsiak követik el a mészárlásokat, gyilkosságokat és bestialitásokat Párizs utcáin, hanem egy maroknyi bűnöző, néhányuk a Jakobinus Klub, a Konvent vagy a Nemzetgyűlés tagja, munkanélküli vandálok, akiket megvesztegettek ebből a célból."/10/ A király halálát követelő beszédek egyre gyakoribbak lettek a Jakobinus Klubban és a Konventben, és ez aggodalommal töltött el nemcsak több köztársaságit, de olyan személyiségeket is, mint például Prudhomme. Prudhomme a király nyílt ellenfele volt, mégis figyelmeztette a Nemzetgyűlést, hogy a köztársaság támogatói, akiket kiábrándítottak az atrocitások, átmennek a rojalista táborba, és hogy a köztársaság-pártiak háromnegyede máris rojalista lett.

A Kommün, vagyis a párizsi városi törvényhatóság, nem volt olyan hatalmas, ahogyan azt sok francia ebben az időben gondolta. A szeptemberi atrocitások szinte mindenkit megbénítottak, és ezért a Kommünben egy teljhatalmú, félelmetes hatalmat láttak, noha a lakosság egészét tekintve csak alig egy százalékos támogatottsága volt. Egy 1793 októberében készült kormányjelentés szerint mindössze háromezer kemény forradalmárt tudtak összeszámlálni. 1792. december 11-én XVI. Lajost felelősségre vonta a Nemzetgyűlés. Azt vetetették a király szemére, hogy monopolizálta a gabonát, a kávét és a cukrot. Egyes képviselők azt is állították, hogy a király "több embert ölt meg, mint amennyi órát élt." Harmadszor felrótták neki, hogy részt vett az 1791. július 17-i gyilkosságokban, amikor valójában a Tuileries-k foglya volt. A negyedik vádpont szerint a király részt vett a külföldi hatalmakkal való összeesküvésben. Oly sok váddal illették a francia uralkodót, köztük például azzal is, hogy "több bűncselekményt követett el, mint Néró római császár", hogy felsorolásuk itt nem is lehetséges. Több mint száz francia jogász jelentkezett a király védelmére, akik közül négynek adott megbízást. Köztük volt a Francia Tudományos Akadémia tudóstagja, Malerbe. Brilliánsan védelmezte a királyt, ezért később ő és családja is a vérpadon végezte. A Nemzetgyűlésnek a király ellen emelt vád egyetlenegy pontját sem sikerült bebizonyítania. Ennek dacára bűnösnek mondták ki XVI. Lajost. A szavazás 1793. január 16-án 24 órán keresztül tartott, mert a Nemzetgyűlés mind a 721 küldöttének ki kellett mennie a pódiumra, és nyíltan közölnie, hogy kívánja-e a király halálát vagy sem. Valamennyi küldöttet, amely a király élete mellett szavazott, azzal hurrogták le, hogy: "A nép ellensége, vérpadra vele!". Mindazonáltal a végeredmény az volt, hogy 334-en szavaztak a halálbüntetés ellen, és 387-en mellette. Fülöp orleáni herceg, a király unokatestvére, szintén a halálbüntetés mellett szavazott, amely később nagy méltatlankodást váltott ki a francia nép körében. Sok küldött meg volt róla győződve, hogy a szavazat-összeszámlálás végeredményét manipulálták.

A királynak megmaradt az esélye az életben maradásra, minthogy a francia büntetőjog szerint csak kétharmados többséggel lehetett kiszabni a halálbüntetést. A Kommün és a jakobinusok azonban elutasították ezt az érvényben lévő törvényt, és rákényszerítették nézeteiket a Konvent többi tagjára. A kivégzés napján, 1793. január 21-én, mindössze néhány napra a sorsdöntő szavazás után, valamennyi üzlet zárva tartott. A francia főváros polgárait a félelem és az elnyomás légköre vette körül. A jakobinusok is féltek, mert attól tartottak, hogy a nép fellázadhat. A nemzeti gárda katonái már a reggeli óráktól kezdve ellepték az utcákat, különösen a kivégzés színhelyét. A királyt erős őrség kísérte. Katonák vontak kordont az utcákon, hat ágyú elöl és hat ágyú hátul. Szemtanúk beszámolója szerint a király nagy önuralommal és méltósággal viselte sorsát. Ezt később hóhéra is megerősítette. A király utolsó kívánsága az volt, hogy néhány szót szólhasson a néphez. Ezt megtagadták tőle. Az egyetlen dolog, aminek ellenállt, hogy megkössék a kezeit. Ő akarta levágni a haját, és segítség nélkül ment a hóhérhoz. Letérdepelve a Guillotine elé, hangosan elkiáltotta magát:

"Népem! Ártatlanul halok meg. Minden vádpontban ártatlan vagyok. Remélem, hogy a vérem megpecsételi a francia nép boldogságát."/11/

Az igazi és háttérben meghúzódó despoták számára XVI. Lajos áruló volt. A király nem szimpatizált eléggé az arisztokráciával, miközben kiállt a nép hátrányos helyzetű többsége mellett. Egyértelműen az alullévők egyedüli barátjának bizonyult, ezért halála nagy veszteség volt egész Franciaország számára.

Hamarosan azonban azok is sorra kerültek, akik halálba küldték a királyt. Először a girondisták követték, akik magukat a középosztály képviselőinek tekintették. De a középosztály is ki volt szemelve az elpusztításra, hogy helyébe léphessenek a legalacsonyabb társadalmi csoportok tagjai, Maratnak, St. Just-nek és Robespierre-nek az osztálya. A mesterségesen létrehozott élelmiszerhiány, és a növekvő sorban állás arra utalt, hogy hamarosan egy másik kiszemelt áldozatot fognak vádolni az élelmiszerhiányért, és ez szolgál ürügyül a legyilkolásukhoz. Kezdetben az orleánisták vezették a forradalom gépezetét, majd őket a girondisták követték. Ezután az anarchisták vették át a gépezetet, és működtették egyre pusztítóbb hatalomként. Ők hozták létre a Második Forradalmi Bíróságot, amelyet a terror bíróságának neveztek. Az 1792 augusztusában létrejött Első Forradalmi Bíróság nem volt teljesen sikeres, mert a lakosság passzív maradt és nem támogatta a vérrontást. A forradalmárok a szeptemberi tömeggyilkossággal akartak megszabadulni az ellenzéktől olyan gyorsan, ahogyan csak lehet, mindenféle bírósági eljárás mellőzésével. Ezek után, amikor az anarchisták kezébe ment át a hatalom, Danton megragadta az alkalmat a terrorbíróság felállítására. Ironikus módon ennek a bíróságnak lett az áldozata ő is egy évvel később.

A bíróság működésének a célját maga Danton így fogalmazta meg:

"Hagyjuk elenyészni Franciaországot, de tegyük biztossá, hogy a szabadság fennmaradhasson. Legyünk szörnyűségesek azért, hogy megelőzhessük, hogy maga a nép váljon szörnyűségessé."/12/ Ebből is világos, hogy a forradalmárok tartottak attól a néptől, amelynek a nevében állítólag vezették a forradalmat. A hivatalos történetírásban továbbra is azt fogjuk találni, hogy ez a nép forradalma volt, noha magának a népnek nem sok köze volt a háttérből irányító illuminátusok kegyetlenkedéséhez, és szándékosan előidézett anarchiájához. A guillotin szüntelenül működött. Egy katona azt merte mondani, hogy Franciaország túl nagy ahhoz, hogy köztársaság legyen - lefejezték érte. Egy szakács azt merészelte állítani, hogy ő jobban szereti a monarchiát, mint a köztársaságot - a fejével fizetett ezért.

A Párizsi Kommün, a városi törvényhatóság, úgy döntött, hogy leszámol a Konventben (a népképviseleti elv alapján megválasztott új törvényhozó testületben) résztvevő girondista képviselőkkel. 1793. május 31-én csapatok vették körül a Konvent épületét, és Marat a csengő meghúzásával adott jelet az akció megkezdésére. A Konvent gyűlését kívülről körülzárták, belülről viszont Marat és Robespierre hívei töltötték meg a folyosókat és a balkonokat. Az ajtókat és a kapukat bezárták úgy, hogy senki sem menekülhetett el. A Konvent többségének tiltakozása ellenére a Kommün kisebbsége érvényesítette az akaratát, és eltávolítottak 29 girondista képviselőt. Azonnal letartóztatták őket, és ugyanúgy a vérpadra küldték valamennyit, teljesen törvénytelenül, ahogyan a királyt is lefejezték. Ez a szakadatlan vérrontás és anarchia félelemmel töltötte el a francia népet. Marie Charlotte Cordey, egy fiatal vidéki nő elhatározta, hogy megöli az atrocitások egyik legfőbb okozóját, Marat-t. A bőrbetegségben szenvedő Marat-t Cordey a lakásában lévő fürdőkádban találta, és egy tőrrel végzett vele. A merénylet elkövetőjét és családját később lefejezték.

Miután a király, az arisztokrácia, a papság és a girondisták el lettek távolítva, a Párizsi Kommün nekilátott a burzsoázia, a szabad parasztok, a kereskedők és a katolikusok felmorzsolásához. Párizs lakóit paralizálta a félelem. A vidék polgárai azonban aktivizálódtak. Százezer paraszt papjaikkal az élen csupán mezőgazdasági szerszámokkal felfegyverkezve fellázadt; 17 tartományban volt felkelés, köztük Vandee-ben, Lyonban, Normandiában és még Marseille-ben is. A fellázadt városok és falvak, köztük Lyon, nem tudtak három hónapnál tovább ellenállni a reguláris forradalmi haderőnek. Az élelmiszer-ellátást megakadályozták, és ez megadásra késztette őket. A Konvent elhatározta, hogy lerombolja Lyont, Franciaország egyik legszebb városát. A büntetés eredményeként megbénult az ipar, a kereskedelem. Ez is elsősorban azokat a dolgozókat sújtotta, akik nevében állítólag elkezdődött a forradalom. A lakosság műveltebb rétegei sem kaptak kíméletet. Számos múzeumot leromboltak, könyveket, műalkotásokat pusztítottak el. Úgy tűnt, hogy a forradalom a teljes civilizációnak hadat üzent.

1793. október 10-én a Konvent, amelyet eddig az időpontig a Kommün tagjai domináltak, ekkor újabb súlyos döntést hozott: felállították a Nemzetbiztonsági Bizottságot, amely abszolút hatalmat és ellenőrzést gyakorolhatott egész Franciaország felett. Ez a bizottság, amelyet Robespierre vezetett, alapos tisztogatásba kezdett a lakosság körében. Noha ebben az időben már a guillotin 24 órán keresztül működött minden nap, ez nem volt elegendő valamennyi letartóztatott kivégzésére. Ezért parancsot adtak ki a tömeges megfojtásra. Tanúk számoltak be arról, hogy a Loire vize vörössé vált a kiontott vértől. Számos város lakosságát megtizedelték. Egyedül Nantes városa harmincezer polgárát veszítette el, akiket a legváltozatosabb módon végeztek ki. A város környékén mintegy 100 fiatal nő holttestét fedezték fel. Azt mondták, hogy őket az ún. német légió gyilkolta meg, akiket mint dezertőröket és zsoldosokat erre a feladatra béreltek fel. Toulon városának harmincezer lakosa volt a forradalom előtt, és a forradalom végére már csak hétezren lakták a várost. Prudhomme szerint több mint egymillió ártatlan ember lett a véres kilengések áldozata egész Franciaországban.

Az emberiség nagy szerencsétlenségére a "Nagy Francia Forradalomnak" ezeket az erőszakosságait nemcsak hogy nem ítélték el az ezután következő nemzedékek vezérei, hanem még meg is ismételték őket időről időre kifinomultabb módszerekkel. Elég itt a holocaustra, a Gulágra, Katinra és Vinitsára utalni, és az ún. népbíróságok által tömegesen elítélt ártatlan emberekre. Azt látjuk, hogy a francia forradalom módszereit alkalmazták, hogy megsemmisítsék a papság, az értelmiség, a politikai vezetőréteg és a nem kívánatos etnikumok egész nemzedékét.

Nehéz azzal egyetérteni, amit az "konspirációs elméletet" elitélő, és a semmivel sem tudományosabb "véletlen elméletét" valló hivatalos történészek többsége állít, hogy a terror spontán módon, csak úgy magától kezdődött. Rendkívül sok jel utal arra, hogy a csőcselék erőszakosságai gondosan elő voltak készítve és meg voltak tervezve azzal a céllal, hogy átalakítsák a világot egy kis létszámú csoport önző érdekeinek megfelelően. Ez a háttérben pénze segítségével a szálakat mozgató csoport közvetlenül nem vett részt az eseményekben. Az események azonban megmutatták, hogy a véres terror végső célja olyan új pénzügyi gazdasági és társadalmi viszonyok kialakítása volt, amelyek ennek a háttérben meghúzódó pénzvagyonos oligarchiának biztosítják a társadalom feletti uralmat. A francia nép nem a forradalom végrehajtója, hanem áldozata volt. Ugyanezt lehet állítani a bolsevik hatalomátvételről is, és számos, azóta megszervezett, ún. "forradalomról". A forradalmi erőszakosságok végrehajtói nagyrészt bűnözők voltak, akik arra használták a hatalmukat, hogy áldozataikat megfosszák minden tulajdonuktól, mielőtt megölik őket, és nem vették számításba egy pillanatig sem, hogy esetleg majd felelniük kell bűnös tetteikért. A terror megfélemlítette és demoralizálta a lakosságot, és teljesen alávetette őket új uraiknak. A francia forradalom esetében Robespierre-nek, Dantonnak és Maratnak. Ugyanakkor ezek a közvetlen vezérek maguk is csak eszközök voltak a háttérben meghúzódó, lopakodva berendezkedő pénzhatalom urainak a kezében.

Mielőtt a terror uralma elkezdődött, a Párizsi Kommün egy térképet készített Franciaországról, amely feltüntette, hogy a különböző megyékben és városokban hány embert kell lefejezni. Ezt a térképet később arra a célra használták, hogy az ország egyes részeit elnéptelenítsék. Robespierre meg volt róla győződve, hogy 25 millió francia nem élhet jól az ország erőforrásaiból, és nem élvezheti az egyenlőségre vonatkozó álmának a gyümölcseit. Úgy vélte, hogy az egyenlőség megvalósításához egyeseket fel kell áldozni. Mivel a kisebbség feláldozásából a többség nem sokat profitálhat, ezért úgy döntött, hogy a többséget kell feláldozni a kisebbség örök jóléte érdekében. A véres elnyomásnak ebben az időszakában a keresztény vallást kegyetlenül üldözték, és csaknem meg is semmisítették. Ebben a destruktív folyamatban kiemelkedő szerepet játszott Cordelliers és de Sade márki. Ez utóbbi nevéből származik a szadizmus kifejezés, amelyet ma az abnormális, morbid és dekadens szexuális magatartás jelölésére használnak.

A destruktív légkör megteremtésében aktív szerepet játszott Clootz, német anarchista. Ő volt a közvetítő a Németországból irányító háttérerők, a már kidolgozott stratégiával rendelkező és megszerveződött nemzetközi pénzkartell, valamint a francia forradalmár irányzatok között. Már az is érdekes, hogy a francia forradalom egyik jelentős vezére német volt. Ez megint csak arra utalhat, hogy a forradalom nem csupán a franciák műve volt. A korabeli dokumentumoknak az analízise alátámasztja ezt a véleményt, és megerősíti Robespierre kijelentését, hogy a forradalom nem az volt valójában, aminek lennie kellett volna - azaz küzdelem a monarchia és a köztársaság vagy a demokrácia és a személyi hatalom között -, hanem egyszerűen összeesküvők különböző frakciói által szőtt hálónak bizonyult. Ezek mindegyike a lakosság rovására bitorolta a hatalmat. Minden vádaskodással ellentétben például Mária Antoinette nem játszott jelentős szerepet az ország kormányzásában. XVI. Lajossal kötött házasságától kezdve egészen a haláláig a sors áldozatának tekinthető. Házasságát abból a célból hozták létre, hogy szövetség jöjjön létre a szembenálló országok között. Miközben a franciák árulással vádolták, testvére, II. József osztrák császár, a Kalapos Király, magára hagyta őt, noha az élete forgott kockán. Mindezt azzal indokolta, hogy Mária Antoinette nem tett semmit szülőhazájáért. A királyné csak a forradalom kezdetekor aktivizálódott kényszerűségből. A király nem tett meg mindent a saját és családja biztonsága érdekében. Ezért a királynő volt az, aki szervezkedni volt kénytelen saját maga és családja fogságból való kiszabadulása érdekében. De valamennyi erőfeszítése sikertelen maradt, és követnie kellett férjét a vérpadon. Mária Terézia lányát 1793. október 16-án, több mint harmincezer katona jelenlétében, a Place de la Concorde-on végezték ki. Tizenöt nappal később már a Girondista Klub 21 képviselőjét is vérpadra küldték. Így a forradalom első frakciója szét volt zúzva. Ezután a forradalom különböző kollaboránsai kölcsönös megsemmisítésének a hátborzongató haláltánca kezdődött. Két napra a girondisták lefejezése után kivégezték a királyné két legnagyobb ellenfelét, Madame Rolandot és az Orleáni Herceget is. Ekkoriban a zsinórokat Robespierre húzogatta, aki rájátszva a tömegek vallásos érzelmeire, elítélte a herbertisták ateizmusát, amelyet arisztokrata mozgalomnak nevezett. A támadást Danton indította el és 1794 márciusában már 18 herbertistát ítélt halálra a forradalmi bíróság. Az ítéletet nyomban végrehajtották. Ezúttal tényleg ujjongott a nép, mert felismerték, hogy az a politikai frakció, amelynek tagjai eddig a legtöbb ártatlan ember halálát okozták, most maguk kerültek a vérpadra.

Ezután az a politikai csoport következett, amelyet Danton vezetett. Az ő és követőinek sorsát is a Konvent határozta el. Saint-Just azzal vádolta Dantont, hogy az Orleáni Herceg ügynökeként külföldi hatalmak számára dolgozott, és semmi más nem érdekelte, mint az arany és a kicsapongó élet. Amikor Danton felismerte, hogy semmi értelme nincs, hogy ellenálljon, lemondott képviselői mandátumáról, és ezt mondotta:

"A royalisták meg akarnak ölni, ahogyan most Robespierre is ezt akarja. Valamennyien az én Káin-testvéreim."/13/ Danton tehát nem kerülte el saját áldozatainak a sorsát. Őt is letartóztatták, és a vérpadra küldték. Kivégzésekor megvetéssel szólt a tömegről - férgeknek és söpredéknek nevezte őket. Robespierre annak dacára a vérpadra küldte Dantont, hogy jelentős részben az ő beszédei segítették hatalomra. Most már csak néhányan éltek a forradalom eredeti vezérei közül. Megnyílt az út a korlátlan uralom felé. Ekkor még két nagyhatalmú bizottság működött. Az első a Nemzetbiztonsági Bizottság, amelynek kizárólag a francia szabadkőműves páholy illuminátusai voltak a tagjai, és amelyet a Robespierreből, Saint-Justből és Coutonból álló triumvirátus vezetett. A második, még aktív bizottság az Általános Biztonsági Komitté volt. Mindkettőnek a tagjai azzal érdemelték ki pozíciójukat, hogy atrocitásokat követtek el, és már egyedül a nevük páni félelmet keltett az átlagemberekben. Most valamennyien egymásra vetették tekintetüket, hogy azonnal lecsapjanak arra, aki esetleg nem elég óvatos. A két bizottság hetente kétszer ülésezett, és így biztosította a kivégzendőkből álló "nyersanyagot" a vérpadok működéséhez. Fouquier, a közvádló, mielőtt őt is a vérpadra küldték, elmondotta, hogy minden éjjel személyesen felkereste mindkét bizottságot, hogy elkérje tőlük a másnap kivégzendők listáját. Azokon a napokon, amikor nem volt elég párizsi származású "ellensége a forradalomnak", akiket kivégezhettek, akkor friss tartalékokat használtak fel a környező vidékekről. Ez volt a helyzet például a Poitou-ból származó harminc asszonnyal. Noha többen már meghaltak azokon a szekereken, amelyek szállították őket, mégis lefejezték őket a többiekkel együtt. Danton halálát követően egészen Robespierre bukásáig olyan terror és tisztogatás zajlott le a francia lakosság körében, amelyre nem volt példa addig a történelemben.

A forradalom elején a királyi udvar és az arisztokrácia volt a fő bűnös, állítólag ő okozta az éhséget és Franciaország minden baját. Miután ezeket a "bűnözőket" szisztematikusan megsemmisítették, a körülmények nemcsak, hogy nem javultak, de sokszorosan rosszabbá váltak. Ekkor azt mondták a népnek, hogy mindezért a girondisták a felelősek, és amikor őket is lefejezték, akkor a hebertisták lettek a bajok okozói. Egyik politikai csoportosulást a másik után ugyanazzal az ürüggyel semmisítették meg. Egyik tisztogatás sem eredményezett több élelmiszert és nagyobb biztonságot sem a sans culotte-oknak (a "nadrág nélküli" szegényeket nevezeték így), sem Párizs többi lakójának. Ugyanakkor közismert volt, hogy a forradalmi vezérek és közvetlen kiszolgálóik luxusban és bőségben éltek. Ez mélységesen kiábrándító volt a franciák számára, és az általános reménytelenség lett úrrá az országban.

A két, még működő politikai bizottság tagjai olyan kegyetlennek bizonyultak, hogy nehéz volt őket az emberi fajhoz tartozónak tekinteni. Dicsérték Nérónak, az egykori római császárnak azt az őrült döntését, hogy felgyújtatta Rómát, és komolyan felvetették, hogy Párizs esetében is alkalmazni lehetne ezt a "forradalmi ideát." Fouquier szerint 400-450 ember lefejezése volt minden hétre betervezve. A forradalmárok közül egyedül Robespierre-nek volt világos elképzelése és konkrét terve a jövőt illetően. Ő volt az, aki megmondta, mi szükséges a társadalom többsége számára, és mit kell tenni a köztársaság jövőjét illetően. Robespierre szerint Franciaországnak fel kell áldoznia több mint nyolcmillió lakosát azért, hogy a megmaradók élvezhessék az egyenlőséget, a megelégedettséget és a boldogságot. Egy olyan politikai rendszer, amely az egyenlőséget hirdeti, szükségszerűen elegendő pénzügyi forrással kell, hogy rendelkezzen valamennyi szükséglet egyenlő kielégítésére. Ha viszont az erőforrások korlátozottak és nem elégségesek mindenki szükségleteinek egyenlő kielégítésére, akkor az emberek elégedetlenek lesznek. Hosszú sorokban fognak állni az élelmiszerért. Az üres üzletek pedig boldogtalan embereket szülnek. Így kereskedők, eladók és vásárlók ellenségesen állnak majd egymással szemben. A szolgáltatások minősége romlik, amely újabb feszültségeket és elégedetlenségeket támaszt. Ilyen körülmények voltak Franciaországban a "nagynak" nevezett forradalom alatt, de ehhez hasonló volt a helyzet később a létező kommunizmus országaiban is.

A francia forradalom idején a lakosság jelentős részét elpusztították arra hivatkozva, hogy a beteg ágakat el kell távolítani a fa egészséges részének a fennmaradásáért. A forradalmi bizottságoknak és a népi bíróságnak a megmaradó tagjai kezdetben vakon követték Marat-t, Dantont és Robespierre-t. Megrészegülve saját látszólagos mindenhatóságuktól, egyre fokozták a terrort. Jövedelmük is jelentősen megnövekedett, minthogy életük megmentése érdekében sokan megpróbálták megvesztegetni őket. Most azonban Robespierre-re került a sor. Hatalmi elképzeléseit fenyegetve látva az életéért kezdett aggódni. Korábban mindig támadással védekezett. Ezúttal is megtámadta mindkét forradalmi bizottság tagjait, akik egyre hatalmasabbak lettek. 1794. július 26-án a Konvent tanácskozásán nyíltan megvádolta a két bizottság tagjait, hogy pénzügyi előnyöket húznak állásaikból, és jogtalan gyilkosságokat rendelnek el, amely vádak persze teljes mértékben megfeleltek a valóságnak. Robespierre követelte, hogy menesszék és büntessék meg e két bizottságnak a tagjait. A megvádolt bizottsági tagok azonban maguk is a Konvent elé álltak ekkor, és a jakobinus diktátor szemére hányták, hogy pontosan azért akarja őket eltávolítani, amiért Dantont is elmozdította. Azaz Robespierre a korlátlan hatalmat akarja. Azt kiáltották: "A te végső célod mindannyiunk és az egész konvenció megsemmisítése." Robespierre eredménytelenül tett kísérletet ezeknek a vádaknak a visszaverésére. Ha érveit meggyőzően - és főleg hallhatóan - adhatta volna elő, akkor talán megmenthette volna az életét. Felbőszült ellenségei azonban túlkiabálták, és a Konvent többsége nem hallotta szavait. A vádlottakból vádlók lettek, és Robespierre lett a bűnbak.

Az életükért harcoló bizottsági tagok a forradalom minden hibájáért Robespierre-t tették felelőssé, továbbá testvérét, Augustint, valamint Saint Justot és Coutont. Egy sebtiben megejtett szavazás után valamennyit letartóztatták, és a Hotel de Ville-be vitték. Nem várt senki erre a fordulatra, és a polgármester, Robespierre embere, aki egyben a rendőrség parancsnoka is volt, nem tudta megmenteni őket. A letartóztatott vezérek nem voltak felkészülve ilyen ellenállásra. Még a Hotel de Ville-ben egy rendőr rálőtt Robespierre, és megsebesítette. A Konvent szünet nélkül tanácskozott egészen addig, amíg kimondta a halálos ítéletet Robespierre-re és hatalmi csoportjának mind a 21 tagjára. Valamennyit azonnal kivégezték. A forradalom tere, ahol a vérpad állott, mindig tele volt nézőkkel, de a környező utcák soha nem láttak akkora tömeget, mint Robespierre és csoportjának a kivégzése napján. A valódi párizsiak (azaz nem a Párizsba szállított csőcselék), akik egészen eddig alig vettek részt az eseményekben és megpróbáltak lehetőleg otthonaikban elrejtőzni, ezúttal csatlakoztak a tömeghez, hogy megünnepeljék a zsarnok halálát. A morajló tömegből ki lehetett hallani: "Van Isten, van isteni igazságszolgáltatás." Robespierre halálát követően a terror lanyhult, és már csak alárendelt személyek kerültek a vérpadra. A forradalom eme szakaszának az irányítói azt akarták ezzel megmutatni, hogy a terrort kizárólag a korábbi vezetők kezdeményezték és tartották fenn. Most hogy ők el lettek távolítva, Franciaország visszatérhet a normális viszonyokhoz.

Sok hivatalos történész azt állítja, hogy a terror mentette meg Franciaországot. Nehéz ezt elfogadni, és történelmi igazságként továbbadni a jövő nemzedékek számára. A terror uralma ugyanis elzüllesztette Franciaországot, amely korábban szép és gazdag volt. Állandó viszály színhelye lett az ország, ahol a nemzet vagyonát kifosztották, ahol nem volt nemzeti jövedelem, ahol a hadsereg fele dezertált, és a másik fele éhesen és lerongyolódva maradt a helyén. A teljes káosz vált úrrá Európa egyik legnagyobb államában. Az újonnan meggazdagodott forradalmárok és terroristák pedig könyörtelenebb uraknak bizonyultak, mint a korábbi arisztokrácia. A terror nem mentette meg Franciaországot. Napóleon volt az, aki lábra állította, és alig tíz éven belül, ismét európai nagyhatalmat formált belőle. De ez sem véletlenül, hanem annak a tervnek megfelelően történt, amelyet a színfalak mögött az események szálait mozgató pénzkartell és hálózata dolgozott ki és hajtatott végre.

A forradalom után különböző kormányzati formák váltogatták egymást. Az egyik volt a direktorátus, a másik a konzulátus és végül 1804-ben Napóleon császárrá koronázásával a császárság, majd 1814-ben - XVIII. Lajos trónra kerülésével - visszatért a monarchia, amit megszakított Napóleon 100 napos átmeneti uralma. Ezt követte X. Károly, majd Lajos Fülöp, a polgárkirály. Az 1848-as második forradalom után jött a második köztársaság, aztán a harmadik köztársaság, amely III. Napóleon despotikus császárságába torkollott. Nem meglepő, hogy a francia nép ezek után bizalmatlanná vált mindenféle kormányzati formával szemben. Noha a forradalmakat az ő nevében szervezték meg, neki mindig a szenvedés és a következmények viselése jutott.

Nesta Webster, a XX. század egyik legkiválóbb angol történésze írta:

"Meg vagyok róla győződve, hogy eljön az a nap, amikor a világ, megismerve az igazi demokrácia elveit, fel fogja ismerni, hogy a francia forradalom nem szolgálta a demokrácia felé való haladást. Nem a szabadságért való küzdelem, hanem antidemokratikus és reakciós mozgalom volt, kísérlet a szabadság megfojtására már születése pillanatában. Ekkor a vezetők, az emberiség legkegyetlenebb ellenségeiként, valódi színükben fognak látszódni, és a nép, amelyet többé nem ítélnek el vadságáért, szánalomban részesül, mint egy gigantikus összeesküvés áldozata. Ez az összeesküvés, vagy még inkább összeesküvések kombinációja volt az, amely egyedül diadalmaskodott a forradalomban."/14/ Ezt a forradalmat húsz évvel kirobbantása előtt a Frankfurtból finanszírozott Adam Weishaupt és illuminátusai tervezték meg. Weishaupt volt a tervező, de a már működő pénzkartell biztosította a szükséges pénzt a tervek gyakorlati kivitelezéséhez.

A Francia Forradalomból számos tanulságot lehet levonni:

Noha minden forradalmat a nép nevében robbantanak ki, egyetlenegy forradalmat sem a nép hozott létre egyedül és magától.

A forradalmi vezérek egyike sem volt olyan óriás, amiként azt a történészek megpróbálják feltüntetni. Az idő múlása a helyére teszi őket.

Egy vezér minél hosszabban marad hatalmon, annál inkább változtatja színeit. A vezéreknek a felemelkedése és a bukása szinte kivétel nélkül gondosan előkészített körülményeknek a következménye.

A vezérek egyike sem tudja igazán, hogy kit szolgál, és ki is az igazi uralkodó.

Azt az uralkodót vagy diktátort, aki kísérletet tett olyan változtatások bevezetésére, amelyek az alullévő tömegek - a nép - szükségleteit és értékeit szolgálták, de sértették a pénzoligarchia érdekeit, azt előbb vagy utóbb eltávolították a hatalomból.







Oroszország a világoligarchia uralma alatt

"A nagy pénzek csinálják a történelmet..."
(Soros György)


Ma már egyre többet tudunk arról, hogy az elmúlt évtized változásai nemcsak a történelmi véletlenek sajátos egybeesésének a következményei. A Szovjetunió és a KGST szétesése sem "csakúgy önmagától" következett be. Ebben a folyamatban természetesen fontos szerepe volt az akkori uralkodó elit által elkövetett hibáknak és tévedéseknek, de a rendszer egészének a szétesése nem vezethető vissza csupán egyes vezetők fogyatékosságaira. A lezajlott világtörténelmi fordulatban elsősorban a nemzetközi pénzoligarchia történelemcsináló "nagy pénzeinek" volt döntő szerepe. De fontos szerep jutott a pénzkartell kifinomult hitelezési-eladósítási technikáinak, a Carroll Quigley által definiált HÁLÓZATÁNAK, az új világrend részleteiben is kidolgozott stratégiájának és taktikájának, a szerveződő magánhatalom struktúráinak, valamint a nemzetközi szabadkőműves internacionálé gondos előkészítő- és szervezőmunkájának. Ez az írás megkísérli azt bemutatni, hogy milyen stratégia készült a szovjet birodalom felbomlasztására, majd pedig az orosz állam belülről, pénzügyi-gazdasági módszerekkel történő lebontására és kifosztására. Ez után kitér arra, hogy milyen tragikus következményekkel járt Oroszország számára ennek a destruktív stratégiának a tervszerű és szervezett végrehajtása. Továbbá megpróbálja feltárni, hogy miért, és hogyan volt kapható egy nehézségei ellenére is nukleáris nagyhatalomnak számító ország vezető osztálya arra, hogy egy ilyen nemzetpusztító programban részt vegyen, és eljátssza a neki szánt megalázó szerepet. Végül arra keressük a választ, hogy a nemzetközi pénzoligarchia szerteágazó hálózata milyen módszerekkel szervezte be rejtett struktúráiba az orosz politikai elitet, és állította a saját szolgálatába.


A reformok fájának mérgező gyümölcsei

Az oroszországi "reformok fáját" is "mérgező gyümölcseiről" lehet megítélni. Az Oroszországra rákényszerített gazdasági változásokat az általuk létrehozott káros gazdasági és társadalmi körülmények alapján tragikusnak minősíthetjük. Több kutató, köztük Szergej Glazijev közgazdász-matematikus azt állítja, hogy ami 1992 és 1998 között Oroszország lakosságával történt, az kimeríti a genocídium, vagyis a népirtás fogalmát. Az 1954-ben elfogadott ENSZ konvenció szerint az is elköveti a népirtás bűncselekményét, aki szándékosan olyan létfeltételeket kényszerít egy embercsoportra, amelyek következtében az egészben vagy részben fizikailag megsemmisül, és amelyeknek nyílt vagy rejtett célja a születések megakadályozása egy csoporton belül./1/

A világtörténelemben a legvisszataszítóbb néppusztító tetteket igen gyakran nemes és vonzó célokra hivatkozva követték el. A francia forradalom idején és a napóleoni háborúk során a "szabadság, egyenlőség, testvériség" nevében irtották ki a társadalom befolyásos rétegeit. Ugyancsak a haladás nevében elkövetett népgyilkosság áldozatává vált Észak-Amerika nagyszámú indián lakossága. Oroszországban 1917 és 1937 között az egyetemes igazságra hivatkozva pusztították el a papságot, a nemeseket és a kereskedőket, valamint az önállóságukhoz ragaszkodó parasztokat. Németországban pedig a felsőbbrendű árja Übermensch kialakításának a rasszista utópiájával próbálták "igazolni" Hitler és követői az általuk elkövetett etnikai népirtást Európa különböző népeivel szemben.

Glazijev szerint az orosz nép sérelmére elkövetett népirtás újabb hullámára 1992 és 1998 között került sor. Ezt az "egyetemes emberi értékekre" való hivatkozással követték el. Ebben a koncepcióban az emberi jogok érvényesítése elsőbbséget élvez az államban és a politikában. Ezt a magasztos doktrínát Oroszországban a polgárok túlnyomó többségének a munkához, tanuláshoz és magához az élethez való jogának a folyamatos semmibevevésével, a legembertelenebb módon valósították meg. Az olyan univerzális emberi értékek helyett, mint a jóság, igazságosság, szolidaritás és béke, a gyűlölködés, a minden áron való pénzszerzés, a megalázás, az erőszak és az önkény valósult meg. A civilizált országokhoz való felzárkózásra hivatkozással a pénzuralom barbár utópiáját kényszerítettek Oroszországra, amely egymással ellenséges viszonyban álló csoportokra hasította a társadalmat. Az így legyengült társadalom pedig könnyű prédájává vált a kialakuló - a réginél is önzőbben és kegyetlenebbül viselkedő - új oligarchiának.

A hangoztatott ideológiai ködfüggöny ma már nem tudja elfedni a bekövetkezett népirtás tényeit. Egy ilyen a lakosság többségére ártalmas politika megvalósítására akkor lehet megfelelő számú végrehajtót találni, ha rendelkezésre áll a lelkiismeret semlegesítésére a megtévesztő ideológia. Az orosz tragédia okozói a haladás, a modernizáció, a polgárosodás, a piacgazdaság, az emberi és polgári szabadságjogok fennkölt eszméivel igazolják a társadalom gyökeres átalakítása során elkövetett bűnöket, mert e folyamat áldozatait a változások irányítói és nyertesei vagy nem tekintik embereknek, vagy ha igen, akkor csak alacsonyabb rendűeknek. Az új oligarchia szolgálatába álló politikai elit a társadalom átalakítása nagy eszméinek a "misszionáriusaként" - pontosabban lelkiismeretlen és saját zsebre dolgozó lakájaként - ugyanis csak eszközként használta és használja a többi embert.

Az államhatalom tudatos lebontása, a magánmonopóliumok ellenőrzetlen hatalmának kiépülése két csoportra osztja a társadalmat: az új oligarchia által kiválasztott misszionáriusokra, és a többiekre, akiket átnevelésnek vagy megsemmisítésnek kell alávetni, illetve pénzviszonyokba rejtett szolgaságba kell taszítani. Oroszország mai radikális reformerei azzal igazolják az 1993-ban elkövetett államcsínyt, a legitim alkotmány felrúgását és a lakosság elleni bűnöket, hogy minduntalan a korábbi szocialista társadalom alacsonyabb rendűségére hivatkoznak. Ezért - szerintük - a korábbi társadalomnak nemcsak a fogyatékosságait, de minden pozitív vívmányát is meg kell szüntetni a gazdasági hatékonyság növelése érdekében. Ennek eredményeként majd valamikor a gazdasági virágzás is elérhető lesz. E bizonytalan jövőbeni jólét érdekében az államnak már nem kell teljesítenie szociális kötelezettségeit. A szociális intézményrendszert tehát felszámolták a makroekonómiai stabilizáció ködbevesző fantomja érdekében. Ez a "stabilizáció" ugyanis nem jelentett mást az 1992-t követő hat év során, mint az orosz állam fokozatos lebontását, a társadalom atomizálását, miközben azok, akik ezt a politikát megvalósították, olyan új privilegizált réteggé alakultak, amely a magántulajdonává tette az orosz nép egészét megillető közvagyont. Az új uralkodó oligarchia eszmei kiszolgálói megvetik azokat, akik az orosz nép egészének az érdekeire hivatkoznak. Ezek az ideológusok, akiknek a többsége nem is orosz, olyan alacsonyrendű páriáknak tekintik a lakosság többségét, akiket nyugodtan be lehet csapni, akikkel szemben minden megengedett. Az e rendszer kritikusai elleni erőszakos támadásokat "hősi tettként" dicsőítik, és "progresszív reformnak" állítják be az állami tulajdon kisajátítását az új oligarchia által. A pénzuralom barbár rendjének a lesújtó következményeit azzal magyarázzák, hogy az alacsonyrendű lakosság képtelen alkalmazkodni a haladó reformokhoz és a modernizációhoz. Egy liberális lengyel közgazdász, pl. azt tanácsolta az orosz vezetőknek, hogy a radikális reformok bevezetésével egyidejűleg minél több pornográf filmet vetítsenek a televízióban, és olcsó alkoholt árusítsanak az utcákon. Mindezt azért, hogy megpuhítsák a lakosságot, és elvonják a figyelmét. Ez alkalmas az emberek demoralizálására, és a sokkterápia politikájával szembeni ellenállásuknak a megtörésére.

Az állandóan hangoztatott versenyképes piacgazdasági környezet és jogállam helyett a pénzbarbárság bűnöző uralma jött létre. Kialakult egy új oligarchia, az őt kiszolgáló új bürokrata réteggel. A szólásszabadság helyett a totális félrevezetés és manipuláció valósult meg, amely a kreativitás aktivizálása helyett teljesen demoralizálja az embereket. A gazdasági növekedés helyett Oroszország újragyarmatosítása következett be komprádor klánok közreműködésével. Az uralkodó ideológia és gyakorlata rokonságban áll az elmúlt századokban megvalósuló faji, etnikai és vallási diszkriminációval. Számos ideológiai rendszerben a társadalom kiválasztottakra és a nem kiválasztottak többségére oszlik. A kiválasztott önjelölt kisebbség feljogosítva érzi magát arra, hogy a nem kiválasztottakból álló többség jogait kisajátítsa a maga számára. Az ilyen rendszereknek számos változata létezik, a börtöntáborokra osztott társadalomtól, a főnökök és a "nullák" társadalmáig, egészen az úgynevezett "tudományos kommunizmusban" hirdetett áltudományos osztályharcig. A társadalom megosztását ma ideológiai kulisszával fedik be. A hivatalos ideológia ködfüggönye mögött, amely az állampolgárok egyenlőségét hirdeti, a magát kiválasztottnak tekintő uralkodó csoport igényt tart az erkölcsi korlátok megszűntetésére, és feljogosítottnak érzi magát mindenféle bűn elkövetésére a társadalom többi részével szemben. Honnan származik ez az ideológia, hol döntöttek Oroszország és az orosz nép sorsa felől? A válaszhoz meg kell ismerkednünk a közgazdasági szakirodalomban "Washingtoni konszenzus"-ként ismert doktrínával.

A washingtoni konszenzus

A washingtoni konszenzusnak elnevezett gazdaságpolitikai szabályrendszert az amerikai fővárosban működő Nemzetközi Gazdasági Intézet (Institute for International Economics) egyik tanulmánygyűjteményében John Williamson gazdasági szakértő fogalmazta meg. Williamson szerint ez a konszenzus a következő 10 pontban foglalható össze:

1. Államháztartási vagy fiskális fegyelem. A kormány, az önkormányzatok, az állami szektor és jegybank együttes költségvetési hiányának eléggé kicsinek kell lennie ahhoz, hogy a deficit úgynevezett inflációs adó nélkül is finanszírozható legyen. Vagyis a költségvetésnek a kamatfizetések nélkül is többletet kell mutatnia.

2. A közkiadások elsődleges szempontjai, prioritásai. Ennek a reformja abban áll, hogy a közkiadásokat át kell csoportosítani a politikai szempontból kényesnek látszó olyan területekre, amelyeknek a gazdasági hozadéka nagy, és amelyek hozzájárulhatnak egy jobb jövedelemelosztáshoz. Ilyen területnek tekinthető az egészségügyi alapellátás, az alapoktatás és az infrastruktúra.

3. Adóreform. Az adóreform keretében szélesíteni kell az adóztatható tevékenységek, csoportok és szervezetek körét, továbbá le kell szállítani az adókulcsokat.

4. A pénzügyek liberalizálása. Ennek az a célja, hogy a kamatlábak a piacon alakuljanak ki. De közbenső megoldásként be lehet érni azzal is, ha megszűnnek a kedvezményes kamatlábak és sikerül enyhén pozitív reálkamatot elérni.

5. Valutaárfolyam. Az egyes országokban egységesíteni kell a hazai valuta árfolyamát, mégpedig a versenyképességnek azon a szintjén, amelyen a valutaárfolyam elősegíti a nem hagyományos export növekedését.

6. A külkereskedelem liberalizálása. A kereskedelem mennyiségi korlátozását fel kell váltani vámokkal, majd pedig csökkenteni kell a vámtarifákat, egészen addig, amíg el nem érik a 10-20%-ot.

7. A külföldi működőtőke beruházás. El kell hárítani az akadályokat a külföldi cégek belépése elöl, vagyis azonos versenyviszonyok közé kell helyezni a külföldi és hazai cégeket.

8. Magánosítás. Az állami vállalatokat privatizálni kell.

9. Dereguláció. A kormányoknak el kell törölniük azokat a szabályokat, amelyek akadályozzák új cégek belépését, vagy szűkítik a versenyt.

10 Tulajdonjog. Olyan jogrendszert kell kialakítani, amely biztosítja nagy költségek nélkül a tulajdon biztonságát./2/

Az 1994-ben, Washingtonban közzétett úgynevezett országtanulmányok, amelyeket a már említett washingtoni intézet rendelt meg, nyolc szempontból mérték fel a megvizsgált országokat. Az első az volt, hogy igaz-e az a feltételezés, miszerint a washingtoni konszenzus előírásainak a bevezetéséhez egy "válság" nyújtja a legkedvezőbb körülményeket? A második kérdés így hangzott: Igaz-e, hogy a legfontosabb reformlépéseket az új politika ígéretével hivatalba lépő kormánynak azonnal meg kell tennie? A harmadik kérdés azt tudakolta, hogy a reform szempontjából előnyös-e, ha az ellenzék megosztott és demoralizált? A negyedik kérdés arra kereste a választ, hogy a washingtoni konszenzus bevezetését célzó reformhoz az autoritárius (tekintélyuralmi) rezsim (diktatúra), vagy pedig a demokrácia előnyösebb? Az ötödik kérdés az volt, hogy jobboldali kormány előnyösebb-e, vagy egy baloldali? A hatodik vizsgálódási szempont azt volt, hogy használ-e a reform sikerének az adott kormány valós szándékainak a leplezése, a kellemetlen következmények és a vesztesek kilétének eltitkolása, illetve az, ha fontos lépéseket a lakosság előkészítése nélkül, meglepetésszerűen tesznek meg? A hetedik kérdés arra kereste a választ, hogy szükség van-e egy elhivatott és elismert vezetőre, vagyis olyan politikai személyiségre, akinek nem az a legfőbb célja, hogy újraválasszák, és hatalmon maradjon? Az utolsó kérdés pedig azt vizsgálta, szükség van-e erős, jól szervezett egyetértő csapatra a reformintézkedések keresztülviteléhez?/3/

Oroszországban a washingtoni konszenzus politikájának a gyakorlati megvalósítása öt ciklusban zajlott le. Az elsőben, amely 1992-ig tartott, felszabadították az árakat és ez drasztikusan leértékelte az állampolgárok jövedelmét és megtakarításait. Az 1992-től 1993-ig tartó második szakaszban a lakosság túlnyomó többsége elveszítette korábbi jogait arra a nemzeti vagyonra, amely az ő munkájának az eredményeként jött létre, és amelyet az új uralkodó oligarchia a maga számára a privatizálás eredményeként kisajátított. A harmadik szakaszban, amely 1993-1994 között zajlott le, Oroszország lakossága további hatalmas veszteségeket szenvedett el megtakarításainak a felgyorsuló elértéktelenedésével, valamint a pénzügyi piramisok spekulatív tevékenysége következtében. Az 1995-re eső negyedik szakaszban szétrombolták az ország produktív gazdasági struktúráit. Ennek következtében zuhanásszerűen csökkent a munkát végző lakosság reáljövedelme. Az ötödik szakasz 1995-1998-ig tartott, ekkor már az állam eladósítása és a pénzügyi rendszer csődbevitele játssza a főszerepet Oroszország elszegényítésében. Az egyre növekvő állami adósság-piramis elnyeli a pénzügyi erőforrásokat a reálgazdasági termeléstől, felemésztve egyidejűleg a lakosság megtakarításait is. Az állam, hogy megtartsa a spekulációs-műveletek magas jövedelmét, létrehozta a saját rövidtávú államkötvényekből, úgynevezett GKO-kból álló pénzügyi piramisát, amely évi 100% kamatot, vagy még ennél is magasabb jövedelmet biztosított e kötvények tulajdonosainak. Ez a pénzügyi piramis omlott össze 1998. augusztus 17-én, amikor is az orosz központi bank befagyasztotta a valuták átváltását, és drasztikusan leértékelte a rubelt, nyíltan beismerve, hogy az állam fizetésképtelenné vált.

A fent röviden összefoglalt fázisok eredményeként nemcsak az államhatalom esett szét és süllyedt ezzel párhuzamosan minden eddiginél mélyebbre az orosz gazdaság teljesítménye, hanem Oroszország óriási demográfiai veszteségeket is szenvedett: mintegy 3 millióan haltak meg idő előtt és 5-6 millióra tehető azoknak a száma, akik a szétesett gazdaság és a lezüllő közállapotok miatt meg sem születtek. Ez nagyobb évi népességcsökkenés, mint amilyenre a sztálini diktatúra legvéresebb éveiben került sor. Oroszország emberi potenciáljának a gyors pusztulását jelzi, hogy 20 millióra nőtt az alkoholisták, és 6 millióra a kábítószerfüggők száma. Ezeknek a többsége 25 év alatti. Járványszerűvé dagadt az AIDS-szel fertőzöttek száma. Mindennek a hátterében az húzódik meg, hogy a lakosság reáljövedelme 1992-1996-ig 43%-kal, a reálbérek pedig 52%-kal csökkentek. Több mint 30 millióan élnek a létminimum szintje alatt. 1998 során azonban, a mesterségesen létrehozott pénzügyi válság, és a nyomában járó infláció következtében, számuk ugrásszerűen növekedett. 1990-től napjainkig a létminimum alatt élők száma a tizenötszörösére növekedett Oroszországban. A társadalom és a család szétesése miatt 1987-1997 között csaknem 6 millióval kevesebb gyermek született, mint az előző évtizedben. A fenti számokat még továbbiakkal lehetne kiegészíteni, de már ennyi is elég annak a megállapításához, hogy a washingtoni konszenzus alapján végrehajtott reformok lényegében genocídiumhoz, a lakosság pusztulásához, legkevesebb nyolcmillió ember elvesztéséhez vezettek Oroszországban.

Felmerül a kérdés, hogy Oroszország politikai és gazdasági vezetői miért választották a gazdasági, társadalmi reformoknak ezt a tragikus változatát? A piacgazdaságra történő átmenet stratégiájáról 1991 végén döntöttek, és a választás ekkor a nyugati pénzügyi körök által ajánlott sokkterápiára esett. Ez a washingtoni konszenzus szélsőségesen liberális változatának tekinthető. Annak ellenére döntött emellett az irányító moszkvai elit, hogy Oroszország kiválóan felkészült tudományos közössége ezt ellenezte, és elutasította az ekkor már működő demokratikusan választott orosz parlament is. Ez a Nemzetközi Valutaalap által kifejlesztett, meglehetősen primitív gazdaságpolitika a dereguláció, a magánosítás és a stabilizáció három alapelvén nyugszik. Eszerint maximálisan csökkenteni kell az állam, mint gazdasági tényező szerepét, és erőteljesen korlátozni kell a pénzrendszer ellenőrzésében és irányításában játszott funkcióit. Ez utóbbit végül is az infláció leküzdésére kell korlátozni és ennek érdekében minden egyéb célt fel kell áldozni: le kell faragni a szociális rendszerre fordított kiadásokat, minimálisra kell redukálni a kutatás és fejlesztés finanszírozását, továbbá meg kell szüntetni az állami beruházásokat. Oroszországban ez odáig ment, hogy gyakorlattá vált az állami alkalmazottak, munkások, de még a katonák bérének is a rendszertelen fizetése.

A világot irányító pénzügyi oligarchia kezdetben arra használta a washingtoni konszenzus alapelveit, hogy ellenőrzést gyakoroljon a fejlődő országok gazdaságpolitikája felett. Így kívánták megakadályozni a harmadik és negyedik világ országainak nyújtott hitelek elpazarlását, és biztosítani a nemzetközi tőke szabad mozgását területükön. Ez magyarázza a washingtoni konszenzus bámulatos primitívségét, amely arra szorítkozik, hogy minimálisra csökkentse az állam szerepét a makrogazdaság irányításában. A közhatalom feladata ennek megfelelően csupán a törvény és a rend fenntartása, a tulajdonosi jogok védelme, az árak felszabadítása, a kereskedelem szabaddá tétele, és az ellenőrzés alá vont állam gazdasági beruházásainak a megszüntetése.

A Nemzetközi Valutaalap szempontjából ennek a politikának semmi köze nincs az adott ország gazdasági növekedéséhez és szociális jólétének a biztosításához. Célja kezdettől fogva a kölcsönvevő országok nemzeti szuverenitásának a felszámolása volt a hitelező országok és a külföldi beruházók érdekében. A washingtoni konszenzus tehát idegen érdekeket szolgáló kontroll-mechanizmusnak tekinthető. Az ad magyarázatot arra, hogy ez a primitív politikatervezési módszer elterjedhetett, hogy igen alkalmas a nemzetközi pénzkartell számára a külső ellenőrzés megvalósítására. A forgalomban lévő pénzmennyiség növekedésének meghatározásával, a kereskedelem és az árak felszabadításával, az IMF meggátolta, hogy az adott ország szabadon dönthessen gazdaságpolitikai kérdésekről. Az IMF politikája nem eredményezett gazdasági növekedést, de biztosította a pénzoligarchia érdekeinek megfelelő kormányzást, átláthatóvá és előreláthatóvá tette az ellenőrzött állam döntéseit, piacának a nemzetközi tőke általi hatékony ellenőrzését.

A külföldi hitelezők nyomására az orosz vezetés tehát a washingtoni konszenzus primitív sokkterápiáját fogadta el. A Nemzetközi Valutaalap lett megbízva, hogy irányítsa az orosz állam gazdaságpolitikáját. Az 1993. szeptemberében végrehajtott államcsínytől kezdve 1998. őszéig Oroszország gazdaságpolitikája gyakorlatilag külföldi irányítás alatt állott, amelyet az IMF szakértői dolgoztak ki, és amelyet Oroszország bábkormánya, valamint központi bankja csupán formálisan hagyott jóvá. Ezt a politikát, mint már utaltunk rá, a tekintélyes orosz közgazdászok és tudósok ismételten bírálták. Végrehajtásáról azok a személyek gondoskodtak, akiket a szabadkőműves interncionálé hálózata jó előre kiválogatott és felkészített a kormányzat és a központi bank vezető posztjaira. Ezek az emberek mentesek voltak a nemzeti elkötelezettségtől és hiányos közgazdasági felkészültségük is előnyösnek bizonyult, mert szakismeretük sem zavarta őket a primitív sokkterápia szolgalelkű végrehajtásában. A világ iparilag legfejlettebb országainak, a G-7-nek a vezetői folyamatosan ajánlásokat tettek az orosz elnöknek, akinek a szerepköre a gyakorlatban a külföldről kiválasztott személyek kinevezésére, és azoknak a direktíváknak az aláírására szorítkozott, amelyeket az IMF szakértői készítettek el számára. Jelcin a nemzetközi és orosz oligarchia engedelmesen pecsételő és aláíró bábjának bizonyult.

Oroszországot semmilyen objektív ok sem kényszerítette arra, hogy a washingtoni konszenzus politikáját kövesse az IMF irányításával. Hogy mégis erre került sor, az önpusztító politikai választás következménye volt. Az Oroszországot ellenőrző nemzetközi pénzügyi körök tudták hogyan kell az orosz kormányt kívülről irányítaniuk a kormányzati kulcspozíciók betöltésével, a számukra megfelelő személyzet kiválasztásával. Az orosz gazdasági specialisták ismételten óvtak a sokkterápia következményeitől, elsősorban a gazdaság szétesésétől, a lakosság életszínvonalának a meredek csökkenésétől, a termelés hatékonyságának és az ország versenyképességének az elveszítésétől, tudományos és termelési potenciáljának a nagyarányú romlásától. Oroszország azonban magasan képzett munkaereje, jelentős tudományos potenciálja, valamint hatalmas természeti erőforrásai ellenére, a washingtoni konszenzus politikájának eredményeként - az egy főre eső nemzeti jövedelem tekintetében - a Fülöp-szigetek színvonalára esett vissza.

Terápia helyett káosz

A sokkterápia híveinek a fogadkozásai ellenére, - noha a moszkvai bábkormány végrehajtotta e "terápia" valamennyi előírását -, Oroszország egyensúly és növekedés helyett gazdasági és társadalmi káoszba süllyedt. Az orosz gazdaság kialakult struktúrájának a semmibevétele azért vezetett pénzügyi és gazdasági széteséshez, mert a piaci mechanizmusok közismerten alkalmatlanok számos feladat megoldására. Így például a makrogazdasági stabilizáció, amely kiegyensúlyozott piac esetében eredményes lehet, egyáltalán nem hoz eredményt, a nagyfokú kiegyensúlyozatlanság körülményei között. Az állam gazdaságpolitikai döntéshozóinak számos lehetőséget kell figyelembe venniük. Ezért mind a józanész, mind a tudományos ismeretek szempontjából érthetetlen, hogy egy ország vezetése miért hoz százmilliók sorsát érintő döntéseket, hozzánemértő módszerek és primitív modellek alapján, miközben teljesen mellőzi a saját és a világ ez irányú tapasztalatait. Ezt fejletlen országokban, ahol hiányzik a tudományos közösség szakértelme, és a felkészült irányító személyzet, talán meg lehetne érteni, de teljesen elfogadhatatlan Oroszország esetében, amely fejlett tudományos potenciállal, felkészült szakemberekkel és gazdag történelmi tapasztalatokkal rendelkezett. Az orosz kormány mellőzte az Orosz Tudományos Akadémia számos javaslatát is. Pedig a modern piacgazdaságban általában az üzleti körök, a tudományos közösség, a munkavállalók képviselői, valamint a kormány között kialakult konszenzus az alapja a sikeres gazdaságpolitikának. Oroszországnak minden szükséges eszköze meg volt ahhoz, hogy intelligens gazdaságpolitikát válasszon. Megfelelő információkkal rendelkezett a washingtoni konszenzus romboló politikájának következményeiről is. A döntési helyzetben lévő orosz elit tagjai tudták azt is, hogy azok az országok, ahol ezeket alkalmazták olcsó nyersanyag- és munkaerőszolgáltatóvá, azaz a transznacionális tőke gyarmati függvényeivé váltak. Mindez ismert volt előttük, mégis nyíltan és cinikusan semmibe vették ezeket az információkat, amikor döntöttek az orosz gazdaság reformstratégiájáról. Az IMF gyógymódját kényszerítették könyörtelenül Oroszországra, nem törődve azzal, hogy a beteg ebbe a "gyógymódba" csak belehalhat.

Az még elképzelhető, hogy Jelcin elnököt félrevezették, mivel járatlan volt az államvezetés, a társadalomirányítás, és a közgazdaság kérdéseiben, később pedig súlyos betegsége is korlátozta cselekvési szabadságában. A Jelcint körülvevő személyek azonban nem tekinthetők naivaknak, amikor gondolkodás nélkül megbíztak a nyugati szakértőkben, mint a "demokrácia és a szabadság mindentudó professzoraiban". Ezek az orosz vezetők tudatosan választottak egy rossz gazdasági doktrínát, amelyről előrelátható volt, hogy pusztító hatással lesz hazájukra. Ezt a szándékosan meghozott hibás döntésüket nem lehet a demokrácia és a piaci reformok iránti elkötelezettségükből levezetni. A törvényesen megválasztott és alkotmányosan működő parlament ágyúzása a "demokrácia elkötelezett hívei" részéről, továbbá egy olyan oligarchikus rendszer kialakítása, amely piaci reformok mellett száll síkra, ideológiai abszurditásnak tekinthető. Olyasmi, mint amikor egy valódi keresztény a sátánista kultusz vezetőjévé válik.

Ma már egyértelmű, hogy nem a demokratikus átalakulás és a piaci reform eszméi irányították azokat, akik a sokkterápia stratégiája mellett döntöttek, felelőtlenül rákényszerítve azt az orosz társadalomra. A döntő motívum az volt, hogy a sokkterápia által képviselt érdekek egybeestek a létrejövő orosz oligarchia érdekeivel, amely mindenáron és gyorsan nagy vagyonhoz, valamint szupermagas jövedelemhez akart jutni. Ettől a körülménytől nemzetközi státusa elismerését, privilegizált vagyoni és hatalmi helyzetének a belső és külső megszilárdítását remélte. Vagyonszerzési stratégiájának legfőbb akadálya a közösségi és nemzeti érdekeket hordozó intézmények azon rendszere volt, amelyet az állam testesített meg. A washingtoni konszenzus viszont kiváló ideológiai alapot szolgáltatott ennek az államnak a lerombolásához. Lehetővé tette az államhatalom teljes-jogú intézményeinek a lecserélését a gyarmati igazgatás pótintézményeire. Az újonnan kialakult orosz oligarchia a magántulajdonává tette az állam funkcióit, és magánellenőrzése alá vonta az egész nemzet vagyonát. Föláldozta Oroszország nemzeti szuverenitását cserébe saját privilegizált helyzetének a vezető külföldi hatalmak, pontosabban a nemzetközi pénzvilág általi elismeréséért és védelméért. A világoligarchia pedig készségesen elvállalta ezt a felajánlott protektori státust.

A sokkterápia másik vonzó tulajdonsága az volt a születőben lévő orosz oligarchia számára, hogy lehetővé tette az állam polgárai jólétéért és az ország gazdasági fejlődéséért vállalt felelősségének a teljes megszüntetését. Az a hiedelem vált uralkodóvá, hogy a piac "láthatatlan keze" valamiféle mitikus hatalomként majd automatikusan megoldja az állami kötelezettségeket képező közfeladatokat. Az újonnan létrejött uralkodó elit a magántulajdonává tett állami vagyon révén alakult át oligarchiává. Az állami ellenőrzés és szabályozás lebontása hatalmas többlet-jövedelemforrást jelentett a számára. Vagyis nemcsak az állami vagyont sajátította ki ez az oligarchia, hanem privát monopóliumává tette az állam legfontosabb szabályozási funkcióit is. A privát célra működtetett állami funkciók pedig folyamatosan - minden évben - sok milliárd dollárra rúgó szupermagas extraprofithoz juttatják.

1993. szeptemberében az oligarcha klánok magánfegyveresek felbérelésével leverték a törvényesen megválasztott parlamentet, és magukhoz ragadták az államhatalmat. A puccsot követően ezek a klánok - a kizárólag meggazdagodásukat szolgáló - önző céljaikat a washingtoni konszenzus doktrínájába csomagolva próbálták a társadalommal elfogadtatni. Az állami tulajdon privatizációja 1995. végére az állami vagyon legértékesebb részeinek az egymással versengő oligarchikus csoportok közötti titkos szétosztásává, pontosabban törvénytelen szétrablásává degenerálódott. Az állam pénzügyi forrásainak a manipulációja pedig lehetővé tette, hogy az oligarchia óriási jövedelmekre tegyen szert ezeknek a funkcióknak a magánhaszonra történő működtetéséből. Nagyösszegű extraprofitot biztosító mentességeket és privilégiumokat osztottak szét a különböző kereskedelmi szerveződések számára. A gazdasági élet állami szabályozó- és ellenőrző rendszerének az eszközeit pedig szisztematikusan eltávolították.

Szoros érdekközösség jött létre az új orosz oligarchia és azon nemzetközi szervezetek között, amelyek a nemzetközi pénztőke érdekeinek megfelelően alakították ki az orosz kormány gazdasági és pénzügyi politikáját. Az orosz oligarchia készségesen felvállalta ennek az Oroszország számára rendkívül káros politikának a megvalósítását, mivel ez hatékonyan segítette személyes meggazdagodását. E célból rekordidő alatt hozzáférhetővé tette Oroszország gazdasági térségeit a nemzetközi tőke számára, tökéletesen végrehajtva azt, amire a világoligarchia a liberális reformok révén törekedett. A komprádor helyi pénzoligarchia pedig részben úgy jött létre, hogy az igen olcsón, értékének a töredékéért tulajdonába került állami vagyont eladta a transznacionális korporációknak és a nemzetközi spekulánsoknak, de már lényegesen magasabb árért, mint amennyiért szerezte. Ez a különbség pedig több tízmilliárd dollárt jelent.

Ezt az osztogató-fosztogató politikát hivatalosan piaci transzformációnak, liberalizációnak, deregulációnak és gazdasági stabilizációnak nevezeték. Ezek a reformok - legalábbis a propaganda szólamok szerint - azért voltak szükségesek, hogy a válságba került régi gazdasági rendszert modernizálják, versenyképessé tegyék. A versenyképes orosz gazdaság pedig felzárkózva a fejlett nyugati országokhoz, majd lényegesen nagyobb jólétet és társadalmi szabadságot eredményez, mint a volt Szovjetunió roskatag, elavult gazdasági és politikai rendszere. Ma már ismerjük a szomorú tényeket. A bevezetett reformok semmiféle gazdasági sikert nem hoztak Oroszország számára, amely a beígért gazdasági felemelkedés helyett példa nélkül álló gazdasági válságba süllyedt. Ugyanakkor ezek a reformok igen sikeresek voltak az oligarchia számára, mert lehetővé tették a nemzeti vagyon óriási részének az újraelosztását. Oroszország első "demokratikus" kormányának az átalakulása először a technokraták kormányává, majd pedig a milliárdosok kormányává, jól mutatja, hogy a sokkterápia egyáltalán nem volt valamiféle "érdekmentes", csupán szakmai szempontokra alapozott politika, hanem egy körülhatárolható szűk csoport önző gazdasági és hatalmi érdekeit szolgálta. Ugyanakkor a washingtoni konszenzus jól hangzó propagandaszólamaival a legitimitás látszatát adta Oroszország nemzeti vagyonának a kirablásához, az orosz állam hatalmának az elvételéhez, az emberi jogok, köztük a legfontosabb emberi jog, az élethez való jog, tényleges elnyomásához az emberi jogok, a haladás, a modernizáció, a jogállam és a demokrácia nevében. Vagyis az oligarchia rábeszélőgépezete a lényegében feudális jellegű viszonyok és struktúrák kialakulását haladó gazdasági reformokként és demokratikus átalakulásként tudta tálalni a washingtoni konszenzus segítségével megtévesztett orosz népnek.

A washingtoni konszenzus áltudományos doktrínája nem azért érvényesülhetett, mert végrehajtói hittek a demokratikus értékekben, hanem azért, mert kiválóan szolgálta annak az uralkodó oligarchiának az érdekeit, amely "a reform" során átvette az ország irányítását, továbbá azért, mert a nemzetközi tőke uralmának intézményeit is gyorsan kiépítette Oroszországban. Ezeknek az érdekeknek a szimbiózisát megerősítették a külföldi különleges szolgálatok. Ezek a szervezetek elsősorban az orosz hatalmi struktúra azon részeire támaszkodtak, amelyeknek a hatáskörébe tartozott a gazdaságpolitika meghatározása, valamint a moszkvai bábkormányban szolgáló vezetőbeosztású személyek kiválogatása. A washingtoni konszenzus doktrínája azzal is szolgálta a pénzuralom rendjének a gyors kialakítását, hogy elérte az állam eltávolítását a gazdasági élet szabályozásából. Az állam szerepét csak a magántulajdon védelmére és a pénzellátás szabályozására redukálta.

Mindezek alapján megállapítható, hogy az Oroszországra rákényszerített, reformnak elnevezett sokkterápia először is azt a célt szolgálta, hogy az orosz bankrendszer, és ezen keresztül az ország teljes gazdasági élete, a külföldi tőke ellenőrzése alá kerüljön. Második célja az volt, hogy összeszűkítse a reálgazdasági tevékenység közvetítését célzó, forgalomban lévő pénz mennyiségét, továbbá, hogy a rubelt formálisan is alárendelje a dollárnak. A harmadik célja az volt, hogy rákényszerítsék az orosz államot saját intézményrendszerének lebontására, és az állami szuverenitás részét képző jogoknak az átadására a hazai és a nemzetközi pénzoligarchiának. A washingtoni konszenzus sokkterápiája a lakosság életszínvonalának a további drasztikus csökkentésével végeredményben Oroszország elnéptelenítését valósította meg. Ezt bizonyítja a példa nélkül álló nyolcmilliós népességfogyás az elmúlt évtizedben. A lakosság létalapja megrendült azáltal, hogy a reformok tíz évében - szakértői becslések szerint - legalább 300, de inkább 600 milliárd dollár értékű vagyont préseltek ki Oroszországból. Ez az összeg végül is a különböző pénzpiacokon kötött ki, tovább növelve a világgazdaságot összeomlással fenyegető spekulációs pénzbuborékot és elképesztő szegénységet hátrahagyva Oroszországban.

A nyilvánvaló tragikus fejlemények láttán ma már a "reformok" kikényszerítői se mernek hivatkozni arra, hogy az Oroszországot sújtó vészhelyzet a piacgazdasághoz vezető átmenet szükségszerű következménye. Az orosz gazdaság ugyanis ma sokkal kevésbé hasonlít a nyugateurópai piacgazdaságoz, mint az 1990-es évek kezdetekor. A sokkterápia nevében elsősorban éppen azokat a gazdasági folyamatokat fojtották meg, amelyek középtávon minden gazdaság túléléséhez elengedhetetlenek. A szovjet birodalom fennállása idején nagymértékben lemaradt az ipar és az infrastruktúra modernizációja, és az ötmilliónyi tudós és mérnök munkaerejét csak a katonai szektorban hasznosították hatékonyan. A sokkterápia időszakában azonban mind az állami-, mind a magánberuházásokat csaknem száz százalékig leállították, a kutatást pedig teljesen visszafejlesztették.

Maffia vagy "Atlantic establishment"?

Elterjedt nézet az is, hogy a gazdasági élet egészének ez a tragikus mélypontja az orosz maffia tevékenységének a következménye. A washingtoni konszenzus feltételeit és a sokkterápia pusztító gyakorlatát azonban nem a maffia dolgozta ki. A maffia legfeljebb részt vett a megvalósításában, kihasználta a maga számára és hatalmas anyagi hasznot húzott és húz belőle. Tény, hogy - már az 1980-as évek végén - George Bush amerikai elnök és Margaret Thatcher brit miniszterelnök (az "Atlantic establishment", vagyis a nemzetközi pénzoligarchia két kulcsembere) elfogadhatatlannak minősítette a csődbe jutott szovjet birodalom gazdaságának, ezen belül Oroszország gazdaságának a második világháború utáni Marshall-tervhez hasonló újjáépítését és modernizálását. Ehelyett nyomatékosan követelték, hogy Oroszország vállalja el a Szovjetunió által felvett hitelek maradéktalan visszafizetését. Akkor nyíltan még nem mondták meg, de ma már megállapítható, hogy geopolitikai jövőképükben egy "afrikanizált" Oroszország szerepelt, amely politikailag és gazdaságilag szétesve, függőhelyzetbe kerül a nyugati pénzvilágtól. Ennek eredményeként Oroszország és Közép-Ázsia hatalmas nyersanyagkincsei a világot irányító pénzoligarchia, az őt kiszolgáló új orosz elit, valamint az általuk birtokolt konzorciumok könnyű zsákmányává lehet.

A nemzetközi pénzvilág irányító köreinek döntéseit a pénzuralom világrendjében érvényesülő munkamegosztás szerint a Nemzetközi Valutaalap, az IMF feladata világszerte átültetni a gyakorlatba. Oroszország esetében ez azt jelentette, hogy az IMF kirendeltségei és szakértői több száz, minden részletre kiterjedő, utasítást továbbítottak az orosz kormány és intézményei részére, továbbá több új törvényjavaslatot is kidolgoztak a számára. Amikor 1996-ban néhány tucat ilyen IMF utasítás nyilvánosságra került, orosz újságírók feltették a kérdést, miért van még szüksége Oroszországnak saját kormányra, ha minden lényeges gazdasági döntést előzetesen az IMF dolgoz ki a számára és hoz meg helyette.

A Nemzetközi Valutaalap legfontosabb oroszországi kiszolgálói közé tartozott Jegor Gajdar volt miniszterelnök, Anatolij Csubajsz privatizációs miniszter, és Borisz Fjodorov pénzügyminiszter. Lord Harris, a szélsőségesen liberális Mont-Pelerin Társasághoz tartozó londoni Gazdasági Ügyek Intézetének igazgatója, már az 1980-as évek közepén megkezdte az előbb felsorolt három fiatal orosz politikus felkészítését a 1990-es években rájuk váró feladatokra. A nemzetközi pénzügyi oligarchia úgy is gondoskodott kiképzett pénzügyi ügynökeiről, hogy amikor pozícióba kerültek, akkor olyan ultraliberális szakértőket rendelt melléjük tanácsadóként, mint Jeffrey Sachs, a Harvard Egyetem fiatal oktatója./4/

(A Mont Pelerin Társaság egy gazdasági kérdésekkel foglalkozó amerikai alapítvány. Munkásságának felmérése alapján megállapíthatjuk, hogy fő tevékenysége eddig félrevezető, áltudományos közgazdasági elméletek és receptek kidolgozásából, valamint ezek elterjesztéséből állott. A Mont Pelerin Society tagjai szélsőségesen liberális elméleteikkel igyekeznek befolyásolni a nyugati világ közgazdászait, és rávenni a kormányokat, hogy az általuk ajánlott modellekhez igazítsák makrogazdasági döntéseiket. Vezető személyiségei Friedrich von Hayek, Milton Friedman és Ludwig von Mises. A Mont Pelerin Társaságot szoros kapcsolatok fűzik a Máltai Lovagrendhez, a Heritage Foudation-höz és a Német Marshall Alaphoz. A Mont Pelerin Társaság anyagi támogatottsága igen jó, mert mind a Rothschild, mind a Rockefeller érdekeltségek finanszírozzák. Rendszeresen tartanak titkos tanácskozásokat is. Ezek színhelye általában a Hoover Intézet.)/5/

A következő lépés az orosz lakosság jelentős összegre rúgó megtakarításainak az elvonása volt. Az orosz állam kiadásait drasztikusan csökkentették, miközben a külföldi hitelek adósságszolgálati terheit változatlanul fenn kellett tartani. Így az államnak már nem maradt pénze a lakosság megtakarításai után járó kamatok fizetésére és egyéb pénzügyi kötelezettségeinek a teljesítésére. Nyilvánvaló, hogy egy szabályozottan végrehajtott, jól előkészített és kézbetartott valutareform megfelelőbb megoldás lett volna. A kaotikus hiperinfláció azonban sokkal jobban megfelelt a "reformerek" célkitűzéseinek. Gajdar a legfontosabb árucikkek árainak a szabaddá tételével indította be 1992. elején a sokkterápiát. Egy ilyen intézkedés, pl. a második világháború utáni Németország gazdasági újjáépítésekor elképzelhetetlen lett volna, és ma is törvény tiltja Németországban. Ugyanis a szabadárassá tett termékeket szinte teljesen vagy állami, vagy magánmonopóliumok állították elő, anélkül, hogy piaci-verseny érvényesülhetett volna, vagy pedig valamilyen kartell-hatóság beavatkozhatott volna az árak kialakításába és ellenőrzésébe. Maga a moszkvai kormány járt elől a rossz példával, mivel hirtelen négyszeresére emelte az állami monopóliumok által gyártott árucikkek és az energia árát. Ezzel olyan láncreakciót indított be, amelynek az eredményeként 1992 végére a fogyasztási cikkek ára 2600%-kal emelkedett és 1993-ban az árak megharmincszorozódtak. Így a reformok két éve alatt az orosz lakosság megtakarítása már semmit sem ért. Az előkészítetlen és megalapozatlan árfelszabadítás másik következménye az lett, hogy az áruforgalom zöme a feketepiacra tevődött át, a kereskedelem finanszírozása pedig a privát bankrendszer hatáskörébe került. Ez a privát bankrendszer kizárólag a spekulációs szuper-jövedelmek biztosítására törekedett, amelyre az elszabadult infláció nyújtott lehetőséget.

A privatizáció orgiája

1992 őszén kezdődött az állami üzemek orgiává fajult privatizációja, amely orosz közgazdászok szerint az emberi történelem legnagyobb szervezett rablásának bizonyult. A maffia köröknek szinte nevetséges összegekért kótyavetyélték el a több ezer főt foglalkoztató üzemeket. Az új tulajdonosok semmit nem fordítottak a modernizálásra, a termékszerkezet átalakítására, hanem csak a közvetlenül eladható nyersanyagok és hasonló - hozzáadott érték nélküli - áruk külföldi exportjában voltak érdekeltek. Már 1993 végére 60 ezer korábbi állami üzem került a szervezett maffiák és más érdekcsoportok tulajdonába. Mindez katasztrofális következményekkel járt mind a lakosság, mind az állam életében. A reálkeresetek összezsugorodásával rohamosan csökkent az áruk iránti kereslet is. Azok a nagyipari-vállalatok, amelyek tevékenységétől egész régiók gazdasági élete függött, csak raktárra termeltek és hatalmas veszteségeket halmoztak fel. Éppen ezért termelésüket folyamatosan csökkenteni kellett. Ennek lett a következménye, hogy az 1990-es években az ország gazdasági tevékenységének a volumene a felére esett vissza. Hasonló a helyzet a mezőgazdaságban is, amelynek jelenlegi teljesítménye a 10 év előttinek csupán az 50%-át teszi ki.

Pontosan azok az iparágazatok szenvedték el a legnagyobb veszteségeket, amelyek a legtöbb lehetőséget nyújtották a modernizációra és az ipar újjáépítésére. A gépgyártás az 1990 évinek az 1/3-ára csökkent, míg a könnyűipar termelése az 1/9-ére. Az orosz vállalatok acélfelhasználása annyira visszaesett, hogy miközben a vas és acélipar a felét termelte a 10 évvel ezelőttinek, mégis termékeinek egyre nagyobb részét olcsó dömping-árakon a külföldi piacokon kellett értékesíteni. Így például az acél-készáruk felhasználása az 1992 évi 58 millió tonnáról 1998-ra 14,6 millió tonnára zsugorodott. Még a termelésnél is gyorsabban csökkent az ipari beruházások volumene. A kölni Kelet Intézet adatai szerint 1992 és 1996 között 79%-kal kisebbek voltak a beruházások. De Oroszország egyes iparágaiban 1991 és 1996 között semmiféle beruházásra nem került sor. A kutatásra fordított kiadások már 1991-ben 1/3-dal csökkentek. A rákövetkező évben ismét 50%-kal lettek kisebbek. Ennek eredményeként 1998-ban a kutatásra fordított kiadások az 1989 évinek már csak az 1/5-ét teszik ki. De még ezek a számok sem tükrözik a teljes valóságot, mert nem tartalmazzák a kutatóintézetek egyre nagyobb kiadásait, amit a dráguló bérekre, villanyszámlára és a növekvő adókra kell kifizetniük. Ha ezt is figyelembe vesszük, akkor 1998-ra a kutatás-fejlesztésre fordított kiadások az 1989. évinek az 1/20-át tették ki Oroszországban.

A nemzetközi pénzoligarchia Oroszországgal kapcsolatos tervei

Ma már nem titok, hogy a világpolitikát irányító befolyásos körök, beleértve az Oroszország számára riválisnak tekinthető Németországot, és a szövetségesnek számító Nagy-Britanniát és Franciaországot, a XX. század során egyesíteni tudták erőiket az egykori Orosz Birodalom elpusztítására. A "semleges" Egyesült Államok sem maradt ki ebből a nagyszabású történelmi műveletből. Nem nehéz felismerni, hogy ennyire különböző erőtényezők akcióinak a koordinálása nem lett volna lehetséges olyan központi vezetés nélkül, amely eltervezi, befolyásolja és irányítja a világeseményeket. A kutatók már számos részletét feltárták annak, hogyan zajlott le az 1905-ös és 1917-es orosz forradalom külföldi finanszírozása. Az egyik ilyen kulcsszerepet betöltő személy Alexander Parvus volt, aki a nemzetközi pénzügyi hierarchia ügynökeként jó kapcsolatokkal rendelkezett a német fináncoligarchia és kormányzati körök felé. Parvus, aki nemcsak Trockijjal, Leninnel, Buharinnal, de a többi bolsevikvezetővel is kapcsolatban állt, nagyösszegű német pénzt juttatott el hozzájuk.

Az Oroszország elleni akciók finanszírozásából a Wall Street is kivette a részét. 1916. februárjában vezető bankárok tanácskozást tartottak az Egyesült Államokban, amelyen részt vett Jacob Schiff, valamint veje Felix Warburg, továbbá Otto Kahn, Mortimer Schiff, (Jacob Schiff fia), Jerome Hanauer, Daniel Guggenheim és M. Breitung. A résztvevők kiosztották egymás között a feladatokat, valamint azt is, hogy a tervezett oroszországi államcsíny költségeit ki milyen arányban viselje. 1916. februárjában tanácskozott "a Hatvankettek konferenciája" is. Ennek résztvevői közül ötvenen már az 1905-ös forradalomban is szerepet játszottak. Parvuson és Trockijon keresztül ugyancsak Jacob Schiff finanszírozta őket. A pénzoligarchia ügynökeinek az volt a feladatuk, hogy valamennyi oroszországi forradalmi mozgalomban és pártban átvegyék az irányítást. Dr. A. Simons lelkész, aki az 1917-es forradalom első szakaszában ellátogatott Oroszországba, elmondotta Nelson amerikai szenátornak, hogy Trockij oldalán több száz olyan agitátort talált, akik a New York-i Lower East Side-ról származtak. Ezek többsége bizonyíthatóan később politikai vezetőszerephez jutott, sokan közülük pedig csekisták lettek.

Angliában az Oroszországi felforgatás irányítója Lord Milner a befolyásos szabadkőműves, a Cecil Rhodes által alapított Round Table Csoport vezetője volt. Milner nemcsak a City of London és a Rothshild dinasztia érdekeit képviselte, de Lloyd George kormányában is nagy befolyással rendelkezett. Közismert, hogy Lloyd George meghallva a petrográdi februári államcsíny hírét, ezt mondotta: "A legfőbb célt elértük." Lord Milner oroszországi ügynöke George Buchanan brit nagykövet, valamint az orosz külügyminiszter, Szazonov volt. A kapcsolatot az oroszországi összeesküvőkkel Bernard Pares tartotta, aki a brit nagykövetségen dolgozott, továbbá a Times című lap tudósítója, Harold Williams. A megnevezett angol személyek gyakorlatilag valamennyi titkos ellenzéki tanácskozáson és gyűlésen részt vettek a végnapjait élő cári Oroszországban. Szazonov külügyminiszterként szinte minden nap találkozott a brit nagykövettel. Az összeesküvők vagy a brit vagy a francia nagykövetségen tanácskoztak. Szabadkőműves dokumentumok szerint, a brit nagykövetségen 1917. januárjában megtartott tanácskozáson tűzték ki a szentpétervári palotaforradalom időpontját 1917. február 22-re.

Oroszország valamennyi ellenfelét megszervezték, tevékenységüket koordinálták, és kiadásaikat egyenlő arányban fedezték. Németországnak a bolsevik párt finanszírozására fordított kiadásait pontosan nyilvántartották Berlinben, a Wilhelmstrassén. Ez több mint 44 millió aranymárka volt, amely megfelelt akkori érték szerinti 10 millió amerikai dollárnak. (Az akkori dollár egy centje ért annyit, mint ma egy dollár, tehát az átszámítási arány 1:100-hoz). Jacob Schiff saját maga elmondása szerint összesen 20 millió dollárt invesztált az orosz forradalomba, amelynek körülbelül a fele ment az 1905-ös "főpróbára". Ezt az adatot később a fia is megerősítette. Lord Milner pedig 21 millió aranyrubelt, vagyis 10 millió dollárt költött az 1917-es forradalom megszervezésére. 1917. március 6-án Jacob Schiff a következő táviratot küldte az államcsínnyel hatalomra került Kerenszkij kormány külügyminiszterének, Miljukovnak:

"Engedje meg nekem, mint a hittestvéreinket kegyetlenül üldöző zsarnoki autokrácia kibékíthetetlen ellenfelének, hogy Önökön keresztül gratuláljak az orosz népnek azért a tettéért, amelyet oly ragyogóan megvalósított, továbbá hogy az Ön új kormányában lévő elvtársainak és Önnek személyesen teljes sikert kívánjak annak megvalósításához, amelyet hazafiasan elkezdtek."

A hálás Miljukov így válaszolt a bolsevikok Wall Streeten székelő pénzügyi támogatójának:

"Csatlakozunk az Ön régi rend iránti gyűlöletéhez, amely rendszer most megbukott. Legyünk egységesek a szabadság és egyenlőség új eszméinek a megvalósításában és őrizzük meg egyetértésünket mindazon népekkel, amelyek résztvesznek az autokrácia elleni világ-küzdelemben."/6/

Visszatérve napjaink eseményeihez, ma már bizonyíthatónak tekinthető, hogy a külföldi titkosszolgálatoknak irányító szerepe volt a Szovjetunió felbomlasztásában. P. Schweitzer amerikai kutató "Győzelem: az Egyesült Államok kormánya titkos stratégiájának szerepe a Szovjetunió és a szocialista tábor felbomlasztásában" című munkájában részletesen beszámol a CIA és az Egyesült Államok kormányzatának az 1980-as években folytatott ez irányú tevékenységéről. Az 1990-es évek elején ugyanezek az erők megszervezték az orosz forradalmárok egy újabb nemzedékének a kiképzését Amerika irányítószerepet betöltő politikai és tudományos központjaiban. Ezek a személyek a titkosszolgálatok háttér-támogatásával fontos szerepet játszottak az 1991-ben és 1996-ban megtartott oroszországi elnökválasztási kampányban, valamint az 1991. decemberében és 1993. szeptemberében végrehajtott államcsínyekben. Ugyancsak vezető szerepük volt az Oroszországban végrehajtott politikai és gazdasági reformok kivitelezésében./7/

A Nyugat által kiképzett személyek, és a befolyásuk alá került orosz értelmiségiek voltak azok, akik felszólították Jelcin elnököt, hogy hajtsa végre a demokratikusan megválasztott és alkotmányosan működő parlamenttel szemben a véres államcsínyt. Jelcinhez írott levelükben ezt írták:

"Hazánk válaszúthoz érkezett. Az elmúlt hetek eseményei ismét felelősségteljes lépést igényelnek. A legfelső szovjet és a szovjetek egész rendszere részéről a reformpolitikával szemben tanúsított ellenállás túlságosan messzire ment. A legfelső szovjet alkotmányellenes politikai gazdasági és kulturális stratégiája katasztrofális költségvetési deficitet eredményezett, kísérletek történtek a privatizáció megállítására, növelni kívánják a katonai kiadásokat, szakadást akarnak előidézni a kormányban, és ellenőrzés alá kívánják venni a tömegtájékoztatást. Az orosz polgároknak a népszavazáson kifejezett akarata alapján követeljük a legfelső törvényhozó testület megválasztásának előrehozását, nem későbbre, mint ez év őszére. Új kormányügynökségek felállításával, a törvényhozó és végrehajtó államhatalmi ágak közötti kapcsolat új elveivel, ez az egyetlen lehetőség a népellenes totalitárius rendszer visszaállításának a megakadályozására."/8/

1993. október 5-én - miután magánszemélyekből álló fizetett fegyveresek, vagyis az oligarchia által felbérelt zsoldosok, lőtték az orosz parlamentet, amelynek során 1500 ember vesztette el az életét - néhány ismert író levéllel fordult az orosz polgárokhoz, hogy folytassák a küzdelmet a választott képviselők ellen, vagyis polgárháború folytatására szólították fel az orosz lakosságot. Ezt írták:

"A boszorkányok vagy inkább vörös-barna farkasok arcátlanná váltak, mert nem cselekedhetnek többé büntetlenül. A rendőrség szeme láttára teletűzdelték a falakat mérgező plakátjaikkal, mocskaikkal sértegetve a lakosságot, az államot és annak törvényes vezetőit. Bosszútól lihegve közlik: miként fognak felakasztani mindannyiunkat. Mi van erről beszélni való? Elég szó hangzott már el... Ütött a cselekvés órája. Ezek a sötétlelkű gazemberek csak az erőt tisztelik. Nincs-e itt az idő demokráciánk számára, amely fiatal, de boldogan és meglepődve látjuk, eléggé erős, hogy megvédje magát?"

"Ezúttal a leghatározottabban követeljük a kormánytól és az elnöktől, hogy tegyék meg, amit már régóta meg kellett volna tenniük, de nem tették meg:

Valamennyi kommunista és nacionalista pártot, frontot és szövetséget elnöki dekrétummal oszlassanak fel....

Be kell tiltatni egészen a bírósági ítélet meghozataláig az olyan újságokat és tájékoztatási eszközöket, mint a Den, Pravda, Szovjetszkája Rosszíja, Lityeratúrnaja Rosszíjá és a "Hatvan Másodperc" nevű tv program, amelyek gyűlöletet keltenek és nap-nap után erőszakra szólítanak fel, és amelyek nézetünk szerint ennek a tragédiának a fő szervezői és bűnösei közé tartoznak.

Fel kell függeszteni azon szovjet hatalmi szerveknek a tevékenységét, amelyek megtagadták, hogy engedelmeskedjenek Oroszország törvényes hatóságainak. Valamennyiünknek közösen kell cselekednünk, nehogy szégyenteljes komédiává váljon - a rendkívüli állami bizottság ellen 1991. augusztusában lefolytatott bírósági eljáráshoz hasonlóan - a Moszkvában most lezajlott véres dráma szervezőinek és résztvevőinek a pere.

Törvénytelenné kell nyilvánítani nemcsak a népi küldöttek kongresszusát és a legfelső szovjetet, de az általuk létrehozott valamennyi állami szervet is, beleértve az Alkotmánybíróságot is."

"A történelem ismét lehetőséget nyújtott a számunkra, hogy hatalmas lépéseket tegyünk a demokrácia és a civilizáció irányába. Ne szalasszuk el újból az alkalmat, ahogyan az már több mint egyszer megtörtént!"/9/

Ezt a levelet, amelyből részleteket idéztünk, számos író aláírta, akiket felvállalt szerepük alapján a hivatásos bolsevik forradalmár, Trockij, követőinek tekinthetünk. Hiszen ezek az írók lényegében a politikai terror bevezetését követelték Jelcintől, egy olyan népellenes diktatúra felállítását, amely az alkotmányellenes államcsíny áldozatainak a vérével kívánta legitimálni magát. Álszent módon a demokráciára és civilizációra hivatkoztak, ténylegesen azonban az oligarchikus pénzuralom barbár diktatúrájának a bevezetését, és az orosz népnek a kamatrabszolgaságba taszítását szorgalmazták.

Mi történt valójában 1998. augusztus 17-én?

Az öt évvel később, 1998. augusztus 17-én meghozott döntések rejtett jelentőségének a teljeskörű felmérésére csak hosszabb idő múlva nyílik lehetőség, mivel nagy titokban készítették őket elő, és igen befolyásos személyek érintettek benne. Annyi azonban máris világos, hogy a fizetésképtelenséget eredményező adósság-válságból a kormány és a központi bank illetékesei a legrombolóbb hatású kivezető utat választották. A moszkvai döntéshozók elismerik, hogy akcióikat koordinálták a nemzetközi pénzvilág nagy befolyású személyiségeivel, akik meghatározzák a Nemzetközi Valutaalap, az Egyesült Államok és a G-7-ek álláspontját a világ pénzügyi piacait érintő legfontosabb kérdésekben. Az orosz vezetés részéről az egyeztetést Anatolij Csubajsz végezte, aki az orosz lakosság számára közismerten igen káros tevékenységet fejtett ki a privatizáció terén, ugyanakkor sikeresen spekulált a kormány értékpapír-piacán a rosszhírű Montes Auri cégen keresztül. Éppen ezért nem tekinthető véletlennek, hogy veszteség nélkül került ki az orosz pénzügyi rendszer összeomlásából az a néhány orosz és amerikai vállalat, amely aktívan részt vett az orosz kormány hitelpiacán folyó spekulációban. Nyilvánvaló, hogy előzetes tudomásuk volt Oroszország fizetőképtelenségnek küszöbönálló bejelentéséről, amit a legnagyobb titokban készítettek elő.

Az orosz pénzügyi rendszer összeomlása 1998. augusztus 17-én világjelentőségű esemény volt, mert hirtelenül és nagymértékben meggyöngítette Oroszország versenyképességét a világ pénzpiacain. Az orosz gazdaság összértéke, egyik napról a másikra, előző értékéről a töredékére esett vissza. Az sem meglepő hogy a G-7-ek országainak a kormányai üdvözölték az augusztus 17-i döntést, mert az megnyitotta Oroszország gyarmatosításának az újabb szakaszát. Az 1998. augusztus 17-i döntések eredményeként egész Oroszország nemzeti vagyona néhány nagyobb nemzetközi bank vagyonával vált egyenlővé. A világ ipari potenciálban és nyersanyagokban leggazdagabb országa koldusszegénnyé vált, és arra kényszerítették, hogy nevetséges áron - eredeti értékének a néhány század részéért - kótyavetyélje el az orosz nemzeti vagyont.

A bűncselekmények után nyomozók számára közhely, hogy mindig fel kell tenniük azt a kérdést, ki húzhatott hasznot az elkövetett bűncselekményből? Az 1998. augusztus 17-i döntések kiválóan szolgálták a megpuhítás, fellazítás és szálláscsinálás stratégiáját, amelynek célja a nemzetközi pénztőke hatalomátvételének megkönnyítése az adott országban. Ez a puhítási politika felöleli a nemzetközi tőke váltakozó be- és kiáramlását az adott ország pénzpiacáról. A beáramlási szakaszban a fiktív tőke, - vagyis az értékpapírokban meglévő vagyon - az adott országban a többszörösére növekszik. Ennek nincs reálgazdasági alapja, egyetlen célja, a spekulációs-nyereség bezsebelése. Ebben a szakaszban a részvények és az értékpapírok árai meredeken növekszenek és ez a gazdasági fellendülés hamis látszatát kelti. Egyidejűleg a nemzeti valuta átváltási aránya is emelkedik. Amennyiben az értékpapír-piac inflációja szigorúan spekulatív, és nincs valódi alapja a produktív gazdaságban, akkor könnyen belátható, hogy ez a folyamat nem tarthat a végtelenségig. Előbb vagy utóbb elérkezik az a pillanat, amikor a művi úton létrehozott értékpapír-piramis majd gyorsuló ütemben elkezd leépülni.

Szabályként fogadható el, hogy a külföldi pénztőke már a leépülés pillanatát megelőzően elkezd kivonulni az országból, magával víve azt a szuperprofitot, amelyet a "művi gazdasági fellendülés" során zsebelt be. Ezt a távozást követi az értékpapír-piac összeomlása, amikor gyakran még a tízszeresénél is jobban csökken a részvények és kötvények árfolyama. Ekkor természetesen a nemzeti valutát is leértékelik. A leértékelés eredményeként a reálgazdaság valódi értéket hordozó objektumai tovább veszítenek értékükből, és így a külföldi pénzügyi manőverezők bagatell áron megvehetik azokat. A nemzeti vagyon nagyarányú leértékelését követően a nemzetközi pénztőke visszatér, megkezdi a felvásárlást az igen alacsony árakon, és újra kezdődik a nemzeti gazdaság értékének felfúvódása a forró spekulációs pénzekkel. Néhány ilyen ciklust követően az adott ország nemzeti tőkéje kénytelen felvállalni a harmadrangú vagy negyedrangú szerepet saját országa gazdaságában, mert nem képes fenntartani működését a külföldi spekulációs tőke ismétlődő kivonása következtében.

Az állam fellazítása

Az egyes államok felpuhításának a módszerei először Latin-Amerikában és Délkelet-Ázsiában kerültek kipróbálásra, majd 1998-ban Oroszországban is alkalmazták ezt a módszert. Első lépésként a nemzetközi pénztőke nagyarányú importja révén az értékpapírok árai egyes szektorokban megháromszorozódtak, egyesekben pedig megtízszereződtek. Minthogy ezt az értéknövekedést nem a termelékenység növekedése és a reálgazdaság bővülése, hanem a spekulációs pénzpiramisok felépítése idézte elő, ezért nem bizonyulhattak tartósnak. A megingás Oroszországban 1997. őszén már érezhető volt, és ezt követte 1998. augusztusában a katasztrofális összeomlás. Az orosz vállalatok értéke drasztikusan csökkent, és a rubelt eredeti értéke egyharmadára értékelték le. Az orosz vállalatoknak a piaci értéke ma tízszer alacsonyabb, mint valóságos értékük. Ez kiváló alkalmat nyújt a pénzügyi piramisok építésének újbóli beindítására.

Az orosz értékpapír-piacon nyert hatalmas nyereség jelentős része külföldre távozott, mihelyt lehetőségként felmerült a kormány által kibocsátott államkötvények adósságpiramisának az összeomlása. Az Egyesült Államok Államkincstárához közel álló Goldman Sachs biztosította a maga számára Csubajsz közreműködését. A Nyugatnak dolgozó Csubajsz megszervezte ügyfelei számára a leértékelt rubelban fekvő rövidtávú orosz állami kötvények átforgatását, dollárban fekvő orosz állami kötvényekké. Az így létrejött 4 milliárd dollár értékű orosz állami kötvény már mentesült a pénzügyi összeomlással járó kényszerintézkedések alól. Hogy Oroszország teljesíteni tudja eme dolláralapú kötvényeinek a kifizetését, a nemzetközi pénzintézetek 4,8 milliárd dollár értékű hitelt nyújtottak az orosz kormánynak. Ezt a hitelt arra használták, hogy az 1998. augusztus 17-i döntésekbe előre beavatott vállalatok tőkéiket veszteség nélkül kivonhassák az összeomló - és rubelban fekvő - rövidtávú kormánykötvények adósságpiramisából. Mindez arra enged következtetni, hogy valamiféle belső információkon alapuló összejátszás volt bizonyos privilegizált hitelezők és az orosz kormányzat egyes személyiségei között. Ez a koordinált akció jól beleillik abba stratégiába, amelynek célja az egyes országok megbénítása, és pénzügyi spekulációval történő kifosztása.

A tények egyértelműen azt mutatják, hogy a harácsoló nyugati pénzügyi elitet szervilisen kiszolgáló moszkvai bábkormány következetesen elutasította mindazokat a lehetőségeket, amelyek hatékonyan meg tudták volna előzni az adósság-válságot. Ehelyett a rövidtávú kormánykötvényekből, valamint a szövetségi kölcsön-kötvényekből felépült hatalmas adósságpiramis átstrukturálására az orosz gazdaság és társadalom számára a leghátrányosabb, legpusztítóbb lehetőséget alkalmazta. Az a körülmény, hogy ezt a nemzetközi pénzoligarchia képviselőivel való megállapodás révén megtehette, már állambiztonsági kérdéseket is felvet, állapítja meg Szergej Glazijev közgazdász-matematikus "Genocidium. Oroszország és az új világrend" c. 1999. decemberében Washingtonban megjelent könyvében./10/ Glazijev volt az akkori orosz kormány egyetlen tagja, aki 1993. őszén tiltakozott a törvényes orosz parlament ellen végrehajtott államcsíny miatt, és lemondva külgazdasági miniszteri tisztségéről távozott a Jelcin által kinevezett első kormányból.

Azok a vizsgálatok, amelyek a költségvetést érintő hatalmas veszteségek okait próbálták felderíteni, sorozatos visszaéléseket tártak fel. Így például megállapították, hogy az Orosz Föderáció Állami Tulajdon Bizottsága nem regisztráltatta a törvényes előírásoknak megfelelően az Igazságügyi Minisztériumnál a "pénzkölcsönök részvényekért cserébe" aukció eljárási szabályait. Az egyik vizsgálat a következőket rögzítette: "Megállapítható, hogy az Orosz Föderáció azon megállapodásai, amelyek fedezetét a részvények képezték, csalárd ügyleteknek tekintendők. Az Orosz Föderáció törvényei szerint a csalárd ügylet érvénytelen és semmis." Egy másik megállapítás rámutat arra, hogy 12 aukció közül 8 esetben a biztosítékként áruba bocsátott részvények induló ára önkényesen túl lett értékelve. Egyidejűleg vagy valamennyi résztvevőnek ugyanaz volt a garantálója, vagy maguk a résztvevők vállaltak garanciát egymással szemben. Ez is arra utal, hogy már az aukciót megelőzően összejátszottak a résztvevők egymással.

Két világtendencia vetélkedése

A világszintű gazdasági folyamatokat ma két egymásnak ellentmondó tendencia határozza meg. Az egyik a világgazdaság alávetése a nemzetközi pénzügyi oligarchia érdekeinek, a másik a nemzeti gazdasági rendszerek egymással való vetélkedése. E két tényezőnek a kombinációja a teljes gyarmati függőségtől (ez a jellemző az Afrikai országok többségére, ahol a transznacionális tőke minden korlát nélkül uralkodik), az erős nemzeti gazdaságokig terjed. Ez utóbbihoz tartozik elsősorban az Egyesült Államok, Japán és Kína. Ezen államok gazdasági politikáját elsősorban a nemzeti tőke és a hazai reálgazdasági termelők érdekei határozzák meg. E két pólus között helyezkednek el Latin-Amerika országai, valamint az Európai Unió tagállamai, amelyek gazdasági politikájukban lemondtak a nemzeti szuverenitásról az európai nemzeti tőke, elsősorban a pénztőke érdekében. Az iszlám országok, köztük az arab világ államai is ebbe a köztes zónába esnek. Ők gazdasági erőforrásaik kitermeléséhez igénylik a külföldi tőkét, ugyanakkor erőteljesen védelmezik kulturális értékeiket és nemzeti jövőjüket. Ebbe a körbe tartoznak még Dél-kelet Ázsia országai, ahol a gazdasági stratégiát és a külföldi tőke szerepét elsősorban a nemzeti érdekeknek rendelik alá.

Valamennyi országban erőteljes küzdelem folyik az állami intézmények ellenőrzéséért, a transznacionális, valamint a nemzeti tőke között, vagyis a világoligarchia és a nemzeti elit érdekei között. Ezek az érdekek és a hozzákapcsolódó értékek nemcsak különböznek, hanem rendszerint éles ellentétben is állnak egymással. A nemzeti érdekeket mindenek előtt a függetlenség megőrzésének az elvei határozzák meg, amelyek biztosítják az adott ország lakossága számára a jólétet és a megfelelő életminőséget, megőrizve a nemzeti kultúra értékrendszerét is. Ezek a nemzeti érdekek határozzák meg a nemzetközi együttműködés prioritásait is. Gazdasági téren egy független nemzet úgy nyitja meg nemzeti piacait a külföldi tőke számára, hogy egyidejűleg védelmezni igyekszik hazai piacát, korlátozza a külföldi tőkét a nemzeti érdekek szempontjából életbevágó területeken, továbbá támogatja a hazai árutermelést és a nemzeti gazdaság versenyképességét.

A világ pénzügyi és korporációs oligarchiája, a transznacionális nagytőke ezzel szemben a világpiac totális ellenőrzését kívánja, lehetőleg eltávolítva az útból minden nemzeti-gazdasági-kulturális akadályt. Ezért olyan információs, jogi és végrehatási infrastruktúrát akar mindenütt létrehozni, amely biztosítja számára a nemzetállamok szuverenitását kiiktató korlátlan érdekérvényesítést. Ötszáz transznacionális korporáció rendelkezik ma a világ ipari exportjának 1/3-ával, a világ nyersanyag-kereskedelmének a 3/4-ével, és az új technológiák 4/5-ével. Ezek a vállalatbirodalmak emberek 10 millióit foglalkoztatják, és gyakorlatilag a Föld minden országában tevékenykednek. Fontos azonban hogy ne túlozzuk el annak a hatalmi képződménynek a megszilárdulását, amelyet jobb híján nevezünk világoligarchiának. Itt inkább jól kivehető tendenciák és folyamatok kombinációjáról, semmint már teljes egészében megszilárdult szervezeti rendszerről és struktúráról van szó. Ezek a tendenciák azonban már magukba foglalnak bizonyos intézményeket, szervezett struktúrákat mind nemzeti, mind nemzetközi szinten, összetartja továbbá őket a közös cél, a nemzetközi pénztőke és termelőtőke érdekeinek a minél hatékonyabb érvényesítése.

A világoligarchia meghatározása

A világoligarchia nagyrészt a főbb pénzügyi szervezetek objektíve egybeeső érdekei szerint cselekszik. Ennek megfelelően alakítja ki és tartja fenn a pénzügyi, gazdasági és hatalmi játékszabályokat. Ennek a koordinált együttes-tevékenységnek a szubjektív vonatkozásai azonban csak másodlagosnak tekinthetők. Ezért a mi szóhasználatunkban a világoligarchia a központi bankok, a legfontosabb kereskedelmi bankok, a világszintű korporációk, (a hozzájuk tartozó pénzügyi, jogi, adózási és könyvviteli tanácsadó szervezetekkel,) a nemzetközi pénzügyi szervezetek, az új világrend szakértő-kiszolgálóit tömörítő gondolati műhelyek, elit-klubok és zártkörű magánszervezetek, a hivatalos és nem hivatalos befolyásoló-manipuláló intézmények, valamint az informatika legmodernebb eszközeit használó rábeszélő-gépezetek és a nemzetközi véleményhatalom tömegtájékoztatási intézményeinek a komplex elnevezése. A jelen meghatározás tágassága és képlékenysége ellenére a világoligarchia a gyakorlatban nem valamiféle teljesen amorf, formátlan és megfoghatatlan entitás, hanem olyan jól körvonalazható HÁLÓZAT, amely térben és időben igen hatékonyan kapcsolja össze és koordinálja tevékenységét, mert az érdekek objektív megegyezése, és a több történelmi korszakon is átívelő családi, rokoni, nemzeti, regionális, klán és szabadkőműves kötelékek bámulatra méltóan összetartják. Önmagát fenntartó és reprodukáló szervezetet és folyamatot képeznek, amely öntörvényűen sajátmaga határozza meg a rávonatkozó játékszabályokat, a követendő nyelvhasználatot, a befolyásolási technikákat, a szervezeti struktúrákat, valamint a külső és belső kommunikációt. Nagy tévedés lenne ezt a HÁLÓZATOT csupán valamiféle sátáni erő bűnös célokat szolgáló összeesküvésének tekinteni. Az egybeeső pénzügyi és gazdasági érdekek alkotják azt az erőt, amely összetartja a világoligarchiát. Ezek az érdekek határozzák meg a politikai célokat és a világgazdasági folyamatokat. Amennyiben a nemzetközi pénztőke és termelőtőke világszinten tevékenykedik, úgy ezek az érdekek is globális természetű törekvésekben jelennek meg, azaz egységes stratégiát követő cselekvésben öltenek testet. Ugyanakkor a legerősebb államok saját nemzeti érdekeiket is megpróbálják érvényesíteni ebben a folyamatban. Ez az erős államok részéről történő szervezett érdekérvényesítés is objektív tendencia, amit a világfolyamatok elemzésénél ugyancsak számításba kell venni.

A nemzetek feletti és a nemzeti tőke, és ennek megfelelően a világoligarchia és a nemzeti elit viszonya a különböző országokban és a különböző történelmi időszakokban másként alakult. A transznacionális tőke a nemzetközi kereskedelem és pénzügyek közvetítéséből fejlődött ki. A háborúk, különösen a két világháború hatalmas lendületet adtak fejlődésének, mert óriási mértékben megnövelték a keresletet a hitelek iránt, és lehetővé tették szupermagas jövedelmek elérését a pénzvagyontulajdonosok számára. A pénzügyi oligarchia azáltal, hogy a háborúban álló felek mindegyikét finanszírozta, mindig győztesen került ki a konfliktusokból, mert egyszerre kapott nagyösszegű kártérítést a vesztes, és kamatjáradékot a győztes oldaltól. Ily módon a világoligarchia fokozatosan ellenőrzése alá vonta Nagy-Britannia és Franciaország pénzügyi-rendszerét, majd az Egyesült Államokét is. Ezt követte a többi európai állam, majd gyarmataik ellenőrzés alá vonása. Ma annyiban változott a helyzet, hogy a világoligarchia már nem érdekelt világháború kirobbantásában. Ugyanis a pénzoligarchia által kezdeményezett és fenntartott fegyverkezési verseny olyan szélsőséges méretű pusztító kapacitást ért el, hogy továbbfejlesztése értelmetlenné vált. A világoligarchiának időközben sikerült a saját játékszabályai szerint úgy átalakítania - és közvetlen ellenőrzése alá vonnia - a nemzetközi pénzügyi rendszert, hogy ma már nincs szüksége fegyveres konfliktusokra szupermagas jövedelem eléréséhez. A világpiac és nemzeti piacok jelentős részének az ellenőrzése révén a világoligarchia most a globális stabilitás fenntartásában érdekelt, egy olyan új világrend kialakításában, amely lehetővé teszi a nemzetközi intézmények még erőteljesebb ellenőrzését, és a vezető országok kül- és belpolitikájának meghatározását.

Már utaltunk rá, hogy a világoligarchia hatalomgyakorlásának egyik technikája a különböző országok állami intézményeinek az ellenőrzése, a nemzetállami struktúrák lebontása, a nemzeti jogrendszer felszámolása, valamint a nemzetközi közjoggal és magánjoggal, továbbá a nemzetközi intézményekkel való felcserélése. A stratégiai cél az ellenőrzés alá vont országok adósságfüggésbe terelése, nemzeti elitjüknek a megvesztegetése és demoralizálása, továbbá minderről a közvélemény megtévesztő tájékoztatása, vagy tájékoztatás nélkül hagyása. Ezt a stratégiát - többek között - az általuk létrehozott és fenntartott nem kormányzati, "társadalmi" szervezetek és kapcsolatok segítségével valósítják meg. A demokratikusan legitimált államhatalmi és igazgatási intézmények részére ők válogatják ki a számukra megfelelő személyeket, az oligarchia saját jól fizetett szakértői készítik el az adott államok helyett a hivatalos döntéseket, amit az alibi-demokrácia folyamatában a választott parlamentek és kormányok a forma kedvéért jóváhagynak. Ennek az elituralomra törő politikának a formális demokrácia kulisszái szolgáltak háttérül. Az ideológiai csomagolást pedig a szélsőséges liberalizmus nyújtotta az elmúlt évtizedekben.

A második világháborút követő időszakban a világoligarchia arra használta a hidegháborút, hogy kifejlessze a befolyásolás magasan szervezett, kifinomult rendszerét. A nagy pénzügyi szervezetek mellé létrehozták az "off shore zónákat", ahol nem érvényesült az állami ellenőrzés és adózás. A jogérvényesítő és büntetőjogi intézményeket pedig titkos társaságok és szabadkőműves páholyok egész hálózatával egészítették ki. A vezető országok hatalmi intézményeibe a világoligarchia a saját embereit juttatta, azért hogy ezek az adott állam politikáját a nemzetközi pénztőke érdekeinek megfelelően irányítsák. Elsősorban az adott ország külügyeinek és külkapcsolatainak az ellenőrzésére törekedtek, később azonban a vezető államok belpolitikájának az irányítása is hegemóniájuk alá került. Az új világrend hatékonyságát meggyőzően demonstrálta a Szovjetunió gyors és sikeres felbomlasztása, valamint területének és erőforrásainak ezt követő gyarmatosítása. A világ leghatalmasabb biztonsági rendszerét az időben kiképzett, és a döntési központokba elhelyezett befolyásolási ügynökök teljesen megbénították, és saját érdekeivel ellentétes gyakorlat folytatására kényszerítették.

A világoligarchia kettős stratégiája

Hivatalosan ma is az hangzik el, hogy az Egyesült Államok és a Nyugat egy erős és stabil Oroszország fennmaradásában érdekelt, mivel a globális destabilizáció és a nukleáris konfliktus veszélye miatt nem kívánatos ennek a hatalmas országnak az összeomlása. Az egyszerű emberek világszerte elhitték ezeket az érveket, de később rá kellett jönniük, hogy egészen más célokat rejt ez a békés retorika. Ha feltesszük a kérdést, milyen érdekeket szolgált, pl. az öngyilkos sokkterápia rákényszerítése Oroszországra, és segítségével az orosz gazdasági élet dezorganizálása, valamint az orosz nemzeti kultúra tudatos meggyöngítése, akkor kiderül, hogy mindez a nyugati országok népei számára sem előnyös. Ez kizárólag a világoligarchia új világrendjének a megvalósítását szolgálta. Oroszország végsőkig való kifosztásából és elgyöngítéséből megállapítható, hogy egy ország nemzeti érdekei nem egyeztethetők össze a világoligarchia kozmopolita és globális érdekeivel. Ezzel magyarázható az Egyesült Államok - kettőserkölcsön és kettősstratégián nyugvó - kétszínű politikája Oroszországgal szemben.

A világ népei számára a háború hatalmas emberi áldozatokat jelent. A háborút viselő állam számára pedig óriási anyagi veszteségeket, valamint nemzetbiztonsága veszélyeztetését. A pénztőke számára azonban a háború mindig is a kiemelkedően nagy jövedelem szerzésére szolgáló alkalom volt. A világoligarchia kizárólag abban érdekelt, hogy olyan feltételeket teremtsen, amelyek tartósan biztosítják számára a szupermagas profitot és kamatjáradékot, továbbá amelyek megszilárdítják uralmát a világgazdaság és a világpolitika felett. A világoligarchia azért folytatott és folytat agresszív politikát Oroszország és más szuverén államok irányában, hogy lerombolja azon intézményeiket, amelyek akár a legcsekélyebb mértékben is akadályozhatnák, hogy a világ adott régiójában korlátlanul uralkodhasson a pénzügyi és gazdasági élet felett. Az elmúlt két évszázadban ez volt a cél az európai dinasztikus államok felszámolásával, köztük a cári Oroszország megdöntésével az I. világháború során, a Marshall-terv végrehajtásával a II. világháború után, a XX. század végén pedig a Szovjetunió felbomlasztásával és az utódállamoknak a külföldi tőke ellenőrzése alá vonásával. Ebbe a folyamatba illeszkedik több állam blokád alá helyezése, Irán, India és Kína elszigetelése, továbbá a Dél-kelet Ázsiában kirobbantott pénzügyi katasztrófa. A megjelölt törekvések egyirányba mutatnak: felszámolni a nemzetállamiság intézményeit és kialakítani helyükbe a globális gazdasági és politikai koordináció mechanizmusait. Ez utóbbiak világméretekben biztosítják a transznacionális pénztőke számára a teljes mozgásszabadságot, a pénzvagyon-tulajdonosok privilegizált helyzetének megszilárdítását, továbbá a globális uralmat a világoligarchia számára.

A nemzetközi pénzügyi közösség arra használta a hidegháború időszakát, hogy az Egyesült Államok politikai és katonai hatalmának a segítségével, lebontsa a főbb nyugati államokban az államhatalom nemzeti intézményeit, és helyükbe tegye a globális ellenőrzés nemzetközi intézményeit a saját hegemóniája érdekében. A világoligarchia egyre inkább az Egyesült Államok erőforrásait használja fel nem Amerika, hanem saját partikuláris érdekei érvényesítésére és globális hatalmának a biztosítására. Az oligarchia gépezete ezért ellenzi olyan vehemensen az Egyesült Államokon belül az úgynevezett izolacionizmust, az "America first" ("Amerika először") - a lakosság által erősen támogatott - irányzatát, vagyis azt, hogy a washingtoni kormány elsősorban Amerika lakosságával és gondjaival törődjön, ne pedig a külfölddel, kéretlenül beleártva magát minden ügybe Földünk legtávolabbi pontján is. A világoligarchia legfontosabb külpolitikai törekvése azonban az, hogy minden eszközzel megőrizze az Egyesült Államok katonai, gazdasági, pénzügyi elsőbbségét, amely persze a saját elsőbbségét jelenti amerikai lobogó alatt.

Az új amerikai nemzetbiztonsági stratégia

Azért, hogy az Egyesült Államok a világoligarchia érdekeit védelmező engedelmes csendőr legyen, az amerikai lakosságba igyekeznek beleoltani a birodalmi felelősség érzését és a világ vezetésére vonatkozó hivatástudatot. Eszerint az amerikaiaknak kizárólagos joguk van a világ vezetésére, és "civilizációs küldetésük" teljesítése érdekében erőszakot is alkalmazhatnak. A hidegháború hatalmas profitot hozott a világoligarchia számára, ugyanakkor óriási költségekkel terhelte meg az Egyesült Államok lakosságát. A XXI. századra elfogadott amerikai nemzetbiztonsági stratégia szerint az Egyesült Államok vezetőszerepét a világszintű integrációs törekvések támogatására kell használni. A fennálló politikai, gazdasági és biztonsági szervezeteket ehhez a célhoz kell igazítani, és olyan új intézményeket kell létrehozni, amelyek elősegítik az amerikai érdekek és értékek elterjesztését. A számos amerikai biztonsági cél közül érdemes kiemelni azt, hogy az Egyesült Államok diplomáciai és katonai erejét fel kell használni a világoligarchia és a nemzetközi pénztőke érdekének védelmében.

Az említett stratégiát tartalmazó dokumentum hangsúlyozza, hogy az Egyesült Államok különleges figyelmet fordít olyan külpolitikai problémákra is, amelyek valamikor távolinak tűntek. /11/ Ilyen például az erőforrások kimerülése, a népesség gyors növekedése, a környezetvédelmi ártalmak és a menekültek ellenőrzetlen áramlása. Az Egyesült Államok nem húz a jövőben vonalat e tényezők vonatkozásában bel- és külpolitikája közé, hanem ezeket olyan gazdasági és biztonsági kérdésekként kezeli, amelyek elősegítik érdekeinek az érvényesítését egy olyan világban, ahol a kül- és belpolitika közti választóvonal egyre inkább elhalványul. Egyszerűbben megfogalmazva ez annyit jelent, hogy az amerikai biztonsági intézmények lehetővé teszik a világoligarchia számára a pénztőke érdekeinek az érvényesítését. Ezek felölelik a más országok erőforrásaihoz való akadálytalan hozzájutást, beleértve természeti és emberi erőforrásaikat is, piacaik szabad használatát, továbbá valamennyi nemzeti korlát eltávolítását a transznacionális tőke szabad mozgása és reprodukálódása elől.

A nemzetközi pénzoligarchia az Egyesült Államok nemzetbiztonsági kérdésévé tette a világnépesség növekedésének a kordában tartását, a környezetszennyeződés és a többi ország politikai rendszerének a megfigyelését. Az amerikai népnek viszont engedelmesen vállalnia kell a világoligarchia céljait szolgáló globális-ellenőrzés költségeinek a viselését. A hivatkozott dokumentum a következőket mondja: "A külföld felé való elkötelezettség az amerikai nép és a kongresszus azon hajlandóságától függ, hogy viselje az Egyesült Államok megvédelmezésének költségeit, dollárban, energiában, és ha nincs más alternatíva, akkor az amerikai életek kockáztatásával."/12/

Az amerikai adófizetőknek nehéz megérteniük, hogy miért kell finanszírozniuk a költséges katonai műveleteket a világ legtávolabbi részein, és viselniük az amerikai katonai jelenlét terheit földgolyónk valamennyi stratégiailag fontos részén. Az érvényes doktrína szerint a NATO kiterjesztése, Jugoszlávia bombázása mind-mind az Egyesült Államok érdekeit szolgálja. Felmerül a kérdés, hogy pl. milyen haszonnal jár az Egyesült Államok lakossága számára a hivatalos Amerika oroszellenes politikája? Erre csak úgy adhatunk elfogadható választ, ha abból indulunk ki, hogy a hivatalos Amerika politikája mögött valójában a világoligarchia érdekérvényesítése húzódik meg. A szóban forgó dokumentum az amerikai adófizetőknek úgy magyarázza meg a "fontos nemzeti érdekek" fogalmát, hogy ezek az érdekek ugyan nem érintik Amerika nemzeti fennmaradását, de hatással vannak lakói jólétére és annak a világnak a jellegére, amelyben az Egyesült Államok polgárai is élnek.

Az Egyesült Államok új nemzetbiztonsági stratégiája feltárja az új világrend legfontosabb jellemzőit. A világoligarchia az Egyesült Államok életbevágó érdekeinek a mozgásterét bolygónk egészére kívánja kiterjeszteni. Tartalmilag ezek az érdekek a többi ország természeti, demográfiai és gazdasági erőforrásainak az ellenőrzését jelentik. Cserébe az amerikai nép ígéretet kap a gazdasági virágzás és stabilitás fenntartására. A prosperitás biztosítja az amerikai katonai erő, a világpolitikai kezdeményezés és globális befolyás fenntartását. Ez pedig lehetővé teszi a jelenlegi nemzetközi pénzügyi és gazdasági rendszer virágzását.

A világoligarchia egyelőre még nem uralkodik korlátlanul bolygónk egészén. Stratégiája is szelektív, és elsősorban a világgazdaság parancsnoki posztjainak a megszerzésére törekszik, amelyek megengedik, hogy ő diktálja a játékszabályokat. Erejét elsősorban azokra a hasznot hajtó tevékenységekre koncentrálja, ahol a politikai, természeti és intellektuális monopólium birtoklása a legmagasabb profitot hozza a számára. Ezekhez a tevékenységekhez tartozik az államok eladósítása és az államadósság menedzselése, a monetáris politika irányítása, a pénzügyi szolgáltatások, a banktevékenység és a jogi szolgáltatások kisajátítása, a nemzetközi kereskedelem ellenőrzése, a kábítószer-kereskedelem közvetett kontrollja, a természetes monopóliumok, az energiahordozók és az új technológiák birtoklása. Más területek, ahol a verseny miatt nehezebb kiemelkedően magas profitokhoz jutni, kevésbé vonzóak a világoligarchia számára, és ezeket a területeket nagyrészt átengedi a szolgálatába álló nemzeti és komprádor elitek számára.

A világoligarchia és a legfejlettebb országok nemzeti érdekeinek az összhangba hozása vezetett "az arany egymilliárd" elnevezésű újkeletű fajelméleti doktrína kidolgozásához. Eszerint földgolyónkon csak egymilliárd ember számára biztosítható a tisztességes emberi lét, mégpedig a leggazdagabb országokban, míg a világ többi részének be kell érnie az olcsó nyersanyag és munkaerő szolgáltatójának a szerepével. Ez az elmélet ma már gyakorlatként is érvényesül a nemzetközi viszonyokban.

A kiválasztottak csoportjába tartozó országok privilégiumaihoz tartozik, hogy megvédhetik hazai piacaikat, és agresszív export-politikát folytathatnak árutermelőik érdekében. Jogukban áll védelmezni nemzeti kultúrájukat, hagyományaikat, közerkölcsüket, és érdekeiket rákényszeríthetik másokra, akár fegyveres erővel is. A többi államnak és népnek viszont az a feladata, hogy vak engedelmességgel kövesse a nemzetközi szervezetek ajánlásait, amelyek ténylegesen a világoligarchia partikuláris érdekeit tartalmazzák. A centrum országokon kívül eső államoknak tilos nemzeti piacaik védelme, és szigorúan megtorlandó a pénztőke mozgásának bármilyen korlátozása. Az egyenlőtlen gazdasági csere legrafináltabb módszerei közé tartozik a periféria országainak a beletaszítása az adósságcsapdába, az egyoldalú specializálódás, a monokultúra erőltetése a nyersanyagok kitermelésében, valamint a nemzeti szuverenitásról való lemondás kikényszerítése pénzügyi és kereskedelmi politikájukban.

A magánhatalom rejtett hálózata Oroszországban

A világoligarchia már az 1960-as években megkezdte titkos kapcsolati hálójának a kiépítését a Szovjetunióban. A cél olyan informális, de hatékony struktúráknak a létrehozása volt, amelyek megfelelő nemzetközi feltételek esetén nemcsak a szovjet birodalom belülről történő felbomlasztására alkalmasak, de képesek az utódállamok pénzügyi-gazdasági eszközökkel történő megbénítására, az állami tevékenység dezorganizálására, és a közhatalom helyébe lépő szervezett magánhatalom hatékony működtetésére is.

John Daniel amerikai kutató a szovjet birodalom felbomlását egyenesen "szabadkőműves forradalomnak", jól előkészített hatalomátvételnek nevezi 1995-ben Washingtonban megjelent háromkötetes munkájában./13/ Attól a pillanattól kezdve, hogy a bolsevikok 1917 őszén államcsínnyel átvették a hatalmat a Kerenszkij kormánytól, a City of London (a világoligarchia első számú központja) támogatni kezdte a fehérek fegyveres ellenállását. Amikor a vörös terror atrocitásai ismertté váltak, London döntéshozó köreiben megerősödött a szándék a bolsevik rendszer megdöntésére. A bolsevik diktatúra alatt nyögő Oroszország helyzetének a komolyságára a brit haditengerészet hírszerzőszolgálatának akkori vezetője, "Blinker" Hall tengernagy hívta fel a figyelmet. Hall arról tájékoztatta a brit illetékeseket, hogy "Moszkvában a legfélelmetesebb szörny jött létre, amellyel a nyugati hírszerzésnek valaha is szembe kellett néznie...Most már nemcsak az szükséges, hogy felfedjük a másik fél titkait, hanem az is, hogy megvédjük a sajátjainkat a kommunizmus híveitől. Akár a melletted lévő kollégád is lehet egy ilyen meggyőződéses kommunista ügynök."/14/ Az 1920-as évek idején a British Special Intelligence Service, a SIS (Brit Különleges Hírszerző Szolgálat), már kísérletet tett Szovjet-Oroszország feldarabolására. Ez a kísérlet majdnem sikerült. Többek között tervek készültek arra, hogy Lenint és Trockijt a testőreik segítségével őrizetbe vegyék. Előkészítették Lenin meggyilkolását is, amelyet egy átmeneti antikommunista kormányzat hatalomra segítése követett volna. A kísérlet nem sikerült, mert a bolsevikok ügynökeinek még időben sikerült beépülniük az akcióba, és így az megbénult, majd szétesett. Phillip Knightley, "The Master Spy" (A mester kém) c. 1988-ban megjelent munkájában megírja, hogy a CSEKA, - miután felismerte, hogy a SIS milyen hatékony szervezet - elhatározta, hogy hosszútávra beépül a nyugati hírszerzésbe a szabadkőművesség segítségével.

Egyre több a bizonyíték arra, hogy Hitler és a nemzetiszocializmus németországi hatalomra jutásához a City of London és a Wall Street pénzoligarchiájának is köze volt. Ennek a részleteit egy másik tanulmányunkban ismertetjük. Most csak azt emeljük ki: létezett egy olyan stratégiai elképzelés is Londonban, hogy az akkor már sztálinista Szovjetuniót a felerősített náci Németország segítségével győzzék le és darabolják fel. Ez a messziretekintő és jól átgondolt stratégia brilliánsan épített az angol szabadkőművesség és a KGB között a jövőben kialakítandó - többszörösen álcázott - szupertitkos együttműködésére. A téma egyes szakértő kutatói szerint ennek a hírszerző műveletnek Kim Philby, a brit hírszerzés, a Mission Impossible, department 6, vagyis az MI-6 magasrangú tisztje volt az egyik kulcsembere. A fiatal Kim Philbyt erre a nehéz feladatra apja, John Philby készítette fel. Az idősebb Philby a brit hírszerzés arab szakértőjeként negyven évig foglalkozott az Arábiai-félsziget ügyeivel. Magasrangú szabadkőművesként közreműködött a szabadkőműves páholyok megszervezésében és működtetésében az egész arab világban. Arra nincs megbízható adatunk, hogy Kim Philby maga is szabadkőműves lett volna. (Ő azt állította magáról, hogy nem volt az.) Mindenesetre joggal feltételezhetjük, hogy az idősebb Philby liberális szellemben és a szabadkőműves értékek szerint nevelte fiát. Kim Philby Cambridge-ben végezte tanulmányait. Ezen az egyetemen hagyományosan számos titkos társaság működött, köztük természetesen különböző irányzatú szabadkőművesek is. Kim Philby itt ismerkedett meg a baloldali értelmiség nézeteivel és lett kommunista még a Harmadik Internacionálé idején. Kim Philby azonban soha nem csatlakozott formálisan a kommunista párthoz. 1933. júniusában a Francia Kommunista Párt utasítására Bécsbe utazott. Az FKP vezetése ebben az időszakban a Grand Orient szabadkőműves nagypáholy párizsi központjában működött.

Amikor Kim Philby már mindent tudott, amit tudni lehetett az ellenfélről, akkor a brit hírszerzés szolgálatába lépett. Első megbízatásként - 1939-ben - Spanyolországban kellett tudósítói munkát végeznie és figyelemmel kísérnie a kommunista forradalom és a polgárháború menetét. Egyelőre még nem tudjuk, hogy a KGB elődje, az NKVD mikor szervezte be, ha egyáltalán valaha is sor került formális beszervezésére. Tény az, hogy már ekkor ellátta titkos információkkal feletteseit. Ezek azonban csekély jelentőségűek voltak azokhoz az információkhoz képest, amelyeket az "Ultra" művelet során gyűjtött és továbbított a II. világháború idején. (Ultra volt a fedőneve a német kódolt rádióüzenetek megfejtéséből származó információknak. A desifrírozást egy "Enigma" nevű géppel végezték.) A II. világháború után Kim Philby engedélyt kapott a brit hírszerzéstől, hogy "teljes-értékű kettősügynökként" folytassa tevékenységét. A következő instrukciót kapta: "Ha lehetőség adódik, hogy meggyőzze az orosz hírszerzést, miszerint kész elárulni a saját hírszerzőszolgálatát és dolgozni a másik oldal számára, akkor engedélyezzük, hogy ezt az alkalmat megragadja."/15/

Kim Philbyt 1949-ben Washingtonba küldték, hogy képviselje a brit SIS-t az Egyesült Államokban. Feladata az összekötői tevékenység ellátása volt egyrészt az angol SIS, másrészt az amerikai CIA és az FBI között. Mire Washingtonból visszatért Londonba, egyetlen angol hírszerző sem volt jobban felkészítve a Szovjetunió felbomlasztását célzó "végső összeesküvés" előkészítésére, mint ő. Londonban Philby fokozatosan kialakította azt a látszatot, amely meggyőzte a KGB-t, hogy ő egy kettősügynök. 1952-ben a brit SIS két munkatársa, Donald Maclean és Guy Burgess, a Szovjetunióba menekült. Az volt a gyanú, hogy ebben Philby volt a segítségükre. 1955-ben, J. Edgar Hoover, 33-as fokozatú szabadkőműves, az FBI-nak (az Egyesült Államok Szövetségi Nyomozóirodájának, lényegében a szövetségi hatáskörű rendőrségnek) az igazgatója tisztázta Philbyt. Ezután az időleges megkímélést követően Philbyt a Közel-Keletre küldték, hogy a londoni Observer és The Economist tudósítójaként teljesítsen szolgálatot. Kiküldésének valódi célja az volt, hogy apjától, John Philbytől minden ismeretet és tapasztalatot szerezzen meg, és minél szélesebbkörű tájékoztatást kapjon apja arábiai kapcsolatairól. Az idősebb Philby megismertette fiával a közel-keleti rejtett szabadkőműves kapcsolatrendszer egészét. Apa és fia 1955-től 1960-ig beutazta az egész Közel-Keletet. Ebben az évben John Philby meghalt. Elérkezett az idő Kim Philby átállására. 1963. januárjában Philbynek nyomaveszett, miközben útban volt Beirutba egy diplomata partira. 1963. áprilisában Moszkvában tűnt fel. Rá egy évre Hruscsov távozott a hatalomból. Ami pedig Kim Philbyt érinti, 1979-ig a Nyugat semmit sem hallott felőle. Ebben az évben szereztek a nyugati hírszerző szolgálatok tudomást arról, hogy előléptették a KGB tábornokává. 1980-ban jött aztán a sokkoló hír Londonból, hogy Kim Philbyt valójában soha nem a KGB kontrollálta, hanem mindvégig Sir Anthony Blunt irányította tevékenységét, és ténylegesen a brit királyi udvar számára dolgozott. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy Kim Philby hármasügynök volt, mindvégig a brit hírszerzés operatív és megbízható hírszerző tisztje, aki azonban feladata sikeres teljesítése érdekében a Szovjetunió számára dolgozó kettősügynöknek adta ki magát.

1982-ben meghalt Brezsnyev, és hamarosan követték utódai Jurij Andropov és Konsztantyin Csernenkó is. Mindketten hírtelen távoztak az élők sorából. Amikor aztán 1985. március. 12-én Mihail Gorbacsov került hatalomra, Kim Philby szokatlan módon kész volt egy hosszú interjút adni Phillip Knightley-nek, a "Master Spy" szerzőjének. Knightley azt a következtetést vonta le ebből a beszélgetésből, hogy a brit vezetés tudtával távozott Philby Moszkvába. Könyvének utolsó fejezetében, amely a "The Final Coup" ("Az utolsó államcsíny") címet viseli, Knightley idézi Philby következő szavait: "Gorbacsovban olyan vezetőre leltem, aki igazolja hűséges szolgálatban eltöltött éveimet."/16/ Az eltelt 1990-es évek fényében elemezve Philby szavait, azok a Gorbacsov által megkezdett és részben végrehajtott hatalmas politikai változásokra is utalhatnak. Lehet, hogy már Philby is részt vett ebben a folyamatban? Ez lett volna az igazi küldetése? Ha ez is a feladatai közé tartozott, akkor milyen szerepe volt Kim Philbynek Gorbacsov hatalomra segítésében?

John Daniel már idézett könyvében kifejti, hogy nem lehet egy kormányt megbuktatni, és egy rendszert megváltoztatni szabadkőműves hálózatok működtetése nélkül. Az Illuminátus rendből és a Grand Orient-ből elágazott kommunista mozgalom, amikor hatalomra került, mindig betiltotta a szabadkőműves páholyokat. A kommunista párt és vezetősége magát tekintette a hiteles "szabadkőművességnek", riválisokra nincs szükség. (Így, pl. Kínában 1950-ben, Kubában 1959-ben, a kommunista hatalomátvételt követően nyomban betiltották a szabadkőműves páholyokat. Ma ez a világ két olyan országa, ahol nem működnek szabadkőműves páholyok. Hong-Kong egyesítése Kínával valószínűleg változtatott a helyzeten. Mindenesetre sem Kínában, sem Kubában nem lehet a kormányt megbuktatni. A Szovjetunióban sem lehetett fordulatot elérni, amíg nem szerveződtek meg a szabadkőműves struktúrák.) Lenin és Sztálin 1922-ben tiltotta be Szovjet-Oroszországban a szabadkőművességet. Ez a tény volt az egyik oka annak, hogy a Lenin halála után hatalomra került Sztálin elmozdíthatatlanná vált a párt és az állam éléről. A kommunista állam átalakítása, a társadalmi berendezkedés megváltoztatása és a szovjet birodalom felbomlasztása nem sikerülhetett szabadkőműves struktúrák előzetes kiépítése és aktivizálása nélkül. Ezért kellett megkísérelni mielőbbi létrehozásukat a szovjet állam idegközpontjaiban. Erről így ír John Daniel:

"Az 1960-as években az angol szabadkőműves Kim Philby, a brit hírszerzőszolgálat kettősügynöke, azzal a kifejezett céllal ment Oroszországba, hogy megnyerjen egy fiatal kommunista vezetőt a szabadkőművesség számára. Miután a kiszemelt vezető beavatásra került, meg kellett győzni a nyugati nézetek helyességéről. Ez a beavatásra került személy volt Mihail Gorbacsov, aki 1989-ben engedélyezte, hogy a Grand Orient páholyok újra megalakulhassanak a Szovjetunió egész területén. Ennek eredménye a Szovjetunió felbomlása. Gorbacsov valójában elárulta a kommunizmust."/17/

A müncheni Szabad Európa Rádió testvérintézményének, a Szabadság Rádiónak a munkatársa Alexander Rahr, - a Nikolai Poljanskival közösen írt "Gorbatschow, der Neue Mann" c. és 1986-ban megjelent munkájában - idézi a Moszkvában élő Alexander Gorbacsovnak, a főtitkár testvérének azt a kijelentését, amelyet egy ismert nyugatnémet újságírónak tett. Eszerint Mihail Gorbacsov nagyrészt annak köszönheti sikeres karrierjét, hogy egyetemi diáktársát, Raissza Maximovna Titorenkót, a beszélgetés idején hivatalban lévő szovjet államfő, Andrej Gromikó unokahúgát vette feleségül. Hivatalos részről erről hallgatnak, de az közismert volt, hogy Gromikó sokgyermekes családból származott. Egyik húga volt - a szóban terjedő hírek szerint - Raissza anyja./18/ Gromikó 1939-től tanácsosként, majd 1943-tól 1946-ig nagykövetként képviselte Washingtonban a Szovjetuniót. Résztvett a jaltai és a potsdami értekezleten, és az ENSZ megalakulásánál San Franciscóban. 1948-ig ő képviseli hazáját a Biztonsági Tanácsban, majd külügyminiszter-helyettesként szolgált Moszkvában, közben egy évig ő a nagykövet Londonban. 1957-től éveken át külügyminiszter volt. Gromikó tehát - munkakörénél fogva - szinte egész aktív életén át közvetlen kapcsolatban állott a nyugati világot irányító hatalmi struktúrákkal. Emiatt joggal feltételezhető, hogy sok információval rendelkezett a nemzetközi pénzoligarchia szervezetéről és működéséről. (Egyébként disszertációját is ebből a témakörből merítette.) Amikor Csernyenkó meghal ő az SZKP Politikai Bizottságának a legtekintélyesebb tagja, aki betölti a "királycsináló" szerepkörét is. Valóban ő az, aki a legfiatalabb politbüro tagot, Gorbacsovot javasolja az elsőtitkári tisztségbe, félretolva az ugyancsak fiatal és erőteljes Grigorij Romanovot, a leningrádi, és Viktor Grisint, a moszkvai elsőtitkárt. Jegor Ligacsov, a politikai bizottság akkori tagja, 1991-ben megjelent memoárjában félreérthetetlenül céloz arra, hogy titkos intrikák és erők is közreműködtek Gorbacsov meteorszerű hatalomra kerülésében.

Amikor Gorbacsov Raisszát, a csinos filozófiaszakos hallgatót megismerte, Gromikó, a nagybácsi, éppen Londonban volt nagykövet. Raissza apja, Maxim Titorenkó pedig a Tudományos Akadémián töltött be befolyásos állást. Egy genfi lap szerint a NEP (a Lenin által kezdeményezett új gazdasági politika) idején a kormány személyzeti osztályát vezette. De talán a legfontosabb, hogy Raissza egyik testvére a KGB-ben, Kim Philby munkahelyén csinált karriert. A KGB élén állott 1967-től 15 éven át az a Jurij Vlagyimirovics Andropov, aki Brezsnyev után a Szovjetunió első embere lett, és akit számos forrás szerint gyengéd szálak fűztek az észak-kaukázusi sztavropoli terület akkori első titkárának - Mihail Gorbacsovnak - az okos és vonzó feleségéhez, Raisszához. A sztavropoli területen több párt- és kormányüdülő volt található, köztük volt a KGB egyik luxusüdülője is, amit Andropov rendszeresen felkeresett.

Kim Philbyt a KGB elnöke, Jurij Andropov léptette elő tábornokká 1979-ben. Ugyanez az Andropov az, aki Gorbacsovot, a 47 éves vidéki párttitkárt 1978. szeptemberében először bemutatja Brezsnyevnek Minyerálnije Vodiben, majd elintézi, hogy ugyanazon év novemberében Moszkvában az SZKP KB egyik titkára legyen. Ő az, aki hozzásegíti, hogy 1979. novemberében a politikai bizottság póttagja, majd 1980. októberében a teljesjogú tagja legyen. Ugyancsak Andropov az, aki lehetővé teszi, hogy a Gorbacsov család 1981-ben a Kutuzov Proszpektre költözzön abba a házba, amelyben nemcsak Andropov, de Brezsnyev is lakott. Andropov volt első orosz vezető, aki meghirdette az alapvető reformok szükségességét, az elaggott, áporodott rendszer megújítását, nélkülözhetetlen áramvonalasítását. Ugyancsak ő volt az, aki nyugati típusú, modern vezetőnek igyekezett feltűntetni magát, amikor a Szovjetunió elnöke lett. Ő nyitja meg azon vezetők sorát, akiknek a KGB elnökségből sikerült a párt, a kormány és az állam élére kerülniük. (Később Jevgenyij Primakov cserélte fel a KGB elnökségét a miniszterelnöki tisztséggel, majd pedig Vlagyimir Putyin államelnök az, aki szintén a KGB utódszervezetének az éléről került 1999-ben Oroszország elnökének tisztségébe.)

A Brezsnyev örökébe lépett Andropov léptette elő Eduárd Sevardnadzét a politikai bizottság póttagjává. Grúzia mai elnöke, aki karrierje során szűkebb hazája KGB szervezetét is vezette évekig, s aki napjainkban a "Magisztérium" ("Nagymester") orosz szabadkőműves páholy egyik vezetője, a következőképpen mondta el 1992-ben Lev Tyimofejevnek, a "Russia's Secret Rulers" (Oroszország titkos urai) c. könyv szerzőjének Gorbacsov hatalomrakerülését:

"Nem volt nyílt rangbesorolás a politikai bizottságban, hogy egyes számú, kettes számú, hármas számú... Gorbacsov már sok feladatot kapott előzőleg. Andropov maga bízott rá olyan ügyeket, amelyek nem tartoztak a mezőgazdasági titkár hatáskörébe. Mindenki a második embernek tekintette Andropov után. Amikor Andropov meghalt, Csernyenkó kész helyzet elé volt állítva. Vagy változtat a kialakult renden, és konfliktusba kerül Gorbacsovval, vagy elismeri, hogy ő ténylegesen a második ember a vezetésben."

Tyimofejevnek arra a kérdésére, hogy lehetett-e 1985 tavaszán előre tudni, milyen politikát fog Gorbacsov folytatni, Sevardnadze a következőket válaszolta:

"Egyesek ismerték már, mások viszont féltek tőle. Tudták, hogy már Brezsnyev alatt, de különösen Andropov és Csernyenkó idején reformpolitikussá vált. Olyan reformerré, aki képes keresztülvinni az akaratát, makacsul kitartani a meggyőződése mellett. A politikai bizottság viszonylag fiatalabb nemzedéke, akihez Rizskov és én tartoztam, tudta ezt."/19/

A nemzetközi oligarchia másik kulcsembere volt Alexander Jakovlev, akit a HÁLÓZAT egyik fontos szellemi műhelyében, a new yorki Columbia Egyetemen képeztek ki még 1959-ben. Ennek az intézménynek tekintélyes személyisége, és évtizedek óta tanára a világoligarchia vezető teoretikusa és stratégája, Zbigniew Brzezinski. Jakovlev visszatérve Moszkvába az SZKP KB propaganda osztályának a helyettes vezetője lett. 1972-ben a Lityeratúrnaja Gazetában élesen megbírálta a hazafias nézeteket valló szerzőket, "akik nem törődnek a történelem marxista megközelítésével és harmonikus társadalomnak tűntetik fel a forradalom előtti Oroszországot." A párt azonban ekkor megvédelmezte nemzeti-sztálinista ágát, és Kanadába küldte nagykövetnek Jakovlevet. Andropov volt az, vagyis Philby főnöke, aki a főtitkári székbe kerülve 1983-ban visszahívta Ottavából Jakovlevet. Feladata a reformpolitika kidolgozása, és a legfelsőbb szintű kapcsolattartás volt a Nyugat mértékadó köreivel. Korábbi pozíciójába azonban csak Gorbacsov hivatalba lépése után került vissza. Gyorsan haladt előre a Központi Bizottságban, egyre feljebb került a ranglétrán, végül ő lett a glásznoszty és a peresztrojka program kidolgozója és legfőbb felelőse.

A szabadkőműves eszmevilágban a fény, a megvilágosodás, valamint az építés, átalakítás fogalmai alapvető tantételekre utalnak. Mindkettő a szabadkőműves terminológia kiemelkedően fontos szakkifejezésének tekinthető. A glasznoszty átláthatóságot, transzparenciát jelent, igen közel áll a fény és a megvilágosodás fogalmaihoz. A peresztrojka jelentése átépítés, átalakítás, ugyancsak egybecseng a szabadkőművesség másik alapvető tanításával, a világ átalakítását és a szabadkőműves világállam felépítését célzó szimbolikus "építőmesteri" tevékenységgel. A szabadkőműves ranglétrán is gyorsan előrehaladó Jakovlev volt az egyetlen magasrangú párthivatalnok, aki tudta, mit kellene tenni a Nyugat által diktált, a glásznosztyba és a peresztrojkába becsomagolt reformok érdekében. Ő tudta, hogy ezek milyen stratégiai célt szolgálnak. Gorbacsovnak, aki mégsem tanult a világoligarchia egyik legfontosabb szellemi műhelyében, nagy szüksége volt Jakovlevre. Ugyanakkor a párt és az állam első embereként tekintettel kellett lennie az orosz patriótákra is, akik féltek attól, hogy a reformok oda fognak vezetni, ahová - mint utólag látjuk - ténylegesen vezettek. A jelenlegi tragikus végeredmény azonban túlszárnyalta minden pesszimista várakozásukat. Ezt a mélyre süllyedést ugyanis senki nem látta előre. Gorbacsov érezte, hogy ha nem akarja magára haragítani a nyugati szándékokat bíráló radikális hazafiakat, akkor el kell határolnia magát Jakovlevtől. Négyszemközt támogatta a világoligarchia bizalmi emberét, de nyilvánosan sosem kelt a védelmére, amikor Jakovlevet hazafiatlansággal és kozmopolitizmussal vádolták.

1991. június 17-én, amikor Valentyin Pavlov miniszterelnök váratlanul azzal a javaslattal állt elő, hogy a Legfelső Tanács ruházza át a végrehajtó hatalmat az elnökről a miniszterelnökre, a katonaság, a biztonsági és a rendőri erők élén álló Jazov, Krjucskov és Pugo azonnal Pavlov mellé állottak. Nyilvánvaló volt, hogy a nemzeti radikálisok jogi úton akarták megszerezni a hatalmat. Gorbacsov aznap nem volt jelen a Legfelső Tanácsban, és a következő három nap sem került elő. Mintha semmi fontos sem történt volna. Csak június 21-én mutatkozott, miután Bush amerikai elnök komolyan figyelmeztette. Amikor a parlament leszavazta Pavlov javaslatát, Gorbacsov viccel ütötte el az egészet: "a puccsnak vége" - közölte a sajtóval.

Gorbacsov látszólag annyira "közömbösen" viszonyult elnöki hatalmának a megvédéséhez, hogy azt a megalapozott gyanút ébresztette, neki is köze van az "alkotmányos puccshoz". Talán ekkor már egyetértett Gorbacsov azokkal, akik szerint az egyetlen mód a Szovjetunió felbomlásának az elkerülésére - és az ő elnöki tisztségének legalább reprezentatív megtartására - az erőszak alkalmazása. Gorbacsov ugyanakkor nem akart személyes felelősséget vállalni. Ha ez volt a helyzetfelmérése, akkor feltehetően lehetőséget akart adni a radikálisoknak hazafias munkájuk folytatására, amennyiben azoknak sikerül meggyőzniük a Legfelső Tanácsot. A Bush elnöktől kapott figyelmeztetés után azonban arra a következtetésre juthatott, hogy a terv lelepleződött, és ezért úgy döntött, meghátrál. Nem sokkal ezután Jakovlev három órán keresztül beszélt Gorbacsovval. Arra akarta rávenni, hogy szabaduljon meg az őt körülvevő "szörnyű emberektől", tegyen végre valamit ezzel a "hitvány csapattal". Gorbacsov csak annyit mondott: "Ön túloz."

Jakovlev Gorbacsov távozása után is tevékenyen mozgósított az Oroszország kiárusítása miatt tiltakozó radikális ellenállók ellen. 1993. februárjában kijelentette: "Meg vagyok döbbenve a kormány önelégültségén, amely semmilyen lépést nem tesz a fasizmus növekvő veszélye ellen." Nem érdektelen tudni, hogy az 1923-ban született Alexander Nyikolajevics Jakovlev lett az 1992-ben magalakult Magisztérium (Nagymester) szabadkőműves klub egyik tekintélyes vezetője, és ekkor már ő az Osztankino nevű magán rádió és televízió társaság igazgatója. Ebben az időben szervezi a "Vibor Rosszii" ("Oroszország választása") elnevezésű szabadkőműves szervezetet is, és egyidejűleg konzultánsa a moszkvai "Nemzetközi kapcsolatok tanácsának". Neve után ítélve ez a szervezet a new yorki Council on Foreign Relations (CFR) és a londoni Royal Institute of International Affairs (RIIA) oroszországi testvérintézménye (kirendeltsége) lehet. A CFR és RIIA a világoligarchia intézményrendszerének két fontos - globális szintű - koordináló és döntéshozó központja.

Jakovlev a II. világháború után Jaroszlávban szerzett tanári végzettséget, és a helyi pártfőiskolán tanított. 30 éves korában az SZKP KB tudományos és kulturális osztályának lett a helyettes vezetője. A szovjet Tudományos Akadémia felügyelete azonban meghaladta a vidéki tanár felkészültségét, ezért visszaküldték főnökei az iskolapadba. Ezt követően négy éven át társadalomtudományi tárgyakat hallgatott az SZKP Akadémiáján, majd Hruscsov 1959 tavaszán - az amerikai-szovjet diákcsere egyezmény keretében - a new yorki Columbia Egyetemre küldte tanulni. 1960-ban Jakovlev visszatér a központi bizottság apparátusába és az agitációs és propaganda osztály instruktora lesz. 1965-ben a Kreml főideológusa, Szuszlov, kinevezi ugyanezen osztály helyettes vezetőjének. 1972-ben - mint már utaltunk rá - Jakovlev kemény támadást intézett a szlavofilek ellen, emiatt fel kellett adnia posztját és Kanadába küldték nagykövetnek. Karrierje itt be is fejeződhetett volna, ha nem jön közbe Gorbacsov látogatása Kanadába 1983. májusában. Jakovlev mindent elkövetett, hogy a szovjet birodalom "trónörökösének" látogatása a lehető legkellemesebb legyen. Gorbacsov látogatása - nem utolsósorban a nagykövet erőfeszítései következtében - valóban igen sikeresnek bizonyult. Alig tért vissza az SZKP második embere, Jakovlev máris ki lett nevezve a Tudományos Akadémia világgazdasági és nemzetközi kapcsolatok intézete igazgatójának.

Gorbacsov 1984 végén nagy feltűnést keltő utazást tett Londonba. Váratlanul Jakovlev is vele utazott, mint PR-menedzser, és kiválóan mozgósította a világsajtót a Kreml jövőbeni urának a népszerűsítése érdekében. Minden Gorbacsovra vonatkozó információt Jakovlev közölt a világsajtó odasereglett képviselőivel, akik - eddig példa nélkül álló módon - igen kedvezően állították be a Szovjetunió második emberét. Jakovlev sikeres londoni szereplésének köszönhette nagyrészt, hogy Gorbacsov az SZKP 27. Kongresszusán a KB titkárává léptette elő. Feladata az volt, hogy a szovjet birodalom nyomtatott és elektronikus tömegtájékoztatását állítsa át a Gorbacsov által fémjelzett reformkurzusra. Visszatekintve az elmúlt másfél évtized történéseire, arra következtethetünk, hogy az Oroszország átalakítását kidolgozó stratégák már jó előre, titkos képviselőjükre, Jakovlevre bízták a véleményformálás gépezetének a világoligarchia ellenőrzése alá vételét.

Ma még számos kérdésre nem tudjuk a választ. Ki félt a glásznosztytól és a peresztrojkától, és miért? Nem volt-e azoknak igazuk, akik féltek? Gorbacsov maga vajon értette-e jól, hogy mit tesz és szándékosan tette-e? Vajon felismerte-e, hogy a sajtó és az elektronikus tömegtájékoztatás akár részleges liberalizálása is milyen következményekkel jár? Fel tudta-e mérni mihez vezet az általa 1988-ban kezdeményezett választási törvény, amely lehetővé tette több jelölt indulását? Megértette-e, hogy még a legkorlátozottabb verseny megengedése egyszerre a politikában és a gazdaságban elkerülhetetlenül a kommunista diktatúra teljes összeomlásához vezet? Ezt kívánta-e tőle Andropov, aki őt kiemelte? Vagy Jakovlev, a világoligarchia egyik kulcsembere volt az, aki minderre rávette?

A Gorbacsovot támogató vezetők listája arra utal, hogy politikai bázisa a KGB és a szovjet katonai-ipari komplexum volt, amely a reformokkal meg akarta akadályozni az Amerikával folytatott fegyverkezési versenyben való lemaradást. A gazdaság stagnálása, krónikus válsága, a fokozódó technológiai leszakadás kényszerítette ki már Andropovból a reformok meghirdetését. Gorbacsov azonban elutasította mentorának a kemény, adminisztratív módszereit, támogatta a szabad vállalkozás elvét és lehetővé tette a tőke korlátozástól-mentes mozgását a Szovjetunióban, beleértve a feketepiacon és az árnyékgazdaságban felhalmozódott tőke, valamint a külföldi pénztőke mozgását is. Még idő kell hozzá, hogy megtudjuk, ki is volt valójában Gorbacsov? A világoligarchia által előre kiválasztott, messze tekintő személy, aki egy nagyhorderejű titkos programot valósított meg, vagy csak egy ügyes opportunista, tehetséges intrikus, aki csupán azért akart változásokat, hogy megreformálva, de fennmaradhasson az a rendszer, amelynek ő is a haszonélvezője volt?

A hatalomra-kerülését megelőző évben, 1984-ben, Gorbacsov látogatást tett a szabadkőműves internacionálé két fontos irányító-központjában, Londonban és Párizsban. Feladata "jelentéskészítés" volt. A bekövetkezett eseményekből nyugati kutatók arra következtetnek, hogy noha Londonban részesült a legmelegebb fogadtatásban, Gorbacsovot mégis a francia szabadkőművesség kooptálta, azaz vette fel a soraiba. 1985-ben pedig már a Szovjetunió élén állt. A Le Figaro című párizsi lap részletesen is beszámolt arról, hogy Gorbacsov milyen intenzív érdeklődést tanúsított a szabadkőművesség iránt. 1989-ben pedig már arról érkeztek hírek Moszkvából Franciaországba, hogy Gorbacsov tervbevette a szabadkőműves páholyok megnyitását a Szovjetunióban, valamint a szovjet birodalomhoz tartozó kelet-európai országokban. A Texe Marrs által kiadott havi hírlevél, a Flashpoint, 1990. szeptemberi számában tájékoztat az Oroszország sorsát meghatározó stratégia legújabb fejleményeiről: "Franciaország mindkét fontos szabadkőműves szervezete a Grand Orient és a Nemzeti Nagypáholy ma ennek a kiemelt projektnek a végrehajtásán dolgozik" /20/.

Amikor egy országban lehetővé válik, hogy a szabadkőművesség teljesen szabadon működjön, akkor forradalomra vagy legalábbis nagyhorderejű társadalmi, politikai és gazdasági változásokra kell számítanunk. A Szovjetunió viszonylag békés felbomlására 1991-ben azért kerülhetett sor, mert már kibontakozott azon új szabadkőműves páholyok tevékenysége, amelyek 1989 óta jöttek létre Oroszországban. Azonban még hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy megfelelő információkkal rendelkezzünk arról, miként sikerülhetett 1991. december 26-án olyan simán megdönteni a kommunista rendszert az egykori Szovjetunióban. Ezen a napon Gorbacsov önként adta át a helyét, és igazi szabadkőműves szóhasználattal a következőket mondotta: "Ezennel beszűntetem tevékenységemet a Szocialista Szovjet Köztársaságok Uniója elnökének a tisztségében. Most már az új világban élünk."/21/

Gorbacsov ezután - nagyrészt nyugati pénzből - létrehozta a róla elnevezett "Gorbacsov Alapítványt". Ennek székháza Moszkva egyik reprezentatív helyén van. De kapott használatra ez az alapítvány azon villák egyikéből is, amelyek San Franciscóban, a Golden Gate Bridge déli hídfőjénél fekvő, gyönyörű Presidió parkban találhatóak, és korábban az Amerikai Haditengerészet birtokában voltak. Gorbacsov a Trilaterális Bizottság mellett az új világrend intézményei közé tartozó "Világfórum" nevű szervezetnek is a tagja.

Oroszország és a szabadkőművesek

A nemzetközi pénzoligarchia oroszországi berendezkedése már a XX. század elején elkezdődött. Az orosz forradalomra az angol szabadkőműves szocialisták, (akiket a brit Rotschild-ház támogatott) és a francia Grand Orient kommunisták, (akiket a német Warburg-ház támogatott) közreműködésével, és egyidejű rivalizálásuk közepette került sor 1917-ben. Az angol szabadkőművesség azt akarta, hogy a nemzeti érzésű és cionista szellemiségű orosz zsidóság hagyja el Oroszországot és létesítsen egy zsidó nemzeti otthont Palesztinában. Ugyanakkor a francia Grand Orient szabadkőművesség azt kívánta, hogy a cionisták inkább legyenek internacionalisták és maradjanak Oroszország határain belül. Az orosz zsidó közösség, amelyet a háttérből mindkét szabadkőműves irányzat képviselői igyekeztek manipulálni, (elsősorban e közösség értelmiségi tagjait), jelentős szerepet játszott mind az 1905-ös, mind 1917-es februári és októberi orosz forradalomban. A tények arra utalnak, hogy a történelmi események háttérből való irányításában a meghatározó szerepet azonban a két nagy szabadkőművességben, a "Priory of Sion"-ban és a francia Grand Orient-ben tevékenykedő egykori templomosok modern utódai játszották. Ennek látszólag ellentmond, hogy a pénzügyi támogatás a brit szabadkőművesség részére a Rotschild-háztól, a Grand Orient részére pedig a Warburg-háztól jött. Azonban a két pénzdinasztiát is ez az egyidejűleg együttműködő, de ugyanakkor egymással mégis élesen rivalizáló két nagyhatalmú szabadkőműves irányzat használta ki a céljai érdekében.

Elsősorban a szabadkőművesség igyekezett a zsidóságot a saját céljai elérésére felhasználni és manipulálni, nem pedig fordítva. Ezt a következtetést az is alátámasztja, hogy miközben a zsidó etnikumhoz tartozók sok csapást voltak kénytelenek elviselni, a szabadkőművesség sértetlenül került ki a történelem viharaiból. Az orosz forradalom és a benne kibontakozott konfliktus az angol és a francia szabadkőművesség között, valamint a pénzügyi rivalizálás a Rotschildok és Warburgok között, felfogható úgy is, mint a Priory of Sion és a templomos lovagok közti 700 éves küzdelem újkori, modern formában való megjelenése. Sok kutató azért tudja nehezen megítélni, hogy kik ellenőrzik a szabadkőműves internacionálét, mert a szabadkőművesség mögött meghúzódó világoligarchiát tévesen a zsidószármazású bankárdinasztiák tagjaival azonosítják. A világoligarchia és hálózata azonban sokkal komplexebb annál, hogy egyetlen etnikum néhány képviselőjére lehetne redukálni. A nemzetközi pénzoligarchia tagjainak a többsége bizonyíthatóan nem zsidó származású. Ez a vulgáris redukció nemcsak a múltban bizonyult károsnak, veszélyes egyszerűsítés ez ma is. Egyrészt súlyos tárgyi tévedés, amely táplálja az antiszemitizmust, másrészt lehetőséget nyújt a pénzoligarchiának arra, hogy szervezetének és működésének a tárgyilagosságra, szakszerűségre és előítéletektől mentességre törekvő kutatóit is "antiszemitizmusra" hivatkozva diszkvalifikálja, s mentesítse magát minden érdemi vita lefolytatása alól.

Éppen ezért a tények fényében tarthatatlan az a nézet, amely a pénzoligarchia világuralomra törekvő stratégiájában "a szabadkőműves zsidóság" valamiféle - nem létező! - világuralmi törekvéseit véli felfedezni. A szabadkőművesség és az új világrend oligarchiája soha nem volt azonos, és ma sem azonosítható a zsidó néppel, sem a zsidó népből származó pénzemberekkel, vagy pénzdinasztiákkal. A pénzoligarchia - mint már az előzőekben részletesen is kifejtettük - elsősorban a vezető ipari államok integrált hatalmi elitjeiből összeálló vegyes-etnikumú érdekközösség, amelyet nem az etnikai hovatartozás, hanem az adósság-pénzrendszer működtetéséből származó érdekközösség, és hatalmi igény tart össze. Ami pedig a szabadkőművességet illeti, egyetlen irányzata sem azonos a pénzoligarchiával, amely valójában csak eszközként használja a szabadkőműves struktúrákat uralmi céljainak az elérésére. A szabadkőműves páholyok tagságának, valamint a szabadkőművesség irányítása alatt álló szervezetek, klubok, titkos és féltitkos társaságok tagjainak a túlnyomó többsége tiszteletreméltó és jóhiszemű ember, aki nincs tisztában azzal, hogy a különböző páholyok és a szabadkőműves-hálózat egészének felső vezetése ténylegesen milyen céloknak kötelezte el magát.

A pénzoligarchia azért nem nélkülözheti a szabadkőművességet, a titkos és féltitkos kvázi szabadkőműves szervezetek hálózatát, mert amikor az állami közfunkciókat és struktúrákat leépíti, majd pedig privatizálja a maga számára, akkor koordinált, fegyelmezett, az alá- és fölérendeltség szigorú betartásával működő, új magán-kapcsolatrendszerekre és struktúrákra van szüksége. Ezek lesznek most már a szervezett magánhatalom döntéseit végrehajtó kapcsolati-hálók és informális struktúrák, amelyek biztosítani tudják a kisajátított állami funkciók magáncélra történő működtetését. Ezért kell kutatni, feltárni ezeket a szabadkőműves és "kvázi szabadkőműves" hálózatokat és struktúrákat, mert csak ezek megismerésével válik érthetővé, hogy, pl. a döntési helyzetben lévő oroszországi vezetőréteg miért pontosan az ellenkezőjét választotta, mint ami hazájának, az orosz államnak és az orosz nép túlnyomó többségének az érdeke lett volna. Ezek a hálózatok és struktúrák, a bennük érvényesülő fegyelmezett alá- és fölérendeltséggel, a kiszabható szankciókkal, mind azt szolgálták, hogy a világoligarchia - és a szolgálatába lépő új orosz oligarchia - működtetni tudja a dezorganizált állam romjain a szervezett magánhatalom privát intézményeit.

A szabadkőművesség a globális magánhatalom szolgálatában

Annak érdekében, hogy megérthessük az oroszországi szabadkőművesség kvázi magánállamának működését, hogy eligazodhassunk a modern szabadkőművesség újszerű viszonyaiban, először is fontos megérteni, hogy ezen emberi-társulás mai tevékenységi-formái jelentősen eltérnek a róla alkotott hagyományos elképzelésektől. Különösen érvényes ez jelenünk Oroszországára. A mai szabadkőműves ritkán ölti fel "királyi mestersége" díszeit. A szokásos szabadkőműves rituálé napjainkban háttérbe szorul. Oroszországban a "szabadkőműves munka" nagy része már nem a hagyományos szabadkőműves páholyokban valósul meg, hanem különböző szabadkőműves típusú zárt szervezetekben - "Rotary", "Pen", "Magisztérium" klubokban, "Sas Rendben" vagy a "Nagy Konstantin" "humanitárius" társaságokban, és ehhez hasonló szervezetekben. A szabadkőműves rituálé, amely századokon át a politikai intrikák álcázásaként szolgált, a XX. század második felében nagymértékben veszített jelentőségéből. Az ezoterikus rituálék is átalakulnak vagy megszűnnek. Fontosságuk szükségszerűen csökken ma, amikor a nyugati világ vezető országaiban olyan emberek kerültek hatalomra és foglalták el a törvényhozói és kormányzati pozíciókat, akik már nem titkolják - sőt esetenként büszkén vállalják -, hogy szabadkőművesek. A nemzetközi szabadkőművesség olyan - nagyrészt még ma is álcázott és titkosan működő - politikai irányító-szervezetté alakult át, egyfajta internacionálévá, amely soraiban egyesíti a világ jobbításában őszintén hivő és megtévesztett többség mellett a politikusokat, a pénzügyi spekulánsokat, a különböző karrieristákat is, akik mindenek fölé helyezik az anyagi hasznot, és az emberek feletti korlátlan hatalmat.

Ennek a szabadkőműves internacionálénak élén - a közhiedelemmel ellentétesen - a nemzetközi pénzoligarchia vegyes-etnikumú, integrált elitjének a vezetői állnak, és nem kizárólag a gazdag pénzdinasztiák tagjai. Ahogyan az egykori Szovjetunióban az SZKP (Szovjetunió Kommunista Pártja) felső vezetése gyakorolta a hatalmat, a Nyugat vezető államaiban az új világrend oligarchiája által kontrollált szabadkőművesség a politikai hatalom gerince. Az összes fontosabb politikai döntést a zártkörű szervezetek csendjében készítik elő és fogadják el. A "demokratikus választásokon" aztán megengedik a polgároknak, a népnek, hogy a szabadkőműves beavatottak által kínált néhány jelölt közül "válasszanak". Ezek a jelöltek természetesen megkapják a tömegtájékoztatási eszközöktől a szükséges támogatást, mivel ezeket is gyakorlatilag ugyanezek a beavatottak birtokolják és ellenőrzik. A nép ebben a politikai rendszerben egyszerű statiszta a politikai intrikusok kezében.

A második körülmény, amit fontos kiemelni a modern szabadkőműves tevékenység megértéséhez az az, hogy a szabadkőművesség sem ma, sem a múltban nem volt egyetlen irányzatot követő egységes szervezet. Mindig több irányzatból, azokon belül pedig további alirányzatokból, egymással versengő klánokból állott, amelyek keményen harcoltak és harcolnak egymással a hatalomért és a pénzért. Még az úgynevezett világkormányt alkotó szervezetekben is - a Külkapcsolatok Tanácsában (CFR), a Trilaterális Bizottságban (Háromoldalú Bizottságban) és a Bilderberg Csoportban - szünet nélküli folyik a harc szabadkőműves klánok, a különböző rituálék rendjei és a regionális központok között. Ezt a harcot világosan illusztrálják az elmúlt évtized történései Oroszországban, ahol elkeseredett összecsapásokban estek egymásnak a Máltai Lovagrend és az amerikai szabadkőművesség (Jelcin, Berezovszkij, Abramovics), a "B'nai-B'rith" ("Szövetség Fiai") és az illuminátus szabadkőművesség (Guszinszkij, Fridman, Hodorovszkij, Javlinszkij), Franciaország Grand Orient-je és az európai szabadkőművesség (Luzskov, Primakov, Jakovlev). A szabadkőművesség hatalmának itt felsorolt irányzatai mind érdekeltek voltak az orosz állam meggyöngítésében, az orosz nemzeti vagyon kifosztásában. Együttesen pedig szerencsétlenséget és pusztulást hoztak az orosz nép számára. Abban nem volt ugyanis különbség köztük, hogy mindegyikük Oroszország felosztására és kontrollálására törekedett, továbbá hogy közösen sodorták genocídiummal felérő tragédiába az orosz népet.

A befolyásolás ügynökei

A Szovjetunió területén a pénzoligarchia világméretű stratégiájának az első lépése a szabadkőműves hálózat (a politikai szféra nem látható területén működő kvázi egypártrendszer) újjászervezése volt. Ennek során olyan személyeket kutattak fel, akik a befolyásolás ügynökeivé válhattak. A titkosszolgálatok nyelvén a "befolyásolási ügynök" - olyan személy, aki egy másik állam, hatalmi organizáció érdekében cselekszik, felhasználva magas beosztását a hatalom legfelső lépcsőfokain, az ország vezetésében, egy politikai pártban, a parlamentben, a tömegtájékoztatási eszközökben, valamint a tudományban, művészetben, kultúrában. Ezúttal csak néhány olyan személlyel foglalkozunk, akik az Egyesült Államok, pontosabban az Amerikát is kontrolláló nemzetközi pénzoligarchia érdekében tevékenykedtek, és nagyrészt a CIA képezte ki őket. A jelek arra utalnak, hogy az amerikai speciális szolgálatok először azokat a szovjet ösztöndíjasokat próbálták megnyerni, akik az ötvenes évek végén, és a hatvanas évek elején, a new yorki Columbia Egyetemen tartózkodtak, s akik között ott voltak a jövőbeni "peresztrojka építésvezetői", így A. Jakovlev és O. Kalugin is.

A 60-as és 70-es években az SZKP Központi Bizottsága legfelső vezetőinek körében jött létre egy befolyásolási ügynökökből álló csoport, amelyhez többek között F. M. Burlackij (1964-ig), G. H. Sahnazarov, G. I. Geraszimov, G. A. Arbatov, A. E. Bovin is tartozott, állapítja meg O. A. Platonov, a Lomonoszov Egyetem tanára, aki 2000 tavaszán "Oroszország a szabadkőművesek uralma alatt" címmel, ezzel a témával foglalkozó, alapos kutatásokra támaszkodó könyvet jelentetett meg Moszkvában. Az 1960-as évek végétől közel került ehhez a csoporthoz A. D. Szaharov és E. G. Bonner is. A volt tudós fizikus - ebben az időben szakítva a tudománnyal - feleségével együtt vezető helyet foglalt el a kritikátlanul nyugatbarát és oroszellenes irányzatú ellenzékiek között. A kiváló tudós így az Oroszország nemzeti-történelmi értékeivel való szembenállás sajátos szimbólumává vált.

A befolyásolási ügynökök aktivizálódása a Szovjetunióban összefüggött a világoligarchia szolgálatában álló szabadkőműves koordináló központok - a Council on Foreign Relations, a Bilderberg Csoport és a Trilaterális (Háromoldalú Bizottság) - keretében kidolgozott Oroszországra vonatkozó tervekkel. A szabadkőműves jövőkutató szervezet, a "Római Klub", ahova többek között E. M. Primakov is tartozik, kidolgozta "A növekedés határai" című jelentést (1972), mely széles körben ismertté vált az egész világon. E jelentés adatai azt mutatták, hogy katasztrofális gyorsasággal megy végbe az erőforrások kimerülése, és a nyugati országoknak fogyasztási szintjük csökkenésével kell számolniuk.

A globális stratégia kidolgozóinak titkos tanácskozásain újra feléledt a régi szabadkőműves tézis "az új világrend" megteremtéséről, vagyis egy olyan rendszerről, amelyben a nyugati országok kis csoportja, pontosabban annak pénzügyi elitje, irányítja a világot a magánpénzrendszer segítségével, kézbentartva és speciális programokkal ellenőrizve a gazdasági erőforrások felhasználását. Egy ilyen parazita és autokratikus világrendszer létrehozásának azonban útjában állt a Szovjetunió, amely stagnáló gazdasága ellenére nukleáris nagyhatalom volt, és a világ nyersanyag- és energia-erőforrásainak a jelentős részével is rendelkezett.

Az ötödik hadoszlop megszervezése

Még nem ismeretesek pontosan azok a tények, hogy a pénzoligarchia stratégái milyen pénzekkel, és milyen mértékben fizették meg "befolyásolási ügynökeiket". Az viszont közismert, hogy a nyolcvanas évtized közepén ezek az ügynökök erőteljesen aktivizálódtak Oroszországban. Így, G. Arbatov (az USA-Kanada Intézet igazgatója, aki szoros kapcsolatban állt a nyugati körökkel) kezdeményezésére - és Gorbacsov közvetlen támogatásával - visszatért Kanadából tízévi távollét után A. N. Jakovlev Moszkvába és azonnal kulcsszerepet vállal az egyoldalúan csak nyugati érdekeket szolgáló folyamatok vezénylésében. Bizonyos idő elteltével éppen körülötte csoportosul több olyan személy, aki aztán tragikus szerepet játszott az 1990-es évek orosz történelmében: V. Korotics, J. Afanaszjev, J. Jakovlev, G. Popov, J. Primakov, és G. Arbatov.

A nemzetközi pénzoligarchia szóhasználatában "forradalom" és "reform" az, amikor radikális változtatásokkal eltávolítják a nemzetállamokat, a hagyományos pénzviszonyokat kicserélik kamatjáradékot nyújtó magánpénzrendszerre, a társadalmi és gazdasági struktúrákat lebontják, az államot és a gazdaságot eladósítják, és olyan új rendet alakítanak ki, amelyekben teljesen akadálytalan a transznacionális tőke és a szervezett magánhatalom mozgása. Ennek az új világrendnek a szuverén államok helyébe lépő "nyílt társadalom" modellje felel meg a legjobban transznacionális intézményrendszerével. Ezen "forradalmárok" és "radikális reformerek" köre kezdetben nagyon szűk volt, de Gorbacsov erőteljes támogatása magabiztossá tette őket.

A pénzoligarchia érdekeit szolgáló CIA erőteljesen bővítette tevékenységét, amelynek középpontjába ekkor a befolyásolási ügynökök felkészítése került. A Szovjetunióban működő amerikai rezidentúra feladata is egyszerűbbé vált, mert a pártapparátusból, a tudományból és a kultúrából toborzott együttműködők - a magas támogatással a hátuk mögött, - már biztonságban érezhették magukat. Az együttműködők megfizetésére különböző közvetítő struktúrákon keresztül (Orosz Reformok Társadalmi Bizottsága, a "Nemzeti Hozzájárulás a Demokráciához" amerikai egyesület, a Kribl Intézet, különböző alapítványok és bizottságok) dollár milliárdok érkeztek a végnapjait élő Szovjetunóba.

A Kribl Intézet például (vezetője, saját szavai szerint úgy döntött, hogy "energiáit a Szovjet Birodalom szétzúzásának szenteli"), képviseletek teljes hálózatát hozta létre a volt Szovjetunió tagköztársaságaiban. E képviseletek segítségével 1989. novembere és 1992. márciusa között körülbelül 500 "oktatási konferenciát" szerveztek a Szovjetunió különböző pontjain. A CIA másik gyermeke a "Nemzeti Hozzájárulás a Demokráciához" egyesület is (vezetője A. Vajnstejn) számos szervezetet és programot finanszírozott a Szovjetunióban:

1984. - Szaharov Intézet Moszkvában, az emberi jogok és a világ problémái központ megszervezése lehetőségének tanulmányozása.

1986. - Szaharov Intézet, "szabadegyetem megalakítása olyan egyetemisták részére, akik elvetik a szovjet felsőoktatási rendszert."

1990. - az Egyesült Államok Kongresszusának Alapítványa, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Régióközi Képviselői Csoportjának finanszírozása.

Dokumentálható, hogy a KGB jelentéseiből M. Gorbacsov tudott a befolyásolási ügynökök kiképzését célzó speciális intézményekről, ismerte a végzettek névsorát is. Ugyanakkor semmit nem tett annak érdekében, hogy beszüntesse eme nyugati szolgálatba elszegődött személyek tevékenységét.

Gorbacsov, miután kézhezvette a KGB vezetőitől az együttműködők kiterjedt hálózatáról szóló információkat, megtiltotta a KGB-nek, hogy bármilyen intézkedést foganatosítson e hálózat tevékenységének a korlátozására. Sőt, teljes erejével leplezte és mentette A. N. Jakovlevet, a befolyásolási ügynökök szovjetunióbeli "keresztapját", annak ellenére, hogy a felderítők forrásaiból származó információk nem hagynak kétséget tevékenységének valódi indítékai felől.

Íme mit közöl erről, pl. Vlagyimir Krjucskov, a KGB volt elnöke: "1990-ben az Állambiztonsági Hivatal a felderítés és az elhárítás vonalán több (megbízhatónak bizonyult) forrásból megkülönböztetett óvatosságra intő információt kapott A. N. Jakovlevvel kapcsolatban. A feljelentés lényege abban foglalható össze, hogy a nyugati speciális szolgálatok értékelése szerint Jakovlev a Nyugat számára kedvező pozíciót foglal el, megbízhatóan szemben áll a "konzervatív" erőkkel a Szovjetunióban, és hogy rá biztosan lehet számítani bármilyen helyzetben."

A szovjet uralkodóréteg átalakulása

Erről így ír Platonov professzor már idézett művében: "A legfontosabb nem az, hogy miként vásárolták meg őket, - megijesztették-e vagy becsapták őket -, hanem az a mechanizmus, amely lehetővé tette ezt az árulást. Ez a mechanizmus magának a Kommunista Pártnak az irányításába volt beépítve, mely a kezdetektől a szabadkőműves rend szerint működött, mint a mindent átfogó ellenőrzés és hatásgyakorlás titkos hatalmi struktúrája. A Szovjetunió Kommunista Pártjának irányítási rendszere nem ideológiai szervezetként létezett, hanem mint a hatalom puszta eszköze, amely abszolút független volt a néptől, és szemben is állt vele. Ez a néptől való függetlenség bármilyen fordulatot lehetővé tett a politikában, s egyben a fordulatot végrehajtó személyeket mentesítette a felelősségrevonás mindenféle lehetősége alól. Az 1970-es években a Szovjetunió Kommunista Pártjának vezető káderei általában a társadalom szellemileg marginális rétegeiből, mintegy az emberek ülepítő medencéjéből kerültek ki, olyanokból, akik nem képesek a normális emberi fogalmak szerint élni, és saját érdekeik érvényesítése céljából kaphatók bármilyen hitványságra, árulásra és hitszegésre. Az úgynevezett peresztrojka időszakában a Szovjetunió Kommunista Pártjának irányítási rendszere nem semmisült meg, hanem átalakult csaknem ugyanolyan összetételű két egymást kölcsönösen kiegészítő és egymást átfedő - a szabadkőműves nemzetközi és a maffiózó-vállalkozói - titkos hatalmi struktúrába. Ma az országban éppen ezek a struktúrák ellenőrzik csaknem teljesen a hatalmat." /22/

A Szovjetunió Kommunista Pártja leendő vezetőinek első kapcsolatai a szabadkőművességgel természetesen nem a peresztrojka időszakában teremtődtek meg, hanem a hatvanas-hetvenes években. Platonov, más szerzőktől eltérően arra az eredményre jutott, hogy Gorbacsovnál a kapcsolatfelvétel a szabadkőművességgel, valószínűleg olaszországi nyaralása során (nem pedig Franciaországban) jött létre, ahol abban az időben célratörően és kezdeményezően tevékenykedtek a CIA ellenőrzése alatt álló szabadkőműves páholyok. Ezek a kommunizmus feltartóztatását tűzték ki célul (többek között az ismert "Propaganda-2" páholy, melyet Licio Gelli CIA ügynök vezetett). A. N. Jakovlev kapcsolatai a szabadkőművességgel arra az időszakra esnek, amikor az Egyesült Államokban és Kanadában tartózkodott. Ezek kétséget kizáróan nem korlátozódtak a szabadkőműves Pierre Trudeau-val való találkozásokra.

Az első publikált híradások arról, hogy M. Gorbacsov is a szabadkőművesekhez tartozik, 1988. február. 1-én jelentek meg a kis példányszámú német "Mehr Licht" ("Több fényt") c. folyóiratban. Hasonló híreket publikált a "Novoje russzkoje szlovo" című new-yorki újság is (1989. december 4-én), amely lap még Bush amerikai elnöknek és Gorbacsovnak a fényképeit is közli, amint a két politikus a kezeivel tipikus szabadkőműves jeleket mutat.

Gorbacsov szabadkőműves elkötelezettségét azonban a pénzoligarchia hálózatának világkormányként funkcionáló vezetőcsoportjához fűződő kapcsolatai bizonyítják a legmeggyőzőbben. Ilyen kapcsolat, pl. az egyik legfontosabb mondialisztikus szervezetben, a Trilaterális Bizottságban viselt tagsága. Gorbacsov és a Trilaterális Bizottság között a közvetítő szerepet az ismert pénzügyi spekuláns és magasfokozatú szabadkőműves, Soros György töltötte be., aki már 1987-ben megszervezte a "Soros Alapítvány-Szovjetúniót" (Fond-Szorosz-Szovetszkij Szojuz), amiből később kinőtt a szovjet-amerikai "Kulturális Kezdeményezés" (Kulturnaja Iniciativa) alapítvány, amely nyíltan kozmopolita és oroszellenes volt.

A Soros Alapítvány tisztségviselői és aktivistái közé tartoztak olyan közismert, - Platonov által oroszgyűlölőknek (oroszfóbiásoknak) nevezett - személyek, mint J. Afanaszjev, a "Znamja" című folyóirat főszerkesztője, G. Baklanov, az orosz falvak lerombolásának ideológusa, T. Zaszlavszkaja, továbbá a botrányairól elhíresült ügyvéd, A. Makarov, valamint az Alkotmánybíróság bírója, E. Ametisztov.

Soros eszközeiből fizették azon politikusok tevékenységét is, akik később kulcsszerepet játszottak a Szovjetunió felbomlasztásában, így pl. J. Afanaszjevet. Soros finanszírozta 1990-ben a szovjet gazdaság lerombolását célzó "500 nap" program kidolgozóinak az utazását az Egyesült Államokba G. Javlinszkij vezetésével, és később a Gajdar "csapatét" is, amikor ennek tagjai még nem vettek részt a kormányzásban.

Soros közvetítésével finanszírozták több sajtótermékeknek és televíziónak az orosz államot gyengítő tevékenységét, valamint a "független televízió" specialistáinak a felkészítését. 1989-ben a "Znamja" című folyóiratban (6. szám) Soros gyakorlatilag felszólította a pénzuralom demokratikus és piacbarát retorikája által megtévesztett lakosságot, hogy a demokrácia, a jogállam és a piacgazdaság érdekében szálljon szembe az orosz nemzeti mozgalommal (azaz saját valódi érdekeivel), mert a pénzember szerint az orosz patrióták és az orosz állam szuverenitása, valamint az orosz társadalom hagyományainak és cselekvőképességének a megőrzése veszélyezteti leginkább az új világrend bevezetését. (Az írás tartalmát saját szavainkkal foglaltuk össze.)

Gorbacsovot 1989. januárjában kooptálta a globális elit vezetősége a Trilaterális Bizottságba, amelynek teljesjogú tagja lett. A szovjet peresztrojka fő építőmestereinek, valamint a "Világmindenség Nagy Építőmesterének" és az "új világrend" "üdvére" tevékenykedő "fivéreiknek" találkozójára Moszkvában került sor. A Trilaterális Bizottságot elnöke, David Rockefeller (ő a new yorki Council on Foreign Relations, a Külkapcsolatok Tanácsa, röviden CFR vezetője is), J. Bertuan, V. Giscar d'Estain és J. Nakaszone képviselte. Az "új világrend" hitére térítendők között Gorbacsovon kívül jelen volt még a találkozón A. Jakovlev, E. Sevardnadze, G. Arbatov, J. Primakov, V. Medvegyev és néhány más személy. A titkos tárgyalások eredményeként létrejött az a közös tevékenységre vonatkozó megállapodás, amelynek a lényege akkor még kevesek számára volt világos. Azonban minden érthetőbbé vált még ugyanennek az évnek a végén, amikor az előbb felsorolt személyek kíséretében - vagyis azokkal, akik részt vettek a Trilaterális Bizottság delegációjával folytatott tárgyalásokon is - Gorbacsov találkozott Málta szigetén Bush amerikai elnökkel. "Több szakértő hajlik arra, hogy Málta olyan Gorbacsov és Bush közötti, sorsdöntő megállapodások színhelyévé vált, melyek rövidesen katasztrófához vezettek a Szovjetunióban és kataklizmákhoz Kelet-Európa országaiban. Az, hogy fontos megállapodások megkötésére éppen Máltán, a Máltai Lovagrend fővárosában került sor, amely rendnek a lovagjai közül többen a Trilaterális Bizottságnak és a Bilderberg Csoportnak is a tagjai, jelképezte, hogy új szakasz kezdődött a világméretű összeesküvés és a haza elárulásába beleegyező SZKP vezetők viszonyában." - írja a Szovjetszkája Rosszija 1992. május 9-i számában./23/

Különösen jellemző, hogy az első hivatalos szabadkőműves struktúra, amely a Szovjetunióban megszületett, a B'nai-B'rith, ("Szövetség Fiai"), az etnikai követelményeket is támasztó nemzetközi szabadkőműves páholy volt. "Megnyitásának engedélyezését személyesen Gorbacsovtól kapták, H. Kissingernek, a rend egyik vezetőjének közbenjárására. 1989. májusában a "L'Arche" című havilap Párizsban közölte, hogy Moszkvában 1988. december 23. és 29. között vendégeskedett a B'nai-B'rith francia részlegének a delegációja 21 fővel, Mark Aron elnök vezetésével. E rend első páholyát a látogatás idején szervezték meg és májusra már 63 tagja volt. Ugyanezen időpontra még két páholyt hoztak létre Vilniusban és Rigában, majd pedig Szent-Péterváron, Kijevben, Ogyesszában, Nyizsnij-Novgorodban, és Novoszibirszkben." - tudósít a Za rubezsom, 1993. évi 38. számának a 10. oldalán.

Ezzel párhuzamosan mindenfajta korlátozás nélkül bővül a Soros Alapítvány hálózata is. E hálózat munkatársainak a jelentős része szabadkőműves funkcionáriusokból, és a nyugati különleges szolgálatok ügynökeiből tevődött össze. A Soros Alapítvány az emberek világnézetének szabadkőműves szellemben történő megváltoztatására törekszik. Célja az amerikai (pontosabban az Amerikára is rákényszerített) pénzuralmi ideológia és életforma terjesztése, az élősködés más országok gazdasági nehézségein, többek között Oroszország intellektuális potenciáljának átszivattyúzása külföldre. A Soros Alapítvány az orosz tudomány megsegítése ürügyén titkos információkat gyűjtött a nyomorgó orosz tudósoktól, és 500 dollárt adott minden egyes tudományos személyiségnek. Soros pénzeszközeiből tartanak fenn teljesen vagy részben számos oroszellenes újságot és folyóiratot. A Soros Alapítvány tevékenységének új szakaszát jelentette a "Nyitott Társadalom" Soros Intézet létrehozása 1995-ben.

1990. áprilisában Franciaország Grand Orient (Nagy Kelet) rendjének feje, J. R. Ragas egy sajtókonferencián beismerte, hogy Oroszországban már vannak olyan befolyásos személyek, akik a vezetése alatt álló nagypáholyhoz tartoznak. Nemcsak Ragas, hanem a szabadkőműves páholyok más vezetői is őszintén elmondták (már Jelcin rezsimjének létrehozása után), hogy miként készítették fel kádereiket a szabadkőművesség bevezetésére a volt szocialista országokban, mindenekelőtt Oroszországban. "Könnyű volt felismerni, hogy a szabadkőművesek nem egy évig foglalkoztak a szocialista országok állampolgárainak titkos beszervezésével, akik hosszas külföldi kiküldetésben tartózkodtak Nyugat-Európában, mindenekelőtt Párizsban. És visszatérve hazájukba természetesen nem ültek ölbe tett kezekkel, hanem teljesítették a beszervezőiktől kapott megbízásokat, és támogatókat toboroztak." - írja Platonov./24/

Az 1989. évtől Oroszországban a szabadkőművesek széleskörű, sőt bizonyos értelemben már nyíltnak is tekinthető kampányt folytattak demokratikus retorikába csomagolt világuralmi eszméik propagálására, és új tagok toborzására. Úgynevezett "externalizációt" hajtottak végre, melynek keretében a szabadkőművesek előadásokat, beszámolókat tartanak nagy termekben, a rádióban és a televízióban.

1991. márciusában az amerikai kongresszus által az állami költségvetésből finanszírozott "Szabadság Rádió" Münchenből felhívta a Szovjetunió lakosait arra, hogy létesítsenek kapcsolatot a szabadkőműves páholyokkal. Az adás vezetője, F. Szalkazanova, közölte a címet, melyen a szovjet polgárok beiratkozhatnak a szabadkőműves páholyba Párizsban. Annak érdekében, hogy vonzóvá tegyék ezt a páholyt, megtévesztően "Alekszandr Szergejevics Puskinnak" nevezték el (noha a nagy orosz költő nem volt szabadkőműves). A műsorban fellépő beavatott "testvérek" ebből a páholyból szólították fel a lakosságot a társadalom erkölcsi és lelki tökéletesítésére, példaként említve az Egyesült Államokat, melynek alapító atyái "a kezdetektől szabadkőműves elvek szerint" cselekedtek." Egyidejűleg aktivizálta magát a másik szabadkőműves irányzat is, amely Franciaország "Nagy Nemzeti Páholya" irányítása alatt működik. 1991. áprilisában Oroszország két polgárát avatták be, akik az "Észak Csillaga" orosz páholy szervezői lettek.

Az 1991. évi augusztusi sikertelen államcsíny kezdete előtt egy nappal Párizsból Moszkvába érkezett egy bizonyos nagytekintélyű személy, aki Ogyesszából emigrált 1922-ben (neve titokban maradt). Vele együtt érkezett Moszkvába ennek a páholynak még 8 tagja. Az 1991. augusztusi-decemberi fordulat eredményeként a világoligarchia lényegében elérte egyik legfontosabb stratégiai célját, a szovjet birodalom felbomlasztását, s vele együtt a szuverén orosz államiság meggyöngítését. Saját győzelmétől fellelkesedve Jelcin már nem titkolta, hogy közvetlen kapcsolatot tart fenn olyan típusú kozmopolita szervezetekkel, mint "Nemzeti Hozzájárulás a Demokráciához". Ezt követően - 1991. november 16-án - a világoligarchia a "Máltai Lovagrend nagymestere" címmel tüntette ki Jelcint. Ezt a rangot a pénzoligarchia szabadkőműves világkormányának csaknem valamennyi tagja viseli. Néhány napra rá Jelcin már a lovag-nagymester öltözetében pózolt a tudósítók előtt. 1992. augusztusában pedig aláírja a 827. Számú Elnöki Rendeletet "A kapcsolatok újrafelvételéről a Máltai Lovagrenddel"

Kik a máltai lovagok?

Stephen Knight brit kutató, "The Brotherhood"("A testvériség") c. 1984-ben Londonban megjelent könyvében megállapítja, hogy a Jeruzsálemi Szent János-Templom Rend, amelynek központja Palesztinában és Rhodosz szigetén van, valamint a Máltai Lovagrend, amelynek a központja Málta szigetén van, a brit szabadkőművességhez tartozó katonai rendeknek tekinthetők. Mindkettő a Szt. János Hospitaller Lovagrend elágazása, utódszervezete. A Hospitallerek Rendje erős versengésben állott a keresztesháborúk idején túlságosan gazdaggá és nagyhatalmúvá vált Templomos Lovagrenddel. A Templomos renddel való leszámolást követően, tehát 1314 után, a Templomosok óriási vagyonának jelentős részét a Hospitallerek szerezték meg. A Hospitallerek egy csoportja Máltára költözött és a nevét Máltai Lovagrendre változtatta. A nemzetközi közjog szerint a Máltai Lovagrend független, szuverén fejedelemség. A rend nagymestere államfő, világi rangja szerint herceg, egyházi rangja szerint pedig bíboros. A rend felső fokozatait csaknem teljesen arisztokraták töltik be. A legmagasabb rangú lovagoknak legalább 300 évre visszamenően igazolniuk kell nemesi származásukat és címerüket. A Máltai Lovagrend a XX. században kifinomult módszereket alkalmazó, ideális hírszerző hálózattá fejlődött. A téma szakértői szerint a Máltai Lovagrend szoros kapcsolatban áll a CIA-val, és ő tölti be a kommunikációs csatorna szerepét a Vatikán és a CIA között. Igen gyakori, hogy a CIA vezetői egyben máltai lovagok is. Így, pl. John McCone és William Casey is máltai lovag volt. A CIA viszont a pénzoligarchia által dominált Egyesült Államok intézménye, vagyis egyben a világoligarchia egyik fontos hatalmi eszköze.

Hogyan csinálják a "nagy pénzek" a történelmet?

A szabadkőművesség Nyugatról érkezett a XX. század utolsó évtizedeiben az egykori Szovjetunióba. Az első klub a "Rotary International" volt. Ebbe a klubba Moszkva és Szent-Pétervár közigazgatási vezetői kaptak elsőként meghívást. Az első rotarysták közé tartoztak Luzskov, Szobcsák, a bankár Guszinszkij, valamint olyan "demokrata" funkcionáriusok, mint M. Bocsarov, A. Anajev, J. Nagibin, E. Szagalajev és még számos nagy és kis demokrata, akiknek többsége megjárta a Kribl Intézet "iskoláját", valamint az ehhez hasonló, az orosz nép túlnyomó többségének az érdekeivel ellentétesen működő több más intézményt.

A világméretű hálózat egyik legfontosabb szervezetének - a Bilderberg Csoportnak - a mintájára 1992-ben létrehozták ennek a szervezetnek az orosz megfelelőjét - a "Magisztérium Klubot" ("Nagymester Klubot"), amely kezdetben körülbelül 60 beavatott "szellemi-testvért" egyesített. Ebben a kibontakozó szabadkőműves mozgalomban a nemzetközi pénzvilág sztár reprezentánsa, Soros György, kulcsszerepet játszott. A "Magisztérium Klub" titkos bulletinjének első számában ő helyezte el a "Nagy pénzek csinálják a történelmet" című cikket. ... A "Magisztérium Klub" jelentős szerepéről tanúskodik, hogy tagja R. Rajh is, aki az Egyesült Államok elnökének, Bill Clintonnak a gazdasági tanácsadója. Rajh képviseli a Trilaterális Bizottságot ebben a tekintélyes társaságban. A Magisztérium Klub kulcsfigurái a volt Szovjetunió szabadkőműves pátriárkái, A. Jakovlev és E. Sevardnadze. A "Magisztériumban" megtalálhatók olyan ismert, az orosz nép érdekeiről lemondó, a Nyugatot hajbókolva kiszolgáló személyek, mint J. Jevtusenko, E. Nyeizvesztnij, A. Szobcsak, V. V. Ivanov, I. Brodszkij, Sz. Satalin és mások./25/

A "Magisztériumhoz" hasonlóan több más alapítványt és klubot is létrehoztak a szabadkőműves célok elérésére, de már egy fokkal alacsonyabb szinten. Ezek szintén fontos szerepet játszanak a rejtőzködő hálózat politikai-pénzügyi-gazdasági struktúráiban, és hatékony működésének a biztosításában. Ilyen tipikus szervezet az "Együttműködés" (Vzaimogyejsztvije), amely vállalkozókat, banki és tőzsdei intézmények vezetőit, magasbeosztású állami hivatalnokokat vesz fel a soraiba. Ezeket a személyeket az a közös óhajuk egyesíti, hogy Oroszországot "a nagy pénzek csinálják a történelmet" doktrina szerint alakítsák át. Ennek a klubnak az élén az orosz társadalom érdekeit feladó mozgalom egyik vezetőszemélyisége, J. T. Gajdar, valamint számos hozzáhasonló személyiség - A. B. Csubajsz, K. N. Borovoj, L. I. Abalkin, J. G. Jaszin, A. P. Pocsinik, J. F. Szaburov, O. P. Lacisz, stb. áll. Az "Együttműködés" klub tagjainak sorába tartozik B.G. Fedorov, Sz.N. Kraszavcsenko, N. P. Smeljev, és Sz.Sz. Satalin is./26/

Oroszországban is létrehozták a Nyugaton széles körben elterjedt, és elsősorban az irodalmi élet ellenőrzésével foglalkozó szabadkőműves struktúrákat, a "pen-klub" szervezeteket. Az "Orosz Pen-Központ", nyomban a megalakulása után az orosz nemzeti törekvéseket ellenző erők gyűjtőhelyévé vált, soraiba fogadva a szenvedélyes kozmopolita irodalmárokat és anti-patriótákat. Nagyon jellemző, hogy éppen a "Pen-Központ" tagjai képezték a magját annak az uszító, B. Jelcinnek szóló feljelentő-levélnek, mely azt követelte, hogy brutálisan bánjanak el a "Tanácsok Házának" (Dom Szovetov, "Fehér Ház") védőivel 1993. október elején. A szélsőséges hangnemben összeállított - már idézett levél - felszólította Jelcint arra, hogy azonnal számoljon le az összes másként gondolkodóval, tiltsa be a nemzeti politikát folytató pártokat és sajtóorgánumokat, továbbá vezesse be a rögtönítélő bíráskodást a rezsim ellen fellépőkkel szemben. Még meg sem tisztították Moszkva utcáit a másfélezer orosz ember holttestétől, de az uszító levél aláírói a "Pen-Központból" - köztük B. Ahmadulina, G. Baklanov, T. Bek, D. Granyin, J. Davidov, D. Danyin, A. Ivanov, Sz. Kalegyin, D. Lihacsov, B. Okudzsava, V. Oszkockij, A. Prisztavkin, L. Razgon és R. Rozsgyesztvenszkij - már újra az erő alkalmazását sürgették. Mindez a szabadkőműves-kozmopolita világérzés tipikus reakciója, amely kenetteljesen toleranciát hirdet, ugyanakkor páni félelemmel és türelmetlenséggel reagál, ha szembe kell néznie egy nép nemzeti-közösségi-szellemi önvédelmének a megnyilvánulásával.

A moszkvai "Fehér Ház" lövetésének leghatározottabb támogatói az orosz nép ellenállásának leverésére a szabadkőműves struktúrák olyan vezetői voltak, mint Gajdar, Csernomirgyin, Luzskov és Javlinszkij. Az első három személyesen irányította a megtorló műveleteket az orosz emberek ellen. "Semmiféle tárgyalásokat!" - üvöltötte a mikrofonba a nemzetellenes összeesküvés egyik szervezője. Le kell számolni ezzel a bandával!" - tette hozzá. A Máltai lovagrend Nagymestere, B. Berezovszkij hatalmas összeget adott azon zsoldosok kifizetésére, akik részt vettek a nemzeti ellenállás leverésében. A "B'nai-B'rith" rend és a "Rotary Klub" tagja, V. Guszinszkij, nemcsak pénzt adott a megtorló műveletekre, de a "Bejtar" alakulatok csapatait is pénzelte.

1993-ban még egy szabadkőműves típusú szervezet alakult, a "Sas Rend" (Orgyen Orla). Alapszabálya szerint "a közös érdekek alapján egyesíti" a "legjobb embereket", kialakítja az elitkapcsolatok rendszerét a politikai és gazdasági célok megvalósítása érdekében. E rend nagymesterének (magiszterének) a megfogalmazása szerint, a Sas Rendre "úgy lehet tekinteni, mint formalizált, elitista és speciálisan felépített üzleti kommunikációval, valamint kapcsolatokkal rendelkező pénzügyi intézményre. Ezen kapcsolatok felépítése objektíven áru. Ilyen árunak az árát általában a létrehozott kapcsolatokon keresztül nyújtott, fizetett szolgáltatások volumene határozza meg." A Sas Rend kiadja az "Oroszország legjobb emberei" c. zárt (titkos) telefonkönyvet, olyan módszernek tekintve ezt, amely a "tagoknak lehetőséget biztosít a gyakorlatban hasznosítani, és személyesen érzékelni a speciálisan felépített kommunikáció hasznát"./27/

A Sas Rend tagjai különleges műanyag hitelkártyákkal rendelkeznek, amelyek segítségével segélyeket, jóváírásokat, és kölcsönös elszámolásokat vehetnek igénybe. A Sas Rend alapítói között megtalálható volt az ismert pénzügyi csaló, a büntető törvénykönyv alapján elítélt A. Szmolenszkij bankigazgató, kollégája P. Nahmanovics bankár, a világoligarchia hálózatához tartozó "befolyásolási ügynök" P. Bunyics, az újorosz (novorusszkij) vállalkozó V. Neverov, a nemzetközi szabadkőműves mozgalom egyik kiemelkedő személyisége M. Sakkum, valamint olyan kozmopolita szellemiségű személyek, mint a sakkozó G. Kaszparov és Sz. Szolovjov, a szobrász Z. Cereteli, és az "Ekonomika i zsizny" című folyóirat főszerkesztője, az "Együttműködés" szabadkőműves klub tagja, J. Jakutyin.

A szabadkőművesség széleskörű újjáéledésével egyidejűleg a szabadkőműves "testvérek" megkezdték az ajándékok előkészítését külföldi főnökeiknek. Ehhez tartozik azoknak a szabadkőműves archívumoknak a visszaadása a Nyugatnak, amelyeket Hitler gyűjtött össze Európa náci megszállása idején, és a szovjet csapatok trófeaként hoztak el a legyőzött Németországból. A szabadkőműves archívumokat őrző intézmény igazgatója, Prokorenko, a szabadkőművesség nagy tisztelője - Jakovlev és Sevardnadze támogatásával - elvégezte a Nyugatra szállításukhoz szükséges előkészítő munkát. A. Kozirjev pedig megkötötte a titkos megállapodást az érdekelt felekkel az orosz nép eme jogos trófeájának az átadásáról.

Mint a világoligarchia hálózatának egyik legbefolyásosabb vezetője, egyidejűleg a Trilaterális Bizottság, a Külkapcsolatok Tanácsa (CFR), és a Bilderberg Csoport tagja, valamint a nagyhatalmú "B'nai-B'rith" ("Szövetség Fiai") rend egyik vezetője, a CIA-val is szoros kapcsolatban álló H. Kissinger írta: "Én preferálom a káoszt és a polgárháborút Oroszországban, mely egységes, erős központosított állam irányába mutat." Kollégája a világoligarchia felső vezetésében, Z. Brzezinski pedig kertelés nélkül megmondta: "Oroszország gyámság (protektorátus) alatt fel lesz darabolva."/28/ A világoligarchia elsősorban Oroszország pénzügyi, gazdasági és politikai elitjének, azaz irányító kádereinek a gondos kiválasztására összpontosítja a figyelmét. Ennek eredményeként a jelenlegi "demokratikus" vezetők Oroszországban vagy szabadkőműves struktúrákhoz tartoznak, vagy fenntartás nélkül elfogadják azok feltételeit. A kivételek rendkívül ritkák.

Azok a feladatok, melyeket a világoligarchia Oroszország jelenlegi és jövőbeni vezetői elé állít, kolosszálisak. Platonov professzor szerint napirenden van Oroszország feldarabolásának programja, és tervbe vették számos orosz terület átadását külföldi országoknak: a Kalinyingrádi területet Németországnak, a Szent-Pétervári terület egy részét és Karéliát Finnországnak, a Pszkovi területet Észtországnak, számos távol-keleti területet pedig Japánnak kívánnak juttatni a világoligarchia stratégái. Szibéria legnagyobb része viszont az Egyesült Államok közvetett ellenőrzése alá kerülne./29/

Atomarzenáljának "a világ közössége" (helyesebben mondva a világoligarchia) általi ellenőrzése ürügyén komolyan tanulmányozzák Oroszország esetleges megszállásának a lehetőségét is. Az első lépés a világoligarchia eme veszélyes terveinek megvalósításában a határok nélküli Európára, vagyis a "Nagy Európára" vonatkozó szabadkőműves elképzelések kidolgozása volt. 1992. júniusában az Európa Tanács égisze, és Katrin Lalumier asszony főtitkár védnöksége alatt "Európa polgárának szociális jogai" címmel kollokviumot rendeztek, amely valójában nagyszabású szabadkőműves esemény volt. Az "Európa határok nélkül" jelszóval a kontinens szabadkőművességének az egyesítését tűzték ki./30/

A szabadkőművesek és a CIA

Kelet-Európa országaiban a szabadkőműves páholyok újraalakításával kezdődött el a CIA ügynökhálózatának a létrehozása. A jelenlegi cseh elnök, V. Havel (33-as fokozatú nagymester), például szabadkőműves páholyok egész sorát szervezte meg újságírókból, irodalmárokból, felsőoktatási intézmények tanáraiból. Közülük néhányan az amerikai titkosszolgálattal is kapcsolatba kerültek. 1987-1988-ban a szabadkőművesek Párizsban létrehozták az "Orosz Szabadkőművesek Baráti Közösségét" (Szodruzsesztvo russzkih maszonov), amely mintegy ötven olyan szabadkőművest egyesített, akik elsősorban a skót rítusú szabadkőművességhez tartoznak. Ezután a "Szabadság Rádió" felhívta a Szovjetunió polgárait, hogy minél nagyobb számban lépjenek be a szabadkőműves páholyokba.

"Az Orosz Szabadkőművesek Baráti Köre" és a "A. Sz. Puskin Egyesülés" lettek a kezdeményezői egy sor más páholynak, így a Novikov Páholynak Moszkvában. A skót rítusú szabadkőművesek kinyújtották csápjaikat Oroszország vidéki települései felé is. 1992-1996-ban néhány skót rítusú szabadkőműves páholy létrejött a hadseregben és a belügyi alakulatokban is. (Kettőnek a létezéséről biztosan tud Platonov professzor). Bár CIA kapcsolatokkal elsősorban a Franciaország Nagy Nemzeti Páholyának a fennhatósága alatt működő skót rítusú szabadkőművesek büszkélkedhettek, az amerikai hírszerzés azonban komoly szerepet és támogatást juttatott a rivális Francia Grand Orient (Nagy Kelet) fennhatósága alá tartozó páholyoknak is. Nem véletlen, hogy a Grand Orient Páholy szervezője Oroszországban "Amerika barátja", A. Komb lett.

A CIA volt munkatársa, P. szerint a szabadkőművességhez hasonló funkciót töltenek be a "Rotary" klubok is. P. sok olyan példát ismer, amikor a "Rotary" klubokon keresztül, - amelyek a világ 156 országában működnek és 1,2 millió embert egyesítenek, - az amerikai felderítésnek mindig sikerült beszereznie a számára szükséges információkat. A Rotary, a Lions és a hasonló klubok a szabadkőművesség elágazásainak, a világoligarchia "transzmissziós szíjainak" tekinthetők./31/

Az a körülmény, hogy a Jelcin-rezsim és az orosz kormány hivatalos kapcsolatokat létesített a Máltai Lovagrenddel, és ebbe a rendbe nemcsak Jelcin, de környezetéből számos más tekintélyes személyiség is belépett, így pl. Sz. Filatov, B. Berezovszkij, V. Jumasev, V. Kosztyikov, P. Abramatovics és mások, nagyszámú külföldi ügynök előtt nyitotta meg az ajtót Oroszország szerte. Szent-Péterváron ekkor jelenik meg a máltai-katolikus-részleg. Ezt V. Fekliszt, a "Máltai Lovagrend Világparlamentjének megbízottja" alapította. A katolikus Máltai Lovagrend mellett Szent-Péterváron működik egy "pravoszláv Máltai Lovagrend" is, amelyet a néhai Makariosz érsek alapított.

Az iszlám szabadkőművesség elkülönül a többi szabadkőműves páholytól és önálló életet él Oroszországban. Az iszlám szabadkőművesség páholyairól még a kérdés szakértői is kevés információval rendelkeznek. Van némi hiányos ismeretük a "Fiatal Törökország" páholyokról, amelyeket Törökországban még a XIX. század végétől és a XX. század elejétől létező szabadkőműves képződmények bázisán hoztak létre. Ezek az egyesülések genetikailag a Francia Grand Orient-hez kapcsolódnak. A kutatók rendelkeznek információkkal arra vonatkozóan is, hogy a XX. század elején az orosz szabadkőművesek támogatták ezeket az egyesüléseket (A. Gucskov, M. Marguliesz és mások). A második világháború után e szervezetek tevékenységét - feltehetően az amerikai és a NATO speciális szolgálatok, valamint a "Fiatal Törökország" nevű török nagypáholy kezdeményezésére, - a belső problémákról átirányították a "Nagy Turán" elképzelések megvalósítására. A "nagy-turán-eszmék" olyan szabadkőműves alapokon álló mitikus Nagy-Törökország megvalósítását hirdetik, azaz olyan területek Törökországhoz való vonzását, amelyek jelenleg Oroszországhoz, illetve érdekköréhez, a FÁK országainak a területéhez tartoznak, beleértve az észak-kaukázusi muzulmán területeket (Azerbajdzsánt, Csecsniát, Dagesztánt) is. A Szovjetunió szétesése előtt a "Fiatal Törökország" és a hozzá hasonló szervezetek szabadkőműveseinek fő célja az volt, hogy "hidakat verjenek" e régiók nemzeti értelmiségéhez "azzal a perspektívával, hogy a továbbiakban bevonják őket a szabadkőműves tevékenységbe". Jelentős pénzügyi erőforrások birtokában a "Fiatal Törökország" komoly sikereket ért el az ábrándos nagy-turán álmok terjesztésében. Többek között e szabadkőműves szervezet növendékévé vált G. Dzsemál, aki később Oroszország Iszlám Bizottságának elnöke lett. Az 1990-es évek elején ennek a páholynak a tagjai lettek a csecsen lázadók vezetői, D. Dudajev (majd később Maszhadov), Tatarsztan és Ingusétia elnökei, M. Smajnev és R. Ausev. Kapcsolatokat tart fenn ezzel a páhollyal (de nem tagja) Azerbajdzsán elnöke, G. Alijev is.

Az Üzbegisztánban, Turkméniában és Kirgíziában tevékenykedő iszlámista felkelők, - elsősorban az IMU (Islamic Movement of Uzbekistan, Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom) tagjai - az Afganisztánban uralomra került szélsőséges muzulmán szervezet, a Talibán ellenőrzése alatt állnak. Muriel Mirak-Weissbach szerint "a Talibán maga az angol-amerikai hírszerzőszolgálatok produktuma. Amint azt az EIR (Executive Intelligence Review) dokumentálta, a Brzezinski, Margaret Thatcher és George Bush afganisztáni stratégiája részeként kitervelt, létrehozott, felnevelt, kiképzett és bevetett Talibán feladata kezdetben az volt, hogy csapást mérjen a Szovjetunióra, később az Orosz Föderációra, most pedig a térség valamennyi köztársaságára. Továbbá a Talibánt pénzügyileg és politikailag támogatják az Unocal-ban és a Deltában lévő szaudi és amerikai olajérdekeltségek. Végül, az egész Taliban-iszlám felkelés élvezi az angol-amerikai hírszerzés, valamint tömegtájékoztatási intézményeik politikai támogatását... Ezen túlmenően a U.S. National Endowment for Democracy (Az Egyesült Államok Nemzeti Alapítványa a Demokráciáért) szponzorálta azt a könyvet, amelyet a Hizb ut-Tahir fundamentalista iszlám csoport terjesztett. Ez a csoport az, amelyik irányítja a Karimov üzbég elnök megdöntését célzó kísérleteket. Ezen kívül - amint azt az orosz hatóságok a közelmúltban feltárták - a "Halo Trust" nevű szervezet révén a britek közvetlenül is beavatkoznak a Csecsnyában folyó "iszlám" felkelésbe."/32/

Ugyancsak az EIR tárta fel, hogy a "Halo Trust" egy magánirányítás alatt álló brit hírszerzőhálózatnak a része. Ez a hálózat Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában, valamint a volt Szovjetunióban és annak perifériáin tevékenykedik. Noha a "Halo Trust" politika- és vallásmentes jótékonysági szervezetnek tűnteti fel magát, amely a háború maradványainak az eltávolítására specializálta magát, valójában együttműködik olyan magán félkatonai biztonsági vállalatokkal, mint a Defense System Ltd., vagy a Gurkha Security Guards. Gyakran segítik a magán bányavállalatokat Afrikában és a világ más szegényebb részein. Az 1300 munkatársat foglalkoztató "Halo Trust" központja Londonban van egy tíz emeletes épületben, amelyet a Westminster Foundation-nel (a U.S. National Endowment for Democracy brit megfelelőjével) közösen használ. A "Halo Trust" 1996-ban kezdett működni az Oroszországhoz tartozó Észak-Kaukázusban, amikor brit részről megnövelték a csecsen szeparatisták számára nyújtott pénzügyi támogatást. Az orosz illetékesek azonban csak most hozták nyilvánosságra, hogy milyen brit segítséget kapnak a helyszínen a csecsen lázadók./33/

Oroszország egészét illetően az 1990-es években a destabilizáció és államrombolás leghatalmasabb mechanizmusa az "új világrend" szolgálatában a Soros Alapítvány volt, amelynek élén a "világkormány" egyik vezetője, a "Külkapcsolatok Tanácsa és a Bilderberg Csoport tagja, Soros György neves pénzember áll. Platonov és Glazijev egybehangzóan állítja, hogy "jótékonykodási" tevékenység leple alatt, ez a befolyásos szabadkőműves egy sok irányban tevékenykedő szervezetet hozott létre, amely szoros kapcsolatban áll nemcsak a CIA-val, de a "Moszaddal" is, és e két hírszerzőszolgálat több munkatársának a legális fedőszervévé vált./34/ A Lomonoszov Egyetem tanára arra is rámutat, hogy a Soros Alapítvány összehangolja tevékenységét a Nyugat más felforgató szervezeteivel. A "világkormány" egyik képviselőjének, a "Külkapcsolatok Tanácsa tagjának és a Háromoldalú Bizottság tagjának, az Egyesült Államok miniszter-helyettesének, Strobe Talbotnak a beismerése szerint "Soros politikája nem azonos azzal, amelyet az amerikai kormány megvalósít, de verseng azzal. A volt kommunista országokban erőfeszítéseink egybehangolására törekszünk Németországgal, Franciaországgal, Nagy-Britanniával és Soros Györggyel."/35/

Pénzügyi és gazdasági csalások

Platonov azt is megírja könyvében, hogy Soros György volt csaknem az összes olyan pénzügyi-gazdasági csalás középpontja és kezdeményezője, amely az 1990-es években megvalósult Oroszországban. Éppen ő állott - együttműködve S. Ajzenberggel ("B'nai-B'rith"), D. Rubensszel (angol nagypáholy), M. Riccsel (yorki rítusú páholy New-Yorkban) - Csubajsz, Gajdar, Burbulisz és más újonnan feltűnt orosz szabadkőműves funkcionárius háta mögött az úgynevezett privatizáció végrehajtásában, amelynek az eredményeként az orosz nép tulajdonának döntő hányada rövid idő alatt átkerült a nemzetközi pénzügyi oligarchia kezébe. Az Állami Vagyon-bizottság (Goszkomimusesztvo) elnökének, V. P. Polevanovnak az adatai szerint "Oroszország 500 legnagyobb privatizált vállalatát, amelyek reális értéke 200 milliárd dollárt tett ki, szinte ingyen adták el (körülbelül 7,2 milliárd USA dollárért), és ezek külföldi korporációk és felbérelt stróman-struktúrák kezébe kerültek."/36/

A világoligarchia új kedvencei

A világméretű átalakítások stratégái különleges kitartással foglalkoznak Oroszország jelenlegi rendszerével. A hatalmat magának megszerző pénzoligarchia arra törekszik, hogy bebiztosítsa magát "a hatalomváltás véletlenségeivel" szemben és "garantálja a demokratikus reformok irányítóinak folyamatosságát", vagyis a Nyugat óhajának megfelelő politikusok pozícióban tartását. Azon politikusokat, akik megbuktak, és teljesen elveszítették hitelüket Oroszországban, mint Gorbacsov, Jelcin, Gajdar, Csernomirgyin, Csubajsz, Nyemcov, Kirijenko, felváltják az új világrend híveinek egy másik csapatával. Közöttük a már említett G. Javlinszkij mellett az 1980-as évek végétől különleges helyet foglal el L. Lebegy tábornok, a Grand Orient páholy tagja, akiben a világoligarchia döntéshozói Jelcin áramvonalasabb változatát vélték egyidőben felfedezni.

Így ír erről Platonov professzor:

"1995-ben, amerikai látogatásom idején, az ország kormányához közel álló forrásokból olyan információt kaptam, miszerint a befolyásos amerikai politikusok körében az a nézet, hogy Oroszország új elnökének nem Jelcint, hanem Lebegyet kell megválasztani. Sőt, megnevezték azt a pénzösszeget - körülbelül 1 milliárd dollárt - amelyet ez a politikus csoport kész "befektetni" Lebegybe.

1996. októberében L. Lebegy meghívásra New-Yorkba érkezett, hogy részt vegyen az új világrend egyik legfőbb szervének, a Külkapcsolatok Tanácsának, a CFR-nek az ülésén. A tanácskozást megelőzte Lebegy találkozója "a Szovjetunió szétverésének építőmestereivel", az említett tanács vezetőivel - az Egyesült Államok volt elnökével, Bush-sal, és volt külügyminiszterével, D. James Baker-rel, valamint Brent Scowcroft tábornokkal. Ezek a neves ruszofóbok (oroszgyűlölők) megismertették Lebegyet a napirenddel és az előttük álló tanácskozás főbb témáival.

November 18-án Lebegyet fogadták a Külkapcsolatok Tanácsában. A megbeszélések körülbelül 5 órán keresztül tartottak. A jelenlevőknek Kissinger mutatta be Lebegyet. A megbeszélésen aktívan vett részt David Rockefeller, valamint Jack Matlock, az Egyesült Államok korábbi moszkvai nagykövete, továbbá Z. Brzezinsiki, és a hivatásos hírszerző D. Sajms. Az új világrend vezető stratégái úgy értékelték Lebegyet, mint Oroszország egyik lehetséges jövőbeni elnökét. A CFR tanácskozáson Lebegy biztosította a "világkormányt arról, hogy elengedhetetlennek tartja az oroszországi reformok folytatását, amelyeket Jelcin megkezdett. Kifejtette, hogy helyesli a jelenlegi kormány nyugatközpontú külpolitikáját és a "hisztéria-mentes együttműködést a NATO-val", valamint a "birodalmi és antiszemita hagyományok" végleges megsemmisítését Oroszországban. Arra a kérdésre, hogy készen áll-e leszámolni az antiszemitizmussal Oroszországban, a tábornok azt felelte: "szilárd határozottsággal". Az Oroszország kaukázusi térségére vonatkozó kérdésekre azt mondta: kész belegyezni, hogy ezek a területek leváljanak az Észak-Kaukázusról, és hogy az egész Kaukázusi régió a Nyugat ellenőrzése alá kerüljön."/37/

Platonov "Oroszország a szabadkőművesek uralma alatt" c. könyvében a CIA egyik munkatársától kapott információra hivatkozva megírja, hogy "a 80-as évek második felében és a 90-es évek elején az amerikai hírszerzőszolgálat több százmillió dollárt különített el az orosz hazafias nemzeti mozgalomban végrehajtandó speciális műveletekre, így ügynökök beszervezésére és saját embereik bejuttatására ezekbe a szervezetekbe, mindenekelőtt a nemzeti elkötelezettségű személyiségek környezetébe. Informátorom szavai szerint, a CIA-nak sikerült hazugsággal, lefizetéssel és zsarolással számos árulót beszerveznie, akik meghatározó szerepet játszottak a patrióta szervezetekben, valamint néhány hazafias beállítottságú folyóiratban és újságban. A legérdekesebb azonban a történet befejezése: néhány év elteltével az orosz- és pravoszlávellenes csoport legaktívabb tagjai lettek az olyan hazafias rádióadásoknak, mint a "Radonezs" és "Narodnoje Radio", a visszatérő vendégei. Sőt egyikük tanári állást is vállalt a Moszkvai Egyházi Akadémián (Moszkovszkja Duhovnaja Akagyemija)."/38/

"Az ukrán RUH-ot, UNA-UNSZO-t majdnem háromnegyed részben a CIA finanszírozza, és vezetőségük nagy része az amerikai kormány szolgálatában áll már a "peresztrojka előtti" idők óta. Z. Brzezinzski pedig Lvov díszpolgára lett."

Tervek Oroszország feldarabolására

1992-ben hozták nyilvánosságra az "Amerikai előrejelzések a geo-stratégiai helyzet alakulásáról a XX. század végén és a XXI. század elején" című kutatási projekt eredményeit. Az amerikai szakértők ebben a tanulmányban kifejtették az Oroszország hat független államalakulatra történő felosztására vonatkozó elképzeléseiket is. A tanulmány készítői szerint a hat új állam a következő lenne: Nyugat-Oroszország, Urál, Nyugat-Szibéria, Kelet-Szibéria, Távol-Kelet és az Északi Terület.

1997. októberében B. Brzezinzki három részre javasolta felosztani Oroszországot: Európai Oroszországra, Szibériai Köztársaságra és Távolkeleti Köztársaságra. "A decentralizált Oroszország - közölte Brzezinzki - reális és kívánatos lehetőség."/39/

A Bilderberg Klub 1998. május 14-17-i ülésén a tanácskozás nagyhatalmú résztvevői a legnagyobb figyelmet Oroszország felosztásának szentelték. Megvitatták Oroszország néhány ellenőrzési övezetre való felosztását. A javasolt terv szerint a Központ és Szibéria az Egyesült Államokhoz, Észak-Nyugat Oroszország Németországhoz, a Dél és a Volgamente Törökországhoz, a Távol-Kelet pedig Japánhoz kellene, hogy kerüljön. Az Egyesült Államok külügyminisztere, a Nemzetközi Kapcsolatok Tanácsának egyik irányítója, Madeleine Albright asszony az Orosz-Amerikai Üzleti Együttműködési Tanács (Szovjet gyelovogo szotrudnyicsesztva) 1998. október 2-án, Chicagóban tartott ülésén kijelentette: "az Egyesült Államok nemzeti érdekeiből kiindulva az amerikai külpolitika legfontosabb feladata "irányítani a szovjet impérium szétesése következtében előálló folyamatokat". "Oroszországot mindaddig támogatni kell, amíg a szétesés folyamata a helyes irányban halad""./40/

A szabadkőművesség és a Pravoszláv Egyház

Az Orosz Pravoszláv Egyház mindig elítélte a szabadkőművességet, mert azt a gnosztikus pogány tanítások és a sátánizmus jelenkori képviselőjének tartotta. A pravoszláv hívők milliói évente átokkal sújtják mindazokat a személyeket, akik szabadkőműves páholyok vagy az ezekkel kapcsolatban álló szervezetek tagjai. 1932-ben az Orosz Pravoszláv Egyház Világtalálkozóján ("zsinatán", Vszezarubezsnij Szobor Russzkoj Pravoszlavnoj Cerkvi) határozatot fogadtak el arról, hogy a szabadkőműves páholyokban való részvétel "nem egyeztethető össze a keresztény hittel. Aki a Krisztusi Egyház tagjának tekinti magát, annak vagy el kell határolódnia a szabadkőművességtől és a vele rokon tanoktól, vagy ha megrögzötten mégis ragaszkodik hozzájuk, akkor ki kell közösíteni őt a Szent Egyházból".

A jelenlegi nyugati világrend védőbástyája az Amerikai Egyesült Államok, amelyet az egész világ szabadkőművesei "szabadkőműves államként", "nagy szabadkőműves szuperhatalomként" tartanak számon. Az Egyesült Államok elnöke és kormányának tagjai - csaknem kivétel nélkül - szabadkőműves páholyok magasrangú tagjai. A jelenlegi elnök, B. Clinton, a "Skull and Bones" ("Koponya és csont") nevű elit szabadkőműves páholy tagja és a "Jacques de Molay rend" örökös tagja. Elődje, G. Bush a "Skull and Bones" elnöke és több skót és york-rítusú páholy tagja. Az egyik legnagyobb tiszteletet élvező amerikai szabadkőműves, a 33-as fokozatú G. Truman elnök kijelentette, hogy "saját állami tevékenységét a szabadkőművesség elveire" építi, és legfőbb óhaja, hogy ezek az elvek "elterjedjenek az egész világon"./41/

Oroszország történelmében az állam legfőbb irányítói háromszor tiltották be a szabadkőműves páholyokat törvényerejű rendeletekkel, így II. Katalin cárnő, valamint I. Pál és I. Sándor cár, akinek a tiltó rendelete egészen 1917. február 28-ig életben maradt. A szabadkőműves páholyok természetesen titokban továbbműködtek a cári tilalmak ellenére. A szabadkőműves mozgalom legújabb reneszánszára az úgynevezett peresztrojka idején került sor. Ekkor M. Sz. Gorbacsov, majd később B. N. Jelcin különleges törvényerejű rendeletekkel újra legalizálták a szabadkőművességet.

A Bilderberg Csoport 1999. június 3. és 6. között, a portugáliai Sintrában megtartott tanácskozásán megvitatták az orosz helyzetet is. Jessica T. Mathews, a Carnegie Endowment for International Peace (Carnegie Alapítvány a Nemzetközi Békéért) elnöke és a Carnegie Alapítvány Moszkvai Központjának munkatársai kifejtették, hogy Oroszország külpolitikája kiszámíthatatlan és azokat a nehézségeket tükrözi, amelyek a nagyhatalmi státus elveszítéséből származnak. Úgy vélték azért volt kudarc az átmenet a kommunizmusból, mert hiányzik a társadalmi konszenzus. A lakosság 70%-a támogatja a liberális demokráciát, de 90%-a hajlandó lenne feláldozni azt a rend érdekében. Ami a jövőt illeti, az egyik lehetőség a stagnálás, amivel a rendszer valamennyi problémáját újratermeli. A másik lehetőség az államhatalom konszolidálása. A Nyugatnak fel kellene hagynia olyan személyek támogatásával, mint Jelcin. Az oroszok mélyen csalódtak a közös orosz-amerikai együttműködésre vonatkozó reményeikben. Vonakodnak belátni, hogy nagyhatalmi státusuk elvesztése végleges lehet. Nemcsak a rubel, de Oroszország egésze lett leértékelve. A nagy feladat abban támogatni az oroszokat, hogy segíthessenek magukon. A Nyugatnak felül kell vizsgálnia azon pénzügyi támogatásokat, amelyek lehetővé teszik Moszkva számára a strukturális reformok elhalasztását, és hosszútávon függőhelyzetbe taszítják Oroszországot. Ebben a kérdésben éles vita bontakozott ki a tanácskozás résztvevői körében. A nemzetközi pénzügyi szervezetek által nyújtott hitelek ugyanis nemcsak jelentősen csökkentek, hanem e pénzek többsége már el sem hagyja az Egyesült Államokat, mivel az orosz államadósság kamataira számolják el. A valóban átutalt hiteleket pedig a bankrendszer és az igazságszolgáltatás megerősítésére fordítják. Természetesen a korrupció is említésre került, amely nem a bajok oka, hanem következménye./42/ Arról persze már nem volt szó, hogy a pénzoligarchia egyik legfontosabb és nélkülözhetetlen eszköze a pénzhatalom politikai hatalommá való átalakítására a korrupció. A pénz szervezett magánhatalma állami-közigazgatási, sőt igazságszolgáltatási döntésekké ugyanis csak a korrupció legváltozatosabb technikáival alakítható át. Ez különösen akkor érvényes, amikor a magánhatalom szférájában, az üzleti szektorban elérhető jövedelmek összehasonlíthatatlanul nagyobbak, mint a politikai-közigazgatási szférában elérhető jövedelmek.

A Bilderberg Csoport vitáit, - informális megállapodásait - tettek szokták követni. A sintrai tanácskozás után néhány hónapra távozott Jelcin a politikai életből. Utódja, az orosz biztonsági szervezet éléről az elnöki székbe került Vlagyimir Putyin óriási államadósságot, romokban heverő gazdasági életet, széteső államot és egy letargiába süllyedt társadalmat vett át. A hazaszeretetre hivatkozva megígérte a rendteremtést, és a nagyhatalmi szerep megtartását. Ezzel, és a csecsen lázadók elleni kemény fellépésével sikerült elnyernie az orosz választók többségének a bizalmát. Oroszországnak azonban évi 200 milliárd rubelből (mintegy 7 milliárd dollárból) kellene fenntartania olyan időszakban a katonai egyensúlyt, amikor a Nyugat egyetlen országa, az Egyesült Államok, évi 300 milliárd dollárt tud fegyveres erőire fordítani. A Kurszk atom-tengeralattjáró 2000. augusztus 12-én bekövetkezett tragédiája is mutatja, hogy ez szinte lehetetlen feladat, mert ennyi pénzből nem lehet eltartani egy 1,2 milliós hadsereget, ellátni korszerű haditechnikával és logisztikai háttérrel.

A washingtoni konszenzus Oroszországra kényszerített sokkterápiája soha nem látott szegénységet, inflációt, félelmet és erőszakot hozott magával. Ebből csak az új orosz oligarchia, a bűnözői csoportok, a különböző maffiák és legfőképpen a nemzetközi pénzvilág húzott hasznot. A közvélemény meg van róla győződve, hogy mindez nem magától és nem véletlenül történt úgy, ahogyan megtörtént. Az orosz társadalom kisemmizett 80%-át a fokozatosan feltáruló tények egyre inkább meggyőzték arról, hogy szervezett erők működtek a színfalak mögött, akik egymással megállapodva, egyeztetett stratégia alapján, koordináltan jártak el. Az elhúzódó krízis fogékonnyá tette az oroszokat a nacionalista eszmék iránt. A kibontakozó patrióta törekvések lényegében nemzeti önvédelmet jelentenek. A nemzeti érzés ugyanis bizonyos fokú lelki kárpótlást nyújt az elvesztett reményekért, az elrabolt közvagyonért, a kifosztott országért, a sorozatban elszenvedett kudarcokért.

Az orosz társadalomnak azzal a ténnyel is szembesülnie kellett, hogy ebben az időszakban Ázsia másik nagy országa, a rivális Kína is áttért a piacgazdaságra. De ez az áttérés - állapítja meg Lóránt Károly - ott a gazdaság jelentős felgyorsulását eredményezte, ezért Kína esetében - ellentétben Oroszországgal és Magyarországgal is - nem transzformációs veszteségekről, hanem jelentős transzformációs nyereségekről beszélhetünk./43/ Kínában több mint 1200 millió ember él, mégis az egy főre jutó transzformációs nyereség megközelíti a húszezer dollárt. Ez különösen akkor lenyűgöző szám, ha tudjuk, hogy az IMF Magyarországra kényszerített sokkterápiája nálunk lakosonként 27 ezer dollár veszteséget okozott. Ugyancsak Lóránt Károly idézi Joseph Stiglitzet, aki Clinton elnök tanácsadója, majd három éven át a Világbank vezető közgazdásza volt. Stiglitz szerint Washingtonban két irányzat alakult ki. Az egyik a fokozatosságot hangsúlyozta a piacgazdaságra való áttérés kapcsán, mivel a versenyfeltételek megteremtését fontosabbnak tartotta, mint az állami ipar privatizálását. A másik csoport viszont mellőzhetőnek vélte a piac működéséhez elengedhetetlenül szükséges feltételek előzetes megteremtését. Tagjai vallásosan hittek abban a téveszmében, hogy a sokkterápia majd egycsapásra bevezeti a piacgazdaságot. Az oroszok szerencsétlenségére ez a második csoport győzött és hazájukat sokkok sorozata érte, amelyek nem mozdították elő a valódi piacgazdaság és demokrácia kialakulását Oroszországban./44/

Oroszország mai helyzetében a létfeltételeiktől megfosztott alullévők már csak a nemzeti és vallási hagyományba, a megtartóerejű orosz kultúrába, és a veszélybe került közös hazába tudnak kapaszkodni. Csak ez maradt nekik. A győztes pénzoligarchia arrogánsan és gőgösen kemény fellépést sürget a "nyugatellenes, veszélyes nacionalisták és szociális-demagógok", a "reformellenes, maradi és idegengyűlölő vörös-barnák" ellen, méghozzá a demokrácia, a jogállam és a saját hódításait biztosítani óhajtó reálpolitika nevében. Szinte magától értetődő, hogy a világoligarchia és szakértő kiszolgálói nem a válság igazi előidézőjét, - a washingtoni konszenzus elhibázott sokkterápiáját - teszik felelőssé az orosz nép tragikus pusztulásáért, hanem az okot az okozattal cinikusan felcserélve a kibontakozó nemzeti ellenállást kiáltják ki a bajok okának, és a jövőt fenyegető legfőbb veszélynek. Pedig a most fellángolt orosz patriotizmus nem más, mint egy életveszélybe került nemzet természetes önvédelmi reflexe a pénzuralom könyörtelen barbarizmusával szemben. Úgy gondoljuk, eljött az ideje, hogy az Oroszországot pénzügyi eszközökkel meghódító világoligarchia reálpolitikusai is belássák: időnként bölcsebb reálpolitika erkölcsösnek és mértékletesnek lenni, mint végletekig önzőnek és cinikusnak.







KI A FELELŐS A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ KIROBBANTÁSÁÉRT?


A trockista Hrisztyián Georgijevics Rakovszkijt (1873-1941), Szovjet-Ukrajna egykori elnökét, 1937 nyarán ismét letartóztatja az NKVD. Életéért küzdve, Rakovszkij 1938. januárjában feltárja a HÁLÓZAT titkos világstratégiáját vallatójának, Sztálin bizalmasának, Gavril Kuzmin NKVD-s tábornoknak, aki a Ljubjankában, a politikai rendőrség központjában hallgatta ki. A magasrangú illuminátus szabadkőműves Rakovszkij jól ismerte a világot a háttérből irányító hierarchiát és az általa feltárt titkos összefüggések győzik meg Sztálint arról, hogy közeledjen Hitlerhez és kezdeményezze a Lengyelország felosztását is tartalmazó német-szovjet paktumot, amelyet 1939. augusztus 23-án alá is írtak Moszkvában. A HÁLÓZAT első számú központja, a City of London, befolyása alatt álló brit kormány a Lengyelország nyugati részét elfoglaló Németországnak 1939. szeptemberében hadat üzent. A másik agresszor, a Kelet-Lengyelországot (Lengyelország 52%-át) elfoglaló és bekebelező, sztálinista Szovjetunió részére azonban nem érkezett hadüzenet. H. G. Rakovszkij hitelesnek tekintett kihallgatási jegyzőkönyve új megvilágításba helyezi a világtörténelem legvéresebb háborúját és annak máig tartó következményeit.

A nyugati egyetemeken szerzett orvosi és jogi diplomával, széleskörű nemzetközi kapcsolatokkal és politikai tapasztalattal rendelkező Rakovszkijt kezdetben kihallgatója, az egyik legfejlettebb nyugati országban felnőtt, a tájékozottabb és műveltebb kommunistákhoz tartozó NKVD-s tábornok, a francia René Duval, sem értette. (A meggyőződéses sztálinista Duval Franciaországból települt át a Szovjetunióba és ekkor vette fel az orosz Gavril Kuzmin nevet.) Foglyának, a nyolc nyelven - bolgárul, törökül, románul, németül, angolul, franciául, oroszul és ukránul - folyékonyan beszélő, a rejtett történelmi és politikai összefüggéseket jól ismerő, magasfokozatú szabadkőműves Rakovszkijnak megdöbbenve kellett tapasztalnia, hogy kihallgatója nem ismeri az illuminátusok történelmi szerepét és a kommunista világforradalom igazi céljait. Ezért a kihallgatása során lefojtatott kemény vita, és az azt rögzítő jegyzőkönyvek jobb megértése végett olvasóink számára is célszerű, ha előbb röviden felvázoljuk a második világháborút megelőző történelmi helyzetet, bemutatjuk a főbb szereplőket, és elemezzük a HÁLÓZAT által mozgatott háttérerők stratégiáját.

A nemzetközi fináncoligarchia HÁLÓZATA

Kezdjük a legfontosabb szereplő, a HÁLÓZAT, bemutatásával. A világ szupergazdag pénzdinasztiái által létrehozott, és több száz éves múltra visszatekintő HÁLÓZAT, olyan sok rejtett szállal, sűrűn egybekapcsolódó hierarchia, amely a háttérből irányítja az időközben globálissá növekedett pénzhatalom széleskörű intézményrendszerét. A pénzvagyontulajdonosoknak ez a magánkézben lévő világrendszere napjainkban már uralja a fejlett ipari államok politikai rendszerét, és csekély kivételtől eltekintve a világgazdaság egészét. A pénzügyi ellenőrzésnek ezt a globális rendszerét a HÁLÓZAT vezetői hierarchiája elsősorban rejtett kapcsolathálója, az illuminátus szabadkőművesség, valamint az általa létrehozott központi bankok segítségével irányítja. A HÁLÓZAT felső és ismeretlenségbe burkolódzó vezetői a demokratikus államok ellenőrzése alatt nem álló központi bankok segítségével, feudális módon kontrollálják az egyes államok gazdaságát és politikai rendszerét, összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott nemzetközi magántalálkozókon és konferenciákon fogadnak el. A HÁLÓZAT-hoz kapcsolódó több száz szervezet közül most csak annak a szemléltetésére nevezünk meg néhányat, hogy világosabb legyen, konkrétan mire utalunk: Az "500-ak Tanácsa", a "300-ak Bizottsága", a "Club of Isles", a brit "Round Table", "The Milner Group", a "Cliveden Set", "The Hermetic Order of the Golden Dawn" és "Royal Institut of International Affairs", az amerikai "Council on Foreign Relations", "Trilateral Commission" és "Skull and Bones Society", a világ legfontosabb pénzügyi és politikai vezetőit magában foglaló "Bilderberg Csoport" és még sok hasonló, igazi tevékenységét rejtegető, titkos és féltitkos szervezet. Ezek nagy része teljesen elzárkózik a nyilvánosságtól, vagy másnak mutatja magát, mint ami valójában. Ugyanez mondható el HÁLÓZAT részét képező olyan klubok rendszeréről, mint, pl. a "Hells Fire Club", a Rotary és Lions klubok, vagy a világ irányítását szolgáló stratégia és taktika kidolgozását végző olyan "think-tank"-ek, - gondolati műhelyek - százai, mint a Tavistock Institut, a Római Klub, Mont Pelerin Society, a "Hudson Institute", "Institute for Policy Studies", "Institute for World Order", "The Atlantic Council of the United States" és még sok más hasonló szervezet. A HÁLÓZAT részét alkotják a milliárdos nagyalapítványok, és a kisebb alapítványok ezrei. A HÁLÓZAT irányítja a magas fokú szabadkőművesek, elsősorban az illuminátusok, útján a különböző szabadkőműves irányzatokhoz tartozó páholyokat. A HÁLÓZAT szerves részét alkotják a Szocialista Internacionálé, és a különböző irányzatú internacionálék is, mert valamennyinek a vezérkarában kulcsszerepet töltenek be képviselői, rendszerint a színfalak mögött. A HÁLÓZAT gondolati műhelyeiben dolgozták ki a versaillesi és párizsi békeszerződések, a Népszövetség, az ENSZ, a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, a NATO, az Európai Unió, az Európai Monetáris Unió, az Európai Központi Bank és több más fontos nemzetközi szervezet alapokmányának a koncepcióját és az alapokmányok tervezetét. Elfogadásukkor általában ott voltak - államaik hivatalos képviselőiként - maguk a tervezetek fogalmazói is.

A HÁLÓZAT azonban nem ennyi, hanem ennél jóval több. A HÁLÓZAT a nemzetközileg intézményesült magánpénzvagyon sűrű szövedékű globális rendszere és hatalmi apparátusa: egy háttérből központilag irányított, integrált, fegyelmezett és olajozott gépezet. Azért tudunk róla keveset, mert legfőbb működési elve a maximális titoktartás. Van ereje ahhoz, hogy ezt a titoktartást kikényszerítse. Egyes - de már csak második és harmadik vonalbeli - képviselői az államok vezető politikusaiként, nemzetközi közjogi és magánjogi szervezetek tisztségviselőiként, diplomatákként, pártvezérekként, korporációs birodalmak és pénzintézetek elnökeiként, igazgatóiként, nagytekintélyű nemzetközi szakértőkként megjelennek a nyilvánosság előtt. Látható pozíciójukat azonban csak formailag a demokratikus eljárásoknak, ténylegesen a HÁLÓZAT-ban viselt rangjuknak köszönhetik, és ha rosszul képviselik megbízóik érdekeit, akkor a HÁLÓZAT le is váltja őket. Kifelé mindez a demokratikus formák betartásával, de érdemben a színfalak mögött, titkos magántalálkozókon, csendes szobák mélyén, esetleg bizalmas telefonbeszélgetések útján történik. A legszűkebb felső vezetőcsoport tagjai, akiktől a kezdő impulzusok jönnek, és akik a végső szót kimondják, - akiket Rakovszkij is csak "AZOK"-nak nevez - szinte mindig inkognitóban maradnak. A rájuk vonatkozó legfőbb előírás, hogy "Ők nem is léteznek". Mivel az írott és elektronikus sajtó döntő része is a HÁLÓZAT tulajdonában van, vagy ellenőrzése alatt áll, ezért azok sem tájékoztatnak a tevékenységéről. Így, többek között a Bilderberg Csoport 1954 óta rendszeresen megtartott, és a világ sorsát meghatározó, olyan fontos kérdéseket megvitató tanácskozásairól, - mint pl. az olajár világpiaci árának a négyszeresére emelése 1973-ban, vagy a kamatlábak háromszorosára emelése 1979-ben, - sem, adott a világsajtó egyetlen egyszer sem érdemi tájékoztatást. Csupán azt írták meg, vagy sugározták néhány közhelyet tartalmazó mondatban, - ha egyáltalán közöltek valamit - ami már amúgy is kiszivárgott. Ezért csak több éves késéssel lehetett és lehet a töredék információk összerakásából, és az így nyert ismereteknek a bekövetkezett eseményekkel történő összevetéséből kikövetkeztetni, miről is tanácskoztak és döntöttek a világ legnagyobb hatalmú személyiségei nagy titokban. A világ közvéleménye ki van szolgáltatva. Hiszen ami nincs a rádióban és a televízióban, nincs a világlapok hasábjain, az az emberek fejében sincs. Ennek következtében a HÁLÓZAT szubjektíven nem létezik a számukra. Objektív hatásaiban azonban nagyon is jelen van az életükben, és egyre jobban meghatározza sorsukat.

A HÁLÓZAT tehát nem egy maroknyi "összeesküvő" megmosolyogható csoportja, hanem a már korábban is létezett, a 18. században viszont nemzetközileg is megszerveződött pénzoligarchia, több mint 230 éves múltra visszatekintő, nagy hagyományú és sok tapasztalattal rendelkező autonóm intézményrendszere, a világtörténelem önálló célokkal, stratégiával és taktikával rendelkező szereplője, saját külpolitikával, pénzügyi- és gazdaságpolitikával. A fináncoligarchia saját politikája rendszerint az egyes államok politikájának a köntösében jelenik meg. A multinacionális és multikulturális pénzoligarchiának ezt a HÁLÓZATÁT nem valamiféle etnikai hovatartozás, hanem a pénzhatalom birtoklásán alapuló érdekközösség, az ebből fakadó egyeztetett politikai stratégia és hatalmi-igény, a közös rejtőzködés szükségessége, és a koordinált cselekvés tartja össze. A HÁLÓZAT "láthatatlansága", mimikrije, biztonságos és hatékony működésének az egyik legfontosabb előfeltétele. A nemzetiszocialisták és mindenféle szélsőjobboldaliak nagy, és ártatlan emberek millióinak sorsát tragikusan érintő tévedése és bűne volt, amikor ezt a nemzetközi pénzrendszert kisajátító csoportot, és kapcsolati rendszerét, - amely bizonyíthatóan számos különböző néphez és országhoz tartozó pénzvagyontulajdonost és hatalmi ambícióval rendelkező elitet egyesít - egyetlen etnikummal azonosították. A HÁLÓZAT létezését nem etnikai alapon működő rendszerként kell felfogni. Ebben az uralmi rendben egy privilegizált csoport a magánpénzrendszer globális monopóliuma segítségével gyakorolja az uralmat úgy, hogy magánellenőrzése alá vonta a csak szuverén államokat megillető felségjogokat: a pénzkibocsátást, a kamat- és árfolyamszabályozást, a monetáris politika teljes eszközrendszerét. Ez a rendszer a magánpénzvagyon koncentrálódása révén alkalmas arra, hogy egy szűk elit irányíthassa a világgazdaságot, és általa a nemzetközi politikát. Ennek a rendszernek a központjában a leggazdagabb pénzdinasztiák állnak, mint haszonélvezők, és mint a hatalmat végső soron kézbentartó irányítók. Azt a tényt azonban, hogy ezek között vezető szerepe van az évszázados tapasztalatokkal rendelkező nemzetközi pénzdinasztiáknak, amelyek származásilag egyik vagy másik nép elitjéhez kapcsolhatóak, súlyos tévedés úgy értelmezni, hogy az adott pénzügyi elit azonos azzal a néppel, amelyből származik, vagy azzal az országgal, amelynek a polgára. A nemzetközi pénzoligarchia soknemzetiségű és eredendően kozmopolita, mert a pénzvagyon rendszere is nemzetek feletti és kozmopolita. Éppen ezért a transznacionális fináncoligarchiát teljesen értelmetlen bármelyik néppel azonosítani, és ugyanilyen értelmetlen egy konkrét etnikum vagy nép valamiféle "világösszeesküvését" feltételezni. Egyik hús-vér nép sem felelős a HÁLÓZAT által működtetett rendszerért, az általa kirobbantott konfliktusokért, az uzsoracivilizáció elterjesztéséért, a munkával megtermelt érték kamattal történő elvonásáért. Megengedhetetlen csúsztatás egy konkrét népet, vagy etnikumot, felelőssé tenni egyes pénzdinasztiák, vagy a HÁLÓZAT egészének a tevékenységéért. A kollektív bűnösség és felelősség feltételezése ebben a vonatkozásban is teljességgel elfogadhatatlan, tudományosan és morálisan egyaránt.

A HÁLÓZAT esetében elsősorban a globális pénzrendszer mechanizmusainak és automatizmusainak az arctalan uralmával állunk szemben. A rendszert természetesen emberek alakították ki, és önző érdekeiket követő konkrét személyek hierarchiája működteti, de soha nem egy bizonyos nép vagy nemzet. A HÁLÓZAT használja eszközként a népeket és az általa ellenőrzött államokat, de fordítva ez már nem igaz. Nemcsak a népek, de ma már a kormányok sem tudják a saját érdekükben működtetni a teljesen függetlenedett magánpénzrendszer gépezetét. A népek - legyenek azok vérségi származáson alapuló nemzetek, vagy állampolgári kötelékek által összefűzött országlakók, - a békés munka lehetőségét kívánják, és azt, hogy munkájuk eredményét sem nyílt katonai-adminisztratív erőszakkal (ahogyan ezt a KOMINTERN kommunista nemzetközi forradalmárai tették), sem a formális demokráciába elrejtett eladósítással és kamatfizetésre kényszerítéssel (ahogyan ezt a KAPINTERN pénzmonopolista oligarchiája, befektető pénzemberei és bankvezérei ma teszik), ne lehessen elvenni tőlük. A HÁLÓZAT arctalan pénzrendszere és azok az elitek, amelyek ennek a rendszernek a kizsákmányoló, elnyomó mechanizmusait működtetik - a történelem tényei szerint - nincsenek tekintettel a társadalmi igazságosságra és a hagyományos értékekre. A csak pénzben gondolkodó, egydimenziós csőlátásuk következtében, kizárólag vagyonuk és hatalmuk növelését tartják szem előtt. A globális pénzarisztokrácia uralmi törekvései ezért elkerülhetetlenül feszültséget, félelmet, irigységet és gyűlöletet keltenek, nemcsak az egyes emberekben, de a népek között is. Ez pedig ellenálláshoz, végső soron háborúhoz vezet. Ilyen háború volt a 2. világháború is.

Terv a dinasztikus államok átalakítására Európában

A HÁLÓZAT több évszázad alatt, fokozatosan fejlődött ki és többször lényegesen átalakult, amíg jelenlegi formáját elérte. Először Angliát hódította meg a 17. században, ellenőrzése alá véve az ország pénzrendszerét, bankjait, gazdasági és politikai életét. Kialakult a City of London, mint hatalmi központ, amely létrejötte óta - a háttérből való befolyásolással - a parlamentet és az uralkodóházat is irányítja. Ezt követte a pénzrendszer átvétele Franciaországban, majd pedig segítségével az 1789-es forradalom kirobbantása. Napóleon félretételével azóta is a HÁLÓZAT irányítja diszkréten ezt az országot a pénzügyi kontroll közvetett és kifinomult eszközeivel. A számos miniállamra szakadt német birodalom ellenőrzés alá vételére 1770-ben a HÁLÓZAT akkori vezetői megbízást adtak a neves frankfurti bankárnak, Moses Mendelsohnak, valamint Adam Weishauptnak, az ingolstadti jezsuita egyetem tanárának, az illuminátus rend megalakítására. Hatévi gondos előkészítés után, 1776. május 1-én, Weishaupt formálisan is megindítja az illuminátus rend működését. A rend célja az volt, hogy a világon akkor létező különböző szabadkőműves páholyok és titkos társaságok irányítását titokban átvegye és felhasználja a HÁLÓZAT céljainak az elérésére. A szabadkőművesek és az illuminátusok szövetségét az 1782. július 16-án véget ért, Wilhelmsbadban tartott titkos találkozón pecsételték meg. (Több kutató is ezt nevezi az első kommunista internacionálé tényleges megalakulásának.) Az itt megkötött paktumnak a segítségével létrejött a különböző titkos társaságok és a szabadkőműves páholyok szövetsége, és lehetővé vált mintegy hárommilliót kitevő tagságuk egy központból történő közvetett irányítása. A szigorúan titkos wilhelmsbadi találkozón elfogadott döntésekről nem sok került nyilvánosságra, mert a résztvevőknek meg kellett esküdniük az abszolút titoktartásra. A francia szabadkőműves de Virieu gróf, amikor megkérték, hogy ismertessen néhány Wilhelmsbadban elfogadott határozatot, a következőt válaszolta: "Nem adhatok róluk felvilágosítást. Csak annyit mondhatok, hogy az elfogadott döntések sokkal komolyabbak, mint bárki is képzeli. Az itt beindított terv olyan tökéletesen ki van dolgozva, hogy sem a monarchiának, sem az egyháznak nincs lehetősége az előle való megmenekülésre."/1/ Egy másik résztvevő, Saint Germain grófja, pedig figyelmeztette a találkozó után a francia uralkodópárt a monarchia megdöntésére szőtt összeesküvésről. Tanácsát azonban nem hallgatták meg a párizsi királyi udvarban. A wilhelmsbadi tanácskozásról - a szigorú titoktartás ellenére - kiszivárgott hírek hatására a bajor nagyherceg 1785. októberében razziát tartott von Zwacknak, Weishaupt helyettesének, a lakásán. A számos lefoglalt okmány között megtalálták az illuminátusok tervét az európai dinasztiák uralmának a megdöntésére és az új világrend létrehozására. A bajor kormány fehér könyvet állított össze a kezébe került dokumentumokból és megküldte Európa valamennyi uralkodójának. Az illuminátus rendet hivatalosan ugyan betiltották, de Weishaupt csak illegalitásba vonult egy átmeneti időre. Az illuminátusok hamarosan ismét megjelentek, de most már a "Német Egység" mozgalmának a fedőszervezete alatt. Itt hangzott fel először a HÁLÓZAT híres jelmondata, a népek megtévesztését szolgáló, soha be nem tartott csatakiáltás: "Szabadság, Egyenlőség, Testvériség."

A HÁLÓZAT Olaszországot a Giuseppe Mazzini irányítása alatt álló Carbonari Mozgalom segítségével, és az olasz egység megteremtésével vette az ellenőrzése alá. Az 1871 után - akarata ellenére - létrejövő egységes Németország, és a 19. század utolsó évtizedeiben vele szövetkezett katolikus Habsburg Monarchia, azonban egyre nagyobb fenyegetést jelentett a HÁLÓZAT által elképzelt új európai rend számára. Ugyancsak útjában volt a jobbágyfelszabadítást követően gyors ipari fejlődésnek indult Oroszország, tekintélyuralmi rendszerével, ortodox keresztény kultúrájával, hatalmas területével és embertömegével. Zavarta az is, hogy ez az eurázsiai ország ellenállt annak, hogy a saját ellenőrzése alá vonhassa pénzügyi rendszerét. Oroszországot bolsevik ügynökei segítségével vette az ellenőrzése alá. (Ennek részletei elolvashatók a Leleplező 2/1999 számában.) A HÁLÓZAT-nak azért kellett ezeket a hagyományos dinasztikus államokat lebontania, hogy helyébe a maga politikailag liberális-kozmopolita, gazdaságilag pedig pénzmonopolista rendjét kiépíthesse, amely aztán lehetővé teszi ezen országok pénzrendszerének a magánellenőrzés alá vételét. Ugyanis a liberális demokrácia a legalkalmasabb a pénzrendszeren és kamatszedésen alapuló monopolista elituralom álcázására, az adósságfüggéssel történő kizsákmányolás rendszerének a szabadság rendjeként való feltüntetésére. A formális demokráciában a választott és csak rövid ideig kormányzó politikusok szükségszerűen függőhelyzetbe kerülnek a nem változó pénzoligarchiával szemben, amely gazdasági és pénzügyi hatalmának a túlsúlyával, így vagy úgy, de mindig be tudja juttatni a maga embereit a kormányzati pozíciókba, és érvényt tud szerezni akaratának.

Különösen sok gondot okozott a HÁLÓZAT-nak a spekulatív pénzgazdasággal szemben a termelőgazdaságnak elsőbbséget nyújtó Németország gyors gazdasági fejlődése éppen akkor, amikor az angol gazdaság, a brit birodalomból húzott extraprofitja ellenére, pontosan a HÁLÓZAT reálgazdaság-ellenes, élősködő pénzrendszerének a dominanciája miatt, hanyatlásnak indult. A Berlint Bagdaddal összekötő vasút megépítésének a terve a 19. század végén, a közel-keleti olaj egyre fontosabbá válásának az idején, azzal fenyegetett, hogy létrejön egy német irányítás alatt álló hatalmas ipari térség, amely nem a kamatszedő pénzrendszeren, hanem a termelő gazdaság elsőbbségén alapul, és ahol az uzsorás pénztőke, és vele a HÁLÓZAT szerepe és hatalma is leértékelődik. Ezért a HÁLÓZAT valamennyi eszközrendszerét felhasználva kidolgozta azt a tervet, hogy szembenálló katonai blokkok létrehozásával, háború útján egymással semmisítteti meg riválisait. Ezért már az 1890-es években oktatták a londoni szabadkőműveseknek, hogy miért van szükség egy általános háborúra, annak milyen lesz a lefolyása és milyen hatalmi átrendeződést fog eredményezni. Erről Rudolf Steiner, 33-as fokozatú szabadkőműves, az antropozófia megalapítója számolt be 1916-ban, Bázelban tartott egyik előadásában. A dinasztikus birodalmak lebontásához szüksége volt a HÁLÓZAT-nak nemcsak a katonai tömbökre, hogy sakkban tartsák és felőröljék egymást, de a forradalmi mozgalmakra is, hogy belülről gyengítsék és ássák alá ezen országok stabilitását, továbbá a kis népek nacionalizmusának a felkorbácsolására is. A mini-nacionalizmusok a világháború alatt és után hatékonyan hozzájárultak az olyan soknemzetiségű államok felbomlasztásához, mint az Osztrák-Magyar Monarchia és a cári Oroszország.

A HÁLÓZAT és a bolsevikok együttműködéséről már részletesen tájékoztattunk a Leleplező 1999. novemberi számában. Németországi tevékenységének részletes ismertetésére majd később kerül sor. Most csupán arra utalunk, hogy a Németország egyedüli háborús felelősségére vonatkozó nézetek ugyanúgy nem állják ki az elfogulatlan vizsgálódás és a valóság próbáját, mint a porosz militarizmusnak, a junker arroganciának, a háborús uszító, gonosz német császárnak, sőt az egész német népnek a démonizálása. A méreteinél, geopolitikai helyzeténél, gazdasági erejénél, tudományos-technikai felkészültségénél és katonai erejénél fogva a kontinentális Európa vezetésére predesztinált Németországot a HÁLÓZAT-nak mindenáron meg kellett gyengítenie, ha nem akart lemondani a kamatszedő pénzrendszer ellenőrzésén alapuló, monopolista világrend kialakításáról, amely biztosíthatja számára a világ feletti hegemónia jövőbeni megszerzését és megtartását. Az Egyesült Államok pénzügyi rendszerét, 130 évi kemény küzdelem után, 1913-ban sikerült a HÁLÓZAT-nak a saját ellenőrzése alá vonnia a Federal Reserve Systemnek, - egy általa alakított és a mai napig a tulajdonában lévő magánkartellnek - az Amerikára való rákényszerítésével. Mindez az amerikai alkotmány rendelkezéseinek a nyílt megszegésével történt, mivel az alkotmányt megfogalmazó alapító atyák nem engedték meg az Egyesült Államok törvényhozásának, hogy a Kongresszust kizárólag megillető jogokat kikölcsönözhesse magánszemélyek számára. Ahhoz, hogy ezt a Kongresszus megtehesse, módosítani kellett volna először az alkotmányt. Ennek azonban olyan szigorú feltételei vannak, amelyeket az amerikai polgárok és az egyes tagállamok ellenállása miatt soha nem lehetett volna teljesíteni. Ezért nem maradt más a HÁLÓZAT számára, mint a törvényhozók egy részének a megvásárlása, valamint az amerikai nép tudatos megtévesztése és félretájékoztatása a pénzrendszer magántulajdonbavételének messze ható és súlyos következményeiről.

A HÁLÓZAT mindig is monopolista eszközökkel gyakorolta hatalmát. Érthető, hogy ezért egy - az irányítása alatt álló - szupervilágmonopólium létrehozására törekedett. Ennek a stratégiai célnak az egyik lehetséges megvalósítása a kommunista világrendszer forradalmi úton való létrehozása volt. A HÁLÓZAT a pénz és a korporációk magánmonopóliumai révén uralkodik ma is a liberális államokban, a szabadság látszatát keltő demokratikus formák betartásával. Minél erősebbek, - koncentráltabbak és centralizáltabbak - ezek a monopóliumok, annál nagyobb a HÁLÓZAT hatalma. A legnagyobb monopólium a mindent államosító kommunista diktatúra totális állama. A legtökéletesebb, leghatalmasabb szupermonopólium pedig a globális kommunista diktatúra totális világállama lett volna, természetesen a HÁLÓZAT ellenőrzése alatt. Ez volt az illuminátusok programja, beleértve Weishauptot, Marxot, Lenint, Sztálint és utódait is. A HÁLÓZAT ma már egyértelműen a manipulált demokratikus formák között működő Globális Uniót és a benne működő pénzrendszer magánmonpóliumát részesíti előnyben. Ez biztosítja számára a legbiztonságosabb mimikrit, az arctalanságot és autokratikus hatalmának elrejtését a demokratikus kulisszák mögé. A kommunista kísérlet több okból is túl veszélyesnek bizonyult. Ellenőrzése - többször is - csaknem teljesen kicsúszott a HÁLÓZAT kezéből. Első számú bolsevik ügynökét, Trockijt, először Lenin szorította a másodhegedűs szerepébe, majd Lenin halála után pedig egy középszerű politikus, Sztálin, állította félre. A cári titkosrendőrséggel - az Ochránával - is együttműködő, bűnöző múltú kaukázusi bolsevikvezető, - egykori bankrabló és rendőrspicli, - pontosan gátlástalansága és gengszter módszerei révén "a rendőrművészet példátlan zsenijének bizonyult", ahogyan Rakovszkij kifejezte magát Kuzminnak./2/ Először csak száműzte, aztán pedig - 1940-ben, mexikói száműzetésében - pedig meg is gyilkoltatta ügynökeivel Trockijt. Ami azonban még súlyosabb bűnnek számított a HÁLÓZAT szemében az az volt, hogy kibújva az ellenőrzése alól saját személyi diktatúráját és zsarnoki rendszerét építette ki. A nemzetközi pénzoligarchia stratégiáját szolgáló világforradalom helyett, személyi diktatúrájának és a nemzeti bolsevizmusnak adott elsőbbséget. Sztálin a 2. világháború után kötött megállapodásokat is sorra megszegte. Később a Szovjetunió nukleáris fegyverei is állandóan veszélyessé tették a kísérletezést a kommunizmussal. A HÁLÓZAT ezért a szovjet kísérlet lezárása mellett döntött, annál is inkább, mert a nemzetközi pénzrendszer kisajátításával, és ennek a pénzrendszernek a kezében lévő központi bankok útján történő működtetésével, időközben sokkal hatékonyabb, biztonságosabb és szalonképesebb módot talált egy globális méretű monopolrendszer kialakítására, és a világpolitikában játszott hegemón szerepének a megerősítésére.

Miért segítette a HÁLÓZAT hatalomra Hitlert?

A Hálózat által gondosan előkészített első világháború és az azt lezáró versaillesi szerződések nélkül - amelyeket a HÁLÓZAT képviselői fogalmaztak, és amelyek elsősorban a nemzetközi fináncoligarchia érdekeit, valamint stratégiai céljait tartalmazták - a nemzetiszocialisták soha nem kerülhettek volna hatalomra Németországban. Hitler és a hitlerizmus Versailles-ban született. A minden elfogadható mérteken felüli jóvátételi kötelezettségek alatt nyögő weimari Németországot a többi országnál is jobban sújtotta az 1929-ben kirobbant gazdasági világválság. A HÁLÓZAT erős embert akart az ország élére, aki stabilizálja az országot, és biztosítani tudja a jóvátétel teljesítéséhez felvett hatalmas hitelek adósságszolgálati terheinek a viselését. Hitlert nagy összegekkel segítették nemcsak olyan iparmágnások, mint Gusztáv Krupp, Karl Duisberg vagy Fritz Thyssen, de még a Hohenzollernek is támogatták abban a reményben, hogy esetleg visszatérhetnek a német állam élére. A HÁLÓZAT könnyűszerrel megakadályozhatta volna Hitler hatalomra kerülését, ehelyett azonban olyan financiális helyzetet teremtett, amely szavatolta a német bakrendszer fizetésképtelenségét és a gazdasági élet összeomlását. A válságos helyzet kialakításában kulcsszerepe volt az amerikai Morgan bankháznak, valamint a Bank of England elnökének, Montagu Normannak. Az említett két bank útján a Wall Street és a City of London, a HÁLÓZAT két központja, 1931-ben hitelembargót kezdeményezett Németország ellen. Montagu Norman, a Bank of England elnöke és Benjamin Strong, a FED new yorki elnöke, azt is megakadályozta, hogy a Dr. Wilhelm Lautenbach német pénzügyi szakértő által kidolgozott terv, amely kiemelt szerephez juttatta a kereskedelmi váltókat a fizetési rendszerben, elfogadásra kerüljön. Hitler hatalomra kerülése után már hatékonyan támogatták ugyanezt a tervet, ugyanezek a bankvezérek. Többek között ez a terv volt az, amelynek segítségével a nemzetiszocialisták rövid idő alatt hat és félmillióról az egy ötödére tudták csökkenteni a munkanélküliséget.

Ezekben a kritikus időkben a HÁLÓZAT egyik legfontosabb megbízottja Berlinben Hjalmar Schacht, a Wall Street bizalmát élvező bankvezér volt, aki 1930. márciusában azért mondott le a Reichsbank elnöki tisztéről, mert így akarta megakadályozni, hogy egy svéd üzletember áthidaló hitelhez juttassa az angolszász hitelembargó miatt fizetésképtelenné vált német bankrendszert. Lemondása után minden idejét annak szentelte, hogy pénzügyi támogatást szerezzen Londonban és New Yorkban a Németország élére kiszemelt náci vezérnek. A magasrangú szabadkőműves Hjalmar Schacht azon kevesek közé tartozott, aki nyíltan megmondta magáról, hogy beavatott testvér. Schacht egyébként már 1926 óta támogatta pénzzel az NSDAP-t, Hitler pártját, és ugyancsak ő volt az, aki meggyőzte az akkor még szkeptikus német iparmágnásokat, hogy álljanak Hitler mellé.

A City of London által ebben az időben folytatott politikát így foglalta össze tömören 50 évvel később David Stirling ezredes, a brit Speciális Légiszolgálat elit egységének megalapítója, egy privát beszélgetés során: "A legnagyobb hiba, amit a britek elkövettek, az a feltételezésük volt, hogy kijátszhatják a Német Birodalmat Oroszország ellen, abban a reményben, hogy majd mind a ketten elvéreznek az egymással vívott küzdelemben."/3/ a legfelsőbb londoni körökben is támogatták Hitlert. Közéjük tartozott Neville Chamberlain miniszterelnök, a müncheni szerződés aláírója és egyik legfőbb tanácsadója Philip Kerr, a későbbi Lord Lothian, aki a Cecil Rhodes által alapított "Round Table" egyik vezetője volt. Lord Beaverbrook, és a tulajdonában lévő brit lapok is Hitler mögé álltak. Hitler legbefolyásosabb angol támogatója azonban kétségtelenül VIII. Edward volt, aki néhány hónapig Anglia trónját is elfoglalta, és aki lemondása után, mint Windsori Herceg, Bahama kormányzója lett. Edwardot egyébként ugyanazon a napon, 1936. január 20-án, koronázták az Angol Szabadkőművesek Nagy Mesterévé, amikor királlyá is megkoronázták. /4/

Schacht, Hitler egyik legközelebbi munkatársát, Alfréd Rosenberget, már 1924-ben bemutatta a nagyhatalmú Montagu Normannak. Rosenberg a londoni Schroeder Bank elnökével is tárgyalt. Ez a bank szoros kapcsolatban állt a new yorki Schroeder Bankházzal és Kurt von Schröder báró kölni bankjával. Amikor Schröder báró és Schacht 1931-ben felkérték a német ipari és pénzügyi vezetőket, hogy támogassák Hitlert, azok csak azt kérdezték, hogy a nemzetközi pénzvilág, elsősorban Montagu Norman, hajlandó lenne-e egy Hitler által irányított német kormányt támogatni? 1932. január 4-én von Schröder báró kölni villájában került sor Schröder, Hitler és von Papen első titkos találkozójára. Ekkor már von Schröder finanszírozta titokban a náci pártot egészen Hitler hatalomrakerüléséig. Pontosan rá egy évre, ugyanezen a helyen, ismét találkozott Hitler, von Papen és von Schröder. Ekkor határozták el, hogy megbuktatják von Schleicher tábornok tehetetlen kormányát, és egy jobboldali-konzervatív koalíciót segítenek hatalomra. Január 30-án Hitler már kancellár volt.

Miközben Hitler és mozgalma számára dőlt a pénz, a Bank of England, a HÁLÓZAT egyik legfontosabb intézménye, nem volt hajlandó hitelt nyújtani Németországnak a kritikus 1931-es esztendőben. Ezzel olyan pénzügyi és gazdasági válságot okozott, amely németek millióit kergette a kétségbeesésbe és a nemzetiszocialisták karjaiba. Amikor aztán Hitler hatalomra került, Montagu Norman gondoskodott róla, hogy a Bank of England azonnal hitelekkel siessen a támogatására. 1934. májusában Norman személyesen járt Berlinben, hogy az új rezsimet titkos megállapodásokkal pénzügyileg stabilizálja. Hitler hálásnak bizonyult és Norman meghitt barátját, Hjalmar Schachtot, nemcsak a Reichsbank élére helyezte vissza, de egyszemélyben pénzügyminiszterré is kinevezte. Schacht egészen 1939-ig a Reichsbank elnöke volt.

Arról, hogy a Wall Street, különösen a Rockefeller tulajdonban lévő Standard Oil Company, mennyit fektetett be Németország és a német hadiipar talpra állításába, Antony Sutton, a Stanford Egyetem tanára és a Hoover Intézet kutatója egész könyvet írt. A Wall Street vezető bankárai segítségével lett a világ legnagyobb vegyipari óriása az I. G. Farben, amely még 1943-ban is együttműködött az olyan Rockefeller érdekeltséghez tartozó vállalatokkal, mint pl. a Standard Oil Company.

Bernhardt holland herceg, a Royal Dutch Shell főrészvényese, magas rangú szabadkőműves, a Bilderberg tanácskozások megszervezője, szintén támogatta Hitlert. Amikor a Wehrmacht megszállta Hollandiát, Bernhardt kilépett a Hollandiai Nagypáholyból és SS tiszt lett. A háború befejeztével visszatért a szabadkőművességhez és ma is a Hágai Nagy Páholy tagja, mint 33-as fokozatú testvér. Bernhardt herceg meghívására 1954-ben a brit Round Table Társaság tagjai egy szupertitkos találkozóra gyülekeztek, amelyre a hollandiai Osterbeek Bilderberg nevű szállodájában került sor. Azóta ennek a társaságnak az évente egyszer vagy kétszer - továbbra is szigorúan titokban - tartott tanácskozásait Bilderberg Tanácskozásoknak nevezik, a résztvevőket pedig a Bilderberg Csoportnak. Ez a zártkörű csoport a HÁLÓZAT számára fontos és gondosan kiválogatott politikai, gazdasági és pénzügyi vezetőket tömöríti, hiszen a találkozókon a világpolitika legfontosabb stratégiai kérdéseit vitatják meg. Az itt hozott nem formális döntések aztán kötelezően megszabják a kormányok és nemzetközi szervezetek irányvonalát. A liberális demokrácia által hirdetett szent sajtószabadság képmutatását, álszentségét, jól szemlélteti, hogy ezekről a milliók sorsát érintő, rendkívül fontos tanácskozásokról a világsajtó nem ad tájékoztatást. A Hitlert szívvel-lélekkel támogató Bernhardt jelenleg a Szabadkőműves Legfelsőbb Tanács főfelügyelője és ma is gyakran részt vesz a neo-náci New Age mozgalom találkozóin.

Hitlert a HÁLÓZAT-hoz áttételesen kapcsolódó okkult társaságok is támogatták. Ezeket a Priory of Sion szabadkőművességhez tartozó olyan kvázi-szabadkőműves társaságok manipulálták, mint az Order of the Golden Dawn, az Ordo Templi Orientis (O.T. O.), és a müncheni Thule Gesellschaft. Ezek a rózsakeresztes társaságok a fehér, főleg az árja faj felsőbbrendűségét hirdették, és hozzájárultak a nemzetiszocialisták szélsőséges faji politikájának a kialakulásához. Az angolszász szabadkőművesség jelentős összegeket juttatott Hitlernek a Brit Királyi Külügyi Intézet (RIIA) és ennek a new yorki ikerintézménye, a Külkapcsolatok Tanácsa (CFR) tagjai által kontrollált bankokon keresztül. A báseli Nemzetközi Fizetések Bankja, a BIS, nemcsak továbbította ezeket a pénzeket Hitlerhez, de részt vett a Szovjetunió megtámadására készülő Németország hadiiparának a finanszírozásában is. A HÁLÓZAT-nak ez a fontos bázeli intézménye, azt kérte cserébe, hogy a náci vezér az általa elfoglalt valamennyi ország aranytartalékát juttassa el a BIS-hez, amit a Führer mindig meg is tett. (A Nemzetközi Fizetések Bankja, azaz a BIS, ma is meghatározó szerepet játszik a világ pénzrendszerének az irányításában, pl. ennek a banknak állt az élén a belga bárói rangra emelkedett Alexander Lámfalussy, mielőtt az Európai Monetáris Intézet igazgatója, majd pedig Frankfurtban felállított Európai Központi Bank első - ideiglenes - elnöke lett. Lámfalussy Sándor jelenleg a magyar kormány egyik legfontosabb gazdasági-pénzügyi tanácsadója.) a Priory of Sion irányzatú szabadkőművesség angliai vezérkara, amely a HÁLÓZAT, azaz a Round Table Society és a Cliveden Set, integráns része volt, kilenc hónapon át terveket dolgozott ki a brit külpolitika számára. Ezek célja segítségnyújtás volt ahhoz, hogy a londoni kormány miként vegye rá Hitlert a Szovjetunió megtámadására.

Az ismertetett tényekre és összefüggésekre támaszkodva már mi is válaszolhatnánk arra a kérdésre, hogy miért segítette hatalomra a HÁLÓZAT a náci diktátort. De térjünk most vissza Rakovszkijhoz, és vegyük közelebbről szemügyre, hogy ő 1938. januárjában hogyan válaszolt erre a kérdésre a Ljubjankában? Milyen érvekkel győzte meg kihallgatóját, az NKVD-s Kuzmin tábornokot, és rajta keresztül Sztálint, hogy eddigi fasisztaellenes, népfrontos politikáját feladva kössön paktumot Hitlerrel és osszák fel egymás között Lengyelországot?

Rakovszkij élete és letartóztatásának előzményei

H. G. Rakovszkij 1873-ban, a bulgáriai Kotelben született. Először bolgár állampolgár volt, majd amikor a Dobrudzsában fekvő családi birtok román fennhatóság alá került, román állampolgár lett. Középiskoláit Bulgáriában végezte, majd 1890-ben Svájcba költözött és a berni egyetem orvosi karán tanult. Itt diákként több éven keresztül szerkesztette a Szociál-Demokrát c. lapot. Itt ismerkedett meg Engelsszel és Wilhelm Liebknechttel, aki bevonta a Vorwarts c. lap kiadásába. Rakovszkij Liebknechten keresztül ismerte meg a német szociáldemokrácia vezetőit. Bernben érintkezésbe lépett az ott élő oroszországi marxista emigráció olyan neves képviselőivel, mint Plehanov, Akszelrod, Vera Zaszulics és Lenin. Rosa Luxemburg tanácsára marxista tanulóköröket szervezett. Ezután rövid ideig a berlini orvosi egyetemen folytatta tanulmányait, majd Angliában élt egy ideig. A franciaországi Montpellierben doktorált. Disszertációja, amelyben az orvostudomány és a társadalomtudomány kapcsolatát elemezte, nagy feltűnést keltett. Ezután a romániai Constantában katonaorvosként szolgált és közben könyvet írt a francia történelemről. Sokat publikált. Nemcsak a román és a bolgár munkásmozgalom problémáival foglalkozott, hanem neki kezdett az antiszemitizmus elleni vitairatának is, amely "A Dreyfus-ügy politikai jelentősége" címmel jelent meg. Ezután rövid időre az orosz fővárosban élő feleségéhez, Szent Pétervárra utazott. Az orosz rendőrség elől, amely zaklatta az akkor már ismert forradalmárt, kénytelen volt Romániába visszatérni. Még egy kísérletet tesz, hogy letelepedjen Pétervárott, de az orosz hatóságok kiutasítják az országból. Ekkor feleségével Párizsba utazott és joghallgató lett. 1902-ben ismét visszatér Oroszországba, de felesége halála után megint Párizs lett az otthona, ahol befejezi jogi tanulmányait.

Trockij és Rakovszkij 1903-ban ismerkedett meg. A két Grand Orienthez tartozó szabadkőműves forradalmár barátsága 1913-ban mélyült el, amikor Trockij meglátogatta Romániában, ahol Rakovszkij az apjától örökölt birtokán gazdálkodott, és egyben széleskörű forradalmi tevékenységet fejtett ki. Az internacionalista Rakovszkijt is megpróbáltatások elé állította az első világháború kitörése és a nemzetköziség helyett a nemzeti utat választó szociáldemokrácia válsága. Az 1915. szeptemberében megtartott zimmerwaldi nemzetközi szocialista konferencián aktív szerepet játszott Trockij oldalán, és tagja volt a kiáltványt szerkesztő bizottságnak is. Amikor 1916-ban Románia hadbalépett, Rakovszkijt, a balkáni szocialista munkásföderáció titkárát, letartóztatták. 1917 májusáig Iasi-ban raboskodott. A várost elfoglaló orosz csapatok parancsnoka - ekkor már a szabadkőművesekből álló Kerenszkij kormány áll Oroszország élén - Miljukov orosz külügyminiszter kérésére, kieszközli a tekintélyes Grand Orientes szabadkőműves Rakovszkij szabadonbocsátását. A bolsevik hatalomátvételt követően, 1917. decemberében belépett a bolsevik pártba, majd 1918. januárjában találkozik Petrográdon az ugyancsak magasrangú Grand Orientes szabadkőműves Leninnel, aki a Népbiztosok Tanácsa megbízottjaként Dél-Oroszországba küldi, hogy a Besszarábiát elfoglaló román erőkkel szemben megszervezze a szovjet ellenállást. Ezután átkerült Ukrajnába, ahol az ellenforradalmi erők leverését irányító kollégium, az ukrajnai CSEKA elnöke lett. Rakovszkijt nevezeték ki 1919. januárjában Szovjet-Ukrajna Népbiztosi Tanácsának elnökévé, és egyidejűleg ő töltötte be a külügyi népbiztos tisztét is. A hadikommunizmus idején ő lett az Ukrán Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsának az elnöke is. Közben beválasztották a bolsevikpárt központi vezetőségébe is. A széleskörű nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező Rakovszkij képviselte Szovjet-Oroszországot a génuai tárgyalásokon, ahol a küldöttség pénzügyi referense volt. A rapallói tárgyalásokon is ő volt a szovjet delegáció gazdasági szakértője. 1923-ban végleg diplomáciai pályára kerül. Kinevezése, a Lenin betegsége miatt egyre nagyobb hatalomhoz jutó Sztálin szándékai szerint, Trockij befolyását volt hivatva csökkenteni. Londoni nagykövet lesz, de a brit birodalom felbomlására vonatkozó - a HÁLÓZAT véleményével egyébként egyező - nézetei miatt az angol sajtó nem keltette jó hírét. Ennek ellenére eredményes diplomatának bizonyult, és 1924. áprilisában ő vezette a szovjet küldöttséget a szovjet-angol tárgyalásokon.

Rakovszkij 1923 őszén a baloldali ellenzékhez csatlakozott, és véglegesen elkötelezte magát Trockij irányvonala mellett, és az ellenzék egyik vezéralakja lett. 1925-ben már nem választották be a Központi Bizottságba, mert határozottan Sztálin ellenfeleként érvelt, elutasította a "szocializmus egy országban" tételt és a hangsúlyt továbbra is a nemzetközi forradalom ösztönzésére helyezte. 1925-ben Párizsban lett követ, de persona non gratá-nak nyilvánították Franciaországban, miután 1927. augusztusában aláírta a trockista ellenzék ama nyilatkozatát, amely az európai proletariátust felhívta a kapitalizmus megdöntésére. Ez év szeptemberében Trockijjal együtt kizárták a Komintern Végrehajtó Bizottságából, majd a XV. pártkongresszus után kizárták a bolsevik pártból is, és Asztrahánba száműzték "gazdasági szakértőként". Mivel könyvtára és archívuma a rendelkezésére állott, ezért az utópikus szocializmus kutatásába fogott. Minden nyomás ellenére kitartott Trockij és az ellenzék platformja mellett. Cikkeiben, vitairataiban újra és újra az elméleti szocializmussal szembesítette a korabeli szovjet valóságot. Rakovszkijt ezért a szibériai Baraulba száműzték, majd Jakutszban telepítették le. A trockista veterán azonban 1934 elején - levonva a következtetéseket Hitler hatalomra kerüléséből, - önkritikát gyakorolt és 1935-ben visszavették a pártba. Ezután az Egészségügyi Népbiztosságon a kutató intézetek munkáját irányította. 1937-ben, a második nagyszabású koncepciós per során az ő neve is elhangzott, hogy kapcsolatban áll a "trockista centrummal". 1937 nyarán letartóztatták. Hónapokkal később elismerte, hogy "kémtevékenységet" folytatott. Az 1938-as harmadik nagy koncepciós perben 20 évi börtönre ítélték.

A háborúra készülődő szovjetvezetés 1939-ben elhatározta, hogy a belügyi népbiztosság keretében NKVD-s hadosztályokat állítanak fel a GULAG táborok lakóiból speciális feladatok ellátására. Ezeket a gulag-foglyokból szervezett NKVD-s hadosztályokat és kisebb katonai egységeket, "fekete hadosztályoknak", "fekete egységeknek" nevezték, mivel ezeknek a katonái a hadsereg khakizöld egyenruhája helyett a gulag-táborok lakóinak a fekete egyenruháját viselték. A Szovjetunió felbomlását követően nyilvánosságra került, hogy az egyik ilyen feketehadosztály parancsnokát Hrisztyián Georgijevics Rakovszkijnak hívták. Csaknem bizonyos, hogy ez a hadosztályparancsnok azonos azzal a Rakovszkijjal, aki korábban a legfelső szovjet vezetéshez tartozott. Eddig életrajzírói is úgy tudták, hogy 1941 nyarán, 68 éves korában, nem tisztázott körülmények között, a börtönben halt meg. Más források szerint széleskörű tájékozottsága miatt végeztek vele a fogságban. Valójában azonban a fronton halt meg, és az ő - NKVD általi - kihallgatásának hosszú jegyzőkönyvét találta meg a német támadás után egy ukrán faluban a spanyol önkéntes Kék Hadosztály egyik tisztje.

A spanyol tiszt az ukrajnai parasztházban, a hosszú évekig az NKVD szolgálatában álló orvos, dr. Joszif Landovszkij holtteste mellett, egy sűrűn teleírt füzeteket tartalmazó füzetcsomót talált. Ezeket a füzeteket magával vitte Spanyolországba, ahol 1950-ben spanyolra fordították, és "Sinfonia en Rojo Major" (Egy vörös őrnagy szimfóniája) címmel Mauricio Carlavilla Madridban publikálta. A könyvet, amely riasztó hatást váltott ki, bizonyos körök azonnal és gondosan felvásárolták. Des Griffin amerikai kutató az 1970-es években az Egyesült Államokban is kiadta. Németül írott könyve (D. Griffin, Die Herscher, Luzifers 5. Kolonne, Vaduz, 1980) is tartalmazza a kihallgatási jegyzőkönyvet. Eddig még egyetlen szakember sem vonta kétségbe ennek a történelmi dokumentumnak a hitelességét. Nemcsak a jegyzőkönyv keletkezésének helye, ideje, és körülményei ismertek minden részletre vonatkozóan, hanem ismertek a szereplő személyek is. Ezen túlmenően a bekövetkezett történelmi események is hitelesítik a kihallgatási jegyzőkönyv tartalmát. A "mainstream", azaz hivatalos, főáramlathoz tartozó történetírás mellőzi Rakovszkij kihallgatási jegyzőkönyvét, de az úgynevezett revizionista történészek közül egyre többen hivatkoznak rá, mint kordokumentumra. (Des Griffin, Johannes Rothkranz, Heniz Scholl és mások.) Vannak olyanok is, akik kapcsolatot látnak - és nem is alaptalanul - a Rakovszkij által elmondottak, és a hírhedt hamisítvány, a "Cion bölcseinek a jegyzőkönyve" egyes gondolatmenetei között. Ez azt a látszatot keltheti, hogy a Rakovszkij jegyzőkönyv hitelessége is ugyanígy kétségbe vonható.

Hitelesítenek-e a történelmi események?

1999 őszén jelent meg az izraeli bírónő, Hadassa Ben-Itto, "A máig élő hazugság" című kiváló könyve magyarul, amely "A Cion bölcseinek a jegyzőkönyvei cáfolata" alcímet viseli. Ez a tudományos alapossággal elkészített mű minden kétséget kizáróan bebizonyítja, hogy a "Jegyzőkönyvek" csaknem kétharmada a múlt században élt francia jogász, Maurice Joly, remekül megírt és 1864-ben megjelent "Párbeszéd a pokolban"-jának a szó szerinti másolata, vagyis plágium. A hamisítók egyszerűen törölték az eredeti francia szövegből a Machiavellire és Montesquieu-re, illetve az allegorikus párbeszédre vonatkozó utalásokat, és a maradék szöveget egy "titkos zsidó vezetőség" találkozóinak a jegyzőkönyveiként tűntették fel. Hadassa Ben-Itto a Jegyzőkönyvek fennmaradó, harmadik harmadára vonatkozóan, számos új adatot közöl. A hamisítást Pjotr Ivanovics Racskovszkij tábornok, az Ohrana nyugati hírszerzőszolgálatának vezetője irányította. Ez ismert volt. De az már nem, hogy a konkrét feladatot két professzionális hamisító szakértő, kisebb részt Salomon Kogan és nagyobb részt Matvej Golovinszkij végezte el. Vitte gróf, a cári kormány nyugatbarát vezetője, azt is gyanította, hogy Ely de Cyon, az orosz pénzügyminiszter párizsi képviselője is részt vállalt a hamisítvány elkészítésében. Boris Lifschitz büntetőjogász, a "Jegyzőkönyv" kapcsán folyt berni per szakértője szerint, Vitte gyanúja megalapozott lehetett. Ely de Cyon, aki Franciaországban telepedett le, a tudományos pályát elhagyva, újságírással foglalkozott. Több olyan cikket írt, - mutatott rá Lifschitz - amelyben azzal vádolta meg a zsidókat, hogy a világuralom megkaparintása céljából összeesküvést szőnek a szabadkőművesekkel./5/ Racskovszkij egy másik párizsi munkatársa, Manaszevics-Manujlov is, igen nagy valószínűség szerint, részt vett a hamisítás kivitelezésében.

Az is megalapozott feltételezésnek tekinthető, hogy Hermann Goedsche Biarritz címen írt regényének az a fejezete, amely a "A prágai zsidó temetőben" címet viseli, közrejátszott a Cion Bölcseinek nevezett fiktív csoport kitalálásában. Joly eredeti műve huszonöt képzelt párbeszédet tartalmaz az olasz Machiavelli és a francia Montesquieu között. A főszerep az olasz tudósé, és a francia filozófus hangja egyre gyengül, rövid kérdésekre és megjegyzésekre korlátozódik. Hadassa Ben-Itto így összegezi véleményét Joly írásáról:

"Tragikus tény, hogy Joly könyve nemcsak az antiszemiták bibliája lett, hanem ördögi módon a diktátorok kézikönyve is. Joly azt akarta bemutatni, hogy az abszolutizmus milyen veszélyeket rejt magában. Figyelmeztetni szerette volna az embereket a demokrácia sebezhető voltára és arra, hogy a diktátorok milyen könnyedén kijátszhatják gyenge pontjait. Semmi másra nincs szükség, csak egy gazdasági válságra, egy kéznél lévő ellenségre, amely ellen a tömeg könnyen felheccelhető és egy olyan emberre, aki a nemzet megmentője pózában tetszeleghet. Joly nem sejthette, hogy könyve nem fegyver lesz a diktatúrák ellen, hanem épp ellenkezőleg: a diktátorok kézikönyvévé válik, a legveszélyesebb elméletek és módszerek forrásává, amelyek a következő évszázadban hozzá fognak járulni ahhoz, hogy az emberiség történelmének eddigi legszörnyűségesebb bűneit kövessék el. A könyv valódi hőse nem Montesquieu volt, hanem Machiavelli. Az ő hangja erősebben, tisztábban hallatszott, üzenete meggyőzőbb volt. Akiknek Joly a könyvét szánta, nem hallották meg az üzenetet, de a gonosz erők annál inkább. A Joly által olyan részletesen ecsetelt machiavellista receptet a hamisítók alapul vették a Jegyzőkönyvek elkészítéséhez, és Hitler felhasználta ahhoz, hogy megkísérelje uralma alá vonni a világot, és egyben igazolást nyerjen a történelem legjobban megtervezett és legmódszeresebb népirtásához."/6/

Ben-Itto idézett szavai mind igazak, mégis kiegészítésre szorulnak. Maurice Joly szabadkőműves volt, a Rózsakeresztes Rend tagja. Meghitt barátság fűzte Victor Hugohoz, aki ugyanezen rend tagja volt. A nagy francia író 1844-től 1885-ben bekövetkezett haláláig a Priory of Sion Nagy Mestere volt. Hugo Victor volt az, aki az 1848-as felkelést követően, az 1849-ben megtartott szabadkőműves békekonferencián, kiadta az "Európai Egyesült Államok" jelszavát. Maurice Joly-t Hugo Victor mellett szoros barátság fűzte Adolphe Isaac Cremieux-höz is, aki 33-as fokozatú szabadkőművesként a párizsi Mizraim Páholy legfelsőbb Tanácsának a tagja volt. Annak a Mizraim Páholynak az egyik nagyhatalmú vezetője, amelyiket a sionista-illuminátus Cagliostro alapított, és az Isis kultusz szerint működött. Bármennyire is hihetetlen, de tény az is, hogy Cremieux a rivális párizsi Grand Orient nagymestere is volt egyidejűleg, méghozzá a legnagyobb titokban. Hogy ez miért volt így, miért lehetett így, még nem sikerült teljesen kideríteniük a témával foglalkozó kutatóknak. Emellett 1864-1870-ig Cremieux az Alliance Israelité Universelle elnöki tisztét is betöltötte. Cremieux továbbá egyike volt azoknak, akik a Grand Orient-hez tartozó III. Napóleont a trónra juttatták. Cremieux azt remélte, hogy a császár cserébe őt nevezi ki Franciaország miniszterelnökének. Mivel ez nem történt meg, Cremieux III. Napóleon halálos ellensége, és uralmának vitriolos bírálója lett. Maurice Joly a Mizraim Páholy tagjaként pedig nemcsak osztotta Cremieux nézeteit, de mesterének páholytárs-szabadkőművesként az alárendeltje is volt. Cikkeit, amelyek Cremieux nézeteit visszhangozták, és a "Párbeszéd a pokolban" című könyvét felettesei engedélye nélkül nem is írhatta volna meg. Azt is feltételezhetjük, hogy a párbeszédek azokat a vitákat tükrözik, amelyek a Mizraim páholyon belül folytak. Ennek a témának a részletes kifejtésére azonban még visszatérünk a Leleplező további számaiban.

Most azonban ki kell térnünk arra kérdésre, amelynek a megválaszolásával Hadassa Ben-Itto végképp adós maradt: Miért követte a 20. század történelme a legfőbb irányok tekintetében az Ohrana hamisítványban rögzített programot? Csak nem a cári titkosrendőrség kormányozza a háttérből ma is a világot? Természetesen nem. De el kell gondolkodnunk, pl. azon, hogy a hamisítvány 20. párbeszéde leírja: milyen pénzrendszert kell létrehozni a világon, hogyan kell eladósítani az államokat, hogyan és miért kell örökös kamatfizetésre kényszeríteni őket? Ha tanulmányozzuk a fejlett ipari országok, Amerika, Európa és Japán jelenlegi pénzrendszerét, az szinte teljesen megegyezik azzal, ami ebben a hamisítványban le van írva. Ugyanez érvényes az 1990 után Magyarországon bevezetett pénzrendszerre is. Ben-Itto csodálkozik, hogy világszerte százezer számra fogy ez a hamisítvány ma is, és még a tiszteletreméltó japánok is hitelesnek hiszik. Az olvasók számára ennek a hamisítványnak a hitelesítését a történelmi valóság tényei, és a Jegyzőkönyvekben kifejtett program tagadhatatlan egybecsengése végzi el. Ha viszont helyreigazítjuk a "visszafelé hamisítás" módszerével a Jegyzőkönyveket, akkor egyszerűen törölnünk kell belőle az olyan utólag beleírt szavakat, mint "zsidó", "rabbi", "Sion bölcsei" "gój", és helyébe tennünk a HÁLÓZAT, "Komintern", "Kapinterm", "Nagy Mester", "szellemi elit", "pénzügyi és korporációs elit, "befektető pénzember", "központi bank elnöke", "Bilderberg Csoport és Titkársága", "Round Table Society", "Jekyll Island-i titkos tanácskozás", stb. elnevezéseket és máris elhalványul, sőt eltűnik a Jegyzőkönyvek antiszemita jellege, és kidomborodik helyébe egy uralomra törő transznacionális elit gondolkodásmódja, és stratégiai programja. Ha ezt megtesszük, akkor arra is magyarázatot kapunk: miért létezik az a jelenség, amelyet egyes szerzők "zsidók nélküli antiszemitizmusnak neveznek." Itt nem zsidókról, hanem a pénzhatalom rejtőzködő, sok-etnikumú HÁLÓZATÁ-ról, vagyis hálózatellenességről, anti-elitizmusról van szó. A transznacionális pénzügyi elitnek előnyös, ha ezt az elitellenességet antiszemitizmusnak nevezheti, hiszen ezzel csírájában elfojthat minden őt, valamint pénzrendszerét és uralmi módszereit érő bírálatot.

E sorok írójának az a véleménye, hogy fel lehet oldani "a hazug és mégis igaz" ellentmondását. A hamisítók tudtak a HÁLÓZAT létezéséről. Hiszen a hírszerzés és a felforgató tevékenység volt a szakmájuk. Ismerték a HÁLÓZAT-nak a pénzrendszer kisajátításán alapuló hatalmi igényét. Ismerték távlati céljait, stratégiáját, módszereit és eszközeit. Sokat tudtak szervezeteiről, titkos társaságairól, ezek tagságáról. Morális gátlásokat nem ismerő ügynökökként, mindazt, amit a HÁLÓZAT-ról megtudtak, többszörös csúsztatással és alantas politikai motívumoktól vezérelve, a zsidó származású elitre, a zsidó nép egészére akarták kenni. A hamisítók veszélyes csúsztatásait a következő, látszólag logikus, mégis bizonyíthatóan téves gondolatmenettel lehet szemléltetni: "a HÁLÓZAT mögött a nemzetközi pénzoligarchia húzódik meg. Ez a pénzoligarchia zsidó bankárokból áll. A zsidó bankárok azonosak a zsidó nép egészével, a zsidó vallással és kultúrával. A pénzhatalom harca a hegemóniáért a zsidó nép harca a világuralomért. A zsidók szabadkőművesek és a szabadkőművesek zsidók." Már volt róla szó, de fontossága miatt megismételjük: A HÁLÓZAT egyetlen néppel sem azonos. Sohasem volt az, mert kezdettől fogva számos nép elitjéből álló nemzetek feletti oligarchikus hierarchia volt, amely elsősorban a pénzrendszer útján gyakorol befolyást, irányítja az egyes államokat és a nemzetközi életet. Egyetlen nép "világösszesküvése" sem létezik, a "zsidó-világösszeesküvés" badarsága is már csak a szélsőjobboldal fantáziájában pislákol tovább. Igazolható viszont tudományos módszerekkel, hogy létezik az a HÁLÓZAT, amelyet Carroll Quigley, a kiváló amerikai történész évekig kutatott, és cáfolhatatlan dokumentumokkal alátámasztva le is írt a "Tragédia és remény" c. kiemelkedő munkájában.

A 2. világháború után némiképpen változott a helyzet, mert ma már szinte előnyös a HÁLÓZAT számára, ha - téves és megtévesztő módon - a zsidó nép egészével azonosítják egyesek. Ebben az esetben a HÁLÓZAT-ra vonatkozó minden kritikai elemzést, legyen az bármennyire a tényekre támaszkodó és tudományosan megalapozott, mellőzni lehet az "antiszemitizmusra" való hivatkozással. Elég elővenni és ráragasztani valakire ezt a címkét, és már nincs is szükség többé érdemi vitára. A tényekkel szembenéző kutató azonban világosan látja: mivel a HÁLÓZAT bizonyíthatóan egyetlen néppel sem azonosítható, ezért a HÁLÓZAT-tal, és az általa kialakított rendszerrel való kritikai szembenállás, a HÁLÓZAT legfőbb alkotásának, - a kamatszedő, uzsorás magánpénzrendszernek - a bírálata, azaz e hibás rendszer alternatívájának a keresése, egyetlen nép ellen, és egyetlen vallás ellen sem irányul. Valójában az arctalan pénzviszonyokba elrejtett, kamatszedés révén történő kisajátítást és a monopolista elituralmat kívánja egy természetes gazdasági renddel felváltani, Silvio Gesell, Rudolf Steiner és más társadalomreformerek elgondolásaira támaszkodva.

Az e fejezet alcímében feltett kérdésre pedig ez a válaszunk: A történelmi valóság tényei ugyanúgy igazolhatnak utólag egy politikai-társadalmi-gazdasági programot, mint egy felépült felhőkarcoló a vele pontosan, minden részletében megegyező építési-tervet. A valóság és a terv megegyezése elméletileg véletlen is lehet, de a ház építőjének igen nehéz lenne megmagyaráznia, hogy merő véletlenségből, - csakúgy magától, - miért pont az adott tervnek részletesen megfelelő felhőkarcolót épített. A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei tekintetében a hamisítók több lényeges ponton is rátapintottak a HÁLÓZAT valóságos elképzeléseire. Ezért hamis, és egyben igaz is bizonyos vonatkozásokban, ez a hírhedt hamisítvány. Rakovszkij kihallgatási jegyzőkönyve esetében azonban egyszerűbb a helyzet, mert szereplői ismertek és tartalmát szinte minden vonatkozásban alátámasztották az utána következő történelmi események.

Rakovszkij Sztálint akarta meggyőzni

Rakovszkij élete a Ljubjankában valójában Sztálintól függött, ezért úgy kellett megfogalmaznia mondanivalóját, hogy ne csak kihallgatója, Kuzmin értse meg helyesen, hanem annak főnöke, Sztálin is, akinek az NKVD-s tábornok folyamatosan beszámolt. A szokatlanul részletes és pontos jegyzőkönyvek is ezért készültek. Vagyis a jegyzőkönyvek harmadik főszereplője az akkori Szovjetunió teljhatalmú diktátora, aki a nagy tisztogatás idején szó szerint élet és halál ura volt. Sztálin is szabadkőműves volt, mint Lenin, Trockij és Rakovszkij, de tőlük eltérően nem a Grand Orient-hez tartozott, amelynek az egyik elágazása a szociáldemokrácia, a másik pedig a bolsevizmus, hanem a rózsakeresztes irányzathoz tartozott.

Joszif Viszarionovics Dzsugasvili (1879-1953) akkor változtatta Joszif Sztálinra a nevét, amikor 1903-ban rendszeresen kirabolt bankokat, hogy a forradalmi mozgalom számára pénzt szerezzen. Ezzel vívta ki magának szabadkőműves körökben a "kaukázusi Jessy James" címet. A fiatal Dzsugasvili eredetileg Tbilisziben egy papi szeminárium növendéke volt. 1900-ban már nem folytatta tanulmányait, mert korábban kicsapták a papneveldéből. Ebben az évben együtt lakott Georg Ivanovics Gurgyijeffel, a neves mágussal, aki a Grúziában élő tibeti misztérium hivők szellemi vezére, "guruja", volt ebben az időben. Gurgyijef rózsakeresztes szabadkőműves volt és baráti kapcsolatokat ápolt az angol szabadkőművesekkel. A faji alapon álló, gnosztikus miszticizmus tekintélyes védelmezőjének, terjesztőjének és tanítójának számított. Gurgyijef volt az, aki Sztálint beavatta a martinista szabadkőművességbe, amely mindig is rivalizált a Grand Orient irányzatú szabadkőművességgel. Amikor Sztálin 1925-ben már a bolsevik hierarchia élén állott és diktátori hatalommal rendelkezett, betiltotta a szabadkőművességet, elsősorban a Grand Orient-hez tartozó páholyokat. Ezt nemcsak azért tette, mert a szovjet hírszerző szolgálat révén tisztában volt a szabadkőművesség, különösen a Grand Orient és a hírszerzés szoros kapcsolatával, hanem azért is, mert ő a rivális szabadkőművességhez tartozott. Rakovszkij és Sztálin közvetett párbeszéde tehát nemcsak két bolsevik vezető, de az egymással évszázadok óta rivalizáló Grand Orient és a martinista szabadkőművesség két jelentős képviselőjének a vitája is a világ sorskérdéseiről.

A Rakovszkij-jegyzőkönyv

Most néhány részlet következik a Kuzmin tábornok és a letartóztatott Rakovszkij között lefolyt beszélgetésből. A szöveg a német CODE című havi folyóirat 3/1994 és 4/1994-es számaiban közzétett szöveg fordítása. Ezt a szöveget használta a Hunnia c. havilap 1995. májusi, júniusi, júliusi és augusztusi számaiban közzétett szöveg fordítója is. A CODE-t a leonbergi "Verlag Diagnosen" kiadó jelenteti meg./7/ (A "Kuz" a továbbiakban Kuzmint, a "Rak" pedig a kihallgatott Rakovszkijt jelenti.)

Kuz: Ahogy a Ljubjankában megegyeztünk, azon fáradoztam, hogy utolsó lehetőséget biztosítok önnek. Jelenléte azt bizonyítja, hogy ezt elértem. Nézzük, át akar-e bennünket ejteni?

Rak: Kívánom és remélem, hogy nem.

Kuz: De előbb egy baráti tanács: itt most a valódi igazságról van szó. Nem a "per-igazságáról", amelynek a tárgyalás folyamán a többi vádlott vallomásának a fényében kell megjelennie, és amely, ahogy ön is tudja, teljesen a politikai szükségszerűségnek, vagy ahogyan Nyugaton mondják, az "államérdeknek" van alárendelve. A nemzetközi politika szükségessége az egész igazságot, a "valódi igazságot" titokban tartatja velünk. Teljesen mindegy, hogy folyik le a per, az emberek és népek azt fogják megtudni, amit meg kell tudniuk - de egyvalakinek mindent tudnia kell: Sztálinnak.

Itt elhangzó szavai helyzetét nem súlyosbítják, tehát mondhat, amit csak akar. Ez egyébként, ahogy ön is tudja, semmiféle hátrányt nem von maga után. Csak a javát szolgálhatja. Már ebben a pillanatban visszanyerheti elvesztett életét. Nos, lássuk: mindannyian be fogjátok ismerni, hogy Hitler kémjei vagytok, és a Gestapo és az OKW (Oberkommando der Wehrmacht, a hitleri hadsereg főparancsnoksága D. J.) zsoldjában álltok. Igaz?

Rak: Igen!

Kuz: És Hitler kémjei vagytok?

Rak: Igen!

Kuz: Nem, Rakovszkij, nem! Most az igazat mondja, ne a per-igazságot!

Rak: Nem vagyunk Hitler kémjei. Ugyanúgy gyűlöljük Hitlert, mint ahogy ön gyűlöli, ahogy Sztálin gyűlölheti, vagy talán még jobban. De a dolog igen bonyolult.

Kuz: Segíteni fogok önnek. Talán én is tudok valamit. Önök trockisták felvették a kapcsolatot a német vezérkarral. Igaz?

Rak: Igen!

Kuz: Mióta van kapcsolatuk velük?

Rak: A pontos dátumot nem tudom, de hamarosan Trockij bukása után, jóval Hitler uralomra jutása előtt.

Kuz: Akkor önök nem Hitlernek vagy rezsimjének a személyes kémjei?

Rak: Nem. Már előbb azok voltunk.

Kuz: És milyen szándékkal? Hogy győzelemre juttassák Hitlert és néhány orosz területet Németországnak ajándékozzanak?

Rak: Nem, semmiképp.

Kuz: Akkor tehát közönséges kémként, pénzért dolgoztak?

Rak: Pénzért? Egyetlen márkát sem kaptunk Németországtól. Hitler messze nem rendelkezik annyi pénzzel, amennyivel például a Szovjetunió belügyi népbiztosát megvehetné, mert ennek olyan szabad költségvetés áll a rendelkezésére, amely nagyobb, mint a Ford, Morgan és Vanderbilt vagyona együttvéve, anélkül, hogy el kellene számolnia vele.

Kuz: Akkor hát milyen okból?

Rak: Szabad egészen nyíltan beszélnem?

Kuz: Megkérem rá, hiszen erre szólítottam fel.

Rak: Nem Leninnek magának volt egy fontosabb oka, hogy Németország segítségét elfogadja, hogy Oroszországba jusson? Helyben kellene tehát hagyni azokat a rágalmakat, amelyeket aztán ellene irányoztak? Nem nevezeték Lenint is a császár kémjének? Hiszen ismeretes a császárhoz fűződő kapcsolata, és a német beavatkozás, amellyel a bolsevikok a vereség előmozdítóiként Oroszországba kerültek?

Kuz: Hogy ez igaz, vagy sem, nem tartozik a tárgyhoz.

Rak: De, engedje meg, hogy ezt kifejtsem. Nem nyert megerősítést, hogy Lenin eljárása jól jött a német államnak? Engedje már meg: Itt van a breszt-litovszki béke, amelyben a Szovjetunió óriási területeket engedett át Németországnak. Ki nyilvánította már 1913-ban bolsevik fegyvernek a vereség előidézését? Lenin. Kívülről tudom azokat a szavait, amelyeket egy levélben intézett Gorkijhoz: "Az Ausztria és Oroszország közötti háború igen hasznos lenne a forradalom számára, de nem nagyon valószínű, hogy Ferenc Jóska és Nyikita megadja nekünk ezt a lehetőséget." Nézze: Mi, úgynevezett trockisták, akik 1905-ben a vereség előidézését kifundáltuk, e módszer mellett aztán 1913-ban Lenin is kiállt, még most is ezt a taktikát követjük, Lenin taktikáját...

Kuz: Azzal a kis különbséggel, Rakovszkij, hogy ma a Szovjetunióban a szocializmus van uralmon, és nem valamiféle cár.

Rak: Ön hisz abban, hogy létezik szocializmus a Szovjetunióban?

Kuz: Hát nem szocialista a Szovjetunió?

Rak: Számomra csak a neve szocialista. Ebben rejlik az ellenzék igaz oka. Megengedi nekem - csak a tiszta logika alapján meg kell, hogy engedje -, hogy elméletileg az ésszerűség alapján, ugyanúgy "nemet" mondhassunk, mint ahogy Sztálinnak joga van "igent" mondani? És ha a kommunizmus győzelme igazolja a vereség előidézését, akkor, ha valaki a kommunizmust Sztálin bonapartizmusa miatt elárultnak és eladottnak tartja, ugyanúgy joga van előidézni a vereséget, ahogy ezt Lenin tette.

Kuz: Azt hiszem, Rakovszkij, az ön fölényes stílusa dialektikus teoretizálásba viszi át. A nyilvánosság előtt ellentmondanék önnek, ez világos. Elismerem az érvelését, ez az egyetlen lehetőség az ön helyzetében, jóllehet bebizonyíthatnám önnek, hogy ez csak szofizma. De ezt majd máskor. Remélem lesz módom revánsot adni. E pillanatban csak annyit: Ha az önök által előidézett vereség és a Szovjetunió saját veresége csak azt a célt szolgálja, hogy a szocializmust, ön szerint a trockizmust megvalósítsa, úgy pillanatnyilag egy ilyen vereség céltalan és hasztalan, mert az önök összes vezetői és káderei olyan konzekvensen likvidálva lennének, mint ahogy ezt már meg is tettük. A vereségnek csak egy "vezér" vagy egy fasiszta cár trónra emelése lenne a következménye. Nemde?

Rak: Valóban, a következtetés helyes.

Kuz: Nos, ahogy gondolom, ez világosan bizonyítja, hogy már sokat elértünk. Én, a sztálinista, és ön, a trockista, a lehetetlent lehetővé tettük, és eljutottunk egy ponthoz, amelyben megegyezünk: Még pedig abban, hogy ma a Szovjetuniót nem szabad, hogy legyőzzék.

Rak: Elismerem, nem gondoltam volna, hogy ilyen intelligens emberrel állok szemben. Valóban, jelenleg és még sokáig, nem szabad a Szovjetunió vereségét sem kívánni, sem előidézni, mert ma - annyi biztos - egyáltalán nem lennénk abban a helyzetben, hogy ezt a vereséget a hatalom megragadására használhatnánk fel. Nekünk, kommunistáknak nem származna belőle hasznunk. Így néz ki most a helyzet, ebben egyetértek önnek. A sztálini állam lerombolása nem fűthet most bennünket. Ezt mondom, amikor még egyszer azt hangsúlyozom, hogy ez az állam a leginkább antikommunista. Látja, nyílt vagyok.

Kuz: Kétségtelenül ez az egyetlen mód, hogy értsük egymást. Arra kérem azonban, hogy világítson meg valamit, amit magában ellentmondásosnak találok: Ha önnek a szovjet állam a leginkább antikommunista - miért nem kívánja a pusztulását? Egy másik állam kevésbé lenne antikommunista, tehát kisebb akadály lenne, hogy az ön tiszta kommunizmusát be tudja vezetni...

Rak: Nem, ez túlságosan leegyszerűsített következtetés. Még ha Sztálin bonapartizmusa olyan mértékben áll is szemben a kommunizmussal, mint Napóleon a forradalommal, akkor is nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió továbbra is kommunista kaliberű és formájú, még ha formális és nem reális kommunizmussal rendelkezik is. És amikor Sztálin, megengedve Trockij eltűnését, a reális kommunizmust automatikusan formálissá változtatta, ugyanúgy lehetővé teszi számunkra Sztálin eltűnése, hogy formális kommunizmusát reálissá változtassuk. Egy óra elég lenne nekünk hozzá. Ért engem?

Kuz: Igen, persze. Ön egy klasszikus igazságot fogalmazott meg itt nekünk, mégpedig azt, hogy senki sem pusztítja el azt, amit örökölni kíván. Nos mindez csak szofisztikus szövevény. Olyan feltételezésre alapozódik, amely ellentmond a tényeknek, mégpedig Sztálin antikommunizmusára vonatkozóan. Van magántulajdon a Szovjetunióban? Vannak osztályok? Nem akarok több tényt felhozni - minek?

Rak: Sztálinnak szüksége van a kommunizmusra, hogy a kommunizmust legyőzze.

Kuz: Igen? És milyen célból? Vagy csupa kedvtelésből?

Rak: Nem, ez szükségszerűség! Fel lehet tartóztatni a történelem objektív menetét, de nem annyira, mint azt elméletileg feltételezni lehet. Annyira legyőzhetetlen az az erő, amely az emberiséget a kommunizmus felé hajtja, hogy csak maga ellen fordul az, aki a fejlődés gyorsaságát, pontosabban szólva, a permanens forradalom előrehaladását feltartóztatja.

Kuz: Mondana egy példát?

Rak: Hitler. A legnyilvánvalóbb eset. Szüksége van a szocializmusra, hogy legyőzze a szocializmust. Sztálinnak szüksége van a kommunizmusra, hogy legyőzze a kommunizmust. Azért antikommunista a kommunizmusa, mert ez nemzeti kommunizmus. A párhuzam szembetűnő. De Hitler antiszocializmusa és Sztálin antikommunizmusa ellenére szocializmust és kommunizmust csinál, és még sokkal többet. Akár akarják, akár nem, akár tudják, akár nem, formális kommunizmust építenek, amelyet nekünk kell sorsszerűen örökölnünk, Marx örökségét.

Kuz: Örökölni? De hát ki örököl? A trockizmus likvidációja maradéktalan.

Rak: Még ha mondja is, akkor sem hiszem, még ha óriási a "tisztogatás" - mi kommunisták mégis túléljük. Nem minden kommunistát tud Sztálin elfogni, még ha olyan hosszú is Ohránájának keze.

Kuz: Rakovszkij, megkérem, ha kell, megparancsolom, tartózkodjon a sértő célozgatástól. Nem él vissza a diplomáciai immunitásával?

Rak: Ejha, talán csak nem meghatalmazott miniszter vagyok? Követ? Ki tett azzá?

Kuz: Pontosan szólva ez az elérhetetlen trockizmus, ha így akarjuk nevezni.

Rak: A trockizmus, amire ön utal, nem hatalmazott fel. Nem hagyta rám képviseletét, és én nem is képviselem. A hatalmat önök adták nekem.

Kuz: Kezdek bízni önben. Feljegyzem a javára, hogy amikor a trockizmusra utaltam, nem tagadta a létét. Ez jó kezdet.

Rak: Hogy tagadnám? Én említettem meg.

Kuz: Miután elismertük egy igen különös trockizmus fennállását (Itt a trockizmus szó a HÁLÓZAT szinonimája. D. J.), szeretném, ha néhány utalást tenne nekem, hogy a felhozott azonosságokat kiértékelhessem.

Rak: Valóban, utalhatok arra, ami számomra úgy tűnik, hogy a tárgyhoz tartozik, anélkül, hogy biztosíthatnám, hogy ez mindig pontosan megfelel "azok" gondolatmenetének. (Az "azok" itt utalás a HÁLÓZAT ismeretlenségbe burkolózó, de létező és nagyhatalmú legfelsőbb vezetőire, akiket a téma kutatói az "ismeretlen kilencek", vagy csak egyszerűen a "titkos főnökök" néven szoktak emlegetni. D. J.)

Kuz: Én is ezt fontolgatom.

Rak: Abban egyetérthetünk, hogy most az ellenzék nem lehet érdekelt Sztálin vereségében vagy bukásában, mert nem rendelkezünk azzal a fizikai lehetőséggel, hogy helyettesítsük. Ebben mindketten megegyezünk. Azonban van egy vitathatatlan tény: A potenciális támadó létezik. Itt van ez a nagy nihilista Hitler, aki a Wehrmacht legveszélyesebb pisztolyát szögezi az egész horizontra. Közreműködésünkkel vagy anélkül - tüzet fog nyitni a Szovjetunióra. Egyezzünk meg abban, hogy ez számunkra a döntő ismeretlen. Helyesnek látja a probléma felvetését?

Kuz: Helyesnek. De számomra nincs döntő ismeretlen. Én Hitler támadását a Szovjetunió ellen okvetlenül biztosnak tartom.

Rak: Miért?

Kuz: Egyszerűen azért, mert az, aki a parancsot adja neki, ezt így rendelte el. Hitler a nemzetközi kapitalizmusnak csak egy zsoldosvezére.

Rak: Elismerem a veszély létezését, de ettől a ténytől még egy szakadék tátong addig a kijelentésig, hogy Hitler támadása a Szovjetunió ellen okvetlenül biztos.

Kuz: A Szovjetunió megtámadását már maga a fasizmus belső lényege meghatározza. Ezen kívül arra készteti csaknem az összes kapitalista állam, amelyek felhatalmazták az újra-felfegyverkezésre, valamint az erre szolgáló összes gazdasági és stratégiai bázis tulajdonbavételére.

Rak: Ön elfelejt valami igen fontosat: Hitler újra-felfegyverzése és azok a lehetőségek és büntetlenségek, amelyeket egészen mostanáig a versailles-i nemzetek adtak neki, jegyezze meg jól, egy különleges időszakban történt. Akkor, amikor még az ellenzék a helyén volt, amikor még mi léphettünk volna a legyőzött Sztálin örökségébe. Véletlen időbeli egybeesésnek tartja ezt? (Rak. itt arra utal, hogy a német hadsereg segítségével akarta a HÁLÓZAT visszaszerezni a szovjet állam feletti ellenőrzését a nem az ő internacionalista világforradalmi programját végrehajtó Sztálintól, és átadni a trockista ellenzéknek, azaz a saját megbízható ügynökeinek. D. J.)

Kuz: Nem látok összefüggést a között a tény között, hogy a versailles-i nemzetek engedélyezték a német újra-felfegyverkezést, és hogy fennállt az ellenzék. A hitlerizmus jelentősége magában teljesen világos és logikus. A Szovjetunió megtámadása a legrégibb idők óta megtalálható a programjában. A kommunizmus elpusztítása és a keletre irányuló terjeszkedés a "Mein Kampfnak", a nemzetiszocializmus e talmudjának egyik dogmája. És hogy az ön vereségre irányuló politikája ezt az ismert fenyegetést ki akarja használni, ez, tekintve az ön felfogását, természetes.

Rak: Igen, az első pillanatban az egész logikusnak és természetesnek tűnik, de túlságosan logikusnak és természetesnek, hogy így legyen.

Kuz: Ha ez nem így lenne, akkor bíznunk kellene a Franciaországgal kötött szövetségben. Ez bizonyára elmés ötlet. De akkora ostobaság, mintha abban akarnánk bízni, hogy a kapitalizmus feláldozza magát a kommunizmus megmentéséért.

Rak: Ha csak akkora politikai ismeret birtokában vitatkoznánk, mint egy tömeggyűlés résztvevője, akkor önnek igaza van. De ha ezt komolyan gondolja - bocsásson meg, akkor csalódtam. Sztálin híres rendőrségének politikai képzettségét többre becsültem

Kuz: A hitlerizmus Szovjetunió elleni támadása ezen kívül dialektikus szükségszerűség. Ez a sorsszerű osztályharc nemzetközi szintre emelését jelenti. Hitler mögött szükségszerűen ott fog állni az egész kapitalista világ.

Rak: Így, látva az ön skolasztikus dialektikáját, még személyesebb fogalmat alkothatok a sztálinista képzésről. Ön úgy beszél, mintha Einsteint hallanám, ahogy egy gimnazistának a négydimenziós fizikáról magyaráz. Látom, a marxizmusból csak az elemieket ismeri, a demagógot, a populárist.

Kuz: Amennyiben nem túl hosszú, és nem túl sötét, áruljon el valamit nekem a marxizmusnak erről a "relativitás elméletéről" és "kvantumteóriájáról".

Rak: Csak semmi irónia. Egy jobb óhajtól indítatva beszélek. Ebben az elemi-marxizmusban, amit önöknek Sztálin egyetemein tanítanak, találhat egy okot, ami ellentmond az ön tézisének, Hitlernek a Szovjetunió elleni támadásának a bizonyosságára vonatkozóan. Még mindig azt tanítják a marxizmus sarkalatos tételeként, hogy a belső ellentmondás a kapitalizmus gyógyíthatatlan és halálos betegsége - vagy nem?

Kuz: De, így van.

Rak: Ha ez így van, ha a kapitalizmus állandó belső ellentmondásban szenved gazdasági téren? A gazdasági és a politikai terület magában véve nem egység, ez a szociális egység állapota vagy dimenziója. A belső ellentmondások szociális területen jelentkeznek, és kihatnak a gazdasági, politikai területre, vagy attól függően, mindkettőre. Abszurd lenne, csalhatóságot feltételezni gazdasági területen és csalhatatlanságot politikai téren előfeltételként ahhoz, hogy bizonyíthassa a Szovjetunió elleni támadás elméletét.

Kuz: Így ön mindenben a belső ellentmondásra épít, a sorsszerűségre, az elkerülhetetlen tévedésre, amelyeknek a burzsoázia alá kell, hogy vesse magát, ha el akarja kerülni Hitler támadását a Szovjetunió ellen. Én marxista vagyok, Rakovszkij, de itt magunk között, anélkül, hogy egyetlen harcost meg akarnék sérteni, hivő marxistaként mondom önnek, hogy a Szovjetunió létezését mégsem szeretném az önök tévedésének a javára írni - és Sztálin ugyanúgy nem.

Rak: Én azonban igen...Ne nézzen úgy rám, én se viccelek, és őrült sem vagyok.

Kuz: Engedje meg legalább, kétségeim legyenek, amíg állítását be nem tudja bizonyítani.

Rak: Látja, milyen igazam volt, amikor marxista képzettségét középszerűnek tartottam. Indítóokai és reakciói megfelelnek a tucatharcosénak.

Kuz: És ezek nem igazak?

Rak: De, a gyalogos párttagnak, a bürokratának és a tömegnek. Célszerű azoknak, akik szépen, a sorban harcolnak...Nekik hinni kell benne, és szó szerint ismételgetni...Hallgasson rám bizalommal - a marxizmussal ugyanaz a helyzet, mint az antik ezoterikus vallásokkal. Azok híveinek is csak az elemieket, igen, a vallást csak körülbelül kellett ismerniük, ha azt a hitet akarták bennük felkelteni, ami valami abszolút szükségszerű mind a vallásban, mind a forradalomban.

Kuz: Nem valami titkos marxizmust akar felfedni most előttem, valamiféle új szabadkőművességet?

Rak: Nem, semmi ezoterikusat. Ellenkezőleg - a napnál világosabban be fogom mutatni önnek az egészet. A marxizmus, még mielőtt filozófiai rendszer, előbb a gazdaságnak, illetve a politikának a rendszere, egy összeesküvés a forradalom érdekében. (A forradalom szó itt a HÁLÓZAT célját jelentő globális monopolista rendszer megvalósítása egy világállam keretében, ha kell erőszakos eszközök igénybevételével is. D. J.) És mivel a forradalom az egyetlen abszolút valóság a számunkra, így a filozófia, a gazdaság és a politika csak annyiban igazság, a mennyiben azok a forradalomhoz vezetnek. A belső, mondjuk így, a szubjektív igazság a filozófiában, a gazdaságban és a politikában, valamint az erkölcsben egyáltalán nem létezik. Ez csak a tudományos absztrakció értelmében lehet igazság vagy tévedés. Azonban számunkra a forradalom dialektikájának van alárendelve - az egyetlen valóságnak, - és ezért az egyetlen igazságnak. Ezért ezt kell, hogy jelentse minden forradalmár számára, tehát Marx számára is, és olyan következményekkel is kell járnia.

Emlékszik Leninnek arra a mondatára, amikor valaki szembeszegülve vele azt mondta, hogy szándéka szemben áll a valósággal? Gondolja, hogy Lenin ostobaságot mondott? Nem, számára mindenféle valóság relatív volt az egyetlen abszolúthoz, a forradalomhoz képest.

Marx zseniális volt. Ha műve csak a tőke alapos kritikája lenne, már akkor is egyedülálló teljesítményt nyújtott volna, de azon a szinten, ahol elérte a mestermű kategóriáját, ott ironikus alkotássá változik: "A kommunizmusnak győzedelmeskednie kell, mert ellensége, a tőke, megszerzi neki ezt a győzelmet." Ez Marx vezérgondolata. Van ennél nagyobb irónia? Ha hisz neki az ember, elegendő a kapitalizmust és a kommunizmust elszemélyteleníteni, az emberi lényt racionális lénnyé változtatni, mint egy csodálatos játékot.

És zseniális eszköz volt azt mondani a kapitalistáknak, akik a tőkét jelenítik meg, hogy a kommunizmus a velük született idiotizmusuk segítségével fog győzedelmeskedni. Mert a "homo economicus" folyamatos idiotizmusa nélkül nem létezhetne a Marx által hirdetett tartós belső ellentmondás a kapitalizmusban. Annak elérése, hogy a "homo sapiens" "homo stultusszá" (értelmetlen lénnyé, D. J.) változzon, azt jelenti, hogy egy mágikus hatalommal kell rendelkezni, amely képes odáig hatni, hogy az ember újra az állattani létra legalsó fokára ereszkedjen alá, azaz bestiává változzon.

Csak azért, mert a "homo stultusz" létezése a kapitalizmus tetőpontjának szakaszában adott, Marx axiomatikus egyenletét így fejezheti ki: belső ellentmondás + idő = kommunizmus. Higgye el nekem, amikor mi, beavatottak meglátunk egy Marx képet, még ha történetesen éppen itt a Ljubljanka főbejárata fölött büszkélkedik is, alig tudunk egy belső nevetőgörcsöt elnyomni - látjuk, amint szakálla mögött nevet az egész emberiségen.

Kuz: Ön tényleg képes a kor legcsodálatosabb tudósán tréfálkozni?

Rak: Tréfálkozni? Dehogy - ez a csodálat kifejezése! Hogy Marxnak sikerüljön a gazdaság olyan sok emberét félrevezetnie, mindannyiunk felett kellett állnia. Most azonban, hogy Marxot egész nagyságában megítélhessük, az igazi Marxra kell irányítani figyelmünket, a forradalmárra, a kommunista kiáltvány Marxára. Azaz az összeesküvő Marxra, mert egész életében létezett már a forradalom, igen, az összeesküvés állapotában. Hiszen nem véletlenül köszöni a forradalom sikereit és végső győzelmét, az összeesküvő tevékenység e férfiainak. (A Grand Orientes szabadkőműves Rakovszkij számára a forradalom a szabadkőműves világállam megvalósulását jelenti, természetesen egy kiválasztott, monopolhatalommal rendelkező oligarchia abszolút uralma alatt.)

Kuz: Tagadja tehát a kapitalizmus belső ellentmondásának dialektikus folyamatát a kommunizmus végső győzelmében?

Rak: Abban biztos lehet, ha Marx gondolta volna, hogy a kommunizmus győzelme pusztán a kapitalizmus belső ellentmondásaiból adódik, egyetlen egyszer meg nem említi ezt a belső ellentmondást tudományos-forradalmi műveinek sok ezer oldalán. Ez lett volna Marx valódi, azaz forradalmi kategorikus imperatívusza, nem pedig tudományos természete. Egy forradalmár, - egy összeesküvő - soha nem leplezi le ellensége győzelmének titkát. Soha nem ad neki információt - hanem dezinformációval látja el, mint ahogy ezt a kémelhárításban ön is tenni szokta. Nem igaz?

Kuz: Az ön beállítása szerint ahhoz a végkövetkeztetéshez jutunk, hogy nincs is ellentmondás a kapitalizmusban, és amikor Marx ilyesmire utal, akkor ez csak egy stratégiai-forradalmi fogás. Így van? Azonban a kolosszális, és állandóan növekvő ellentmondások mégis megvannak a kapitalizmusban. Ebből adódik, hogy Marx színlelve mondta ki az igazat.

Rak: Dialektikusként ön veszélyes lenne, ha a skolasztikus dogmatika gyeplőit szétszakítaná, és saját képzelőerejének folyást engedne... Így van, Marx színlelve mondta ki az igazat. Hazudott, amikor azt a téveszmét állította, hogy a belső ellentmondás a tőkegazdaság történetében "állandó", és amikor azt "természetesnek" és "sorsszerűnek" nyilvánította. Azonban az igazat mondta, mert már tudta, hogy az ellentmondások emelkedő mértékben termelődnek és gyarapodnak a legmagasabb pontjukig.

Kuz: Most pedig ön keveredett ellentmondásba.

Rak: Itt nincs ellentmondás. Marx taktikai okokból vezet félre a kapitalizmus eredeténél, nem tagadva szembetűnő létezésüket. Marx tudta, hogyan keletkezik, élesedik, és végül hogyan hat a kapitalista termelés totális anarchiája a kommunista forradalom győzelmére. Tudta, hogy bekövetkezik, mert ismerte azokat, akik ezt az anarchiát előidézték. (Az "azok" a nemzetközi pénzkartell felső vezetőit jelöli. D. J.)

Kuz: Sajátos újdonság most felfedezni, hogy nem a kapitalizmus sajátossága, és veleszületett törvénye az, ami arra készteti, hogy "önmagát pusztítsa el", ahogyan ezt - Marxot megerősítve - egy polgári gazdaságtörténész, Schmalenbach, egy szerencsés megfogalmazásban kifejezte. De nagyon érdekelne, hogy vajon kilyukadunk-e valami személyeshez?

Rak: Még nem sejtette? Nem vette észre, hogy Marx szavai és művei ellentmondanak egymásnak? Marx kinyilvánítja a kapitalizmus belső ellentmondásának szükségszerűségét, sőt sorsszerűségét, és utal az értéktöbbletre és a tőkefelhalmozásra. Ezzel igazi valóságra utal. A termelőeszközök nagyobb koncentrációja - mondja éleslátóan - kielégíti a nagyobb proletártömegeket, a nagyobb erőt, amellyel a kommunizmust meg lehet valósítani. Nemde? Azonban egyidejűleg, amikor ezt követeli, megalapítja az Internacionálét. És az Internacionálé a napi osztályharcban "reformot-hozó", azaz olyan szervezet, amely korlátozza az értéktöbbletet, és ha lehet, meg is szünteti. Ezért objektíven tekintve az Internacionálé, Marx elmélete szerint, egy ellenforradalmi, antikommunista szervezet.

Kuz: És ez azt jelenti, hogy Marx ellenforradalmár, antikommunista lenne?

Rak: Na látja, hogyan lehet egy puszta marxista elemi képzést kivesézni. Ha az Internacionálét logikus és doktriner világossággal ellenforradalminak és antikommunistának nevezzük, ez azt jelenti, hogy a tényekben csak a láthatót, és annak azonnali hatását vesszük észre, azaz a szövegben csak a betűket látjuk. Ilyen abszurd eredményeket kapunk - éppen, mert meggyőzőnek tűnnek, - ha elfelejtjük, hogy a marxizmusban a szavak és a tettek a magasabb tudomány szabályainak vannak alárendelve: az összeesküvés és a forradalom szabályainak.

Kuz: Eljutunk már végre a végső következtetésig?

Rak: Azonnal. Ha a gazdasági osztályharc közvetlen hatásában reformot jelent, és ezért szemben áll a kommunizmus megvalósításának első elméleti feltételével, akkor ez a maga igazi és valódi jelentőségében tisztán forradalmi. Azonban, még egyszer ismétlem, alá van rendelve az összeesküvés szabályainak. Az értéktöbblet korlátozása és az osztályharcon alapuló felhalmozás csak látszat, amolyan álarc, hogy a tömeg első forradalmi mozgalmát kiváltsa. A sztrájk már kísérlet a forradalmi mozgósításra. Függetlenül attól, hogy sikeres vagy elbukik, a gazdasági hatása anarchikus.

Végül is ez az eszköz, - amely egy osztály gazdasági helyzetének megjavítására irányul - az általános gazdaság elszegényítésére szolgál. Teljesen mindegy, hogy mekkora egy sztrájk kiterjedése és eredménye, mindenképpen érvágás a termelésen. Az általános eredmény: több nyomor, amelyből a munkásosztály nem szabadítja ki magát. Ez már valami. De nem ez az egyetlen hatás, még csak nem is a főhatás.

Mint tudjuk, gazdasági téren az osztályharc egyetlen célja: többet keresni, és kevesebbet termelni. Egy ilyen abszurd gazdasági eljárás - a mi lexikonunk szerint egy ilyen "belső ellentmondás" - észrevétlen a tömeg számára, amelyet pillanatnyilag elvakít a fizetésemelés, amely automatikusan áremeléssel egyenlítődik ki, még akkor is, ha ezt állami kényszerrel korlátozzák. Az ellentmondás, hogy többet fogyasztunk, mint amennyit termelünk, mással egyenlítődik ki: a pénz inflálódásával. És így hívja elő az ember állandóan a sztrájknak, az éhezésnek és az inflációnak ezt az ördögi körét.

Kuz: Azt kivéve, amikor a sztrájk a kapitalizmus értéktöbbletének számlájára megy.

Rak: Ez csak elmélet, merő absztrakció! Vegye elő egy tetszés szerinti ország tetszés szerinti gazdasági évkönyvét, és ossza el a jövedelmet a munkavállalók között, és látni fogja, hogy micsoda "rendkívüli" hányados jön ki. Ez a világ legellenforradalmibb hányadosa, és nekünk a legnagyobb titokként kell őrizni. Mert ha az elméleti osztandóból levonjuk a fizetéseket, és azokat az összegeket, amelyek a magántulajdonosok megszüntetéséhez szükségesek, úgy csaknem mindig passzív osztandó marad a proletároknak. Még kevesebb, ha a termelékenység csökkenését, és a minőség romlását is hozzávesszük.

Tehát az az állítás, hogy a sztrájk harc a proletariátus jólétéért, csak ürügy, hogy elősegítse a kapitalista termelés szabotálását. Ezzel egyesítjük a polgári és a proletár rendszer ellentmondásait, és így kettős fegyvert kovácsolunk a forradalom számára. Kézenfekvő, hogy ez magától nem következik be, mert szükséges egy szervezet, egy vezér és fegyelem. Nem támad önben gyanú, hogy a kapitalizmus híres belső ellentmondásait, különösen a pénzügyit, valaki megszervezheti? A bevezetés alapjaként emlékeztetem arra, hogy a proletár Internacionálé az infláció kiváltásában egy húron pendül a pénzügyi Internacionáléval. És ahol összhang van, ott egyezménynek is lennie kell. Ezek az ön saját szavai. (Figyelemre méltó, hogy az illuminátus szabadkőműves Rakovszkij mennyire világosan megjelöli, hogy a világ sorsát az önálló pénzhatalommá szerveződött nemzetközi pénzkartell irányítja, vagyis a pénzügyi Internacionálé. D. J.)

Kuz: Itt akkora képtelenséget látok, - vagy kísérletet egy új paradoxon felállítására, - hogy még csak el sem tudom képzelni. Úgy tűnik, mintha egyfajta kapitalista Internacionálé létezését akarná állítani egy másik vele rivalizáló kommunista Internacionáléval, a Kominternnel egyetemben.

Rak: Teljesen így van. Amikor a pénzügyi Internacionálét mondtam, pontosan azt személyesítettem meg, mint amikor Kominternt mond az ember. Ugyanakkor egy Kapinternt mégsem akarok elismerni, mert hiszen az ellenség...

Kuz: Ha azt akarja, hogy az időt szőrszálhasogatással és fantáziálgatással töltsük, akkor rossz pillanatot választott.

Rak: Azt hiszi talán, hogy a kedvenc rabszolganő vagyok az Ezeregy éjszaka meséiből? Aki estéről-estére arra használja a képzelőerejét, hogy megmentse az életét? Nem. Ha arra gondol, hogy elkalandozom, téved. De hogy odajussunk, ahová ki akartunk lyukadni, akkor először tisztába kell jönnie bizonyos dolgokkal, tekintve teljes tudatlanságát a "magasabb marxizmus" területén. Nem tekinthetek el egy ilyen kellő megvilágítástól, mert jól tudom, hogy a Kremlben képzetlenség uralkodik. Mondja, folytassam-e?

Kuz: Folytathatja, de megmondom Önnek nyíltan: ha csak fantáziálásról van szó, szórakozása igen rosszul fog végződni. A magam részéről figyelmeztettem önt.

Rak: Folytathatom, mintha semmit sem hallottam volna... Mivel ön a "tőke" skolasztikusa, és én szeretném felkelteni induktív adottságait, és ezért valami különösre szeretném emlékeztetni. Vegye figyelembe, hogy Marx micsoda éleslátással festi meg kora Angliájának fejletlen iparosításával szemben az egész jövőbeli óriási iparosítást, ahogyan analizálja és ostorozza, és amilyen visszataszítónak ábrázolja a gyárosokat. Az ön fantáziája - ugyanúgy, mint a tömegé, - ha megszemélyesíti a szörnyű "tőkét", ugyanazt látja, mint amit Marx lefestett: egy nagy hasú gyárost, akinek Havanna szivar füstöl a szájában, elégedetten böfög, és elcsábítja a munkás feleségét vagy lányát. Nem így van?

Másrészről emlékezzen Marx mérsékletére és polgáros derekasságára, amikor a pénzkérdést ecseteli. A pénz kapcsán nem jelennek meg híres belső ellentmondásai. A pénzügy, mint magában való egység, számára nem létezik, az ő szemében a kereskedelem és a pénzforgalom a gonosz kapitalista termelési rendszer következménye, amelynek teljesen alá van rendelve, és amely meghatározza.

A pénzkérdésben Marx reakciósnak mutatkozik, és az is volt, a legnagyobb meglepetésre, jóllehet, szeme előtt lebegett az ötágú csillag - a szovjet csillaghoz hasonló -, amely egész Európát fényével beragyogta: az öt Rothschild fivér a bankjaikkal. Ekkora felhalmozott tőke mellett, - amekkorát eddig nem ismert a világ, és amely vagyon méretei minden képzelőerőt felülmúlnak, - Marx elmegy észrevétlenül. Ez azért mégiscsak furcsa? Nem?

Talán Marxnak ebből a különös vakságából adódik az utóbbi idők forradalmainak egy közös jelensége. Mindannyian bizonyíthatjuk, hogy ha a tömeg hatalmába kerít egy várost vagy egy nemzetet, csaknem mindig babonás félelmet tanúsít a bankokkal és a bankárokkal szemben. Királyokat, tábornokokat, püspököket, rendőröket, papokat, és a gyűlölt kiváltságosok más képviselőit kivégzik, kifosztják. Felgyújtják a tudomány épületeit is. De mint gazdasági-szociális forradalmárok, respektálják a bankárok életét, és a pompás banképületeket sértetlenül hagyják. Tudomásom szerint egészen letartóztatásomig ma is ugyanez ismétlődik.

Nem tűnik mindez különösnek az ön számára? Nem tudom, észrevette-e a különleges hasonlóságot a nemzetközi pénzügy, és a nemzetközi proletariátus ügye között? Azt mondhatnánk, hogy az egyik a másik tükörképe.

Kuz: Miben látja a hasonlóságot ezeknél az annyira szemben álló dolgoknál?

Rak: Objektíve azonosak. Igen, amint már rámutattam, a reformisták, és az egész szakszervezeti jelenség által támogatott Komintern az, amely a termelés anarchiáját, az inflációt, a tömeg nyomorát és kétségbeesését előidézi. Másrészről a nemzetközi pénzügy teremt hasonló körülményeket, csak az előbbinek a sokszorosát, amelyet a magánpénzrendszer tudatosan vagy tudatlanul támogat. Most már elképzelhetjük az okokat, miért tussolta el Marx a pénzügy ellentmondásait, amelyek éles megfigyelése előtt nem maradhattak rejtve. A pénzügyben szövetségesre lelt, amelynek ténykedése objektívan tekintve forradalmi, és ez már akkoriban is rendkívüli jelentőségű volt.

Kuz: Kérem, folytassa.

Rak: Ahhoz, hogy tudjuk, hogy miként lett a pénzügyi Internacionálé a pénznek, ennek a mágikus talizmánnak az urává, amely egészen jelenünkig az emberek számára növekvő mértékben lett az, ami valamikor az isten és a nemzet volt. A pénz az a valami, ami tudományos érdeklődésben még a forradalmi stratégia művészetén is túltesz, mert művészet ez is, és forradalom ez is. Ezt akarom elmagyarázni önnek.

Amikor a történetírók és a tömeg szemét elvakította a francia forradalom lármája és sikere, a nép részeg volt a győzelemtől. A királyt a többi kiváltságossal együtt minden hatalmától megfosztották, ugyanakkor nem vették észre, hogy egy maroknyi ember, némán, óvatosan, feltűnés nélkül magához ragadta a királyság igazi hatalmát, egy mágikus, csaknem isteni hatalmat, akik ezt úgy birtokolták, hogy senki sem tudott róla. A tömeg nem vette észre, hogy idegenek ragadták magukhoz ezt a hatalmat, akik a tömegeket nemsokára sokkal keményebb szolgaságra kényszerítették, mint amilyenben a királyság alatt voltak, mert a király - vallási és erkölcsi kötöttsége, valamint balgasága miatt - képtelen volt ekkora hatalom gyakorlására. Ezért van az, hogy a király legnagyobb hatalmát olyan emberek ragadták magukhoz, akiknek erkölcsi, intellektuális és kozmopolita természete ezt megengedte, hogy így cselekedjenek. Természetesen ezek születésüktől fogva nem voltak keresztények, hanem kozmopoliták voltak.

Kuz: Mi lehet, az a mitikus hatalom, amelyet magukhoz ragadtak?

Rak: Kisajátították a pénzverés királyi jogát... Ne nevessen, mert különben azt kell hinnem, hogy ön nem tudja, hogy mi is valójában a pénz. Megkérem, hogy képzelje magát az én helyembe. Önnel szembeni helyzetem ahhoz az orvoséhoz hasonlít, akinek a bakteorológiát kell elmagyaráznia egy másik, Pasteur előtt elhunyt, és most életre keltett orvosnak. De tisztában vagyok az Ön tudatlanságával és megbocsátom. Egy olyan nyelv, amely olyan szavakkal zsonglőrködik, amelyek hamis képzeteket ébresztenek a dolgokról és a tettekről, nem közvetít valódi, pontos fogalmakat. A pénzt említettem - lelki szemei előtt természetesen a pénz fizikai alakja jelenik meg fémből vagy papírból. De nem ez a pénz! A forgalomban lévő tényleges pénz igazi anakronizmus. Amíg létezik, és forgalomban van, egy aktivizmus tartja fenn, mert praktikus fenntartani. A tényleges pénz ma már csak illúzió, puszta fikció.

Kuz: Egy ilyen briliáns paradoxon merésznek, csaknem költőinek nevezhető.

Rak: Ha akarja, briliáns, de nem paradoxon az, amit itt mondok. Én is tudom - és nevetni fog rajta -, hogy most még az államok, a királyok képeit vagy országcímereket nyomnak fémdarabokra vagy papírra -, de mit jelent ez ma már? A forgalomba a pénz nagy részét, a nagy tranzakciók részeit, a nemzeti vagyon biztosítékát - vagyis a pénz kibocsátását - megakadályozták azok az emberek, akikre céloztam. Bankkönyvi tételek, utalványok, csekkek, pénzváltás, forgatmány, leszámítolás, árfolyam, fizetés és állandóan fizetés. Ez olyan, mint egy áttört zuhatag, amely elárasztja a népeket. Mi volt ezzel szemben a fémpénz és a papírpénz? "Azok" (Rakovszkij így nevezi a nemzetközi pénzkartell hálózatának névtelenségbe burkolózó legfelsőbb irányítóit.) azonban igen finom pszichológusként - az általános tudatlanság biztosította büntetlenségükből kifolyóan - sokkal többhöz jutottak.

A tőkepénz óriási szériáján túl, hogy nagyságát a végtelenségig növeljék, és forgathatóságát a gondolat gyorsaságával ruházhassák fel, megalkották a kölcsönpénzt... Egy absztrakciót, egy kiagyalt fogalmat, egy számjegyet... Kölcsön... Hitel... Érti már? Mindez csalás. Hamis pénz törvényes árfolyammal!... Más szavakkal, hogy jobban megértessem magam, a bankok és a börzék, az egész pénzügyi rendszer egy gigantikus gépezet, amelyet azért találtak ki, hogy egy szörnyűség kerüljön a természetes folyamatok helyébe, - ahogyan ezt Arisztotelész nevezte, - hogy a pénz újra pénzt fialjon, azaz valami olyasmit tegyen, ami bűn a gazdasági élet ellen, és ami a pénzemberek esetében a büntető törvénykönyvek rendelkezéseibe is ütközik. Ez a valami az uzsorakamat.

Tudom, már mi lesz az ellenvetés. Az, hogy törvényesen tesznek szert kamatra. Még ha jogukban áll is mindez - és ez azt jelenti, hogy nagyon sok illeti meg őket -, ez a kamat akkor is uzsora marad, mert ezt a kamatot nem létező tőke után szedik csaló módon.

A bankok mindig olyan mennyiségű, csak számokban létező kölcsönpénzt hiteleznek, vagy tartanak a termelőgazdaságban forgalomban, amely ötször-százszor nagyobb, mint a fizikailag létező pénz.

Nem akarok azokról az esetekről beszélni, amikor a kölcsönpénz - ez a kiagyalt hamis pénz! - felülmúlja a bankok által összegyűjtött pénzt. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy valójában nem ez az igazi tőke, hanem egy nem létező tőke kamatozik, akkor még jogtalanabb a kamat szedése. A bankok - csaló módon - a valódi tőkének a sokszorosát kölcsönzik ki... És vegye figyelembe, kérem, hogy az a rendszer, amit itt bemutatok, még a legártatlanabb eszköz ahhoz, hogy hamis pénzt állítson elő.

Képzelje el, hogy néhány korlátlan hatalommal rendelkező ember tulajdonába kerülnek a reális javak. Ezek egyben korlátlan diktátorokká is válnának, vagyis a termelés és az elosztás egyedüli uraivá, és ezzel egyben a munka és a fogyasztás diktátoraivá is. Ha megengedi képzelőereje, gondolja ezt el világméretekben, és fel fogja ismerni a szociális és morális területen az anarchikus, tehát forradalmi hatást. Érti már?

Kuz: Nem, még nem értem.

Rak: Természetesen igen nehéz megérteni ezt a csodát.

Kuz: Csodát?

Rak: Igen, a csodát! Hát nem csoda az, ha egy faasztal katedrálissá változik? Ilyen csodát azonban az utóbbi évszázadban ezerszer megértek az emberek anélkül, hogy akárcsak megrezzent volna tőle a szempillájuk. Mert bámulatra méltó csoda az, hogy azok a bankok, amelyekben pénzükkel kereskedő, megvesztegethető uzsorások ültek valamikor, templommá változtak, amelyek a pogány-kor oszlopos stílusát utánzó homlokzatukkal ott díszelegnek a modern városok utcáin, és amelyekhez tódul a tömeg attól a hittől megszállva, hogy mindent lelkesen felajánljanak annak a pénznek nevezett istenségnek, amelyről azt hiszik, hogy a bankárok páncélszekrényeiben trónol, átadva magát isteni küldetésének, a kamat formájában való végtelen szaporodásnak.

Kuz: Ez a rothadó burzsoázia új vallása.

Rak: Az biztos, hogy vallás. A hatalom vallása!

Kuz: Ön tehát a gazdaság poétája.

Rak: Az embernek szüksége van költészetre, hogy fogalmat alkothasson a pénzügyekről, minden idők legzseniálisabb és legforradalmibb műalkotásáról.

Kuz: Ez téves nézet. A pénzügyet, ahogy Marx, de mindenekelőtt Engels definiálta, a kapitalista termelési rendszer határozza meg.

Rak: Így van, csak fordítva. A kapitalista termelés rendszerét a pénzügy határozza meg. Amit ezzel szemben Engels mond, sőt bizonyítani akar, az a legmeggyőzőbb bizonyíték arra, hogy a pénzügy uralkodik a polgári termelés fölött. Nos ez úgy van, hogy Engels és Marx a pénzügyet a forradalom leghatalmasabb gépezetét - amelyhez képest a Komintern csak gyerekjáték -, nem akarja felfedni és megvádolni. Ellenkezőleg. Gazdasági tehetségüket felhasználva még egyszer "rejtjelezniük" kellett az igazságot a forradalom érdekében. És mindketten ezt tették.

Kuz: A történet nem új. Hasonlót, emlékszem, már Trockij is írt 10 évvel ezelőtt...

Rak: Mondja csak nekem...

Kuz: ...amikor kinyilvánította, hogy a Kominform konzervatív szervezet a New York-i tőzsdéhez képest, és a nagy bankárok a "forradalom kovácsai".

Rak: Igen, ezt mondta egy kis könyvben, amelyben megjósolta Anglia összeomlását. Valóban ezt mondta, és a következőket fűzte hozzá: "Ki űzi Angliát a forradalom útjára?" És ezt válaszolta: "Nem Moszkva, hanem New York."

Kuz: De ő állította azt is, emlékszik rá, hogy ha a New York-i pénzemberek készítik elő a forradalmat, akkor ez öntudatlanul történik.

Rak: Leon Trockijra is vonatkozik az az ok, amit megjelöltem, hogy Engels és Marx miért rejtjelezte az igazságot.

Kuz: Trockijban csak egy bizonyos - már eléggé ismert nézetet - becsülök, amellyel aztán meg is elégedett, miután kijelentette, hogy ezek a bankárok "ellenállhatatlanul, öntudatlanul teljesítik forradalmi küldetésüket."

Rak: És teljesítik küldetésüket annak ellenére, hogy Trockij ujjal mutat rájuk? Különös, hogy nem változtatnak rajta!

Kuz: A pénzemberek öntudatlan forradalmárok, ugyanis szellemi tehetetlenségük miatt nem látják a végső hatásokat.

Rak: Ön tényleg ezt hiszi? Azt hiszi, hogy ezek az igazi zsenik öntudatlanul cselekednek? Néhány idiótának tartja azokat az embereket, akiknek ma az egész világ engedelmeskedik? Ez megdöbbentő ellentmondás lenne.

Kuz: Mit akar ezzel mondani?

Rak: Egészen egyszerűen azt állítom, hogy ezek objektíven és szubjektíven, vagyis teljesen tudatosan forradalmárok. (A "forradalom" szó itt a nemzetközi pénzkartell irányítása alatt álló, monopolista világállam létrehozása érdekében folytatott politikai-gazdasági küzdelmet jelöli. D. J.)

Kuz: A bankárok? Megőrült?

Rak: Én nem. És ön? Gondolkozzon már el! Ezek a férfiak ugyanolyan emberek, mint ön meg én. Az, hogy pénz fölött rendelkeznek, hogy hitelezők, ez még nem jelenti a becsvágyuk végét. Ha valami kielégüléshez juttatja őket, az a hatalom utáni becsvágy. Miért ne éreznének ösztönzést az uralkodásra, a totális uralomra ezek a bankárok. Ugyanúgy, amint ön is, meg én is érzek.

Kuz: De ha ők már úgyis univerzális hatalommal rendelkeznek, ahogy ön hiszi - és most én is így teszek -, mit kívánhatnának még maguknak?

Rak: Már mondtam: a totális hatalmat. Egy olyan hatalmat, mint amilyennel Sztálin rendelkezik a Szovjetunióban, csak még nagyobbat, univerzálisat.

Kuz: Egy olyan hatalmat, mint Sztáliné? De fordított céllal.

Rak: A hatalom, ha valóban abszolút, csak egy lehet. Az abszolút fogalma kizárja a sokféleséget. Ennyiben annak a hatalomnak, amelyre a "Kapintern", és amelyre a "Komintern" törekszik, - mert mindkettő azonos, vagyis politikai területen akar hatásos lenni, - hasonlónak kell lennie. Az abszolút hatalom vagy öncél - vagy pedig nem abszolút hatalom. És a mai napig nem találták fel a totális hatalom más gépezetét, mint a kommunista államot. A polgári-kapitalista hatalom - még legfelsőbb fokán, a cézári szinten is, - korlátozott hatalom, mert amikor ez a hatalom az Ókorban elméletileg az istenség megtestesülése volt a fáraóknál és a császároknál, akkor a gazdasági élet még olyan primitív, és a technikai államapparátus még annyira elmaradott volt, hogy mindig maradt szabad terület, szabad mozgástér az egyes ember számára. Érti már, hogy azok, akik bizonyos értelemben már a föld népei és kormányai fölött uralkodnak, abszolút uralmat akarnak? Értse meg, ez az egyetlen, amit még nem értek el...

Kuz: Ez érdekes, mindenesetre őrültségnek tűnik.

Rak: Ez kisebb őrültség, mint amilyen Lenin őrültsége volt, aki arról álmodott, hogy a világot egy svájci tetőszobából uralja, vagy Sztáliné, aki hasonlóról álmodott egy szibériai fakunyhóban. A pénz urainak ilyesfajta becsvágya a New York-i felhőkarcolók magasából számomra sokkal természetesebbnek tűnik.

Kuz: Fejezzük be! Kik azok az "azok"?

Rak: Gondolja, hogy itt raboskodnék, ha név szerint tudnám, hogy kik?

Kuz: Miért?

Rak: Egészen egyszerű okból: aki "azokat" személyesen ismeri, azt nem hozzák olyan helyzetbe, hogy kényszeríthetnék arra, hogy megnevezze őket. Ez ennek az intelligens összeesküvésnek a legelemibb szabálya, ahogyan azt ön is tudja.

Kuz: Nem azt mondta, hogy bankárok?

Rak: Én nem. Emlékezzen! Mindig "nemzetközi pénzügyet" emlegettem, és mindig "azokat" mondtam, és nem többet. Ha informálnom kellene önt, csak tényeket mondanék, neveket nem, mert nem ismerek neveket. Azt hiszem, nem csalódik, amikor azt mondom, hogy "azok" nem tartoznak azok közé az emberek közé, akik hivatalok tulajdonosaiként, vagy a világpolitikában, vagy a bankok világában felbukkannak. Annyit megértettem Rathenau - a rapallói Rathenau - meggyilkolása óta, hogy a politikában és a pénzügyben csak közvetítőket használnak fel. Természetesen olyan embereket, akikben teljesen megbíznak, és akik ezerszeres módon garantált hűséggel viseltetnek irántuk. Így biztosak lehetünk, hogy a bankárok és a politikusok csak "azok" bábjai -, és elképzelhetjük, hogy milyen nagy lehet a hatalmuk, és mennyire ők az események személyes kezdeményezői.

Kuz: Jóllehet, ez érthető is, meg logikus is, de nem lehet, hogy indokolt tudatlansága csak bújócska az ön részéről? Személyes tapasztalatom és aktáim szerint, ön sokkal nagyobb szerepet játszott ebben az összeesküvésben, hogy ne tudjon többet. Nem gyanít talán mégis egy konkrét személyt "azok" közül?

Rak: De igen, csak talán nem hisz nekem. Azt feltételezem, hogy egy - hogy is mondjam? - misztikus személyiségű férfiról, vagy férfiakról van szó, egyfajta Ghandiról, de annak feltűnő alakja nélkül, a puszta hatalom misztikusáról. Nem tudom, ért-e engem? Tehát "azok" nevét és címét nem ismerem. Képzelje el, hogy Sztálin, aki ma az egész Szovjetuniót uralja, falak és testőrség nélkül élne, és nem rendelkezne több garanciával az életét tekintve, mint bármelyik polgár? Mi lenne ilyen esetben az az eszköz, amely megvédené a merénylettől? Csak a névtelenség védené meg. Ez az, amely minden összeesküvő eszköze, és ha még ráadásul olyan sok hatalommal rendelkezik, mint Sztálin, akkor különösen!

Kuz: Van logika abban, amit mond, de mégsem hiszek önnek.

Rak: Higgye el, nem tudok többet! Ha tudtam volna, milyen boldog lennék ma! Nem itt ülnék, hogy az életemet védelmezzem! Teljesen megértem a kérdéseit és a szükségszerűséget, amit a rendőri foglalkozás alapján érez, hogy valami kézzel foghatót szedjen ki belőlem. Az ön megelégedésére, és arra is, mert a célhoz szükséges, amelyet mindketten el kívánunk érni, meg fogom tenni a tőlem telhetőt, hogy orientáljam önt. (Rakovszkij arra utal, hogy Kuzmin ígéretet tett életének a megmentésére, ha megfelelő információkat ad neki, és rajta keresztül Sztálinnak, akinek ez a részletes kihallgatási jegyzőkönyv továbbítva lett. D. J.)

Tudja, hogy a meg nem írt történelem, amelyet csak mi beavatottak ismerünk, az első Internacionálé megalapítójának, Adam Weishauptnak, nevét csak titokban közli? Emlékszik egyáltalán a nevére? Az Illuminátusok néven ismert szabadkőműves páholy vezére volt. Az Illuminátus nevet Weishaupt a másik keresztényellenes és kommunista összeesküvés korától, a gnosztikától kölcsönözte. Amikor ez a nagy forradalmár, szemita és ex-jezsuita, aki a francia forradalom győzelmét előre látta, elhatározta (vagy megbízták - főnöke, a nagy filozófus Moses Mendelsohn volt), hogy alapít egy szervezetet, amely titkos, és amelynek a francia forradalmat - politikai céljain túl - tovább kell fejlesztenie, hogy átalakuljon olyan szociális forradalommá, amelynek célja a kommunizmus létrehozása. Ezekben a hősi időkben óriási veszélyt jelentett volna, akárcsak célként is megnevezni a kommunizmust.

Ezért van az összes megelőző intézkedés, vizsga és misztérium, amelyekkel Weishauptnak az Illuminátusokat körül kellett vennie. Még hiányzott egy évszázad, amíg börtön és kivégzés veszélye nélkül, nyilvánosan kommunistának vallhatta magát valaki.

Ami nem ismeretes, az Weishauptnak és híveinek az első Rothschildokhoz való kapcsolata. E híres bankárok vagyona eredetének titka azzal magyarázható, hogy ők voltak az első Komintern kincstárnokai. Számos jel utal arra, hogy amikor ez az öt fivér maga között felosztotta Európa pénzügyi birodalmát, egy titokzatos hatalom segített nekik mesés vagyonukat összegyűjteni. Ezek a segítők lehettek az első kommunisták, akik a bajor katakombákból egész Európában szétszóródtak.

Mások azt mondják, amit nagy valószínűséggel el is hiszek, hogy a Rothschildok nem a kincstárnokai, hanem a vezetői voltak ennek a titkos kommunizmusnak. Ez a felfogás arra a biztos tényre támaszkodik, hogy Marx, valamint az első kommunisták, azaz a most már nyilvános Internacionálé legfőbb vezetői, köztük Heine és Herzen, báró Lionel Rothschildnak engedelmeskedtek, akinek a forradalomról alkotott képét Disraeli angol miniszterelnök írta meg regényében. Főhősét, Sidoniát, Lionel Rothschildról mintázta, aki multimilliomosként számtalan kémet, carbonarit, szabadkőművest, titkos zsidót, cigányt és forradalmárt ismert, és akinek parancsolt.

Mindez fantasztikusnak tűnik, de bizonyított, hogy Sidonia az öreg Nathan Rothschild fiának idealizált képét jeleníti meg, amit bizonyít az a harc, amit megnyert. Ha minden igaz, ami ezekből a tényekből leszűrhető, akkor most már nevén nevezhetjük annak a felhalmozásnak az óriási gépezetét, amelyet a nemzetközi pénzügy képvisel. Ez egyenlő azzal a gépezettel, amely a forradalmi Internacionálét létrehozta.

Valami zseniális. A kapitalizmussal érhető el a tőke legnagyobb mértékű felhalmozása, ami a proletariátust munkavállalásra kényszeríti, kétségbeesésbe kergeti, és egyidejűleg egy olyan szervezetet hoz létre, amelynek a proletariátust egyesítenie kell, hogy a forradalomba hajtsa. Ez lenne a történelem legkiemelkedőbb eseménye. És ami még több: emlékszik az öt Rothschild fivér anyjának arra a mondatára, hogy "ha a fiaim nem akarnák, nem lenne háború." Azaz ők voltak a döntőbírák háború és béke fölött, és nem a császár.

El tud képzelni egy ilyen kozmikus jelentőségű tényt? Nem látja már itt a háborút a maga forradalmi funkciójában? Háború - kommün! Tehát azóta, minden háború egy óriási lépés a kommunizmus felé. Mintha egy titokzatos hatalom elégítette volna ki Lenin kívánságát, amit Gorkijnak kifejtett. Emlékezzen 1905-re és 1914-re!

Legalább azt ismerje el, hogy abból a három emelőből, amelyek a világot a kommunizmusba emelik, kettőt nem képes kezelni a proletariátus. Sem a harmadik Internacionálé, sem a Szovjetunió, amely akkor még nem is létezett, nem idézett elő, és nem viselt háborúkat. De a háborút a száműzetésben lévő maroknyi bolsevik sem tudta kiváltani, bármennyire is kívánta. Ez világos, mint a nap. És még kevésbé tudta és tudja az Internacionálé, vagy a Szovjetunió, a tőkének ezt az óriási felhalmozását, és a kapitalista termelés nemzeti és nemzetközi anarchiáját elérni. Ez akkora anarchia, amely képes óriási mennyiségű élelmiszert elégetni, ahelyett, hogy az éhező embereknek adná, és képes arra, amelyet Rathenau így fogalmazott meg: "Odáig hasson, hogy a félvilág szart termeljen, és a világ másik felének azt meg kelljen vennie."

Végül a proletariátus nem írhatja a maga javára a négyzetesen emelkedő inflációt, az elértéktelenedést, az értéktöbbletet, a nem pénzügyi takaréktőke, és a nem uzsoratőkének minősülő pénz folyamatos elrablását, a vásárlóerő állandó süllyedését se, amely így biztosan vezet a forradalom tulajdonképpeni ellenségének, a középosztálynak az elnyomorodásához. Tehát nem a proletariátus kezeli a háború és a gazdaság mozgató emeltyűit. A proletariátus kétségtelenül a harmadik mozgató, az egyetlen látható és feltűnő, amely a végleges támadást intézi a kapitalista állam erődítménye ellen, és be is veszi. Biztos, hogy beveszi, ha "azok" kiszolgáltatják neki.

Kuz: Újra azt mondom, hogy mindannak, amit ön oly irodalmian ábrázol, annak neve van, és már unalomig ismételgettük beszélgetésünk során, hogy az nem más, mint a kapitalizmus belső ellentmondása. És ha van egy akarat és egy akció, ahogy ön állítja, amely idegen a proletariátus számára, akkor most felszólítom, nevezzen meg nekem konkrétan ilyen eseteket.

Rak: Meg lesz elégedve eggyel? Nos, "azok" izolálták politikailag a cárt az orosz-japán háború idején, és az Egyesült Államok pénzelte Japánt, pontosabban szólva Jacob Schiff, a Kuhn és Társa Bankház főnöke, amely a Rothschild-ház New York-i érdekeltsége. Olyan nagy volt a hatalma, hogy elérte: az ázsiai gyarmati sorban tengődő népek azt az idegengyűlölő Japánt támogatták, amelynek idegengyűlöletét most Európa is tapasztalhatja.

A hadifogoly-táborokból a legjobb harcosok jöttek Pétervárra, akiket Amerikából küldött forradalmi ügynökök képeztek ki, miután engedélyt kaptak erre Japántól, azokon a bankárokon keresztül, akik Japánt pénzelték. Az orosz-japán háború a cár seregeinek megszervezett vereségével idézte elő az 1905-ös forradalmat, amely megbukott ugyan, de közel volt a győzelemhez. Ha a győzelem nem is adatott meg ennek a forradalomnak, mégis megalkotta a szükséges politikai feltételeket az 1917-es győzelemhez.

Olvasta Trockij életrajzát? Emlékszik forradalmársága első idejére? Még ifjonc, aki szibériai száműzetése után emigránsoknál tartózkodik Londonban, Párizsban és Svájcban. Lenin, Plehanov és Martov csak sokat ígérő kezdőnek tartja. De már az első szakadásnál független merészel maradni, és ő akar az egyesülés döntőbírája lenni. 1905-ben még csak 25 éves, és már egyedül tér vissza Oroszországba, párt és saját szervezet nélkül. Olvassa el Sztálin ki nem "tisztogatott" tudósítását az 1905-ös forradalomról, vagy Lunacsarszkij tudósításait, aki nem volt trockista. Pétervárott Trockij állt a forradalom élén - ez az igazság. Presztízzsel és népszerűséggel csak ő kerül ki a forradalomból. Nem Lenin, Martov, vagy Plehanov nyerte meg, és tartotta életben a forradalmat. - Hogyan és miért emelkedik fel az ismeretlen Trockij, és nyer azonnal hatalmat a legidősebb és legtekintélyesebb forradalmárok fölött? Egész egyszerűen azért, mert megházasodott. Vele jön Oroszországba felesége, Szedova. Tudja ki ez a nő? Annak a Jivotovskynak a lánya, aki szoros összeköttetésben állt a Warburg bankárokkal, Jacob Schiff vagyonának résztulajdonosaival és rokonaival, vagyis azzal a pénzügyi csoporttal, akik Japánt is pénzelték, és Trockijon keresztül az 1905-ös forradalmat is finanszírozták. Itt van tehát annak az oka, hogy miért kerül Trockij azonnal a forradalmi lépcsőfok tetejére. És ez a kulcsa Trockij valódi személyiségének.

De ugorjunk 1914-re. Az osztrák trónörökös elleni merénylet mögött Trockij áll, és ez a merénylet váltja ki az európai háborút. Valóban azt hiszi, hogy merő véletlen volt a merénylet és a háború? Ahogy azt egy cionista kongresszuson Lord Mechett mondta? Analizálja az oroszországi hadjárat fejlődését a "nem-véletlen" fényében! A vereség előidézése mestermű. A cárnak nyújtott segítséget a szövetségesek úgy szabályozták és adagolták, hogy az a szövetségesek követeinek érvet szolgáltatott ahhoz, hogy II. Miklóst az egyik öngyilkos támadás után a másikra késztessék. Ostobaságát tekintve egyébként ez nem is volt nehéz. Az orosz hústömeg óriási volt, de ez csak mellékes szerepet játszhatott.

Szervezett támadások vezettek a forradalomhoz. Amikor minden oldalról forradalom fenyeget, ez recept a demokratikus köztársaság megteremtéséhez. A küldöttek köztársasága bejelenti, hogy büntetlenséget biztosít a forradalmároknak. Valami még azonban hiányzik. Kerenszkijnek egy további gyilkos támadást kell elrendelnie és keresztül vinnie, hogy ezzel felforduljon a demokratikus forradalom. Még Kerenszkijnek kell véghezvinnie, és befejeznie az állam átadását a kommunistáknak. Trockij így "észrevétlenül" átveheti az egész államapparátust. Micsoda különös vakság! Ez a sokat megénekelt októberi forradalom valósága: a bolsevikok átvették a hatalmat, amelyet "azok" kiszolgáltattak nekik.

Kuz: Ön tehát azt meri állítani, hogy Kerenszkij Lenin tettestársa volt?

Rak: Leniné nem, hanem Trockijé. Jobban mondva: "azoké"!

Kuz: Abszurdum!

Rak: Nem képes felfogni? Éppen ön nem? Ezen igen csodálkozom. Ha ön kémként elérné, hogy az ellenséges erőd parancsnoka legyen - nem nyitná meg azoknak a támadóknak a kapukat, akiket valóban szolgál? Nem lenne akkor több egy közönséges legyőzöttnél, vagy fogolynál? Talán nem tenné ki magát annak a veszélynek, hogy az erőd megtámadása során meghal, mert egy támadó, aki az egyenruháját nemcsak maszknak tartja, önt igazi ellenségnek tekinti? Higgye el nekem, emlékmű és mauzóleum nélkül, a kommunizmus többet köszönhet Kerenszkijnek, mint Leninnek.

Kuz: Ezzel azt akarja mondani, hogy Kerenszkij tudatosan és önszántából hagyta magát legyőzni.

Rak: Igen, ez teljesen nyilvánvaló számomra. De még ennél is többet mondok önnek: tudja ki pénzelte az októberi forradalmat?

"Azok" pénzelték, pontosan azokon a pénzembereken keresztül, akik Japánt és az 1905-ös forradalmat is pénzelték. Jacob Schiff és a Warburg fivérek, azaz a bankok nagyszövetsége. Köztük az öt Federal Reserve Bank egyike, valamint a Kuhn, Loeb és Társa Bank, amelyben más európai és amerikai bankárok is részt vettek, olyanok, mint Guggenheim, Hanauer, és Aschberg, a stockholmi "Nya Banktól".

"Véletlenül" ott voltam Stockholmban, és részt vettem a pénzek átutalásában. Amint Trockij megérkezett, én voltam az egyetlen, aki a forradalom részéről részt vett ebben. De végre jött Trockij, ezt hangsúlyoznom kell, mert a szövetségesek kiutasították Franciaországból a vereségért elkövetett tevékenysége miatt, és ugyanezek a szövetségesek szabadon engedték, hogy a szövetséges Oroszországban a vereségért ügyködjön. Ez megint csak egy véletlen?

Ki tette ezt? Ugyanazok, akik elérték, hogy Lenin keresztül utazhasson Németországon. "Azok" el tudták érni Londonban, hogy Trockijt - a védelem szétbomlasztóját - kihozták egy kanadai táborból, és azt is el tudták intézni, hogy amerikai útlevéllel az összes szövetséges ellenőrző ponton keresztülutazhatott. Mások, köztük Rathenau, elintézte Lenin keresztülutaztatását az ellenséges Németországon.

Ha egyszer majd előítéletek nélkül tanulmányozhatja a forradalom és a polgárháború történetét, olyan rendőrségi vizsgálat szellemében, mint amilyenre csak ritkán kerül sor, akkor az események lefolyásában, valamint az egyes részletekben, - sőt még bizonyos anekdotikus vonatkozásokban is - egy egész sor igen meglepő "véletlent" fog találni.

Engedje meg, hogy lezárjam ezt a történetet, hogy mindketten levonhassuk a tanulságot. Lenin tehát fenntartás nélkül engedi működni Trockijt, amikor az Petrográdba érkezett. Ahogy azt Ön is jól tudja, a két forradalom idején igen mély volt a véleménykülönbség kettőjük között. A forradalom győzelmének azonban Trockij a mestere, ha akarja ezt Sztálin, ha nem. Miért? Ennek titkát Lenin felesége, Krupszkaja őrizte meg. Ő tudta, ki is valójában Trockij. Lenint is Krupszkaja győzte meg, hogy vegye fel Trockijt munkatársai közé. Különben Lenin Svájcban maradt volna leblokkolva, és már ez a tény is óriási indíték volt a számára.

Hasonlóan annak tudata is, hogy Trockij mekkora segítséget hozott a forradalomnak. Lenin tisztában volt vele, hogy Trockij jelenléte pénzt és hatalmas nemzetközi segítséget jelent. Ezt bizonyította a leplombált vagon is. (Itt Rakovszkij arra az utazásra céloz, amikor a német titkosszolgálat Lenint és társait átutaztatta a háborúban álló Németországon, hogy Helsinkin keresztül Szentpétervárra mehessenek. - D. J.)

A baloldali forradalmi szárny egysége, vagyis a szocialistáké, a forradalmároké és az anarchistáké nem a jelentéktelen bolsevik párt, hanem Trockij műve volt, és nem Lenin hajlíthatatlansága hozta létre. Nemhiába volt a "pártnélküli" Trockij igazi pártja a zsidó "proletariátus" régi "szövetsége", amelyből a forradalom összes ága származik Oroszországban, és amelynek ez a kör adta a vezetőinek a 90%-át. Természetesen nem a hivatalos és nyilvános "szövetség", hanem az összes szocialista pártban jelenlévő titkos "szövetség" az, amelyeknek minden vezetője ennek a rejtett szövetségnek a vezetése alatt áll.

Kuz: Kerenszkij is?

Rak: Kerenszkij is, és még néhány nem szocialista pártvezér. A polgári pártok vezetői.

Kuz: Ezek mennyiben?

Rak: Elfelejti a szabadkőművesség szerepét a forradalom első polgáridemokratikus szakaszában?

Kuz: Azok is a "szövetség"-nek engedelmeskedtek?

Rak: Mint közvetlenül felettük álló fokozatnak, de a valóságban "azoknak" engedelmeskedtek. (Mint már többször jeleztük: Rakovszkij a nemzetközi pénzhatalom legfelsőbb és névtelenségbe burkolózó, szupertitkos vezetőit "azoknak" nevezi. "Azok" irányítják a szabadkőművesség különböző irányzatait is, amelyek viszont a szocialista mozgalomban működő titkos szövetség irányítói. - D. J.)

Kuz: A marxista hullám ellenére, amely feltornyosulva az ő jogaikat és életüket fenyegette?

Rak: Mindezek ellenére! Természetesen nem látták a veszélyt. Vegye figyelembe, hogy minden szabadkőműves többet látott a képzelőerejével, meg volt győződve, hogy többet lát, mint ami igaznak bizonyult, mert valóságosnak képzelték azt, amit kívántak. Ezért vannak jelen a szabadkőművesek növekvő számban a polgári nemzetek kormányaiban és az államvezetésben. Számukra ez a tény társaságuk politikai hatalmának a bizonyítéka. Vegye azt is figyelembe, hogy abban az időben az összes szövetséges nemzet kormányzó politikusai - egészen kevés kivétellel - mind szabadkőművesek voltak. Ez igen fontos érv volt a számukra. Abban a biztos hitben ringatták magukat, hogy ez a forradalom a francia típusú polgári forradalomba torkollik majd.

Kuz: Az 1917-es évről most lefestett kép alapján igen ravasznak kellett lenniük, ha azt hitték...

Rak: Azok is voltak. És azok ma is. Csakhogy a szabadkőművesek nem fogták fel azt az első világos leckét, mégpedig a Nagy Forradalomét, (az 1789-es francia forradalomra utal. D. J.) amelyben fontos forradalmi szerepet játszottak, és amely a legtöbb szabadkőművest felfalta, élén nagymesterükkel, Fülöp orleáni herceggel. De vérpadra juttatta testvérét, a királyt, aki szintén szabadkőműves volt, aztán a girondistákat, a hébertistákat, a jakobinusokat... és ha néhány túlélte, az életét csak Bonaparte Napóleonnak és a Brumaire-ben végrehajtott puccsának köszönhette.(Brumaire a francia forradalom által bevezetett új naptárban az október. 22-től november. 20-ig terjedő hónap, a "ködös" hónap. I. Napóleon 1799. Brumaire 18-án államcsínyt hajtott végre, amely megvetette katonai diktatúrájának alapját. D. J.)

Kuz: Ezzel azt akarta mondani, hogy a szabadkőművesség arra van ítélve, hogy a forradalom kezétől pusztuljon el, amelyet saját maga idézett elő?

Rak: Egészen pontosan... Ön most egy szigorúan titokban tartott igazságot fogalmazott meg. Én szabadkőműves vagyok. Tudta? Vagy nem? Hát jó. Elmondom Önnek a nagy titkot, amit mindig megígérnek a szabadkőműveseknek, hogy majd lelepleznek előttük, de sem a huszonötödik, sem a harmincharmadik, sem a kilencvenharmadik, de még a legmagasabb fokozat rítusában sem árulnak el nekik. Én ismerem a titkot. Természetesen nem azért, mert szabadkőműves vagyok, az kevés lenne, hanem azért, mert "azokhoz" tartozom származásilag: zsidó vagyok. (A politika és pénzgazdaság nem nyilvános terének - a láthatatlan hatalom döntéshozó hálózatának - több tekintélyes kutatója szerint, "azok" elsősorban nem az etnikai vagy vallási hovatartozás, hanem a kamatszedő magánpénzrendszer kialakításában és fenntartásában, valamint az ebből származó hatalom megszerzésében és megtartásában való közös érdekeltségük alapján működtetik formális és informális szervezeteiket, kapcsolati-hálójukat. Ezért tárgyi tévedésnek tekinthető a privát-pénzmonopólium szervezett magánhatalmát, és e hatalom világuralmi törekvéseit egyetlen néphez vagy etnikumhoz kapcsolni. A pénzhatalom hálózatában ugyanis szinte minden nép és etnikum vagyonos elitje megtalálható. Úgy tűnik, hogy Rakovszkij itt túlértékeli zsidó származásának a jelentőségét. D. J.)

Kuz: És mi ez a titok?

Rak: A szabadkőművesek egész képzése, és a szabadkőművesség egészének célja arra irányul, hogy különböző ürügyek alatt, mint amilyen, pl. a Francia Forradalom hármas jelszava, (Rakovszkij itt a "szabadság, egyenlőség, testvériség", soha komolyan nem gondolt és soha meg nem valósított, manipulációs célokra kitalált jelszavára utal. D. J. ) megteremtsék a szükséges feltételeket a kommunista forradalom számára, hogy azok rendelkezésre álljanak. És mivel a kommunista forradalom a burzsoázia egész osztályának, és a burzsoázia minden vezetőjének a fizikai likvidálását helyezi kilátásba, a szabadkőművesség valódi titka a szabadkőművességnek, mint szervezetnek, az önfelszámolása, és minden valamiképpen jelentős szabadkőművesnek a fizikai öngyilkossága.

Nos, érti már? Ha a szabadkőművesre ilyen vég, ilyen sors vár, miért van szükség a misztériumokra és a teátrális jelenetekre és más egyéb "titkokra"? Hogy az igazi titok rejtve maradjon. Ha alkalma nyílik egy bármilyen jövendőbeli forradalomban erre, ne mulassza el megfigyelni annak a szabadkőművesnek a rémült és ostoba arckifejezését, aki elkezdi felfogni, hogy a forradalom kezétől kell meghalnia. Hogy fog sivalkodni és hivatkozni a forradalomért kifejtett érdekeire. Az lesz ám a cirkusz, amin majd meg kell halni -, de a nevetéstől!

Kuz: És még tagadja a burzsoázia született ostobaságát?

Rak: Mint osztályét igen, de bizonyos részének ostobaságát nem. A bolondok házának léte még nem bizonyítja azt, hogy az őrültség általános jelenség. A szabadkőművesség is lehet a bolondok háza, de csak a szabadságban.

Továbbmegyek. Ha győzött a forradalom, végbemegy a hatalomátvétel. Fellép az első probléma: a béke és vele együtt az első szakadás a párton belül, amelyben a koalíció azon erői vesznek részt, amelyek hatalmon vannak. Nem akarok belemenni annak a harcnak a részleteibe, amely Moszkvában a Breszt-litovszki béke hívei és az ellenzék között zajlott le, mert ez már régóta jól ismert. Csupán arra akarok utalni, hogy a későbbi, ún. trockista ellenzék, akiket már likvidáltak és azok, akiket majd még likvidálni fognak, már ott megmutatkozott.

Mindannyian ellenezték a békeszerződés aláírását. Ez a béke, tévedés volt, Lenin öntudatlan árulása a nemzetközi forradalommal szemben. Képzelje el, ha bolsevikok ültek volna Versailles-ban a békekonferencián, és később a Népszövetségben. Fegyveres erővel kovácsolták volna meg a németek szovjet államát. Európa térképe ma egészen másként nézne ki.

De Lenin megrészegülve a hatalomtól, és Sztálintól is támogatva, aki már szintén ittas volt a parancsolási lehetőség alkoholjától, követve a párt nemzeti orosz szárnyát, fizikai erőszakkal vitte keresztül az akaratát. Így született meg a "szocializmus egy országban", tehát az, amit ma Sztálin mindenek fölé emel. Természetesen volt harc, de csak olyan formában és mértékben, amely nem tudta szétrombolni a kommunista államot. Az ellenzék számára ez máig érvényes előfeltétel. De ez volt első csődünk oka, és minden későbbi sikertelenségünké is. Van azonban egy kíméletlen rejtett harc is, hogy ne veszélyeztessük részvételünket a hatalomban. Összeköttetései révén Trockij megszervezte Kaplan merényletét Lenin ellen. (1918. aug. 30-án Dora Kaplan szociálforradalmár - esszer - nő pisztolylövésekkel súlyosan megsebesítette Lenint. D. J.) Trockij parancsára ölték meg Blumkin Mirbach követet. Spiridonova és szociálforradalmárai államcsínye szintén Trockij közreműködésével történt. Erre a célra kiszemelt embere minden gyanú felett állt, ő volt az a Rosenblum, egy litván zsidó, aki O'Reilly néven az angol Intelligence Service egyik legjobb kémeként ismeretes. A választás azért esett Rosenblumra, mert csak angol kémként volt ismert, tehát a merénylet vagy összeesküvés meghiúsulása esetén sem Trockijt, sem bennünket nem lehetett volna felelőssé tenni, hanem Angliát. Ez így is történt.

A polgárháború arra kényszerített minket, hogy feladjuk az összeesküvési és terrorista módszereket. Az, hogy Trockij lett a Vörös Hadsereg szervezője és vezetője, azt a lehetőséget kínálta nekünk, hogy az igazi államhatalom a mi kezünkben legyen. A szovjet haderő, amely szakadatlanul hátrált a "fehérek" elől, és Szovjet-Oroszország területét a régi moszkvai nagyhercegség egykori területére hagyta zsugorodni, egyszerre csak győzedelmeskedni kezdett, mintha valami csoda történt volna. Miből gondolja, hogy mindez csodával határos módon, vagy egyszerűen csak véletlenül történt így? Amikor Trockij átvette a Vörös Hadsereg parancsnokságát, már kezében volt a szükséges erőszakszervezet ahhoz, hogy a hatalmat megragadja. A győzelmek az ő presztízsét és az ő hatalmát erősítették, a "fehéreket" most már le lehetett győzni. Valóban elhiszi azokat a hivatalos állításokat, hogy a szovjet győzelem minden csodája a közepes, rosszul felfegyverzett, fegyelmezetlen Vörös Hadseregnek tulajdonítható?

Kuz: Hát ki másnak lenne az érdeme?

Rak: 90%-ig "azok" javára írandó. Nem szabad elfelejtenie, hogy a fehérek a maguk módján "demokratikusak" voltak. Közéjük tartoztak a mensevikek és minden régi liberális párt maradéka. A fehéreken belül - tudva vagy tudatlanul - "azoknak" mindig igen nagy erők álltak a szolgálatukra. Amikor Trockij átvette a parancsnokságot azt a feladatot kapták, hogy rendszeresen árulják el a fehéreket, és egyidejűleg azt ígérték nekik, hogy előbb vagy utóbb tagjai lehetnek a szovjet kormánynak. Ivan Majszkij volt az egyike ezeknek az embereknek, azon kevesek egyike, akinek beváltották ez irányú ígéretüket, de csak azért, mert Sztálin meggyőződhetett a hűségéről. Amikor a Fehér Hadseregen belüli szabotázs párosult a fehér generálisoknak nyújtott pénzügyi segítség fokozatos csökkenésével, akik ezen túlmenően sajnálatra méltó idióták is voltak, akkor egyik vereséget a másik után szenvedték el.

Végre felvette Wilson a híres 14 pontjába a hatodikat, amely elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a "fehérek" minden Szovjet-Oroszország elleni kísérletének véget vessen. A polgárháború alatt Trockijt szemelték ki Lenin utódjának. Ehhez nem fér kétség. Az öreg forradalmár már meghalhatott dicsőségben. Megúszta Kaplan golyóját, de nem élte túl azt a burkolt halálba-segítést, amelyet alkalmaztak ellene.

Kuz: Trockij rövidítette meg Lenin életét? Ez lenne a szenzáció az Ön bírósági tárgyalására? Nem Levin volt, aki Lenint kezelte?

Rak: Trockij? Talán beleavatkozott. De az biztos, hogy tudott róla. A technikai kivitelezés és a vele járó dolgok? Ki tudja ezt? - "Azoknak" annyi csatornájuk van, amelyeken elérhetik céljukat.

Kuz: Mi lenne, ha Lenin rafinált meggyilkolása, amely elsőrendű ügy a maga nemében, egy következő per tárgya lenne? Mit gondol, Rakovszkij, mellékesnek tűnik Önnek az előidéző? Természetesen, ha ez a beszélgetés köztünk kudarcba fullad...a technikai rész Önre, mint orvosra igen jól illik.

Rak: Ezt nem tanácsolnám Önnek. Inkább ne nyúljon az ügyhöz. Ez magára Sztálinra is túl veszélyes. A propagandájukkal azt csinálhatnak amit akarnak, de "azoknak" is meg van a propagandájuk, és az sokkal hatalmasabb. Sokkal erősebb bizonyíték áll rendelkezésre, mint bármilyen más beismerés, amelyet Levintől, tőlem vagy bárki mástól kicsikarnának. A "Cui prodest?" (vagyis: Kinek jó ez?) Sztálinban látja Lenin gyilkosát.

Kuz: Mit akar ezzel mondani?

Rak: Azt, hogy a klasszikus csalhatatlan szabály, amellyel fel lehet fedni a gyilkost, így szól: azt kell kideríteni, kinek van hasznára a gyilkosság. És Lenin esetében Sztálin, az Ön főnöke az, akinek ez jól jött. Gondoljon erre, és ne tegye ezeket a közbevetéseket, amelyek zavarnak, és nem engedik, hogy végezzek.

Az nyílt titok, hogy amikor nem Trockij lett Lenin utódja, nem emberi erő volt az, amely ezt megakadályozta. Lenin utolsó betegsége idején a hatalom összpontosulása nagyobb volt Trockij kezében, mint amire szüksége volt. Már a kezünkben volt Sztálin halálos ítélete. Az a levél, amelyet Krupszkaja préselt ki férjétől, egy olyan diktátor kezében, mint Trockij, elegendő lett volna mostani főnöke ellen, hogy likvidálja őt. De egy ostoba véletlen - mint látni fogja - minden tervünket megsemmisítette. Trockij ugyanis véletlenül megbetegedett a döntő pillanatban, amikor Lenin meghalt, és hónapokon keresztül képtelen volt bármilyen tevékenységet kifejteni.

Ez az a bizonyos hátrány, - minden előny mellett -, amikor minden egy személyre koncentrálódik. Természetes, hogy Trockij, akit a feladat megvalósítására képeztek ki, hirtelenjében nem improvizálhatott. Senki közülünk, sem Zinovjev, sem Kamenyev nem rendelkezett azzal a képzettséggel, de a szükséges eszközök sem voltak kéznél. Ezeket Trockij féltékenységből, hogy ne legyen helyettesíthető, senkinek sem akarta átengedni.

Amikor tehát Lenin halálakor szembekerültünk Sztálinnal, aki titokban lázas tevékenységet folytatott, látnunk kellett a Központi Bizottságban a vereség bekövetkezését. Kényszerűségből azt a megoldást rögtönöztük, hogy azt, aki felkínálkozott, hogy Sztálinhoz csatlakozik, sztálinistábbnak kellett nyilvánítanunk, mint magát Sztálint, vagyis eltúlozni és szabotálni. A többit ismeri. A Sztálin elleni földalatti harcunkat és ismétlődő csődünket Sztálinnal szemben, aki a rendőrművészet példátlan zsenijének bizonyult. (Sztálin rendőrművészeti "zsenialitása" elsősorban abban állott, hogy a politikai rendőrségre időben rátette a kezét, és így lényegében egy magánhadsereggel rendelkezett riválisaival szemben a hatalom megszerzéséért vívott küzdelemben. Ehhez járult cinikus gátlástalansága, amellyel kiérdemelte egyes életrajzíróitól a "kaukázusi gengszter" minősítést. D. J. )

Még ennél is több, hogy Sztálin, aki talán nemzeti aktivizmusból oroszságát hangsúlyozza (grúz létére, D. J.), egy olyan kört hívott életre maga körül, amelyet nekünk ki kellene irtani, mert a nemzeti kommunizmus ellentétben áll az internacionalista kommunizmussal, amelyet mi képviselünk. Sztálin az Internacionálét a Szovjetunió szolgálatába állítja, s mivel a Szovjetunió őt szolgálja, így lényegében a saját maga szolgálatába.

Ha történelmi párhuzamot akarunk találni, akkor a bonapartizmusra kell utalnunk, és ha egy hasonló személyiséget akarunk keresni, mint Sztálin, akkor nem találunk hozzá hasonlót a történelemben. De azt hiszem, talán mégis van egy párhuzam. Ha két alakot vetünk egybe, Fouchet és Napóleont. Az utóbbinál hagyjuk el életének második felét, a mellékeset, az egyenruhát, a katonai hierarchiát, a koronát, mindazokat a dolgokat, amelyek úgy tűnik, nem hozzák Sztálint kísértésbe, s amelyek együttesen sem eredményezik Sztálint. Ehelyett vegyük a legfontosabbat: annak a forradalomnak a megfojtását, amelyet Sztálin nem szolgál, hanem amelyből kiszolgálja magát, amellyel államát a legrégibb orosz imperializmussal teszi egyenlővé, mint Napóleon esetében a gall imperializmus, továbbá egy olyan arisztokrácia megteremtését, amely nem katonai, mert Sztálin még nem aratott győzelmet, hanem csupán bürokratikus-rendőri szintű...

Kuz: Elég, Rakovszkij! Nem azért van itt, hogy trockista propagandát folytasson. Rátér-e végre a lényegre?

Rak: Természetesen rá fogok térni, de csak akkor, ha már elértem, hogy fogalmat alkot "azokról", akikkel Önöknek gyakorlatilag és konkrétan számolniuk kell. Előbb nem. Ez fontosabb nekem, hogy ne mondjak csődöt Önnél, mint az, hogy Önt hogyan fogják megérteni.

Kuz: Akkor kérem, lehetőleg röviden.

Rak: Csődünk, amely évről-évre nyilvánvalóbbá válik, magában foglalja azt a tényt is, hogy mindaz, amit a háború utáni időben "azok" a forradalom újraélesztéséért tettek, céltalan maradt. A Versailles-i Szerződés, amely a politikusok és közgazdászok számára megmagyarázhatatlan, mert valódi célját senki sem gyanította, a legdöntőbb előfeltétel volt a forradalom számára.

Kuz: Ez az elmélet egészen érdekes. Hogyan akarja ezt megmagyarázni?

Rak: Egyetlen nép érdeke sem követelte meg a versailles-i jóvátételeket és gazdasági korlátozásokat. A Versailles-i Szerződés abszolút kalkulációja annyira kézenfekvő volt, hogy még a győztes hatalmak legtekintélyesebb közgazdászai is nyomban megtámadták. Egyedül Franciaország akkora összeget követelt kártérítésként, amely nagyobb volt, mint egész nemzeti vagyona, mintha Franciaország egész területét a Szaharává változtatták volna a háború folyamán.

De rosszabb volt ez az őrült "egyezmény", mert ennek alapján sokkal nagyobb fizetésre kötelezték Németországot, mint amire képes volt. Így egészében kiárusították, és egész nemzeti jövedelmét elrabolták. A következmény: a német belső piac beszűkülése, éhezés, a győztes országokban viszont sztrájkok a német áruk bevitele miatt. Ha viszont Németország nem fizetne, akkor ott munkanélküliség, a győzteseknél pedig zavarok lennének a gazdasági életben. Ez volt az első következménye Versailles-nak. Nem volt tehát forradalmi a Versailles-i Szerződés?

Sőt, még ennél is tovább mentek. Megkísérelték kierőszakolni a teljesítmény egyöntetű szabályozását. Olyan képtelen rendszert akartak bevezetni, amely minden nemzeti gazdaság számára kielégítően és megfelelően termel. Úgy képzelték, hogy elhanyagolhatóak az éghajlati viszonyok, a nemzeti nyersanyagkészlet, sőt még az igazgatók és munkások technikai képzettsége is. A természet adta egyenlőtlenség, a talaj, a klíma, a nyersanyagok különbözősége, az egyes nemzeti gazdaságokon belül eddig mindig azzal egyenlítődött ki, hogy a szegényebb országoknak többet kellett dolgozniuk, mint a jobb adottságúaknak. A talaj szegénysége következtében rá voltak kényszerítve arra, hogy ezt a szűkösséget teljesítőképességük erőteljesebb kihasználásával egyenlítsék ki az ipar területén és más területeken még inkább.

Nem akarom tovább részletezni, de a Népszövetség által a munkára kivetett szabályozás, amely a napi munkateljesítmény absztrakt elvét vette figyelembe, a valóságban a gazdasági egyenlőtlenség kikényszerítését jelentette. Figyelmen kívül hagyta a munka célját, a kielégítő termelést. Azonnali hatásként súlyos zavarok jelentkeztek a termelésben, amely megmutatkozott az ugrásszerűen megnövekedett nyersanyagzavarban, amelyért arannyal kellett fizetni, már ameddig Európa rendelkezett arannyal. Másik eredménye az lett, hogy az Egyesült Államok úszott a bankjegyekben, mert óriási termelését aranyért és aranyfedezetű bankjegyekért értékesítette. A termelésnek ezt a példátlan méretű anarchiáját, amilyet még nem látott a világ, a pénzügyi közösség, azaz "azok" aknázták ki avval az ürüggyel, hogy egy még nagyobb anarchiával kúrálják ki az előállott anarchiát: mégpedig a hivatalos pénz inflációjával, és a saját pénzük, a kölcsönpénz, az általuk előállított hitelpénz százszor nagyobb inflációjával. Emlékszik az egymást követő pénzleértékelésekre egy sor országban? A német pénz leértékelésére, az amerikai krízisre és vesébe vágó hatására? Az eredmény a rekord-munkanélküliség volt. Több mint harminc millió munkanélküli egyedül Európában és az Egyesült Államokban! Nos, elhiszi már, hogy a Versailles-i Szerződés és a Népszövetség feltételei a forradalmat szolgálták? (A "forradalom" kifejezés itt is a nemzetközi pénzkartellnek - a pénz magán-monopóliumán alapuló - totális uralmához, a Globális Unióhoz vezető szervezett erőfeszítésekre utal. - D. J.)

Kuz: Lehet, hogy mindez nem volt szándékos. Ön nem tudja nekem bebizonyítani, hogy a logikus továbbfejlődéstől, a forradalomtól és a kommunizmustól miért hátráltak meg, és ezen túlmenően miért alkottak közös frontot a fasizmussal, amely győzedelmeskedett Olaszországban és Európában? Nos, erre mit válaszol?

Rak: Ha "azok" létét és célját figyelmen kívül hagyjuk, akkor Önnek teljesen igaza van. De "azok" kilétét és célkitűzését nem szabad mellőzni. Éppoly kevéssé, mint azt a tényt, hogy Joszif Sztálin kezében van a hatalom a Szovjetunióban.

Kuz: Nem látok összefüggést ezen dolgok között.

Rak: Mert nem akar! Utalás és támpont azonban van elegendő. Még egyszer megismétlem: Sztálin a szemünkben bonapartista és nem kommunista.

Kuz: De a fasizmus lényegét tekintve antikommunistább, jóllehet egyaránt ellenfele mind a sztálinista, mind a trockista kommunizmusnak! És ha "azok" hatalma olyan nagy, miért nem akadályozzák meg?

Rak: Mert ők azok, akik hagyják, hogy Hitler győzedelmeskedjen.

Kuz: Most túlszárnyalta az abszurditás minden rekordját.

Rak: Az abszurd és a csodálatos formai képtelenségbe olvad össze.

Figyeljen rám: már elismertem a trockizmus csődjét. Végül "azok" is felismerték, hogy Sztálint államcsínnyel nem lehet megbuktatni. És történelmi tapasztalataik egy másik megoldást diktáltak nekik: azaz, hogy Sztálinnal ugyanazt tegyék, mint amit egykoron a cárral tettek. A nehézség azonban abban állt, amely számunkra leküzdhetetlennek tűnt, hogy egész Európában nem akadt ország, amely alkalmas lett volna egy invázióra. Egyiknek sincs olyan megfelelő földrajzi helyzete vagy elegendő hadserege, amely alkalmas lenne arra, hogy bevonuljon a Szovjetunióba. Mivel nem akadt ellenfél, hát kreálni kellett egyet. Népességénél és stratégiai helyzeténél fogva csak Németország volt abban a helyzetben, hogy behatoljon Oroszországba, és előidézze Sztálin vereségét. A Weimari Köztársaság azonban nem úgy volt felépítve, hogy megtámadhasson másokat, hanem éppen ellenkezőleg, hogy mások támadhassák meg őt.

És a német éhezés egén elkezdett ragyogni Hitler csillaga. Egy éleslátású szem függesztette rá tekintetét. A világot csodálattal töltötte el üstökösszerű megjelenése. Nem akarom azt mondani, hogy mindez a mi művünk lett volna. A versailles-i forradalmi-kommunista gazdaság egyre nagyobb tömegeket vezetett hozzá. Az a feltétel, amelyet Versailles teremtett Németország számára, vagyis az elproletarizálódás, az éhség és a munkanélküliség, és az ezekből adódó következmények, a kommunista forradalom győzelmét kellett volna, hogy előidézzék. Ehelyett Hitler győzelmét idézték elő. A forradalom győzelmét a Sztálin vezette Szovjetunió, és az Internacionálé meghiúsította, továbbá az, hogy nem akarták Németországot egy új Bonaparténak átengedni, így a Dawes- és Young-terv enyhített valamennyit Németország szorongató körülményein abban a reményben, hogy győzedelmeskedhet az ellenzék (azaz Trockij és elvbarátai - D. J.) Oroszországban.

Amikor ez nem következett be, akkor számolni kellett az "azok" által megteremtett feltételeknek a következményeivel: Németországban a gazdasági meghatározottságok forradalomra kényszerítették a proletariátust. Mivel Sztálin hibájából a szocialista-internacionalista forradalom nem bontakozhatott ki, ezért a német proletariátus a nemzeti- szocialista forradalomba sodródott. Ez dialektikus tény. De minden előfeltétel és alap ellenére még további feltételek voltak szükségesek a nemzeti forradalom győzelméhez. Szükséges volt, hogy a trockisták és a szocialisták utasításának megfelelően szakadás jöjjön létre az éber és épp osztályöntudattal rendelkező tömegekben. Mi már ekkor beavatkoztunk.

De még többre volt szükség. Az 1929-es évben, amikor a nemzetiszocialista párt válságba került, mert elfogytak a pénzügyi eszközei - "azok" követet küldtek hozzájuk, még a nevét is ismerem, egy Warburg nevezetű egyén volt. A Hitlerrel való közvetlen tárgyalásokon megegyeztek a nemzetiszocialista párt finanszírozásában, és Hitler egy-két év alatt dollárok millióit kapta, amit a Wall Street küldött, és márkák millióit, amelyeket Schachton (Hjalmar Schacht-ról van szó, aki 1923-tól 1930. márciusáig a Reichsbank elnöke volt a weimari korszakban, majd Hitler uralomra jutását követően ismét a Reichsbank elnöke lett 1939-ig, közben egy ideig gazdasági csúcsminiszter is volt. Schacht a Wall Street megbízottja volt Hitler mellett. Egyike azon keveseknek, akik nyíltan megmondták magukról, hogy szabadkőművesek. A nürnbergi perben csak tanúként hallgatták ki, köztiszteletben álló személyiségként halt meg 1970-ben. A müncheni Ostfriedhof temetőben helyezték örök nyugalomra. D. J. ) keresztül juttattak el hozzá. Ezekből a dollárokból és márkákból tartották fenn az SA-t és az SS-t, és finanszírozták a következő választásokat, amelyek Hitlert hatalomra segítették.

Kuz: Akik az Ön által ábrázolt tökéletes kommunizmus megvalósítására törekednek, pont azt a Hitlert fegyverzik fel, aki arra esküszik, hogy kiirtja az első kommunista népet? Ha ez hihető, akkor ez már igazán a pénzügyi körök zagyva "logikája"!

Rak: Megint elfelejti Sztálin bonapartizmusát. Emlékezzen csak! Napóleonhoz, a Francia Forradalom megfojtójához képest maga XVIII. Lajos, Wellington, Metternich, sőt az egyeduralkodó cár is objektíven tekintve forradalmi volt. Ez a legjobb sztálinista tanítás. Ön kívülről fogja tudni Sztálin téziseit a gyarmatok megtartásáról, az imperialista hatalmakkal szemben. Ezek szerint objektíven tekintve az afgán emír és Faruk egyiptomi király kommunisták, mert őfelsége, a brit uralkodó ellen harcolnak. Akkor Hitlert az autokratikus orosz cár, azaz "I. Koba" ellen vívandó harcáért, miért ne lehetne objektíven kommunistának tekinteni? ("Koba" Sztálinnak a bolsevik mozgalomban használt egyik, - talán legkedveltebb - álneve volt a Sztálin után. Eredeti neve Joszif Viszárionovics Dzsugasvili volt. D. J.)

És végül anélkül, hogy elkalandoznánk, itt van Önöknek Hitler növekvő katonai hatalmával, aki gyarapítja a Harmadik Birodalmat, meg még amit hozzá fog toldani, míg a szükséges hatalmat el nem éri, hogy Sztálint megtámadhassa és megdönthesse. Nem látja, hogy mennyire kezesek most a versailles-i farkasok, hogy tiltakozásukat csak halk morgásra korlátozzák? Talán ez is csak véletlen?

Hitler be fog törni a Szovjetunióba, és ahogy 1917-ben a cár veresége ahhoz segített minket, hogy kivágjuk a cárt, hasonlóan fog Sztálin veresége is arra szolgálni, hogy őt is kidobjuk és kicseréljük. És újra üt a világforradalom órája. Mert a demokratikus nemzetek, amelyeket elaltattak, általános változást fognak észlelni, mint egykor, a polgárháború idején, mihelyt Trockij újra megragadja a hatalmat. Akkor majd Nyugatról meg fogják támadni Hitlert, akinek a generálisai fel fognak lázadni, és likvidálni fogják... Objektíven tekintve mindezt, kommunistaként cselekedett tehát ekkor Hitler, vagy sem?

Kuz: Sem mesékben, sem csodákban nem hiszek!

Rak: Ha nem akarja elhinni, hogy "azok" meg tudják valósítani azt, amit már eddig is megvalósítottak, készüljön fel arra, hogy még egy éven belül megérik a bevonulást a Szovjetunióba és Sztálin végét. Mindegy, hogy ezt csodának vagy véletlennek tartja, készüljön fel rá, hogy meg fogja érni, és el fogja szenvedni. Tényleg képtelen arra, hogy elhiggye azt, amit Önnek mondtam, még akkor is, ha az csak hipotézis?

Kuz: Jó. Beszéljünk feltételesen, mit javasol?

Rak: Előzőleg utalt kettőnk egyetértésére. Bennünket nem érdekel a Szovjetunió elleni támadás, mert Sztálin bukása annak a kommunizmusnak az összeomlását jelentené, amely, még ha formális is, mégiscsak minket illet, mert meg vagyunk győződve, hogy egyszer még sikerülni fog nekünk, hogy megdöntsük, és igazi kommunizmussá változtassuk. Azt hiszem, pontosan adott a jelen pillanat szintézise.

Kuz: Kiváló! És mi a megoldás?

Rak: Mindenekelőtt gondoskodnunk kell arról, hogy Hitler részéről megszűnjön egy támadás potenciális veszélye.

Kuz: Ha "azok" voltak, ahogy Ön állítja, akik Hitlert "vezérré" tették, akkor kell annyi hatalmuknak lenni Hitler fölött, hogy az engedelmeskedjen nekik.

Rak: Mivel a sietség miatt nem jól fejeztem ki magam, Ön nem értett meg jól. Ha igaz is, hogy "azok" finanszírozták őt, sem létüket, sem céljukat nem fedték fel. Warburg álnevet használva ment Hitlerhez, s úgy tűnik, Hitler még a származását sem ismerte fel. Ezen kívül Warburg hazudott azt illetően, hogy kiket képviselt. Warburg azt mondta, hogy egy Wall Street-i pénzügyi csoport küldte, akik érdekeltek abban, hogy a nemzetiszocialista mozgalmat, mint fenyegetést Franciaország ellen, finanszírozzák, mivel a Francia kormány olyan pénzügyi politikát követ, amely az USA-ban gazdasági válságot idéz elő.

Kuz: És Hitler elhitte ezt?

Rak: Azt nem tudjuk. Ez még attól sem függ, hogy elhitte-e az okokat. Célunk az volt, hogy diadalmaskodjon anélkül, hogy bármilyen feltételt szabtak volna neki. A valódi cél, a célunk az volt, hogy háborút provokáljunk - és Hitler a háború, érti már?

Kuz: Értem. Ezek után nem látok más módszert Hitler visszatartására, mint a Szovjetunió és a demokratikus népek szövetségét, amely megfélemlíthetné Hitlert. Úgy gondolom, Hitler nem elég erős, hogy egyidejűleg forduljon a világ összes állama ellen, ellenben elég erős ahhoz, hogy egyiket a másik után...

Rak: Nem tűnik ez Önnek túlságosan egyszerűnek, mondhatnám csaknem ellenforradalmi megoldásnak?

Kuz: Ahhoz, hogy egy Szovjetunió elleni háború elkerülhető legyen?

Rak: A közepén vágja ketté ezt a mondatot: "A háborút elkerülni", ez nem teljesen ellenforradalmi? Minden igaz kommunistának - bálványát, Lenint, és a többi nagy forradalmi vezért utánozva - mindig háborút kell kívánnia. Semmi sem sietteti úgy a forradalom győzelmét, mint a háború. Ez egy marxista-leninista dogma, amely mellett Önnek ki kell állnia. Vagyis ez a sztálinista nemzeti kommunizmus, ez a bonapartizmus, képes arra, hogy a legtisztább kommunista értelmét is elhomályosítsa, és így a Sztálin kezére jutott, visszájára fordított forradalmat már egyáltalán nem ismeri fel. Tehát nem ismeri fel azt, hogy Sztálin a forradalmat a nemzet alá rendeli ahelyett, hogy a nemzetet rendelné alá a forradalomnak!

Kuz: A Sztálin elleni gyűlölet Önt elvakítja, és ellentmondásokba kergeti. Nem egyeztünk meg abban, hogy egy Szovjetunió elleni támadás nemkívánatos?

Rak: És a háborúnak miért kell szükségképpen a Szovjetunió ellen irányulnia?

Kuz: Miért? Melyik más népet támadhatná meg egyébként Hitler? Egészen világos, hogy támadását a Szovjetunió ellen fogja irányítani, ahogyan ezt beszédei is jelezték. Milyen további bizonyítékot akar még?

Rak: És ha Ön, meg a Kremlben ülő emberek ezt olyan határozottan és vita nélkül hiszik, akkor miért provokálták ki a polgárháborút Spanyolországban? Ne mondja nekem, hogy ez csupán forradalmi okokból történt. Sztálin egyáltalában nem képes semmilyen marxista elméletet megvalósítani. Ha lett volna forradalmi ok, akkor nem volt helyes oly sok kitűnő nemzetközi forradalmi erőt elprédálni. Elfecsérelni ezeket az erőket egy olyan népre, amelyik meglehetősen távol él a Szovjetuniótól, ezt a legelemibb stratégiai képzettség sem tanácsolhatta volna. Konfliktus esetén hogyan segíthetett volna egy spanyol szovjet- köztársaságot Sztálin, és katonailag hogyan támogathatta volna? Komolyra fordítva: egy másik szempontból volt helyes Spanyolországban a forradalom és a háború. Ott egy fontos stratégiai pont van: keresztút, amely a kapitalista hatalmak befolyási vonalát keresztezi. Ezzel háborút lehetett volna közöttük provokálni! Elismerem: ez elméletileg helyes volt, de a gyakorlatban már nem. Máris láthatja, hogy nem tör ki a háború a demokratikus és a fasiszta kapitalizmus között. Én azt mondom Önnek: ha Sztálin képesnek tartja magát arra, hogy magától indítóokot eszeljen ki, amely alkalmas lenne arra, hogy háborút provokáljon ki a kapitalista nemzetek között, akkor miért ne lehetne azt feltételezni, hogy ezt mások is elérhetik?

Kuz: Ha megvannak a feltételek, akkor a feltételezés is megengedhető.

Rak: Tehát van egy további pont, amelyben megegyezünk. Először, hogy nem kell háború a Szovjetunió ellen, másodszor, hogy azt a polgári nemzetek között kell előidézni.

Kuz: Egyetértek. Ezt egyéni véleményként mondja, vagy "azok" véleményeként?

Rak: Saját véleményemként. Sem megbízásom, sem összeköttetésem nincs "azokkal", de biztosíthatom, hogy ők ebben a két pontban egyetértenek a Kremllel.

Kuz: Fontos előre leszögezni, hogy ez a fő dolog. Ennek ellenére szeretném tudni, hogy mire hivatkozik, amikor azt állítja, hogy biztosan tudja: "azok" egyetértenek.

Rak: Ha elég időm lett volna, hogy az egész tervüket bemutassam, már tudná az okokat, miért értenek egyet. Ma csak hármat akarok közülük megnevezni.

Kuz: Melyek ezek?

Rak: Az egyik, amint már említettem, hogy Hitler, ez a műveletlen, egyszerű ember természetes intuícióiból, sőt Schacht bizonyos fokú ellenzése dacára, egy igen veszélyes gazdasági rendszert hozott létre. A gazdasági elméletek analfabétájaként - csupán a szükségszerűségnek engedelmeskedve - ugyanúgy, ahogy mi a Szovjetunióban csináltuk, kikapcsolta mind a nemzetközi, mind a privát pénzvilágot. Ez azt jelenti, hogy újra kiváltsága van arra, hogy pénzt teremtsen. Kisajátította nemcsak a kézzelfogható pénzt, hanem a financiális pénz kibocsátását is. Magához ragadta a hamispénzgyártás sértetlen gépezetét, és azt most már csak az állam számára működteti. Megelőzött bennünket, mert mi ezt másképp csináltuk. A magánpénzrendszert egy nagy apparátussal, az ún. államkapitalizmussal helyettesítettük. Ez a forradalom előtti demagógiánk számára tett igen drága engedmény volt.

Sőt, a sors Hitlernek kedvezett, mivel szinte semmiféle pénzzel nem rendelkezett, így nem eshetett abba a kísértésbe, hogy pénzt tegyen pénze fedezetévé. Pénze számára egyetlen biztosítékként csak a németek technikai tehetségét és hatalmas munkaerejét használhatta. A technika és a munka lett az aranyfedezet, ami annyira lényegbevágóan ellenforradalmi, hogy mint ezt Ön is tudja, mintegy varázsütésre megszüntette több mint hatmillió munkás és technikus munkanélküliségét. (Ismét utalunk rá, hogy Rakovszkij szóhasználatában forradalmi az, ami elősegíti a magánpénzrendszert birtokló nemzetközi pénzkartell világuralmát, és ellenforradalmi mindaz, ami ezt akadályozza. D. J.)

Kuz: A gyorsított fegyverkezéssel.

Rak: Ó, ennek semmi nyoma! Ha Hitlernek megadatna - ellentétben azokkal a polgári gazdaságokkal, amelyek körülveszik -, igencsak képes lenne arra, hogy rendszerét háborús veszély nélkül békés termelésre is alkalmazza. El tudná képzelni, mit jelentene, ha egy sor népet megfertőzne ez a rendszer, akik így, gazdaságilag önálló kört képeznének? Olyasmit, mint az angol Commonwealth? Képzelje el, ha ez a maga ellenforradalmi módján működne! A veszély egyelőre még nem fenyegető, mert Hitler rendszerét nem egy tőle eredő elméletre építette. Nem fogalmazta meg tudományosan, hanem csupán empirikusan valósította meg. Azaz, rendszere nem ment keresztül egy racionális-deduktív folyamaton. Nincs róla tudományos tétel, elméletet sem dolgoztak ki róla. (Rakovszkij itt téved, mert a produktív célokra történő kamatmentes állami pénzkibocsátást, és a kereskedelmi váltók széleskörben való pénzhelyettesítő használatát Dr. Wilhelm Lautenbach, a weimari köztársaság egyik vezető közgazdásza elméletileg is megalapozta. A nemzetközi pénzkartell ennek a tervnek a megvalósítását 1931-ben azért akadályozta meg, mert nem akarta a gyenge weimari rendszer konszolidálódását. Amikor Hitler került hatalomra, akkor már hozzájárult az alkalmazásához, hogy a harmadik birodalom gazdaságilag képes legyen a neki szánt szerep betöltésére. D. J. ) De a veszély lappangó. Indukció útján minden pillanatban adódhat szabály. Ez igen komoly veszély, komolyabb, mint a nemzeti szocializmus minden cirkusza és minden szörnyűsége. Propagandánk nem is támadja, mert a vitatkozó párbeszédből kinőhet az ellenforradalmi közgazdaságtan megfogalmazása és rendszerezése. Csak egy lehetőség van a veszély kikerülésére: a háború!

Kuz: És mi a második indító ok?

Rak: Az orosz forradalom sztálini ellenforradalma, amely nem történhetett volna meg az orosz nacionalizmus nélkül. Egy ilyen nacionalizmus nélkül a bonapartizmus lehetetlen lett volna. És ha ez megtörténhetett Oroszországban, ahol a nacionalizmus csak embrionálisan létezett, és a cár személyesítette meg, akkor mekkora akadályt talál a marxizmus egy teljesen kifejlett nyugat-európai nacionalizmusban?

Marx a forradalmi győzelem helyét illetően tévedett. A marxizmus nem az iparosodott nemzeteknél győzött, hanem Oroszországban, amely szinte alig rendelkezett proletariátussal. Itt aratott győzelmünk annak a javára írandó, hogy Oroszországnak nem volt igazi nacionalizmusa, míg a többi nemzetnél fejlődésének legmagasabb fokán állott. Láthatja, ahogy a nacionalizmus Önöknél fasizmussá emelkedik, és milyen ragályossá válik. Meg fogja érteni, hogy ez most Sztálin javát szolgálja, és éppen ezért számunkra megér egy háborút a nacionalizmus elfojtása.

Kuz: Összefoglalva tehát Ön egy gazdasági és egy politikai okot nevezett meg. És melyik a harmadik?

Rak: Ezt könnyű kitalálni. Még egy vallási okunk is van. A maradék kereszténység leverése nélkül lehetetlen győzelemre vinni a kommunizmust. A történelem sokatmondó: a forradalomnak tizenhat évszázadába került, amíg az első részeredményt el tudta érni, amikor is elő tudta idézni a kereszténység első szakadását: a protestantizmust. Valójában a kereszténység az egyetlen ellenségünk, mert a politikai és gazdasági berendezkedés csak ennek a következménye a polgári népeknél. A kereszténység, amely meghatározza az egyént, képes arra, hogy a semleges, világias vagy ateista állam forradalmi kisugárzását közömbösítse, ahogyan ezt most tapasztaljuk Oroszországban. Sőt, előidézi azt a szellemi nihilizmust, amit még húsz év marxizmusa sem tud meghaladni.

El kell ismernünk, hogy a vallási szférában Sztálin nem volt bonapartista. Mi sem tettünk volna többet vagy mást, mint ő. Ha Sztálin ugyanúgy, mint Napóleon megpróbálta volna felhasználni a vallást, akkor ezerszeresen meg tudta volna sokszorozni nemzetiszocializmusát és ellenforradalmi hatását.

Kuz: Az a személyes véleményem, hogy Ön három alapvető pontot dolgozott ki, amelyből ki lehet venni egy terv körvonalait. E pillanatban ennyit elismerek Önnek. De kikötöm elvi fenntartásomat és kételyeimet, a részleteket illetően, azaz teljes hitetlenségemet mindarra vonatkozóan, amit az emberek, szervezetek és tények vonatkozásában kifejtett. De ismertesse már a terv fővonalát.

Rak: Igen. Eljött a pillanat. Csak egy kikötés: saját felelősségemre beszélek. Magamra vállalom a felelősséget az előbb ismertetett három pont felfedéséért, amelyek "azok" gondolatait képviselik. Ugyanakkor elismerem, hogy "azok" a három cél eléréséért egy részleteiben teljesen más tervet tarthatnak hatásosabbnak, mint azt, amelyet én ajánlok. Kérem, ezt vegye figyelembe!

Kuz: Megteszem, csak beszéljen!

Rak: Foglaljuk össze röviden! Mivel a német katonai hatalomnak nem ugyanaz a célja, mint amiért létrehozták, hogy tudniillik nekünk, az ellenzéknek megszerezze a hatalmat a Szovjetunióban, ezért el kell érnünk a frontok átállítását, vagyis Hitler támadását Keletről Nyugatra kell fordítani.

Kuz: Kiváló! Gondolkodott a gyakorlati megvalósítás tervén?

Rak: Elég időm volt rá a Ljubjankában. Nézze, olyasmit kell találni, amelyben Sztálin és Hitler is megegyezhet.

Kuz: Igen, de el kell ismernie, hogy ez már maga is probléma.

Rak: De nem olyan megoldhatatlan, mint gondolja. Valójában csak akkor megoldhatatlan, ha szubjektíve zár magába egy dialektikus ellentétet. Hitler és Sztálin azonban egyetérthetnek, mert minden különbözőségük ellenére gyökereikben azonosak. Meglehet, Hitler betegesen az indulatok embere, és Sztálin normális, mégis mindkettő egoista, egyik sem idealista, vagyis mindkettő bonapartista, más szóval klasszikus imperialista. Mivel ez így van, könnyen összhangba lehet őket hozni. Miért is ne, ha ez még egy cárnő és egy porosz király között is lehetséges volt.

Kuz: Rakovszkij, maga javíthatatlan...

Rak: Nem találja ki? Ha Lengyelország elérte, hogy II. Katalin és II. Frigyes egyetértésre jusson, akkor miért ne szolgáltatná megint Lengyelország az okot a megértésre Hitler és Sztálin között. A történelmi vonal a cároktól a bolsevistákhoz és az egyeduralkodóktól a nemzetiszocialistákig éppúgy, mint minden személyes jellemvonás Hitlernél és Sztálinnál, Lengyelország vonatkozásában találkozhat. A mi vonalunk hasonlít "azokéhoz". Egyébként a lengyel kereszténynép, és további súlyosbító körülmény, hogy katolikus.

Kuz: Feltéve, ha megegyeznek ebben a harmadikban...

Rak: Ha fennáll az akarat azonossága, akkor lehetséges egy szerződés.

Kuz: Hitler és Sztálin között? Őrültség! Lehetetlen!

Rak: Semmi őrültség nincs a politikában, még kevésbé lehetetlen.

Kuz: Tehát tegyük fel, Hitler és Sztálin megtámadja Lengyelországot...

Rak: Képesnek tartja Angliát és Franciaországot a maguk gyengébb hadseregével és légierejével arra, hogy Hitlert és Sztálint megtámadják, ha ezek összetartanak?

Kuz: Valóban. Nehéznek látszana ez, ha nem lenne Amerika.

Rak: Hagyja ki egy pillanatra az Egyesült Államokat a játékból. Elismeri tehát azt, hogy Hitler és Sztálin támadása Lengyelország ellen nem válthat ki európai háborút?

Kuz: Logikus, nem látszik nagyon valószínűnek.

Rak: Ebben az esetben egy Lengyelország elleni támadás csaknem értelmetlen lenne. Nem vezetne a polgári államok kölcsönös megsemmisítéséhez. Hitler fenyegetése a Szovjetunió ellen Lengyelország felosztása után is fennállna, mert a Szovjetuniónak nincs szüksége se területre, se nyersanyagra, hogy erősebb legyen, annál nagyobb szüksége van minderre Németországnak.

Kuz: Ezt helyesen látja. De nem látszik más megoldás.

Rak: De van egy megoldás.

Kuz: Éspedig?

Rak: Hogy a demokráciák egyrészt megtámadják az agresszort, másrészt mégse támadják meg.

Kuz: Most aztán elkalandozik a tárgytól. Megtámadni, és mégse megtámadni, teljesen lehetetlenség egyidejűleg.

Rak: Gondolja? Nyugodjon meg! Nem értettünk egyet abban, hogy csak akkor támadnak, (mármint a náci Németország és a sztálinista Szovjetunió, D. J.) ha mindketten részt vesznek benne? Mi lenne elképzelhetetlen abban, ha a demokráciák csak az egyik agresszort támadják majd meg?

Kuz: Mit akar ezzel mondani?

Rak: Egyszerűen azt, hogy a demokráciák csak az egyik támadónak üzennek hadat, pontosan szólva Hitlernek!

Kuz: Ez csak olcsó hipotézis.

Rak: Hipotézis, igen, de semmiképpen sem olcsó. Gondolja meg, minden népnek, amelynek ellenséges államok koalíciója ellen kell harcolnia, az a legfontosabb stratégiája, hogy a koalíciós feleket szétválasztva egyiket a másik után verje le. Ez közismert és ésszerű szabály, amelyet bizonyítani sem kell. Tehát egyetért velem, hogy nem volna rossz egy ilyen helyzetet teremteni. Ha Sztálin nem érzi magát megtámadva, amikor a demokráciák megtámadják Hitlert, és nem ugrik Hitler mellé, felvetődik a kérdés: nem ez lenne a helyes út? Azon kívül a földrajz, és mindenekelőtt a stratégia is ezt tanácsolja.

Franciaország és Anglia nem lesz olyan bolond, hogy egyidejűleg harcoljon két olyan hatalom ellen, amelyik közül az egyik kész arra, hogy semleges maradjon, és a másik egyébként is kemény dió a számukra. És hogyan tudnának egy Szovjetunió elleni támadást megvalósítani? Nincs közös határuk vele, hacsak nem a Himaláján keresztül támadják meg. Biztos, hogy a front a légtérre korlátozódna, de mivel és honnan támadnák meg Oroszországot? A levegőben teljesen alulmaradnak Hitlerrel szemben. Amikről most beszélek, az nem titok, hiszen közismert tények. Ahogy látja, minden leegyszerűsödik.

Kuz: Igen, ha a konfliktust a négy nagyhatalomra korlátozzuk, akkor következtetései logikusak. De nem négy van, hanem sok, és a semlegességet egy ilyen méretű háborúban nem könnyű megőrizni.

Rak: Ez biztos, de a további nemzetek esetleges beavatkozása nem változtat az erők kölcsönös viszonyán. Ha levonja a következtetést, látni fogja, hogy az egyensúly megmarad még akkor is, ha az összes európai nemzet beavatkozna. Ezen kívül egyetlen más nemzet - amelyik Anglia és Franciaország oldalán belépne a háborúba - se vehetné át a vezetést ezektől. Ezzel pedig érvényesek maradnak az okok, amelyek ezeket az országokat megakadályozzák abban, hogy támadást intézzenek a Szovjetunió ellen.

Kuz: Elfeledkezik az Egyesült Államokról.

Rak: Azonnal látni fogja, hogy nem feledkezek meg róla. Arra szorítkozom, hogy megvizsgáljam Amerika helyzetét az előttünk fekvő problémában, és azt mondom Önnek, hogy Amerika nem tud hatást gyakorolni Franciaországra és Angliára, és elérni, hogy egyidejűleg támadják meg Hitlert és Sztálint. Ahhoz, hogy ezt megtehessék, ahhoz az Egyesült Államoknak az első napokban be kellene lépnie a háborúba. És ez lehetetlen. Az USA, ha nem akkor támadják meg, amikor az kapóra jön neki, soha nem visel háborút.

Ha a provokáció nem jár eredménnyel, mert az ellenség eltűri, akkor az agresszió majd egy kitalálás lesz. Az USA első nemzetközi háborújában, 1898-ban Spanyolország ellen, az agressziót egyszerűen csak kitalálták, vagy "azok" koholták. 1914-ben a provokáció sikerrel járt.

Tehát a csodálatos amerikai taktika, amelytől nem tagadhatom meg elismerésemet, mindig egy feltételnek van alárendelve: azaz ínyére kell lennie "a megtámadottnak", vagyis az Egyesült Államoknak. Vagyis akkor kell történnie, amikor katonailag fel van fegyverkezve. Erről van ma szó? Nyilvánvalóan nem. Az Egyesült Államoknak ma alig százezer embere van fegyverben, és közepes légierővel rendelkezik. Csak a hadiflottája elismerésre méltó. De az USA ezzel nem tudja megnyerni a szövetségeseket egy Szovjetunió elleni támadásra. Anglia és Franciaország is csak egyetlen helyen van fölényben, a levegőben. Tehát újra megállapíthatjuk, hogy erről az oldalról most nem adódhat változás az erők viszonyában.

Kuz: Ha ezt elismerem, fejtse ki nekem a technikai megvalósítás lehetőségét.

Rak: Igen, ahogy látta, Sztálin és Hitler érdekei egybeesnek Lengyelország megtámadását illetően, s csak az marad hátra, hogy ezt az összhangot megfogalmazzák, és szerződést kössenek a kettős támadásról.

Kuz: És ezt könnyűnek tartja?

Rak: Biztosan nem. Olyan tapasztalt diplomáciára van szükség, mint amilyennel Sztálin rendelkezik. De most azokra is szükség lenne, akiket Sztálin lefejeztetett, vagy jelenleg a Ljubjankában rohadnak. A korábbi időkben Litvinov képes lett volna rá, ha bizonyos nehézségekkel is (mert etnikai hovatartozása a Hitlerrel történő tárgyalások során nagy hátránnyal járt volna), de ma, mint embernek, vége van, páni félelem üldözi, és állatian retteg nem is annyira Sztálintól, mint inkább Molotovtól. Összes tehetségét arra fordítja, hogy ne tartsák trockistának. Ha megtudja, hogy neki kellene a Hitlerhez való közeledés szálait megszőni, ez annyit jelentene neki, mintha arra biztatnák, hogy sajátmaga szállítsa trockizmusának bizonyítékait.

Nem látok alkalmas embert - azon kívül tiszta vérű orosznak kellene lennie. Magamat ajánlanám az első kapcsolat felvételére. És azt indítványozom, hogy aki a beszélgetést elkezdi, azt mindig a tisztességnek kell áthatnia. Hitlert csak az igazsággal lehet átejteni.

Kuz: Megint nem értem paradoxonba rejtett beszédét.

Rak: Bocsásson meg, ez csak látszólag van így. Az összefoglalás szükségessége kényszerít rá. Azt akartam mondani, hogy a konkrétumokban és a kézenfekvő ügyekben Hitlerrel nyílt kártyával kell játszani. Meg kell neki mutatni, hogy nem provokációk alattomos játékáról van szó, amellyel kétfrontos háborúba akarják keverni. Például meg lehet ígérni Hitlernek, és az adott pillanatban ezt demonstrálni kell, hogy mozgósításunk csak olyan kevés erőre korlátozódik, mint amennyi a Lengyelországhoz való bevonuláshoz szükséges lesz, amihez tényleg kevés csapatra van szükség.

Valódi intézkedésünknek arra kellene irányulnia, hogy Hitler a rendelkezésére álló haderejét egy feltételezett angol-francia támadás leverésére kösse le. Sztálinnak nagyvonalúnak kellene lennie azokkal a szállításokkal, amelyeket Hitler kér tőle, különösen, ami a nyersolajat illeti. Egyelőre ezek azok a meggondolások, amelyek e pillanatban eszembe ötlenek. Ezer hasonló kérdés fog adódni, valamennyit hasonló módon kell megoldani.

Ez Hitlert meggyőzi arról, hogy Lengyelországból csak a részünket akarjuk elvenni. És mivel a gyakorlatban ez így lesz megvalósítva, ezzel Hitler valójában meg lesz tévesztve.

Kuz: De ebben az esetben hol lenne itt a megtévesztés?

Rak: Hagyok magának néhány pillanatot, hogy maga fedezze fel, miben rejlik Hitler megtévesztése. Előbb szeretném azonban hangsúlyozni, és ezt fel kell jegyeznie, hogy eddig a pillanatig egy logikus, normális tervet dolgoztam ki, amellyel el lehet érni, hogy a kapitalista országok kölcsönösen pusztítsák el egymást. Ez az, amikor két szárnyukat sikerül egymásra uszítani. De ismétlem, tervem logikus és normális. Ahogyan látta, se misztikus, se idegenszerű tényezők nem kerülnek szóba. Egyszóval "azok" nem avatkoznak bele, hogy lehetőség legyen a megvalósítására. És azt hiszem, kitalálom a gondolatait - e pillanatban azt gondolja, hogy ostobaság volt az időt arra fecsérelni, hogy "azok" bizonyíthatatlan létét és hatalmát próbáljuk bebizonyítani... Nem igaz?

Kuz: De igaz.

Rak: Legyen őszinte hozzám! Nem látja a beavatkozásukat? Segítségként mondom Önnek, hogy beavatkozásuk létezik, és döntő hatású. Akkor is, ha a terv logikája és természetessége csupán látszat. Valóban nem ismeri fel "azokat"?

Kuz: Az igazat megvallva, nem!

Rak: Tervem logikája és természetessége mégis csak látszat. A természetes és logikus az lenne, ha Hitler és Sztálin kölcsönösen megsemmisítenék egymást. Egyszerű és könnyű feladat lenne a demokráciáknak, ha céljuk valóban az lenne, amit kinyilvánítanak, mert elég lenne, ha megengednék Hitlernek - fogózzon meg ebben a szóban - ha "megengednék", hogy Sztálint megtámadja. Ne mondja nekem, hogy Németország győzhet. Ha az orosz térség, valamint Sztálin és övéinek Hitler bárdja alatti kétségbeesése, vagy áldozatainak bosszúja nem lenne elegendő ahhoz, hogy a katonai hatalom Németországát megsemmisítse, akkor semmi nem áll annak útjába, hogy a demokráciák okosan, módszeresen támogassák Sztálint, ha úgy látják, hogy legyengült, és hogy segítségükkel a harcot mindkét hadsereg a teljes kimerülésig folytassa. Ez biztosan könnyű lenne, természetes és logikus, ha a demokraták indító okai és szándékai, amelyeket sokan igaznak tartanak, tények lennének, és nem azok, amik valójában: csupán ürügyek.

Egy cél van, egyetlen cél - a kommunizmus győzelme, amit azonban senki más nem kényszerít a demokráciákra, mint New York. Nem a "Komintern", hanem a Wall Street "Kapintern"-je. Rajtuk kívül ki tudna egy ilyen nyilvánvaló és teljes ellentmondást rákényszeríteni Európára? Mi lehet az az erő, amely a teljes öngyilkosságba kerget? Erre csak egy erő képes: a pénz. A pénz a hatalom, az egyetlen igazi hatalom.

Kuz: Nyílt leszek Önhöz, Rakovszkij. Elismerem különleges tehetségét. Briliáns, agresszív, finom dialektikával rendelkezik, s ha ezek pácban hagyják, fantáziája még akkor is olyan színes hálót tud szőni, amely világító és tiszta perspektívának látszik. De mindez, még ha örömet is okoz, nekem nem elég. Úgy kérdem tehát Önt, mintha mindent elhittem volna magának, amit mondott.

Rak: És én azzal az egyetlen feltétellel válaszolok Önnek, hogy se többet, se kevesebbet nem teszek hozzá, mint amit mondtam.

Kuz: Beleegyezek. Ön tehát azt mondja, hogy "azok" kapitalista nézőpontból megakadályozzák, meg fogják akadályozni a logikus háborút Németország és Oroszország között? Jól értettem?

Rak: Teljesen jól.

Kuz: De jelenleg az a helyzet, hogy "azok" engedélyezték a német terjeszkedést, és az újra-felfegyverkezést. Ez tény. Felfogását ismerve tudom már, mi volt az indító oka a most "tisztogatással" meghiúsult trockista tervnek. Az új helyzettel szemben Ön csupán arra buzdít, hogy Hitlernek és Sztálinnak egyezményt kellene kötnie, és felosztania Lengyelországot. Azt kérdem Öntől: mi garantálja nekünk, hogy szerződéssel vagy anélkül, Lengyelország felosztásával vagy anélkül, Hitler nem támadja meg a Szovjetuniót?

Rak: Erre nincs garancia.

Kuz: Akkor minek beszéljünk tovább?

Rak: Ne kapkodjon annyira. A Szovjetunió elleni fenyegetés gyakorlatias és reális. Ez nem hipotézis vagy szavakkal való fenyegetőzés. Ez tény. "Azoknak" már fölényük van Sztálin fölött, amelyet nem szabad feladniuk. Sztálin számára csak egy lehetőség kínálkozik, ha állampolgárságot választ, és nem a teljes szabadságot. Hitler támadása egészen magától lezajlik, "azoknak" semmit sem kell tenniük, hogy ez megvalósuljon, csupán csak engedniük kell Hitlert cselekedni. Ez a döntő, alapvető tény, amelyet a Kreml által meghatározott gondolkodási módjával elfelejtett... Változtassa meg véleményét Uram, és kezdjen másképpen gondolkodni!

Kuz: Miféle állampolgárságról beszél?

Rak: Még egyszer meghatározom: vagy Sztálint tapossák el, vagy megvalósítja azt a tervet, amelyet bemutattam, hogy az európai kapitalista államok kölcsönösen megsemmisítsék egymást. Ezt egy lehetőségnek neveztem. Sztálin, a túlélése érdekében magától kényszerül majd arra, hogy a javasolt tervet megvalósítsa, mielőtt "azok" hozzájárulnak.

Kuz: És ha nemet mond?

Rak: Ez lehetetlen lesz. A német terjeszkedés és fegyverkezés tovább fog folytatódni. Ha Sztálin szembetalálja magát a fenyegető óriással, akkor mit csinál majd? Saját önfenntartási ösztöne fogja ezt diktálni neki.

Kuz: Úgy néz ki, hogy az eseményeknek az "azok" által kidolgozott terv szerint kell lefolyniuk.

Rak: Így van. Természetesen a Szovjetunióban ma még ez nincs így, de előbb vagy utóbb ez így fog történni. Nem nehéz megjósolni, ha valami valakire passzol, akkor Sztálin az, - akit nem tartok öngyilkosjelöltnek - és neki kell ezt a tervet megvalósítania... Sokkal nehezebb a megvalósítással sújtani olyan valakit, akinek ez nincs ínyére, tehát ebben az esetben a demokráciáknak. E pillanatban óvakodom attól, hogy konkretizáljam a valódi helyzetet. De szakadjon el attól a gondolattól, hogy az adott helyzetben Önök a döntőbírók. "Azok" a döntőbírák!

Kuz: Újra és újra "azok"! Muszáj szellemekkel foglalkoznunk?

Rak: A tények szellemek? A nemzetközi helyzet tele van csodával, de nem kísértetszerű. Reális, és joggal reális. Nincs bűvészmutatvány. Ott határozzák meg ugyanis a jövendőbeli politikát. Ezt Ön a szellemek művének tartja?

Kuz: Majd meglátjuk. Tegyük fel, hogy terve elfogadásra lel. Valami kézzelfoghatót, személyeset ismernünk kellene, hogy tárgyalhassunk.

Rak: Például?

Kuz: Egy képviselői hatalommal, vagy meghatalmazással felruházott személyt.

Rak: És miért? Hogy meglegyen az az élvezet, hogy ismerik őket, és beszélnek velük? - Vegye figyelembe, hogy a feltételezett személy, amennyiben jelentkezik, nem fog pecsétes, diplomáciai megbízólevelet magával hozni, nem visel diplomata egyenruhát, legkevésbé "azokét". S amit mond és ígér, amit szerződésekben rögzít, nem lesz jogi jellegű vagy szerződési értékű. Értse meg, "azok" nem egy állam, "azok" olyasmik, mint ami az Internacionálé volt 1917 előtt, és ami hivatalosan még ma is - egyszerre semmi és minden.

Képzelje el, hogy a Szovjetunió a szabadkőművességgel, egy kémszervezettel, a macedón Komitadcsival, vagy a horvát Usztasával akarna tárgyalni. Lenne ott valamiféle hivatalos, írásba foglalt jogi szerződés? Az ilyen szerződések, mint amilyeneket Lenin és a német generálisok, vagy amit Trockij "azokkal" kötött, nem hagytak nyomot maguk után. Teljesülésük egyetlen garanciája abban van, hogy hasznos a szerződő felek számára a szerződés betartása. Ez az egyetlen valódi garancia minden szerződésnél akkor is, ha nagy ünnepség keretében kötik meg.

Kuz: Ebben az esetben Ön hogyan kezdené?

Rak: Őszintén szólva már holnap elkezdenék Berlinben puhatolózni.

Kuz: Hogy a Lengyelország elleni támadásban megegyezzen?

Rak: Nem ezzel kezdeném. Előzékenyen megmutatnám, hogy csalódtam a demokráciákban, továbbá engednék valamit Spanyolországban... Ez bátorságra ösztönző tény lenne. Akkor azután merészen rájátszanék Lengyelországra. Amint látja - semmi kötelezettség, de elég ahhoz, hogy az OKW (Oberkommando der Wehrmacht, a hitleri hadsereg főparancsnoksága - D. J.) elemei, a Bismarck-vonal emberei, ahogy nevezik magukat, Hitlerrel szemben érvekhez jussanak.

Kuz: Többet ne?

Rak: E pillanatban többet ne! Már ez nagy diplomáciai feladat.

Kuz: Őszintén szólva a Kremlben most uralkodó gondolkodásmód mellett nem hiszem, hogy jelenleg bárki is megkísérelné, hogy a nemzetközi politikában egy ilyen radikális fordulatot tanácsoljon. Még egyszer felszólítom Rakovszkij, képzelje magát a Kreml kulcsemberének a helyébe! Csak a leleplezéseivel, indítóokaival, feltételezéseivel és ösztönzéseivel - el kell, hogy ismerje nekem - senki sem engedi meggyőzni magát. Jómagam, aki kihallgattam Önt, és rám erős benyomást gyakoroltak a szavai és személye, mégsem éreztem egy pillanatig sem kísértést arra, hogy létrehozzak egy szerződést a gyakorlatban a Szovjetunió és Németország között.

Rak: A nemzetközi események majd ellenállhatatlan erővel kényszerítenek erre.

Kuz: De ez értékes idő elfecsérlését jelentené. Beszéljen valami kézzelfoghatóról, ami bizonyítékul szolgálhat a szavahihetőségének. Egyébként nincs bátorságom, hogy a beszélgetésünkről szóló jelentést feljebb adjam. Még akkor is, ha a legteljesebb hűséggel fogalmazom meg, a Kreml archívumában fog porosodni.

Rak: Hogy figyelembe vegye az elhangzottakat, elég lenne, ha valaki egy fontos személyiséggel beszélne, ha nem is hivatalosan?

Kuz: Az már valami kézzelfogható lenne, azt hiszem.

Rak: De kivel?

Kuz: Az a személyes véleményem Rakovszkij, hogy Ön konkrét személyekről beszélt, nagy pénzemberekről, ha jól emlékszem, egy bizonyos Schiffet említett és egy bizonyos másikat is, aki összekötő emberül szolgált Hitlerhez, annak pénzeléséhez. Bizonyára adódnak olyan rangos politikusok, vagy személyiségek, akik "azokhoz" tartoznak, vagy "azokat" szolgálják. Így egyikük bennünket is szolgálhatna. Nem ismer ott senkit?

Rak: Nem látom a szükségszerűségét. Gondolja csak meg, miről akar tárgyalni? Bizonyára arról a tervről, amit itt megemlítettem, nem igaz? De minek? E terv megvalósításához e pillanatban "azoknak" semmi tennivalójuk nincs, jelenlegi feladatuk az, hogy ne cselekedjenek. Tehát Ön nem tud pozitív akcióban megegyezni, vagy egy ilyet követelni. Emlékezzen, és gondolja ezt jól át.

Kuz: Ha így is van, személyes felfogásunk kikényszeríti a kézzelfoghatót, még ha szükségtelen is... Egy embert, akinek személyisége valószínűvé teszi azt a hatalmat, amelyet "azok" gyakorolnak.

Rak: Meg fogom tenni Önnek ezt a szívességet, jóllehet, meg vagyok győződve a haszontalanságáról. Már mondtam Önnek, nem tudom, kik "azok". Biztonságból még az is ezt mondta nekem, akinek pedig ezt tudnia kellett.

Kuz: Ki?

Rak: Trockij. Mert Trockij mondta ezt nekem. Csak azt tudom, hogy "azok" közül egy a rapallói Walther Rathenau volt. Most láthatja "azok" közül az utolsót, aki nyilvánosan gyakorolt politikai hatalmat. Milyen is volt ő, aki a Szovjetunió körüli gazdasági blokádot széttörte, jóllehet, egyike volt a leghatalmasabb milliomosoknak? Aztán ott volt Lionel Rothschild. Biztonsággal több nevet nem tudok megnevezni. Biztos, hogy még több nevet is mondhatnék, akik személyiségük és cselekedeteik alapján számomra teljesen "azokkal" egybeesőknek tűnnek. De, hogy ezek az emberek ott parancsolnak, vagy engedelmeskednek, azt nem tudom megmondani.

Kuz: Nevezzen meg nekem néhányat!

Rak: Mint egység a "Kuhn, Loeb and Co." bankház a Wall Streeten. E bankházon belül a Schiff család, a Warburg, a Loeb és Khan. Családot mondok a különböző családnevek helyett, mert valamennyit házassági kapcsolatok kötik össze egymással. Baruch, Frankfurter, Altschul, Cohen, Benjamin, Straus, Steinhardt, Blum, Rosenman, Lippman, Lehman, Dreyfus, Lamont, Rothschild, Lord Mandel, Morgenthau, Ezechiel, Lasky... Gondolom, ennyi név elég. Ha megerőltetem a memóriámat, még többre is emlékszem. De ismétlem, nem tudom, ki lehet az személyesen "azok" közül, és azt sem biztosíthatom, hogy szükségszerűen egy is közéjük tartozik. Ezért minden felelősséget el kell utasítanom. De szilárdan hiszem, hogy minden egyes általam megnevezett személy, ha maga nem "az", akkor is egy "azokhoz" intézendő megalapozott javaslatot eljuttathat hozzájuk. Aztán - akár a megfelelő személyre lelt az ember, akár nem - nem kell közvetlen válaszra várni. A választ a tények adják. Ez változatlan technika. Amit ők figyelembe vesznek, azt meg tudják valósítani. Például, ha Ön diplomáciai lépést akar tenni, nem kell személyes formát használnia, és azokhoz fordulnia. Korlátozódjon arra, hogy mérlegelést, ésszerű feltételezést fejezzen ki... Aztán csak ki kell várnia az embernek a dolog végét.

Kuz: Megérti, hogy most nem áll rendelkezésemre névjegyzék, hogy mindazoknak a neveknek utánanézzek, akiket említett, de úgy hiszem, ezek igen messze vannak. Hol vannak tulajdonképpen?

Rak: Nagy részben az Egyesült Államokban.

Kuz: Megérti, hogy ha egy akciót kezdeményezünk, az sok időnkbe kerül. És sietnünk kell. Nem nekünk, hanem magának, Rakovszkij.

Rak: Nekem?

Kuz: Igen, Önnek. Emlékezzen csak, perének hamarosan meg kell kezdődnie. Nem tudom, de nem tartom túl okosnak az időhúzást, hogy ha itt a szerződésnek érdeklődést kellene kiváltania a Kremlben, azelőtt kellene, hogy érdekelje Sztálint, még mielőtt Ön megjelenik a bíróság előtt. Ez az Ön számára döntő dolog lenne. Azt hiszem, hogy saját érdekében valamit igen gyorsan kellene nekünk szállítania. A lényeg az lenne, hogy inkább napok, mint hetek alatt bizonyítékhoz jussunk arra vonatkozólag, hogy Ön igazat mondott. Ha a bizonyítékot szállítani tudná, viszonylag nagy biztonsággal állíthatom, hogy megmentem az életét... Ellenkező esetben semmit sem garantálok.

Rak: Jó, megkísérlem. Tudomása szerint Davies Moszkvában van? Igen, az amerikai követ.

Kuz: Azt hiszem, igen. Vissza kellett, hogy térjen.

Rak: Ez lenne egy út.

Kuz: Azt hiszem, ha ez így van, akkor vele kellene kezdenie.

Rak: Úgy gondolom, egy ilyen különleges eset feljogosít arra, hogy szabályellenesen a hivatalos utat használjam.

Kuz: Ezek után feltételezhetjük, hogy mindezek mögött az amerikai kormány áll?

Rak: Nem mögötte, alatta...

Kuz: Roosevelt?

Rak: Amennyire én tudom, ő is. Kövessen a kémregények iránt táplált mániájával! Tetszésére tudnék kerek történeteket fabrikálni, de nem sokkal szembetűnőbbek a nyilvánosan ismert tények?

Emlékezzen arra az október 24-i reggelre, 1929-ben! Eljön még az idő, amikor ez a nap fontosabb lesz a forradalom számára, mint 1917. október 24-e. Ez a 24-e a New York-i tőzsde csődjének a napja, az ún. gazdasági világválság kezdete, vagyis a valódi forradalomé. A Hoover kormányzása alatti négy év a forradalom előretörésének ideje. 12-15 millió munkanélküli! 1933 februárjában bekövetkezik a krízis utolsó csapása a bankok bezárásával. Többet a pénzvilág nem tehetett, hogy a klasszikus amerikainak, aki elsáncolva ült iparának fellegvárában, a fejére verjen, és gazdaságilag a Wall Street rabszolgájává tegye... Ismeretes, hogy a gazdaság minden elszegényedése a parazitizmus virágzását jelenti - és a pénzügy a legnagyobb parazita.

De az amerikai forradalomnak (A "forradalom" szó itt konkrétan az 1929-es nagy világgazdasági válságra utal. Ezt a "forradalomnak" nevezett pénzügyi összeomlást a Federal Reserve magánpénzkartell, amely az amerikai alkotmánnyal ellentétesen tölti be az Egyesült Államok központi bankjának a szerepét, valamint a Bank of England, amely Nagy Britannia formailag állami, valójában teljesen magánellenőrzés alatt álló központi bankja, együttesen robbantotta ki. D. J. ) nemcsak ez az uzsoraszerű célja volt, hogy a pénz hatalmát növelje, sokkal többet akart. A pénz hatalmát, jóllehet politikai hatalom, eddig mindig csak indirekt módon gyakorolták - most azonban közvetlen hatalommá akarják változtatni. Az az ember, akin keresztül ezt gyakorolni akarják, Franklin Delano Roosevelt. Megértette? Jegyezze meg: ebben az évben, 1929-ben, az amerikai forradalom első évében, februárban hagyja el Trockij Oroszországot. A tőzsde csődje pedig októberben következik be. Hitler pénzügyi támogatását 1929 júliusában engedélyezik. Gondolja, hogy mindez csupa véletlen? Hoover négy évét arra használják fel, hogy a hatalom megragadását előkészítsék az Egyesült Államokban és Oroszországban. Ott pénzügyi forradalommal, itt háborúval és az azt követő vereség előidézésével... Szolgálhat Önnek több bizonyító erővel egy jó regény?

De meg fogja érteni, hogy egy ilyen méretű tervhez rendkívüli emberre van szükség, az Egyesült Államok végrehajtó hatalmának a vezetőjeként, amely arra rendeltetett, hogy szervező és meghatározó erővé váljék: ez az ember Franklin Delano Roosevelt volt és vele együtt felesége, Eleanor Roosevelt. Engedje meg, hogy megjegyezzem, hogy ez a biszexualitás nem irónia, kerülni kell az egyenlőtlenségeket.

Kuz: Roosevelt "azok" közül való?

Rak: Nem tudom, hogy "azok" közül való-e, vagy csak engedelmeskedik nekik. De van ennek jelentősége? Azt hiszem, tudatában van megbízatásának, de nem tudom pontosan megmondani, hogy zsarolással késztették-e engedelmességre, vagy ő maga is a vezetőséghez tartozik? Mindenesetre teljesíti feladatát, akcióját véghezviszi, amellyel megbízták, méghozzá a legteljesebb lelkiismeretességgel. Ne kérdezzen tovább, nem tudok többet.

Kuz: Abban az esetben, ha elhatározzák a Kremlben, hogy Davieshez fordulnak - milyen formát ajánlana?

Rak: Először a személyt kell helyesen kiválasztani. Egy olyan, mint a "Baron" használható lenne. Él még?

Kuz: Nem tudom.

Rak: Jó. A személy kiválasztása az Ön dolga marad. Követüknek bizalmat és diszkréciót kell mutatnia. A legjobb, ha álcázva ellenzékinek tünteti fel magát. A beszélgetést ügyesen szőve arra kell irányítania, hogy az ún. európai demokráciák szövetségükkel a Szovjetuniót a nemzetiszocializmussal szembenálló helyzetbe hozzák. Azaz, hogy a Szovjetunió az angol és a francia imperializmussal, egy valódi imperializmussal szövetkezzen egy potenciális imperializmussal szemben. A beszélgetés egy része arra szolgálna, hogy a Szovjetunió helytelen álláspontját a demokráciák szintén helytelen álláspontjával hasonlítaná össze... Az amerikai demokrácia is, úgy látszik, arra van szorítva, hogy megvédjen egy belső demokráciát Franciaországban és Angliában, hogy ezzel fenntartson egy gyarmatosító imperializmust. (Rakovszkij itt arra utal, hogy a legrégibb európai demokráciák egyben kizsákmányoló gyarmati birodalmak fenntartói is, vagyis imperialista hatalmak. D. J. ) Amint látja, a kérdést igen erős logikai alapokra lehet helyezni.

Az aztán már gyerekjáték, hogy a feltevést cselekedetté formálja az ember. Ha sem a Szovjetuniónak, sem az Egyesült Államoknak nem fűződik érdeke az európai imperializmushoz, akkor a vita a személyes uralom kérdésére zsugorodik. Ideológiailag, politikailag és gazdaságilag azonban hasznára lenne Oroszországnak és Amerikának az európai gyarmati imperializmus szétrombolása. Teljesen mindegy, hogy közvetve vagy közvetlenül, de az Egyesült Államoknak méginkább a hasznára lenne.

Ha Európa minden erejét elveszti egy új háborúban, akkor Anglia a brit birodalom angol nyelvével azonnal az Egyesült Államok felé gravitálódik, minthogy ez politikailag és gazdaságilag szükségszerű.

Ha eddig jutottak, egy-két nap szünetet lehet beiktatni. Aztán, ha hatás mutatkozik, tovább lehet előretörni. Hitler agressziót követ el, bármilyet, lényegét tekintve agresszor, ebben nem lehet tévedni. Aztán tovább lehet kérdezni. Milyen közös magatartást vegyen fel az Egyesült Államok és a Szovjetunió egy háborúval szemben, amely mindig imperialisták közötti háború - teljesen mindegy, milyen okból tört ki! - egyik oldalon azok állnak, akik tulajdonnal bírnak, a másikon azok, akik a tulajdon birtoklására törekednek. De hogy semlegesnek maradjon valaki, az nem csak a saját akaratától függ, hanem az agresszortól is.

A semlegesség biztonsága csak akkor áll fenn, ha az agresszor a semleges állam megtámadásában nem lát előnyt, vagy nem tudja kivitelezni. Ebben az esetben világos, hogy az agresszor egy másik nemzetet támad meg, természetesen akkor is egy imperialistát. Aztán tovább kell folytatni. Biztonsági és morális okokból azt kell tanácsolni, hogy ha az imperialisták között az összeütközés nem tör ki magától, akkor azt elő kell idézni.

És ha már ez az elmélet elfogadásra kerül - hogyne fogadnák el! -, akkor a gyakorlati teendőkben kell megegyezni, ami egészen mechanikus ügy. Itt a következő lehet a menetrend.

1. Egyezmény Hitlerrel Csehszlovákia és Lengyelország felosztásáról, de leginkább az utóbbiéról.

2. Hitler el fogja fogadni. Ha Hitler otthonos a blöffel való hódítási játékban, azt hogy a Szovjetunióval együtt vegyen el valamit, csalhatatlan garanciának fogja tartani arra, hogy a demokráciák tárgyaljanak vele. Nem lesz képes arra, hogy higgyen fenyegető szavaiknak, mert tudja, hogy a legtöbb háborús fél egyidejűleg a leszerelésért lép fel, és hogy leszerelési szándékuk valódi.

3. A demokráciák Hitlert, és nem Sztálint fogják megtámadni. Népeiknek pedig azt fogják mondani, hogy bár mindkettő egyformán bűnös az agresszióban és a feldarabolásban, stratégiailag és utánpótlási okokból azonban arra kényszerültek, hogy egyenként verjék meg őket. Először Hitlert, aztán Sztálint.

Kuz: És ők nem fognak bennünket az igazság eszközével becsapni?

Rak: Hogy csapnának be? Nem marad meg Sztálinnak az a választási szabadsága, hogy a szükséges módon támogassa Hitlert? Nem hagyjuk meg neki azt a lehetőséget, hogy a kapitalisták közötti háborút az utolsó emberig és az utolsó időpontig teljes mértékben elhúzza? Mivel támadnák meg Sztálint? Már a belső kommunista forradalommal is elég tennivalójuk lesz a kapitalista államoknak.

Kuz: De ha Hitler gyorsan győzedelmeskedik? Ha ő is, mint Napóleon, egész Európát mozgósítja a Szovjetunió ellen?

Rak: Ez lehetetlen! Elfelejt egy igen fontos tényezőt, az Egyesült Államok létét. Nem természetes-e az, hogy az USA Sztálint utánozza, és a maga részéről a demokratikus népeket támogassa? Ha az "óra járása ellen" hagyják hatni ezt a kétféle segítségnyújtást, úgy csalhatatlanul biztosítani tudják a háború elhúzását.

Kuz: És Japán?

Rak: Nincs már elég dolga Kínával? Sztálin előszeretettel garantálja neki, hogy "nem követ el ellene intervenciót". A Japánok hajlanak az öngyilkosságra, de nem olyan nagyon, hogy egyidejűleg támadják meg a Szovjetuniót és az Egyesült Államokat. Van még ellenvetése?

Kuz: Nincs. Ha tőlem függne, ez már elég bizonyíték lenne. De gondolja, hogy a követ...?

Rak: ...elhiszi? Nem engedtek vele beszélni, de figyelembe kell venni egy részletet - Davies kinevezését 1936-ban hozták nyilvánosságra. Tételezzük fel, hogy Roosevelt már korábban tervezte és szorgalmazta diplomáciai küldetését. Ismerjük a körülményeket és az időt, amely egy követ hivatalos kinevezéséhez szükséges. Tehát körülbelül augusztusban meg kellett, hogy egyezzenek a kinevezésében. Ugyanakkor mi történt 1936 augusztusában? Akkor lőtték agyon Zinovjevet és Kamenyevet. Esküdni mernék, hogy kinevezésének az az egyetlen oka, hogy lefektesse "azok" új politikáját Sztálinnal szemben. Igen. A leghatározottabban így gondolom. Daviesnek aggodalommal kellett látnia, hogyan esnek el az ellenzék vezetői, egyik a másik után, az egymást követő párttisztogatások során. Tudja, hogy jelen volt a Radek elleni peren?

Kuz: Igen!

Rak: Ön szokta látni őt! Beszéljen vele! Már hosszú hónapok óta várja.

Kuz: Ma éjszaka be kell fejeznünk. De mielőtt elválunk, valamivel többet akarok tudni. Tegyük fel, hogy minden igaz, amit Ön mondott, és teljes sikerrel megvalósítható. Akkor "azok" bizonyos feltételeket fognak állítani. Ki tudná találni, hogy melyek lesznek azok?

Rak: Nem nehéz feltételezni. Az első az lesz, hogy fel kell hagyni a kommunisták kivégzésével, pontosabban a trockistákéval, ahogy bennünket neveznek. Aztán néhány befolyási övezetet fognak megállapítani - hogy is mondjam? -, meghúzzák azokat a határokat, amelyek a formális kommunizmust elválasztják a valóditól. Lényegében nem lesz több. Aztán az ígéretről fognak tárgyalni a terv időtartamára. Még meg fogják érni, például azt a paradoxont, hogy egy csomó ember, Sztálin ellenségei, segíteni fogják őt, és ezek nem lesznek se proletárok, se hivatásos kémek. A társadalom minden rétegében, még a legmagasabban is, támadnak majd "bátor" emberek, akik Sztálinnak ezt a formális kommunizmusát támogatni fogják, amikor a reálkommunizmusból az objektív kommunizmusba megy át. Megértett?

Kuz: Egy kissé. De a dolgot olyan sötét szőrszálhasogatásba rejti...

Rak: Mivel be kell fejeznünk, csak így fejezhetem ki magam. Majd meglátjuk, hogy segíthetek-e még megérteni? Ismeretes, hogy a marxizmust hégeliánizmusnak is nevezik. A kérdést így ábrázolták vulgárisan. Hegel idealizmusa vulgáris alkalmazkodás Spinoza természetes miszticizmusának durva nyugati értelmezéséhez. "Azok" spinozisták, de talán érvényes az ellenkezője is - a spinozizmus egyenlő "azokkal". És az egész csak a korszaknak megfelelő változat, "azok" saját, sokkal régibb és magasabb filozófiája számára... Tehát Marx, mint hegeliánus, és ezért, mint spinozista, hűtlen lett hitéhez, de csak időlegesen és taktikai okokból.

Nem úgy van, hogy a marxizmus azért szállt síkra, hogy az ellentét megsemmisítésével szintézis jöjjön létre? A tézis és antitézis integrációjával, mint szintézissel, valóság keletkezik: igazság, a szubjektív és objektív záróakkordjában. Moszkvában kommunizmus - New Yorkban kapitalizmus: tézis és antitézis. Analizálja mindkettőt! Moszkva: szubjektív kommunizmus és objektív kapitalizmus, vagyis államkapitalizmus. New York: szubjektív kapitalizmus és objektív kommunizmus. Valódi szintézis, igazság: nemzetközi pénzvilág = kapitalizmus - kommunizmus. S mind "azoké".

A Rakovszkij jegyzőkönyv utóélete

"A pénzvilág egyenlő a finánckapitalizmussal és a kommunizmussal." Ezzel a megállapítással, a későbbi konvergencia elmélet előrejelzésével ér véget az az írás, amelyet 1941-ben, a Szovjetunió elleni német támadást követően talált meg a német hadsereg oldalán harcoló és spanyol önkéntesekből álló, ún. Kék Hadosztály egyik tisztje mélyen bent Ukrajnában, egy faluban. A spanyol tiszt az ukrajnai parasztházban a hosszú évekig az NKVD szolgálatában álló orvos, Dr. Joszif Landovszkij, holtteste mellett egy csomagra bukkant. Ebben a csomagban orosz nyelven teleírt füzetek voltak, amelyeket magával vitt Spanyolországba. A füzetek tartalmát 1950-ben spanyolra fordították, és "Sinfonia en Rojo Major" (Egy vörös őrnagy szimfóniája) címmel Mauricio Carlavilla Madridban publikálta. A könyvet, amely riasztó hatást váltott ki, bizonyos körök azonnal és gondosan felvásárolták. Des Griffin amerikai kutató az 1970-es években az Egyesült Államokban is kiadta. Németül írott könyve (Des Griffin, Die Herscher, Luzifers 5. Kolonne, Vaduz, 1980) is tartalmazza a kihallgatási jegyzőkönyvet.

Kuzmin tábornok betartotta szavát és megmentette Rakovszkij életét, mert az 1938. márciusában megrendezett harmadik moszkvai koncepciós perben - miként azt már a bevezetőben is megírtuk - kettő kivételével minden vádlottat halálra ítéltek és kivégeztek. Rakovszkij 20 év lágerben letöltendő szabadságvesztés büntetést kapott. A háborúra készülődő szovjet-vezetés 1939-ben elhatározta, hogy a belügyi népbiztosság keretében NKVD-s hadosztályokat állítanak fel a GULAG táborok lakóiból speciális feladatok ellátására. Ezeket a gulag-foglyokból szervezett NKVD-s hadosztályokat és kisebb katonai egységeket, "fekete hadosztályoknak", "fekete egységeknek" nevezték, mivel ezeknek a katonái a hadsereg khakizöld egyenruhája helyett a gulag-táborok lakóinak a fekete egyenruháját viselték. A Szovjetunió felbomlását követően nyilvánosságra került, hogy az egyik ilyen feketehadosztály parancsnokát Hrisztyián Georgijevics Rakovszkijnak hívták. Csaknem bizonyos, hogy ez a hadosztályparancsnok azonos azzal a Rakovszkijjal, aki korábban a legfelső szovjet-vezetéshez tartozott. Eddig életrajzírói is úgy tudták, hogy 1941 nyarán, 68 éves korában, nem tisztázott körülmények között, a börtönben halt meg. Más források szerint széleskörű tájékozottsága miatt végeztek vele a fogságban. Nagy valószínűséggel azonban a fronton halt meg, és az ő NKVD általi kihallgatásának hosszú jegyzőkönyvét - annak eredetijét vagy másolatát - találta meg a német támadás után egy ukrán faluban a spanyol önkéntes Kék Hadosztály egyik tisztje.

Eddig még egyetlen szakembernek sem sikerült bebizonyítania, hogy a Rakovszkij-jegyzőkönyvek nem hitelesek. Ámbár több mainstream-irányzatú történész is szívesen hangoztatja, hogy a bizonyítási teher azokon nyugszik, akik Hrisztyián Georgijevics Rakovszkij kihallgatási jegyzőkönyvét valódinak fogadják el. Kétségtelen, hogy a Szovjetunió felbomlásával elvileg megnyílott a lehetőség a szovjet irattárak, köztük a KGB és a Kreml legtitkosabb iratainak is, a kutatására. Gyakorlatilag azonban ma is hozzáférhetetlen a szovjet korszak számos fontos dokumentuma, amint azt Kun Miklós is moszkvai kutatásai során megállapította. Tény, hogy a Rakovszkij-jegyzőkönyv Sztálin részére készült eredetije vagy annak kópiája, eddig még nem került elő Moszkvában, illetve, ha megvan, azt nem hozták nyilvánosságra. Valószínűleg megvan a KGB archívumában az a jelentés is, amelyet Gavril Kuzmin (alias René Duval) tábornok készített a koncepciós per minden részletét személyesen irányító szovjet diktátor részére Rakovszkij kihallgatásáról.

A Rakovszkij-jegyzőkönyvhöz hasonló volt a sorsa az 1939. augusztus 23-i Sztálin-Hitler (Molotov-Ribbentrop) paktum - a szovjet-német megnemtámadási egyezmény - titkos mellékleteinek is, amelyről 1989. decemberéig hivatalosan nem akartak tudni a Szovjetunió illetékesei. Valentyin Falin történész, német szakértő, aki a Szovjetunió bonni nagykövete, majd a SZKP KB vezető-beosztású munkatársa volt, már korábban jelezte, hogy keresik a titkos jegyzőkönyveket a szovjet irattárakban. Miután a megváltozott gorbacsovi időszakban már meg kellett valahogy találniuk, hiszen a német irattárakból régóta ismeretes volt azok szövege a nyugati történészek előtt, ezért végül tényleg meg is találták őket. A Szovjetunió Népi-küldötteinek Kongresszusa 1989. decemberében megállapította, hogy "a szovjet-német megnemtámadási egyezményhez hozzáfűzött titkos záradék, mind módszereiben, mind tartalmában eltér a szovjet külpolitika lenini elveitől és normáitól. A titkos jegyzőkönyvben rögzített érdekszférák és német-szovjet befolyási övezetek elhatárolása ellentétes a nemzetközi joggal, és sérti egy sor állam szuverenitását és függetlenségét." Ezért a moszkvai kongresszus visszamenőleg érvénytelennek és semmisnek nyilvánította az 1939. augusztus 23-án kötött német-szovjet megállapodás titkos jegyzőkönyvét, azok záradékait és egyéb mellékleteit.

50 éven át nem tudott senki hivatalosan semmit a Szovjetunióban ezekről a titkos megállapodásokról, noha azok tartalma más forrásokból ismertté vált, és a történelmi események bizonyították, hogy a megállapodás minden részlete át is lett ültetve a gyakorlatba. Ahogyan ez a hivatalos "nem-tudás" nem jelentette azt, hogy a letagadott titkos dokumentumok nem léteznek, ugyanúgy feltételezhető, hogy a Rakovszkij-jegyzőkönyv eredetije is megvan, és valamikor a jövőben majd rábukkan egy kutató. Azt sem lehet tudni teljesen biztosan, hogy az előkerült füzetek maguk lennének-e az eredeti jegyzőkönyvek, vagy pedig csak egy róluk készült kézírásos másolat volt a halott Dr. Joszif Landovszkij NKVD-s orvosnál talált füzetcsomóban. Egy dokumentum hitelességét azonban közvetett módon is bizonyítani lehet. Az ilyen bizonyítás természetesen mindig támadható, de a közvetett bizonyítékokat sem lehet teljesen mellőzni. A Rakovszkij kihallgatásáról készült jegyzőkönyv keletkezésének helye, ideje és körülményei eléggé ismertek, mint ahogy ismertek a szereplő személyek is. A jegyzőkönyv valódiságát azonban a bekövetkezett történelmi események látszanak a leginkább bizonyítani. Felsorolunk néhányat:

Az 1938 tavaszán elkezdődött német-szovjet közeledés és a Sztálin-Hitler paktum megkötése 1939 augusztusában; Lengyelország felosztása, az együttes agresszióért csak a Berlin címére küldött nyugati hadüzenet; Sztálin manőverezése a Németország számára létfontosságú nyersanyagszállításokkal, a nyersanyagszállító "csapok" időnkénti kinyitásával és elzárásával. Mindezt részletesen taglalja Ernst Topitsch "Stalin's Krieg" (Sztálin háborúja) című, 1985-ben, Münchenben is megjelent munkája, amely adatok sorával bizonyítja, hogy Sztálin támadó háborúra készült a náci Németországgal szemben, és csak azért mutatott túlzott engedékenységet Hitlerrel szemben 1941 tavaszán, mivel még nem készült fel eléggé a háborúra. Ami pedig az Egyesült Államokat érinti, az már a hivatalos háborúba lépését megelőzően is hatalmas fegyverszállítmányokkal, páncélosok és repülőgépek ezreinek a szállításával sietett a szorongatott sztálini rendszer megmentésére. Ennek ellenére a támadásra felkészített Vörös Hadsereg nem volt képes az eredményes védekezésre. Ezért nyújtott Roosevelt, többek között Japán háborúba léptetésével, Sztálinnak segítséget.

N. N. Jakovlev szovjet történész, "Pearl Harbor rejtélye" c., 1983-ban magyarul is megjelent könyvében lelkiismeretesen idézi azon amerikai történészeket, akik számos ténnyel támasztják alá azt az állításukat, amit a mai napig nem tudott megcáfolni a hivatalos történetírás, hogy Roosevelt egy teljesíthetetlen feltételeket tartalmazó ultimátummal provokálta ki Japánnak a Pearl Harbor elleni támadását.

1962-ben közzétették Amerikában a Pearl Harborral kapcsolatos okmányok gyűjteményét. H. E. Kimmel tengernagy, aki a támadás idején az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának a főparancsnoka volt, a gyűjtemény összeállítóihoz intézett levelében kategorikusan kijelentette: "Soha nem tették lehetővé számomra, hogy teljes egészében átnézzem a haditengerészeti minisztériumban és a Fehér Házban őrzött Pearl Harborral kapcsolatos okmányokat. Nem engedélyezték, hogy átnézzem az úgynevezett Fehér Ház-dossziét, amelyben bizonyára benne vannak Rooseveltnek Churchillhez intézett üzenetei...Véleményem szerint, noha én érdekelt személy vagyok, nincs kétség afelől, hogy Mr. Roosevelt tudott a japánok tervéről, a tervezett támadás időpontját is ismerte, és szándékosan titkolta el a Hawaii-szigetek parancsnokaitól, hogy a támadás megtörténjék." Roosevelt "azok" beavatott megbízottjaként szándékosan nem értesítette a Hawaii-szigetek parancsnokságát a készülő japán támadásról. Amikor pedig ez bekövetkezett, akkor ürügyül használta fel arra, hogy a háborúskodni nem akaró amerikai népet rábírja a fegyveres harcra. "Azok" politikájának végrehajtójaként, Roosevelt, aki a háborúból való távolmaradás jelszavával nyerte meg az elnökválasztást, úgy manőverezett, hogy az Egyesült Államokat minél előbb bevonja a tengelyhatalmak elleni háborúba. Japán háborúba léptetésével pedig lehetővé vált a távol-keleten állomásozó szovjet hadosztályok átdobása az ostromlott Sztálingrád felmentésére, és a háború menetének a megfordítása 1943 elején. Ez a néhány tény is a Rakovszkij-jegyzőkönyvben foglalt koncepció gyakorlatba átültetését támasztja alá.

Az ún. "mainstream", azaz a hivatalos, a főáramlathoz tartozó történetírás többé-kevésbé mellőzi Rakovszkij kihallgatási jegyzőkönyvét, de a revizionistának nevezett történészek közül egyre többen hivatkoznak rá, mint kordokumentumra (Des Griffin, Johannes Rothkranz, Heinz Scholl, Peter Blackwood, és sokan mások). Vannak olyanok is, akik kapcsolatot látnak - és nem is alaptalanul - a Rakovszkij által elmondottak, és a hírhedt hamisítvány, a "Cion bölcseinek jegyzőkönyve" egyes gondolatmenetei között. Ez azt a látszatot keltheti, hogy a Rakovszkij jegyzőkönyv hitelessége is ugyanígy kétségbe vonható.

Ezért itt célszerű kitérni arra, hogy mennyiben hamisítvány, és mennyiben hiteles mégis a "Cion bölcseinek jegyzőkönyve" (a továbbiakban Jegyzőkönyvek), amelynek túlnyomó része a szabadkőműves francia Maurice Joly "Párbeszéd a pokolban" című, 1864-ben, Brüsszelben megjelent könyvének a plagizálása. A foglalkozására nézve ügyvéd Joly a Párizsban működő Mizrain Páholy tagja volt, és ennek volt egyik nagyhatalmú vezetője Adolphe Isaac Cremieux. Tény az is, hogy Cremieux a párizsi Grand Orient nagymestere is volt, s emellett 1864-től 1870-ig az Alliance Israelité Universelle elnöki tisztét is betöltötte. Cremieux részt vett III. Napóleon trónra juttatásában, és azt remélte, hogy az ugyancsak Grand Orient-hez tartozó császár cserébe őt nevezi ki Franciaország miniszterelnökének. Mivel ez nem történt meg, Cremieux halálos ellensége lett az abszolutista módszerekkel uralkodó III. Napóleonnak. Maurice Joly a Mizrain Páholy tagjaként osztotta szabadkőműves páholybeli főnökének III. Napóleon-ellenes nézeteit, és a "Párbeszéd a pokolban" megírt vitriolos bírálata azokat a vitákat tükrözi, amelyek a Mizrain Páholyon belül folytak a császár önkényes módszereket alkalmazó, autokratikus uralmáról. Ezt tartalmazza a Jegyzőkönyvek kétharmada.

Bebizonyított tény, hogy a Jegyzőkönyvek további egyharmadát a cári titkosrendőrség, az Ohrana, Párizsban működő ügynökei hamisították. Ezek az ügynökök nemcsak képzett hírszerzők voltak, hanem jól ismerték a nemzetközi pénzkartell és az irányítása alatt álló illuminátus és Grand Orient-hez tartozó szabadkőművesek társadalmi-politikai és pénzügyi elképzeléseit. Ezeket az elképzeléseket beleírták a Jegyzőkönyvekbe, és azt - elsősorban oroszországi belpolitikai okokból - hazug és rágalmazó módon a zsidók szájába adták. A Jegyzőkönyvek nagyobbik része tehát plágiumnak minősül, kisebbik része pedig egy hozzátoldott szöveg, amelyet annyiban kell hamisítványnak tekinteni, hogy nem azok a szöveg szerzői, akiket feltüntetnek. Az Ohrana tájékozott hamisítói beleírták a Jegyzőkönyvekbe, például azt, hogy a magánpénzmonopólium tulajdonosai szerint milyen pénzrendszert kell létrehozni a világon, hogyan kell eladósítani az államokat, hogyan és miért kell örökös kamatfizetésre kényszeríteni őket? (Lásd a 20. és 21. párbeszédet). Ami meglepő az az a tény, hogy a világ mai pénzügyi rendszere - lényeges paramétereiben - szinte teljesen megegyezik azzal, ami ebbe a hamisítványba az Ohrana hírszerzői jóvoltából a múlt században belekerült. 1990 után Magyarországra is ezt a pénzrendszert importálták. Nos, mindez felveti azt a kérdést, hogy van-e olyan vonatkozása a Jegyzőkönyveknek, amelyek amellett szólnak, hogy az mégis egy olyan létező programot tartalmaz - ámbár aljas indokból ezt mások szájába adva -, amely teljes mértékben megvalósulni látszik globalizálódó világunkban. Lehetséges-e, hogy ez a szembetűnő megfelelés - egyrészt a 19. századi terv, és másrészt a 20. századi valóság között, - nem egyéb a véletlen puszta játékánál? Csakúgy magától lett pontosan olyan a magánpénzmonpólium globális rendszere ma, ahogyan azt az Ohrana hamisítói több mint 100 évvel ezelőtt kitalálták? Aki ezt elhiszi, azt - tisztelve a másféle véleményhez való jogot - meghagyjuk hitében, és továbbra is türelmesen várjuk tudományosan alátámasztott érveit.

Mi úgy gondoljuk, hogy a Jegyzőkönyvek mai napig tartó, újra és újra való kiadását az is magyarázza, hogy olvasói számára ezt - a szerzőség szempontjából bizonyítottan hamis - írást a történelmi valóság tényei tartalmilag lényeges részeiben alátámasztják, és utólagosan, több fontos pontban igazzá minősítik, vagyis igazolják. Ha tehát a Jegyzőkönyvekben kicseréljük az odahamisított "zsidó" szót a nemzetközi "pénzkartell" szóval, akkor kitűnik, hogy az lényegében a világuralomra törő nemzetközi pénzügyi közösség elgondolásait és stratégiai programját tartalmazza, amely körvonalaiban már mintegy 200 éve létezik, és a történelmi rádeterminálódás menetében egyre inkább konkretizálódik és megvalósul. Említettük már, hogy a történelmi fejlődés a 20. században meglepően úgy alakult, ahogyan azt a Jegyzőkönyvekben leírt stratégiai program megfogalmazza. Vajon miért követi a történelmi fejlődés azt a forgatókönyvet, amelyet egy hamisítvány tartalmaz? Erre a fontos és kikerülhetetlen kérdésre csak azt a logikus választ adhatjuk sok kutatóval megegyezően, hogy ez a program a világot ma háttérből irányító nemzetközi pénzkartell stratégiáját fejti ki. A Jegyzőkönyvek nem a zsidó nép állítólagos programját és nem létező "világuralmi terveit" tartalmazzák - ahogyan azt hazug módon feltüntették -, hanem a pénzvagyon-tulajdonosoknak a mára már globálissá növekedett magánpénzmonopóliumára támaszkodó világuralmi törekvéseit fogalmazzák meg. A Jegyzőkönyvek hamisítói nyilvánvalóan tudtak a magánpénz-monopólium tulajdonosainak a stratégiai elképzeléseiről. Ugyancsak voltak ismereteik a magánpénz-monopólium rejtett hálózatáról. Ehhez első kézből szerezhettek információkat, hiszen a hírszerzés és a felforgató tevékenység volt a szakmájuk. Ismerték azt a láthatatlan hatalmat - valamint háttér-hierarchiáját és kifinomult gépezetét -, amelyet Carroll Quigley (a mainstream irányzathoz tartozó, kiváló amerikai történész) a "Tragédia és remény" c. alapvető munkájában később majd "HÁLÓZATNAK" nevezett el. Ez a HÁLÓZAT az, amelynek a magánpénz-monopólium és a központi bankok révén máris sikerült megszereznie a világ irányítását. A hamisítók sokat tudtak ennek a HÁLÓZATNAK a szervezeteiről, titkos társaságairól, és ezek egyes fontosabb tagjait személyesen is ismerték. Morális gátlásoktól mentes ügynökökként mindazt, amit a HÁLÓZATRÓL, azaz "azokról" megtudtak, többszörös csúsztatással, aljas indítékból a zsidó származású pénzelitre, és a zsidó nép egészére akarták kenni. A történelem során azonban semmikor sem volt egy nép azonos a pénzzel rendelkező elitjével. (A zsidó nép, pl. a bibliai időkben sem volt azonos a babilóniai pénzrendszert elsajátító és gnosztikus eszmeiségű farizeusokkal, a gazdag spekuláns pénzváltókkal, hiszen ott voltak a szadduceusok, az esszéneusok, az írástudók, a nazarénusok, a gazdagokat keményen ostorozó próféták és követőik, és még sokan mások. Az ószövetségben számos helyen szerepel a kamatszedés tilalma, és a jubileumi évben az adósság kötelező elengedése is.) A ma létező nemzetközi pénzügyi közösség pedig - bizonyíthatóan - egy vegyes-etnikumú, transznacionális és multikulturális hatalmi képződmény, amely nem kapcsolható csupán egyetlen néphez vagy vallási közösséghez. Azok a szélsőségesek, akik makacsul mégis erre törekednek, meghamisítják a tényeket.

A Rakovszkij kihallgatásáról készült jegyzőkönyveket is elsősorban a bekövetkezett történelmi események hitelesítik. A történelemtudomány rendszerint a kemény bizonyítékokat, elsősorban az archívumokban őrzött dokumentumokat és a látható történéseket, fogadja el hitelesnek. A történelemnek azonban csak igen kis töredéke rögzül állami és nem állami szervezetek vagy egyének dokumentumaiban, és a látható tények nem mindig jelzik a hozzájuk vezető mögöttes, nem látható, titkos hatásokat. Kétségtelen, hogy a történelemnek és a politikának egy igen tágas, - nyilvánosság alatti, mögötti -, azaz nem látható tere is létezik, amely soha nem rögzül írásos dokumentumokban, és más empirikusan megragadható tényekben. Mivel ez így van, akkor nincs más választás, mint megelégedni azzal, hogy csupán a látható, érzékelhető felszíni történéseket kutassuk? Le kellene tehát mondanunk a nem látható, csak közvetve kutatható, - kikövetkeztethető - összefüggésekről? Természetesen nem. Igaz, a közvetett, "puha" bizonyítékok kutatása rendkívül sok hibalehetőséget rejt magában, és mivel ingoványos terület, ezért nagy körültekintéssel szabad csak alkalmazni ezt a módszert. Valóban nehéz teljes bizonyossággal állítani valamit "azok" HÁLÓZATÁNAK a működéséről is, mert ennek a HÁLÓZATNAK a legfőbb működési elve a teljes titoktartás, és hatalomgyakorlási módszere a félrevezetést művészi tökélyre emelő, kifinomult dezinformáció. Mindez a mimikrit, a rejtőzködést, azaz az uralmat gyakorlók nagyobb cselekvési szabadságát, és személyi biztonságát szolgálja. De azért, mert igen nehéz a történelem nem látható szférájának, - a láthatatlan államhatalmi-ágazat működésének - a kutatása, akkor azt teljesen mellőzni kell? Le kellene mondani a láthatatlan hatalom működésének szakszerű kutatásáról, rábízva ezt a kényes kutatási területet a tényeket kereső, jó szándékú, ámbár amatőr kutatókra? Mi úgy gondoljuk, hogy ez megengedhetetlen. Ugyanakkor tisztában vagyunk azzal is, hogy igen nehéz, például a most ismertetett Rakovszkij jegyzőkönyvek hitelességének a 100%-os bizonyítása is. Szilárd meggyőződésünk, hogy mégis hasznos lehet a tartalmával megismerkedni olvasóinknak, mert a benne foglalt gondolatmenetek és érvek hozzásegíthetnek a II. Világháború okainak pontosabb megértéséhez, és az ez irányú kutatások újabb szempontú folytatásához. Ítélje meg a kedves olvasó maga, hogy a fantázia szüleménye, vagy pedig igaz történelmi dokumentum Hrisztyián Georgijevics Rakovszkij itt ismertetett jegyzőkönyve. Bármi lesz is ítélete, véleményét tiszteletben fogjuk tartani.

A Rakovszkij jegyzőkönyv mának szóló üzenete

Van egy oktatott és egy elhallgatott történelem. Van egy az események óceánjának a felszíni, látható, dokumentált történéseit számontartó, és egy másik, a történések felszíne alatt meghúzódó, a mélyenfekvő áramlatokat kutató történelem, azaz létezik egy felszíni és egy mélyáramlatú történelem. A felszín alatti történelem azoknak a rejtve maradó háttérerőknek a története, amelyek végső soron meghatározzák a felszíni, látható és dokumentált történéseket.

A látható, tanítható, kutatható, terjeszthető történelem - a felszín alatti erők mozgásának az ismerete nélkül - teljesen hamis történelmi tudatot eredményez. Csak azt a hamis látszatot erősíti meg, hogy a "nap forog a föld körül", mivel a rejtőzködő erők és rejtett mélyáramlatok nélkül ez látszik igaznak. Mint tudjuk ennek a látszatnak, azonban ténybelileg pont az ellenkezője az igaz, mihelyt megismerjük a csillagászat, a gravitáció, a csillagok és bolygóik mozgásának - szabad szemmel nem érzékelhető - kozmikus törvényeit.

A nem látható, rejtőzködő - tudatosan eltitkolt - történelem más értelmet adna a jelenlegi uzsoracivilizáció látható folyamatainak, történéseinek. A történelem kutatásának egyes területei ma is tiltva vannak. Egyes témák érinthetetlen tabuvá lettek, kutatásuk pedig adminisztratív és pénzügyi eszközökkel korlátozva, sőt kifejezetten tiltva van. Egy demokratikus jogállamban semmilyen témának sem szabadna érinthetetlen tabuvá válnia a tudományos kutatás számára. Ha a revizionistának nevezett történészek hibás kutatási eredményekkel állnának elő, akkor hibás eredményeiket, állításaikat helyes kutatási eredményekkel kellene cáfolni, nem pedig adminisztratív eszközökkel és jogi szankciókkal elhallgattatni őket. A tudományos kutatást nem szabadna kriminalizálni. A tények feltárásának minden más megfontolással szemben elsőbbséget kellene adni a tudományban.

Közhely, hogy a szólásszabadság mindig a máskéntgondolkodók szabadsága. A kutatási szabadság pedig a szólásszabadság alkotmányos alapjogának az érvényesülése a tudomány területén. Ha a társadalom legitim képviselője, a demokratikus állam, elhárítja magától a kutatási szabadság pénzügyi feltételeinek a biztosítását, akkor ez a fontos közérdeket szolgáló alapjog alárendelődik a magánpénzmonopóliumot birtokló szűk csoport partikuláris érdekeinek. A tényleges szólásszabadság és kutatási szabadság így nem az állami önkény, hanem a magánönkény áldozatává válik. Mennyivel jobb az a társadalmi berendezkedés, ahol nem az adminisztratív eszközöket igénybevevő állami kényszer, hanem a pénzügyi eszközöket bevető magánkényszer, fojtja meg a szólás- és kutatási szabadságot?

Világosan kitapintható a globalizáció történelmi folyamatában az önálló stratégiával és intézményrendszerrel rendelkező, államok feletti pénzhatalom szervezett irányító tevékenysége.

- Szabad-e kutatni ennek az irányítóhálózatot alkotó, államok feletti, szervezett pénzhatalomnak a történetét?

- Szabad-e kutatni kialakulását, belső szervezeti felépítését, hierarchiájának a működését szabályozó legfőbb törvényszerűségeket?

- Szabad-e kutatni a HÁLÓZAT alrendszereit, ezen alrendszerek sajátos funkcióit, kapcsolódásaikat a formális állami intézményekhez és a nemzetközi szervezetekhez, azt, hogy ez a HÁLÓZAT miként befolyásolja, ellenőrzi a demokratikusan választott intézményeket?

- Szabad-e kutatni, hogy melyek a HÁLÓZAT végső céljai a pénzrendszer magántulajdonbavételével, milyen stratégiát és taktikát követett az elmúlt 250 év során, amikor fokozatosan lecserélte a saját magánpénzrendszerére a nemzetállamok közpénzrendszereit?

- Szabad-e kutatni, hogy az elmúlt másfél évszázad történései miért követték és követik a mai napig szinte betűről-betűre egy Ohrana hamisítványnak bizonyult program előírásait?

- Szabad-e kutatni, hogy milyen gazdasági stratégiák, pénzrendszerbeli különbségek álltak a HÁLÓZAT útjában? Mely államok nyújthattak volna reális alternatívát, és miként kellett ezek ellenállását - többek között gazdasági válságok előidézésével és háborúk kirobbantásával - megtörve szabad utat nyerni a nemzetközi magánpénzmonopólium nemzetek feletti HÁLÓZATA számára?

A magánpénzmonopólium rendszerének jelenlegi korszakában csak interdiszciplináris felkészültséggel kutatható a történelem. Ha valaki azt mondja, hogy ő történész és ezért nem ért a pénzügyekhez, akkor valójában történészként sem képes megfelelő színvonalon tevékenykedni, mert nem képes megragadni a történelmi folyamat legfontosabb hajtóerőit. Az elmúlt 250 év történetének lényege ugyanis a pénzvagyont birtokló nemzetközi elit szervezett küzdelme a világhatalomért. Ezt a harcot a pénzhatalom fokozatos megszerzésével, az egyes államok monetáris felségjogainak a kisajátításával, és a befektető pénzemberek magánmonopóliumává alakításával, vívta meg sikeresen. Aki nem ismeri a privát kezekben lévő pénzmonopólium működésének belső törvényszerűségeit, az nem képes megérteni a politikai történéseket lényegileg meghatározó mélyebb és rejtett folyamatokat sem. Azaz felszínes történelem megírására kényszerül. A 20. század lényegében a magánpénzmonopólium kiépülésének és uralomra kerülésének az időszaka volt. Századunk főbb történelmi-ideológiai irányzatai, - a kozmopolita liberalizmus, az internacionalista marxizmus (a szociáldemokrácia és a trockista-leninista-sztálinista bolsevizmus), valamint a nacionalista fasizmus-nemzetiszocializmus-fallangizmus, továbbá a sajátosan amerikai new deal - mind a nemzetközi pénzuralom hódító előrenyomulásának a következményei. A nemzetközi pénzkartell egyrészt tudatosan idézte elő ezeket az irányzatokat terjeszkedése érdekében, mint pl. az internacionalista marxizmust (a trockista bolsevizmust), másrészt, mint uralmi törekvéseivel szembeni ellenállást, sajátmaga kényszerítette ki a megtámadott nemzetállamokból.

A kozmopolita pénzuralommal szembeni alternatíva keresése szülte meg az olasz fasizmust, a kétségbeesett védekezés a német nemzetiszocializmust, a spanyol fallangizmust, de még a fennmaradásáért rettegő sztálinista nemzeti bolsevizmust is. A magánpénzmonopólium uralmi törekvései nélkül nem érthető meg az első világháború, érthetetlenek a versailles-i béke irracionális feltételei, az egyébként életképes Dunai Monarchia felbomlasztásának, és a század elején gyors fejlődésnek indult Oroszország véres alávetésének és gazdasági kifosztásának az igazi okai. A második világháború pedig annyira az első folytatásának tekinthető, hogy, pl. Henry Kissinger csak egy 20. századi 30 éves háborúról beszél, amelynek két szakasza volt: az egyik 1914-1918-ig, a másik pedig 1939-1945-ig tartott, közte egy hosszabb fegyverszünettel. Liberális történészeink a nemzetállam védekezését - azaz egy nemzet közösségi érdekeinek az érvényesítését az ember, mint polgár jogainak a rovására - előszeretettel minősítik antidemokratikusnak, az egyéni szabadság autokratikus-diktatórikus uralommal történő korlátozásának. Azt már nem elemzik, hogy mi váltja ki szükségszerűen a nemzetekből ezt a védekező magatartást. Nem kutatják és nem is utalnak rá, hogy a transznacionális pénzuralomnak útjában állnak a nemzetállamok, amelyeket a pénzkartellnek le kell bontania - vagyis el kell távolítania az útból -, hogy helyükbe nemzetek feletti globális államát kialakíthassa. A magánpénzmonopólium működése csak akkor zavartalan, és tulajdonosainak abszolút uralma csak akkor biztosított, ha a világpolgár befektető-pénzemberek minden országban úgy tevékenykedhetnek, mintha az a sajátjuk lenne.

Liberális történészeinek tehát előszeretettel minősítik az emberi jogok sérelmének a nemzetállam védekezését a pénzvagyon monopóliumát a maga számára kisajátító, és az előjogaival visszaélő világpolgár egyéni önzésével szemben. Azt már elhallgatják, hogy a liberalizmus által hirdetett emberi jogok és politikai szabadságjogok - a magánpénzmonopólium világrendszerében - csupán a befektető pénzelit és az őt kiszolgáló politikai elit előjogaira szűkülnek. A társadalom túlnyomó többsége pedig - a formális jogok kulisszái mögött, a gazdasági és politikai esélyegyenlőség hiányában - ténylegesen a pénzdiktatúra jogtalan és kiszolgáltatott páriájává válik. Ez nem más, mint az arctalan pénzviszonyokba rejtett szolgai függőség modern formája.

Ma, pl. minden magyar polgár - a magánpénzrendszer által kialakított és fenntartott adósságfüggőség miatt - évente mintegy három hónapot ingyen dolgozik az általa nem ismert pénzvagyontulajdonosok egy szűk csoportjának, anélkül, hogy az arctalan pénzfeudalizmus eme modern robotjáról tudomása lenne. A magyar társadalmat a pénzmonopolisták ugyanis arra kényszerítik, hogy ellenszolgáltatás nélkül - minden évben - adjon át a számukra mintegy 8 milliárd dollárt, soha véget-nem-érő adósságszolgálat és profithozam formájában. Ezért a hatalmas összegért aztán megengedik annak a közvetítő közegnek - pénznek - a használatát a számukra, amely közvetítő közeget a magyar állam csekély önköltségért, gyakorlatilag ingyen is biztosíthatná a polgárai számára, ha a magyar állam szuverenitásához tartozó monetáris jogok nem kerültek volna magánkézbe. A nemzetközi pénzkartell a pénzrendszer kisajátítását a hazai pénzügyi elit - és az érdekeltté tett politikai elit - közreműködésével 1991-ben hajtotta végre a nemzeti banki törvény elfogadtatásával.

A pénzkartell célja, a világállam és a világkormány a szemünk láttára jön létre. Ennek legfőbb feltételei már adottak. A nemzetállamok monetáris hatásköre már az államok feletti pénzhatalom demokratikusan nem ellenőrizhető, politikailag felelősségre nem vonható technokratáinak a kezében van. Most folyik a központi bankok és az óriási nemzetközi bankok koncentrációja a termelőszférát egymás között felosztó világmonopóliumok létrehozásával párhuzamosan. Egyre több jel utal arra, hogy a szűkülő pénzteremtés végül a dollár, az euró és a jen egyesüléséhez vezet. Az egyes latin-amerikai államokban, és számos más országban is, már csak névlegesen van önálló pénz, pl. Argentínában vagy Magyarországon. Valójában már a FED, az Egyesült Államok pénzrendszerét 1913 óta kisajátító magánkartell, látja el számukra is a központi bank és a jegybank szerepét. Földrészünkön ezt a feladatkört az egyes tagállamoktól, valamint az Európai Unió törvényhozó és kormányzati szerveitől teljesen leválasztott - abszolút függetlenséget élvező - frankfurti Európai Központi Bank tölti be. Már csak rövid idő kérdése a világ központi bankjának a formális felállítása, és az egységes világvaluta bevezetése. Mindettől azt remélik az államok feletti pénzhatalom irányítói, vagyis "azok", hogy a konstrukciós hibában szenvedő és ezért összeomlásra ítélt pénzrendszer létét - amelyben az adósság növekedési görbéje már a függőleges fázisba érkezett - meg tudják hosszabbítani. Ez a pénzrendszer ugyanis gazdagodásuk és a világ feletti uralmuk legfőbb eszköze. A centralizációval és koncentrációval ennek az adósságpénzrendszernek az élete valóban meghosszabbítható, de belső instabilitása, és kibékíthetetlen ellentmondásai nem oldhatóak fel. Pusztulása csak idő kérdése. Az alternatív megoldásra való felkészülés már beindult.

A pénzkartell vezérkara már az 1970-es évektől kezdve folyamatosan gyűjti a világ aranykészletét. A központi bankok, köztük, pl. Magyarország és Svájc aranykészlete is, már a Wall Street bankjainak a trezorjaiban fekszik. Alan Greenspan, a Federal Reserve elnöke, nemrég kijelentette, hogy még mindig az arany a végső fizetési eszköz. Ez azt jelenti, hogy ha bekövetkezne a jelenlegi fedezetlen pénzrendszer felfúvódott spekulációs buborékának a kipukkadása, akkor a nemzetközi pénzkartell várhatóan ismét aranyalapra helyezi a világ pénzrendszerét, és így tartja meg az összeomlás után is a pénz feletti globális hatalmát. Az aranyalapú pénzrendszert ugyanis az ellenőrzi, aki rendelkezik a nemesfém készletekkel. Ezekhez van kapcsolva a papír- és számlapénzkibocsátás. A forgalomban lévő pénzmennyiség szűkítésével vagy bővítésével pedig szabályozni lehet a kamatok szintjét, az eladósítás, és az adósságszolgálat formájában megvalósuló jövedelemelvonás mértékét.

1982-től kezdődően (amikor Magyarországot beléptették a Nemzetközi Valutaalapba) - és 1989 után pedig gyorsított ütemben - ezt a fosztogató magánpénzrendszert importálta Magyarországra a nemzetközi pénzkartell szolgálatába szegődött magyar pénzügyi gépezet. Ezt a pénzuralmi rendszert adta el a magyar társadalomnak, megtévesztő propagandával, mint piacgazdaságot, holott ez a pénzvagyon birtokosainak egy erősen centralizált, a reálgazdaságot szinte teljesen maga alá gyűrő magánmonopolrendszere. A jelenkor történészének ismernie kellene ennek a magánpénzrendszernek a szerkezetét és működését, mert különben nem tudja megragadni azokat az erőket, amelyek a pénzuralom expanziójának 20. századi történelmét, és benne népünk sorsát meghatározták. A jelen történelmi korszak megértésének az igényével fellépő társadalomtudósnak tudnia kellene, hogy a nyugaton uralkodóvá tett pénzrendszer eredendően rossz és elterjedését nem annak köszönheti, hogy nincs nála jobb, hanem annak, hogy akik kigondolták, és akik egyben a haszonélvezői, elég erősek voltak ahhoz, hogy rákényszerítsék a világra. A rákényszerítés folyamatát pedig forradalomnak, haladásnak, modernizációnak, demokráciának, kommunizmusnak, humanizmusnak és globalizációnak nevezték el.

Az az érv, hogy a fejlett ipari országokban kivétel nélkül ez az adósságpénzrendszer működik, és ezen országok állítólag ennek a magánpénzrendszernek köszönhetik ipari és technológiai fejlettségüket, félrevezető. A valóság az, hogy ezek a fejlett kultúrájú, szorgalmas népek sokkal jobban élhetnének egy közpénzrendszerben, amely nem kényszerítené őket hatalmas kamatterhek viselésére. A legeladósodottabb országok ezek a fejlett ipari országok. Az Egyesült Államok államadóssága 6 ezer, az amerikai magánszektor és az állampolgárok adóssága pedig további 14 ezer milliárd dollár. Vagyis egyedül az Egyesült Államok lakossága együttesen 20 ezer milliárd dollár után fizet évente kamatot a nemzetközi pénzkartellnek. Németország államadóssága két és félezer milliárd márka. Japán is egyre mélyebbre süllyed az eladósodásban. Pedig eme legfejlettebb országokba áramlik a harmadik és a negyedik világnak nevezett szegényebb országok munkájának az eredménye is. A fejlett Nyugat életszínvonala ettől a perifériától a centrum országok felé tartó jövedelem átcsoportosítástól, - pontosabban jövedelemelvonástól - is magasabb. A fejlett országok tehát nem a jelenlegi rossz pénzrendszerük miatt élnek jól, hanem egyelőre ennek ellenére még jól élnek. De már nem sokáig, hiszen a jóléti állam ma már a múlté. Ha közpénzrendszerük lenne, a jelenleginél lényegesen magasabb nívón élhetnének.

A magyar történésznek éppen ezért kutatnia kellene, és adott esetben ki is mondania, hogy a pénzuralom hibás gazdasági és társadalmi rendszer, nem piacgazdaság, hanem monopolgazdaság, és Magyarországra való átültetése nem dicsőség és diadal, amit ünnepelni érdemes, hanem valójában vereség. Egy újabb súlyos következményekkel járó, talán a legkeményebb megpróbáltatás a magyar társadalom számára. Ez az uzsorás pénzrendszer a betetőzése a XX. századi magyar történelem sorscsapásainak, mert folyamatosan elszívja a nemzet erőforrásait, és gürcölő igavonóvá alázza a magyar népet. Ezért nincs mód a tartós és kiegyensúlyozott gazdasági növekedésre (csak az adózási és más kedvezményeket élvező multinacionális vállalatok növekednek, amelyek az alacsony munkabérekből származó profitjukat kiviszik az országból), a munkanélküliség felszámolására, a lakosságcsökkenés megállítására. Az évente kiáramló adósságszolgálat nem teszi lehetővé az égető társadalmi problémák megoldását. Ezért nem jutnak lakáshoz a fiatalok, ezért alacsony az átlagéletkor, ezért vagyunk világszinten az elsők között az alkoholizmus és ma már a kábítószerfogyasztás terén is, ezért fogy feltartóztathatatlanul a magyarok lélekszáma. A magyar nép legszerencsétlenebb évszázadát egy nagy remény elvesztése zárja. Hiszen a Nyugathoz felzárkózás akkor válik lehetőséggé, amikor ott már csaknem lebontották a jóléti államot, ahol a demokratikus képviseleti szervek hatalma már nagyrészt a múlté, ahol soha többé nem tud már munkához jutni legalább 18 millió ember.

A NATO-hoz való csatlakozásunk sem nemzetboldogító lépés. Ez a szervezet ma már elsősorban a nemzetközi pénzhatalom világrendjét védelmezi, azt a status quot, amely bebetonozza az adósságpénzrendszert, amely más népekkel együtt kamatfizető helótává tette a világ népeit, köztük a magyarok többségét is. Akármennyiszer állítja valaki, hogy erkölcsös, ha egy semmilyen értéket elő nem állító bankigazgató havi 8-9 millió forintos fizetést kap, míg az értéket előállító kutatótudós és egyetemi tanár csak 120-140 ezer forintos bérben részesül, attól még az erkölcstelen tény marad, amely ellentmond minden méltányosságnak. A "veszélyes üzemnek" minősített banki tevékenység és a bankárok által sokat emlegetett kockázatvállalás pedig másodlagos, mert az csupán az értékelőállító és ténylegesen teljesítményt nyújtó emberek hátán vállalt kockázat, azaz a reálgazdaság rovására történik. Az igazi kockázat ugyanis a termelésben résztvevő, valódi teljesítményt nyújtó, munkát végző, alkotóemberé. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a pénz önmagában egy értéktelen jel és mindenki, aki ezzel a jellel foglalkozik csak a mások által megtermelt érték újraelosztásával foglalkozik, vagyis kisegítő, kevésbé fontos tevékenységet végez, mint a reálgazdaság értékelőállító szereplői, akkor világossá válik, hogy meg kell szabadulnunk a magánpénzmonopólium mindent leigázó uralmától. Ha ezt nem tesszük meg időben, akkor az adósságpénz rendszerének az elkerülhetetlen összeomlása megint elsősorban minket, értékelőállító, de egyben kiszolgáltatott és igahúzó kisembereket fog sújtani. Ezek a tanulságok is levonhatók H. G. Rakovszkij kihallgatási jegyzőkönyvéből.

(Rakovszkij kihallgatási jegyzőkönyvének ismertetése itt befejeződik. A magyarázatok és zárómegjegyzések a szerkesztőtől, Drábik Jánostól származnak, aki a magyar szöveget a CODE-ban megjelent német szöveggel egybevetette. )

Leleplező 2000/1-2-3







Ezek is érdekelhetnek: /bővebben az alábbi Link alatt
Link

A Wall Street és a bolsevikok
"Világ monopolistái, egyesüljetek!"
A legjobb üzlet a politika
A kommunizmus, mint világtörténelmi kísérlet
Trockij, a Wall Street vendége
A Round Table HÁLÓZAT és a bolsevikok
A londoni "City" a HÁLÓZAT "Vatikánja"
Hatalmi egyensúly az adós államok sakkban tartására
Wall Street: a HÁLÓZAT amerikai központja
A bolsevikok és a "világforradalom bankárja"
A HÁLÓZAT és a szabadkőműves világmozgalom
Munkában a HÁLÓZAT Oroszországban
Mennyi pénzt kaptak a HÁLÓZATTÓL a bolsevikok?
Mit üzen a mának a cári család rituális kivégzése?
120 Broadway, New York City
John Reed, a Wall Street udvari forradalmára
A Wall Street megvásárolt ellenségei
A fát a gyümölcséről ítélhetjük meg
Kiszabadulni a "bal-jobb" felosztás kényszerzubbonyából

Németország és a pénzoligarchia
Első rész
Második rész

Az illuminátusok és Németország - A háttérhatalom stratégiája
Első rész
(Második rész)

Az inflációmentes pénzkibocsátás és hitelnyújtás

A szervezett magánhatalom

Ami a 2002. áprilisi választásokból kimaradt

A magyar demokratúra

MNB törvény, a szervezett magánhatalom "alkotmánya"

Folytatódik az elit alkotmányozása

Kié legyen a magyar föld?

Kossuth és a független magyar pénzrendszer

Miért jogos, hogy két közszolgálati televízió és rádió legyen?

Miért rossz az MNB monetáris politikája?
"A banknak nem akarom azon hatalmat adni kezébe, hogy ő szabályozza Magyarország pénzügyeit..."
(Idézet Kossuth Lajosnak 1848. augusztus 28-ánaz Országgyűlésben elhangzott beszédéből)

Javaslatok a mezőgazdaság finanszírozására

Miről legyen népszavazás?

Link












  
 
0 komment , kategória:  Tragédiák - katasztrófák  
Novus ordo seclorum - Az új világrend 2.
  2023-05-15 20:30:43, hétfő
 
 







NOVUS ORDO SECLORUM - AZ ÚJ VILÁGREND 2. r.


Link
Link


A "SKULL AND BONES" TÁRSASÁG ÉS AZ ÚJ VILÁGREND
Nem elmélet. Csak összeesküvés.


Az "Order of Skull and Bones" titkos eredete

Az "Order of Skull and Bones" (a "Koponya és Csontok Rendje") az egyik legnagyobb befolyással és hatalommal rendelkező féltitkos szervezet ma az Egyesült Államokban. Ez a "fraternity"-nek, azaz egyetemi diáktársaságnak álcázott elithálózat a Connecticut állambeli New Haven város híres egyetemén, a Yale University-n jött létre. Ma is a Yale Egyetem az első számú központja, ahol az Egyesült Államok kormányának és államigazgatásának, valamint az amerikai hírszerző szervezetek irányítóinak jelentős része diplomáját szerezte. A "Koponya és Csontok" Rendjének bázisát az Egyesült Államokban hosszú időn át domináns WASP (White Anglo-Saxon Protestant, fehérbőrű, angolszász születésű és protestáns vallású) vezetőréteghez tartozó személyek alkotják. Az ő kultúrájuk és világszemléletük nemcsak a 19. és a 20. században, de a 21. század kezdetén is döntő befolyással van az amerikai társadalmi és politikai életre. George Herbert Walker Bush, a jelenlegi elnök apja, aki 1988-tól 1992-ig volt az Egyesült Államok elnöke, többek között arról is híressé vált, hogy nyíltan meghirdette az új világrend bevezetését. Az új világrendnek a koncepciója a "Skull and Bones" testvéri szövetség és az elődjének tekinthető - Adam Weishaupt által alapított - illuminátusok eszmevilágában és stratégiájában gyökerezik. Ma is, amikor már az idősebb Bush fia: George W. Bush az Egyesült Államok elnöke, az amerikai kormány és az államigazgatás számos befolyásos képviselője, az elnökkel az élén, a "Skull and Bones" hálózat tagja. Ez a hálózat arra törekszik, hogy visszaállítsa Amerikának azt az egyedülálló vezető szerepét, amelyet közvetlenül a 2. világháború után betöltött a nemzetközi életben. Az idősebb George Bush ezt a korszakot gyakran nevezte "Amerika évszázadának".

A "Koponya és Csontok" máig nagyhatalmú Rendjének a története az Elihu Yale-ről elnevezett egyetemen kezdődődik, ahol az amerikai hírszerzés, a kábítószerkereskedelem és a titkos társaságok szálai egységes hálózattá szövődtek a történelem során. Elihu Yale Boston közelében született, Londonban végezte tanulmányait, majd pedig a Brit Kelet-indiai Társaság szolgálatába lépett. Karrierje gyorsan ívelt felfelé és 1787-ben ő lett a madrasi Saint George Erőd kormányzója. Hatalmas vagyonra tett szert és 12 év múlva visszatért Angliába. Amikor a Connecticut-i Collegiate School támogatásért fordult hozzá, Elihu Yale bőkezű adományban részesítette. Ismételt adományok után az egyetem vezetői elhatározták, hogy felveszik jótevőjük nevét. Így jött létre 1718-ban a Yale College, a máig tekintélyes Yale Egyetem.

A Yale Egyetem régi épülete előtt áll Nathan Hale szobra. Ennek egy másolata a CIA Langley-ban lévő központjánál is megtalálható, valamint a Philip's Akadémia épülete előtt Andoverben. Nathan Hale a "Culper Ring"-nek, Amerika első hírszerző-szervezetének volt a tagja. George Washington szervezte meg és a Függetlenségi háború egész ideje alatt sikeresen működött. Egyedül Nathan Hale volt az, akit az angolok lelepleztek és 1776-ban felakasztottak. Ettől kezdve tart a Yale Egyetem és a hírszerzés meghitt kapcsolata.

1823-ban Samuel Russell megalapította a Russell & Company-t azért, hogy az felvásároljon ópiumot Törökországban, és onnan Kínába csempéssze. Ez a cég 1830-ban egyesült a bostoni Perkin's szindikátussal és Amerika elsőszámú ópiumcsempész vállalkozásává vált. Amerika és Európa sok neves dinasztiája a Kínával folytatott ópiumkereskedelemben gazdagodott meg. A Perkins cégnek volt Kantonban a fő helyi megbízottja: Warren Delano, Franklin Delano Roosevelt nagyapja. Ugyancsak ennek a cégnek a partnerei közé tartozott John Cleve Green, aki Princeton-t finanszírozta; Abiel Low, aki a Kolumbiát, valamint Joseph Coolidge, továbbá a Perkins, a Sturgis és a Forbes családok. Coolidge fia alapította a United Fruit Company-t és unokája, Archibald C. Coolidge pedig társalapítója volt a nagyhatalmú Council on Foreign Relations-nek, a new york-i székhelyű Külkapcsolatok Tanácsának.

William Huntigton Russell, Samuel unokatestvére 1831-1832-ben Németországban tanult. Ekkoriban ott divatos volt valamennyi emberi tevékenységre és társadalmi törekvésre a tudományos módszert alkalmazni. Poroszországban John Locke és Jean Jacques Rousseau nézetei figyelembevételével új iskolarendszert építettek ki. Johann Fichte, aki az Adam Weishaupt-féle illuminátus szervezethez tartozott, "A német néphez intézett üzenet"-ben például kifejtette, hogy a gyerekeket az államnak kell felnevelni és a mindenható államnak kell előírnia számukra, hogy mit és hogyan gondoljanak. A korszak nagy filozófusa: Georg Wilhem Friedrich Hegel, aki Fichte utódja lett a Berlini Egyetemen 1817-ben, világunkat a szellem világának tekintette. Az állam ennek az abszolút szellemnek a megtestesítője és a polgár csak akkor lehet szabad, ha feltétlenül tiszteli ezt az államot és engedelmeskedik neki. Hegel az államot az abszolút szellem földi megnyilvánulásaként írta le, az emberi fejlődés végső céljaként. Ez a végső cél, az állam, minden egyén felett áll és a polgároknak legfőbb kötelessége, hogy az állam engedelmes alattvalói legyenek. Mind a fasizmus, mind a kommunizmus szellemi gyökere a hegeli tanításokban gyökerezik. Ezek a háttérhatalom által ma ismét felkapott nézetek divatosak voltak akkor is, amikor William Russell Németországban tanult. Visszatérve a Yale Egyetemre megalakította az Alphonso Taft társaságot. 1876-ban betörtek a Skull and Bones termébe és az ekkor szerzett információ szerint a "Koponya és Csont Társaság - a német egyetem egyik részlege"... Russell tábornok a "Csontok" alapítója Németországban volt végzős évei előtt és meleg baráti kapcsolatot alakított ki egy német titkos társaság vezető tagjával. Úgy tért vissza, hogy fel volt hatalmazva a társaság fiókszervezetének a megszervezésével. Így alakította meg William H. Russell 14 más társával a "The Order of Scull and Bones"-t, amely később "The Order of Skull and Bones"-ra változtatta a nevét. (A "scull" gyorsan sikló hajót jelent, a "skull" pedig koponyát.)

Minden évben 15 új tagot vesznek fel, és a beavatott kap a belépéskor 15 000 dollárt, valamint egy padlón álló ingaórát. A Skull and Bones elsősorban tagjainak az egyetemen kívüli karrierjét készíti elő. Kezdetben a társaság bérelt helyiségekben találkozott. 1856-ban készült el a "Thomb"-nak nevezett épület. Egy ablaktalan, barna kőből álló csarnok, ahol a "csontemberek" a mai napig megrendezik beavatási szertartásaikat, és ahol minden csütörtökön és vasárnap találkoznak. Már említettük, hogy 1876-ban betörtek ebbe a "Thomb"-ba, ahol találtak egy olyan 324-es számmal ellátott szobát, amely teljes mértékben ki volt bélelve fekete bársonnyal. Efölött volt egy másik páholyszoba 322-es számjelzéssel. Ez a templom a "szentek szentje" és vörös bársonnyal van bélelve. A falon pedig egy ötágú csillag (pentagram) található. A hallban a Skull and Bones alapítóinak és a németországi társaság tagjainak 1832-ből származó fényképei találhatók. A nyugati oldalfalon többek között egy régi metszet látható, amely egy temetkezési boltívet ábrázol egy kőlapon, amelyen négy emberi koponya nyugszik, valamint egy bohócsapka, csöngők, egy nyitott könyv, számos mérő eszköz, koldustarisznya és egy királyi korona. A sírbolt fölötti árkádon a következő felirat látható latin betűkkel: "Wer War Der Thor, Wer Weiser, Der Bettler Oder, Kaiser?", a bolthajtás alatt bevésve német betűkkel a következő mondat: "Ob Arm, Ob Reich, im Tode gleich." (Az első fordítása: Ki volt a bolond, ki a bölcs, ki koldus, ki császár?; a másodiké pedig: Akár szegény, akár gazdag, a halálban mindenki egyenlő.)

Érdemes nyomon követni Daniel Coit Gilman, Timothy Dwight és Andrew Dickinson White karrierjét. Berlinbe utaztak filozófiát tanulni. 1856-ban tértek vissza. Gilman lett a Yale gazdasági vezetője. Sikerült elérnie, hogy Lincoln elnök elfogadtassa a Kongresszussal azt a törvényt, amely lehetővé teszi az állami egyetemek számára, hogy mezőgazdasági és tudományos célra ingyenes állami földekhez jussanak. A Yale volt az első Amerikában, amely ilyen juttatásban részesült és meg tudta szerezni az egész Connecticut államra eső részt magának. A Yale vezetői annyira meg voltak elégedve, hogy Gilman-t kinevezték a földrajzi intézet vezető professzorának. Gilman később a Carnegie Intézet elnöke lett. Évfolyamtársa Andrew D. White elsőként került a Cornell Egyetem elnöki székébe, majd nagykövetként szolgált Oroszországban és Németországban. Végül a tekintélyes Amerikai Történelmi Társaság élére került. Ugyancsak White volt az, aki 1899-ben a hágai nemzetközi konferencián az Egyesült Államokat képviselte. Timothy Dwight, a másik évfolyamtárs pedig 1886-ban a Yale Egyetemnek lett az elnöke. A Gilman, White és Dwight trió hozta létre az Amerikai Közgazdasági Társaságot, az Amerikai Kémiai Társaságot és az Amerikai Pszichológiai Társaságot. Tanítványaik és az általuk létrehozott szervezetek útján ma is meghatározó befolyással vannak az Egyesült Államok egész iskolai rendszerére.


A Skull and Bones mint hatalmi hálózat

Antony Sutton a Rend kutatója "America's Secret Establishment" ("Amerika titkos hatalmi hálózata") című művében megállapítja, hogy a "Koponya és Csontok Rendje" kiépített egy horizontális és egy vertikális kapcsolatrendszert, hogy befolyását minél hatékonyabban érvényesíteni tudja. A vertikális (függőleges) kapcsolatra jó példa a Whitney, Stimson és Bundy közti kapcsolat. W.C.Whitney, aki beházasodott a Standard Oil tulajdonos Payne dinasztiába, haditengerészeti miniszter volt. Az ő ügyvédje volt Elihu Root, aki viszont alkalmazta Henry Stimsont, amikor az elvégezte a jogot. Stimson 1911-ben átvette Root-tól a hadügyminiszteri tisztséget. Erre őt, az ugyancsak "csontember" William Howard Taft nevezte ki, aki ekkor elnök volt. Stimson később a Fülöp-szigetek főkormányzója lett, majd Hoover elnök idején külügyminiszter, Roosevelt és Truman elnöksége alatt pedig hadügyminiszter volt. Hollister Bundy, Stimson különleges tanácsadójaként tevékenykedett a Pentagonban a Manhattan-project idején. Bundy két fia, William Bundy és McGeorge Bundy ugyancsak magas kormányzati és alapítványi tisztségeket töltöttek be. A két testvér a CIA-ban, a Hadügyminisztériumban, a Külügyminisztériumban, valamint Kennedy és Johnson különleges tanácsadóiként a vietnami háború egész ideje alatt jelentős befolyással voltak a hírszerzésre és a döntéshozatalra. William Bundy később a nagyhatalmú Council on Foreign Relations negyedévente megjelenő lapjának: a Foreign Affairs-nek lett a főszerkesztője. McGeorge pedig a Ford Alapítvány elnöke lett.

A "csontemberek" másik két neves csoportja: a Harriman és a Bush csapat. Averell Harriman a demokrata párt tekintélyes államférfija volt. Testvére Roland Harriman pedig a Brown Brothers, Harriman befektető bankház egyik igazgatója. A másik Prescott Bush volt, a jelenlegi elnök nagyapja. A 20. század kezdetétől fogva két beruházó bankban játszottak meghatározó szerepet a Skull and Bones tagjai: a Guaranty Trust-ban és a Brown Brothers, Harriman cégben. Mindkét beruházó pénzintézet erőteljesen részt vett a bolsevik rendszer és Hitler finanszírozásában. E két pénzintézet hatékony támogatása nélkül a bolsevikok nem tudták volna megszilárdítani hatalmukat Oroszországban. Averell Harriman később a Lend Lease-ért (kölcsönbérleti szerződés programmért) felelős miniszter lett, s ekkor egész gyárakat szállított a Szovjetuniónak. Egyes kutatók szerint Harriman részt vett a nukleáris fegyverekre vonatkozó információk, valamint a plutónium és az amerikai dollár előállítására alkalmas berendezések átadásában is a Szovjetuniónak.


Az új világrend megvalósítói

A Skull and Bones nagyhatalmú tagjai úgy vélik, hogy nemcsak stratégiai okokból, de morálisan is igényt formálhatnak a világ ügyeinek intézésére. Ebből következik, hogy jogukban áll minden olyan riválisnak a megtörése, aki veszélyeztetheti az Egyesült Államok világbirodalmi vezető szerepét. Ez még olyan jelenlegi szövetségesekre is vonatkozik, mint Japán, vagy a ma már barátinak számító, korlátozottan cselekvőképes Németország, s a mindig is különleges testvéri kapcsolatokat hangoztató Nagy-Britannia. Az idősebb Bush és fia, valamint a többi bonesman ("csontember", amely elnevezés a "Koponya és Csontok Rend"-hez való tartozásra utal) az új világrend előharcosának tekinti magát, akinek legfőbb hivatása Amerika nagyságának nemcsak a helyreállítása, de növelése is, abban az új világkorszakban, amelyben az Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom. A Skull and Bones hálózat céljai elérése érdekében nemcsak a hivatalos állami intézményeket használja, de igénybe veszi az olyan magukat privátnak tekintő szervezeteket is, mint amilyen a new york-i székhellyel működő Council on Foreign Relations, CFR, azaz a háttérhatalom legfontosabb központi koordináló intézménye.

A Skull and Bones tagjai a "konstruktív káosz" eszméit vallják. Mit jelent a konstruktív, azaz "alkotó zűrzavar"? Ez a háttérhatalom egyik alapvető módszere. A beavatottak valódi politikai szándékaikat mélyen titokban tartva folyamatosan kétértelmű, homályos, félreérthető jelzéseket adnak a fontos politikai kérdésekről. Ezzel megtévesztik mind ellenfeleiket, mind saját környezetük nem beavatott részét. Ez teszi lehetővé, hogy a dezinformáció ködös légkörében saját stratégiájukat eredményesebben valósítsák meg.

Az arisztokratikus Skull and Bones Rend, elit szervezetként, az Amerika vezetése alatt álló új világrend kialakítására törekszik. Már utaltunk rá, hogy a Yale Egyetemen (New Haven-ben) 1832-ben alapított "Skull and Bones" a legrégibb és legtekintélyesebb a Yale hét zárt társasága közül. Említésre méltó még a "Scroll and Key" (Tekercs és Kulcs), a "Book and Snake" (Könyv és Kígyó), a "Wolfshead" (Farkasfej), az "Eliahu" és a "Berselius". E zártkörű testvéri szövetségek kiszemelik maguk számára a legtehetségesebb fiatalokat azért, hogy előkészítsék őket vezetőállások betöltésére a kormányzati és üzleti életben, elsősorban a bankvilágban és az amerikai élet más fontos szektoraiban. Eltérően az amerikai egyetemeken meghonosodott görög betűjelzéseket használó többi zárt társaságtól és titkos szervezettől, amelyek hálózata felöleli az egyetemek többségét, a Skull and Bones és a vele rokon társaságok kizárólag a Yale egyetemen működnek. Ezek nem részei az amerikai egyetemeken országosan működő társaságoknak és szervezeteknek. Ugyanez a helyzet az Ivy League College-okkal, amelyek csak a Harvard és a Princetown Egyetemeken működő zárt társaságok. De még ezek közül az elit társaságok közül is kiemelkedik a Skull and Bones, mint a legbefolyásosabb és legnagyobb hatalmú zárt tömörülés. Megalapítása óta a Skull and Bones eddig mindössze 2500 taggal rendelkezett. Egy adott időpontban kb. 600 élő tagja van. Ez a kis létszám egymagában jelzi, hogy milyen nagyfokú a hatalom-koncentráció ebben a Rendben.

A Skull and Bones hűen a "konstruktív zavarkeltés" taktikájához, tudatosan elősegítette a történetére vonatkozó mitológiák és legendák terjedését. Az egyik változat szerint, a Koponya és Csontok Rendje annak a brit és skót szabadkőműves irányzatnak az elágazása, amely a 17. század végén az oxfordi egyetem All Soul's College-ban jött létre. Egy másik verzió szerint, a Koponya és Csontok Rendje azoknak a német nacionalista beállítódású titkos társaságoknak a folytatódása az Egyesült Államokban, amelyek a 19. században Németországban működtek. Van egy harmadik magyarázat is a Rend történetére. Eszerint a Skull and Bones tősgyökeres amerikai intézmény, amely azonban átvette az európai szabadkőművesség számos rituáléját, de ezeket a saját gyakorlatában egyedülállóan új formába ötvözte. Tény, hogy a Skull and Bones rendet 1832-ben a Yale Egyetem Campusában hozták létre. Hivatalosan azonban csak 1856-ban jegyezték be: "Russell Trust Association" néven. Az elérhető adatok szerint a Rendet a Távol-Kelettel fenntartott ópiumkereskedelemből származó jövedelemből finanszírozták. Ez a jövedelem biztosította a Skull and Bones hatékony működését az egyetemen, és azt, hogy végzős tagjait befolyásos állásokba juttassa. A Brit Kelet-Indiai Társaság által folytatott kábítószer-kereskedelem virágzott 1783-ban, amikor az amerikai függetlenségi háborút lezáró párizsi békeszerződést aláírták. A Brit Kelet-Indiai Társaságot ebben az időben a Barring Brothers Bankház ellenőrizte. A 19. század kezdetén ezt a szerepet a Rothschild-ház londoni ága vette át, és ettől kezdve ő ellenőrizte a Kínával folytatott ópiumkereskedelmet. A Barring és a Rothschild család támogatásával számos új-angliai család (Új-Angliának nevezték az Egyesült Államok észak-keleti részén lévő államokat) részt vehetett a nagyon jövedelmező ópiumkereskedelemben, de csak alvállalkozóként, másodüzlettársként. Ezek a kereskedőcsaládok voltak a szállítmányozók, a fuvarozók, és sok esetben ők maguk irányították hajóikat is. A kábítószerkereskedelem révén mesés vagyonra tettek szert a Cabbot, a Coolidge, a Forbes, a Higginson, a Sturgis, a Lodge, a Lowell, a Parkins és a Russell családok. Ezek az új-angliai kereskedők alapították a United Fruit Company-t és a Bank of Boston-t.

A Skull and Bones Rendet a Russell és a Perkins családok hozták létre. Számos nemzedékváltás eredményeként az említett családokhoz tartozó személyek összeházasodtak egymással. Ily módon vérrokonságban is álló kiterjedt hatalmi csoportosulás jött létre, az "Eastern Establishment" (Keleti Hálózat). William Huntington Russell volt az, aki "Russel Trust Association" név alatt jegyeztette be a Skull and Bones-t. A 20. század során a "Russell Trust Association"-nek a "Brown Brothers, Harryman" cég New York-i központja volt a hivatalos címe. William Huntington Russell mondta a búcsúbeszédet a Yale Egyetemen 1833-ban végzők előtt. Ő, és a Skull and Boneshoz tartozó társai olyan különleges elitnek tekintették magukat, amely kiemelkedett a puritán bevándorlók és kereskedelmi bankárok Yale Egyetemre járó gyermekei közül. Szó szerint értették az új-angliai bevándorlók puritán hitét, miszerint isteni megbízatásuk van arra, hogy Észak-Amerika irányítói legyenek. Az 1701-ben létrejött Yale Egyetem néhány nemzedékkel megelőzi az amerikai forradalom generációját. Az itt, puritán hagyományok szerint nevelkedett diákok közül sokan később Benjamin Franklin politikai koalíciójához csatlakoztak, amely végül úgy döntött, hogy elszakad Nagy-Britanniától és létrehozza a független Egyesült Államokat.

A Rend két kritikus kutatója: Antony Sutton, történész és a tényfeltáró újságírók közé tartozó Ron Rosenbaum, aki maga is a Yale Egyetemen végzett, arra a véleményre jutott, hogy a Skull and Bones létrejötte óta fokozatosan elfajult és egyre inkább az okkultizmus irányába fejlődött. Rituáléjában közeledett az európai szabadkőművesség, elsősorban az Illuminátus titkos társaságok gyakorlatához. Sutton kiemeli, hogy a beavatottak ezt a rendet maguk között "A Halál Testvériségének" nevezik és, hogy az fokozatosan az amerikai titkos hatalom kezében lévő veszélyes fegyverré vált. Rosenbaum arra is utal, hogy ez a germán eredetű társaság lényegét illetően bűnös célokat követ és szellemiségét illetően a nácizmus előfutárai közé sorolható. A tekintélyes "Esquire" c. újságban Rosenbaum azzal vádolja a Skull and Bonest, hogy a Yale Egyetem Campusában őrzi Hitler magán ezüstgyűjteményének a maradványait. Ezeket a megállapításokat nem lehet kapásból elutasítani, de óvatosságból megállapíthatjuk, hogy a két szerző esetleg elfogult. Ennek Rosenbaum esetében oka lehet az, hogy zsidó származású diákként csaknem automatikusan, vallási alapon, kirekesztették a Yale Egyetemen működő titkos társaságok belső köréből. A brit születésű Antony Sutton pedig büszkén vállalja, hogy külön utakon járó történész és John Stuart Millt tartja szellemi elődjének. Az elmondottak figyelembevételével megállapíthatjuk, hogy a titkos társaság személyi összetétele nemzedékről nemzedékre fokozatosan leszűkült az új-angliai családok egy kis csoportjára, akik egymás között házasodtak, és aztán gondoskodtak arról, hogy fiaik és unokáik bekerülhessenek a Rendbe. Ez a fajta "beltenyészet" gyakran létrehozza a kívülállókkal szembeni szűklátókörűséget és előítéletet, ami nagyon komoly hiányosságnak bizonyulhat különösen olyan személyek esetében, akik az Egyesült Államok irányítói lesznek.

A rend magját nem több mint 20-30 család alkotja, amit a családfák összehasonlításából állapíthatunk meg. A többség olyan puritán telepesek leszármazottai, akik a 17. században érkeztek Észak-Amerikába. Közéjük tartoznak a Whitney, a Lord, a Phelps, a Wadwortsh, az Allen, a Bundy, az Adams, a Stimson, a Taft, a Gilman és a Perkins családok. A Skull and Bones törzséhez tartozó családok második csoportját azok alkotják, akik 18. és a 19. században meggazdagodtak és vagyonuk révén nyertek bebocsátást az új-angliai elit soraiba. Ebben a második csoportban a vezetőszerepet a Harriman, a Rockefeller, a Pain, a Davison, a Pillsbury és a Weyerhauser családok játsszák. Néhány az elmúlt két évszázadban Németországból az Egyesült Államokba áttelepült zsidó bankár család is bebocsátást nyert az előkelő WASP (White Anglo-Saxon Protestant, vagyis Fehér Angolszász Protestáns) családok körébe. Közéjük tartoznak a Schiffek, a Warburgok, a Guggenheimek és a Meyerek. Ez utóbbi családok közvetítőként funkcionálnak az új-angliai "wasp"-ok és az ő angliai rokonaik között. Ez különösen igaz azután, hogy a Rothschild pénzügyi-érdekeltség az anglikán Barring-csoport helyére lépett Londonban, mint a leghatalmasabb pénzügyi érdekközösség. Néhány ilyen német-zsidó eredetű család annyira beolvadt a WASP-családok közé, és oly mértékben asszimilálódott az anglikán társadalomhoz, hogy ősi hitét elhagyva csatlakozott a protestáns egyházhoz. Az előkelő WASP-famíliák azonban sohasem fogadták el teljesen egyenrangúnak ezeket a zsidó származású beruházó bankárokat. A Skull and Bones tagjai ma sem teljesen bíznak bennük. Egyébként több kutató is állítja, hogy a zsidó testvéri társaságokat tömörítő B'nai B'rith (a Szövetség Fiai), szintén a nagy-britanniai skót rítusú szabadkőművességből formálódott. Az ő amerikai támogatóik közé tartoznak a Rothschildok, továbbá a Cecil Rhodes Trust, a brit "Round Table Group" (Kerekasztal Társaság), valamint a hozzátartozó szervezetek és intézmények hálózata.


A beavatási szertartás

Ahhoz, hogy valakit beavassanak a Skull and Bones Rendbe keresztül kell mennie a kiválasztási rituálén, amelyet "tapping"-nek (kopogtatásnak) neveznek. A Yale Egyetem 15 végzős hallgatója "kopogtat", akik az adott időszakban a titkos társaság tagságát is alkotják. Kiválasztanak a kezdő hallgatók közül ugyancsak 15 tagot "Bonesmen"-nek ( "Csontembernek") a következő évre. Már utaltunk rá, hogy története során a Skull and Bones távoltartotta soraiból a feketéket, a zsidókat, valamint azokat, akik nem tartoznak a "wasp"-okhoz. Az elmúlt 30 évben - jelképesen - ezekből a csoportokból is választanak ki egy-egy pályázót. Így a Rend legutóbbi beavatottjainak a listáján már található egy személy zsidó hangzású névvel, egy pedig kínai családnévvel. Sőt már arra is van példa, hogy homoszexuális tagot is választottak. A kiszemelt pályázónak három próbán kell keresztülmennie. Ezeknek az a célja, hogy felmérjék a kiszemelt "bonesman" képességeit az egyetemi élet utáni körülmények között. Az első próba a bentlakásos kollégium. A pályázók túlnyomó többsége, miután gazdag, "kékvérű" családból származik, tekintélyes és drága új-angliai magániskolákba jár. Ezért a jövő "bonesmen"-jei számára az előkészítést a két - puritán kálvinisták által működtetett - Philips Akadémia végzi.

A második próba azt szolgálja, hogy felmérjék a jövendőbeli "bonesman" képességeit természeti környezetben. Ezek közé tartozik a vadászat Új-Anglia erdeiben, vagy olyan távoli helyeken, mint Afrika vagy Dél-Amerika dzsungeljei. A sikeres helytállás ebben a vonatkozásban előfeltétele annak, hogy a pályázót befogadják a Rend spártai elitjébe.

A harmadik próba: a háború. A háborús időkben szerzett harctéri tapasztalat különös jelentőséggel bír egy jövőbeni "bonesman" számára, mivel a Rend az új-angliai WASP-ok harcos kasztja részének tekinti magát. Így pl. az idősebb George Bush nemzedékének számos rendtagja részt vett a 2. Világháborúban. Előkészítő iskolájuk végeztével előbb katonai szolgálatot teljesítettek, és csak arról visszatérve mentek egyetemre. Elsősorban a Haditengerészetnél teljesítenek szolgálatot. A 2. Világháborúban a Haditengerészethez tartozó légierő volt különösen vonzó számukra. Békeidőben is kívánatos egy Yale diák számára, hogy katonai szolgálatot teljesítsen, de ez nem elengedhetetlen feltétel.

Amikor kiválasztották a pályázókat, sor kerül a formális beavatásra. A Rend 15 tagja felkeresi a "kopogásra" (vagyis belépésre) kiszemeltek hálótermét. A kiválasztott tagjelölt kinyitja az ajtót, a "bonesman" pedig ráüt a vállára, és ezt kiáltja: "Skull and Bones, elfogadod?" Ha a pályázó elfogadja, akkor a felavatandónak átadnak egy üzenetet, amely fekete szalaggal és viaszpecséttel van ellátva, valamint a koponya és a keresztbe rakott csontok emblémáját viseli. Rajta van a Rend mitikus száma is: 322. Az üzenet megjelöli azt az időt és helyet, ahol a pályázónak a beavatás éjszakáján meg kell jelennie. A jelölt nem viselhet fémből készült tárgyat vagy ruhát. Egy 1940-ből származó Skull and Bones dokumentum szerint a beavatási szertartás a következőkből áll:

Az új embert egy koporsóba fektetik, amelyet elhelyeznek az épület központi részében. Közös énekben társadalmi újjászületést kívánnak neki. Amikor kiveszik a koporsóból, olyan ruhát kap, amelyen szimbolikus jelzések vannak. Valamennyi találkozón a tagok, majd utánuk a tagjelöltek is, egy halomba rakják a nevüket viselő csontokat. A "Thomb"-ot (sírboltot), a Skull and Bones kriptát, szent szobának hívják és a 322-es számmal jelölik. Már idéztük a bejárattal szemközti boltíven található német feliratot. Ez a német szabadkőműves rituáléból származó idézet összefügg a Skull and Bones eredetével. Ez az egyik "bizonyíték", amely a Rend állítólagos pre-náci jellegére utal. Valójában a rend szertartása sokkal inkább emlékeztet a skót és az angol szabadkőművesség rituáléira. Az okkult szimbólumok és rituálék körüli vitákat a Rend maga is táplálja. A Yale egyetemi titkos társaság tagjainak már a kezdetektől a fejébe vésik a kétértelműség, a homályosság és a titkosság rendkívüli értékét. Arra tanítják őket, hogy mindez igen fontos a "csontemberek" számára, mihelyt kilépnek a Yale Egyetem védett világából és az Egyesült Államok kormányzatának, a hírszerzésének, a hadseregnek vagy az üzleti életnek az irányítói lesznek. Különösen az idősebb George Bush elnöksége során emlegették, hogy tanulmányozva kétértelmű, önellentmondásokkal teli kijelentéseit és magatartását, különösen az Öböl-válság idején, felismerhetőek voltak a Skull and Bones Order által belenevelt tulajdonságok. A Rendhez csatlakozó számára másodlagos az a kérdés, hogy a titkosságot és a kétértelműséget jó vagy rossz célra kell felhasználni. A követendő alapelv, hogy a hatalom hatékony gyakorlásához elengedhetetlen eszköz a titoktartás és a Janus-arcúság. Azok a szoros és titkos kapcsolatok, amelyek a "Bonesmen"-ek között kialakulnak egyetemi éveik alatt, egy egész életen át tartanak. Ezek a szálak összekötnek valamennyi "csontembert", különösen azokat, akik egy időben jártak egyetemre és ugyanazon Skull and Bones évfolyamhoz tartoznak. Ebben az értelemben valamennyi Skull and Bones tag egy kicsi, zárt elithez tartozik, akik vezető pozícióba kerülve is szoros kapcsolatban állnak egymással. Számos forrás utal rá, hogy a jelenlegi elnök, valamint apja, ma is gyakran konzultál egykori Yale egyetemi Skull and Bones társaival.

Különös jelentősége van a sportnak, elsősorban a csapatjátékoknak, a "bonesmen"-ek felkészítésében. A Rend vezetői abból indulnak ki, hogy a csapatjáték megtanítja a "csontembereket" a vezetés és a felelősség vállalására, s ami még ennél is fontosabb, beléjük neveli a tiszteletet a játékszabályok betartása iránt. A sporttal kapcsolatos spártai edzés és felkészítés a Skull and Bones filozófia lényeges kiegészítője. A Skull and Bones világában a legnagyobb erény az a képesség, hogy egy nemzetet háborúba vigyenek és ebben a háborúban győzelmet vívjanak ki. A "csontemberek" számára a katonai hatalom természetes és lényeges tartozéka a politikai hatalomnak. Az eszmék fontos szerepet játszanak, de a történelem tényleges formálásához csaknem mindig elengedhetetlen a katonai erő alkalmazása. A Rend kutatói rámutattak, hogy ez a hatalmi filozófia és a katonai erőnek ez a birodalomépítő alkalmazása, az ókori Róma gyakorlatából származik, különösen annak hanyatló korszakából. A Római Birodalom végső periódusában a légiók sorozatát vetették be az akkori világ szinte minden ismert részén, hogy meghódítsanak területeket és uralmuk alá vessenek népeket.

A Skull and Bones az egyetlen szuperhatalom világbirodalmát építi. Ezért itt célszerű utalnunk a példaképül szolgáló Római Birodalom felbomlásának az okaira, mivel ezek az okok ma már az Egyesült Államok esetében is fennállnak. A Római Birodalom gazdasága kamatozó pénzrendszerrel működött. A kamat révén a pénzvagyon, majd a reálvagyon is, egy szűk csoport kezében halmozódott fel, miközben a római polgárok túlnyomó többsége, de az állam is, a végletekig eladósodott. Sőt a szabad polgárok egy része adósrabszolgává is vált. Ez lehetetlenné tette a gazdasági tevékenységet, a Birodalom központja pedig parazita életmódra tért át és rákényszerült a provinciák kizsákmányolására. A kamatozó pénzrendszer végül megbénította a gazdasági életet és felbomlasztotta az államot. A Római Birodalom először kettészakadt (i.u. 395) majd a Nyugat-római Birodalom az északról támadó barbár germánok prédája lett i.u. 476-ban, amikor Odoaeker barbár vezér könnyűszerrel megdöntötte Romolus Augustulus császár trónját.

Az Egyesült Államok mai helyzete sok rokonvonást mutat a hanyatló Római Birodalommal. Ez nemcsak a kamatozó pénzrendszer várható összeomlásában érzékelhető, hanem elénk tárul a rock-sex-drug szubkultúra uralomra jutásában is, amely nagyon hasonlít a hanyatló Róma kulturális állapotára. Tanúi lehetünk ugyanazoknak az enervált, morbid és dekadens társadalmi jelenségeknek, amelyek ekkor Róma közéleti és magánéleti viszonyait jellemezték. A Skull and Bones spártai elveit egyesek a japánok szamuráj erkölcséhez hasonlítják. Ez azonban nem állja meg a helyét, mivel a szamurájok erkölcsi kódja nagy hangsúlyt helyez a tiszteletre és a becsületre, s világnézete morális és etikai alapokra épül. A Skull and Bones nem helyez ilyen hangsúlyt sem az erkölcsre, sem a becsületre. Ellenkezőleg. Filozófiájának sarkköve az ún. "double-cross system" (a kettős-kereszt vagy keresztbe rakott csontok rendszere). E szerint a filozófia szerint bárki, aki nincs beavatva, az alacsonyabb rendűnek tekintendő, lehet neki hazudni, és a WASP-hálózat hatalma érdekében manipulálható emberi biomassza. Ezt a filozófiát jelképező "double-cross" (a csontok keresztbe fektetése) megtalálható a Rend emblémáján.

A Skull and Bones elvei az Amerika egészét érintő politika szintjén először a 19. század végén éreztették hatásukat. Ebben az időben a Skull and Bones tagjai magukévá tették a brit birodalmi rendszer valamennyi lényeges vonását, különösen azt a hitet, hogy az angolszászoknak Istentől adott joguk van a világ többi népe feletti uralkodáshoz. Még Japánt is, amely soha nem volt az angol-amerikai gyarmatbirodalom részese, alacsonyabb rendű nemzetnek tekintették, amellyel ugyanúgy kell bánni, mint Afrika, India és Latin-Amerika gyarmati népeivel. William McKinley elnök, aki az amerikai alapító atyák szellemiségét követte, 1898-ban a Skull and Bones kemény nyomása alá került. Nem kívánt imperialista politikát folytatni, de a Rend mégiscsak kikényszerítette, hogy hadat viseljen Spanyolország ellen azért, hogy "felszabadítsa" Kubát és megszerezze a Fülöp-szigetek feletti gyámkodást. Ez volt az első alkalom, amikor az Egyesült Államok álnok módszerekkel, nagyon is kétséges manipuláció révén csupán azért, hogy terjeszkedjen, háborút indított. Ez az amerikai történelem imperialista korszakának a kezdete, amely teljesen megváltoztatta az Egyesült Államokat. Ez a tény jelezte, hogy a Skull and Bones Rend tagjai már elfoglalták helyüket az Egyesült Államok nagy hajójának parancsnoki hídján. McKinley elnök kapitulációja a WASP harcosok előtt nemcsak saját magára, de az egész országra nézve sorsdöntőnek bizonyult. Az 1898-as spanyol-amerikai háború, a Skull and Bones tagjait vezető pozíciókba juttatta a republikánus pártban. 1900-ban, a párt elnökjelölő konvencióján McKinley arra kényszerült, hogy Teddy Roosevelt-et fogadja el alelnök-jelöltnek maga mellé. A McKinley-Roosevelt páros részben annak a harciasan hazafiaskodó, soviniszta légkörnek köszönhetően került a Fehér Házba, amely a spanyol-amerikai háború után az Egyesült Államok társadalmát jellemezte. Néhány hónapra hivatalba lépését követően McKinley-t meggyilkolták, s így Teddy Roosevelt - a Skull and Bones Rend tagja - lett az Egyesült Államok elnöke. Roosevelt következetesen "csontemberekkel" vette körül magát. Utódja William Howard Taft, aki 1908-ban került a Fehér Házba, maga is második generációs Skull and Bones tag volt.


Henry Stimson: A "csontemberek" példaképe

Rowland Evans és Robert Novak 1991-ben megírta, hogy amikor idősebb George Bush eldöntötte: megindítja a háborút Saddam Hussein ellen, a karácsonyi ünnepeket Camp Davidben töltötte és példaképének - az ugyancsak Skull and Bones Rendhez tartozó - Henry Stimsonnak az életrajzát olvasta. Az elnök legközelebbi tanácsadói szerint Bush szinte hipnotikus állapotban sétált a maryland-i hegyekben Stimson önéletrajzával a kezében. Henry Lewis Stimson valóban a példás WASP-harcos megszemélyesítője. 1888-ban lett a Skull and Bones Rend tagja és hét amerikai elnököt szolgált: Theodore Rooseveltet, William Howard Taftot, Woodrow Wilsont, Calvin Coolidge-ot, Herbert Hoovert, Franklin Delano Rooseveltet és Harry S. Trumant. Stimson felügyelte a Manhattan-projektet, amelynek keretében az amerikai atombombát kikísérletezték és legyártották. Stimson személyesen döntött arról, hogy ezt a pusztító fegyvert a két japán város: Hirosima és Nagaszaki ellen bevessék. Évekkel korábban a londoni tengerészeti konferencián résztvevő amerikai delegáció elnöke, és Hoover elnöksége alatt (1929-1933) az Egyesült Államok hadügyminisztere volt. Stimson meghatározó szerepet játszott a japán birodalmi hadiflotta méreteinek korlátozásában. Hadügyminiszterként ő volt a kidolgozója Franklin Delano Roosevelt idején a Japán elleni gazdasági szankcióknak, amelyek végül rákényszerítették Japánt a Pearl Harbor elleni támadásra, lehetővé téve így az Egyesült Államok formális belépését is - az ázsiai hátsó ajtón át - a 2. Világháborúba. Stimson kulcsszerepet játszott annak a döntésnek a meghozatalában, amelynek az eredményeként internálták az Egyesült Államok japán származású polgárait a Pearl Harbor utáni időszakban.

De Stimson volt az is, aki elrendelte, hogy az amerikai bombázók kíméljék meg az ősi japán birodalmi fővárost Kyoto-t, amely tele van vallási és művészi alkotásokkal, pótolhatatlan műemlékekkel. Stimson egyik életrajzírója azt is állítja, hogy ő döntötte el a japán császár sorsát is, megakadályozva lemondatását. A japán kultúra iránti fogékonysága, valamint azon igyekezete, hogy Japán megőrizhesse önbecsülését még a vereség után is, Joseph Grew-nak köszönhető, aki sokáig nagykövetként képviselte Amerikát Japánban és közeli barátja volt Stimsonnak. Tény az, hogy Stimson meghatározó szerepet játszott a szövetségesek háború utáni politikájának meghatározásában mind Japán, mind Németország irányában.

Geofrey Hodgson brit történész szerint Stimson nevelésében a legfontosabb szerepet a Skull and Bones Rendhez való csatlakozása játszotta. Ő ugyanis nem előkelő származása révén, hanem kizárólag a Yale Egyetemen nyújtott teljesítménye alapján lett a Rend tagja. Szülei nem voltak gazdagok, de ősei a puritánok közé tartoztak. Stimson rendkívül keményen tanult, igyekezett megszerezni minden elérhető díjat, a versenyszellem jellemezte egész magatartását. Ereiben nem folyt kékvér, viszont gazdagon nősült. Felesége már a legelőkelőbb családok egyikéből származott, akiknek a tagjai szoros kapcsolatban álltak a Skull and Bones Renddel. Ezért, amikor végzett, az az Eliahu Root választotta partnerének, aki Theodore Roosevelt elnök hadügyminisztere lett később. Roosevelt és Root képezte tovább Stimson-t, aki fokozatosan a WASP-elit hatalmi hálózatának sikeres tagjává vált. Mivel Stimson nem volt katona, ezért 44 évesen csatlakozott a hadsereghez az I. Világháború idején, s az amerikai expedíciós erőnél Európában szolgált. Theodore Roosevelt győzte meg Stimson-t arról, hogy Amerika birodalmi jövője attól függ: meg tudja-e szerezni a hegemóniát a Csendes-óceán térségében és a Távol-Keleten. Már utaltunk rá, hogy a spanyol-amerikai háború Amerika birodalmi korszakának kezdetét jelzi, vagyis az alapító atyák által lefektetett republikánus alapelvek feladását. Ehhez tartozik az amerikai uralom kiterjesztése a Fülöp-szigetekre. Stimson meghatározó befolyása idősebb George Bushra és gyermekeire, valamint a Rendhez tartozó évfolyamtársaikra, tudatos nevelési tevékenységének az eredménye. Stimson ugyanis nagy gondot fordított arra, hogy az utána jövő WASP-nemzedékek dominálják Amerika politikai életét a hidegháborús korszakban és azt követően is. Azt a szűkebb kört, amelybe ezek a személyek tartoztak "Stimson óvodájának" nevezték. E körnek nem minden tagja volt beavatott a Skull and Bones Rendbe és nem mindenki a Yale Egyetemen szerzett diplomát, de valamennyiük be volt oltva a Skull and Bones filozófiájával és hatalomgyakorlási módszereivel. Ezen a titkos szövetségi és támogatási rendszeren keresztül a Rend rendkívüli módon meg tudta növelni befolyását az Egyesült Államok életének minden területén.


A "Stimson óvoda"

A "Stimson óvoda" tagjai közé tartoztak, többek között: John J. McCloy, aki hadügyminiszter-helyettes volt, majd pedig Amerika németországi főmegbízottja a világháború utáni időszakban; idetartozott Robert Lovett, aki a Skull and Bones tagja és ugyancsak a Rend kiemelkedően fontos wall street-i pénzintézetének, a Brown Brothers, Harriman-nek volt a partnere. Ő Stimson hadügyminisztersége idején légügyi helyettese volt, és az amerikai kormány befolyásos tagja maradt egészen John F. Kennedy elnökségéig. A "Stimson óvoda" tagja volt Harvey Bundy, egy másik "csontember", aki Stimson különleges hatáskörű helyettese volt a Hadügyminisztériumban. Harvey Bundy két fia, McGeorge Bundy és William Bundy, szintén a Yale Egyetem végzősei és a Skull and Bones Rend tagjai, csatlakoztak apjukhoz Stimson csapatában. A Bundy család fontos politikai szerepéről már korábbi írásainkban részletesen szóltunk. Ugyancsak a "Stimson óvodához" tartozott Dean Acheson külügyminiszter-helyettes, aki a Yale Egyetemen végzett, de nem a Skull and Bonesnak volt tagja, hanem az Egyetem egy másik titkos társaságának a "Scroll and Key"-nek. Ő először F. D. Rooseveltnek és Trumannak a fontos tanácsadója, majd maga is külügyminiszter lett. A Pearl Harbor elleni japán támadás jobb megértését segíti, ha tudjuk, hogy az amerikai hadsereg akkori vezérkari főnöke George C. Marshall tábornok, aki Truman elnök idején külügyminiszter lett, ugyancsak a "Stimson óvodához" tartozott. Marshall tábornok a Pearl Harbor elleni támadás körülményeit kivizsgáló kongresszusi bizottságnak nem tudott elszámolni arról, hogy a támadást megelőző kritikus órákban hol tartózkodott, és mit csinált.

A politikusoknak azt a nagyhatalmú csoportját, amely a legfontosabb döntéseket meghozta a 2. Világháborút követően "Stimson-Marshall-Acheson körnek" hívták. Ők alakították ki a hidegháború visszaszorítási politikáját a Szovjetunióval és kommunista Kínával szemben, valamint az Egyesült Államok koreai politikáját. Ugyancsak ők irányították a háború utáni újjáépítést Németországnak a nyugati zónáiban, amelyek egyesítéséből később létrejött a Német Szövetségi Köztársaság. A Skull and Bones befolyásos tagja, Averell Harriman, volt a felelős Douglas MacArthur tábornok elbocsátásáért. A bankár Harriman, aki igen jól értett a színfalak mögötti manipuláláshoz és mesterien intrikált, korábban az Egyesült Államokat képviselte Moszkvában. Ő győzte meg Truman elnököt, hogy váltsa le MacArthurt. Averell Harriman a háború utáni időszakban 40 éven át fontos szerepet játszott az Egyesült Államok politikájának alakításában. Tevékenysége azt is mutatja, hogy még a Skull and Bones renden belül sem teljesen azonos a vezető tagok politikája. Stimson belső körének néhány tagja bírálta Harriman-t, mert túlságosan hatalomvágyónak tartották, valamint szemben a Rend tagjainak többségével, ő nem republikánus, hanem birodalmi érdekeket képviselő demokrata politikus volt. Érdemes megemlíteni, hogy üzleti partnerként és közéleti személyiségként igen közel állt az ugyancsak "csontember" köztársasági párti szenátorhoz: Prescott Bush-hoz a jelenlegi elnök nagyapjához.

Henry Stimson 1950-ben meghalt, de az általa felnevelt "csontemberek" nagy része vezető pozíciókat töltött be. Stimson életének utolsó éveiben számos olyan kormányzati szerv létrehozásában vett részt, amelyek idővel aztán a Rend befolyásának hatalmi bázisát képezték. Noha a "Stimson óvoda" egyetlen tagja sem vált egyértelműen a távozó vezér utódává, tanítványai azonban sikeres karriert futottak be.

Az 1947-ben elfogadott nemzetbiztonsági törvény a Stimson vezette Hadügyminisztériumot Nemzetvédelmi Minisztériummá alakította át, egy olyan civil alkalmazottakkal megtöltött intézménnyé, amely később számos "csontembernek" nyújtott magas hivatalt. Közülük kiemelkedik Robert Lovett, aki 1950-ben nemzetvédelmi miniszter lesz. Szerepe volt Stimsonnak a Központi Hírszerző Hivatal, a CIA létrehozásában is, amely átveszi Stratégiai Szolgálatok Hivatalának, az OSS-nek a feladatkörét. Az 1950-es évek elején a Külügyminisztérium Politikai Koordinációs Hivatala összeolvadt a CIA-val, s így a Központi Hírszerző Ügynökség teljes mértékben ellenőrizte az Egyesült Államok titkos műveleteit. Létrehozták a Nemzetbiztonsági Ügynökséget, az NSA-t, amely a Nemzetvédelmi Minisztérium irányítása alá került és nagymértékben megnövelte Amerika lehallgatási, valamint hírszerzési kapacitását. Az itt megemlített ügynökségek és hivatalok közül a hidegháború korszakában a CIA-nál volt alkalmazásban a legtöbb Yale diplomával rendelkező. Többségük egyben a Skull and Bones Rendhez is tartozott. A "spook"-(kísértet) szó, amit a CIA berkeiben a titkos műveletek végzőire használnak, a Yale Egyetem zsargonjából származott. A Skull and Boneshoz tartozó diákokat nevezték így. Arra is van adat, hogy a CIA-n belül külön Skull and Bones klub működött, hogy segítse tagjainak az előmenetelét. A CIA-nál sem a formális beosztáshoz igazodik a befolyás mértéke, hanem az informális személyi kapcsolatokhoz. Gyakran előfordul, hogy viszonylag jelentéktelen beosztásúak hatékonyabban részt vesznek a döntésben, mint lényegesen magasabb beosztású főnökeik, ha azok, pl. nem tartoznak a Skull and Bones klubhoz. Még ma is jelentős a Yale-en végzettek dominanciája a CIA-n belül. Ez is Stimson örökségéhez tartozik, mivel a 2. Világháború idején igen sokan csatlakoztak a Yale Egyetemről az OSS-hez. A Stratégiai Szolgálatok Hivatalának kémelhárító részlegét is a Yale Egyetem egyik tanára, Normann Holes Pearson vezette. Tagja volt ennek a Szolgálatnak: James Jesus Angleton, aki aztán a CIA kémelhárító szolgálatának lett igazgatója. A "Stimson óvodához" tartozó William Bundy is vezető pozíciót töltött be a CIA-nál az 50-es években, több más Yale professzorral és ott végzett diákkal egyetemben.


A "bonesman" J. J. Angleton és a CIA

Michael Collins Piper: Final Judgement (Végső álláspont) című könyvének VIII. fejezetében (93-106 old.) kifejti, hogy 1963-ra John F. Kennedy már konfliktusba került az atombomba kérdésében Izraellel, a maffia elleni intézkedéseivel a Meyer Lansky vezette bűnözői szindikátussal, de kiéleződtek ellentétei a nemzetközi hírszerző alvilággal és annak CIA-nál meglévő tagjaival is. A háttérhatalom legnagyobb sérelme azonban az volt az ír származású és katolikus JFK-vel szemben, hogy a FED törvény visszavonásával ismét valódi pénzt - Lincoln Greenback-jéhez hasonló állami dollárt - kívánt bevezetni a FED magánbankjegye helyébe. Piper szerint Izrael kapcsolattartó embere a CIA washingtoni központjában James Jesus Angleton volt, aki fontos szerepet játszott a J.F.K elleni merénylet eltussolásában. Angletonnak szoros kapcsolatai voltak a Lansky-féle szindikátussal is. A CIA Langley-ban (Virgina államban) lévő központjában a "bonesman" Angleton volt a legtájékozottabb a Kennedyt körülvevő veszélyekről. Angleton egyébként olyan közel volt egész pályafutása során Izraelhez, hogy 1987-ben bekövetkezett halála után az izraeli kormány emlékművet állított a tiszteletére. Az OSS akkor szervezte be Angletont, amikor a Yale Egyetemen tanult. Csillaga gyorsan emelkedett titkosszolgálati tevékenysége során, s mikor az OSS-t megszűntették, akkor átlépett utódszervezetébe, az 1947-ben létrejött CIA-ba. 1954-re Angleton lett a kémelhárító szolgálat főnöke. De a CIA egészén belül is rendkívüli befolyással és hatalommal rendelkezett. Angleton karrierjét erőteljesen támogatta Allen Dulles, valamint helyettese, Richard Helms, aki később maga is a CIA főnöke lett Lyndon Johnson elnöksége idején. Szoros barátsága Dulles-szal és Helms-szel tette lehetővé Angleton számára, hogy szabadon mozoghasson a CIA-n belül. Gyakorlatilag ellenőrzés nélkül folytathatta tevékenységét. Ez azt jelenti, hogy amit Angleton meg akart tenni, azt meg is tette. Angleton befolyása még a CIA-n is túlment. Ténylegesen ő tartotta a hivatalos kapcsolatot a szövetségesek külföldi hírszerzési szolgálataival. Ezek közé tartozott az izraeli MOSAD is.

Szerteágazó kapcsolatain keresztül Angleton képes volt globális méretű hírszerzési akciókat is végrehajtani. Angleton életrajzírója, Tom Mangold, írja, hogy Angleton legszorosabb hivatásos barátai a MOSAD-tól jöttek, és izraeli kollégái rendkívül nagy becsben tartották őt. Angletont és David Ben Gurion izraeli miniszterelnököt szoros baráti szálak fűzték egymáshoz. Ha egyáltalán volt valaki a CIA-nél, aki tisztában volt vele, hogy Ben Gurion ellenszenvvel viseltetik J.F.Kennedy iránt, az Angleton volt. Angleton első kézből tudta, hogy az izraeli kormányfő neheztel J.F.K.-re, mert az amerikai elnök ellenzi Izraelnek azt a törekvését, hogy saját atombombája legyen. Angleton ellenszenvvel figyelte Kennedy fáradozásait a Szovjetunióval való kapcsolatok megjavítására és a hidegháború enyhítésére. JFK tehát nemcsak veszélyeztette Izraelnek az atombomba megszerzésére irányuló törekvéseit és a Meyer-Lansky nemzetközi bűnöző szindikátusának a tevékenységét, de politikája keresztezte mindazt, amire Angleton törekedett. Kennedy nem titkolta, hogy a túlságosan nagyra növekedett és az elnök által már nem ellenőrizhető CIA-t csökkenteni kívánta, s olyan kisebb intézményekre felosztani, melyek a Fehér Ház által még kontrollálhatók. Ha Kennedynek ez a terve megvalósul, az magának Angletonnak is kettétörte volna a karrierjét. Ezért Angleton volt az egyik fő mozgató személyiség, aki a Kennedy-ellenes erőket a CIA központjából koordinálta. (Angleton szerepét részletesen fogjuk ismertetni a "Leleplező" következő számaiban, amelyekben áttekintjük a háttérhatalom és a Kennedy család viszonyát, valamint a két Kennedy fiú elleni merénylet körülményeit.)

Annak ellenére, hogy egyes olyan "bonesmen"-ek, mint Angleton, Kennedy halálos ellenségeivé váltak, mégis Kennedy elnöksége jelentette a Skull and Bones hatalmának a csúcspontját.


A Skull and Bones hatalmának hanyatlása

John F. Kennedy kormányának vezető tagjait a Skull and Bones akkor legtekintélyesebb tagja: Robert Lovett állította össze. Erre J.F.K. apja, Joseph Kennedy, személyesen kérte fel, mivel tisztában volt azzal, hogy ír és katolikus fia mellé kell állítania a Skull and Bones angolszász és protestáns hálózatát, s így biztosítani elnök fia számára a WASP-elit támogatását. Lovett volt az egyik legfőbb felelőse Franklin Delano Roosevelt ipari mozgósítási politikájának, amely lehetővé tette a gyors fegyverkezést és a hadiipar beindításával a nagy gazdasági világválságból való kikerülést. A Renden belül tehát Lovett volt a másik tekintélyes "csontember", Averell Harriman, ellenlábasa. Eisenhower elnökségének az idején Lovett ellenezte a hidegháborús visszaszorítási doktrínát és az "atomot cserébe a békéért" jelszót. J.F.K. azt szerette volna, ha Lovett személyesen is belép a kormányába, de a "senior Skull and Bonesman", aki a tekintélyes Brown Brothers & Harriman cégnek volt partnere, ekkor is előnyben részesítette a háttérből való irányítást és tartózkodott kormánytisztség vállalásától. Lovett azonban számos fiatalabb "bonesman"-t fontos, és felelősségteljes kormányzati tisztségbe helyezett el. Így például McGeorge Bundy Kennedy nemzetbiztonsági tanácsadója lett. Averell Harriman pedig az ázsiai ügyekben illetékes külügyminiszter-helyettes. Ezért Harriman volt a felelős számos olyan fontos döntésnek a meghozataláért, amelyek a vietnami konfliktus egészének, és a háború menetének a sorsát meghatározták. A vietnami háborúban való katonai részvételről elsősorban a Skull and Bones Rend tagjai döntöttek. A "csontemberek" elutasították Douglas MacArthur tábornoknak azt a nézetét, hogy az Egyesült Államoknak nem szabad szárazföldi háborút folytatni Ázsiában. Amikor a háború kezdett eszkalálódni, Kennedy elnöknek komoly kétségei támadtak. Ezek csak növekedtek azt követően, hogy az elnök számos alkalommal hosszú beszélgetést folytatott MacArthur tábornokkal a Fehér Ház Ovális Termében.

A vietnami háború hátteréről még nagyon sokat nem tudunk, mert számos fontos dokumentum évtizedekre titkosítva van, és el van zárva a kutatás elől. Az azonban már most is bizonyosnak vehető, hogy a vietnami háború fokozatos kifejlődésében fontos szerepet játszott az "Aranyháromszögnek" nevezett térség feletti ellenőrzés kérdése. A Kína, Vietnam és Burma (ma Mianmar) és Laosz határvidékén fekvő terület, amelyet hegyi törzsek laknak, a világ ópiumtermelésének a döntő részét adta, egészen addig, amíg az ópiumtermelésben az első helyet át nem vette a tálib uralom alá került Afganisztán, amely az utóbbi időben már a világ ópiumtermelésének 86%-át állította elő. A vietnami háború kezdetekor az indokínai régióban nagy erőátcsoportosítások zajlottak, mivel meggyöngült a hagyományos francia és brit gyarmati uralom, s a dien-bien-phu-i vereséget követően pedig a gyarmattartó Franciaország kivonult a térségből. 1949-ben győztek a Mao Ce-tung vezette kommunisták Kínában, és a legyőzött Kuomintang hadereje egyrészt Taivanra vonult vissza, másrészt az "Aranyháromszögbe" menekült. A változások nyomán előálló hatalmi vákuumba fokozatosan kommunista Kína és Észak-Vietnam, valamint a franciák és angolok helyére lépő Egyesült Államok kívánt behatolni. Többek között a keleti kábítószerkereskedelem feletti kontroll volt a tét. Ez úgy függ össze a Skull and Bones Renddel, hogy e Rendhez tartozó dinasztiák többsége maga is részese volt a Brit Kelet-Indiai Társaság által folytatott, és igen nagy haszonnal járó kábítószer-kereskedelemnek. Ez a Társaság az akkor brit gyarmati uralom alatt álló Indiából ópiumot szállított Kínába óriási haszonnal. A "Leleplező" 2002/1. számában már foglalkoztunk bővebben ezzel a kérdéssel, ezért most csak azt emeljük ki, hogy a Skull and Bones Rend tagjainak egy része - tengeri fuvarozóként és közvetítőként - a kezdetektől kapcsolatban állt a Távol-Kelettel folytatott kábítószerkereskedelemmel. Amikor előtérbe került az "Aranyháromszög" feletti ellenőrzés kérdése, akkor a Skull and Bones Rend kulcspozícióban lévő tagjai hozták meg a legfontosabb döntéseket.

A Kennedy elleni merénylet után amerikai katonák tízezrei hajózták át a vietnami frontra. Averell Harriman továbbra is az egyik legfőbb döntéshozó maradt a vietnami kérdésben Lyndon B. Johnson elnöksége alatt. McGeorge Bundy pedig nemzetbiztonsági tanácsadóként tevékenykedett egészen addig, amíg át nem vette a Ford Alapítvány elnöki tisztét. Ez egyébként az Egyesült Államok legnagyobb adómentes alapítványa, amely évente több százmillió dollár értékben oszt szét támogatásokat, adományokat és ösztöndíjakat az általa meghatározott célokra és az általa kiválasztott személyeknek. Érdekes, hogy a Ford Alapítvány elnökeként Bundy finanszírozta a vietnami háború elleni tiltakozó mozgalmat. A Nemzeti Diák-mozgósítási Bizottságot, amely az új baloldal ernyőszervezete volt az 1960-as és 1970-es években, David Dellinger vezette, helyettese pedig William Sloan Coffin, a Skull and Bones Rend tagja volt, aki korábban a CIA-nál szolgált. A Rend tehát egyrészt kidolgozta és végrehajtotta a korlátozott háború stratégiáját, amely az ismert kudarchoz vezetett Vietnamban, másrészt - a Rend másik csoportja segítségével - támogatta a vietnami háborút ellenző mozgalom keretében a kábítószer, a rock-drug-sex szubkultúra terjedését és az új baloldal megerősödését. A vietnami kudarc a "Stimson óvoda" tagjait eltávolította korábbi döntési helyzetükből és jelentős mértékben marginalizálta politikai szerepüket.

Richard Nixon elnökké választásával 1968 novemberében a politikai elit új csapata vette át az irányítást. Ennek kiemelkedő személyisége Henry Kissinger, aki Nixon nemzetbiztonsági tanácsadója és egyben külügyminisztere is volt. Kissinger 1982 májusában a Chatham House-nak is nevezett brit Királyi Külügyi Intézetben (RIIA) tartott előadásában nyíltan elmondotta, hogy ő lelkes híve Winston Churchill egykori brit miniszterelnöknek, és hogy a Fehér Házban töltött évei során sokkal gyakrabban konzultált a brit Külügyminisztérium, mint az amerikai Külügyminisztérium illetékeseivel. Ezt a kijelentést akkor értjük meg igazán, ha tudjuk, hogy a háttérhatalom legfontosabb koordináló szervezete a brit Round Table (Kerekasztal) társaságból kialakult londoni Királyi Külügyi Intézet (az RIIA) és New Yorkban működő testvérszervezete: a Külkapcsolatok Tanácsa (a CFR). Ezt kiegészíthetjük azzal, hogy a háttérhatalom első számú központja még ma is a közigazgatásilag és politikailag önálló londoni városközpont: a City of London. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy Henry Kissinger a mai napig a háttérhatalom "kvázi kormányában" fontos vezetőszerepet betöltő személyiség, akkor már semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy amerikai külügyminiszterként elsősorban az angol külügyi vezetőkkel konzultált. Kissingert sokáig patronálta McGeorge Bundy, amikor a Harvard egyetem dékánja és Kennedy elnök nemzetbiztonsági tanácsadója volt. Ennek ellenére a Kissinger korszak a Skull and Bones hatalmának a mélypontját jelentette. A Rend által kézbentartott legfontosabb szervezetet, a CIA-t, számos botrány bénította meg, és emiatt nagy volt a fluktuáció az alkalmazottai között. A CIA megpróbált ezen a helyzeten változtatni, és egyes szerzők szerint (közéjük tartozik Jim Hougan, aki a "The Secret Agenda" vagyis "Titkos munkaprogram" című könyvében ezt erősíti meg) ezért működött közre Nixon elnök Fehér Házból történő eltávolításában a Watergate-botrány keretében. Amikor Gerald Ford vette át az elnökséget 1974 augusztusában, akkor rövid időre megint visszatért a hatalomba a Skull and Bones. Ford 1975 őszén elmozdította Kissingert a nemzetbiztonsági főtanácsadó tisztségéből, és Brent Scrowcroft tábornokot nevezte ki a helyére. A Kissinger szövetségesének számító James Schlesinger nemzetvédelmi minisztert pedig az a Donald Rumsfeld váltotta fel, aki ma is ezt a tisztséget tölti be. William Colby-t is leváltották a CIA éléről. A CIA új igazgatója a Skull and Bones tagja: George Bush, a jelenlegi elnök édesapja lett.

A WASP-elit visszatérése a hatalomba azonban nem bizonyult hosszú életűnek, mivel 1976 novemberében Jimmy Carter személyében a CFR és a Trilateriális Bizottság embere lett az elnök. Valójában az idősebb George Bush elnökké választásáig a Skull and Bones nem nyeri vissza azt a politikai hatalmat, amellyel Stimson idején rendelkezett. A Skull and Bones hatalomba való visszatéréséhez Ronald Reagan elnöksége és idősebb George Bush alelnöksége jelentette az átmeneti időszakot 1980 és 1988 között. Időközben számos körülmény megváltozott. Az Egyesült Államok mind tudományosan, mind technológiailag, mind iparilag fokozatosan gyengült. Ennek a pénzgazdaság uralomra kerülése, és a termelő gazdaság háttérbeszorulása volt a gazdasági háttere. Amikor 1971. augusztus 15-én a pénzoligarchia kívánságára Nixon megszűntette a dollár aranyalapját, a FED-dollár száz százalékosan fedezetlen papírpénzzé alakult át. Nyomában kétszámjegyű infláció következett. Felgyorsult a városok hanyatlása, növekedett a munkanélküliség és a FED, ez a nagyhatalmú magánkartell, példa nélkül állóan magasra emelte a kamatlábat. A Kissinger által vezényelt iráni, majd közel-keleti olajválság, a 70-es évek elején, döntően járult hozzá a termelőipar nagyarányú felszámolásához. Mindennek eredményeként az Egyesült Államok a világ legnagyobb hitelező nemzetéből a legnagyobb adós országgá lett. Ma az Egyesült Államok állami adóssága több mint 6000 milliárd dollár. A nem állami szektor, a vállalatok és állampolgárok együttes adóssága meghaladja a 15 000 milliárd dollárt. Vagyis az Egyesült Államok társadalma, állami és nem állami szektor együttesen, mintegy 21000 milliárd dollár után fizet kamatot és adósságszolgálatot a nemzetközi pénzoligarchiának.


A Skull and Bones új versenytársa

Az 1970-es és 1980-as években új és hatalmas politikai-pénzügyi csoport jelentkezett, amely részt követelt magának a kormányzati hatalomból. Ennek az új csoportnak a hatalmi bázisa a Wall Street által szimbolizált nagy bankok és pénzintézetek. Támogatóinak száma máris nagy az amerikai törvényhozásban, és egyre növekszik. Tulajdonosként kézben tartja a tömegtájékoztatási intézményeket és Hollywood is a befolyása alatt áll. Ezt az új hatalmi csoportot egyes szerzők a "Zionist lobby"-nak vagyis a "cionista lobbinak" nevezik. Az 1967-es "Hatnapos háborút" követően, amely Izrael és arab szomszédai között zajlott le, a lobbinak a hatalma más arányokat öltött. Henry Kissinger kulcspozíciója a Nixon kormányzatban jelezte azt a tényt, hogy az Izrael-barát lobbi energikusan benyomult a politikai döntéshozatal belső köreibe. Magán a Wall Streeten is jelentkezett a zsidó származású pénzemberek újabb nemzedéke, amely átvette a vezetőszerepet, a "wasp"-okhoz asszimilálódott, angolszász kultúrájú előző nemzedéktől. A WASP-elit megtanult jól együttműködni a nagyrészt német származású zsidó bankárokkal és pénzemberekkel, amit a maguk között bizalmasan csak "our crowd"-nak, vagyis a "mi csapatunknak" neveztek. Az új trónkövetelő wall street-i pénzemberek azonban pénzügyi módszereik és agresszív viselkedésük miatt ellenérzést váltottak ki az előkelő WASP-elitből, amelynek tagjai félelemmel és irigységgel vegyes lenézéssel "gengszterek gyülekezetének" titulálták őket. Ha a Skull and Bones tagjainak szükségük volt valaha is arra, hogy legitim érvekkel támasszák alá e kelet-európai származású - tehetséges és gyakran gátlástalan - üzletemberek iránti ellenszenvüket, akkor a wall street-i új cionisták, az ún. "new crowd" (vagyis az "új csapat") sok ténnyel segített nekik. Amikor Jonathan Jay Pollardot, egy tengerészeti hírszerző tisztet letartóztattak 1985 novemberében azért, mert Izrael számára kémkedett az Egyesült Államok ellen, a Skull and Bones és az új-angliai "kékvérű" felsőosztály körében újjáéledt az amúgy is mindig jelenlevő antiszemitizmus. Ez érezhető volt akkor is, amikor az idősebb George Bush a Fehér Házba került. Amikor a gyakorlati politika megkövetelte az idősebb George Bush kormányától, hogy tárgyaljon az amerikai cionista lobbival, vagy a Shamir által vezetett jobboldali izraeli kormánnyal, érezhető volt a távolságtartás és a rejtetten parázsló ellenérzés. Bizonyos fokig ez ma megismétlődik, amikor a jelenlegi elnök, ifjabb George Bush kormányzata kényszerül tárgyalni az ugyancsak radikálisan és katonai módszerekkel politizáló Ariel Sharon izraeli kormányfővel.


Az idősebb George Bush, akivel hosszútávú terve volt a Rendnek

Averell Harrimantől eltérően, aki rendkívül vágyott a személyes politikai hatalomra, és ezért rendtársai folyamatosan bírálták, idősebb George Bush a Skull and Bones Rend hosszútávú stratégiai programját személyesítette meg. Elnöksége a Rendnek azt a törekvését szimbolizálta, hogy helyreállítsa az Egyesült Államok irányításában a WASP-elit Henry Stimson által képviselt szellemét és befolyását. A WASP-elit hanyatlásával idősebb George Bush elnöksége azonban inkább csak a tragikus színezetű újrajátszása volt a Skull and Bones egykori hatalmának. Id. George Bush karrierjét kezdettől fogva egyengették a "csontemberek", elsősorban azok, akik apjának, Prescott Bushnak a generációjához tartoztak. A Rend 1917-es nemzedékéből származó Prescott Bush a Brown Brothers, Harriman cégnek volt a partnere és Connecticut államot képviselte szenátorként a Kongresszusban. Fiát George-ot az andorveri Philip's Akadémiára küldte New Hampshire-be. Már utaltunk rá, hogy az új-angliai "kékvérű" osztály fiatal gentlemenjeit itt készítették fel a Yale Egyetemen folytatandó tanulmányaikra. Amikor Henry Stimson ellátogatott 1940-ben Andoverbe, akkor annak diákjai még az "America First" ("Amerika az első") mozgalmat támogatták. Ennek lényege, hogy Amerikának nem érdeke részt vennie idegen hatalmak viszályaiban, ezért minden eszközzel ki kell maradnia az eljövendő háborúból. Azaz Amerika érdeke az első, minden más ország érdekével szemben. Ez azonban homlokegyenest ellenkezik a háttérhatalom stratégiájával, amely a világháborúkat is arra használta ki, hogy célját - az általa központilag irányított világállam és világkormányzat - megteremtését elősegítse. A Skull and Bones pedig különböző csatornákon ennek a háttérhatalomnak a részét képezte és képezi a mai napig.

Amikor kitört a háború Japánnal, idősebb George Bush csatlakozott a haditengerészethez, ahol pilótának képezték ki. Több mint 50 harci bevetést követően gépét lelőtték a Csendes-óceán felett. Sikeresen megmenekült s a háború után a Yale Egyetemen folytatta tanulmányait. Bush tekintélyét nagyban növelte, hogy ő volt az Egyetem baseball-csapatának kapitánya és hamarosan a Skull and Bones Rendben is apja nyomdokaiba lépett. Az egyetem után Texasba költözött, ahol olajkitermeléssel foglalkozó vállalkozó lett. A Dresser Industries nevű cég megbízásából olajfúró berendezéseket árult. Ezt az állást apja kívánságára a Dresser elnöke, a Skull and Bones tagja biztosította. A Dresser cég egyébként szoros szálakkal kapcsolódott a CIA-hoz is. George Bush hamarosan önállósította magát és megalapította saját vállalatát, a "Zapata Oil"-t. Ebben a vállalkozásában is nagybátyja, az ugyancsak Skull and Bonesman, George Herbert Walker támogatta. Bush cégébe komoly összegeket fektetett be a Brown Brothers, Harriman és a Lazard Brothers nevű cég, egy tekintélyes zsidó brókerház, amelynek már hosszú ideje baráti kapcsolata volt az új-angliai WASP-elittel. Ekkora támogatás ellenére sem bizonyult idősebb George Bush sikeres üzletembernek. 1961-ben egy régi barátjának eladta cégét és megpályázta a houstoni kerület képviselői mandátumát. Három választási időszakon át a Kongresszus tagja volt, de 1970-ben alulmaradt Lloyd Bentsennel szemben a szenátori tisztségért vívott választási küzdelemben. A törvényhozó "csontember" Bush a "nulla" népesség-növekedés és fajnemesítés szószólójának bizonyult. Bush feltehetően közeli barátjának, William Drapernek, az álláspontját tette magáévá, aki elsősorban a harmadik világban, a népszaporulat korlátozásának, a lakosság létszáma csökkentésének volt a híve. Draper is "csontember", a Rend tagja volt.

Idősebb George Bush az 1970-es években a politikai döntéshozatal és a külpolitikai irányítás egyre magasabb szintjeire emelkedett. 1972-ben, mikor Nixon újraválasztották, George Bush volt a köztársasági párt választási bizottságának elnöke. Később azonban ő is csatlakozott azoknak a kórusához, akik Nixon lemondását követelték. Rövid ideig az ENSZ-ben képviselte nagykövetként az Egyesült Államokat, majd Pekingbe került, hogy megszervezze a Kínai Népköztársaság és az Egyesült Államok összekötő irodáját, amely később nagykövetséggé alakult át. Bush ezt a feladatot Winston Lorddal, a CIA helyi vezetőjével együtt végezte Pekingben. Lord maga is a Skull and Bones Rend tagja volt, majd a new yorki "Council on Foreign Relations", CFR (Külkapcsolatok Tanácsa) elnöke lett 1983-ban. A Lord család a legelőkelőbbek közé tartozott Connecticut-ban, és ez a család alapította Hartford városát. A család, amelynek a családfájához számos Skull and Bones tag tartozott, megalapítója és tulajdonosa volt a Wall Street egyik legtekintélyesebb jogi vállalatának a "Lord Day Lord"-nak. 1975-re George Bush felkészítése még kiegészült a CIA-nál eltöltött rövid időszakkal, amikor is Gerald Ford elnök a hírszerző szolgálat igazgatójává nevezte ki.

1980-ban Bush megmérkőzött Ronald Reagannel a Republikánus Párt elnökjelöltségéért. New Hampshire-ben - a WASP Új-Anglia szívében - azonban elsöprő vereséget szenvedett a volt kaliforniai kormányzótól és hollywoodi színésztől. Reagan szemére vetette Bushnak, hogy tagja a Trilaterális Bizottságnak, amelyből húszan is részt vettek a népszerűtlenné vált Carter kormányzatban. Jellemző Bush kampányára az a tény, hogy irányítóinak többsége a CIA tisztségviselője volt. Kampány-gépezetét a CIA és a Pentagon egykor 6 magas beosztású nyugdíjas tagja irányította.


A Skull and Bones hálózata

Amikor 1988-ban idősebb George Bush a Fehér Házba került a WASP-hierarchia kísérletet tett korábban elvesztett befolyásának és pozícióinak visszaszerzésére, nemcsak a nemzeti politika irányításában, de a pénzügyi, az üzleti és az igazságügyi szféra irányításában is. Küzdelem alakult ki a WASP-elit és a zsidó származású "new crowd", az "új csapat" között a Wall Streeten is. Ez a rivalizálás nagyrészt a tömegtájékoztatásban, a sajtóban és a bíróságokon zajlott mintegy 6 éven át. A küzdelem Ivan Boesky és Michael Milken elleni vádemeléssel kezdődött, akik úgynevezett "junkbond"-okkal, azaz "ócska részvényekkel" kereskedtek.

("Junkbond"-nak nevezik a bizonytalan fizetőképességű vállalatok kölcsönkötvényeit. A fizetőképtelenség veszélye miatt a velük való spekuláció és kereskedés fokozottan kockázatos. Ennek ellenére vásárolják hitelleveleiket, mivel a másodosztályú adósok kölcsönein elérhető hozamelőny, ha megfelelő körültekintéssel válogatják ki az ilyen "ócska értékpapírokat", nagyobb, mint a veszteségi kockázat. Ezeket a kockázatos kölcsönöket az 1980-as évek elején kezdték forgalmazni az Egyesült Államokban és ez volt azoknak a tőzsdei spekulánsoknak a kedvenc finanszírozási eszköze, akik a vállalatok kivásárlására, elsősorban a "hostile takeover"-ekre - a cégek kikényszerített átvételére - szakosodtak. Amikor a "Securities and Exchange Commission", a SEC (az Egyesült Államok Értékpapír- és Tőzsdebizottsága) ezt szoros ellenőrzés alá vette, majd pedig egy törvénymódosítással be is tiltatta, akkor a "junkbond"-ok ideje leáldozott. Az ilyen kockázatos kölcsönöknek a forgalmi értéke az adósok korlátozott fizetőképessége miatt gyakran jóval a névérték 100 százaléka alatt van. Ezért visszafizetéskor magas árfolyamnyereség érhető el. A befektetetési kockázat csökkentése érdekében különböző vállalatok ilyen "ócska kötvényeit" egy közös pénzügyi alapba teszik.)

Nos, ezek a újfajta módszerek a pénzvilágban kemény ellenféllé tették a hagyományos WASP-elit számára az "új csapat" néven jelentkező befektető és tőzsdei pénzembereket. Amikor elítélték Ivan Boesky-t és Michael Milken-t, továbbá csődbe ment a nagyhatalmú Drexel Rurnham Lambert brókerház, akkor a rivalizálás némiképp alábbhagyott. Ez a pénzügyi háború emlékeztet arra, ami a Nagy Gazdasági Világválságot követő időkben zajlott. Akkor a Morgan ház került ki győztesen. A Morgan Guaranty Trust és a Morgan Stanley, valamennyien a Skull and Bones Wall Streeten működő bástyái voltak a 19. században történt megalapításuk óta. Alapítójuk, Harold Stanley, maga is "csontember" volt. A legfőbb multinacionális olajvállalat is hasznot húzott abból, hogy a Skull and Bones Rend tagja került a Fehér Házba. Az Öböl-háború nagy profitot hozott a Standard Oil Trust Corporation-nek, a Shell Oil of America-nak és a Creole Petroleum Corporation-nek, valamint a Pennzoil Corporation-nek. Az utóbbi alapítója és elnöke az idősebb George Bush-sal kezdte pályáját a Zapata Oil nevű cég partnereként. Az sem teljesen érdektelen, hogy amikor az olajüzletben tevékenykedett, George Bush szorosan együttműködött a Kuvaitiakkal.

A Skull and Bones Rend erősen beépült a nagy pénzügyi intézményeket, valamint korporációkat kiszolgáló jogi vállalatokba. A Wall Street nyolc tekintélyes, gyakran több száz szakjogászt is foglalkoztató jogi irodája gyakorlatilag a Skull and Bones és érdekeltségei tulajdonában van. Mind a nyolcat a Rend tagjai alapították és ezek jelenleg is jól fizető állásokhoz juttatják a Rendbe újonnan belépett, a Yale Egyetemen diplomázott jurátusokat. Ezek a kezdő ügyvédjelöltek és ügyvédek a Rend segítségével alapos gyakorlati képzésben részesülnek, majd a jó ajánlólevelek és kapcsolatok révén rendszerint sikeres karriert futnak be. A Rendhez tartozó irodák közül megemlíthetjük a "Lord Day Lord"-ot, "Davis Polk Wardwell"-t, "Simson Thatcher Bartlett"-et, "Dewey Ballantine Palmer & Woods"-ot és a "Milbank Tweed Hadley & McCloy"-t. A felsorolt jogi irodák nemcsak korporációs ügyfeleiket szolgálják ki, illetve vesznek részt magas beosztásokban a kormányzásban (gyakran miniszteri tisztségeket is betöltve), de fő feladatuk közé tartozik a legtekintélyesebb WASP-családok beruházási portfolióinak is kezelése. Ebben a vonatkozásban a Skull and Bones és a soraiba tömörült WASP-elit hálózata emlékeztet a középkori Velence elitjének a modelljére. Amikor Velence hatalma tetőpontján volt, ez a városállam és pénzintézetei képezték az akkori Európa pénzügyi-kereskedelmi központját. A városállam vezető családjai személyes vagyonukat biztosító társaságok alapítására, családi alapítványok létesítésére és az akkori kulturális élet irányítására használták, amely megerősítette és hatékonyabbá tette politikai hatalmukat. Ma a legjelentősebb jogi irodák különleges szerepet töltenek be a legnagyobb adómentes alapítványok ügyeinek az intézésében.

Amikor a nemzetközi pénzügyi közösség amerikai részlege - több mint 100 évi próbálkozás után - nagy nehezen eljutott odáig, hogy a Federal Reserve System létrehozásával ellenőrizheti az Egyesült Államok pénzrendszerét, jól tudta, hogy ez szükségszerűen az állam eladósítását vonja maga után. A magánpénzrendszerben azért van szükség kizárólag a pénzoligarchia által ellenőrzött központi bankra, hogy el tudja adósítani az államot. Ahhoz, hogy az eladósított állam kamatot tudjon fizetni a pénzoligarchiának átengedett bankópréssel előállított és tőle kölcsönbevett pénz használatáért, ahhoz az államot jövedelemhez kell juttatni. Ezért, lényegében a FED létrehozásával egyidejűleg gondoskodtak a jövedelmi adó bevezetéséről. A FED megalakulásáig az amerikaiak nem fizettek jövedelmi adót. Legnagyobb jövedelme azonban a pénzügyi oligarchiának van, amely anonim módon a termelővállalatok nagy részének is a tulajdonosa. Ezért neki kellene a legnagyobb jövedelmi adót fizetni. Hogy ezt elkerülje, a pénzoligarchia elfogadtatta az adómentes alapítványok rendszerét, majd pedig vagyonának jelentős részét ezekbe helyezte el.

A mintegy 30 000 alapítvány lehetővé teszi, hogy a keresztbetulajdonlás révén ne lehessen megállapítani pontosan, hogy kinek mennyi vagyona van. A több százmilliárdos vagyon a pénzügyi oligarchia rendelkezése alatt áll, s ebből finanszírozza a szolgálatában álló számos intézetet, gondolati műhelyt, társadalmi-egyházi szervezetet, az egyetemeket, kutatási programokat, a kulturális és oktatási szféra háttérirányítását. Természetesen az alapítványok vezető tisztségeit betöltő pénzoligarchia is luxus módon él ezekből az adómentes pénzekből. Magánvagyonuk tehát továbbra is magánellenőrzés alatt maradt, és az a pénzoligarchia szervezett magánhatalmának a finanszírozására, hálózatának a működtetésére fordítható gyakorlatilag a közhatalom érdemi beleszólásának a teljes kizárásával. Már többször is volt kísérlet mind a washingtoni Képviselőházban, mind a Szenátusban, hogy folytassanak vizsgálatot az alapítványok működéséről, de eddig a pénzoligarchiának minden ilyen vizsgálatot sikerült megakadályoznia.

Az egyik ilyen alapítvány a Russell Sage Foundation, amely a "társadalmi ellenőrzés" programokra szakosította magát, és amelyet ugyancsak "csontemberek" alapítottak. A Russell Sage Alapítványnak ma is legfőbb feladata, hogy figyelemmel kísérje a nagy adómentes alapítványok tevékenységét Amerikában. Ugyancsak a Skull and Bones Rend tagjai hozták létre a Peabody Alapítványt, a Slater Alapítványt és több - Rockefeller nevet viselő - alapítványt. Az olyan neves családi alapítványok, mint a Ford és a Carnegie ma már a Skull and Bones gépezet kezében vannak. Amikor McGeorge Bundy volt a Ford Alapítvány elnöke, a Ford családnak két tagja is lemondott tisztségéből, mert ellenezte azt a módot, ahogyan Bundy az emberbaráti feladatok ellátására létrehozott alapítványt irányította.

1983 és 1986 között a brit származású történész Antony Sutton több tanulmányt is írt a Skull and Bones Rendről. A nagy tudományos felkészültséggel rendelkező kutatót a pénzoligarchia szolgálatában álló tömegtájékoztatás az ún. "összeesküvési-elmélet" képviselőjének nevezi. Minden olyan kutató, aki feltételezi, hogy létezik a látható események felszíne mögött egy koordináltan cselekvő háttérhatalom, amely a döntési központokat elérő informális hálózata révén érvényesíteni tudja stratégiai törekvéseit, az "összeesküvési-elmélet" hívének számít. De mennyivel jobb a "véletlen-elmélet" hívének lenni? Mennyivel tudományosabb, ha azt mondjuk, hogy minden, ami történik, az csak úgy magától van, csak a felszínen érzékelhető erők hatásának eredménye. A tenger látható felszínén sem csak a látható felszíni tényezők határozzák meg a mozgásokat, hanem a tenger mélyáramlatai is kifejtik hatásukat. A történelem számos jelensége természetesen, bizonyos vonatkozásban véletlennek, esetlegesnek tekinthető, ugyanakkor a beható vizsgálat átgondolt stratégiák és koordinált cselekvés jelenlétét is észleli. A háttérben tehát igenis ott vannak azok a történelemmozgató erők, amelyek igyekeznek titokban maradni, s ezért ha egy-egy kutató bizonyítja jelenlétüket és történelemformáló hatásukat, akkor lehetőleg egy lejárató, ellenszenves elnevezést kell adni nekik. A visszataszító "összeesküvés" kifejezés annak a háttérhatalomnak a létezését jelöli, amely a magánpénzrendszer kialakítására és fenntartására törekszik, mert segítségével óriási és egyre növekvő pénzjövedelemhez jut. Az "elmélet" szócska pedig azt szuggerálja, hogy a szervezett magánhatalom és hálózata csak a képzeletben, és nem a valóságban létezik. A szervezett pénzhatalom gazdasági és politikai hatalmának alapja az eladósítás révén nyert hatalmas - mértani haladvány szerint növekvő - kamatjövedelem. A háttérhatalom azért törekszik egy központosított világállamnak a létrehozására, hogy ne legyen olyan szuverén erőközpont, amely kivonhatná magát a nemzetközi pénzügyi közösség magán-pénzmonopóliuma és a kamatfizetés alól. Az egyedül szuverén világállamban a pénzügyi oligarchiáé a tényleges hatalom, amelyet az alibi-demokrácia kulisszái mögé bújva - integrált hatalmi elitje segítségével - autokratikusan kormányoz. Abból kiindulni, hogy az események nemcsak véletlenül következnek be, hanem tervszerűen átgondolt stratégia is érvényesül a háttérben egy gondosan felépített hálózat segítségével, sokkal tudományosabb, mint az abszolúttá emelt "véletlen-elmélet" elfogadása. Különösen akkor igaz ez, ha a világstratégia létét - az általános titkolódzás ellenére - egyre több bizonyítható tény támasztja alá, és ha a tervszerű háttérirányítás feltételezésével a múlt és a jelen eseményei logikusabbakká és érthetőbbekké válnak.

Nos ez az "összeesküvési teoretikus" számos dokumentummal, köztük titkos találkozók jegyzőkönyveivel, a rituálék leírásával és más bizonyítékokkal alátámasztott tanulmányt tett közzé a Skull and Bones Rendről 1986-ban. Sutton könyve fényében más értelmet nyer az új világrend meghirdetése, amely az idősebb George Bush elnök fő témája volt az Öböl-háborút követően. Sutton szerint a Skull and Bones Rend fő célja az új világrend megteremtése. A Rend tagjai számára ez azt jelenti, hogy az amerikai katonai erőre támaszkodva az Egyesült Államok ellenőrzi a világ legfontosabb erőforrásait: az energia- és az élelmiszerellátást. A Rend tagjai mindig is vonzódtak az ókori görög városállam: Spárta puritán erkölcseihez. A harcias WASP-elit az ókori perzsa birodalom "satrapa"-hadseregéhez hasonlóan akarja győzelemre vinni az új világrendet. Amikor az idősebb George Bush külügyminisztere, James Baker, felkereste a nyugati fővárosokat, hogy azok milliárdos hozzájárulásaikkal fedezzék az Öböl-háború költségeit, a Skull and Bones tagjait az ókori Perzsa Birodalom krónikáira emlékeztette. A már sokat emlegetett kiemelkedő "csontember" Henry Stimson mindig is azt tanította rendtársainak: Amerikának szüksége van arra, hogy nemzedékenként egyszer háborút viseljen. Stimson számára ez lélektisztító folyamatot jelentett, amely lehetővé teszi, hogy a nemzet felsorakozzék "egy nagy ügy" mellé, úrrá legyen gyengeségein, és a háborús erőfeszítés révén felülemelkedjen önmagán. A küzdelem megtisztító erejének ez a misztikus és romantikus felfogása a Skull and Bones Rend politikai filozófiájának az egyik alapja. Vietnam a háborút kezdeményező és irányító "csontemberek" számára keserű kudarc volt. A Perzsa-öböl térségében a hatalmas technológiai fölénnyel aratott győzelem a WASP-elit harci szellemének a dicsőséges újjászületését is jelentette. Amikor az idősebb Bush hangsúlyozta, hogy az Öböl-háború nem lesz újabb Vietnam, elsősorban a Skull and Bones tagjaihoz szólt, nem pedig az amerikai néphez.

Az Öböl-háború hatékony eszköznek bizonyult ahhoz, hogy elterelje a figyelmet az egyre fokozódó pénzügyi bajokról. Ezek közül is kiemelkedik a "Saving and Loans" - S&L (Megtakarítások és Kölcsönök) elnevezést viselő pénzintézet (takarékpénztár) csődje. Az S&L gyűjtötte össze a kisemberek megtakarításait, amelyekből elsősorban otthont akartak teremteni maguknak. Az Öböl-háborút megelőző hónapokban a sajtó tele volt a jelenlegi elnök testvérének, Neil Bushnak, a fényképével mivel ő a csődbe ment S&L egyik menedzsere volt. Ez a tény rossz fényt vetett a Fehér Házra, ahol éppen egy "csontember", a felelősnek tartott egyik vezető apja volt az elnök. Ezen túlmenően több nagy kereskedelmi bank is a pénzügyi csőd szélére sodródott. A kormánynak 500 milliárd dolláros költségvetési deficittel kellett az 1991-es pénzügyi évben szembenéznie. A washingtoni törvényhozás pedig jelentősen csökkenteni kívánta a katonai költségvetést, annál is inkább, mivel a hidegháború már befejeződött. Az újra kormányzati pozícióba került "csontemberek" számára az egységes Németország létrejötte is kihívást jelentett. Németország geopolitikai elhelyezkedése, fejlett ipari bázisa, valamint a Moszkvával való viszonylag független politikai kapcsolata révén ismét az európai kontinens gazdaságilag legerősebb hatalmává vált. Az Öböl-háborút megelőzően sikerült elérnie az akkori kancellárnak, Helmuth Kohlnak, hogy a Kreml szabad utat engedjen a német egyesülés számára. Az idősebb Bush korábban, Thatcher akkori miniszterelnöktől eltérően, támogatta a német egyesülést, de a fejlett ipari országok 1990 nyári houstoni csúcstalálkozóján az Egyesült Államok megakadályozta azt a bonni elképzelést, hogy Németország feltétel nélkül nyújtson gazdasági támogatást a végnapjait élő Szovjetuniónak. Bush elnök ragaszkodott ahhoz, hogy Moszkva fogadja el a Nemzetközi Valutaalap feltételeit, és csak ezután részesülhessen lényeges támogatásban.


Bush titkos céljai az Öböl-háborúval

Az 1991-es Öböl-háború a Skull and Bones filozófiáját követő elnök ellentmondó döntései nélkül nem lenne olyan rejtélyes, mint amilyennek még ma is érzékeljük. 2002-ben ismét sok szó esik a terror elleni háború keretében egy Irak elleni csapásról. Újból felteszik sokan a kérdést, hogy miért adott utasítást az idősebb George Bush Schwarzkopf tábornoknak a támadás leállítására, amikor győzelmesen vonult Bagdad felé az amerikai haderő. Hogyan lehetett az, hogy az a Szaddam Hussein, akit egy második Hitlernek tűntetett fel a propaganda, hatalmon maradhatott a mai napig? Az egyik válasz, hogy Szaúd-Arábia, amely az iszlám szunnita irányzatát követi, semmiképp sem akarta, hogy Irakban síita muzulmánok kerüljenek hatalomra. A meggyengült Irakra az Egyesült Államoknak is szüksége volt, hogy ellensúlyozza vele a síita és Amerika-ellenes Iránt, valamint Szíriát. Szaddam Hussein személy szerint is jó szolgálatot tett, mert a gonosz ellenség megtestesítőjeként jó propaganda célpontot nyújtott. "Ők a gonoszak, mi vagyunk a jók, ők támogatják a nemzetközi terrorizmust - mi pedig harcolunk ellene." Mindez még szavakban is ismétlődik a jelenlegi elnök retorikájában. Csak most Oszama bin Laden a gonosz megszemélyesítője.

Az Öböl-háború még mindig titkos műveletnek tekinthető, mivel máig sem tárták fel azt a titkos stratégiát, amely ehhez a háborúhoz vezetett. A háttér ismerete nélkül viszont a látható események sem érthetők igazán. Henry Stimson hagyományaihoz híven Bush meg volt róla győződve, hogy Amerikának szüksége van egy győzelmes háborúra nemzeti önbecsülésének a helyreállítására. Ami Szaddam Husszeint illeti, reálisan feltételezhette, hogy az Egyesült Államok nem indít ellene háborút, miután évekig nagyarányú támogatást kapott tőle Iránnal vívott háborújához. Hogy bevonuljon Kuwaitba, elég volt elhitetni az iraki diktátorral, hogy az Egyesült Államok nem avatkozik be. Ami Kuwaitot illeti, a CIA aktívan tevékenykedett ebben az országban. Az emír biztonsági szolgálatának a főnöke 1989. decemberében találkozott William Websterrel, a CIA akkori főnökével, és megállapodtak abban, hogy Amerika részt vesz a kuwaiti emír testőrségének a kiképzésében. 1990. július 31-én, a szaúd-arábiai Dzsiddában csúcstalálkozó volt Hussein, a szaúdi király és a kuwaiti emír között. Kuwait megígérte, hogy tízmilliárd dollárral segít Iraknak kifizetni háborús tartozásait. Saddam 30 milliárdot szeretett volna kapni. A Kuwaitiak azonban ténylegesen még tízmilliárdot sem, hanem annak csak az egyhuszadát kívánták megfizetni. Ez döntően hozzájárult ahhoz, hogy Hussein felvonultatta csapatait Kuwait határain. A jordán király próbált nyomást gyakorolni a kuwaiti emírre, de sikertelenül.

Ma már ismert, hogy April Glaspie asszony, az Egyesült Államok bagdadi nagykövete, szándékosan félrevezette Szaddam Husseint országának várható magatartását illetően. 1990. szeptemberében az iraki elnök a nyugati sajtó rendelkezésére bocsátotta annak a beszélgetésnek a szövegét, amelyet július 25-én Glaspie-vel folytatott. Ezek szerint az amerikai nagykövet közölte vele: "Az Egyesült Államok nem foglal állást Irak Kuvaittal kapcsolatos vitájával, vagy más hasonló arab-arab üggyel kapcsolatosan." A szöveg hangneme békülékeny és határozottan azt a benyomást kelti, hogy az Egyesült Államok nem avatkozna be, ha Irak benyomulna Kuwaitba.

Az amerikai Külügyminisztérium nem kommentálta ezt az iraki közleményt. Amikor jóval később, 1991. márciusában Glaspie-t meghallgatták a Kongresszusban, akkor a nagykövet-asszony ezt a szöveget koholmánynak és félrevezetésnek nevezte. Azt állította, hogy kihagyták belőle az ő kemény szavait és eltorzították, amit mondott. A washingtoni Külügyminisztérium azzal mentegette a megkésett kihallgatást, hogy a korábbi reagálás kárt okozott volna a Szaddam Husseinnel folyamatban lévő érzékeny tárgyalásoknak. Amikor a Képviselőház és a Szenátus tagjai elolvasták Glaspie-nek a Külügyminisztériumba küldött táviratait, megállapították, hogy a nagykövet-asszony beszámolója ellentmond a diplomáciai táviratok tartalmának. Több törvényhozó is megállapította, hogy Glaspie szándékosan félrevezette a Kongresszust a Perzsa-öbölben játszott szerepét illetően. A táviratokban semmi nyoma nem volt annak, amit Glaspie a Kongresszus előtt állított, vagyis hogy közölte volna Saddam Husseinnel: az Egyesült Államok meg fogja védeni Kuwaitot. A "Sivatagi vihar" hadművelet nemcsak Kuwait érdekében folyt, sokkal inkább Szaúd-Arábia volt a tét. Bushnak stratégiai okokból is szüksége volt erre a háborúra. Ez tette lehetővé, hogy kipróbálja: működőképes-e az a kommunikációs- és légvédelmi rendszer, szupermodern katonai infrastruktúra és fegyverzet, amelyet 200 milliárd dollárért helyeztek üzembe a térségben. Ez a CENTCOM-nak nevezett rendszer önálló közel-keleti hadsereg-irányítást tesz lehetővé, amelynek révén a PENTAGON szilárd ellenőrzést gyakorol az egész régió felett. Ebben a térségben található a világ ismert olajkészletének a 60%-a, ugyanakkor rendkívül érzékeny terület katonai szempontból. A CENTCOM csúcstechnológiai része az a rendszer, amely biztosítja az ellenőrzést, a kommunikációt és a hírszerzést. Ennek a segítségével a Szaúd-Arábiában épített amerikai bázisok hatékonyan működtethetők. A "Sivatagi vihar" hadművelet pedig a gyakorlatban vizsgáztatta le ezt a rendkívül fejlett szupermodern támaszpont- és fegyverrendszert.

Az Öböl-háború eredményeként az egész Közel-Kelet, de különösen az Arábiai-félszigeten lévő országok katonailag teljes mértékben Amerikától váltak függővé hosszú időre. Az Olajtermelő Országok Szervezete, az OPEC, ténylegesen az Egyesült Államok hatalmába került. Az Egyesült Államok kormányzata mögött álló pénzoligarchia most már saját maga szabja meg a kőolaj világpiaci árát. Az Öböl-háború egyik eredménye, hogy az Egyesült Államok (pontosabban a pénzoligarchia politikai irányítást végző hálózata) kezébe került az "olajfegyver", amelyet a gazdaságilag versenytársnak számító katonai szövetségesei mellének is szegezhet. A történelem iróniája, hogy Washington ezekkel a riválisaival fizettette meg az Öböl-háború számláját: 27 milliárd dollárt. Ez is csak azt bizonyítja, hogy a pénzoligarchia informális (nem látható) kapcsolatrendszere elér már szinte minden döntési központot Európában, a Közel-Keleten és Japánban is.


A Skull and Bones és az illuminátusok

A Leleplező korábbi számaiban már ismertettük, hogy a bajor kormány 1787-ben közreadta az illuminátusoktól elkobzott dokumentumokat egy fehér könyvben: "Az illuminátusok rendjének és szektájának eredeti iratai" címmel. Ezt a fehér könyvet a bajor kormány az akkori Európa minden fontos fővárosába megküldte. Adam Weishaupt többek közt a következőket mondotta: "E terv segítségével irányítjuk majd az egész emberiséget. A legegyszerűbb eszközökkel hozzuk mozgásba az eseményeket. Úgy osztjuk szét a funkciókat és a feladatokat, hogy titokban minden politikai történést befolyásolni tudjunk." A történészek ma is vitatkoznak arról, hogy amikor az illuminátusokat a bajor kormány betiltotta, vajon továbbra is megőrizték szervezeteiket vagy sem. Tény viszont, hogy az illuminátusok számos tehetséges és nagyhatalmú embert vonzottak soraikba és szorosan együttműködtek a szabadkőműves páholyokkal. A bajor illuminátus rendet, amely az illuminátusoknak csak egy irányzata volt, 1776. május 1-én Ingolstadtban alapította Adam Weishaupt, aki a város egyetemén a kánonjog tanára volt. Tagjai kezdetben Weishaupt legtehetségesebb tanítványai közül kerültek ki.

Még ebben az évben, 1776. december 5-én, a William és a Mary College-ban létrehozták a görög betűkkel jelölt "Phi Beta Kappa" nevű titkos társaságot. Ennek a társaságnak a második részlegét 1780-ban a Yale Egyetemen alakították meg. Az 1820-as években szabadkőműves-ellenes hangulat uralkodott az Egyesült Államokban és ez rossz fényt vetett az olyan titkos és zárt társaságokra, mint a Phi Beta Kappa. Ez arra kényszerítette tagjait, hogy a nyilvánosság elé lépjenek. A Skull and Bones Rend bizonyos fokú ismertté válásának ez az egyik oka. A zárt társaságok enciklopédiája szerint a Phi Beta Kappa tekinthető az amerikai felsőoktatásban az egyetemi baráti társaságok szülőanyjának. A Skull and Bones is a Phi Beta Kappa-nak a gyermeke, de van még két testvére, amely ugyancsak a Yale Egyetemen működik: a "Scroll and Key" és a "Wolfshead". (A Phi Beta Kappa a görög "Philosophia Biou Kubernetes" szavak rövidítése, amely azt jelenti, hogy a "Bölcsesség szeretete az élet kormányosa".)

John Robisont, aki a skóciai Edinburgh egyetemén a természetfilozófia tanára volt és egyben magasrangú szabadkőműves, európai útja során az illuminátusok felkérték, hogy csatlakozzon rendjükhöz. Robison ezután áttanulmányozta Weishaupt írásait és elutasította a kérést. 1798-ban közzétette könyvét: "Proofs Of a Conspiracy" ("Egy összeesküvés bizonyítékai") címmel. Ebben írja: "Létrejött egy olyan szövetség, amelynek kifejezett célja valamennyi fennálló egyház és kormányzat felszámolása...vezetői ellenőrzetlen hatalommal uralkodnának a világ felett, miközben az emberiség többi része ismeretlen uraik ambícióit kiszolgáló eszköz lenne." Robison George Washingtonnak is megküldte könyvét. Az első amerikai elnök válaszlevelében utalt rá, tudomása van arról, hogy az illuminátusok Amerikában is jelen vannak. Washington elnök úgy érezte, hogy az illuminátusoknak ördögi tanításai vannak és céljuk a nép és a kormány szembefordítása. Robison a könyvében leírja a "Regent degree" - a "régens fokozatba" történő beavatási szertartást. Ennek keretében a beavatandó személynek megmutatnak egy csontvázat, amelynek a lábainál egy korona és egy kard van elhelyezve. Ezután megkérdezik tőle, hogy a csontváz vajon egy király, egy nemesember vagy egy koldus? Minthogy nem tudja eldönteni, a szertartás vezetője ezt mondja neki: "Egyedül az fontos, hogy emberi tulajdonságai vannak." Ha jól meggondoljuk, akkor ez lényegében ugyanaz a szöveg, mint ami a Yale Egyetem Skull and Bones Thombjában németül fel van írva.


Újra kell írni az elmúlt 200 év történelmét

A 77 éves Antony Sutton korábban a Hoover Institute és a Stanford Egyetem kutatója és tanára volt. 26 könyve közül kiemelkedik a "Wall Street és FDR", a "Hitler felemelkedése" és a "Bolsevik forradalom" című munkája. A Skull and Bones Renddel úgy került kapcsolatba, hogy az 1980-as évek elején egy ismeretlen személy - mindössze 24 órára - elküldte neki a zárt társaság tagjainak névsorát. A lista két kötetből állt. Az egyik az élő, a másik az elhunyt "csontemberek" adatait tartalmazta. A professzor mindkét kötetet lemásolta egy éjszaka alatt. De egyetlen egyszer sem adta át őket senkinek, mert tisztában volt vele, hogy minden oldal kódolt jelzéssel lett ellátva és ez elősegítheti a forrás megtalálását. Tanulmányozva a Rendet, Sutton úgy érezte, hogy ezek a nagyhatalmú emberek a lelkük mélyén megmaradtak gyermeteg kamasznak. Félelmetesnek találta, hogy ilyen személyek irányítják a világ sorsát. A koponya és a keresztbe rakott csontok - a társaság szimbólumai - az erőszakra utalnak, hiszen a kalózok és a német SS hadosztályai használták azokat, valamint a mérget tartalmazó üvegek címkéin láthatóak. A társaság élő tagjai körülbelül 600-an vannak, néha többen. A Bush-dinasztia ismételt hatalomba kerülése révén talán növekszik a számuk. A jelenlegi elnök: George W. Bush, egy harmadik generációs "csontember". Sutton úgy véli, hogy a jelenlegi elnök nem olyan eltökélt és törekvő, mint apja, és messze nem olyan tehetséges, mint a nagyapja. Sutton hangsúlyozta, hogy számos más titkos társaság is létezik. Ő csak a Skull and Bones-t kutatta. Sajnos egyetlen egy történész sem tarthatja meg állását, mihelyt belefog az összeesküvés feltárásába. Ez tabu az Amerikai Történeti Társaság minden tagja számára. Ezért előbb vagy utóbb kívülállók kénytelenek folytatni a kutatást. Antony Sutton könyvei miatt elveszítette állását. Most visszavonultan él és a jövő technológiájával foglalkozó munkáján dolgozik; magát sokkal inkább mérnöknek tekinti, mint történésznek.

Sutton meg van róla győződve, hogy a Skull and Bones tevékenysége kimeríti az összeesküvés jogi ismérveit. Ezért hivatalosan is ki kellene vizsgálni a tevékenységét. A Nemzetbiztonsági Ügynökségnek gigantikus elektronikus megfigyelőrendszerével meg kellene figyelnie a titkos társaságok, köztük a Skull and Bones tevékenységét. Ami a Yale Egyetem többi társaságát illeti: úgy mint a "Wolfshead", vagy a "Scroll and Key"; ezek Skull and Bones halvány utánzatai csupán, de törekvéseik megegyeznek. Céljuk tudatos megkülönböztetést alkalmazni a társadalmi életben. Hiszen valamennyi ilyen titkos társaság csupán azon az alapon részesít előnyben embereket, hogy azok az általa is támogatott zárt körhöz tartoznak. Sutton annak ellenére, hogy két egyetemről is eltávolították, nem tartja kudarcnak életét, mivel soha nem alkudott meg, és mindig kitartott az általa feltárt tények mellett. Az igazság kimondását mindennél fontosabbnak tartotta.

Sutton és követői szerint nem fogadható el az, ami a Skull and Bones filozófiájából következik, vagyis, hogy az elit kezében lévő központosított állam mindenek fölött áll, és az egyén, a polgár nem egyéb, mint engedelmes és kiszolgáltatott alattvaló, idomított biorobot. Ma John Dewei és Horace Mann munkássága nyomán az amerikai oktatásban és tudományos életben a Skull and Bonesnak ez a nézetrendszere érvényesül, hiszen e Rendnek az alapítói hozták át Németországból Amerikába.

Az 1990-es évek közepén egy amszterdami forgatócsoport tévé-filmet készített a Skull and Bones-ról Amerikában. Felkeresték a titkos társaság központját és interjúkat készítettek a Rend erre vállalkozó tagjaival. Többek között Antony Sutton-t is megkérdezték, mint a Rend tevékenységét kutató történészt és a titkos társaság szakavatott bírálóját. A forgatócsoport összegyűjtött számos dokumentumot, amelyek a Bush-családot, valamint a Skull and Bones Rend más tagjait is kapcsolatba hozzák a nemzetiszocialista Németország finanszírozásával. Hitlert - többek között - a Union Bank of New York és hollandiai leányintézete is pénzelte. A film első változatát később kibővítették, és műsorra tűzték. Az utolsó pillanatban azonban olyan döntés született, hogy nem sugározható. A Rend keze tehát Európába is elér. Sutton azt is hangsúlyozta, hogy az olyan titkos társaságoknak a kutatása, mint a Skull and Bones, azért rendkívüli jelentőségű, mert ha tényekkel és dokumentumokkal kellően alátámasztható a politikában játszott szerepük, akkor az elmúlt két évszázad teljes történelmét újra kell írni. Ezeket a gondolatokat Antony Sutton Kris Milegan-nak adott interjújában mondotta el 1990. július 1-én. Az interjút ezekkel a szavakkal zárta: "Isten szelleme bennünk van, egyes emberekben. A Skull and Bones a halált képviseli. Nincs élő lelke, és azt színleli, hogy az állam »Isten menetelése a Földön«."

Antony Sutton nyomán mi is úgy véljük, hogy egyelőre a zavar és a káosz globális növekedése várható: világszintű küzdelem a pénzügyi-politikai elit - állami erőszakra támaszkodó - autokratikus uralma, valamint az egyéni jogait és politikai szabadságjogait védelmező polgár között. A végső döntés a politikai értelemben vett egyének, a független, önálló véleményalkotásra és döntéshozatalra képes embereknél van, mert minden jog belőlük indul ki. Önálló egyének nélkül nincs állam, de állam nélkül is vannak egyes emberek, individuumok. Az állam minden jogosultsága az egyénekből indul ki, és az egyének által vissza is vonható. Ennyiben tehát az egyén elsődleges az állammal szemben. Létezése erősebb és ezért idővel győzni fog fölébe helyezett saját teremtménye, a csak másodlagosan létező állammal szemben, akár milyen erősnek tűnik is ma ez az erőszakszervezet új tulajdonosának, a nemzetközi pénzoligarchiának a kezében. Az a mindenhatóvá tett állam, amelyet piedesztálra emeltek Hegel és követői azért, hogy ellenőrizhessék az egyént, tehát másodlagos. Akkor is az, ha létrejövetele után át tudja venni az uralmat az egyének felett. Ez érvényes a háttérhatalom integrált hatalmi elitje által irányított központosított - sőt diktatórikus - államra is, amely már nem a közhatalom, hanem a szervezett magánhatalom eszköze, és elsősorban a nemzetközi pénzügyi közösség érdekeit szolgálja ki nemzetállami, de különösen államok feletti transznacionális struktúráiban.

A gazdaságilag önálló és politikailag cselekvőképes egyén, a polgár, nem azonos a gazdaságilag függő - állami segélyből élő - és emiatt önálló döntéshozatalra képtelen emberekkel, akik az új világrend diktatórikus államának a kiszolgáltatott alattvalói. Létük az uralkodó pénzoligarchia kegyétől függ. Rájuk, a kitartottakra, azonban ugyanúgy szüksége van, mint a társadalom többségét alkotó - bérből és fizetésből élő - alkalmazottakra, akik az értéktermelő szellemi és fizikai munkát végzik mind az állam, mind a szervezett magánhatalom tulajdonában lévő gazdasági és tudatipari nagyüzemekben. Függő helyzetük miatt azonban önálló politikai akaratképzésre és érdekérvényesítésre ők sem képesek. Valójában a rendszernek kiszolgáltatott - egyre magasabb képzettségű - szakbarbárok, akiknek még a magánéletét is kényszerpályára tereli az uralkodó pénzoligarchia tulajdonában lévő szabadidő- és szórakoztatóipar. Ezért a bérből és fizetésből élő alkalmazottak is - gyorsuló ütemben - társadalmi cselekvésre képtelen biológiai robottá válnak.

Csak a gazdaságilag önálló, művelt és tájékozott középosztály képes szükségleteinek, érdekeinek és értékeinek a hatékony képviseletére. Ezért a pénzoligarchia fő ellenfele az önálló akaratérvényesítésre képes, tájékozott és erős középosztály, amelyik megáll gazdaságilag, pénzügyileg és szellemileg is a saját lábán. Egy ilyen nehezen ellenőrizhető társadalmi osztálynak már a puszta léte is akadályozza az új világrend kétpólusú társadalmának a létrehozását, ezért a pénzoligarchia a kezében lévő magánpénzmonopólium, valamint a multinacionális világcégek segítségével az önálló középosztály gazdasági bázisának a felszámolására törekszik. Csak azok a kis- és közepes vállalatok maradhatnak fenn, amelyek kiszolgálják - nyersanyag- és alkatrészszállítóként, forgalmazóként - a pénzoligarchia tulajdonában lévő nemzetközi nagyvállalatokat, és amelyek pénzügyileg a nemzetközi pénzügyi közösségtől függenek. Az a középosztály, amelynek nincs önálló pénzügyi és gazdasági háttere, az eltűnik. Ez a cél. Az új világrend társadalma csak az uralkodó elitből és a tőle függő alkalmazottakból és a segélyezettekből állhat.

A nemzetközi rendszerben a szuverén nemzetállamok alkotják az önálló érdekérvényesítésre képes "középosztályt". A világuralomra törő nemzetközi pénzhatalomnak ezért fel kell számolnia a szuverén nemzetállamokat. Be kell őket kényszeríteni olyan nemzetek feletti szervezetekbe - NATO, Európai Unió, Európai Monetáris Unió, globális bankrendszer egységes világpénzzel, NAFTA (Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodás Szervezete), OAS, (Amerikai Államok Szervezete), Ázsiai Szabadkereskedelmi Övezet, WTO (Világkereskedelmi Szervezet), ENSZ és szakosított szervezetei, Nemzetközi Bíróság, nemzetközi rendőrség ("világ-FBI", "világ-CIA"), nemzetközi hadsereg, (globális békefenntartó fegyveres erők) -, amelyeknek a továbbfejlesztéséből létrehozható a világállam és kormányzata a nemzetközi pénzoligarchia irányításával.

Egy ilyen Globális Unió világszinten őrködne a felett, hogy a nemzetközi pénzoligarchia világuralmát, mindenek előtt kamatjövedelmét biztosító magánpénzmonopóliumát semmilyen erő se veszélyeztethesse, sem kívülről, sem belülről. A nemzetek és a szuverenitásuktól megfosztott - hatalomnélkülivé vált - nemzetállamok fennmaradhatnak kulturális közösségként, valamint a helyi, regionális igazgatást ellátó intézményekként. Az igazi hatalom azonban a Globális Unió világkormányzatához kerül, amely a lakosság által alulról már nem ellenőrizhető, de amely a hatalomnélkülivé vált nemzetállamok által sem irányítható többé. Ez világszinten működtetné az üres formákban kimerülő alibi-demokráciát, amelynek kulisszái mögé bújva a nemzetközi pénzoligarchia zavartalanul gyakorolhatná autokratikus - az öröklődő magántulajdonon nyugvó - uralmát.


Milyen a Skull and Bones új világrendje?

Az új világrend olyan központilag kormányzott világállam, amelyet öröklött pénzvagyona alapján a születési oligarchia, és nem választott vezetők irányítanak. Ez az oligarcha csoport saját soraiból választja ki a vezetőit és utódait, hasonlóan a középkor feudális rendszeréhez. Hatalma elsősorban a pénzrendszer feletti ellenőrzésén nyugszik. Ezen nem változtat, hogy hatalmát a formális demokrácia mögé rejtőzve gyakorolja az általa kiválasztott, felnevelt és pozícióba helyezett politikai elit közreműködésével. Ebben a feudális vonásokat öltő kamatkapitalizmusban a politikai élet látható színpadán továbbra is előadják az alibi-demokrácia üres rituáléit, de ez nem változtat a rendszer autokratikus, sőt abszolutisztikus jellegén. A rendszer lényege az, hogy a kötelező kamatjáradék fizetés eredményeként minden egyes ember évente több hónapot ingyen dolgozzon az arctalan pénzviszonyokba elrejtőzött - személyesen nem ismert - nagyhatalmú urainak. Ez a középkori robotrendszer posztmodern újjászületése.

A pénzfeudalizmusnak ebben a rendszerében a középosztályt felszámolják, csak hatalommal rendelkező urak (a pénzoligarchák és politikus kiszolgálóik), és "szolgák" (bérből és fizetésből élő alkalmazottak, valamint segélyezett eltartottak) lesznek. A jogot egy globális jogrendszer keretében uniformizálják. A világszintű igazságszolgáltatási rendszer ugyanazt az egységes jogot alkalmazza majd, amelynek a világállam nemzetközi rendőrsége és hadserege fegyveres erővel is érvényt szerez a korábban önálló országokban. Szinkretizált világvallás veszi át a jelenlegi egyházak és vallások szerepét, az egyesített ökumenikus világegyház keretében. Ennek az intézményi alapjai már 1920 óta léteznek. Egységes világtanterv lesz, megszűnnek a magán és az egyházi iskolák. A kereszténység jelenlegi formájában csupán történelmi múlt lesz. Olyan államban, ahol nincs egyéni szabadság, ott megszűnik a republikánizmus és a népszuverenitás is. Felszámolják az embert a természetjog (isteni eredetű jog) alapján megillető szabadságjogokat. A nemzeti büszkeség és a faji azonosságtudat fokozatosan eltűnik. Ma a felgyorsult átmenet időszakában élünk. Már most is büntetendő a faji eredet említése. A tilalom formát öltött az úgynevezett gyűlölet törvények formájában, de ezek érvényessége csak átmeneti. Valamennyi személyt úgy kell idomítani, hogy ő a világkormányzat teremtménye, annak a kegyelméből létezik, egy személyazonossági számmal, amelyet a saját testén visel könnyen olvasható formában. Az alattvalóvá tett egyének adatait majd fokozatosan gyűjtik és tárolják abban az óriási NATO komputerben, amely már működik Brüsszelben, és már most alkalmas arra, hogy megfelelő adatokkal lássa el a világkormányzat bürokráciáját.


A Skull and Bones az illuminátusok egyik elágazása

Egyre több jel utal arra, hogy a Skull and Bones tagjai az illuminátusok egyik szervezeti elágazásának és szellemi irányzatának a folytatói. Az illuminátusok többi irányzatával és szervezetével való kapcsolatukat a versengő együttműködés jellemzi. A szervezett magánhatalom és az állam irányításában számos érdekellentét osztja meg őket, de az új világrend létrehozásának közös nagy célja fontosabb minden rivalizálásnál, és ez összetartja őket. A háttérhatalom szolgálatában álló titkos- és féltitkos szervezeteket, zárt társaságokat, exkluzív klubokat, különböző irányzatú szabadkőműves páholyokat, magán (részben állami) hírszerzőszolgálatokat, "think-tank"-nek nevezett elit szellemi műhelyeket, alapítványok ezreit egy nagy - központilag is koordinált - hálózatnak tekinthetjük, amely a pénzoligarchia vezérkara által megjelölt közös világstratégiai irányt követi. Ennek a hálózatnak a magánpénzrendszer intézményei, a világszintű pénzintézetek, a központi bankok és a nagy kereskedelmi bankok, a bankrendszer egésze a szerves részét képezi. A Skull and Bones valódi hatalmát csak ebbe a hálózatba helyezve mérhetjük fel. Így válik érthetővé a Rendnek az állam irányításában játszott különleges szerepe is. Ha a háttérhatalom hálózatának a többi fontos intézményét is bemutatjuk, akkor az is érthetővé válik, hogy a kamatkapitalizmus uzsoracivilizációjának a megértése nem lehetséges a háttérhatalom szervezeti felépítésének és működésének a tanulmányozása nélkül.


A kamatfüggés a szegénység oka

Választások előtt áll a magyar társadalom. A legfontosabb pénzügyi kérdésekről szinte egy szó sem hangzik el a pártok propaganda háborújában. Ezért újból utalok Magyarország adósságfüggőségbe taszítására: 1973 és 1989 között "az időszak egészét tekintve mintegy 1 milliárd dollár erőforrásbevonás viszont az ezt többszörösen meghaladó, összesen 11 milliárd dollár halmozott kamatkiadással járt." (MNB Műhelytanulmányok 2, 1993, 56. oldal). Az ország adóssága 1989-ben mégis 20 milliárd dollárra rúgott. A rendszerváltás következtében bevezetett új tulajdonosi struktúra és termékszerkezet révén ma ez a magyar társadalmat terhelő összadósság (külső és belső, állami és nem-állami, bruttó és nettó) 80 milliárd dollárra növekedett. Ebből először elveszik a belső adósságot (8000 milliárd Ft, kb. 27 milliárd dollár), a maradék 53-ból levonják a nem-állami szektor tartozását, kb. 39 milliárd dollárt, marad 14 milliárd dollár bruttó államadósság. Ebből a nettó államadósság 3-4 milliárd dollár. Ezt az összeget szokták hivatalos részről közölni. A magyar állampolgárnak azonban 80 milliárd dollár után kell évente adósságszolgálatot teljesítenie. Az állami tartozás után úgy, hogy az állam beszedi az adót, és annak csaknem a felét továbbutalja kamatra és törlesztésre. A nem-állami tulajdonos pedig kamatterheit egyrészt ráterheli a termék árára, másrészt ennyivel kevesebb adót, illetve munkabért fizet Magyarországon. Vagyis a nem-állami tulajdonos adósságszolgálati terheit is a magyar állampolgárok fizetik, csak más módon, mint az állami tartozás esetében. Az adó a közhatalomé, a kamat a szervezett magánhatalomé. De mind a kettő közpénz, a magyar polgárok munkájából van kihasítva.

A magyar társadalom szegénységének ez a pénzrendszer az oka. Ezen az MNB törvény módosításával - 50% + 1 szavazattal - változtatni lehetne, mert a Nemzeti Bank törvény nem kétharmados. De erre sem a jelenlegi, sem az előző koalíció nem vállalkozott. Ellenben 1997-ben - a Medgyessy pénzügyminiszter és Surányi MNB elnök között létrejött paktum eredményeként - egy könyvelési trükkel - további 2170 milliárd forint adóssággal + 20 évi kamatával terhelték meg a magyar költségvetést. Ez az "adósságcserének" álcázott könyvelési trükk valódi adóssággá alakított át egy csupán könyvelési tételként nyilvántartott fiktív adósságot. Ha valaki saját magának tartozik az nem valódi adósság, és senki nem szed saját magától kamatot fiktív "adóssága" után. (Ennek részletei elolvashatóak a Leleplező 2001/4-es számában)

Azért utaltam a fenti tényekre, hogy szemléltessem: a kamatozó magánpénzrendszer az, amely arra kényszeríti a magyar lakosságot, hogy minden évben átadjon munkája eredményéből mintegy 8 milliárd dollárt (2000 milliárd forintot) a pénzoligarchiának úgy, hogy nem kap érte cserébe semmit. Ez a körülmény hasította ketté a magyar társadalmat, ez a szegénység igazi oka. De a korrupciót is ez okozza, mivel a pénzvagyontulajdonosok a korrupció legváltozatosabb formáival alakítják át hatalmas pénzbeli fölényüket politikai döntésekké. Ennek az igazságtalan helyzetnek könnyen véget lehetne vetni, mert jogi akadálya nincs. Az egyetlen akadálya az állítólag "nem létező" háttérhatalom nagyon is érezhető kemény ellenállása. A nemzetközi pénzoligarchia és hazai kiszolgálói nem hajlandóak a munkanélküli jövedelmük szemernyi részéről sem lemondani. Ezt a magánpénzrendszer működtetésével kamatjáradék formájában veszik el az értéktermelő munkát végző magyar polgároktól. A háttérhatalom homályban tevékenykedő hálózata Magyarországon is kiépült és működik. Ennek a hálózatnak a rejtett kapcsolatrendszere elér minden pártot, állami és nem állami döntési központot. A pénzhatalom számára fontos kérdésekbe senki sem szólhat bele. A pénzkibocsátás, a hitelezés, kamat- és árfolyamszabályozás, vagyis a monetáris politika egésze a pénzoligarchia felségterülete. A monetáris hatalom gyakorlása szempontjából továbbra is egypártrendszer van. Többpárti egypártrendszer.


Álljanak fel a közéleti szereplők

A Skull and Bones Rend vezetői Amerikában ahhoz a hálózathoz tartoznak, amelyet többek között a Külkapcsolatok Tanácsa (CFR) koordinál, és amelyhez a londoni Királyi Külügyi Intézet (RIIA), a Háromoldalú Bizottság, a Bilderberg Csoport, az Amerikai Atlanti Tanács, a JASON Társaság, B'nai B'rith és számos más zárt társaság, szervezet és klub is tartozik. Az említett szervezetek legfőbb vezetői a legfontosabb szervezetek mindegyikében jelen vannak. Már kelet-európai kirendeltségeik is működnek. Az egyik legfontosabb közülük a Magyar Atlanti Tanács (Hungarian Atlantic Council), amely az euró-atlanti értékek (ez egyértelműen a háttérhatalomra utaló kódjelzés) jegyében elsősorban a háttérhatalom nézeteit terjesztik, és érdekeit érvényesítik. A jelenlegi koalíció egyben az első olyan magyar kormányzat, amelybe a pénzhatalom saját embereit is delegálta. Olyan kormánytagokról van szó, akik a Magyar Atlanti Tanács és más háttérkapcsolatok révén kerültek magas beosztásba, nem pedig azért, mert a koalíció valamelyik pártjában működtek volna. A kormányfő több olyan magas külföldi kitüntetést kapott, amely a hely jellege (pl. a washingtoni Enterprise Institut), valamint az átadó személyek (pl. Henry Kissinger) funkciói miatt egyértelműen a háttérhatalom által adott kitüntetésre utalnak.

A választások tisztasága érdekében célszerű lenne, ha valamennyi magyar közéleti szereplő - jelenlegi és jövőbeni képviselők, kormánytagok, a pártok vezetői, a vezető beosztású bírák, alkotmánybírók, vezető ügyészek, főrendőrök, köztisztviselők, de önkormányzati vezetők is - elmondanák, hogy milyen szabadkőműves páholynak, titkos vagy féltitkos szervezetnek, zárt társaságnak, exkluzív klubnak, rejtett kapcsolati hálónak a tagjai. Ez ugyanis gyakran sokkal lényegesebb, mint az, hogy melyik párt színeiben jelennek meg a nyilvánosság előtt. A budapesti Magyar Atlanti Tanácsban, pl. - amely szoros kapcsolatot tart fenn a new yorki CFR-rel, (több tekintélyes kutató szerint a mindenkori amerikai kormány stratégiáját itt dolgozzák ki, és a kormánytagok többsége is innen kerül ki) és az American Atlantic Council-lal (mindkettőben a legfőbb vezetők egyike Henry Kissinger) - megtalálhatóak a magyar pártok, a bankvilág, a nagyvállalatok vezetői, tudományos és kulturális személyiségek társaságában. A közélet szereplőinek nem szabadna titkolódzniuk, különösen akkor nem, ha nem tekinthetőek az említett háttérszervezetek titkosnak. Ha vannak közéleti tevékenységükre is kiható titkaik, akkor azt meg kellene mondaniuk, vagy vissza kellene lépniük. Ha pedig nincsen semmi titkolnivaló e szervezeteket illetően, akkor mi az akadálya, hogy beszámoljanak e szervezetekben végzett tevékenységükről? Az akác a francia Grand Orient messzi múltból származó jelképe. És most már az MSZP-é is. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a többi párt ne lenne érintett így vagy úgy. A tiszta és becsületes kapcsolatot nem kell eltitkolni a választók elől. Persze lehet véletlen is, hogy idősebb George Bush egykori elnök személyében a Skull and Bones titkos társaság egyik legtekintélyesebb tagját tüntette ki kormányunk, annak az illuminátus Rendnek a képviselőjét, amely ma is meghatározó szerepet játszik az Egyesült Államok irányításában és az új világrend bevezetésében.


Ha nincs összesküvés, akkor miért kell titkolózni?

Nem elmélet, hanem tény, hogy a világtörténelemnek van egy elhallgatott titkos vonulata is. Az iskolákban oktatott történelemkönyvek gyakran csak a felszín eseményeit ismertetik, rendszerint összefüggéseikből kiragadva. Elhallgatják a láthatatlan háttérhatalom létét, reálpolitikának és pragmatizmusnak nevezett titkos manipulációit, a népeknek a hatalmi egyensúly kialakításával való szembeállítását, valamint a kamatozó hitelpénzrendszer rendszer segítségével történő kizsákmányolását. A háttérhatalom által jóváhagyott hivatalos történetírás egyoldalúan és elfogultan tárgyalja a történelmet, és ezzel lehetővé teszi az arctalan pénzviszonyokba elrejtőző hatalmi elit folyamatos gazdagodását és zavartalan uralmát.

Egyre többen vállalkoznak azonban a történelem elhallgatott részének a kutatására, és nem kerülik meg a titkos társaságok történelemformáló szerepének a feltárását és bemutatását sem. Jim Marrs amerikai kutató "Rule by Secrecy" ("Uralom a titkosság által") című nagysikerű könyvében megállapítja: "Titkos társaságok nemcsak léteznek, de egészen napjainkig fontos a szerepük a nemzeti és nemzetközi eseményekben." A hatalmi elit olyan modern politikai szervezetei és akciócsoportjai, mint a Trilaterális Bizottság, a Külkapcsolatok Tanácsa (a CFR New Yorkban), a Bilderberg Csoport, a Nemzetközi Ügyek Királyi Intézete (az RIIA Londonban), a Kerekasztal Csoport (Round Table Group Londonban), valamint a Skull and Bones ("Koponya és csontok") titkos rend meghatározóan alakították az elmúlt két évszázad történelmét.

Marrs részletesen tárgyalja, hogy az olyan pénzügyi dinasztiák, mint a Rothschildok, Rockefellerek, Morganok, valamint a magántulajdonban lévő, illetve magánirányítás alatt álló központi bankok miként manipulálják a nemzetközi életet, befolyásolják a világ sorsát. "A lakosság elleni összesküvés sokáig anatéma (egyházi átok alá eső, az egyházból való kiközösítést maga után vonó, D. J.) volt a legtöbb amerikai számára, amelyről a tömegtájékoztatás azt állította, hogy csak a banánköztársaságokban és a kommunista országokban létezik. Ez a tömegtájékoztatási intézmények által terjesztett leegyszerűsítő szemlélet, amely az egyre nehezebben fenntartható status quo-t akarta szebb fényben feltüntetni, nem veszi tekintetbe az emberiség történelmét, vagy az összeesküvés szó gazdag jelentését."

Marrs áttekintve a 20. század történelmét elemzi az első és a második világháborút, a koreai és vietnami háborút, megvilágítva, hogy a londoni City és a Wall Street bankárai finanszírozták nemcsak a náci hadigépezetet, de az orosz forradalmat is, és ők juttatták hatalomra a kommunizmust. A hivatalos történelemkönyvek azt szuggerálják, hogy a történelmi események többsége csak úgy magától - véletlenül - történik, és nem azon emberek gondosan kidolgozott stratégiája szerint, akik nagy pénzeket keresnek a háborúkon, s akik kapcsolatban állnak a titkos társaságokkal, valamint az okkult tanokra is támaszkodó politika törekvésekkel.

Marrs az amerikai polgárháború kapcsán feltárja a titkos társaságok tevékenységét, ugyanezt teszi a francia forradalom, valamint az amerikai függetlenségi háború elemzésekor is. Ez utóbbi kapcsán kitér az illuminátusok szerepére és arra, hogy mi ösztönözte a szabadság elleni fellépésüket. Az amerikai kutató a titkos társaságok történelmi bemutatásakor foglalkozik a templomos lovagok, a rózsakeresztesek, az Assasinok, a Priory of Sion, és más hasonló zárt társaságok történelemformáló szerepével, vagyis azzal, hogy az összeesküvések sűrű hálója mindig meghatározóan alakította a történelmet. Marrs kifogásolja, hogy Niall Ferguson történész, aki megírta a Rothschild család történetét, mellőzte e család hagyományainak metafizikai vonatkozásait, a Rothschildok kabala iránti vonzalmát, valamint a szabadkőműves páholyokhoz és más titkos társaságokhoz fűződő szoros kapcsolatát.

"A nemzetközi hatalmi elit a globalizmus, illetve a globalizáció jelszavával a világuralomra törekszik. Az a kérdés még eldöntésre vár, hogy a világkormányzat létrehozására vonatkozó terv baljóslatú összeesküvés-e a világ népeinek alávetésére, avagy pedig egyszerű kísérlet a természetes fejlődés elősegítésére? A tömegtájékoztatástól ennek az eldöntéséhez kevés, vagy semmi segítség sem várható" - állítja Marrs hozzátéve "de egy dolog teljesen világos, a globalizáció, vagy a világkormányzat, vagy az új világrend nem egyszerűen az összeesküvési elmélet híveinek vagy paranoiásaknak a képzelődése, hanem a titkos testvéri társaságok, szervezetek és csoportok pontosan megfogalmazott célja és mindhárom magán viseli a szabadkőművesség, a kerekasztal csoport és az illuminátusok keze nyomát..."

"Ha a CFR, a Trilaterális Bizottság, a Bilderberg Csoport csupán jó szándékú ártatlan emberek tömörülése, akik - mint azt állítják - a világ békés és virágzó jövőjén fáradoznak, akkor mire való a nagy titkolózás? Miért van szükség olyan frontszervezetekre, amelyek közül egyik a másiknak az ellentéte? Miért annyira bizalmatlanok a közvéleménnyel szemben?"

Marrs is eljut ahhoz az alapvető kérdéshez, hogy ha létrejön egy központosított világkormányzat, amely alulról demokratikus eljárásokkal már nem ellenőrizhető, akkor mi akadályozhatja meg egy jövőbeni Hitlerhez, vagy Sztálinhoz hasonló zsarnok uralomra jutását? Ma már bizonyítottnak vehető, hogy azok a személyek, akiket összekapcsoltak a vérségi kötelékek, a címek és rangok, a házasságok, a titkos társaságokhoz való tartozás, az elmúlt 250 évben háborúk előidézésével és finanszírozásával manipulálták és ellenőrizték egész népek sorsát. Ezek a személyek úgy vélik, hogy ők a többi embert kötelező erkölcsi, és etikai szabályok felett állnak. Nyilvánvalóan magasabb célokat követnek, legyen ez a cél a pénz és a vagyon felhalmozása, a hatalom megragadása, vagy valamilyen más titkos program, amely az emberiség eredetével, sorsával, szellemi és lelki dimenziójával kapcsolatos.

Korunk embere, ha meg akarja érteni azt a világot, amelyben él, nem kerülheti meg az elhallgatott történelem tanulmányozását. Eljött az ideje annak, hogy megtudja, kik azok, akik világunkat valóban irányítják, és mi az, amit eddig tettek és a jövőben tenni szándékoznak a haladásra és a demokráciára hivatkozva, de ténylegesen a saját profitjuk és hatalmuk érdekében. A titkos társaságok uralma akkor ér véget, ha sikerül lerántani róluk a titok sűrű fátylát. Ezért korunk embere saját magának tartozik azzal, hogy tanulmányozza az előle eddig eltitkolt tényeket és átvilágítva a nyilvánosság nyomása alá helyezze a rejtőzködő háttérhatalmat.







MILYEN LESZ AZ ÚJ VILÁGREND?


A Novus Ordo Seclorum megvalósítására törekvő pénzhatalom az elmúlt 200 év során már több olyan tervet készíttetett a szolgálatába szegődött szakértők segítségével, amelyekben körvonalazták az új világrend kialakítására és fenntartására vonatkozó legfontosabb stratégiai koncepciókat, és kidolgozták az új világrend fenntartásának a taktikai és technikai kérdéseit.

Ezúttal két ilyen dokumentumot ismertetünk. Az első egy belső használatra készült, szigorúan bizalmas kézikönyv, amely az 1979. májusa dátumot viseli, és amelyet 1986. július 7-én a new yorki Council on Foreign Relations nevű nagyhatalmú magánszervezet egyik korporációs tagjának, a BOING AIRCRAFT COMPANY-nak az alkalmazottja azon a használaton kívüli IBM másológépben talált meg, amelyen ezt a másolatot készítették. Ez a kézikönyv egy olyan tervet ismertet, amelyet beavatottak készítettek beavatottak számára a világ pszichológiai és gazdasági eszközökkel történő meghódításáról. Ezt a terjedelmes dokumentumot Tom Young, a megtaláló, átadta Milton William Coopernek, aki "BEHOLD A PALE HORSE" ("Figyelj a fakó lóra") című, az Egyesült Államokban megjelent, könyvében ismertette a tartalmát, részletesen idézve az eredeti szövegből és megmagyarázva az összefüggéseket. (Mi az eredeti angol szöveg német fordítását használtuk M. W. Cooper könyvének német kiadásából, amely "Die Apokaliptischen Reiter" címmel 1996. májusában jelent meg a németországi Edition Pandora kiadónál. ISBN száma: 3-89539-285-5) M. W. Cooper, aki hosszú időn át az amerikai haditengerészet hírszerzőszolgálatánál töltött be bizalmi állást, könyvében megírja, hogy ebben az állásban volt alkalma olyan anyagokat tanulmányoznia, amelyekben ki volt fejtve, hogy "A csendes háború néma fegyverei" elnevezés azt a doktrínát jelöli, amelyet a Bilderberg Csoport Politikai Bizottsága 1954-ben tartott első ülésén fogadott el. A Bilderberg Csoport vezetősége által még 1954-ben elfogadott szövegnek egy kópiája 1969-ben az Amerikai Haditengerészet Hírszerzőszolgálatának a birtokába került és ma is ott található.

A másik dokumentum egy 1966-ban napvilágra került tanulmány, amelyet a szakirodalomban "Report from the Iron Mountain" (Jelentés Iron Mountainból) címmel jelölnek. A jelentés keletkezéséről sok vita folyt, de a dokumentum arra utal, hogy a Robert McNamara vezetése alatt álló Pentagon (az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma) rendelte meg a New York Államban lévő, és a Hudson folyó partján fekvő Crotonban található Hudson Institute-tól. Ez a kutatóintézet a crotoni Iron Mountain elnevezésű katonai bázison működik. A Hudson Intézetet Herman Kahn, aki korábban a Rand Corporation munkatársa volt, alapította és ő volt az igazgatója is. Mind McNamara, mind Herman Kahn a new yorki Council on Foreign Relations (CFR) tagjai voltak. A tanulmány önmaga által megjelölt célja az volt, hogy tudományos alapossággal feltárja azokat a módszereket, amelyekkel minden kritikus helyzetben fenntartható egy kormányzó elitnek a társadalom feletti uralma, és a társadalom stabilizálható. Vagyis azokat a különböző módszereket és eszközöket analizálta, amellyel a kormányok hatalmon tudnak maradni, ellenőrizni tudják a polgárokat, és meg tudják előzni a lázadásokat.

A két dokumentum ismertetése előtt azonban ismerkedjünk meg röviden a világot ma a háttérből kormányzó, és a politika nem-nyilvános terében működő láthatatlan hatalommal, a nemzetközi pénzügyi közösséget tömörítő transznacionális pénzkartell szervezett magánhatalmával. Egyes tudós szerzők és politikusok előszeretettel nevezik ezt a hatalmat "véleményhatalomnak", amellyel a kormányoknak célszerű egyetérteniük, ha nem akarják elszenvedni a legkülönbözőbb pénzügyi, gazdasági és politikai szankciókat. (Erre jó példa az Európai Unió antidemokratikus, az osztrák választók valóban demokratikusan kifejezett akaratát egy elitista áldemokrácia nevében arrogánsan megvető, autokratikus magatartása Ausztriával szemben.) Mikor jött létre a nemzetközi pénzkartell, a "Pénzügyi Internacionálé", és hogyan sikerült elterjesztenie a világgazdaság centrumországaiban a pénzközpontú társadalom modelljét, valamint ennek a pénzuralmi rendszernek az ember- és közösségellenes értékrendszerét?

Oswald Spengler, az 1936-ban elhunyt kiváló német gondolkodó, "A nyugat alkonya" c. monumentális művében írja: "Nincs se proletár-, se kommunistamozgalom, amely ne a pénz érdekében, a pénzhatalom által meghatározott irányban haladna, amelyet nem ez a hatalom engedélyezett, anélkül, hogy idealista vezetőik a legkisebb gyanúperrel élnének a tényleges helyzetet illetően."

Az elmúlt kétszáz év során megfigyelhető, hogy fokozatosan eltűnnek a királyi uralkodóházak, és a hagyományos dinasztikus államok örökletes nemzeti arisztokráciájukkal, miközben belépnek a történelembe a ma irányító pénzdinasztiák, létrejön az új nemzetközi pénzarisztokrácia, amelynek szervezett csoportjai az általuk alapított pénzkartell segítségével fokozatosan átveszik a politikai élet ellenőrzését először csak az egyes államokban, később már transznacionális szinten, napjainkra pedig már globális méretekben is. Ha keressük e bankdinasztiák sikerének a titkát, azt a pénzrendszer magánellenőrzés alá vételében, a magánpénzmonopólium kialakításában találjuk meg. A dinasztia-alapítók és utódaik megtanulták, hogy a kormányoknak olyan bevételi forrásokra van szükségük, amelyekből szükség esetén gyorsan hitelekhez juthatnak. A pénzkartell alapítói azt is tudták, hogyha ezeket a pénzforrásokat a saját privát vagyonukból bocsátják a rendelkezésre, akkor fokozatosan a pénzt-kérő királyok és elnökök fölé tudnak kerülni, akik arra kényszerülnek, hogy teljesítsék kívánságaikat. A pénzrendszer magánkézbevétele igen hatékonynak mutatkozott saját embereik kineveztetésében, és számukra kedvező politikai döntések elérésében. Ezért a nemzetközi pénzdinasztiák egymást követő nemzedékei olyan - egyre nagyobb térségeket, ma már pedig az egész világot átfogó - globális hálózatot hoztak létre, amely lehetővé teszi számukra a kormányok pénz útján történő ellenőrzését.

A legnagyobb ilyen bankdinasztiát a frankfurti Mayer Amschel Rothschild alapította, aki 1743-tól 1812-ig élt. Öt fiát Európa akkor legfontosabb öt pénzügyi központjába küldte. Nathant Londonba, Jacob-Jamest Párizsba, Salomont Bécsbe, Kolman-Karlt Nápolyba, míg az ifjabb Amschel maradt Frankfurtban. Végrendeletében meghagyta, hogy a vagyonnak egyben kell maradnia családi hitbizományként, - "Family trust"-ként, - azaz a vagyon nem osztódhat, örökléskor nem adható ki az örökrész. Mindig csak a jövedelem egy része osztható szét, és erről a családi tanács dönt, amelynek élén a londoni Rothschild ház mindenkori feje áll. Az unokatestvérek sokáig maguk között házasodtak. Az alapító végrendeletében sok más rendelkezése mellett legfőbb működési elvként a teljes titoktartást írta elő. A Rothschild családnak sikerült kialakítania azt az erőteljes és átfogó nemzetközi pénzügyi együttműködést, amire más nagy bankdinasztiák is törekedtek, de sohasem tudtak megvalósítani. Ezekhez a dinasztiákhoz tartozott többek között a Baring, a Lazard, az Erlanger, a Schröder, a Warburg, a Seligman, a Speyer, a Mallet, a Mirabeaud, a Fould és Morgan ház. A nemzetközi bankároknak mind a kormányokat, mind a reálgazdaság szereplőit, meg kellett arról győzniük, hogy egyikük sem alkalmas a pénzrendszer kézbentartására. Ehhez elengedhetetlen volt mindkettőjük elől eltitkolni a pénz, a pénzrendszer működtetésének a lényegét, illetve félrevezetően informálni őket a pénz valódi természetéről.

A nemzetközi hatalommá szerveződött finánctőke másik nagy célkitűzése volt a pénzügyi rendszer olyan globális megszervezése magánellenőrzés alatt, amely lehetővé teszi a nemzetközi pénzoligarchia számára az egyes országok politikai intézményeinek, és a világgazdaság egészének az ellenőrzését. Ezt a rendszert a pénzkartell tulajdonosai az ugyancsak a kezükben lévő központi bankok útján irányítják. Ezek a központi bankok koordináltan működnek azok szerint az irányelvek szerint, amelyeket a rendszeresen megtartott titkos magántalálkozókon és privát konferenciákon fogadnak el. Ennek a célnak az eléréshez többek között szükség volt a lehetséges riválisok kikapcsolására. Ehhez viszont nélkülözhetetlen volt a kormányok ellenőrzés alá vétele, egy fajta perverz szocializmus kialakítása. Ennek a perverz szocializmusnak nem a javakban való igazságos részesedés a célja, hanem a javak feletti ellenőrzési-monopólium konszolidálása egy szűk csoport kezében. Ez a perverz szocializmus éppen ezért nem teszi lehetővé a részvételi demokráciát, hiszen a szupergazdagok csak beszélnek a piaci versenyről, valójában minél nagyobb monopóliumokat, és segítségükkel totális gazdasági és politikai hatalmat akarnak. Egy globális méretű totális monopolrendszert szeretnének a világra kényszeríteni, mert csak így lehet övéké az, ami egyedül még nem az övéké, az abszolút hatalom.

A nemzetközi bankárok és befektetők sikerének titka az, hogy kidolgozták, és hatékonyan alkalmazták az államok, és a társadalom egészének az eladósítási technikáit. Az államok általában többet költenek, mint amekkora az adóbevételük. Ezért a kormányok rendszeresen hitelekre szorulnak. Ezeket a kölcsönöket az óriási bankkonzorciumoktól, a nemzetközi magánbankoktól szerzik be. Saját maguk is kibocsáthatnának pénzt, de akkor ellenőrzésük alatt kellene tartani a pénzrendszer egészét, és csak a reálgazdaság növekedésével arányosan szabadna pénzt kibocsátaniuk. A másik módszer lenne újabb adók kivetése, a túlköltekezés kompenzálására. Ez politikailag népszerűtlen. Az előbbi pedig már azért nem lehetséges, mert a független központi bankok világszintű hálózatának létrehozásával a nemzetközi pénzkartell elvette az államoktól a pénzügyi szuverenitást - azaz a monetáris hatalmat -, amely a pénzuralom haszonelvű korszakában a hatékony kormányzás legfontosabb eszköze. Pénzügyileg szinte tehetetlenné tette a demokratikus kormányokat, mert csak erősen korlátozott - kényszerpályára terelt - fiskális (adóztatási, költségvetési) jogokat hagyott meg számukra

A pénzkartell kezdettől fogva törekedett az uralkodók, kormányok, azaz az államok eladósítására. Ez azonban nem volt kockázatmentes üzlet, különösen a folyamat elején. Ha egy kisebb bank kölcsönöz egy gazdasági szereplőnek, akkor biztosítékot követel tőle, amiből aztán kárpótolhatja magát az adós nem fizetése esetére. De miféle biztosítékot követelhet egy nemzetközi hitelezéssel foglalkozó bank egy szuverén állam kormányától? A szuverén uralkodó és kormány mindig megtagadhatja a fizetést. Azokat a módszereket, amelyekkel a nemzetközi bankárok mégis be tudták hajtani az államoktól tartozásaikat, nem oktatják az egyetemeken. A nemzetközi pénzkartell alapvetően két stratégiát használt a hitelek behajtására. Egy uralkodó, kormány vagy állam csak akkor kapott nagy hiteleket a nemzetközi bankároktól, ha kész volt cserébe lemondani tartozása biztosítékaként szuverenitása egy részéről. Nem vitás, hogy a nemzetközi pénzvilág óriási befolyással rendelkezik minden eladósodott állammal és kormánnyal szemben.

A másik, a fontosabb módszer a szuverén uralkodók és államok adósságának a behajtására a rivális uralkodók és államok még erőteljesebb finanszírozása volt. Vagyis, ha valaki az államok eladósításának nagyon jól jövedelmező üzletágában sikeres akar maradni, annak tanácsos egy ellenséges államot, - vagyis egy lehetséges ellensúlyt - a kéznél tartania. A nemzetközi pénzkartell ezért törekedett a hatalmi egyensúly politikájának a folytatására az általa szorgalmazott pénzuralmi rendszer több évszázados kiépítése során. Az erőteljesebben finanszírozott államnak az volt a feladata, hogy a hitelező pénzkartell érdekében nyomást gyakoroljon az adós uralkodóra, államra, kormányra, hogy az fizessen. A nemzetközi pénzkartellnek nincs saját reguláris hadserege, behajtásra csak más államok hadseregeit tudja igénybe venni. A pénzhatalom ezt a tevékenységét kapcsolati hálójának a segítségével - gondosan előkészítve és szigorúan rejtve maradva - színfalak mögötti manipulációval végezte. Ennek a stratégiának a kidolgozásában nagy szerepe volt a Rothschild háznak, és a vele szövetkezett bankárdinasztiáknak, akiknek a tagjai a 19. század során többek között azáltal tettek szert hatalmas vagyonra, hogy különböző államok kormányait finanszíroztak azért, hogy háborút viseljenek egymás ellen.

Már ennyiből is látható, hogy a nemzetközi pénzkartellhez tartozó bankárdinasztiák a szokásos bankári tevékenységtől eltérően tevékenykedtek. Transznacionális hálózatot működtettek, magasan képzett, professzionális személyzettel, közel állottak az egyes államok vezetőihez, és elsősorban az államok, kormányok eladósítására törekedtek. Ezért nevezték őket nemzetközi bankároknak. A céljuk az volt, hogy az egyes államok minél több hitelt vegyenek fel, mert annál magasabb volt a tőlük követelhető kamatjövedelmük. Mivel az államok leginkább a háborúk idején kényszerülnek hatalmas kölcsönök felvételére, ezért a pénzkartell hatalmas jövedelmet kasszírozott a szembenálló felek finanszírozásából. Így, pl. az amerikai polgárháborúban az északiakat a Rothschild ház ügynöke, August Belmont finanszírozta, a délieket pedig az Erlangerek, akik nemcsak a Rothschildok megbízottai, de rokonai is voltak. A háborúk, forradalmak nemcsak az államok és kormányok feletti ellenőrzés fokozását tették lehetővé a pénzkartell számára, de lehetővé tették az egyes államok pénzügyi szuverenitásának a fokozatos kisajátítását és magánellenőrzés alá vételét, azaz a pénzrendszer magánmonopóliumának a megszerzését is. Így lett a pénzkartell fokozatosan az angol, a francia, az amerikai, a német és más központi bankok tényleges tulajdonosa.

Amint már utaltunk rá, a nemzetközi pénzkartell mára már globálisméretű magánhatalommá fejlődött, amelynek saját személyzeti hálózata és intézményrendszere van. Ez a szervezett magánhatalom ellenőrzi az Illuminátusokat (a pénzkartell saját alapítású, kvázi szabadkőműves, titkos szervezetét) és a többi szabadkőműves irányzatot. Céljai kivitelezésére felhasználja a francia Grand Orient-et, a János rendi szabadkőművességet, az amerikai szabadkőművességet, a Priory of Sion-t, a Cecil Rhodes által alapított Round Table szervezeteket és elágazásaikat, a brit Royal Institute of International Affairs-t, a RIIA-t, a new yorki Council on Foreign Relations-t, a CFR-t és kapcsolt részeit. Ő hozta létre a Bilderberg Csoportot, a Trilaterális Bizottságot. Ő irányítja az olyan elit klubokat, mint a Rotary, Lions, Four Seasons, és sok más még exkluzívabb elit társaságot (pl. a "Skull and Bones", amelynek Bush volt amerikai elnök az egyik vezetője) és klubot. Mindezt csak utalásképpen említjük, mert a szervezett magánhatalom hálózatának még a vázlatos ismertetése is egy egész könyvet igényelne. A pénzügyi internacionálé, a KAPINTERN, legfontosabb intézményei azonban az egyes államok központi bankjai, élükön a Bank of England-dal, az amerikai Federal Reserve System-mel, a FED-del, valamint az Európai Unió frankfurti Központi Bankjával. Pénzügyi gépezetének fontos részei a nagy kereskedelmi bankok és az olyan nemzetközi pénzintézetek, mint a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, a BIS, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap.

Most rátérünk az említett tanulmányok ismertetésére. Terjedelmük miatt csak egyes részeiket idézzük szószerint, más részeiket csak összefoglalva ismertetjük. A szószerinti idézetek idézőjelbe vannak téve. A kommentáló, magyarázó megjegyzéseket külön megjelöljük. Az első dokumentum tehát egy belső használatra készült kézikönyv. Szerzője a HÁLÓZAT egy ismeretlen szakértője, illetve szakértői csoportja, amely a "Műveleti Kutatócsoport" megjelölést használja magára.


"Szigorúan titkos!

"A csendes háború néma fegyverei"

"Bevezető programozó kézikönyv
Műveleti Kutatócsoport
Technikai kézikönyv
TM-SW7905.1"

Fejezetei:

Biztonság
Történelmi bevezetés
Politikai bevezetés
A legfontosabb kérdés az uralom
Energia
A néma fegyverek leírása és bemutatása
Rothschild felfedezés: A látszólagos tőke, mint papiros indukcióstekercs
A gazdasági modell
Az időtényező és az önpusztító ingadozások
A gazdasági sokkok tesztelése
A félrevezetés, mint főstratégia
Beleegyezés, mint győzelem
Egy nemzet politikai struktúrája - függőség


"Köszöntünk a Fedélzeten!"

"Ennek a publikációnak a megjelentetésére a "csendes háborúnak" nevezett 3. világháború 25. évfordulója alkalmából kerül sor, amely szubjektív biológiai fegyverek, másrészt néma fegyverek segítségével folyik. Ennek a háborúnak, valamint stratégiájának és fegyvereinek a bevezető ismertetését tartalmazza ez a könyv.
1979. május/74-1120

Biztonság

Nyilvánvalóan lehetetlen egy társadalom manipulálását vagy automatizálását, azaz automatizmusok rendszerével (néma fegyverekkel) - nemzeti vagy tágabb keretek között - történő befolyásolását, megvitatni, ha nem feltételezzük, hogy léteznek az emberi élet társadalmi kontrolljára vonatkozó távlati célok, nevezetesen, az alávetés és a lakosság létszámának a csökkentése.

Ez a kézikönyv egy szándéknyilatkozat. Az ilyen írásokat meg kell védeni attól, hogy a nyilvánosság közelebbről megismerhesse őket, különben felismernék az emberek, hogy technikailag egy belföldi háborúra vonatkozó formális hadüzenetről van szó. Továbbá azt is be kell látni, hogy amikor nagyhatalmú személyek, illetve e személyek csoportjai, a nyilvánosság tudomása nélkül alkalmaznak ilyen módszereket gazdasági uralmuk érdekében, akkor belső hadiállapot létezik eme személyek és csoportok, valamint a társadalom többi része között.

A mai problémák megoldása gátlástalan módszereket igényel, amelyek nincsenek tekintettel a vallási, erkölcsi és kulturális értékekre.

Önök azért vesznek részt ebben a programban, mert képességeik révén alkalmasak arra, hogy az emberi társadalmat hűvös tárgyilagossággal szemléljék, megfigyeléseiket és következtetéseiket elemezzék, és más, hasonló képességű intellektuelekkel ezt megvitassák anélkül, hogy diszkréciójukat elveszítenék. Ezeket az erényeket Önök saját, jól felfogott érdekükben gyakorolják. Ne hátráljanak meg előle."

Az olvasó ebben az idézetben - kommentálja Cooper a kézikönyv most ismertetett részét - egy formális hadüzenetre ismer, amelyet a pénzvagyont birtokló illuminátusok intéztek az Egyesült Államok polgáraihoz. El kell ismernünk, hogy ennek a nyilatkozatnak az alapján egy háborús állapot létezik, és létezett már korábban is az Amerikai Egyesült Államok polgárai, és a támadást indító illuminátusok között. Úgy gondoljuk: ennek alapján Amerika békés polgárai jogosultak arra, hogy a szükséges lépéseket megtegyék, beleértve a polgári engedetlenséget is azért, hogy az ellenséget azonosítsák, és egy ellentámadással megsemmisítsék. Ez arra az isteni eredetű jogra alapozható, hogy valamennyi békés nép védekezhet a támadás és a rombolás ellen, minden ellenség ellen, amely háborúban áll vele. Ezt alátámasztja az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat és az Egyesült Államok alkotmánya, továbbá az elismert történelmi precedensek, amelyek igazolják a zsarnokok megsemmisítését.

Történelmi bevezetés

A néma fegyverek technológiája - folytatódik a kézikönyv - az operációkutatásból (Operations Research, O. R.) alakult ki, vagyis egy olyan stratégiai és taktikai metodológiából, amelyet Angliában a II. Világháború idején fejlesztett ki a katonai vezetés. Az operációkutatás eredeti célja a légi és földi védelem stratégiai és taktikai problémáinak a tanulmányozása volt, hogy a korlátozott katonai segédeszközöket hatékonyabban lehessen az ellenséggel szemben bevetni (vagyis logisztika).

Azok, akik hatalmi helyzetben voltak (pl.: The Council on Foreign Relations, CFR, az Egyesült Államokban működő Külföldi Kapcsolatok Tanácsa) hamarosan felismerték, hogy hasonló módszerek hasznosak lehetnek ahhoz, hogy egy társadalmat teljes mértékben ellenőrizhessenek. De ehhez a meglévőknél jobb segédeszközökre van szükség.

A társadalmi manipuláció (azaz a társadalom elemzése és folyamatainak automatizálása) megköveteli a nagy mennyiségű, és állandóan változó gazdasági információknak a gyors egybevetését. Ehhez nagy sebességű adatfeldolgozó rendszerekre van szükség, amelyek előre jelezhetik, mikor kész a társadalom a kapitulációra. A relais-rendszerrel működő computerek túlságosan lassúak voltak, de az az új típusú elektronikus computer, amelyet 1946-ban Presper Eckert és John W. Mauchly feltalált, már alkalmasnak látszott. A következő áttörés 1947-ben volt, amikor George B. Danzig matematikus kidolgozta a lineáris programozás simplex módszerét. (Ez olyan számolási eljárás, amelynek az alkalmazásával adott számú tényező megszabott számú elosztása a legkedvezőbben, leggazdaságosabban oldható meg; főleg a tervezésben van nagy jelentősége. D. J.) Ezután következett a tranzisztor, amelyet Barden, Brattain és Shockley fejlesztett ki 1948-ban, és amely lehetővé tette a computer-kapacitás nagyarányú bővítését a méretek és az energia csökkenésével. Miután a hatalom birtokosainak a rendelkezésére állt ez a három találmány, egyesek azt feltételezték, hogy ezek lehetővé teszik számukra a világ gombnyomással való ellenőrzését. Azonnal színre lépett a Rockefeller Alapítvány, és a Harvard College számára négyéves időtartamra elvállalta egy gazdasági kutatási program finanszírozását, amelynek az amerikai gazdaság tanulmányozása volt a célja.

Egy évvel később, 1949-ben, csatlakozott ehhez a Harvard-programhoz az Egyesült Államok légiereje is. 1952-ben az eredeti kutatási program befejeződött, és ekkor az illuminátusok elitje elhatározta az operációkutatás következő szakaszának a beindítását. A Harvard kutatási program igen sikeres volt, amiként azt néhány eredményének a nyilvánosságra hozatala bizonyította, és amelyekből kiderült, hogy a társadalom gazdasági manipulációja lehetséges.

Amikor 1954-ben színre lép a MASER-technika (Microwave Amplification by Stimulated Emission of Radiation, azaz mikrohullám erősítés stimulált sugárkibocsátással; D. J.), egyesek azt hitték, hogy a nehézvízből és tengervízből nyert atommag-fúzió segítségével néhány évtizeden belül korlátlan energiaforráshoz jut az emberiség, és így a társadalom feletti hatalom is korlátlanul növekedhet. Ez a kombináció ellenállhatatlannak tűnt. A csendes háborút a nemzetközi elit (a Bilderberg Csoport) egy 1954-ben tartott és teljesen elhallgatott tanácskozásán hirdette meg. Noha ez a néma fegyverrendszer 13 évvel később csaknem nyilvánosságra került, a fegyverrendszer kifejlesztése soha nem ütközött nagyobb ellenállásba. Ez a kötet a csendes háború kezdetének a 25. évfordulóját jelzi. Az eltelt időben ez a belső háború már számos győzelmet ért el sok fronton az egész világon.

Politikai bevezetés

Csak idő kérdése volt, esetleg néhány évtizedé - ismerték fel egyesek 1954-ben -, hogy az alulmaradt tömegek megragadhassák a hatalom központját, mivel a néma fegyverek új technikájának az elemei, éppen olyan jól alkalmazhatók egy társadalmi utópia, mint egy magánutópia megvalósítására.

A legfontosabb kérdés az uralom kérdése, amely az energiatudomány területével foglalkozik.

Energia

Minden tevékenység kulcsa a földön az energia. A természettudomány a természeti energia forrásával és ellenőrzésével, a társadalomtudomány, amely elméletileg gazdasági tanításként jelenik meg, a társadalmi energia forrásaival és ellenőrzésével foglalkozik. Mindkettő könyvelési rendszer: matematika. Éppen ezért a legfontosabb energiatudomány a matematika. A könyvelő az úr, ha a nyilvánosság nem tud semmit a könyvelésben alkalmazott módszerek és eljárások összességéről. Minden tudomány csak egy cél elérésére szolgáló eszköz. Az eszköz a tudás. A cél a kontroll. (Vagyis a cél szentesíti az eszközt.) Ezen túlmenően már csak egy kérdés marad: ki húz hasznot ebből?

Ez volt 1954-ben a legfontosabb kérdés. Noha az úgynevezett erkölcsi kérdések is szóba kerültek, egyetértés volt a természetes kiválasztódás törvénye tekintetében, hogy egy nép vagy embercsoport, amelyik nem használja az értelmi képességeit, nem jobb az állatnál, amelynek nincs ilyen intelligenciája. Az ilyen emberek olyanok, mint a tenyészállatok, akik saját választásuk és beleegyezésük alapján a fogyasztásra szolgáló húshoz hasonlóak.

Következésképp szép csendben - a jövőbeni világrend érdekében - elhatározták egy olyan hangtalan magánháború megindítását az amerikai társadalom ellen, amelynek végcélja a természeti és társadalmi energiát (gazdagság) átadni az iskolázatlanoktól és önállótlanoktól a képzetteknek, önállóknak és felelősségteljeseknek, akik méltóak erre. Ennek a célnak az eléréséhez szükség van új fegyverek megalkotására, beszerzésére és alkalmazására, amelyek - miként ez kiderült - olyan fajtájú fegyverek, amelyek használatuk és társadalmi elismertségük tekintetében annyira kifinomultak és magasan fejlettek, hogy méltán megérdemelték a "néma fegyverek" elnevezést.

A kézikönyv ezt követően azt fejti ki, hogy a közgazdasági kutatás célja, amint azt a tőke mágnásai (bankok), valamint a fogyasztási cikkeket és szolgáltatásokat előállító ipar megvalósítja, egy olyan gazdaságnak a bevezetése, amely tökéletesen előreprogramozható és hatékonyan manipulálható. Egy ilyen előre jól prognosztizálható gazdaságnak az eléréséhez szükséges az alsóbb társadalmi osztályok abszolút kontroll alá helyezése, azaz "szobatisztává" tétele, és az ezekhez tartozó fiatalokat már kora ifjúságuktól kezdve olyan terhekkel és hosszan tartó társadalmi kötelezettségekkel kell megterhelni, hogy ne legyen alkalmuk feltenni a kérdést: vajon mindez rendben van-e így? Azért, hogy el lehessen érni egy ilyen konformitást (engedelmes alkalmazkodást és nyájszerű egyformaságot D. J.), az alsóbb osztályok családi kötelékeit fel kell bomlasztani a szülők fokozatos munkábaállításával, közösségi óvodák létesítésével a gyerekek számára, akik így meg lesznek fosztva a szüleiktől. Az alsóbb osztályok számára elérhető oktatásnak annyira alacsony színvonalúnak kell lennie, amennyire csak lehetséges, hogy tudatlanságuk mélysége, amely elválasztja az alsóbb osztályokat a magasabb osztályoktól, ne legyen felfogható a számukra, és erre később se jöjjenek rá. Ilyen korlátozás által az alacsonyabb osztályok intelligens személyei is kezdettől fogva kevés, vagy semmiféle reménnyel sem rendelkeznek majd, hogy a számukra kijelölt helyzetből kiszabadíthassák magukat az életük során. A szolgaságnak és alávetettségnek ez a formája elengedhetetlen ahhoz, hogy bizonyosfokú társadalmi rend, béke és nyugalom fenntartható legyen az irányító felső osztályok számára.

A néma fegyverek leírása és bemutatása

Azt várjuk el a néma fegyverek megalkotóitól a saját működési területükön, amit a szokásos fegyverek készítőitől elvárunk. A néma fegyverek "helyzetekkel lőnek" golyók helyett. Adatfeldolgozást végeznek kémiai reakció (robbanás) előidézése helyett. Adathordozó elektronikus jel keletkezik lőporral töltött golyócska helyett, és egy computer adja le a "lövést" fegyver helyett. A mesterlövész szerepkörébe egy programozó lép. A parancsokat pedig bankvezér adja ki tábornok helyett. A néma fegyverek nem csapnak zajt a robbanásukkal, nem okoznak látható testi vagy szellemi sérüléseket, és nyilvánvaló módon nem zavarják senkinek sem a mindennapi életét.

De a tájékozott ember számára - aki tudja, hogy mire kell figyelnie -, jól felismerhető a zajuk, és az általuk okozott testi és lelki sérülés is, amellyel kétségtelenül megkárosítják a társadalom mindennapi életét. Az átlagember nem képes megérteni ezeket a fegyvereket, és azt sem tudja elhinni, hogy fegyverrel támadtak rá, és erőszakot alkalmaztak vele szemben. A társadalom ösztönösen érezheti, hogy valami nincs rendben. De a néma fegyverek technikai tulajdonságai miatt nem képes érzéseit racionális módon kifejezni, vagy a problémát az értelmével megoldani. Emiatt az érintettek nem tudják, miként kérjenek segítséget, miként cselekedjenek közösen, hogy megvédhessék magukat ezek ellen a fegyverek ellen. Amikor egy néma fegyvert fokozatosan vetnek be, akkor a nyilvánosság hozzászokik a jelenlétéhez, és megtanulja ennek a fegyvernek a támadását türelmesen elviselni. Egészen addig tolerálja, amíg a nyomás - a lelki vagy gazdasági stressz - nem túlságosan nagy, és nem borítja ki őket. Éppen ezért a néma fegyverek egyfajta biológiai hadviselést jelentenek. Megtámadják az életerőt, korlátozzák az egyén választási és mozgási lehetőségeit a társadalomban azáltal, hogy e fegyverek alkalmazói ismerik, értik és manipulálják az ő társadalmi és természeti energiáinak a forrásait, valamint testi, szellemi, érzelmi erőit és gyengéségeit.

Elméleti bevezetés

"Add oda nekem egy nemzet valutájának az ellenőrzését, és az már nem érdekel, ki hozza a törvényeit!" (Mayer Amschel Rotschild, élt: 1743-tól 1812-ig)

A mai néma fegyverek technológiája egyszerű elgondoláson nyugszik, amely az előbb idézett Mayer Amschel Rotschildtól, a pénzdinasztia megalapítójától származik. Ezt az elgondolást Rotschild nemcsak felfedezte és megfogalmazta, de hatékonyan alkalmazta is. Rotschild felismerte a gazdasági elmélet hiányzó passzív alkotóelemét, amely, mint gazdasági induktivitás (a gazdasági folyamatokat gerjesztő, mozgásbahozó hatás D. J. ) ismert. Ő természetesen nem a XX. századi szakkifejezésekkel fogalmazta meg felfedezését. Ötletének a matematikai elemzésére a második ipari forradalomig várni kellett, valamint a mechanika és elektronika elméletének a fejlődésére, végül pedig az elektronikus computerek felfedezésére. Csak ezután lehetett a gazdasági élet egészének a totális ellenőrzésére vonatkozó felfedezését hatékonyan alkalmazni a gyakorlatban.

Ezt követően a kézikönyv szerzője összehasonlítja a különböző tudományterületek energiakoncepcióit.

Mechanika

Elektromosság

Gazdaság

potenciális energia
elaszticitás
kapacitás
tőke

kinetikus energia
tehetetlenség
induktivitás
termelési javak

energiaveszteség
súrlódás
ellenállás
szolgáltatások

A szerző azt a következtetést vonja le, hogy a matematikai elmélet, amely egy absztrakt tudományág számára lett kifejlesztve, minden más területre is alkalmazható.

Mayer Amschel Rotschild energia-felfedezése

Amit M. A. Rotschild felfedezett, az a hatalom alapelve volt. Azaz miként lehet az emberek befolyásolásának és ellenőrzésének az alapelvét a gazdasági életben alkalmazni. Az alapelv a következő: "Ha te olyannak látszol, mintha hatalmad lenne, akkor az emberek hatalmat adnak a kezedbe." Rotschild felfedezte, hogy a készpénz vagy a takarékszámlák a hatalom látszatával bírnak, mert felhasználhatók arra, hogy az emberek reális vagyonukat, a nagyobb gazdagodás puszta ígéretének a fejében (valódi fizetés helyett), feladják. Készek tényleges vagyont adni egy váltóhitel biztosítékaként. Rotschild rájött, hogy több váltót állíthat ki, mint amennyire fedezete van, egészen addig, amíg valakitől aranyat, ezüstöt és más nemesfémeket tud szerezni, és azt az ügyfeleinek felmutatni azért, hogy meggyőzze őket. M. A. Rotschild váltókat adott magánszemélyeknek és kormányoknak. Ez nagy biztonságérzetet okozott. Ezután csökkentette a hitelezés céljából rendelkezésre álló aranyat (nemesfémeket). A rendszert a forgalomban lévő pénz segítségével ellenőrizte, majd elkezdte beszedni a biztosítékul adott valódi értékeket a szerződésben foglalt kötelezettségek alapján a nagy kamatok miatt fizetésképtelenné vált adósoktól. A ciklust aztán megismételte. A gazdasági nyomás alkalmas volt arra, hogy háborút robbantson ki. Ezt követően ellenőrzése alá vonta a rendelkezésére álló pénzt, hogy eldöntse, ki nyerje meg a háborút. Azt a kormányt támogatta pénzzel és hitelekkel, amelyik beleegyezett abba, hogy ő ellenőrizhesse az adott ország gazdasági életét. Az adósság behajtását az garantálta, hogy gazdaságilag támogatta az adós ellenségét. Ez a gazdasági eljárási mód lehetővé tette Rotschild számára, hogy vagyonát megsokszorozza. Rájött, hogy az emberek nyereségvágya lehetővé teszi a kormány számára korlátlan mennyiségű papírpénz forgalombahozatalát, ha a fedezet aranyban, nemesfémben, áruk- és szolgáltatások formájában megvan.

A látszólagos tőke, mint papíros indukcióstekercs

(A villamosságban azt nevezik indukciós tekercsnek, amelynek belsejében az egyes menetek árama által keltett mágneses tér összeadódik. A gazdasági életben, közelebbről a pénzrendszerben, a hitelpénz látszólagos tőkeként funkcionál. Ez a hitelpénz formájában létező látszólagos tőke a reálgazdaságban gazdasági folyamatokat gerjeszt, gazdasági tevékenységet indít be, azaz indukál. A hitellevél formáját, azaz papírformát öltő látszólagos tőke ezért a gazdasági életben működő papíros indukcióstekercsként is felfogható. D. J.)

Ebben a struktúrában a hitel tiszta elemként és pénznemként megnevezve úgy néz ki, mint a tőke, de a valóságban negatív tőke. A hitel emiatt szolgáltatásnak tűnik, valójában azonban eladósodás vagy adósság. A hitelezésnél gazdasági induktivitásról (gazdasági tevékenység beindításáról, a gazdasági folyamatok serkentéséről D.J.) van szó gazdasági kapacitás (meghatározott mennyiségű áru és szolgáltatás előállítása a reálgazdaságban D. J. ) helyett, és amikor a hitel más módon nem egyenlíthető ki, akkor az a lakosság fizetési kötelezettségeinek a felmondásával kerül kiegyenlítésre (háború). A szolgáltatások és áruk együttes összege jelenti a valódi tőkét, amelyet nemzeti összterméknek neveznek. Pénzt csak ennek a mértékéig szabad nyomtatni, és gazdasági kapacitást felmutatni. Azt a pénzt, amit ezen az értéken felül nyomtatnak, le kell vonni az összértékből. Ez megfelel a gazdasági induktivitás bevezetésének, mert ez a pénz adóslevelet (azaz kamatozó és visszafizetendő hitelt, kölcsönt D. J.) jelent.

A háború azért hozza egyensúlyba ezt a rendszert, amelyben a hitelezőket likvidálják (azok az emberek, akiket rávettek, hogy igazi értéket cseréljenek be inflálódó pénzért), mert az ipar háborús pusztulása rákényszeríti a gazdaságot az elérhető természetes anyagok használatára, és ezen anyagoknak a pótlására. (Az egyensúlyt átmenetileg az eladósodás megszűnése állítja helyre a reálgazdasági folyamatok és az azokat közvetítő pénzmennyiség között. D. J.). M. A. Rotschild rájött, hogy a pénzáramlás ellenőrzésének a maga részére történő kisajátítása hatalmat adott neki ahhoz, hogy a gazdaság szerkezetét a saját előnyére megváltoztassa, és a gazdasági induktivitást áthelyezze azokra a gazdasági pozíciókra, amelyek elősegítik a legnagyobb mértékű gazdasági instabilitást és ingadozást.

A gazdasági ellenőrzés utolsó kulcsára várni kellett addig, amíg kielégítő adatok és nagy sebességű computerek álltak rendelkezésre a gazdasági ingadozások pontos megfigyelésére, amelyeket a sokkoló áringadozások és a papírpénz által okozott hiteltúltengés okozott.

A következő fejezetekben a kézikönyv szerzője bemutatja, hogy miként tesztelik sokkolás útján a repülőgépeket, és ellenőrzik, hogy az egyes repülőgéprészekben léteznek-e, vagy sem kritikus vibrációk.

Alkalmazás a gazdasági életben

Azért, hogy a repülőgéprészek sokkolási tesztjeinek a módszerét a gazdasági manipulációk céljára alkalmazni lehessen, egyes termékek árait meg kell változtatni, és meg kell figyelni a fogyasztók reakcióit. A gazdasági sokk által kiváltott válaszreakciókat computerek segítségével lehet interpretálni, és feltárni segítségükkel a gazdasági élet pszicho-ökonómiai szerkezetét. Olyan differencia-mátrixok (vagyis két függvényérték közötti különbséget tartalmazó táblázatok D. J.) állíthatók elő, amelyek bemérik a családokat és a háztartásokat, és elősegítik a gazdasági és ipari szempontú kiértékelésüket.

Ez után már megválaszolható, hogy a háztartások miként reagálnak egy jövőbeni sokkra, és a társadalom manipulálható lesz, mint egy jól idomított állat, amelynek a pórázát egy rafinált szociális energia-nyilvántartási rendszer ellenőrzi. A jövőben a struktúra minden egyes elemét egy computerizált rendszer fogja ellenőrizni, a személyi preferenciák (előnyben részesítés D. J.) figyelembe vételével. Az erre vonatkozó adatokat az garantálja, hogy azonosítva lesznek a fogyasztók. Ezt a hitelkártya széleskörű használata teszi lehetővé, később pedig egy állandó jellegű, tetovált szám, amely normális megvilágítás mellett nem látható.

A gazdasági modell

A kézikönyv szerzője ezt követően a Harvard gazdasági-kutatóprogramot és annak eredményét ismerteti: "A gazdasági élet hasonló törvényeknek engedelmeskedik, mint az elektromosság (elektronika), és minden olyan matematikai elmélet, gyakorlati és számítástechnikai ismeret, amely az elektronika terén került kifejlesztésre, könnyen alkalmazható a gazdaság tanulmányozására. ... Egy gazdasági modellben az emberi életet dollárban mérik, és az elektromos szikra, amely akkor keletkezik, amikor valaki megnyom egy gombot, amely aktív induktorral (kisfeszültségű egyenáramból nagyfeszültségű váltóáramot előállító berendezéssel D. J.) van összekapcsolva, megfelel egy háború kitörésének."

A szerző utal arra, hogy nincs szükség magasszintű könyvekre a közgazdaságról, mert minden szükséges ismeret a rendelkezésre áll a matematikai és elektronikai könyvekben. Ezután vázlatosan bemutatja az elektromossággal (elektronikával) és a közgazdasággal foglalkozó tudomány közötti összefüggéseket. Ezek lényegét a következő idézetben lehet összefoglalni: "Az elektromosság három ideális passzív energiakomponense a kondenzátor, az ellenállás és az indukcióstekercs megfelel a közgazdaság három ideális alkotórészének, nevezetesen a tőkének, az áruknak és a szolgáltatásoknak (ebben a sorrendben)."

Az időviszonyok és az önromboló ingadozások

Miután a kézikönyv szerzője még egyszer kitér az elektromosság és a közgazdaság összefüggésére (kereslet = feszültség, kínálat = áram), a következőket fejti ki:

"A közgazdasági rendszerek stabilizálásával az a probléma, hogy a kereslet aránytalanul nagy (1) a túlságosan erős szerzési vágy miatt, és (2) a túlságosan nagy népességszám miatt. Ezekből túlzott méretű gazdasági indukció gerjesztődik, amely csak gazdasági kapacitás (tényleges erőforrások vagy értékek, mint például az árukban és a szolgáltatásokban megjelenő teljesítmények) igénybevételével hozható egyensúlyba.

Egy társadalmi jóléti program nem más mint egy nyílt hitelrendszer, amely hamis tőkeipart hoz létre, hogy a termelésben részt nem vevő emberek feje fölé födélt, és a gyomrukba táplálékot juttasson. Ez azonban szükséges, mert a juttatások igénybevevői ezért az adományért az állam tulajdonaivá válnak, vagyis az elit számára rendelkezésre álló hadsereggé. (Aki a trombitást fizeti, az választhatja ki a melódiát.) Akik ettől a gazdasági kábítószertől függővé válnak, kénytelenek fix fizetésért eladni magukat az elitnek. Ez a módszer szükségessé teszi nagy mennyiségű stabilizáló-kapacitás igénybevételét, hogy megóvja az embert a világ jövőbeni "hitelével" szemben. Ez a mozgás negyedik törvénye - a támadás. Ez abban áll, hogy az ember létrehoz egy akciót, és elhagyja a rendszert, mielőtt a reakció az akcióponthoz visszatér - vagyis egy késleltetett reakció.

A reakció túlélésének eszköze abban áll, hogy az ember a rendszert megváltoztatja, még mielőtt a válaszreakció fellép. Ilyen módon lesznek népszerűek maguk idején a politikusok. Népszerűségüknek a társadalom később fizeti meg az árát. A politikusnak is mérni lehet a kopási (torzulási) idejét. Ugyanezt éri el egy kormány, ha több pénzt nyom, mint a nemzeti össztermék, amely gazdasági jelenség inflációként ismeretes [Figyelem: vegyék tudomásul, hogy az infláció semmi egyéb, mint az, hogy több pénzt nyomnak, mint amekkora a nemzeti össztermék. Az inflációt lehet az olaj, vagy más termék árához kapcsolni, de csak azoknak lehet érvelni ezzel, akik nem ismerik az infláció igazi okát. Az igazi ok, és az egyetlen ok, hogy több pénz kerül forgalomba, mint amennyi a nemzeti össztermék.] Ezáltal nagy mennyiségű pénzhez jutnak az emberek. Ez kielégíti nyereségvágyukat, és hamis önbizalmat adva nekik átmenetileg "távol tartja a farkast az ajtótól."

Valamikor azonban kitör a háború, és a számlákat ki kell egyenlíteni. A háború a hitelezők likvidálása. A politikusok - a társadalom által alkalmazott végrehajtók - létét az indokolja, hogy a társadalom lelkiismeretét a vértől és a felelősségtől megvédjék. Ha az emberek valóban el akarnak érni valamit embertársaiknál, akkor ellenőrizni kell étvágyukat (szerzési vágyukat, szaporodás iránti igényüket stb.), hogy ne legyen szükséges egy hitelrendszert vagy társadalmi jóléti rendszert bevezetni, amely a munkát végzőktől elvesz azért, hogy a semmittevőket kielégítse.

Mivel a legtöbb ember nem akarja, hogy korlátozzák, két lehetőség van a rendszer induktivitásának a csökkentésére:

(1) A lakosság kölcsönösen kiirthatja egymást egy háborúban, ez azonban az élet totális elpusztításához vezet bolygónkon.

(2) Valakinek fel kell vállalnia a világ ellenőrzését, amennyiben a gazdasági "néma fegyvereket" egyfajta "csendes háborúban" beveti, és a világ gazdasági induktivitását a jószándékú szolgaság és a lakosságcsökkentés segítségével biztonságos szintre hozza.

Nyilvánvalóan a második módszert tekintik jobbnak, és ezt is választották, állapítja meg a kézikönyv beavatott szerzője, aki hangsúlyozza: ezért kell világosan látnia az ugyancsak beavatott olvasónak, hogy miért szükséges a néma fegyvereket teljes titokban tartani. Az emberek általában vonakodnak, hogy mentalitásukat és embertársaikban való hitüket tökéletesítsék. Olyan gyorsan szaporodó barbárok csordájává alakultak, amelyek valóságos méregréteget képeznek a föld felületén.

Nem tanultak eleget a közgazdaságtanból, hogy tudják, miért nem sikerült nekik vallási erkölcsük ellenére elkerülni a háborúkat. A vallásra, illetve az önfeladó beletörődésükre visszavezethető vonakodásuk attól, hogy szembenézzenek a földi problémákkal, lehetetlenné teszi számukra e problémák megoldását. Csak a legéletrevalóbb keveseknek, - akik képesek maguk számára a problémákat megoldani - van fenntartva a túlélés, és ez valóban gondot okoz. A néma fegyverek bevetése különben széttörné egyedüli reményünket arra, hogy megtarthassuk a jövőben a valódi emberiség magját..."

A gazdasági sokk tesztelése

A kézikönyv szerzője rámutat, hogy nem könnyű a szolgáltatási és háztartási ipart matematikai modellekkel előrejelezni, mert minden egyes döntésre más ismérvek vonatkoznak. Ezért kell elvégezni a fogyasztók egy csoportjának, vagy egy meghatározott régiónak a modellezését. Megváltoztatható például egy árunak (cukor vagy benzin) az ára, és megfigyelhető, hogy a fogyasztók magatartása miként változik. Ezután a következőket írja: az ilyen tesztelések célja, hogy szükséges ismeretekhez jussunk a gazdasági élet előre megmondható mozgásának vagy változásának az előidézésére, például egy ellenőrzött, önpusztító folyamat elindítására, amely a társadalmat meggyőzi, hogy bizonyos "szakértőknek" át kell venniük a pénzrendszer feletti ellenőrzést azért, hogy szavatolják a biztonságot (a mindenkit megillető szabadság és igazságosság helyett). Ha az alattvalók képtelenek pénzügyeiket ellenőrizni, akkor alávetett szolgákká és olcsó munkaerő forrásává válnak.

A kézikönyv szerzője ezt követően rátér arra, hogy közvetlen kapcsolat áll fenn a rendelkezésre álló pénz, valamint az emberek jó közérzete és magatartása között. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy lehetséges komputerprogramozás útján az események legvalószínűbb kombinációit (sokkhatásokat) előre prognosztizálni, amelyek biztosítják a társadalom teljes ellenőrzését és a közgazdasági folyamatok általi alávetését (a szilvafa megrázása)...

A kézikönyv ezután a rátér a gazdasági modellek specifikációira, ismertetve a bevételek és kiadások hosszú listáját.

A fő stratégia a félrevezetés

"A tapasztalat megmutatta, hogy a legegyszerűbb módszer a társadalom ellenőrzésének az elérésére egyrészt, ha a társadalom műveletlen és tudatlan marad a legegyszerűbb rendszertani ismereteket illetően, másrészt, ha gondoskodnak róla, hogy lényegtelen dolgok által megzavart, szervezetlen és félrevezetett legyen.

Mindezt a következőképpen lehet elérni:

(1) Ki kell kapcsolni az emberek értelmét; szabotálni kell agyműködésüket; olyan iskolarendszerre van szükség, amelyben a matematika, a logika, a rendszerelmélet és a közgazdaságtan alacsony színvonalú; és le kell értékelni a technikai kreativitást.

(2) Fel kell csigázni az emberek érzelmi-indulati életét; meg kell növelni kényelemszeretetüket, valamint az emocionális és testi tevékenységben való gátlástalanságukat az alábbiak szerint:

(a) könyörtelen érzelmi bántalmak és támadások okozásával (szellemi és érzelmi megerőszakolás); a tömegtájékoztatási eszközökben állandó tűz alatt kell tartani őket a szexszel, az erőszakkal és a háborúval - mindenekelőtt a televízióban és az újságokban.

(b) el kell árasztani őket mindannak a bőséges rendelkezésre bocsátásával, amit akarnak, azaz "tápanyagmentes étellel a gondolkodás számára", és meg kell tőlük vonni azt, amire valóban szükségük van.

(3) Át kell írni a történelmet, valamint a törvényeket, és a társadalmat ki kell szolgáltatni ezeknek a hamisításoknak úgy, hogy az emberek figyelme el legyen terelve valódi személyes szükségleteikről olyan részükre kiagyalt álszükségletekre, amelyeket tudatosan erőltetnek kívülről rájuk.

Ezáltal el lehet kerülni, hogy érdeklődjenek a társadalom automatizálási technológiájának a néma fegyverei iránt, és hogy ezeket felfedezzék. Általános szabály az, hogy hasznot húzhatunk a zavarbaejtésből: minél nagyobb a zavarodottság, annál nagyobb a profit. Ezért a legjobb módszer figyelemelterelő problémák kreálása azért, hogy aztán meg lehessen oldani őket."

Összefoglalás a félrevezetés témájához

Tömegtájékoztatási eszközök: a tudatosodó társadalom figyelmét el kell terelni a tényleges szociális kérdésekről olyan dolgokra, amelyek valójában nem fontosak.

Iskolák: a tanuló ifjúságot tudatlanságban kell tartani a színvonalas matematikát, az igazi közgazdaságtant, a valódi törvényeket és a nem-meghamisított történelmet illetően.

Szórakozás: a társadalom szórakoztatását egy hatodik osztályos elemista szintjén kell tartani.

Munka: gondoskodni kell arról, hogy a társadalom mindig el legyen foglalva, az embereknek ne legyen idejük a mélyebb gondolkodásra, vissza kell vezetni őket a farmokra a többi tenyészállat közé.

A beleegyezés: győzelem

A néma fegyverek rendszere olyan adatokat használ, amelyeket az engedelmes társadalomtól legálisan, - ha nem is mindig jogszerűen, - gyűjtöttek össze. A néma fegyverrendszer programozói számára számos adatot az adóhivatal bocsát rendelkezésre... Amikor a kormánynak módjában áll adót szednie, és a magántulajdont kártérítés nélkül kisajátítania, akkor ez annak a jele, hogy a társadalom megérett a megadásra és beletörődött a legális visszaélésekbe, valamint a szolgasorba taszításba. Az aratás idejének jó és könnyen számszerűsíthető jele, hogy mekkora azon polgárok száma, akik hajlandóak jövedelemadót fizetni, noha az állam semmit, vagy csak igen kevés érdemleges szolgáltatást nyújt érte cserébe.

Erősítést szolgáló energiaforrások

A primitív gazdaságot meghatározó energiaforrásokat a nyersanyagok és az emberek munkavégzési hajlandósága alkotja. Az emberek készek munkát végezni a hierarchia különböző fokozatain, hogy ennek segítségével meghatározott rangba, pozícióba, szintre vagy osztályba kerülhessenek ezen a hierarchián belül. Minden osztály ellenőrzi a közvetlenül alatta lévő osztályt, amennyiben garantálja a jövedelmi színvonalát, és így fenntartja a társadalmi struktúrát. Ezáltal gondoskodik a maga stabilitásáról és biztonságáról, és a kormány számára is biztosítja ugyanezt.

Az idő múlásával javul a kommunikáció és a képzés. A társadalmi struktúrában elhelyezkedő alsóbb osztályok tagjai tájékozottabbak lesznek, és irigyelni kezdik azokat az előnyöket, amelyeket a felsőbb osztályok tagjai élveznek. Fokozatosan tudomást szereznek az energiarendszerről, és arról is, hogy miként tudnak felemelkedni az osztálystruktúrán keresztül. Ez fenyegeti az elit szuverenitását. Ha az alsó osztályoknak ezt a felemelkedését sikerül eléggé elhúzni, akkor az elit ellenőrizheti az energiát, és az emberek munkavégzési hajlandósága többé nem tölti be a lényeges gazdasági erőforrás szerepét. Az emberek hozzájárulásával addig kell számolni, vagyis addig kell hagyni őket dolgozni és egyéb tevékenységeket végezni, ameddig az elitnek sikerül az energia feletti uralmát teljesen megszilárdítania. Ennek az elmulasztása azt eredményezheti, hogy az emberek megakadályozhatják az energiaforrások végleges átadását az elitnek. Fontos világosan látni, hogy az emberi tényező egyelőre még lényeges eszköz a gazdasági energia felszabadításában.

A függőség - mint egy nemzet politikai struktúrája

A gyermekkorból hozott függőségi viszonyoknak a fenntartása utáni öntudatlan vágy a fő oka annak, hogy egy ország polgárai politikai struktúrát alakítanak ki. Más szavakkal, azt szeretnék, hogy egy emberi isten levegyen a vállukról minden kockázatot, megveregesse a vállukat, begyógyítsa a sebeiket, sült csirkét tegyen az asztalukra, megölelje, és ágyba fektesse őket, mesét mondjon nekik, hogy minden rendben lesz, amikor reggel felébrednek.

Hihetetlen a társadalomnak ez a kívánsága. Az emberi isten, a politikus, pedig meg is tetézi ezt a hihetetlent még több hihetetlennel, amikor az egész világot megígéri és semmit sem teljesít. Ki most a nagyobb hazudozó? A társadalom? Vagy a "keresztapa"? A társadalomnak ez a magatartása félelemből, lustaságból és célszerűségből fakadó kapituláció. Ez az alapja a jóléti államnak, mint stratégiai fegyvernek, amely szükséges egy akadékoskodó társadalommal szemben.

A kézikönyv ezután következő fejtegetéseit így foglalhatjuk össze:

A nép politikusokat alkalmaz, hogy

1. biztonságban lehessen anélkül, hogy ezzel a biztonsággal törődnie kellene.

2. valamit elérhessen anélkül, hogy szellemi erőfeszítést tenne érte.

3. lophasson másoktól, hogy megsebesíthesse vagy megölhesse őket anélkül, hogy az életről és a halálról el kellene gondolkodnia.

4. a saját szándékaira vonatkozó felelősséget elkerülhesse.

5. élvezhesse a valóság és a tudomány előnyeit anélkül, hogy erőfeszítéseket tenne a valóság pontos megfigyelésére és a tudományos eredmények tanulmányozására.

Hatalmat adnak a politikusoknak háborús gépezet létrehozására azért, hogy

1. gondoskodjanak a nemzet/az anyaméh túléléséről.

2. a nemzetet/anyaméhet bármely oldalról történő támadástól megvédjék.

3. a nemzetet/anyaméhet fenyegető ellenséget megsemmisítsék.

4. a nemzet/anyaméh stabilitása érdekében elpusztítsák saját országuk azon polgárait, akik nem akarnak alkalmazkodni.

A politikusoknak számos "kvázi katonai" foglalkozása van, amelyek közül a legalacsonyabb rangú a rendőri (ők a katonák); ezután jönnek az ügyvédek és a könyvvizsgálók, akiket mint kémeket és szabotőröket alkalmaznak; őket követik a bírák, akik parancsokat osztogatnak és a katonai üzleteket vezetik, hogy eladják, ami a piacon kapható. A nagyiparosok töltik be a tábornokok szerepét. Az egyesített nagyvezérkar elnöksége pedig a nemzetközi bankárokból áll. Az emberek tudják, hogy olyan paródiát játszanak a politika színházában, amelyet a saját adójukból (beleegyezés) finanszíroznak, de inkább alávetik magukat ennek a bohózatnak, semhogy lelepleződjenek, mint álszent képmutatók.

A nemzet két különböző részre válik szét: a tanulékony nemzetrészre (ez a nagy csendes többség) és a politikai nemzetrészre. Ez utóbbi a tanult nemzetrésznél marad, amelyet megtűr, hogy kiszívhassa a velőjét, amíg elég erőssé válik, hogy aztán elszakadjon, és felfalja elődeit.

További oldalain a kézikönyv a katonai szolgálattal foglalkozik. Leírja: hogyan lehet azt matematikailag modellezni, és, hogy miért nem lehet megszüntetni? Ez utóbbi alátámasztására hat tényezőt sorol fel a tanulmány szerzője: egyéni agymosás, beprogramozás; az apák unszolása, akik nem akarnak szégyenkezni a fiaik miatt; a családok felbomlasztása, hogy az anyák ne szálljanak szembe a katonai szolgálattal; a fiatal férfi fenyegetettsége: "áldozat nélkül nincs barátod, becsületed és szerelmed"; a leánytestvér, akit az apa kényeztet, ugyanezt várja el jövendő férjétől, kerüljön, amibe kerül; és végül az a körülmény, hogy aki nem használja az agyát, az nem jobb annál, mint akinek nincs is agya.

A "Behold A Pale Horse" c. könyv szerzője, Milton William Cooper, amerikai olvasóihoz fordulva a következő zárómegjegyzéseket fűzi a könyve első fejezetében ismertetett titkos kézikönyvhöz:

"Most már megkapták a felvilágosítást. Ez a fejezet csak könyvem elejére kerülhetett. Az itt megfogalmazott eszmékkel le kell számolni a könyv további fejezeteinek a megértéséhez. Most már láthatják azokat a lépéseket, amelyeket az elit ennek az egykor nagy nemzetnek az alávetésére tett az általa indított háborúban, és azokat is, amelyeket a jövőben kíván tenni. Az elit tagjai többé nem tehetnek úgy, mintha ártatlanok lennének. Összeesküvésük letagadása süket fülekre fog találni. Ez a könyv annak a nevelésnek a része, amely az amerikaiak kezébe adja azokat a fegyvereket, melyekre az elkövetkező hónapokban és években, az új világrend megszületésének időszakában, szükségük lesz

Sokan azzal fognak érvelni, hogy a "Csendes háború néma fegyverei" csalás, egy szóhalmaz, amiért szerzője sem elismerést nem várt, sem felelősséget nem vállalt. Akik ezt teszik, semmibe veszik a dokumentumban található igaz megállapításokat. Azért ignorálják ezeket az igazságokat, mert azok ítéletet mondanak a saját tudatlanságuk felett, és ezt nem képesek elviselni.

Az először 1969-ben fellelt dokumentum helyesen írja le a később bekövetkezett eseményeket. Ezeket nem lehet sem ignorálni, sem letagadni. Igazságai nem tagadhatók, vagy lerázhatók. Üzenete a következő: El kell fogadniuk, hogy birkaként viselkednek, és a birka-lét utolsó következménye a szolgaság. Vagy pedig fel kell készülniük a harcra, szükség esetén a halálra, hogy a szabadsághoz való jogukat megtarthassák. Ez az utolsó mondat az igazi oka annak, amiért az emberek nem veszik figyelembe a "Csendes háború néma fegyvereit". Az emberek vonakodnak bevallani, hogy birkaként viselkedtek. Nem készek küzdeni a szabadságért, és ha kell, meghalni érte. Ez vádirat az Egyesült Államok polgárai ellen. És a "Csendes háború néma fegyverei"-ben található információknak ez az abszolút bizonyítéka."

William Cooper szavaihoz a magunk részéről azt fűzzük hozzá, hogy az itt ismertetett kézikönyv a társadalomtudományok matematikai és természettudományos módszerekkel történő kiegészítésének - egzakttá tételének - a szándékával készült. Tudományos program kívánt lenni. Ez a pozitivista megközelítés még az 1950-es években is divatos volt. Az az illúzió táplálta, hogy a matematikai módszerek segítségével objektív, a természettudományokkal azonos fokon egzakt tudományokká lehet átalakítani a társadalomtudományokat. A természettudományos problémák azonban konvergensek, és elvileg véglegesen megoldhatóak. Ezzel szemben minden olyan tudomány problémái divergensek, vagyis nem válaszolhatóak meg egyetlen helyes megoldással, amelyben központi szerepe van az embernek, (ilyenek az embertudományok, a társadalomtudományok, és ilyen a közgazdaságtan is). Amíg a divergens problémákra egyszerre több helyes válasz is adható, addig a konvergensekre - végső soron - csak egy helyes válasz létezik, legalábbis elvileg. A divergens problémákra adható ellentétes válaszok oka az emberi életet jellemző olyan alapvető tulajdonságok, amelyeket csak ellentétpárokkal lehet megragadni, mint, pl. a növekedés és pusztulás, az élet és halál, a szabadság és a rend. Még akkor is, ha öntudatlan állatnak (birkának) tekinti valaki az embert, - amint ezt a kézikönyv szerzője teszi - az ember akkor is élőlény marad, tehát matematikai absztrakciókkal és módszerekkel véglegeset nem lehet róla bizonyítani. Mindez nem von le abból, hogy a kézikönyvben leírt program segítségével a pénzuralom korszakának számos olyan jelensége megmagyarázható, amellyel nap nap után szembesülnünk kell, de amelyek okaira vonatkozóan eddig nem ismertük a helyes választ.

A kézikönyv másik szembetűnő jellemzője, hogy erőteljesen alkalmazza a Freud és munkatársai, valamint a követői által kifejlesztett pszichoanalízis elméletét és módszereit a társadalom és az egyes ember manipulálására. Mivel a lélektan tudománya egyelőre számos versengő iskolából áll, és irányzatainak a terminológiája még nem egységesült, a kézikönyv által alkalmazott pszichoanalitikus terminológia csak fenntartással fogadható el, mert egyrészt egyoldalú szemléletet tükröz, másrészt már a pszichoanalízis is túlhaladta a kézikönyvben is alkalmazott számos megállapítását.


Most rátérünk a másik, hasonló tartalmú titkos dokumentum ismertetésére. Címe:


Report from the Iron Mountain

(Jelentés Iron Mountainból, a továbbiakban: Jelentés)

[A tanulmányt tömörítve ismertetjük. A szószerint átvett részleteket idézőjelben közöljük.]

A tanulmány önmaga által megjelölt célja feltárni a társadalom stabilizálásának különböző módozatait. A társadalom kifejezést a szerzők a kormányzás szinonimájaként használják, a stabilizáció pedig megőrzést, fenntartást jelent a szóhasználatukban. Már a Jelentésnek nevezett tanulmány elején világossá válik, hogy készítőinek célja azoknak a módozatoknak az elemzése, ahogyan egy kormányzati rendszer uralmon maradhat, ahogyan ellenőrizni tudja polgárait, és ahogyan meg tudja akadályozni, hogy fellázadjanak ellene. A tanulmány mellőzi az erkölcs figyelembevételét, és nem foglalkozik a jó vagy a rossz kérdéseivel. Hasonlóan mellőzi a szabadság és az emberi jogok kérdéskörét, az ideológiai megközelítést, a hazafiság és a vallási értékrendszer szempontjait. Kizárólag a hatalom megtartására összpontosít. Erről így ír a Jelentés:

"A korábbi tanulmányok - mint megdönthetetlen értéket - kívánatosnak tartották a társadalmi békét, fontosnak az emberi életet, a demokratikus intézmények felsőbbrendűségét, a legnagyobb "jót" a legtöbb ember számára, az egyén "méltóságát", a maximális és tartós egészséget, és a többi hasonló előfeltevést, hogy velük igazolják a társadalmi békével kapcsolatos kutatások szükségességét. Mi ezt nem tartottuk fontosnak. Gondolkodásunkban kísérletet tettünk a természettudományos módszerek alkalmazására. Ennek nem a kvantifikáció a fő jellemzője, ahogyan azt széleskörben hiszik, hanem Whitehead szavaival kifejezve az, hogy "mellőz minden értékítéletet; minden esztétikai és morális megítélést."

A Jelentés szerint a múltban a háború volt az egyedüli megbízható eszköz ennek a célnak az elérésére. Csak háború, vagy háborús fenyegetés idején bizonyultak elég engedékenynek a tömegek arra, hogy panasz nélkül viseljék a kormányzat igáját. Az ellenség hódításától és az általa való kirablástól való félelem szinte bármilyen tehernek az elviselését elfogadhatóvá teszi. A háború alkalmas az emberi szenvedélyek, és a nemzet vezetőihez fűződő hazafias érzések felkeltésére. A győzelem érdekében a polgárok készek meghozni minden áldozatot. Az ellenszegülést árulásnak tekintik. Béke idején azonban neheztelnek a magas adókért, a bürokratikus beavatkozásokért, és azért, ha hiányzik valami. A tömegek, amikor nem tisztelik vezetőiket, akkor veszélyessé válnak. Egyetlen kormányzat sem maradt fenn hosszabb időn át ellenségek és fegyveres konfliktus nélkül. A háború éppen ezért mindig elengedhetetlen feltétele volt a "társadalom stabilizálásának". A Jelentés szószerint ezeket írja:

"A háború nemcsak lényeges a nemzetek, mint politikai képződmények, létezéséhez, hanem nélkülözhetetlen szilárd politikai struktúrájuknak a fennmaradásához is. Enélkül egyetlen kormány sem volt képes elérni, hogy a társadalom belenyugodjon a "legitimációjába", vagy elismerje jogát az uralomhoz. A háború lehetősége nyújtja a külső kényszerűség érzését, amely nélkül egyetlen kormányzat sem tudja hosszabb időn át megtartani a hatalmat. A történelem példák sorával bizonyítja, hogy az a rendszer, amely nem volt képes hitelesen fenntartani a háborús fenyegetettséget, az felbomlott a magánérdekek ereje, a társadalmi igazságtalanság által kiváltott ellenállás, vagy más dezintegráló tényezők következtében. A társadalom struktúrája számára a háborús fenyegetettség a fő politikai stabilizáló tényező...Ez lehetővé tette a társadalmak számára, hogy fenntartsák a szükséges osztálykülönbségeket, és biztosította a polgárok alávetését az államnak azon származékos háborús jogosítványok segítségével, amelyek benne foglaltatnak a nemzet fogalmában."

A társadalmi béke új meghatározása

A Jelentés szerint a történelmi fejlődés olyan pontjához közeledünk, amikor már nem működnek a korábbi formulák. Miért? Azért, mert ma már lehetséges olyan világkormányzat létrehozása, amelyben valamennyi nemzet meg lesz fosztva fegyveres erejétől, és egy világ-hadsereg tartja fenn a rendet. Ezt a helyzetet nevezik békének. "A béke szó jelentése a mi használatunkban....magába foglalja az általános és teljes leszerelést." - írja a tanulmány. E forgatókönyv szerint a független nemzetek megszűnnek, és a kormányoknak többé nem lesz lehetőségük háború viselésére. Sor kerülhet a világ-hadsereg katonai akcióira az engedetlen politikai alrendszerek ellen, de ezeket békefenntartó műveleteknek fogják hívni, és a katonákat pedig békefenntartóknak. Mindegy, hogy mennyi érték lesz elpusztítva, és mennyi vér kerül kiontásra, a lőszernek használt golyók "békés" golyók lesznek, a bombák pedig - szükségesetén, még az atombombák is - "békés" bombák.

A jelentés ezt követően felteszi a kérdést, hogy lesz-e a jövőben valami, ami megfelelően helyettesítheti a háborút? Mit használhat egy helyi kormányzat - és mit a világ kormányzat - a saját maga legitimizálására és hatalmon tartására? A tanulmány azt tűzte maga elé, hogy megválaszolja ezeket a kérdéseket.

A szolgaság kifinomult formája

A kötelező katonai szolgálattal kapcsolatosan rámutat a tanulmány arra, hogy az állandó hadseregek egyik előnye, hogy lehetővé teszi a kormányzat számára a máskéntgondolkodó és társadalomellenes elemek elhelyezését. Békeidőben a kényszermunka-zászlóaljaknak azt lehet mondani, hogy a szegénység ellen küzdenek, hogy tisztává teszik földünket, hogy a gazdaságot támogatják, hogy a közjót szolgálják valamilyen módon. Valamennyi teenagert be kell vonni a szolgálatba, különösen életüknek abban a szakában, amikor leginkább hajlamosak szembeszállni a tekintéllyel. Idősebb embereket is be kell sorozni, hogy ledolgozzák az adóhátralékukat vagy pénzbüntetésüket. A másként gondolkodókat súlyos bírságokkal kell sújtani a "politikai gyűlölködésért" és "politikailag helytelen" magatartásukért úgy, hogy végül valamennyien a kényszermunka-egységekbe kerüljenek. Erről ezt tartalmazza a jelentés:

"Megvizsgáljuk az idő próbáját kiállt katonai intézményeket azért, hogy a társadalmi struktúrában elfogadható szerepet biztosítsanak az antiszociális elemek számára... A jelenlegi eufémisztikus (szépítgető, enyhítő D. J.) kliséknek - "ifjúsági bűnözés" és "elidegenedés" - minden korban megvannak a megfelelőik. A korábbi időkben a katonaság foglalkozott ezekkel a jelenségekkel rendszerint zsaroló bandák vagy nyílt szolgaságba taszítás útján, anélkül, hogy bonyolították volna a dolgot a jog által előírt kötelező eljárási szabályokkal...

A legtöbb javaslat, amely a társadalomtól elidegenedett elemek ellenőrzésének a háború utáni problémájával foglalkozik, megoldásként - így vagy úgy - a "Békehadtest" valamelyik variánsához jut el, vagy az úgynevezett "Munkahadtestekhez". Úgy tekintik a társadalmilag elégedetlen, a gazdaságilag felkészületlen, a lelkileg nehezen kezelhető, a kemény maghoz tartozó "delikvenseket", a javíthatatlan "rendbontókat" és a társadalom munkába nem állítható részét, mint akik valamiképp átalakíthatóak a társadalom szolgálatára többé-kevésbé alkalmas egyénekké olyan fegyelmezés által, amelynek a modellje a katonai szolgálat..."

A társadalom potenciális ellenségeinek a kontrolljára további lehetséges megoldás a rabszolgaságnak az újrabevezetése valamilyen álcázott formában, amely összeegyeztethető a modern technológiával és a politikai folyamatokkal... Több mint valószínű, hogy a rabszolgaság kifinomult formájának a kifejlesztése a béke világában a társadalmi kontroll elengedhetetlen feltétele lesz. Tény, hogy meglepően kevés változtatás szükséges ahhoz, hogy a katonai fegyelmi szabályzat át legyen alakítva a szolgaságba taszítás eufémisztikus formájává; az első logikai lépés lenne az "univerzális" katonai szolgálat valamilyen formájának a bevezetése.

A véres játékok

A tanulmány megvizsgálja azokat a lehetőségeket, amelyek által a közönséget le lehet kötni olyan tartalmatlan, léha aktivitással, amely elvonja tőle az időt, hogy részt vegyen a politikai küzdelemben vagy az ellenállásban. Közönséges játékprogramok a médiumokban, pornográfia és a helyzetbohózatok fontos szerepet játszhatnak, de a véres játékprogramok tekinthetők a legtöbbet ígérő lehetőségnek valamennyi közül. A véres játékok olyan küzdősportok egyének vagy csapatok között, amelyek eléggé erőszakos természetűek ahhoz, hogy a nézők számára lehetővé tegyék frusztrációik (tevékenységük akadályozása miatti kellemetlen, bénító élményeik D. J.) másodkézből való kiélését. Ezeknek az eseményeknek minimum szenvedélyes csapatlojalitást kell gerjeszteniük a szurkolók részéről, és magukba kell foglalniuk a szereplők részéről a testi fájdalom és sérülés okozásának a lehetőségét. E célból még jobb, ha vérrontásra is sor kerül, és ha még a halál is lehetséges. Az átlagember betegesen csüng az erőszak és a vér látványán. Ha egy szálloda tetején megjelenik egy öngyilkosjelölt, akkor az összegyűlt tömeg ütemesen kiabálja: "Ugorj! Ugorj!". Az autók csaknem megállnak az autópályán, hogy megbámulják egy baleset áldozatait. Amikor a tanulók összeverekednek egy iskolaudvaron, nyomban nézők állják körül a verekedőket. A boksz-, rögbi- és hokimérkőzéseket, az autóversenyeket naponta közvetíti a televízió, lelkes szurkolók millióit vonzva, akik azonnal reagálnak minden veszélyes pillanatra, minden kemény ökölcsapásra, törött csontra, kiütésre, az elájult vagy esetleg meghalt versenyző elvitelére. Ily módon oldódik a "társadalommal szembeni" dühük, és átkerül a szembenálló csapatra. A római császárok pontosan ebből a célból hozták létre a cirkuszi játékokat, a gladiátorversenyeket, valamint a vadállatok által történő nyilvános kivégzéseket.

Elemezve a véres játékok lehetséges következményeit a "Jelentés az Iron Mountain-ból" megállapítja, hogy nincs a háborút megfelelően helyettesítő módszer. Kétségtelen, hogy az erőszakos sportok hasznos eltérítő eszközök, és ténylegesen lehetővé teszik az ürességből fakadó feszültség levezetését, a szenvedélyes csoportlojalitást, de hatásuk a nemzet pszichéjére nem hasonlítható a háborús hisztéria intenzitásához. Amíg nem sikerül jobb alternatívát találni, addig a világkormányzat létrehozását el kell halasztani azért, hogy a nemzetek háborút viselhessenek egymással szemben.

Találni egy hiteles, globális fenyegetést

Háború idején a legtöbb polgár panasz nélkül elfogadja alacsony életminőségét, és lojális marad a vezetőihez. A háború megfelelő helyettesítőjének ugyanezt a reakciót kell kiváltania. Éppen ezért olyan új ellenséget kell találni, amely az egész világot fenyegeti, és az ellenség általi fenyegetettségnek legalább olyan elrettentőnek kell lennie, mint magának a háborúnak. A Jelentés hangsúlyozza ezt a nézőpontot:

"Az elkötelezettséghez ok szükséges; az ok pedig megkíván egy ellenséget. Ez nyilvánvaló; a kritikus pont az, hogy az ellenség, amely meghatározza az okot, valóban félelmetes kell hogy legyen. Röviden szólva, az ellenség feltételezett hatalmának - méreteiben és komplexitásában - el kell érnie a társadalomét, hogy megfelelő elkötelezettséget tudjon kiváltani maga iránt. Ma természetesen ennek a hatalomnak példa nélkül állóan nagynak és félelmetesnek kell lennie."

Az első szempont egy ilyen megfelelő méretű fenyegetést jelentő globális ellenséggel szemben az volt, hogy nem kell reálisnak lennie. Egy reális fenyegetés természetesen jobb lenne, de egy kitalált fenyegetés is megfelelhet a célnak, feltéve, ha elég meggyőzőnek és reálisnak tűnik a tömegek számára. A közvélemény sokkal inkább hajlik arra, hogy higgyen a fikciókban, mint mások. A hiszékenység fontosabb, mint az igazság.

Megvizsgálták a szegénységet, mint egy lehetséges globális ellenséget, de elvetették, mert nem találták elég félelmetesnek. A világ legtöbb része máris szegénységben él. Csak azok tekintenék globális fenyegetésnek, akik még soha nem tapasztalták meg, mi a szegénység. Az emberiség többi része számára ez a mindennapi élet megszokott ténye.

Komoly figyelmet szenteltek annak az elképzelésnek, hogy a világűrből idegenek inváziót hajtanak végre a Földön. A jelentés megemlíti, hogy ebben az irányban már több kísérletet is végeztek. A közönség reagálása azonban nem volt eléggé kiszámítható, mert a fenyegetés nem volt eléggé "hiteles". Erről ezt írja a Jelentés:

"A háború politikai helyettesítését célzó erőfeszítések döntő problémája a hihetőség. Éppen ez volt az, amiért a világűr-versenyjavaslatok, amelyek nagyon jól megfeleltek volna a háború gazdasági helyettesítésére, kevésnek bizonyultak. A legambiciózusabb és legfantasztikusabb világűri projekt sem képes felidézni az emberekben a külső fenyegetettség érzését. Hevesen vitatták, hogy egy ilyen fenyegetés lenne a "társadalmi béke utolsó reménye", stb., amely egyesítené az emberiséget a más bolygókról érkező "űrlények" pusztító támadásával szemben. Lehetséges, hogy a "repülő csészealjakkal" kapcsolatos néhány nehezen megmagyarázható incidens az elmúlt években valójában ebben az irányban folytatott kísérletek voltak. Ha ez tényleg így van, akkor ezek a kísérletek aligha tekinthetők bátorítónak."

A Jelentést 1966-ban hozták nyilvánosságra, amikor idegenek, űrlények jelenléte még igen messzinek tűnt egy átlagember számára. A következő években azonban ez a felfogás változott. A lakosságnak egyre növekvő része már hisz abban, hogy bolygónkon túl is létezhetnek az értelmes élet formái, és ezek az űrlények figyelemmel kísérhetik a mi civilizációnkat. Nem az a kérdés, hogy ez a hit helyes vagy helytelen. A lényeg az, hogy a drámai találkozás, amelyet a televízió-hálózatok sugároznak, még akkor is - ha teljes egészében komputerekkel előállított grafikák, vagy az égre vetített lézersugarakkal előállított jelenségek - felhasználható arra, hogy a nemzetek pánikszerűen meneküljenek a világkormányzathoz, hogy az megvédje a Földet a világűri lények inváziójától. Ezzel szemben, ha ezek az űrlények békés szándékúak, akkor az alternatív forgatókönyv az lenne, hogy szükség van egy világkormányzat megalakítására, amely tárgyal az egyetemes emberiség nevében, és ez a világkormány képviseli őt a galaktikus federációban. Mindkét forgatókönyv ma sokkal hihetőbb lenne, mint amilyen volt 1966-ban.

A környezetszennyezési modell

A használható globális fenyegetés kreálására a végső pályázó a környezetszennyeződés volt. A tanulmány szerzői úgy vélték, ez lehet a legsikeresebb, mivel megfigyelhető feltételekhez lehet kapcsolni, olyanokhoz, mint a szmog vagy vízszennyeződés, más szavakkal ezt tényekkel lehet alátámasztani, és éppen ezért hihetőbb. Olyan jóslatokat lehet készíteni, amelyek Földünk végét vetítik elénk, amely legalább olyan szörnyűséges, mint az atomháború. Az ilyen előrejelzéseknek a pontossága nem fontos. Céljuk nem a tájékoztatás, hanem a megfélemlítés. Még az is szükségessé válhat, hogy szándékosan megmérgezzék a környezetet, hogy az előrejelzések még meggyőzőbbek legyenek, és hogy rá lehessen irányítani a közvélemény figyelmét az új ellenséggel szembeni harcra, amely félelmetesebb, mint egy másik nemzetből, vagy akár a világűrből érkező támadó. A tömegek hajlandóbbak elfogadni a csökkenő életszínvonalat, az adóemeléseket és az életükbe történő bürokratikus beavatkozásokat, ha azt annak az árnak tekintik, amit a "földanya megmentéséért" kell fizetni. Ha sikerül elültetni a lakosság tudatalattijában a környezetszennyezésből származó halál és pusztulás vízióját, akkor az ellene folytatott globális küzdelem valóban pótolhatja a háborút, mint kontrollmechanizmust.

Valóban ezt mondja a "Jelentés Iron Mountainből"? Valóban ezt írják a Jelentés készítői? Idézzük szavaikat:

"Amikor a háború hihető helyettesítését kell megoldanunk... a "pótellenségnek" olyannak kell lennie, amely a pusztulás azonnalibb, érezhetőbb és közvetlenebb veszélyével fenyeget. Ennek igazolnia kell a "vérdíj" megfizetését az emberi élet számos területén. Ebben a vonatkozásban az előbb jelzett lehetséges helyettesítő-veszélyek nem elégségesek. Egyetlen kivétel lehet, a környezetszennyeződési modell, ha a társadalmat fenyegető veszély valóban küszöbön álló. A fiktív modelleknek különösen meggyőzőeknek kell lenniük, amelyeket aláhúz az élet nem elhamarkodott, tényleges feláldozása... Elképzelhető például, hogy a környezet nagyméretű szennyeződése végső soron helyettesítheti a nukleáris fegyverek által okozott pusztulás lehetőségét, mint az emberi faj túlélését nyilvánvalóan fenyegető legnagyobb veszély. A levegő mérgezése, az élelmiszerek és az ivóvíz fő forrásainak a szennyeződése már előrehaladott állapotban van, és első pillantásra ígéretesnek tűnik ebben a vonatkozásban; olyan fenyegetést jelentenek, amely ellen csak társadalmi szinten és a politikai hatalom igénybevételével lehet védekezni...

Igaz az is, hogy a szennyeződés mértékét, ebből a célból, szelektíven növelni lehet... A környezetszennyeződés problémáját azonban olyan széleskörben népszerűsítették a közelmúltban, hogy valószínűtlennek látszik politikailag elfogadható módon végrehajtani egy olyan programot, amely a környezet szándékos szennyezését célozza.

Bármennyire is valószínűtlen, hogy az említettek közül kerül ki a lehetséges alternatív- ellenség, hangsúlyoznunk kell azonban, hogy találni kell egyet, amely elég nagy és hihető, ha a társadalmi békéhez való átmenetet a társadalom szétesése nélkül szeretnénk megvalósítani. Igen valószínű - megítélésünk szerint -, hogy egy ilyen fenyegetést ki kell találni."

A "Jelentés az Iron Mountainből" hitelessége

G. Edward Griffin a "The Creature from Jekyll Island" című, 1994-ben megjelent - hatalmas tényanyagra támaszkodó - könyvében (516-tól 536-ig terjedő oldalakon) így foglalja össze a "Report from the Iron Mountain" történetét:

"Maga a Jelentés azt állítja, hogy egy 15 tagú speciális tanulmányi csoport készítette, és tagjainak a személyazonosságát nem hozzák nyilvánosságra. A csoport egyik tagja azonban úgy érezte, hogy a Jelentés túlságosan fontos ahhoz, hogy titokban maradjon. Ez a kutató teljesen egyetértet a Jelentés konklúzióival, csupán abban különbözött többi társától, hogy véleménye szerint ezt a jelentést több embernek el kell olvasnia. Ez a kutató átadta az ő személyes példányát Leonard Lewinnek, egy jól ismert vezércikkírónak és írónak, aki megállapodott a Dial Press-szel, hogy az publikálni fogja. Ezt követően a Dell Publishing újranyomta a tanulmányt.

Mindez Johnson elnök kormányának az időszakában történt, és az elnök nemzetbiztonsági ügyekben illetékes speciális tanácsadója ekkor Walt Rostow volt, aki egyben a New York-i székhelyű Council on Foreign Relations-nak (CFR-nek) is a tagja. Walt Rostow azonnal bejelentette, hogy a Jelentés hamisítvány. Herman Kahn, a Hudson Institute igazgatója, a CFR tagja, ugyancsak azt mondotta, hogy a Jelentés nem hiteles. A Washington Post - amelynek a tulajdonosa és főszerkesztője Katharine Graham, a CFR tagja - szórakoztató szatírának nevezte a dokumentumot. A Time magazin, amelyet Henry Luce, ugyancsak a CFR tagja, alapított, ügyes kacsának nyilvánította a Jelentést. Ezt követően 1967. november 26-án Herschel McLandress (ez az írói álneve John Kenneth Galbraith-nek, a Harvard Egyetem világhírű professzorának) a Washington Post-ban részletes ismertetést közölt a Jelentésről. Galbraith, aki szintén a CFR tagja, kijelentette, hogy első kézből van tudomása a Jelentés hitelességéről, mert őt is meghívták, hogy vegyen részt annak elkészítésében. Noha ő nem lehetett tagja hivatalosan a kutatócsoportnak, azonban vele időről időre konzultáltak, és megkérték, hogy tartsa titokban ezt a projektet. Továbbá azt is elmondotta, hogy nem tartja bölcsnek a Jelentés publikálását, noha annak a következtetéseivel teljesen egyetért. Ezeket írta Galbraith:

"Személyi szavahihetőségemmel támasztom alá ennek a dokumentumnak a hitelességét, és kész vagyok tanúvallomást tenni konklúzióinak érvényességéről. Fenntartásaim csak arra vonatkoznak, hogy bölcs dolog volt-e nyilvánosságra hozni egy nyilvánvalóan felkészületlen publikum számára." Hat héttel később az Associated Press jelentette Londonból, hogy Galbraith még ennél is továbbment, és tréfálkozva bevallotta, hogy "ő is tagja volt a konspirációnak". Mindez azonban nem rendezte a kérdést. A következő nap Galbraith visszakozott. Amikor megkérdezték az ő "konspirációs" nyilatkozatáról, azt válaszolta:

"II. Károly óta először marasztalható el a Times a téves idézésben... Semmi sem tud eltéríteni attól a meggyőződésemtől, hogy azt vagy Dean Rusk, vagy pedig Mrs. Claire Booth Luce írta." A riportert, aki az eredeti interjút készítette, zavarba hozta ez a kijelentés, és további kutatást végzett. Hat nappal később ezt jelentette:

"A téves idézés olyan veszélyforrás, amelynek Galbraith professzor ki van téve. A Cambridge-i "Varsity" című újság legutóbbi kiadása idézi a következő magnószalagra rögzített párbeszédet:

Az interjú készítője: - Ismeri Ön a "Report from the Iron Mountain" készítőjének a személyazonosságát?

Galbraith: - Általánosságban véve én is tagja voltam a konspirációnak, de én magam nem vagyok a Jelentés szerzője. Én mindig azt feltételeztem, hogy a szerző ugyanaz a személy, aki a bevezetést írta - Mr. Lewin."

Amint látható, Galbraith legalább három alkalommal nyilvánosan megerősítette a Jelentés hitelességét, de tagadta, hogy azt ő írta volna. Nos, akkor ki írta? Leonard Lewin volt végül is a szerzője? 1967-ben azt mondotta, hogy nem. De 1972-ben már azt állította, hogy ő készítette a Jelentést. A New York Times Book Review rovatában így fogalmazza meg Lewin az álláspontját:

"Én írtam a Jelentést, annak teljes szövegét... Az volt a szándékom, hogy provokatív formában vessem fel a háború és a béke kérdéseit."

Néhány évvel ezt megelőzően William F. Buckley, a neves kolumnista (vezércikkíró), ugyancsak azt mondta a New York Times-nak, hogy ő a Jelentés szerzője. Igaz, hogy láthatóan rejtett gúnnyal tette ezt a kijelentést, de végül is kinek és mit higgyünk?"

G. Edward Griffinnel egyetértően mi is megállapíthatjuk, hogy ez a sok ellentmondás és mellébeszélés lényegében nem változtat semmin. Számunkra az a fontos, hogy akár egy think-tank tanulmány a Jelentés, akár egy politikai szatíra, hiteles magyarázatot ad a minket körülvevő valóságra. Tekintet nélkül az eredetére, az abban kifejtett elgondolások minden részletükben végrehajtásra kerülnek. Az egyetlen, amit tennünk kell, kézbe venni a Jelentést és a napi sajtót, s máris látni fogjuk, hogy az amerikai élet minden jelentős trendje megegyezik azzal a tervvel, amelyet a Jelentés körvonalaz. Így számos olyan dolog világossá válik, amely egyébként felfoghatatlan lenne: a külföldi segélyprogram, a pazarló költekezés, az amerikai ipar leépítése, a "Munkahadtestek", a "Békehadtestek", a fegyverzet-ellenőrzés, a federális szintű rendőrség, az FBI hatáskörének példa nélkül álló megnövelése, a szovjethatalom nyilvánvaló hanyatlása és a Szovjetunió felbomlása, az ENSZ-haderő, a leszerelés, a világbank, a világpénz, a nemzeti függetlenség feladása szerződéseken keresztül és a mesterségesen szított ökológiai hisztéria. A Jelentés pontos összefoglalása annak a tervnek, amely megformálta jelenünket. Ez a terv most már jövőnket alakítja. És nemcsak Amerika jövőjét.

A környezetvédelem, mint a háború helyettesítője

Egy egész könyvet igényelne annak a bizonyítása, hogy a környezetünk pusztulására vonatkozó jóslatok túlnyomó része eltúlzott és hamis "tudományos tanulmányokon" nyugszik. De könnyen lehet ilyen bizonyítékokat találni akkor is, ha valaki csupán azokat az adatokat és feltételezéseket vizsgálja meg, amelyeken ezek az előrejelzések alapulnak. Ennél fontosabb azonban az a kérdés, hogy az áltudományos kutatásokra alapozott, világvégét jósoló forgatókönyveket miért népszerűsíti kritikátlanul a CFR által ellenőrzött tömegtájékoztatás? További érdekes kérdés, hogy a radikális környezetvédő csoportok miért szállnak síkra szocialista elvekért és gazdaságellenes programokért, amelyeket bőkezűen pénzelnek a CFR által dominált alapítványok, bankok és korporációk, vagyis pontosan azok, akik látszatra a legnagyobb vesztesei lennének annak, ha ilyen programok megvalósulnának? A Jelentés választ ad ezekre a kérdésekre.

Azt is kifejtette, hogy ezekben a kérdésekben nem fontos az igazság. Csak az számít, hogy mit lehet elhitetni az emberekkel. A hiszékenység a kulcsszó és nem a valósághűség. A környezetszennyeződés valóban akkora, hogy hihetővé teszi bolygónk pusztulását valamikor a harmadik évezredben. Csupán a tömegtájékoztatás közreműködésére, és kellő mennyiségű ismétlésre van szükség. Ez a terv nyilvánvalóan működik. Az ipari nemzetek népeit dokumentumok, drámák, filmek, balladák, poémák, matricák, poszterek, menetelések, beszédek, szemináriumok, konferenciák és koncertek ezreivel vették tűz alá. Senki nem vonja kétségbe, hogy a Föld gazdasági életét, és az egyes nemzeteket komoly környezeti károk érték. Talán mindegy lenne, hogy bolygónk, amelyen élünk, beteg és haldoklik? - kérdezheti e sorok olvasója. Hogyan lehet akkor mindaz hamis, amit a tömegpropaganda terjeszt?

Miközben a környezetvédő mozgalmak követői Földünk pusztulásának a víziójával vannak elfoglalva, vessünk egy pillantást arra, hogy mit gondolnak a vezetők. Az első Föld Napját 1970. április 22-én, a Rio de Janeiro-ban tartott csúcstalálkozón határozták el, amelyen részt vettek a világ minden tájáról érkező környezetvédők és politikusok. Ezen a tanácskozáson széles körben terjesztettek egy könyvet, amely a Környezetvédelmi Kézikönyv címet viselte. A könyv fő mondanivalóját Richard A. Falk, a Princeton Egyetem professzora, a CFR tagja írta. Falk szerint négy, egymással összefüggő fenyegetés veszélyezteti planétánkat - a tömegpusztító háborúk, a túlnépesedés, a környezetszennyeződés és az erőforrások kimerülése. Ezután kijelentette:

"Mind a négy probléma közös oka az, hogy a szuverén államok képtelenek irányítani az emberiség ügyeit a XX. században."

A kézikönyv - hűen követve a CFR vonalát - felteszi a kérdést:

"Elfogadhatóak-e még a nemzetállamok, amikor képessé váltak arra, hogy egy délután leforgása alatt elpusztítsák egymást? ... Milyen árat hajlandók fizetni az emberek az emberiség tartósabb megszervezéséért - több adót, lemondást a nemzeti lobogóról, esetleg néhányat a nehezen megszerzett szabadságjogokból?"

1989-ben a CFR ellenőrzése alatt álló Washington Post megjelentetett egy cikket, amelyet George Kennan írt, és amelyben a következőket javasolja:

"Ehelyett nekünk egy olyan korszakra kell készülnünk, amelyben nem a Szovjetunió a nagy ellenség, hanem Földgolyónk - civilizált életet fenntartó - struktúrájának a gyors rosszabbodása."

1990. március 27-én a CFR által ellenőrzött New York Times-ban Michael Oppenheimer, CFR-tag, a következőket írta:

"A globális felmelegedés, az ózonréteg vékonyodása, az erdők pusztulása és a túlnépesedés az a négy lovas, amely a XXI. század apokalipszisében feltűnik... Amint a hidegháború lassan véget ér, a környezetvédelem válik a nemzetközi biztonság első számú problémájává."

Lester Brown, CFR-tag, aki a Worldwatch Institute (Világmegfigyelő Intézet) vezetője, az intézet évi jelentésében, amelynek címe "A világ helyzete 1991-ben", megállapította, hogy:

"A Földgolyónkért vívott küzdelem lép az ideológiai küzdelem helyébe, mint az új világrend meghatározó témája."

Az emberiség a célpont

A globális tervezők Római Klub néven ismert csoportja évente tesz közzé olyan a világ pusztulását megjósoló forgatókönyveket, amelyek a túlnépesedésre és az éhezésre hivatkoznak. A Római Klub tagsága nemzetközi, de pl. az amerikai tagok szinte kivétel nélkül a CFR ismert személyiségei. (Jimmy Carter, Harland Cleveland, Clairborne Pell, Sol Linowitz, és mások) A Római Klub a túlnépesedés problémájának a megoldására a születésszabályozás ellenőrzését, és ha szükséges, akkor az euthanaziát (vagyis a szabályozott halálbasegítést) ajánlja. Ez utóbbi a gyengéd, szépítgető elnevezése az öregek, betegek, gyengék, és természetesen az együttműködésre nem hajlandó, kényelmetlen személyek diszkrét eltávolítására az élők sorából. A Jelentés Iron Mountainból gondolatmenetét követve, a Római Klub is arra következtetésre jutott, hogy a világméretű környezeti katasztrófa veszélyének a felidézése alkalmas arra, hogy ellenség-helyettesítő funkciót lásson el a tömegek felsorakoztatására a globális elit programja mögé. A Római Klub Tanácsa által 1991-ben publikált "The First Global Revolution" (Az első globális forradalom) c. kötetben ez olvasható:

"Kutatva egy új ellenséget, amely egyesít minket, úgy találtuk, hogy a környezetszennyeződés, a globális felmelegedés, az édesvízhiány, és az éhínség megfelelne erre a célra... Mindezeket a veszélyeket az emberi beavatkozás okozza... Vagyis az igazi ellenség, maga az emberiség."

A szocialista teoretikusok mindig nagy figyelmet szenteltek a népesség növekedés ellenőrzésének. Ha a valódi ellenség maga az emberiség, amiként azt a Római Klub szakértői állítják, akkor bürokratikus eszközökkel magát az emberiséget kell ellenőrzés alá vonni. Bertrand Russel, a neves fábiánus szocialista, 1953-ban, New Yorkban megjelent, "The Impact of Science on Society" (A tudomány hatása a társadalomra) c. könyvének a 103-111 terjedő oldalain ezt így fogalmazta meg:

"Nem kívánom azt a látszatot kelteni, hogy a születésszabályozás az egyedüli módszer a népszaporulat megállítására... A háború, amint arra korábban már utaltam, eddig kiábrándítónak bizonyult ebben a vonatkozásban, de talán egy bakteriológiai háború eredményesebb lehet... Ha világméretű pestisjárványt lehetne okozni egyszer minden nemzedék életében, akkor a túlélők nyugodtan szaporodhatnának, nem okoznának túlnépesedést földünkön...

A tudományos világtársadalom nem lehet stabil, hacsak nem jön létre a világkormányzat... Szükséges lesz olyan módszereket találni, amelyek megakadályozzák a föld lakosságának a növekedését. Ha ezt nem háborúk, pestisjárványok és éhínség útján kívánjuk elérni, akkor egy nagyhatalmú nemzetközi hatóságra lesz szükség. Ennek a hatóságnak olyan arányban kell szétosztania a föld élelmiszer forrásait az egyes nemzetek lakói között, amely megfelel népességük egymáshoz viszonyított arányának a világhatóság megalakulásának az időpontjában. Ha ezt követően bármely nemzet megnövelné a lakosságát, erre hivatkozva nem részesülhetne több élelmiszerben. Ez igen erősen ösztönözne a népesség növekedésének a megakadályozására."

Ez világos beszéd. A simaszájú, jól-megfogalmazott "szocialisták" nem tréfálnak sem külföldön, sem nálunk. De néhány "környezetvédő sztárról" is elmondható ugyanez. Közéjük tartozott Jacques Cousteau, aki az "UNESCO Courir" 1991. novemberi számában a halálos rákbetegségről így nyilatkozott:

"Ki kellene küszöbölnünk a halálos betegségeket? Szép elgondolás, de hosszútávon talán nem hasznos. Nem szabadna megengednünk, hogy a betegségektől való rettegésünk veszélyeztesse az emberi faj jövőjét. Szörnyű kimondani: azért, hogy stabilizálhassuk a föld népességét, 350 ezer embertől kell megszabadulnunk naponta. Rettenetes ezt kijelenteni, de legalább annyira rossz nem szólni róla."

E sorok írója is meg van arról győződve, hogy a valódi környezetvédelemre most nagyobb szükség van, mint valaha, hiszen véges földünkön nem lehetséges semmilyen alrendszernek a végtelen növekedése, így az emberiség létszámának a végtelen növekedése sem. Mégsem fogadjuk el sem Russel, sem Cousteau, sem a CFR álláspontját. Ma még nem a népesség növekedése a fő probléma, hanem a pénzrendszerbe beépített kamatmechanizmus által hajszolt természetellenes gazdasági növekedés. Ezt az erőszakolt növekedést az időmúláshoz kapcsolt kamatfizetés ketyegő pokolgépe kényszeríti ki, azaz a pénzemberek kielégíthetetlen gazdagodási vágya, nem pedig a gazdaság és az ember természetes szükségleteinek a kielégítése. Ma minden ember felesleges, akinek a munkája nem elégséges a kamatjáradék, az adóterhek, az önköltség és a megélhetését biztosító nyereség egyidejű előteremtésére. Ezért válik a pénzuralom ránk kényszerítésével annyi ember hirtelen "feleslegessé", ezért van "túlnépesedés". Ha megszüntetnénk a pénzmonopolisták uzsoraelvonását, akkor megszűnne a munkanélküliség legfontosabb oka. Sokan végezhetnének újból értékes munkát önmaguk és a társadalom számára, akkor is, ha a kamatot már nem tudnák megtermelni a befektető pénzembereknek. Kiderülne, hogy a parazita kamatelvonás kiküszöbölése után már szükség van a munkájukra, az életükre, mert értékteremtő tevékenységük, - ha az esetleg szerény mértékű is, - de hasznos a társadalom számára. A pénzemberek által leírt milliónyi embertársunktól sem kellene - akár pestisjárvány útján is - megszabadítani földgolyónkat. A természet fellélegezhetne, időt kaphatna a regenerálódásra.

A multinacionális korporációs birodalmakat a pénzvagyontulajdonosok ellenőrzik, akiknek célja pénzük végtelen szaporítása, és a vele járó hatalom korlátlan növelése. ("A pénz lehet sok, vagy kevés, de elég sohasem.") Azért kell ellenállni a nemzetközi pénzkartell tulajdonában lévő világméretű korporációk korlátlan terjeszkedésének, és a környezetet pusztító tevékenységüknek, mert kizárólag a profit vezérli őket. Amikor egyre nagyobb pénzügyi kolosszusok jönnek létre, amikor a világméretű vállalatbirodalmak szinte minden korlát nélkül, gyorsított ütemben sajátíthatják ki maguknak Földfolyónkat, akkor ezzel szembe kell állítanunk azt, amit E. F. Schumacher "The Small is Beautiful" (A kicsi szép) c. világhírű könyvében már 1973-ban megfogalmazott. Vissza kell térni az emberi mértékekhez, a kicsihez, a természeteshez, vagy ahogy Silvio Gesell írta: a természetes gazdasági rendhez. Nem a gazdasági teljesítmény csökkentésére, hanem a pénzuralom által hajszolt természetellenes növekedés, és vissza nem fordítható környezetpusztítás megfékezésére van szükség. Ki kell cserélni a gazdasági tevékenység célját és módszereit. A pénzközpontú társadalomról át kell térni az emberközpontú társadalomra.

Mi természetes és mi nem?

Amikor különbséget teszünk természetes, és természetellenes gazdasági növekedés, valamint társadalmi fejlődés között, akkor elválasztjuk a manipulált környezetvédelmet a valódi környezetvédelemtől. Ehhez világosan látnunk kell, hogy a környezetvédelem nemes céljai is kiforgathatóak, és a világ pénzrendszerét kézbentartó elit bizonyíthatóan fel is használja ezt a mozgalmat a világ feletti uralmát beteljesítő Globális Unió létrehozására. Nem szabad azonban hagynunk, hogy a világ regulátorai a Föld iránti színlelt aggodalmukkal megtévesszenek minket. Ma már konkrét tényekkel bizonyítható, hogy a bolygónk megmentésére indított kampányuk mögött álságos szándék is meghúzódik. Igazi céljuk az emberiség előkészítése a globális-elit világuralmának az elfogadására. Többek között azért gyöngítik folyamatosan az ipari országok gazdasági erejét, mert az elősegíti ezen országok bevonását pénzuralmi rendszerüknek a globális-hálójába, és megkönnyíti a pénzkartell felettük gyakorolt uralmának a konszolidálását.

A "Report from the Iron Mountain"-ben ajánlott manipulált környezetvédelem a pénzelitnek az általa már hosszabb ideje előkészített atomenergia-ellenes kampányával kezdődött az 1970-es évek elején. Kibontakozása időben egybeesett az energia hirtelen megdrágulásával, a pénzkartell által elhatározott olajárrobbantással. Az atomenergia egyre hatékonyabbá és biztonságosabbá váló békés hasznosítása olcsó és bőséges energiaforrást jelenthetett volna mind az ipari országok, mind a fejlődő országok számára. Az olajárak négyszeresére emelése, különösen ez utóbbiakat sújtotta. Mivel bővülő energiafelhasználás nélkül nincs gazdasági növekedés, ezért az atomenergia felhasználás leállítása a pénzkartell által pénzelt és irányított zöld-mozgalommal, egyben a gazdasági növekedés végét is jelentette a 3. világ olajszegény országai számára. Az olajkonszerneket ellenőrző csoportoknak a manipulált zöld mozgalom beindításával sikerült kiiktatniuk a legveszélyesebb versenytársat, az olcsó atomenergiát és "még virágjában letörni az atomrózsát." Így tehát továbbra is az olaj maradt a világgazdaság kulcsfontosságú energiahordozója. Aki pedig ezt az energiaforrást kontrollálta, az az árakat is diktálhatta.

Az ökomozgalom irányítását az 1973. májusában, - a Wallenberg család birtokán, Saltsöbadenben, - tartott titkos Bilderberg-tanácskozás egyik résztvevője, Robert O. Anderson, az Atlantic Richfield Oil Company főnöke vette kézbe. Anderson vállalata és alapítványa sok millió dollárral finanszírozta azokat a szervezeteket, amelyek célja az atomenergia lejáratása és kikapcsolása volt. A több milliárdos befektetéssel alaposan előkészített és beindított német nukleáris energiaprogram is ennek az ökomanipulációnak esett áldozatául. A német "Zöldek" elvakultságát jól mutatja, hogy a Rajna másik oldalán, Franciaországban csaknem annyi atomerőmű van, mint a többi európai országban együttvéve. Ezeknek a betiltását sem a francia, sem a német "Zöldek" nem követelik. A szakemberek előtt közismert, hogy a 19 ma is működő német nukleáris erőmű a világ legbiztonságosabb atomerőművei közé tartozik, mégis ezeket kell felszámolni. Joschka Fischer szerint a legbiztonságosabb erőműre is rázuhanhat egy repülőgép, és akkor felrobbanhat. De miért csak német erőművekre zuhanhat repülőgép, és a sokkal több francia atomerőműre miért nem? Miért csak a német szennyeződés veszélyes, és miért nem a francia is? A francia erőművekből robbanás esetén felszálló gombafelhők talán illedelmesen meg fognak állni a Rajnánál, és nem lépik majd át a német-francia határt? Ezekre a kérdésekre eddig nem kaptunk választ a német "Zöldek"-től.

Természetesen nem környezetvédelemről van szó a német atomerőművek betiltásánál. A pénzkartell ősriválisa Németország, amely nemcsak méretei, ipari-technológiai kapacitása, de geopolitikai elhelyezkedése miatt is az Európai Unió súlypontja. Területileg ugyan meg lett kisebbítve, de ez az atomenergia és az informatika korszakában nem elégséges a tartós alávetéséhez. Ezt a pénzügyi, gazdasági szuverenitásától már megfosztott, politikailag kényszerpályára terelt országot, meg kell fosztani minden nukleárisipari hátterétől is, hogy még csak reménye se lehessen gazdasági és pénzügyi önállóságának a visszaszerzésére. A német atomerőművek felszámolásánál nem a környezetvédelem, hanem a német atomkutatás és nukleáris technológia ipari hátterének a megsemmisítése a cél, egy kemény versenytárs diszkvalifikálása. A másik cél az, hogy a külső energiaimporttól tegyék függővé Németországot, amely belső energiaforrások hiányában a "külföldi energia-csapok" elzárásával bármikor megbénítható. Ezek a létfontosságú energia-csapok pedig szilárdan a pénzkartell kezében vannak.

A "Zöldek" - baloldali demagógiájukkal - a pénzkartell más céljainak az elérésére is kiválóan alkalmasak. Így pl. álszent módon az emberi jogokra hivatkozva követelhetik a németekre ráerőszakolt kettősállampolgárságot. Ez elősegítheti, hogy Németország - versaillesi megcsonkítása ellenére - soknemzetiségű állam legyen, hogy ott is híg és eklektikus multikulturalizmus váltsa fel a nemzeti kultúrát, megfosztva ezt a tudatilag folytonosan bombázott társadalmat a gyökereitől, és a közös hagyományokban gyökerező kohéziójától. A kultúrák és értékrendszerek erőszakos összekeverése hatékonyan segíti az egyén önazonosságának a meggyöngülését, sőt elveszítését. Az ilyen fellazított tudatú egyedekből álló társadalom aztán könnyen gyúrható masszává válik a pénzelit kezében.

Visszatérve az 1973-ban Saltsöbadenben tartott Bilderberg-tanácskozásra, ott nemcsak a dollár megszilárdítását vették számításba, hanem azt is, hogy az milyen kihatással lesz a 3. világ életkörülményeire. Ezt bizonyítja az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsának egy 1975-ben készült dokumentuma, amely a "Memorandum 200" elnevezést viseli. Ez Henry Kissinger vezetésével készült, és az ő utasítására szigorúan titkos okmányként kellett kezelni. A "Memorandum 200" a világ népességének a csökkentését, vagyis a neomalthusianizmust, az Egyesült Államok történetében példa nélkül álló módon a hivatalos amerikai biztonságpolitika fontos céljának minősíti. Már tudjuk, hogy hasonló megállapítások találhatók azokban a jövőre vonatkozó tervezetekben is, amelyeket a new yorki "Council on Foreign Relations" /"Külföldi Kapcsolatok Tanácsa", a Bilderberg oligarchia zártkörű és nagybefolyású elit szervezete/ dolgozott ki az 1970-es években az 1980-as évekre vonatkozóan. Ezekben a tanulmányokban nyíltan megfogalmazzák, hogy a világgazdaság bizonyos mértékű "ellenőrzött dezintegrációja" legitim cél a 80-as években a túlnépesedés megfékezésére.

A jelen tanulmányban ismertetett két dokumentum azt is egyértelművé teszi, hogy nem az Egyesült Államok a vetélytársak nélküli "nagy óriás", "az egyedüli igazi világhatalom", amely a szovjet birodalom felbomlásával a világtörténelem középpontjába került. A meghatározó, a kizárólagos nagyhatalom ma az a világméretű magánpénzmonopólium és hálózata, amelynek tulajdonosai már 1913 óta kézbentartják Amerika egész gazdasági és politikai életét, miután megkaparintották pénzrendszerét a Federal Reserve System létrehozásával, amelynek nyolc magánbank (ebből öt Rotschild érdekeltségű) a tulajdonosa. Az Egyesült Államok monetáris hatalmának a kisajátításával a nagy ország fizikai és szellemi kapacitása is uralmuk alá került, és már régóta az ő uralmi céljaikat szolgálja a pénz világbirodalmának folyamatban lévő létrehozásánál. A pénzkartell eszközként használja a kontinensnyi hatalmat, - pénzét, hadseregét, gazdasági erejét, csúcstechnológiáját, népének szorgalmát és tehetségét, - hogy vele saját világuralmát megalapozza és fenntartsa. Sőt még Amerika megmaradt demokratikus hagyományainak és intézményeinek a vonzásából is hasznot húz ez a szervezett magánhatalom, amely a belülről meghódított ország segítségével rátette a kezét a nemzetközi kommunikációra, a tömegszórakoztatásra, és meghatározó tényezője lett a világszerte a terjesztett - a pénz egydimenziós értékrendszerét hordozó - primitív és manipulatív tömegkultúrának.

Az amerikai társadalom többségének azonban, a most ismertetett dokumentumokban foglalt rafinált módszerek, és az intenzív agymosás ellenére sincs elhivatottsága arra, hogy a pénzkartell és gépezete engedelmes eszköze legyen a tőle idegen világuralmi célok eléréséhez. Világosan látnunk kell, hogy az amerikai hegemónia nem más, mint a pénzkartell hegemóniája, amely egymáshoz kapcsolódó intézmények és eljárások összetett rendszerét jelenti. A magát Amerikának feltüntető nemzetközi pénzhatalom közvetett és látszólagos konszenzuson alapuló világhegemóniájának pedig az a funkciója, hogy fenntartsa a demokrácia látszatát, és elhomályosítsa a hatalom és befolyás terén a nemzetközi életben mutatkozó igen nagy különbségeket. Az amerikai zászlót lobogtató nemzetközi pénzkartell globális elsőbbsége szövetségek és koalíciók finom rendszerén nyugszik, és ezek szó szerint behálózzák bolygónkat. Ennek a félrevezető módon "amerikainak" nevezett rendszernek szerves összetevői a nemzetközi pénzkartell speciális feladatok ellátására létrehozott hálózatai. Az olyan "nemzetközi" pénzügyi szervezetek, mint pl. a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank, egyértelműen globális érdekeket képviselnek. Látszólag az Egyesült Államok, ténylegesen azonban az Amerikát is irányító nemzetközi pénzkartell hálózatának a befolyása alatt állnak.

Annak szemléltetésére, hogy a pénzuralomnak ez a rendszere mennyire életellenes, idézzünk egy budapesti hírt, amelyet Bencsik András, a Magyar Demokrata c. hetilap főszerkesztője hozott nyilvánosságra 1997 májusában és az Internet hálózatra is rátett:

"Február végén zártkörű tanácskozást tartott a budapesti Soros-egyetemen a Világbank. Az előadók elmondták, hogy elképzelésük szerint Magyarországon csak 8 millió lakosnak kellene élni. Ebből kétmillió u.n. narrow minded szakember legyen, a többi 6 milliónak pedig a hátteret kellene biztosítania. Az előadók úgy vélték, azokat a magyarokat, akik egy bizonyos szellemi szint fölé emelkedtek, ösztönözni kellene a kivándorlásra. A világbanki instruktorok üdvözölték ugyan a kormány oktatási és egészségügyi reformját, de hozzátették, véleményük szerint a kórházi ágyak számát tovább kell csökkenteni, a reform utáni állapot felére. Ezt követően - közölte egy oda meghívott, de a hallottakon felháborodott üzletember a Demokratával - egy 30 fős, még zártabb körű tanácskozásra került sor, ahol a jelenlévő pénzügyi és kormányzati emberekkel ismertették azt a forgatókönyvet, amit a továbbiakban követniük kell, s amit a Demokrata informátora szerint 30 évre titkosítottak."

Brzezinski stratégiai forgatókönyve

A nemzetközi pénzkartell - az Egyesült Államok felhasználásával - immáron az egész eurázsiai kontinens feletti uralom megszerzésére törekszik. Ez derül ki Zbigniew Brzezinskinek, a CFR és a Trilaterális Bizottság, azaz HÁLÓZAT egyik tekintélyes vezetőjének és teoretikusának, az 1999-ben Budapesten is megjelent "Nagy sakktábla" című könyvéből:

"Ma az Egyesült Államok - egy nem európai hatalom - élvez nemzetközi elsőbbséget, s foglal el közvetlen hatalmi pozíciót az eurázsiai kontinens három perifériáján, ahonnan erőteljes befolyást gyakorol az eurázsiai "szívtájék" államaira is. Azonban pontosan itt, a földgolyó legfontosabb játékterén, Eurázsiában jöhet létre valamikor egy olyan ország, amelyik képes lesz Amerikával (vagyis a nemzetközi pénzkartell globális hatalmával, D. J.) rivalizálni."

Brzezinski idézett könyvében szokatlan nyíltsággal fogalmazza meg a világközvélemény megtévesztése céljából Amerikaként ágáló pénzmonopolista elit birodalmi geostratégiájának három kulcsfontosságú tényezőjét: "elejét venni a vazallusok közti bárminemű paktálásnak, fenntartani a függő helyzetüket, megvédelmezni a szövetségeseket és elérni, hogy továbbra is szófogadóak legyenek. Végül pedig megakadályozni, hogy a barbárok szövetségre lépjenek egymással."

Ez nem a demokratikus amerikai társadalomnak, - az alapító atyák Amerikájának - a hallgató vagy elhallgattatott többségnek a hangja, hanem a rajta belülről győzedelmeskedett pénzdiktatúráé, az Amerika bőrébe bújt nemzetközi bankároké. A pénzuralom világrendjének gőgös oligarchiái ma már azt sem tartják szükségesnek, hogy finomkodva, diplomatikusan fejezzék ki magukat: a vazallust vazallusnak, a barbárt barbárnak, és a függő helyzetet függő helyzetnek nevezik. "A nagy sakktábla" szerzőjének világpolitikai forgatókönyve ugyanannak a hatalomnak a globális dimenziókban végiggondolt stratégiáját szolgálja, mint a "Csendes háború néma fegyverei" és a "Report from the Iron Mountain" készítőinek az amerikai társadalom leigázására kidolgozott javaslatai. Brzezinskinek, a pénzkartell nagyhatalmú szóvivőjének, már nem kell letitkosítania látleletét, arrogánsan őszinte lehet, hiszen a közvélemény már alig számít. A pénzuralom véleményhatalma pedig erősebb, mint valaha. Ki mer ezzel a világhatalommal szembeszállni? Ki meri megmondani, hogy a "király meztelen"? Ezt pozícióban lévő, vagy pozícióra törekvő politikus - karrierjének a kockáztatása nélkül - ma már egyik nyugati országban sem teheti meg. A pénzügyi-korporációs elit - a rendszer fő haszonélvezőjeként - természetesen nem érdekelt a változtatásban. Csak a pénzuralom szervezetét és működését megismerő és megértő, - cselekvési szabadságukkal még rendelkező - szabad polgároktól várható a megoldás, akik a tömegtájékoztatás folyamatos agymosása ellenére is meg tudták őrizni tisztánlátásukat.

Az egypártrendszer és a többpártrendszer kombinációja

A gyorsan cserélődő, négyévenként elmozdítható politikai elit - noha látszólag övé a hatalom - ki van szolgáltatva a le nem váltható pénzügyi és korporációs elitnek, a pénzkartell nemzetközi és hazai gépezetének, amelynek hatalma a pénz és a vagyon magántulajdonán alapul. A politikai vezetőréteg egy-egy csoportja rövid ideig van döntési helyzetben, pozíciója a bizonytalan kimenetelű választásoktól, és a pénzügyi elit támogatásától függ. Élesen szembenálló és gyakran összeegyeztethetetlen érdekek között kell lavíroznia. A pénzügyi és korporációs elittől eltérően nem gondolkodhat nagyívű stratégiában, nem dolgozhat ki hosszútávú terveket, mivel sorsa kiszámíthatatlan, ingatag tényezőktől függ.

Ma már nemcsak az Egyesült Államokban, Nagy Britanniában, vagy az Európai Unió más országaiban, hanem Magyarországon is az egypártrendszer és a többpártrendszer sajátos kombinációja működik. A politika nem látható szférájában a pénzügyi-korporációs elit egypártrendszere van hatalmon, míg a politika nyilvános terében a pénzügyi-korporációs elit által kiválasztott politikai-csoportok a többpártrendszer szabályai szerint rivalizálnak egymással. A hatalomgyakorlás egypárti alrendszerébe tartozik minden olyan kérdésnek az eldöntése, amely lényeges a pénzuralom rendszerének a fenntartásához és zavartalan működtetéséhez. Ezek közül a legfontosabb a magánpénzmonopólium kialakítása, a monetáris hatáskör - a pénz- és hitellevélkibocsátás, a kamat- és árfolyamszabályozás, adópolitika - teljes átengedése a pénzkartellnek, elsősorban a központi bank államtól való leválasztásával. Az egypárti politika kialakítását és érvényesítését ebben a rendszerben az amerikai CFR-hez és az angol RIIA-hoz hasonló szervezetek végzik el a főhatalmat birtokló pénzkartell számára. A jelek szerint e célból jött létre a Magyar Atlanti Tanács is, amely megalakulásától, 1992-től, kezdve szoros kapcsolatban áll a CFR-rel, (Council on Foreign Relations) vagyis a New Yorkban működő Külföldi Kapcsolatok Tanácsával. Az amerikai kutatók ezt az intézményt az Egyesült Államok leghatalmasabb szervezetének tekintik. A CFR politikai vezetőtestületeinek a döntéseit a Fehér Ház és a washingtoni Kongresszus is messzemenően figyelembe veszi. Az idei demokrata és republikánus elnökjelöltségre pályázók is a CFR által előzőleg kiválasztott, és jóváhagyott személyek.

Úgy tűnik, hazánkban is ez a modell intézményesül. A négyévenként megtartott választásokon a pénzügyi elitnek a különböző pártokból összeállított "A" és "B" csapata küzd a kormányzati pozíció elnyeréséért. Ezek a pártok csak másodrendű kérdésekben képviselhetnek eltérő nézeteket. A pénzelit számára lényeges kérdésekben egységes állásponton kell lenniük. A jelen tanulmányhoz mellékelt lista tartalmazza a Magyar Atlanti Tanács (MAT) tagjainak egy részét. A listából hiányzik a korporációs tagok, bankok, vállalatok, teljes felsorolása. (Többszöri próbálkozásunk ellenére sem sikerült megszerezni a nyilvános egyesületként bejegyzett MAT tagjainak a hivatalos névsorát, sem a MAT vezetőségétől, sem az egyesületi nyilvántartástól. Ismerjük viszont az elnökség tagjainak a nevét, és a tagok egy részben már elavult, nem teljes és nem hivatalos névsorát.) Hazánkban - a pénzuralom rendszerének fenntartása szempontjából fontos kérdésekben - ma is egypártrendszer, a kevésbé fontos kérdésekben pedig többpártrendszer van. A MAT-ban békésen együttműködő elit a politika nyilvános terében már kemény küzdelmet vív egymással a különböző pártok színeiben, de csak a pénzhatalom - véleményhatalom - által engedélyezett másodrendű, harmadrendű kérdésekről. A pénzhatalom érdekeinek közös kiszolgálása azonban nem csökkenti a politikai elit versengő csoportjai számára annak a jelentőségét, hogy melyik csoport tölthesse be a számos előnnyel járó kormányzati pozíciókat. A politika nyilvános terében folyó többpártrendszeri színjátéknak fontos szerepe van a politika nem látható terében gyakorolt pénzdiktatúra egypártrendszerének az álcázásában és a közvélemény felé történő demokratikus legitimálásában.

Egy lehetséges alternatíva: Összefogás a fennmaradásért

Felülről nem várható változás. Fordulatot csak alulról lehet kiharcolni. Ha majd lesz több százezer olyan szabad magyar polgár, aki kiismeri magát a kamatszedő pénzrendszeren, és az emberi társadalmat a természeti környezetével egyaránt pusztító uzsoracivilizáció működésén, akkor már nem lehet többé olyan választásokat tartani Magyarországon, hogy társadalmi bajaink legfontosabb okáról, a szegénységről, egy árva szó se essék. Ez a szegénység a jövedelmet folyamatosan kiszivattyúzó pénzrendszernek az egyenes következménye. A fentebb ismertetett amerikai dokumentumok bizonyítják, hogy a mellébeszélés, a valódi problémák elhallgatása és álproblémákkal való behelyettesítése, a pénzuralom elitjének tudatos és átgondolt stratégiája. Ma azért kell összefognunk, hogy a magyaroké maradhasson a magyar föld, hogy a demokratikusan választott magyar kormány rendelkezhessen ismét a monetáris jogokkal, amelyek a hatékony kormányzás elengedhetetlen feltétele, hogy a részvételi demokrácia váltsa fel a pénzhatalom által könnyen ellenőrizhető és manipulálható pártdemokráciát, hogy a magyar pénz ismét a nemzet alapvető fontosságú közintézményévé váljon és, hogy nyilvános legyen végre a közpénzek mozgására vonatkozó minden adat. Azért kell összefognunk, hogy magyarként és emberként is tisztességes életet élhessünk, és épségben adhassuk át otthonunkat, - ezt a csodálatos kék bolygót, - utódainknak.







A PÉNZOLIGARCHIA ÉS A KÖZPONTI BANKOK


"...a pénztőke hatalmasainak messzetekintő célja nem kevesebb, mint a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő világrendszerének a létrehozása, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon ellenőriznék összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak..."

Carrol Quigley történész, a washingtoni Georgetown Egyetem professzora, Clinton elnök tanára és mentora ("Tragédia és remény" 324. oldal, New York-London, 1965). /1/

Orbán Viktor miniszterelnök 2000. november 26-án bejelentette, hogy Járai Zsigmond pénzügyminisztert kérte fel a Magyar Nemzeti Bank elnöki tisztségére, aki Surányi György jelenlegi MNB elnök mandátumának lejártával 2001. márciusa után venné át a magyar monetáris politika irányítását. Járai a tisztség elfogadásához több feltételt is szabott, köztük a legfontosabb az, hogy az MNB törvény módosításával az Országgyűlés növelje tovább a központi bank már eddig is csaknem abszolútnak tekinthető függetlenségét. Az Európai Unió legutóbbi országjelentése ugyancsak szükségesnek tartja a nemzeti bank függetlenségének a további erősítését. Ezért - az EU kérésének eleget téve - a koalíció úgy változtatja meg a kétéves költségvetés egyik paragrafusával a jegybanki törvényt, hogy a központi bank szerepét betöltő MNB ne nyújthasson hitelt a költségvetésnek. Mivel a magánpézrendszerre való áttérést követően az MNB már nem tekinthető az állam bankjának, hanem magánellenőrzés alatt álló pénzintézetnek, ezért 1992 óta már nem adott hitelt az államnak. A bejelentett "új intézkedés" ezért csupán gesztus-értékűnek tekinthető. Orbán Viktor azt is megerősítette, hogy további megbeszélésekre kerül sor, és ezen megvitatják a központi bankról szóló törvény megváltoztatását is. Az Európai Unió szeretné, hogy az Állami Számvevőszék hatékonyabban ellenőrizhesse a jegybank tevékenységét, továbbá a jegybanktanács szerepét is felülvizsgálják.

Ez a hír arról szól, hogy a nemzetközi pénzoligarchia, és magyarországi gépezete tovább akarja erősíteni a legfontosabb gazdasági és politikai hatalom, vagyis a monetáris döntéshozatal felett gyakorolt monopóliumát. Akié a monetáris hatalom, ténylegesen az rendelkezik az országgal. A titokban hozott monetáris döntések legfontosabb következménye, hogy tíz év alatt a magyar társadalom összesített - belföldi és külföldi tartozása - megnégyszereződött. Ez minden évben mintegy 8 milliárd dollárt (2400 milliárd forintot) von el a magyar társadalomtól úgy, hogy az semmit sem kap érte cserébe. Ha a Magyarországra vonatkozó monetáris döntésekért a demokratikusan választott, legitim kormány felelne, és ha ezeket a döntéseket nem titkosítanák le alkotmányellenesen 20 évre, akkor világossá válna, hogy másfajta pénzkibocsátási, kamat- és árfolyam szabályozási, valamint közhitelezési politikával ennek az évi 2400 milliárd forintra rúgó összegnek a jelentős részét nem kellene átengedni a külföldi és belföldi pénzvagyontulajdonosoknak. Ez a fölösleges - és teljesen elhallgatott - jövedelemelvonás a magyar társadalom szegénységének az alapvető oka.

Ez a nagyarányú jövedelem átcsoportosítás a közellenőrzés alá visszahelyezett monetáris politikával elkerülhető lenne. Ugyanis semmilyen lényegi változást nem lehet elérni a magyar társadalom állapotában a monetáris politikának a választott demokratikus kormány hatáskörébe való visszaadása nélkül. A nemzeti önrendelkezési jog ma a pénzrendszerrel való rendelkezési joggal egyenlő, tehát az tekinthető a nemzeti szuverenitás hordozójának, aki a monetáris felségjogokat gyakorolja. A fiskális politika, - azaz az adózás és a költségvetés meghatározása az országgyűlés és a kormány által, - azért kevésbé fontos, mivel a fiskális döntések a monetáris politika függvényei, és teljesen alá vannak rendelve annak. A fiskális politika csupán a monetáris döntések által a társadalom számára meghagyott maradék pénz újraelosztását végzi el. A helyzet fonákságát jelzi, hogy az állam formailag leghatalmasabb embere, a miniszterelnök, most az ország jövőbeni ténylegesen leghatalmasabb emberével, a nemzetközi pénzhatalom magyarországi első számú megbízottjával egyezkedik, akit ugyan ő választott ki, de akinek aztán ki lesz szolgáltatva. A legfontosabb hatalom, amelytől a kormány mozgásszabadsága is függ, a monetáris monopóliummal rendelkező központi bank elnökének a kezében van, akinek érdemi döntéseit még ellenőrizni sem szabad a demokratikusan választott szerveknek. Az MNB állami ellenőrzése csak tevékenységének formális részére terjed ki. A miniszterelnök havi fizetése tudomásunk szerint nem éri el az egy millió forintot. De a formailag állami intézmény MNB, állami alkalmazott elnökének a fizetése - a kiszivárgott hírek szerint - havi több millió forintra rúg már évek óta. A fizetésbeli különbség hűen utal a hatalombeli különbségre is. Tudomásul kell vennünk, hogy a nemzetközi főhatalmat birtokló pénzoligarchia elsőszámú magyarországi helytartója - bizalmi embere - a központi bank mindenkori elnöke és nem a demokratikusan választott miniszterelnök.

Csak az Országgyűlés és a kormány tartozik politikai felelősséggel a döntéseiért, és csak e két testület tagjainak kell a választók elé állniuk négyévenként. Ezért nem az MNB függetlenségének a fokozására, hanem máris túlságosan nagy függetlenségnek a korlátozására lenne szükség azért, hogy a parlament és a kormány érdemben beleszólhasson a legfontosabb közügybe, a monetáris döntések meghozatalába. A központi bank abszolút függetlenségét a demokratikus állami testületektől azzal indokolják, hogy csak így biztosítható az infláció leküzdése és a pénz értékállóságának optimális megőrzése. Az Oxford és a Harvard Egyetem kutatói által 1999-ben lefolytatott tudományos felmérések adatai viszont azt erősítették meg, hogy egy országban annál nagyobb az infláció, minél függetlenebb a központi bankja. A pénzuralom jelenlegi rendszerében tehát nem a monetáris politikának a közellenőrzés alóli további kivonására van szükség. Ez a rendszer máris szélsőségesen kiegyensúlyozatlan, és ellensúly nélkül érvényesül benne a magánpénzvagyon túlhatalma. A de facto leprivatizált, kizárólag egy zártkörű kis csoport által irányított monetáris politika ellensúlyát a hatékony, az érdemi tevékenységet is ellenőrző állami felügyelet, és a kormány tartalmi beleszólása tudná csak biztosítani. A központi bank azonban csak a demokratikus közhatalomtól, és annak szerveitől független. De nagyon is függ a nemzetközi pénzoligarchiától és annak a magánintézményeitől, amelyek kizárólag a pénzvagyontulajdonosok további gazdagodását tartják szem előtt. A magánérdek szélsőséges érvényesülésének lehetne ellensúlya a kormány által érvényesített közérdek. Ehhez azonban a privát ellenőrzés alá került központi bank már amúgy is abszolútra növelt függetlenségének nem a fokozására, hanem ellenkezőleg - a közérdek érvényesítésével - annak erőteljes korlátozására lenne szükség. Ha jól értettük szavait, akkor pontosan a fordítottját kellene annak tenni, mint amit Orbán Viktor kormányfő bejelentett.

A nemzetközi pénzoligarchia által kisajátított magyarországi monetáris politikának meghatározó szerepe volt a magyar vállalatok, a gazdaság, a köztulajdont képező állami vagyon egészének a tudatos leértékelésében. Az MNB hitelezési és kamatszabályozási gyakorlata szándékosan csődhelyzetbe juttatott egyébként életképes vállalatokat, csupán azért, hogy a nemzetközi befektetők és hazai ügynökeik a tényleges értékük töredékéért vásárolhassák fel azokat. A magyar nemzet vagyonának a monetáris politika által levezényelt átjátszása a nemzetközi pénzoligarchia és hazai kiszolgálóik kezébe mára megtörtént. Ez a de facto privatizált MNB-nek évekig tartó, de egyszeri feladata volt. A magyar társadalom munkája eredményeként előálló nemzeti jövedelem mintegy 30%-nak a folyamatos átcsoportosítása az értéktermelőktől a spekuláns pénzvagyon tulajdonosaihoz - akik semmilyen értéket nem állítanak elő a társadalom számára - azonban ismétlődő feladat. A magánpénzmonopólium rendszere azért tudja évről-évre zavartalanul átcsoportosítani a társadalom által megtermelt érték jelentős részét a közvetítő közeggel, a pénzzel, spekuláló privilegizált csoporthoz, mivel a társadalom többsége - elsősorban a tömegtájékoztatás hiányos működése és manipulációja következtében - nem tudja, hogy a letitkosított monetáris politika milyen döntő szerepet játszik jövedelmének a folyamatos megcsapolásában, és ezen keresztül sorsának az alakulásában. A monetáris politikára vonatkozó kérdéseket fel sem teszik a nyomtatott és elektronikus tömegtájékoztatás szervilis közvéleményformálói. A pénzoligarchia akaratának megfelelően ez nem lehet társadalmi párbeszéd témája sem a politikai, sem a tájékoztatási elit számára. A politikai elit függő helyzetben van a főhatalmat birtokló pénzoligarchiától, és az a politikus, aki a monetáris kérdésekbe bele akar szólni, az a politikai karrierjét kockáztatja.

A monetáris hatalomért vívott küzdelem az Egyesült Államokban

A 19. század Amerikájában, amikor - kemény küzdelem árán és soha nem maradéktalanul - de azért még érvényesült a "nép kormánya, a nép által, a népért" elve, akkor még akadtak olyan tisztességes politikusok, akik nemcsak tisztában voltak az ellenőrzetlen pénzhatalom veszélyeivel, a monetáris döntések sorsdöntő fontosságával, hanem ezt meg is mondták a választópolgároknak. Abraham Lincoln, az Egyesült Államok tragikus sorsú 16. elnöke, aki tett is azért, hogy a pénz szervezett magánhatalma ne vegye át az uralmat a demokratikus állam felett, így foglalta össze véleményét a pénzhatalomról 1863-ban:

"A pénzhatalom béke idején élősködik a nemzeten, háborús időben pedig összeesküszik ellene. Despotikusabb, mint a monarchia, arcátlanabb, mint az autokrácia, és önzőbb, mint a bürokrácia. Olyan válság közeledtét látom a közeljövőben, amely megbénít, és arra kényszerít, hogy remegjek hazám biztonságáért. A korporációk kerülnek uralomra és a korrupció korszaka köszönt ránk. A pénzhatalom arra törekszik, hogy fenntartsa uralmát, kihasználva az emberek előítéleteit, egészen addig, amíg a gazdagság néhány kézben halmozódik fel, és a köztársaság elpusztul./2/

A rendszert változtató pénzügyi és politikai elit tagjai 1989-ben elsősorban azzal indokolták Magyarországon a társadalmi, politikai és gazdasági élet alapvető átalakítását, hogy a gazdaság stagnál, nem versenyképes, és roskadozik a 20 milliárd dollárnyira növekedett adósság terhei alatt. A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank által levezényelt reformok és az úgynevezett transzformációs visszaesés eredményeként az ország gazdasági teljesítménye az 1990-es években tartósan az 1989. évinek a 80%-ára csökkent. A 2000. év az, amikor Magyarországnak sikerült ismét elérnie az 1989. évi nemzeti össztermékének a szintjét. De ezt a gazdasági teljesítményt ma már nem 20 milliárd dollár adósság terheli, hanem ennek az összegnek a négyszerese. A Magyar Nemzeti Bank hivatalos adatai szerint az összkülföldi tartozás 2000. júniusában már elérte az 51 milliárd 576 millió eurót, /3/ amihez még hozzá kell számítani azt a belső államadósságot, amelynek az összege a kormány "Befektetés az új évezredbe" című kiadványa szerint meghaladja a 7370 milliárd forintot. /4/ Ha ezt a két összeget összeadjuk, az megközelíti a 80 milliárd dollárt, vagyis a 20. század végén a magyar gazdaságnak és társadalomnak mintegy 80 milliárd dollár összesített adósság terheit kell viselnie. Átlagos kamat- és profithozamot számolva ennek az adósságszolgálati terhei legalább évi 8 milliárd dollárra (2400 milliárd forintra) rúgnak. Tehát a washingtoni konszenzusnak elnevezett gazdasági program végrehajtása eredményeként Magyarországon olyan gazdasági, pénzügyi és társadalmi változások történtek, amelynek eredményeként - tízévi nagyarányú visszaesést követően -, az ország elérte ugyan az 1989. évi gazdasági teljesítményt, de eladósodása időközben a négyszeresére növekedett.

Felmerül a kérdés, hogy milyen gazdasági rendszer az, amely a reformnak nevezett sokkterápia eredményeként az országot nem kivezette az adósságfüggésből, hanem ezt a függőségét a négyszeresére fokozta? Mint már utaltunk rá, a magyar társadalom szegénységének és megoldhatatlan gazdasági gondjainak elsősorban ez a 80 milliárd dolláros - és évről-évre egyre növekvő - adósságtömeg az oka. Ezért kell megértenünk, hogy miként jött létre ez az adósság, hogyan növekedett négyszeresére a piaci reformoknak nevezett változtatások következményeként, az 1982-től fokozatosan, majd 1990-től felgyorsítva bevezetett magánpénzrendszer és magánpénzmonopólium következtében. Visszatekintve az elmúlt évtizedre úgy tűnik, hogy a rendszerváltoztatásra valójában a további eladósítás véget volt szüksége a pénzügyi internacionálénak. Egy elnéző tulajdonossal, az állammal, amely ráadásul nem is volt hatékony és ideológiája miatt túlságosan sok szociális kötelezettség vállalására kényszerült, már nem lehetett tovább fokozni az ország eladósítását, és kamatfizetés formájában még jobban megcsapolni a jövedelmét. De sok magántulajdonossal, a költséges szociális rendszer lebontásával, a termékszerkezet versenyképes átalakításával ez az adósságteher még a négyszeresére volt növelhető. Olyan exporttermékek termelésére kellett átállni, amelyeken elő lehetett állítani növekvő adósság kamatait a pénzoligarchiának, az adót az államnak, valamint a globálisan versenyképes profitot és önköltséget a multinacionális cégeknek. Ennek persze tömeges munkanélküliség, az ország teljesítményének a tartós visszaesése, valamint a magyar társadalom kétharmadának a példa nélkül álló elszegényedése lett a további következménye. Vagyis a piacgazdaság, a demokrácia és a szabadság szólamainak a hangoztatása közepette átvehette a főhatalmat a pénzoligarchia, végletesen kettéosztva szegényekre és gazdagokra a magyar társadalmat.

Mindezt a magánpénzmonopólium rendszerének a Magyarországra importálása tette lehetővé. Ennek a nemzetközi pénzoligarchia által ellenőrzött pénzrendszernek a legfontosabb intézményei az egyes államok központi bankjai. A központi bankok központi bankjainak a szerepét a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap tölti be. Negyediknek még meg kell említenünk az amerikai Federal Reserve System-et, az Egyesült Államok magánkézben lévő központi bankját, amely a világvaluta, a dollár kibocsátásával, ma már részben globális központi banknak is tekinthető.

A washingtoni konszenzus programjának és sokkterápiájának a végrehajtásában kulcsszerepet játszó központi bankok (nálunk a Magyar Nemzeti Bank) sorsdöntő szerepének a megértéséhez azonban vissza kell nyúlni egész röviden az alapokhoz. Mindenekelőtt azt kell megérteni, hogy az értéket előállító fizikai gazdaság működéséhez szükséges közvetítő közeg, a pénz, önmagában értéktelen jel. Semmilyen pénznek, beleértve a legfontosabb valutákat is, mint például a dollár, az euró, a jen, nincs semmilyen értéke. Ugyanakkor ez az önmagában értéktelen jel, a pénz, nélkülözhetetlen közvetítő közeg, ami nélkül egy modern gazdaság nem működhet. A központi bankokat azért hozta létre a nemzetközi pénzoligarchia, hogy a segítségükkel az államoktól elvegye, és a saját hatáskörébe vonja ennek a közvetítő közegnek a kibocsátását, és ezáltal az államok monetáris felségjogainak a gyakorlását saját privilégiumává tegye. Így a közpénzrendszert fokozatosan magánpénzrendszerré alakította át, és a monetáris közhatalmat pedig privatizálta, hogy a saját gazdagodása szolgálatába állíthassa.

Mi tehát a pénz?

Bármi szolgálhat pénz gyanánt, amely elfogadható a lakosság számára, mint a termékek és szolgáltatások cseréjét elősegítő közvetítő közeg. Az amerikai indiánok felfűzött kagylópénzt, az indiaiak fényes színezetű kagylókat, egyes szigetlakók a bálnák fogait, az inkák a kokain cserje leveleit, és Észak-Amerika első telepesei a dohányt használták erre a célra. De egyes Csendes óceáni népeknél a nagy kerek kövek, míg Európában a 2. világháború utáni Németországban a cigaretta és a tömény szesz töltötte be a közvetítő közeg, azaz a pénz szerepét.

A legnépszerűbb anyagok a pénzügyi közvetítésre a nemesfémek, elsősorban az arany és az ezüst. Ezeknek az anyagoknak pénzként való használata Kr. e. a 7. században kezdődött, és folytatódott a következő két és félezer éven át. Európában az aranyra és ezüstre beváltható papírpénz vált a leggyakoribb közvetítő közeggé a 18. században. A bank által adott és nemesfémet szimbolizáló papírjegy tulajdonosának garantálták, hogy bármikor beválthatja azt a helyi pénzváltónál, és átveheti természetben azt a mennyiségű aranyat és ezüstöt, amely a banknak erre a pénzjegyére rá volt írva. Ez a rendszer megkövetelte, hogy a forgalomban lévő papírpénz teljes értéke ne szárnyalja túl a letétbe helyezett nemesfémek teljes mennyiségét. Ez a kötöttség korlátozta a forgalomba levő pénz mennyiségének önkényes növekedését. Éppen ezért háború idején, amikor többletpénzre volt szükség, a hadseregek és a hadianyagok finanszírozására, a kormányok arra kényszerültek, hogy átmenetileg felfüggesszék a forgalomban lévő pénz mennyiségének az aranyhoz, illetve ezüsthöz való kötöttségét. Más szavakkal ez azt jelentette, hogy háború idején a papírpénzt nem lehetett beváltani nemesfémpénzre, és a kormányok a bankóprés működtetésével korlátlan mennyiségű - aranyfedezet nélküli - pénzt tudtak forgalomba hozni a háborús szükségletek finanszírozására. Ezt hívták "fiat money"- nak, vagyis olyan papír valutának, amely nem váltható be nemesfémre. Ez a papírpénz már csak azért tölthette be a közvetítőközeg, azaz a pénz szerepét, mert a kibocsátókormány kötelezővé tette elfogadását polgárai számára, illetve előírta számukra, hogy ezzel a pénzzel törlesszék köztartozásaikat. Vagyis háború idején a papírpénz, "legal tender", azaz kötelezően elfogadandó pénz volt, de nem lehetett nemesfémre becserélni.

Ez a fedezet nélküli pénz általában annyira volt szilárd, mint amennyire szilárd volt az az állam és kormány, amely ezt a papírpénzt kibocsátotta. Amíg megfelelő aranytartalék állt rendelkezésre és a reálgazdaság, azaz a fizikai árukat és a szükséges szolgáltatásokat előállító gazdaság jól működött, a fiat money szilárd maradt, még háborús időkben is. Ha egy ország megnyerte a háborút, akkor a kormány egyszerűen visszaállította a pénz aranyra történő beválthatóságát, azaz újra aranyalapra helyezte valutáját. Ez az átmenet rendszerint simán zajlott le. Ha egy ország viszont elveszítette a háborút, mint például Németország az első és a második világháborút, akkor papírpénze értéktelenné vált. Emiatt az egyes államok az európai forradalmak időszakában az 1789-től az első világháború végéig terjedő időszakban hol aranyalapú valutával rendelkeztek, hol megszüntették pénzük nemesfémre való átválthatóságát. Az első világháborút követően az európai országok visszaállították az aranyalapot, de ez az időszak nem sokáig tartott, mert az 1929-es nagy gazdasági válság megváltoztatta a helyzetet. A második világháború után jött létre az úgynevezett Bretton Woods-i rendszer, amely lényegében 1971-ig tartott, amikor is Nixon amerikai elnök megszüntette a dollár aranyra való beválthatóságát. Azóta a dollár is fedezet nélküli papírpénz, azaz fiat money. Ez lehetővé tette, hogy a dollárt kibocsátó magánbank, a Federal Reserve System, korlátlan mennyiségben bocsáthasson ki közvetítő közeget, ne csak az Egyesült Államok, hanem az egész világ gazdasága számára.

A Rothschild dinasztia és a jelenlegi pénzrendszer

Az állandósult fedezetlen papírpénz rendszere a francia forradalom után kezdett kifejlődni. A forradalmat követő terror rémségei és a nyomukban járó napóleoni háborúk, amelyek egészen 1815-ig, Napóleon végleges bukásáig tartottak, megfélemlítették az akkori Európa koronás főit is. Az állandó bizonytalanság veszélyeztette nemcsak trónjukat, de egész egzisztenciájukat. Ezért több király és herceg is készséggel vette igénybe egy felemelkedőben lévő frankfurti bankár dinasztia, a Rothschild család szolgálatait. A dinasztia alapítója Meyer Amschel Rothschild (élt 1744-től 1812-ig) elvállalta, hogy biztos helyre szállítja és megőrzi aranyukat és más nemesfém értékeiket. Meyer Rothschild pénzügyi sikereit részben a Thurn und Taxis hercegi család támogatásának köszönhette. Ez a milánói eredetű család, valamint Vilmos hesseni tartományi gróf, nagy szerepet játszottak a dinasztiaalapító pénzügyi tevékenységének az elősegítésében. Emellett azonban igen fontos szerepe volt a Rothschild dinasztia és a szabadkőműves páholyok kapcsolatának is. A Thurn und Taxis család egy olyan postai rendszert fejlesztett ki Közép-Európában, amely 1516-tól kezdődően fokozatosan vezető szerepre tett szert a földrészen. Ezért már I. Maximilián császár a német-római birodalom főpostamesterré nevezte ki a Thurn und Taxis család akkori fejét. Ez a rang a későbbiekben öröklődően megillette a család egyik tagját. Ezt a fontos pozíciót a 18. század végén Carl Anselm herceg töltötte be. Ő szakított a Thurn und Taxis család három évszázados hagyományával, miszerint nem nyúltak a bizalmas levelekhez, és megkezdődött a levelek elolvasása, mielőtt még kézbesítették azokat a címzetteknek. A herceg az így szerzett bizalmas információt megfelelő személyeknek jó pénzért átadta, és egyik legfontosabb vevője a dinasztiaalapító Mayer Amschel Rothschild volt. Ez utóbbi az elsők között ismerte fel, hogy milyen nagy fontossággal bír egy beruházó bankár részére, ha idejében pontos és bizalmas információkkal rendelkezik a legfontosabb eseményekről, különösen háború idején. Carl Anselm herceg tehát úgynevezett bennfentes információval látta el a Rothschild család fejét, aki viszont igen sikeresen fektette be a herceg pénzét. Ebben az időben még nem volt illegális a bennfentes információkkal való kereskedés, de már akkor is etikátlannak lehetett minősíteni. Miután ismertté vált, hogy Mayer Rothschild milyen sikeresen megnövelte Vilmos hesseni tartomány gróf, valamint a Thurn und Taxis hercegi család vagyonát, bemutatták II. Ferenc császárnak, a német-római birodalom utolsó uralkodójának. 1800 januárjában Mayer Rothschild a Habsburg császári udvar hivatalos képviselője lett, vagyis a történelemben először egy magánbankház vette át egy birodalom pénzügyeinek az intézését. Ezzel megszületett az a típusú központi bank, amely a mai napig kulcsszerepet játszik a világ pénzügyi életében. A 19. század a központi bankok létrejöttének a százada. Európa egyes államaiban a különböző intézményi és politikai feltételek ellenére a valutabanki, bankjegy-kibocsátási és tartalékbanki funkciókat ellátó központi bankok nagyjából azonos időben alakultak ki. A központi bankok gyökerei régebbi jegybankalapításokra nyúlnak vissza. Kevés kivételtől eltekintve az európai központi bankokat rendszerint nem olyan állami bankokként alapították, amelyek rendelkeztek a bankjegykibocsátás monopóliumával. Sokkal inkább közjogi részvénytársaságként, vagy a 19. század folyamán államilag privilegizált részvénybankként, amelynek elismerést kellett szereznie a konkuráló vidéki, azaz nem központi jegybankokkal szemben.

A legrégibb, ma is fennálló központi jegybankok a svéd Sveriges Riks bank, a Bank of England, valamint a Bank of Scotland. Ezek szintén rendelkeztek - noha csak korlátozott mértékben - bankjegy-kibocsátási joggal. Angliában azonban a Bank of England-é volt egyértelműen a vezető szerep. A 19. század végén már a legtöbb európai állam rendelkezett központi jegybankkal, csupán Svájc volt kivétel, amely csak 1907-ben alakította meg nemzeti bankját. Az Amerikai Egyesült Államok központi bankjának szerepét betöltő magánpénzintézet a Federal Reserve System, amely 100%-osan nyolc magánbank tulajdona, csak 1913-ban jött létre.

A magánellenőrzés alatt álló központi banki szerep jelentőségét felismerő Mayer Rothschild mondotta: "Engedjék meg, hogy ellenőrizhessem egy ország pénzrendszerét, hogy ki hozza törvényeit, már nem érdekel."/5/ Azért hogy királyi megbízóinak jobb szolgáltatást nyújthasson, Rothschild mind az öt fiát az akkori Európa öt pénzügyileg legfontosabb városába irányította. Amschel nevű fia vezette a frankfurti bankot, Solomon a bécsi központot, Nathan a londoni kirendeltséget, Carl-Colman a nápolyi bankot és Jacob-James, a legfiatalabb fiú, pedig a párizsi Rotschild bank élére került. Valamennyi Rothschild fiú létrehozta a központi banki rendszert abban az államban, amelyben tevékenykedett. Egyik legfontosabb pénzügyi tevékenységük volt kedvező kamatozású hitelek nyújtása a különböző kormányok számára.

A szabadkőművesség és az új pénzügyi rendszer kapcsolata

Noha Mayer Rothschild nem volt szabadkőműves, fiai azonban pénzügyi birodalmuk kiépítése érdekében már mind beléptek a különböző páholyokba. Ugyancsak szabadkőműves volt a dinasztiaalapító Mayer Rotschild főkönyvelője Sigmund Geisenheimer, akinek széles körű szabadkőműves kapcsolatai voltak egész Európában. Erről így ír Marvin Antelman a "To Eliminate the Opiate" (Megszüntetni a kábulatot) című, 1974-ben megjelent tanulmányában: "A Rothschildok igénybe vették főkönyvelőjük Sigmund Geisenheimer szolgálatait, akit viszont a berlini Itzig támogatott, valamint a Toleranz Illuminátus Páholy és a párizsi Grand Orient Páholy. Geisenheimer tagja volt a Mayenc szabadkőműves illuminátus páholynak és alapítója a frankfurti zsidó páholynak. A Rothschildok csak egy későbbi időpontban csatlakoztak ez utóbbi páholyhoz. Solomon Mayer Rothschild egy rövid ideig tagja volt, mielőtt Bécsbe költözött."/6/

Mayer Rothschild és Geisenheimer együttműködése óta a nemzetközi bankári tevékenység és a szabadkőműves oligarchia együttműködése összefonódik. Együttműködésük a mai napig tart a világ pénzügyi rendszerének kiépítésében és ellenőrzésében. Ma is még általános az a közhiedelem, hogy a központi bankok annak az államnak a tulajdonában vannak, amelynek a területén működnek. A valóság azonban az, hogy a pénzvagyon magánmonopóliumával rendelkező kislétszámú és zárt elit ellenőrzi a központi bankokat. Ez a zárt elit vagy úgy ellenőrzi a központi bankokat, hogy azok formailag állami tulajdonban vannak, de teljesen függetlenek, azaz a választott állami szervek nem szólhatnak bele érdemi tevékenységükbe, a monetáris politika irányításába, vagy úgy, hogy formailag is teljesen magántulajdonban vannak. Az elsőre példa a Magyar Nemzeti Bank, amely formailag állami tulajdonban van, de kizárólag saját maga intézi - a választott demokratikus kormánytól teljesen függetlenül - monetáris politikáját és érdemi döntéseibe egyetlen egy demokratikusan választott intézménynek, így az országgyűlésnek sincs beleszólása. A másikra jó példa az Egyesült Államok Federal Reserve System-je, amely - mint már utaltunk rá - nyolc magánbank tulajdonában van formailag is.

A pénzkibocsátás, az árfolyamok meghatározása, a kamatszabályozás, a hitelrendszer, az adott állam pénzügyi szuverenitásának a legfontosabb részei. A pénzügyi szuverenitás hordozói korábban az uralkodó dinasztiák, később a választott törvényhozó és kormányzó szervek monetáris hatalmukat az adott állam, az adott ország társadalma egészének az érdekében működtették. A központi bankokat azért kellett létrehozni, hogy az állami szuverenitás részét képező monetáris hatalmat el lehessen venni a közhatalomtól, azaz az államot képviselő uralkodóktól, parlamentektől és kormányoktól, és a befektető bankárok kizárólagos ellenőrzése alatt álló magánhatalommá lehessen átalakítani. A központi bank tehát az állam leprivatizált monetáris funkcióit egy privilegizált embercsoport magánérdeke szerint működteti. Központi bankok nélkül nem lehetne lecserélni a közpénzrendszert magánpénzrendszerre. Ezért a pénz szervezett magánhatalmának a kiépítéséhez döntő fontosságú volt a központi bankok magánellenőrzés alatt álló rendszerének a létrehozása és a nemzetközi pénzoligarchia érdekében való működtetése. Más szavakkal: a központi bankok révén lehet elérni azt, hogy egy szuverén állam többé ne bocsásson ki ingyenes közvetítő közeget saját gazdasági élete számára, hanem ezt a magánellenőrzés alatt álló központi bank tegye helyette. Így az állam kiadásainak (a költségvetésnek) a finanszírozása és a gazdasági élet közvetítő közeggel (hitelekkel) való ellátása, most már nagyhasznot hozó magántevékenységgé válik. A monetáris monopóliumhoz jutott elit ugyanis jelentős összegű kamatot szed magán-kibocsátású pénzéért az államtól, rákényszerítve, hogy ezt a kamatot fokozott adóztatással az állampolgáraitól szedje be. A pénzkibocsátás magán-monopóliummá változtatása arra kényszeríti az államot, hogy pénz helyett hitelleveleket bocsásson ki, és így finanszírozza tevékenységét. Ennek feleslegességét könnyű belátni, mert ha egy állam hiteleket vehet fel adóslevelekért cserébe, amelynek a fedezete az adott ország gazdasága és a beszedett adó, ugyanerre a fedezetre az állam saját maga is kibocsáthatna pénzt, amelyért viszont nem kellene neki kamatokat fizetnie. A központi bankok létezésének azonban pont az a célja, hogy az államokat eladósítsák, és soha véget nem érő kamatterhek viselésére kényszerítsék őket. A központi bankok lecserélik hitelpénzre, vagyis drága magánpénzre az olcsó közpénzt, és ez által a gazdasági élet bármely szereplője, aki rákényszerül a közvetítő közeg, a pénz használatára, most már csak úgy teheti meg, hogy egyben kamatot is kell fizetnie annak a zárt elitnek, amely pénzkibocsátási magánmonopóliuma révén ezt a hitelt nyújtotta neki. Amikor a központi bank veszi át a pénzkibocsátás monopóliumát, akkor ő hozza létre, teremti meg a semmiből a hitelpénzt, és bocsátja ki a reálgazdaság szereplőinek kamat fejében. Ezért minden központi bank kivétel nélkül a pénzoligarchia ellenőrzése alatt áll, annak érdekérvényesítő intézménye, és szükségszerűen nem a társadalom, hanem a pénzvagyonos szűk réteg érdekeit szolgálja.

Visszatérve a szabadkőművesség és a pénzoligarchia kapcsolatára, Angliában már a 18. században bevett gyakorlat volt, hogy a szabadkőműves irányítás alatt álló magánmonopóliumok nagy összegeket kölcsönöztek a brit kormánynak. A brit Kelet-Indiai Társaság már 1657-ben megkapta a kereskedelmi hajózás monopóliumát Cromwell Olivértől, nagyösszegű kölcsönök fejében. Ezek a kereskedők szinte kivétel nélkül az angol szabadkőművességhez tartoztak, és szó szerint körbehordozták földünkön az angol lobogót. Leszármazottaik együttműködtek Nathan Rothschilddal, a Rothschild dinasztia londoni központjának megalapítójával. A napóleoni háborúk idején együttesen látták el Európa uralkodóit hitelekkel, hadianyagokkal és kábítószerrel. A csempészetet az angol nagypáholyhoz tartozó szabadkőműves hálózat tette lehetővé.

A londoni Nathan, és a párizsi James bizonyult a két legsikeresebb Rothschild fiúnak, és eredményességük nagyrészt annak is tulajdonítható, hogy mindketten aktív szabadkőművesek voltak. Amikor James például megérkezett Párizsba, azonnal csatlakozott a francia nagypáholyhoz, és igen gyorsan elérte az ősi és elfogadott skót rítus szerinti harminchármas fokozatot. Később még visszatérünk arra, hogy milyen jelentőssé vált az a tény, hogy James 1841 és 1845 között hat párizsi szabadkőműves fesztiválon is részt vett. A Londonba küldött Rothschild fiú, Nathan, bizonyult a legnagyobb pénzügyi tehetségnek, és nemcsak megtartotta, de tovább is fejlesztette a csak néhány beavatott számára elérhető bennfentes információ alapján való kereskedést, amit még apjától tanult, E célból csatlakozott a londoni Emulation Páholyhoz már 1802 októberében. Ez a páholy hatékonyan segítette Nathan csempész tevékenységét, amelynek óriási szerepe volt az európai kontinensen tartózkodó angol haderő ellátásában a Napóleon által bevezetett kontinentális blokád idején. Ugyancsak szerepe volt ennek a páholynak abban is, hogy Nathan meg tudta szerezni az ellenőrzést a Bank of England fölött 1815 júniusában. A ma már közismert történet szerint a londoni tőzsde összeomlott, mert elterjedt az a hír, hogy Napóleon győzött a Waterloo-i csatában. Az értéküket vesztett consul részvényeket Nathan ügynökei révén rendkívül olcsón felvásárolta. Másnap, amikor a hír tévesnek bizonyult és kiderült, hogy Napóleon szenvedett vereséget, a részvények árai a tőzsdén példátlan magasságba szöktek. Nathan óriási profitra tett szert és ezzel az összeggel megszerezte egyik napról a másikra az ellenőrzést az angol központi bank felett. Nathan Rothschild pénzügyi zsenije eredményeként London lett a Rothschild ház pénzügyi központja. A dinasztia londoni házának azóta is minden leszármazottja csatlakozik az angol szabadkőművességhez. A mai napig senki nem léphetett az N. M. Rothschild and Sons szolgálatába a St. Swithin's Lane-nél, amíg nem bizonyította be, hogy képes a titoktartásra és előzőleg már csatlakozott az angol szabadkőművesség valamelyik páholyához. Martin Short "Inside The Brotherhood" (A testvériségen belül) című, 1989-ben megjelent könyvében megállapítja, hogy amíg valaki nem csatlakozik a szabadkőművességhez, addig nem dolgozhat egy londoni bankban. A Rothschild bank jelenlegi igazgatója, a szabadkőműves Michael Richardson, például öt éven át a királyi szabadkőműves kórház igazgató testületének az elnöke volt./7/

Ki a világ leggazdagabb embere?

Különböző amerikai lapok évenként összeállított listái szerint ma a világ leggazdagabb embere Bill Gates a Microsoft birodalom tulajdonosa, aki a legutóbbi közlés szerint 100 milliárd dollár vagyont mondhat magáénak. Mindez a vagyon azonban eltörpül a Rothschild dinasztia vagyonához képest. Ezt a vagyont a Mayer Amschel Rothschild által alapított "Family Trust" (családi alapítvány) birtokolja. Már említettük, hogy Mayer Rothschild azzal kezdte bankári tevékenységét, hogy meghatározott jutalék ellenében biztos helyre szállította a vele kapcsolatban álló uralkodók és gazdag arisztokraták aranyát és családi ékszereit a napóleoni háborúk idején. Rothschild előrelátóan nem fogadott el fedezetlen papírpénzt szolgálatai fejében. Ehelyett az elszállítandó arany és ezüst meghatározott százalékát kérte a szállítás és biztonságos őrzés díjaként. Ily módon hamarosan több arany és más nemesfém felett rendelkezett, mint maguk az uralkodók. A napóleoni háborúk elhúzódásával a koronás fők kincstárai kimerültek és egyre többet kellett kölcsönkérniük a Rothschild háztól azért, hogy folytathassák küzdelmüket Napóleon ellen. Ezek az uralkodók felhatalmazták Rothschildot, hogy saját bankjegyeket bocsáthasson ki, amely pénzből aztán nagyösszegű kölcsönöket vettek fel. Ez a pénzszerzési mód természetesen egyre nagyobb mértékben eladósította őket, mivel a rendszerbe beépített kamatmechanizmus révén az adósságszolgálati terhek egyre halmozódtak. Másképp már nem is tudták fizetni tartozásaikat a kölcsönző Rothschildoknak, csak fokozott adóztatással. Az öt Rothschild fivér közül Nathan húzott a legtöbb hasznot ebből a módszerből. Napóleon Waterloo-i vereségét megelőzően 1815-ben londoni bankjának a vagyona 3 millió dollár volt 1995-ös dollárárfolyamon számítva. Öt évvel később már hét és fél milliárd dollárra rúg az ellenőrzése alatt álló pénzvagyon. Ez a hatalmas növekedés nagyrészt abból a profitból származott, amelyet Nathan az 1815. júniusi tőzsdei összeomlásból nyert. A kutatók nem tudják megmondani, mennyi volt Nathan nettó pénzvagyona halála idején. Csupán megbecsülni tudják ezt az összeget, mivel a Rothschild családi alapítvány vagyonáról soha nem készült hivatalos leltár. A Rothschild ház tagjai nem öröklik a vagyont, és ezért örökösödési illetéket és adót sem fizetnek, ugyanezen okból nem kötelesek pontos vagyonleltárt sem készíteni. Mindenesetre az a valószínű, hogy Nathan nem tudta fenntartani a következő két évtized során vagyonának olyan ütemű növekedését, amelyre 1815-ben került sor. Ésszerű azt feltételezni, hogy meg tudta növelni a vagyonát évi 1%-kal. Ez azt jelenti, hogy 1836-ban bekövetkezett halálakor a londoni családi alapítvány értéke elérhette a 20 milliárd dollárt. (A vagyont mai értéken számított dollárban fejeztük ki.)

A párizsi Rothschild fiú James, szintén igen sikeres pénzembernek bizonyult. 1848-ban a párizsi Rothschild ház vagyonát 600 millió arany frankra becsülték. Ugyanekkor az összes többi párizsi bank együttes vagyona mindössze 362 millió frankot tett ki. Amikor James meghalt, 1868-ban nettó vagyonát amerikai dollárban 200 millióra becsülték. Nincs feljegyzett adat a frankfurti, bécsi és nápolyi Rothschild bankok vagyonáról. Az tény, hogy a rendelkezésükre álló pénzvagyon elég volt ahhoz, hogy hegemóniájuk legyen az adott ország pénz- és hitelpiacán. Az 1900-as évek elején oly nagyarányúvá növekedett a Rothschild ház együttes vagyona, hogy több szakértő becslése szerint is a Rothschildok ellenőrizték - közvetlenül vagy közvetve - az akkori világ teljes vagyonának mintegy a felét. Az első világháború folyamán a brit Rothschild család további százmilliárd dollárnyi összegre tett szert azáltal, hogy kölcsönöket nyújtott a háborúban szembenálló államoknak. 1925-re vagyonukat már 300 milliárd dollárra becsülték. 1940-re ez az összeg 500 milliárdra növekedett. Hogy fogalmat alkossunk ennek nagyságáról, ez az összeg akkor kétszerese volt az Egyesült Államok egész vagyonának. Ha évi 5%-os vagyonnövekedést veszünk figyelembe, akkor 1940-től 1995-ig a Rothschild vagyon 7000 milliárd dollárra növekedhetett. Ez csaknem kétszerese annak az adósságösszegnek, amit az Egyesült Államok 200 éves történetében felhalmozott. Ha 1995-től 2000-ig szintén csak évi 5%-os növekedést veszünk figyelembe, akkor a Rothschild család együttes vagyona ma 7400 milliárd dollár körül lehet. Az Egyesült Államok a világ leggazdagabb és egyben legeladósodottabb országa, vajon kinek tartozik az amerikai állam 7000 milliárd dollárral? (Ez azonban csak az állam adóssága, de az Egyesült Államok nem-állami szektora és maguk az állampolgárok is erőteljesen el vannak adósodva. Az ő együttes adósságuk összege további 14 000 milliárd dollárt tesz ki. Az állami és nem-állami adósság együttesen mintegy 21 ezer milliárd dollárra rúg 2000-ben Amerikában.) Ezzel a hatalmas összeggel az Egyesült Államok és a többi eladósodott állam a nemzetközi pénzoligarchiának tartozik, amelynek soraiban kiemelkedő szerepe van a szabadkőműves Rothschild háznak, és a közvetve általa ellenőrzött központi bankoknak, amelyek finanszírozták a világ globális eladósodását a második világháborút követően. A válasz megadását a címben feltett kérdésre, hogy ki ma a világ leggazdagabb embere, Bill Gates, vagy pedig a Rothschild-vagyon tulajdonosai, vagy valaki más, rábízzuk olvasóinkra.

A szabadkőműves vagyon centralizálása Svájcban

Napóleon első száműzetése idején Európa uralkodói Bécsben összeültek, hogy megvitassák azt a közös stratégiát, amely megakadályozhatja az európai államok köztársaságokká való átalakulását. Miközben a koronás fők átrajzolták a földrész térképét, Napóleon visszatért Elba szigetéről és további száz napig még Franciaország élén állott. Waterloo-i, és most már végérvényes vereségét követően Nagy-Britannia elérte, hogy a francia szabadkőművesség felszámolja tartósan azt a különleges kapcsolatot, amelyet az amerikai szabadkőművességgel kialakított. Az amerikai kontinens vonatkozásában egy új szövetség jött létre az angol és a francia nagypáholy bankárjai között. Ettől kezdve mindkettő együttműködött abban a mintegy száz évig tartó küzdelemben, amelynek a célja az volt, hogy az amerikai alkotmányban kizárólag a washingtoni törvényhozásnak fenntartott pénzügyi szuverenitást magáncélra kisajátítsa, és a nemzetközi pénzoligarchia ellenőrzése alá vonja az Egyesült Államok egész pénzügyi rendszerét és ezen belül bankrendszerét.

Ennek az új szabadkőműves szövetségnek a stratégiáját tartalmazta a bécsi kongresszus utolsó napirendi témája, amely azt tűzte ki célul, hogy a veszélyeztetett dinasztikus vagyonok védelmére alakítsák át Svájcot egy nagy bankká, amely bankhoz egy hadsereg is tartozik. A tengeri hatalom Anglia, amelytől távol álltak a csak szárazföldön megközelíthető Bécs félelmei, azért hogy megvédelmezze saját kereskedelmi és gyarmati érdekeit külföldön, kész volt hozzájárulni Svájc semlegességéhez. 1815. november 20-án Párizsban Franciaország, Ausztria, Nagy-Britannia, Portugália, Poroszország, Svédország és Oroszország garantálta ünnepélyesen Svájc semlegességét. A svájci határok azóta változatlanok maradtak.

A londoni hatalmi központ azonban mégiscsak megszabott egy nagyon fontos feltételt: a svájci szabadkőművességnek el kell szakadnia a francia központtól, és el kell fogadnia az angol szabadkőművesség alkotmányát. A svájci páholyok 1804-től, a francia császárság megalakulásától kezdődően, a francia Grand Orient fennhatósága alá tartoztak, és annak alkotmányát követték. Azért, hogy megvédelmezhessék a szabadkőműves pénzoligarchia financiális érdekeit mind Nagy-Britanniában, mind az európai földrészen, az angol szabadkőművesség az ellenőrzése alá kívánta vonni a svájci páholyokat, elsősorban hírszerzési célokból. Csupán egyetlen Grand Orient páholynak engedték meg, hogy tovább működhessen. A bécsi kongresszust követően London megkezdte a tizenöt svájci páholyból tizennégynek a fokozatos átvételét, és integrálta őket az angol nagypáholy rendszerébe. Ez a folyamat huszonnégy éven keresztül tartott. Csupán a genfi Grand Orient páholy működhetett tovább, amelyben számos nemzetközi konfliktus került megvitatásra és megoldásra. 1844 július 22-től 24-ig tartott együttes tanácskozásokon a tizennégy, angol fennhatóság alá került svájci nagypáholy létrehozta az Alpina Nagypáholyt Zürichben, abban a svájci városban, amely az európai és a brit szabadkőműves pénzoligarchiának a mai napig az egyik legfontosabb pénzügyi központja.

A szabadkőműves pénzoligarchia vagyonának a biztonságba helyezésével az öt Rothschild testvér megszilárdította szövetségét az Angliában és az európai kontinensen működő központi bankokkal. Szem előtt tartva apjuknak azt az elvét, hogy "engedjék meg, hogy én ellenőrizzem egy ország pénzét, az már nem számít, kik hozzák törvényeit", a monetáris politika eszközeivel hatékonyan befolyásolták az európai politikát a 19. század első felében. Ezen időszak alatt többször is kísérletet tettek egy ellenőrzésük alatt álló magán központi bank létrehozására az Egyesült Államokban. Ez a próbálkozásuk azonban mindenegyes alkalommal sikertelen maradt. Mire véget ért az amerikai polgárháború 1864-ben, a Rothschild dinasztia döntéshozói arra kényszerültek, hogy más bankár családok segítségével, tehát ügynökök és strómanok közreműködésével valósítsák meg céljukat: olyan ellenőrzésük alatt álló központi bank létesítését az Egyesült Államokban, amely lehetővé teszi az amerikai pénzügyi rendszer magánirányítás alá vételét. Ezért a Rothschild Ház megállapodott német versenytársával a Warburg Házzal, amely ennek alapján kidolgozta az amerikai központi bank létrehozásának a stratégiáját. Ennek egyik legfontosabb célja az volt, hogy a Rothschild név mellőzésével valósuljon meg a Rothschild dinasztia célja: egy ellenőrzésük alatt álló amerikai központi bank létesítése. A Warburg Ház azonban nemcsak a pénzügyek terén versengett a Rothschildokkal, de szabadkőművesként is riválisok voltak. A Warburg testvérek, úgy mint Max, Félix és Paul, Grand Orient szabadkőművesek voltak. Félix ezen túlmenően a Wall Street egyik vezető bankárjának Jacob Schiffnek a veje is volt. Schiff, aki maga is Grand Orient szabadkőműves volt, az amerikai polgárháború után vándorolt be az Egyesült Államokba. Jacob Schiff, aki ugyanabban a házban lakott Frankfurtban, ahol a Rothschildok, azért költözött át Amerikába, hogy részben megvásárolja és átvegye az irányítását az akkor már tekintélyes Kuhn, Loeb & Co nevű cégnek. A Rothschild Ház brit részlege ezzel egyidejűleg pénzelte az ügynökeként tevékenykedő J. P. Morgant, és a Rockefeller dinasztia megalapítóját John D. Rockefellert is. Félix Warburg már 1900-ban amerikai állampolgár lett, míg Paul Warburg, aki főállásban teljes munkaidejét egy amerikai központi bank létrehozásának szentelte, csak 1911-ben lett amerikai állampolgár. A Rothschild dinasztia hosszútávú stratégiája 1913 decemberében hozta meg gyümölcsét, amikor a washingtoni Kongresszus jóváhagyta a Federal Reserve Act-et. Ez a törvény az amerikai alkotmánnyal ellentétesen lehetővé teszi, hogy a Kongresszus átadja egy magánintézménynek a pénzkibocsátás, a kamat- és árfolyam szabályozás, azaz a monetáris jogkör egészét. A Kongresszus ezt alkotmányosan csak úgy tehette volna meg, ha előzőleg az alkotmányban szabályozott módon megváltoztatja az alkotmány szövegét. Ezt az úgynevezett amendment-eljárást azért nem folytatta le a pénzügyi oligarchia szolgálatába szegődött többség, mert igen hosszadalmas, és csaknem bizonyosan eredménytelen lett volna. Ezért a pénzoligarchia egyszerűbbnek találta az amerikai közvélemény félrevezetését és a törvényhozók egy részének a korrumpálását. A Rothschild és a Warburg dinasztiák által irányított nemzetközi pénzoligarchia végül is így tudta magánellenőrzése alá vonni az Egyesült Államok pénzrendszerét, és létrehozni a világ legnagyobb pénzügyi trösztjét, a Federal Reserve System-et. Ennek a százszázalékosan magántulajdonban lévő központi banknak nyolc magánbank a tulajdonosan, amely nyolc bank közül öt a Rothschild-ház érdekeltségéhez tartozik. A pénzrendszer útján az európai és a brit szabadkőművesek lehetőséget kaptak az amerikai politika befolyásolására és saját pénzügyi érdekeik fokozott érvényesítésére.

A központi bankok világrendszerének kiépülése

Egy központi bank elvileg azt a célt is szolgálhatja, hogy stabilizálja az adott ország gazdaságát a központosított hitelrendszer révén. Ha az adott ország törvényhozása ellenőrzi mind a monetáris, mind a fiskális politikát, akkor a központi bank a közpénzrendszer fenntartását és működtetését is szolgálhatja, és hatékonyan elősegítheti a fizikai vagy reálgazdaság optimális működését. Ha azonban egy ilyen központi bank magántulajdonban van, vagy formailag ugyan állami tulajdon, de abszolút függetlensége révén kizárólag a pénzoligarchia ellenőrzése alá kerül, akkor egy ilyen központi bank a magánpénzrendszert tartja fenn, és azt egy szűk elit magánérdekeinek megfelelően működteti.

Már 1815 őszén, amikor a Bécsi Kongresszus megkezdte tanácskozásait, a Rothschild dinasztia és kirendeltségei, szabadkőműves bankár szövetségeseikkel, már létrehozták a magántulajdonban lévő központi bankok egész rendszerét Európában. Az európai kontinensen azért volt viszonylag könnyű létrehozni a központi bankokat, mert a Rothschildoknak és szabadkőműveseknek csak az abszolút uralkodókkal kellett tárgyalniuk. Másrészt a napóleoni háborúk arra kényszerítették ezeket az uralkodókat, hogy felbéreljék az erre vállalkozó Rothschild-házat, hogy helyezze biztonságba mozgatható értékeiket. Az elhúzódó háborúk miatt Európa megingott helyzetű uralkodóit egyre több kölcsönt vettek fel a Rothschild-háztól, amely fokozatosan pénzügyileg erősebbé és gazdagabbá vált, mint akiknek a szolgálatában állott. A transznacionális pénzhatalommá vált Rothschild-ház szolgálataiért cserébe azt kérte ezektől a monarchiáktól, hogy tegyék lehetővé országaikban központi bankok létrehozását a pénzellátás stabilizálása érdekében. Meyer Amschel Rothschild javaslatára rendszerint egy császári vagy királyi rendeletet bocsátottak ki az adott országban egy magántulajdonban lévő központi bank engedélyezéséről.

Az Egyesült Államokban, amelynek az alapító atyák által alaposan átgondolt demokratikus alkotmánya volt, egy ilyen központi banknak a felállítása sokkal nehezebb feladatnak bizonyult. A történelem tanúsága szerint több mint egy évszázadig tartó erőfeszítésre, továbbá az angol és a francia szabadkőművesség szoros együttműködésére volt szükség ahhoz, hogy a Rothschild Ház megszerezhesse az Egyesült Államok pénzkibocsátása és pénzrendszere felett az ellenőrzést. A franciák 1815-ös waterlooi veresége biztosította London számára Párizs együttműködését. Az együttműködés során kibontakozó elképzelés az volt, hogy a két szabadkőművesség hálózata részt vesz egy olyan amerikai polgárháború előkészítésében, amely lehetővé tenné az Egyesült Államok felosztását, mivel az így létrejött utódállamok már könnyebben lennének ellenőrizhetők a pénzoligarchia által. Ez az elképzelés nemcsak valósággá vált, de e nagyívű stratégia megvalósulása során három amerikai elnök meggyilkolására is sor került. A sikerhez számos kulcsfontosságú amerikai törvényhozó lefizetésére és egy olyan kézben tartott személy elnöki székbe juttatására is szükség volt, aki késznek bizonyult az amerikai pénzrendszer privatizálásáról szóló törvény aláírására. A Federal Reserve Bank létrejöttével a pénzoligarchia képessé vált a pénzvagyon tulajdonosok vagyonának szinte korlátlan növelésére az amerikai nemzet rovására.

A már idézett Carroll Quigley történész professzor, a Georgetown, a Princeton és a Harvard Egyetem tanára "Tragedy and Hope" (Tragédia és Remény) című munkájában megállapítja, hogy a központi bankok nem az adott ország szükségletei és érdekei szerint működnek, hanem mindenek előtt a nemzetközi bankárok profitját tartják szem előtt. Ezt írja az említett könyv 62. oldalán: "Az elmúlt évszázad történelme tanúsítja, hogy a bankárok által a kormányoknak adott tanácsok következetesen a bankároknak voltak jók, de gyakran katasztrofálisnak bizonyultak a kormányok, a vállalkozók, és általában a lakosság számára. Ezeket a tanácsokat, ha szükséges, ki lehet kényszeríteni az árfolyamok, az arany áramlása, a leszámítolási arányok és a gazdasági tevékenység egészének a manipulálásával."/8/

A központi bankok és a bankrendszernek a hatalma, amely lehetővé teszi egész nemzetek sorsának a befolyásolását, a világsajtó vezető témája lett azt követően, hogy a londoni Midland Bank részvényesei 1924-ben tanácskoztak. A többi londoni bankhoz hasonlóan a Midland Banknak is van saját szabadkőműves páholya. Ez a páholy a Holden Lodge No. 2946. A Midland Bank 1924 januárjában tartott közgyűlésén a szónok a szabadkőműves Reginald McKenna, a Midland Bank igazgatótanácsának elnöke volt, aki korábban 1915-től 1916-ig Nagy-Britannia pénzügyminiszteri tisztségét is betöltötte. Idézzük a részvényeseknek tett kijelentését, amely megvilágítja, hogy milyen pénzügyi hatalommal rendelkeznek a szabadkőműves bankárok a kormányok felett az adott országok lakóinak hátrányára: "Attól tartok, hogy egy átlagember nem veszi szívesen, ha közöljük vele, hogy a bankoknak módjukban áll és élnek is ezzel a lehetőséggel, hogy pénzt bocsássanak ki... Akik ellenőrzik a hiteleket, azok irányítják az adott ország kormányát és tartják kézben népének sorsát."/9/

Az európai nemzetektől eltérően az Egyesült Államoknak egészen a 20. század kezdetéig sikerült megvédenie magát a pénzoligarchiától és megakadályozni, hogy kialakítsa az Egyesült Államokban is saját központi bankját és privatizálja az ország pénzrendszerét. A londoni központú szabadkőműves pénzoligarchia először 1791-ben tett kísérletet központi bank létrehozására az Egyesült Államokban. Ebben az évben az amerikai törvényhozás 24 évre szóló engedélyt adott a Bank of the United States-nek (Egyesült Államok Bankja), hogy központi bankként működjön, és részvényeit eladhassa. Az amerikai kormány megvásárolta a Bank részvényeinek a 20 százalékát, míg Mayer Rothschild lett a tulajdonosa a maradék 80 százalék túlnyomó többségének. 1811-ben, amikor a bank működési engedélyét meg kellett volna hosszabbítani, ezt a többi Amerikában működő állami bank megakadályozta és a Bank of the United States beszüntette működését. Charles Eliott Norton a Harvard Egyetem történész professzora kimutatta, hogy az 1812-es angol-amerikai háború nem volt más, mint az angol szabadkőműves oligarchiának a bosszúja, amiért az Egyesült Államok kivonta magát az oligarchia által létrehozott bankrendszerből. Norton szerint a háború csak akkor ért véget, amikor az amerikai kormány biztosította a londoni oligarchiát, hogy a központi bank ismét működhet. A nemzetközi bankrendszert irányító Bank of England élén ekkor Nathan Rothschild állott./10/

1816-ban az amerikai kongresszus újabb 20 évre szóló működési engedélyt bocsátott ki egy második Bank of the United States számára. 1829-ben Andrew Jackson az 1812-es háború egyik hőse lett az Egyesült Államok elnöke. Választási kampányában mindvégig támadta egy londoni típusú központi bank felállítását Amerikában. Jackson maga is szabadkőműves volt, de semmiképpen nem akarta, hogy az amerikai pénz brit ellenőrzés alá kerüljön. Figyelmét elkerülte, hogy a brit magánpénz-monopólium és bankrendszer, valamint az angol szabadkőművesség, egy és ugyanaz. 1833-ban Jackson utasította a pénzügyminisztert, hogy vonja ki a kormány pénzletéteit a központi bankból, és azokat helyezze el a tagállamok állami bankjaiban. Ennek az lett az igen figyelemreméltó következménye, hogy 1835 január 8-ára az amerikai kormány kifizette az államadósság utolsó részletét is. Így Andrew Jackson azóta is az egyetlen amerikai elnök, aki képes volt hazáját megszabadítani a fojtogató államadósságtól. Amikor 1836-ban az amerikai törvényhozás, amelyben akkor is ott voltak a londoni szabadkőműves pénzoligarchia lefizetett ügynökei, ismételten megújította a központi bank működési engedélyét, Jackson megvétózta azt. Az amerikai elnök nyíltan azzal vádolta a központi bankot, hogy beleavatkozik a politikába, mégpedig úgy, hogy igen kedvező feltételekkel nagyösszegű kölcsönöket nyújt a törvényhozás számos tagjának azért, hogy befolyásolja döntésüket. Jackson szerint ez egyenlő a kormány ellenőrzésére tett kísérlettel. Az elnöki vétó érvényben maradt és ezzel a népszerű tettével Jackson-nak sikerült újraválasztatnia magát. A következő amerikai elnök William Henry Harrison szabadkőműves-ellenes programmal került megválasztásra. 1841. március 4-én lépett hivatalba és egy hónappal később homályos körülmények között meghalt. Utána alelnöke, John Tyler, került az elnöki székbe, egy szabadkőműves fia, aki azonban maga nem tartozott a testvériséghez. Az Egyesült Államok történetében ez volt az első eset, amikor egy alelnök ily módon lesz elnök. Harrison halálát először heveny bélfertőzésnek tulajdonították, majd később felváltva tüdőgyulladásnak, illetve "epés mellhártya-gyulladásnak" ("bilious pleurisy"). A történelemkönyvek ma már csak azt írják, hogy Harrison tüdőgyulladásban halt meg. A Harvard Egyetemen szabadkőműves professzoroktól tanuló Frederick May, aki maga is tagja volt a rendnek, egyike volt azon orvosoknak, akik elintézték, hogy boncolásra ne kerüljön sor, és beható vizsgálat nélkül temessék el az 1812-es háború robusztus erejű hősét. Harrison halálát követően az amerikai törvényhozás, pontosabban a Kongresszus számos pénzéhes tagja keresztül vitte, hogy helyreállítsák a Bank of United States működését. Ezeket a törvényhozókat kezessé tette az a körülmény, hogy három olyan választási kampányon is keresztül kellett menniük, amelyet a bankárok nem pénzeltek. Tyler elnök követve elődjének Harrison-nak a kívánságát, megvétózta a Kongresszus által hozott törvényt. Ezt a vétót is jóváhagyta a Kongresszus minősített többsége. A londoni pénzoligarchia természetesen dühös volt, de nem engedhetett meg magának egy második háborút Amerikával, mivel éppen ekkor már érlelődőben volt az első ópium háború Kínával.

Terv Amerika kettéosztására

Nathan Rothschild 1836-ban - viszonylag fiatalon - 59 éves korában váratlanul elhunyt. A pénzoligarchia uralkodói jogara azonban nem Nathan 28 éves fiának Lionel-nek a kezébe került, hanem Nathan franciaországi testvére James, a párizsi központi bank feje lett az utóda. Amikor az amerikai Kongresszus érvényben tartotta Tyler elnök vétóját, a szabadkőműves Henry Palmerston brit külügyminiszter Párizshoz fordult segítségért. Palmerston a kormány tagjaként keményen dolgozott az angol szabadkőműves kábítószer lobby érdekében, és James Rothschild tudomására hozta: kész együttműködni a francia szabadkőművességgel, hogy az amerikai pénzrendszer feletti ellenőrzést csellel szerezzék meg. James Rothschild haladéktalanul javaslatot terjesztett elő a francia szabadkőművesség Legfelsőbb Tanácsához emlékeztetve annak pénzember tagjait, hogy milyen könnyedén tudták megnövelni vagyonukat a napóleoni háborúk idején. Miközben Európa és Nagy-Britannia számos részéről érkező vezető szabadkőművesek számára hat szabadkőműves fesztivált rendeztek Párizsban 1841 és 1845 között, a francia szabadkőművesség ugyancsak hat Legfelsőbb Tanácsi megbeszélést tartott. Ezeken megvitatták Amerika felosztásának lehetséges módozatait. Az itt először formát öltő terv került kivitelezésére az amerikai polgárháború kirobbantásával.

Az angol szabadkőművességnek szüksége volt az amerikai szabadkőművesek támogatására azért, hogy végre tudják hajtani tervüket Amerika pénzügyi gazdasági ellenőrzésének a megszerzésére. Ehhez azok az amerikai szabadkőművesek nyújthattak segítséget, akik politikai és ezoterikus-fiktív hatalom megszerzése érdekében készek voltak az amerikai nemzet érdekeinek az elárulására. A pénzoligarchia választása Caleb Cushing-ra és Albert Pike-ra esett. Pike volt az, aki számos más szabadkőműves támogatását megszerezte, köztük az olaszországi carbonari mozgalom vezetőjének, Giuseppe Mazzininak az együttműködését. Mazzini az olasz Grand Orient nagymestereként biztosította a forradalmi szellemet ahhoz a színlelő programhoz, amelyet a pénzoligarchia - - kialakult módszerei szerint - mindig beindít az eredeti, vagyis a valódi célját szolgáló program álcázására. A pénzoligarchia íratlan alkotmányának legfontosabb szabálya, hogy a nem beavatottak számára a szabadkőműves pénzoligarchia és hálózata nem is létezik, és aki ennek ellenkezőjét állítja, az csupán képzelődik és teljesen alaptalan "összeesküvési elméleteket" állít fel. A titkolódzás ugyanis a pénzoligarchia hatalmának egyik fundamentuma. Ezt a mindent átható titkolódzást azonban csak valódi céljainak az elhallgatásával, beindított stratégiai programjainak más álcázó programokkal való elfedésével tudja biztosítani. A pénzoligarchia a 19. század közepére már nem látott más lehetőséget az amerikai pénzrendszer kisajátítására, mint az Egyesült Államok felosztását. Ezt az igazi célját forradalmi mozgalom beindításával kellett álcázni. A színlelő program előkészítését Albert Pike, az amerikai skót rítusú szabadkőművesség déli illetékességű hálózatának a szuverén nagymestere, továbbá Caleb Cushing, az északi illetékességű szabadkőműves hálózat egyik vezetője vállalta. A déli lázadókat a londoni szabadkőműves bankárok finanszírozták. Az Uniót védelmező északiakat pedig a párizsi szabadkőműves bankárok. Az egyik csoport élén a londoni Rothschildok, a másik élén a párizsi Rothschildok álltak.

Giuseppe Mazzini a pénzoligarchia megbízásából 1851-ben kezdte meg a polgárháború előkészítését az észak-amerikai Egyesült Államokban. Első lépésként elhatározta olyan forradalmi csoportok létrehozását az országban, amelyek a rabszolgaság felszámolását helyezik a politikai közélet vitáinak a középpontjába. Mazzini legközelebbi munkatársát Adriano Lemmit (élt 1822-től 1896-ig) és az ekkor emigrációban élő nagy magyar politikust, Kossuth Lajost (élt 1802-től 1894-ig) bízta meg azzal, hogy szervezzék meg az Egyesült Államokban a "Young America" ("Fiatal Amerika") páholyokat. A pénzoligarchia valódi programját álcázó és céljait elfedő eme színlelő program koordináló központja a Cincinnati Lodge (páholy) No. 133 volt. Lemmi még 1851-ben visszatért Londonba, miközben Kossuth Lajos továbbra is az Egyesült Államokban maradt. Amint azt a történelemből tudjuk, Kossuth egy nagyszabású körutazás keretében számos szabadkőműves páholyt meglátogatott és segítséget nyújtott az amerikai szabadkőműves hierarchiának ahhoz, hogy hogyan toborozzon, szervezzen és képezzen ki fiatalokat a forradalmi mozgalomban való részvételre. A szabadkőműves dokumentumok tanúsága szerint Kossuth beszédet mondott az indianapolisi Center Lodge (páholy) No. 23-ban, majd látogatást tett a St. John's Lodge No. 1-ben, és 1852. május 10-én a Grand Lodge of Massachusetts-ben.

1852 választási év volt az Egyesült Államokban. A demokratapárti jelölő konvenció zsákutcába jutott, mert a vezető elnökségre pályázók nem tudtak egyezségre jutni a rabszolgaság kérdésében. Végül Franklin Pierce-t választották, mint kompromisszumos jelöltet, mert ellenezte az amerikai társadalmat megosztó erőteljes rabszolgaellenes agitációt. Kossuth, aki vendégként tartózkodott az Egyesült Államokban, felvette a kapcsolatot Franklin Pierce-szel és felajánlotta neki a "Young America" (Fiatal Amerika) mozgalom propaganda-szolgálatait. Az elnökjelölt Pierce legfőbb kampány-jelszava a megosztottság felszámolása, és az amerikai társadalom egységének a helyreállítása volt. Kossuth az elnökjelölt által szorgalmazott társadalmi egység melletti kiállásért azt kérte cserébe, hogy Pierce elnökként helyezze fontos politikai pozíciókba az általa megjelölt személyeket. Franklin Pierce, aki nem volt szabadkőműves, nem volt tisztában azzal, hogy a "Young America" mozgalom a szabadkőművesség irányítása alatt áll, és tagjait arra készítették fel, hogy az elnökválasztást követően fokozzák az amerikai társadalmat végletekig megoszló vitát a rabszolgaság kérdésében. Pierce ugyancsak nem volt tisztában azzal, hogy a Kossuth által átadott listán szereplők egyrészt szabadkőművesek, másrészt olyan szabadkőműves operatív személyek, akiknek megbízatása az Észak és a Dél közötti ellentét végsőkig való kiélezése, végül polgárháború kirobbantása. Azért, hogy ezt a feladatot hatékonyan végrehajtsák, szükséges volt, hogy Pierce kulcspozícióba helyezze őket. Pierce annyira elnök akart lenni, hogy elfogadta Kossuth ajánlatát. Giuseppe Mazzini maga is megerősíti, hogy Pierce hajlandó volt elfogadni Kossuth segítségét, valamint a szabadkőműves operatív személyek hálózatának a támogatását. Ezt írja Mazzini a naplójában: "Kossuth és én együttműködünk azokkal a német származású személyekkel (Young America) az Egyesült Államokban, az ő (Pierce) megválasztása érdekében olyan meghatározott feltételek között, amelyeket ő elfogadott. Ezekből a feltételekből már annyit teljesített, amennyi elegendő ahhoz, hogy a többit is teljesítse."/11/

Pierce megválasztása 1953-ban az Egyesült Államok 14. elnökévé, egy új forradalmi mozgalom beindítását is jelentette Amerikában. Pierce koalíciós elnökként mind déli ültetvényeseket, mind északi üzletembereket kinevezett kormány tagjává. Mazzini megjegyezte naplójában: "Csaknem valamennyi kinevezése olyan, amilyenre vágytunk."

Kossuth csak eszköz volt

Kossuth Lajos az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc vezetőjeként a pénzügyi szuverenitás nemzeti kézben tartásának a politikáját követte és a végsőkig ellenállt az Osztrák Nemzeti Banknak, - amely a Rothschild dinasztia bécsi ágának a magántulajdonában volt, - hogy pénzkibocsátási és hitelezési monopóliumát, és vele együtt kamatszedő magánpénzrendszerét Magyarországra is kiterjessze. Ez az országot már akkor adósságfüggésbe, és véget nem érően kamatjáradék fizetésére kényszerítette volna. Kossuth igaz magyar hazafiként keményen ellenállt ennek a törekvésnek, és az önálló magyar pénz kibocsátását választotta. A Kossuth-bankó rendkívül sikeresnek bizonyult, és döntően hozzájárult a szabadságharc sikereihez.

Kossuth a magyar forradalom és szabadságharc idején nem volt szabadkőműves. De mind az angolszász, mind a francia vezetésű szabadkőművesség rokonszenvezett személyével és politikájával, mivel a katolikus egyház egyik legfőbb támaszának számító Habsburg dinasztia ellen harcolt. A szabadkőművesség nem ismeri el Jézus isteni eredetét, tehát a keresztény vallás legalapvetőbb kérdésében eltérő az álláspontja. De ellensége a katolikus egyháznak a szabadkőművesség elődjének számító Templomos Lovagrend pápai felszámolása és vezetőinek kivégzése miatt is. A szabadkőművesek célja egy szekuláris világállam létrehozása, amelyben az uralkodó dinasztiáknak és a születési arisztokráciának át kell adniuk a főhatalmat a szabadkőműves pénzoligarchiának és az általa kiválasztott politikai vezetőrétegnek. A fiktív pénzdemokráciának ez a gondosan kiválasztott elitje aztán demokratikus technikákkal biztosítja a szabadkőműves pénzarisztokrácia autokratikus uralmát. A katolikus és a dinasztikus Habsburg birodalomnak tehát el kellett tűnnie, mivel két okból is útjában állott a szabadkőműves pénzoligarchia stratégiai célkitűzéseinek.

Miután csatlakozott az emigrációban a szabadkőművességhez, Kossuth tudta, hogy az osztrák birodalom halálra van ítélve, mert a nemzetközi szabadkőművesség meg akar szabadulni tőle. 1867. márciusában, a "Negyvenkilencz" c. lap hasábjain így ír erről a problémáról:

"...az osztrák sas átokterhes társasága gyengékké teszen, mert belerőnket megoszlatja, természetese barátainkat, sőt polgártársaink egy részét is, ellenségeinkké teszi; isolál (elszigetel) a világtól, elkülönít azoknak az érdekeitől, kikre különben számíthatnánk a veszély órájában, és nem hágy fel számunkra más dicsőséget, mint hogy mi legyünk a máglya, melyen az osztrák sas megégetik, - égve magunk is."

"...Mi nem, mint osztrák ellenségek, hanem mint osztrák bűnrészesek fogunk számba vétetni. Magyar légióról többé nem lesz szó, hanem lesz szó cseh, horvát, szerb, oláh légióról."

"Ha pedig (Ausztria) legyőzetik, sikertelen kísérlete a birodalmat szét fogja bomlasztani úgy, hogy a szerte omló romok súlya Magyarországot is eltemeti, mert a szétbomlásnál mi nem mint önálló tényezők jelenendünk meg, kikkel számolni kell: hanem mint préda, mellyel a győztesek rendelkezendnek."

"A világ az országgyűlés után ítél; 's azt hiszi, hogy a magyar nemzet testestől lelkestől szerelmes az osztrák uralomba, 's mert ezt hiszi, mint osztrák-barát fog nemzetünk számba vétetni, a legközelebbi európai válságnál 's így vétetvén számba belelöketik a sírba, melyet a történelem az osztrák dynastia számára ásott."/12/

Kossuth 1868. szeptember 12-én ezt írja Vukovics Sebőnek, aki 1849-ben igazságügyi miniszter volt:

"Az idők elmúltak édes Barátom midőn a dynastiák közössége a nép érdekek közösségének a hiányát pótolhatná. Austria elvész, a legelső crisisnél elvész; s Magyarország oly helyzetet teremtett magának, hogy vele együtt fog elveszni. Ha Magyarország önmagához hű marad, hivatva volt volna e felbomlás alkalmával, egy új alakulás támpontját képezni; - de így lovagjává szegődvén egy veszett ügynek, ezt lehetetlenné tette; a bomlasztó elemeket magától el, s oly irányba erőszakolta, mely mellett Ausztria kikerülhetetlen bukása Magyarországot is magával fogja rántani, ha a véletlen nem menti."/13/

A véletlen nem mentette meg Trianontól Magyarországot. Fejtő Ferenc a "Rekviem egy hajdanvolt birodalomért" c. munkájában meggyőzően bizonyítja, hogy a nemzetkőzi szabadkőművességnek sorsdöntő szerepe volt az első világháború ideológiai háborúvá történő átalakításában, valamint nemzetközi jogi elveket felrúgó versaillesi és trianoni diktátumok kikényszerítésében./14/

Kossuth csak Amerikában lett szabadkőműves és nem ért el magas fokozatot. Alappal feltételezhetjük, hogy a szabadkőműves pénzoligarchia akkor sem avatta be a legmagasabb rangú szabadkőművesek által ismert szupertitkos céljaiba, amikor az Egyesült Államokba küldte. A pénzoligarchiának csupán színlelő-programja magasztos céljainak a hirdetésében volt szüksége a köztiszteletben álló és kiváló szónok magyar politikusra. Maga a szabadkőművesség pedig csaknem hű tükre a nem szabadkőműves, profán világnak. Sokféle irányzata van, és számtalan belső ellentét feszíti. Soraiban ugyanúgy megtalálhatók a világ jobbításán fáradozó tisztességes emberek, mint látható világunkban. Kossuth igaz magyar hazafi és tisztességes ember volt, még akkor is, ha a láthatatlan hatalmak időnként eszközként használták titkos céljaik eléréséhez.

Az amerikai Észak és a Dél szabadkőművesei

Pierce elnök elsőként Caleb Cushing-ot (élt 1800-tól 1879-ig) nevezte ki az Egyesült Államok igazságügyi miniszterévé. Cushing nemcsak a szabadkőművesség északi illetékességű hálózata révén állt kapcsolatban az angol szabadkőművességgel, hanem a brit ópium kereskedelem révén is, mivel apja gazdag hajótulajdonos volt, unokatestvére, John Perkins Cushing, pedig résztvett a Kínával folytatott - jogellenesnek tekinthető - ópium kereskedelemben.

Caleb Cushing, aki a Newburyport-i St. John's Lodge (páholy) tagja volt, számos írásában támadta a rabszolgaságot. Az Egyesült Államok igazságügyi minisztereként ő volt a polgárháború legfőbb előkészítője. Első szabadkőműves megbízatása az volt, hogy George Peabody brit szabadkőműves bankártól (aki a londoni Rothschild-ház amerikai megbízottja volt) pénzt juttasson el a "Young America" tagjaihoz, akik az elnökválasztást követően egyre hangosabban követelték az Egyesült Államok felosztását. Az Angliában óriási bankvállalkozással rendelkező Peabody az, aki felfogadta szolgálatába az idősebb John Pierpont Morgan-t (élt 1837-től 1913-ig), hogy kezelje az Egyesült Államokba átutalt pénzalapokat. Peabody halálát követően Morgan átvette a pénzügyi vállalkozás irányítását, és székhelyét áttette Angliából az Egyesült Államokba. Itt Northern Securities néven működött tovább. 1869-ben Morgan Londonba utazott és formálisan is megállapodott a N. N. Rothschild Company-val, hogy képviselni fogja érdekeit az Egyesült Államokban. Amikor idősebb Morgan 1913-ban meghalt, akkor hasonló nevű fia vette át a Morgan pénzügyi érdekeltség irányítását. Peabody pénzügyi alapjait Londonban az ottani amerikai konzulátuson alkalmazásban lévő George Sanders kezelte, akit Pierce elnök nevezett ki erre a tisztségre. Sanders maga nem volt szabadkőműves, de lelkesedett a szabadkőműves forradalmakért és ezért londoni otthona az európai szabadkőműves forradalmárok egyik találkozóhelyévé vált.

Így pl. 1854. február 24-én Sanders a következő nagytekintélyű szabadkőműveseket látta vendégül otthonában: Giuseppe Mazzinit az olasz karbonárik főnökét, aki - több kutató állítása szerint - Adam Weishaupt halálát követően az Illuminátus Rend vezetője is lett. A vendégek között volt Giuseppe Garibaldi olasz tábornok, valamint a levert magyar szabadságharc vezére, Kossuth Lajos, továbbá Arnold Ruge, aki Marx Károllyal együtt a szerkesztője volt a Junges Deutschland nevű forradalmi magazinnak. Ott volt még Felice Orsine, Mazzini egyik terrorista ügynöke, valamint az orosz Alexander Herzen, aki az anarchista Mihail Bakunyint, az orosz anarchisták későbbi vezérét szervezte be Mazzininak a "Fiatal Oroszország" mozgalmába. Jelen volt még ugyanezen a találkozón az Egyesült Államok akkori londoni nagykövete, a szabadkőműves James Buchanan, akit a pénzoligarchia már ekkor kiválasztott az Egyesült Államok következő elnökévé. A történészek eddig nem tudták bizonyítékokkal alátámasztani, hogy mi volt ennek a találkozónak az igazi természete, célja, és milyen témák kerültek itt megvitatásra. A kérdés kutatói a mai napig csak az utóbb bekövetkezett eseményekről próbálnak a tanácskozás témájára visszakövetkeztetni. Az egyik központi kérdés - nagy valószínűséggel - a hamarosan kirobbanó amerikai polgárháború lehetett.

Ezt az is alátámasztja, hogy a nyolc jelenlévő közül öt személy közvetlenül is részt vett a déliek lázadásának az előkészítésében. Sanders maga hírszerző hálózatot működtetett a déli konföderációban a polgárháború ideje alatt. A háború után Sanders és kanadai kémjei gyanúba keveredtek, mert állítólag közreműködtek az Abraham Lincoln elleni merénylet előkészítésében. Később ezeket a vádakat elejtették, de Sanders menekültként egyik helyről a másikra vándorolt, és ez továbbra is gyanússá tette személyét. Tény viszont, hogy a "Young America" mozgalom rabszolgaság ellen fellépő abolicionistáit Sanders, Peabody, Morgan és Caleb Cushing finanszírozta abból a célból, hogy kirobbantsák a polgárháborút. Sanders volt az, aki átutalta Peabody pénzeszközeit Morgannak, Morgan pedig továbbadta Cushingnak. Egyidejűleg Cushing előkészítette a skót rítusú szabadkőművesség déli illetékességű hálózatának a brit ellenőrzés alá helyezését. Ez azért nagy teljesítmény, mert a szabadkőművességnek ez a hálózata eredetileg a francia szabadkőművességtől kapta meg az alkotmányát és annak irányítása alatt működött. E feladat végrehajtására Albert Pike-ot választották ki.

Pike az 1820-as években lett Cushing szabadkőműves protezsáltja, amikor még iskolaigazgató volt szülővárosában, a Massachusetts állambeli Newburyport-ban. 1853. március 20-án, két héttel rá, hogy Cushing megkapta igazságügyi miniszterré való kinevezését, üzenetet küldött Pike-nak, aki akkor az Arkansas állambeli Little Rock-ban élt, hogy menjen Charleston-ba. Pike itt, Dél-Carolina államban kapta meg a magasabb szabadkőműves fokozatokat egészen a 4-től a 32. fokozatig és nem mástól, mint a híres Albert Gallatin Mackey-től, aki a szabadkőművesség egyik legtekintélyesebb vezetője és történetírója volt. Ezt követően Mackey látta el instrukciókkal Pike-ot, aki 1857-ben New Orleans-ban kapta meg a 33-as fokozatot és már 1859-ben ő lett a skót rítusú szabadkőművességnek az Egyesült Államok Déli Területein illetékes Legfőbb Tanácsának a Szuverén Nagymestere. Így az északi szabadkőművesség, amely az angol szabadkőművesség fennhatósága alá tartozott, az ellenőrzése alá vonhatta riválisát. A szabadkőművesség északi illetékességű hálózatát a brit hírszerzés számára dolgozó J. J. Gourgas (élt 1777-től 1865-ig) 33-as fokozatú szabadkőműves irányította. Gourgas a maga hálózatát a 19. század kezdetén hozta létre a brit hírszerzés helyi központjaként. 1813 nyarán, amikor Gourgas szervezetét véletlenül felfedezték a déli hálózat tagjai, akkor közölte velük: "Az Egyesült Államok nagy páholyainak az angliai szimbolikus nagy páholy nyomdokait kell követniük, és óvakodniuk kell, hogy külföldi kapcsolatok és levelezések révén ne váljanak előbb-utóbb franciabaráttá."/15/ Noha a déli illetékességű szabadkőművesség tudatában volt, hogy az északi brit fennhatóság alá tartozik, Gourgas engedélyt kapott arra, hogy az Ohio és a Mississippi folyóktól északra és keletre is tevékenykedhessen. Ma ezt a szabadkőműves hálózatot szokás "Eastern Establishment"-nek, "Keleti Hálózatnak" nevezni.

1854-ben Gourgas segítette a szabadkőműves Killian Van Rensselaer-t Cincinnati-ban létrehozni a "Knights of the Golden Circle" (az "Aranykör Lovagjai") című szabadkőműves frontszervezetet. A "Knights of the Golden Circle" megalakulása után nyomban beolvasztotta magába a "Young America" tagjait, és ez vált a későbbiekben a szakadár déli konföderáció hadseregének az elődszervezetévé. A Golden Circle lovagjai az amerikai Ohio, Indiana és Illinois államokon keresztül haladtak, majd pedig a Mississippi folyó mentén elérték a Mexikói-öblöt déli irányban, keleti irányban pedig Maryland és Virginia államot. Délre és keletre nyomulásuk során "váraknak" nevezett rezidenciákat hoztak létre, és folyamatosan toborozták az önkénteseket. Így pl. a szabadkőműves John Quitman Jacksonban nyitott egy ilyen várnak nevezett kirendeltséget Mississippi államban. Albert Pike pedig New Orleansban. Ez az a város, amelyen keresztül aztán Guiseppe Mazzininak a maffiája behatol az Egyesült Államokba a polgárháborút követő időszakban. (A mafia mozaikszó a következő olasz kifejezésből származik: Mazzini autorizza furti, incendi e attentati, magyarul: Mazzini feljogosít a rablásra, gyújtogatásra és a merényletre.)

Az egyik ilyen frissen beszervezett személy, akit beavattak a "Knights of the Golden Circle" tagjai sorába, a szabadkőműves P.T. Beauregard tábornok volt, aki a West Point katonai akadémián végzett és Louisiana állam politikai vezetőjének, a szabadkőműves John Slidell-nek volt a sógora. A történelemkönyvek tanúsága szerint Beauregard-nak tulajdonítják a polgárháború kirobbantását, mivel 1861-ben a Fort Sumter erőd ellen indított meglepetésszerű támadást ő indította el. De még jóval a Fort Sumter-i támadást megelőzően Caleb Cushing már felismerte, hogy földrajzilag túlságosan messze van egymástól a rabszolgaellenes Észak és a rabszolgapárti Dél ahhoz, hogy polgárháborút kezdjen a rabszolgaság kérdésében fennálló ellentét miatt. Ellenségeskedést kellett szítani egymás közvetlen közelében lévő szomszédok között, mielőtt kitörhet egy országos szintű háború. Egy ilyen ellenséges szembenállás létrehozására alkalmas eszköznek bizonyult a "Kansas-Nebraska Act". Ez a törvény, amelyet Pierce elnök idejében elfogadott az amerikai törvényhozás, előírta, hogy a Nebraska Territory-nak nevezett közigazgatási egységet fel kell osztani két önálló Kansas-i és Nebraska-i területre. Ezeknek a lakói aztán önállóan eldönthették, vajon megengedik-e területükön a rabszolgaságot vagy sem. A törvény elfogadásával pontosan azt történt, amire kitervelői és elfogadtatói előre számoltak. Gyújtogatások és gyilkosságok által kísért zavargásokra került sor, amelyeket nagyrészt a rabszolgaság párti Missouri lakosok rendeztek. Ezt a fehér abolicionisták, vagyis azok, akik ellenezték a rabszolgaságot, hidegvérű gyilkosságokkal torolták meg parancsnokuk, James Brown, irányításával.

Mivel James Brown (élt 1800-tól 1859-ig) nem eléggé ismert, ezért a pontosabb kép megrajzolása érdekében szükséges elmondani, hogy felnőtt életének döntő részét különböző titkos társaságok soraiban töltötte. Így tagja volt az Oddfellows, a Sons of Temperance, valamint a szabadkőműves szervezeteknek. Brown 1821-ben az Ohio állambeli Hudson Lodge-ban nyerte el a mesterfokozatot, ahol később diakónusi funkciót is betöltött. 1830-ban, amikor szabadkőművesség-ellenes hullám söpört végig az Egyesült Államokon, kilépett a szabadkőművességből. Caleb Cushing ennek ellenére James Brown-t találta a legalkalmasabbnak arra, hogy kirobbantsa a lázadást a déli államokban. Abból indult ki, hogy a szabadkőművességből szervezetileg kilépett Brown-t senki nem fogja azzal gyanúsítani, hogy a szabadkőművesség ügynöke. James Brown hamarosan csatlakozott a Mazzini által létrehozott Young America organizációhoz a Pierce kormányzat idején. Pénzügyileg a bostoni és a new-yorki John Jacob Astor érdekeltség támogatta. James Brown, miután megkapta Caleb Cushingtól az utasításokat, tudatosan megkezdte a polgárháborúra való bujtogatást Amerikában.

1857 januárjában a szabadkőműves James Buchanan-t választották Franklin Pierce utódjául az elnöki pozícióba. John A. Quitman, a Mississippi állami szabadkőművesség atyja, - a déli szecesszionisták vezére - képviselte államát az amerikai képviselőházban. Quitman volt kijelölve a skót rítusú szabadkőművesség déli hálózatának a nagymesteri tisztségére. Mivel 1858 nyarán mérgezés következtében hirtelen meghalt, közeli barátja Albert Pike - akinek Cushing volt a mentora, - vette át a déli szabadkőművesség vezetését. Ezzel Albert Pike került a déli szecesszionisták vezéri tisztségébe.

A déli konföderáció és a szabadkőműves pénzoligarchia

Miután Buchanan lett az Egyesült Államok elnöke, azokat nevezte ki a kormányzati kulcspozíciókba, akikről bizonyos volt, hogy beindítják a Dél lázadását. Így került az igazságügyi miniszteri pozícióba a szabadkőműves Edwin Stanton Pennsylvania-ból, aki később belekeveredett az Abraham Lincoln elnök elleni merényletbe. Buchanan pénzügyminiszterré a Georgia állambeli szabadkőműves Howell Cobb-ot nevezte ki. Cobb 1860 márciusában nyeri el a 33-as fokozatot, mégpedig Albert Pike-tól, aki ekkor a Georgia-i szecesszionisták vezére, és aki elnökölt azon az Alabama állambeli Montgomerry-ben tartott konvención, amely megszervezte a konföderációt.

Buchanan elnök a hadügyminiszteri tisztséget a szabadkőműves John B. Floyd-nak adta, aki a Virginia-i Richmond páholyának volt a tagja. Két héttel az 1860-as elnökválasztást megelőzően, Floyd aláírt egy szerződést a Dél Carolina állam kormányzójával William Gist-tel, és eladott neki tízezer amerikai puskát Dél Carolina állam részére. 1861 januárjában Floyd ellen vádat emeltek a fővárosban, Washington D. C.-ben, mert hadügyminiszterként fegyvereket juttatott a szecesszionista vezetőknek. Floyd azonnali tárgyalást követelt, mert jól tudta, hogy a képviselőház illetékes bizottsága, amely szabadkőművesekből állt, fel fogja menteni. Ez így is történt. Még ugyanebben az évben Floyd a konföderációs hadsereg dandártábornoka lett. Buchanan alelnöke pedig a Kentucky állambeli szabadkőműves John C. Breckingridge lett. Breckingridge részt vett a demokrata párt Charsleston-ban tartott elnökjelölő gyűlésén a déli szabadkőművesség központjában. Ezt az elnökjelölő gyűlést az északi szabadkőművesség képviselője Caleb Cushing vezette. Az ő irányítása alatt a mexikói öböllel határos tagállamok küldöttei kivonultak a konvencióról és megalakították a saját külön jelölőgyűlésüket, amelynek elnökévé Cushingot választották meg. A szecesszionisták Breckingridge-t választották elnökjelöltükül. Az elnökségért folytatott kampánya során 1860 márciusában Breckingridge megkapta a legmagasabb szabadkőműves rangot, a 33. fokozatot Albert Pike-tól. Ezzel egyidejűleg zajló elnökjelölő konvencióján a republikánus párt Abraham Lincoln-t választotta elnökjelöltnek. Lincoln, aki nem volt szabadkőműves, megnyerte a választást. Breckingridge pedig Kentucky állam szenátora lett. A polgárháború kezdetén Breckingridge erőteljesen védelmezte a Délt a washingtoni szenátusban. Hamarosan azonban a konföderáció szolgálatába lépett, és ezért a szenátus kizárta a soraiból 1861 decemberében. A konföderációs államok elnöke, a szabadkőműves Jefferson Davis, Breckingridge-t hadügyminiszterré nevezte ki kormányában.

Ebből a talán túl részletesnek is tűnő áttekintésből kiviláglik, hogy Albert Pike Lincoln elnökké választását követően azonnal hozzálátott az elszakadási folyamat beindításához. 1860. december 20-án, pl. Dél Karolina állam a déli szabadkőművesség központja volt. Ez volt az első tagállam, amelyik deklarálta a kilépését az Unióból. Ugyanezen a napon Mississippi állam, amelynek szecesszionista szervezetét John A. Quitman skót rítusú szabadkőműves hozta létre, követte Dél Karolina példáját. Még ugyanezen a napon a szabadkőműves James Floyd - még Buchanan elnök hadügyminisztereként - intézkedett arról, hogy Pittsburg-ből 113 nehéz tüzérségi lőfegyvert és 11 ágyút szállítsanak át a Mississippi-ben lévő Schipland, valamint a texasi Galveston erődjébe, nyilván azért, hogy ezeket könnyűszerrel megszerezhessék a déli szecesszionista lázadók.

1860. december 22-én Florida állam is csatlakozott az elszakadó államokhoz, az akciót David Lavy Yulee szenátor irányította a Gainesville-i szabadkőműves páholy tagja. Alabama következő a sorban, majd őt követi Georgia. Ez utóbbi tagállam elszakadását Howell Cobb - Buchanan elnök pénzügyminisztere - és Robert Toombs irányította. Toombs hamarosan a konföderáció első külügyminisztere lesz. Mindketten szabadkőművesek voltak, és polgárháborút követően mindketten megkapták a tiszteletbeli 33-as fokozatot. Lousiana 1861. január 7-én lépett ki az Unióból, ugyancsak két szabadkőműves: John Slidell és Pierre Soule irányításával. Soule is megkapta a polgárháború után a 33. fokozatot. Sam Houston, Texas szabadkőműves kormányzója, a felfegyverzett Golden Circle lovagok ezrei által támogatva 1861. februárjában deklarálta elszakadását az Uniótól. 1861. április 12-én a szabadkőműves P.T. Beauregard tábornok - a Golden Circle Lovagok tagja, parancsot kapott, hogy támadja meg a Dél Karolina államban fekvő Fort Sumter erődöt. Ezzel megkezdődött a polgárháború. Anton Chaitkin "Treason in America" ("Árulás Amerikában") című, 1984-ben New Yorkban megjelent könyvében megállapítja: amikor Lincoln váratlanul elrendelte az országos mozgósítást, hogy leverje a lázadást, akkor a Golden Circle lovagjai fegyveres akciókat hajtottak végre északon, és hírszerzési tevékenységet folytattak a hasonló csoportosulásokkal, amelyek azonban különböző neveket viseltek. Igazi nevét, hogy "ősi és elfogadott skót rítusú szabadkőművesség", egyik sem viselte./16/

Összesen tizenegy déli tagállam vált ki az Egyesült Államokból, a konföderáció zászlaján mégis tizenhárom csillag volt, mivel a tizenhármas szám szent szabadkőműves szám. (New York városának a felhőkarcolóiban ma sem található 13. emelet!) Ez a szent szám jelezte a beavatottaknak, hogy a déli államok kiválása az Unióból a skót rítusú szabadkőművesség déli hálózatához tartozó templomos lovagok által kezdeményezett akció volt. Lincoln elnököt 1861. március 4-én iktatták be hivatalába, kormányának tagjai közé bevette a szabadkőműves Edwin Stantont, elődjének, Buchanan elnöknek az igazságügyi miniszterét. Edwin Stanton hadügyminiszterré való kinevezése sorsdöntő hibának bizonyult. Amikor Lincoln Washingtonba utazott, hogy átvegye az elnökséget, Winfield Scott tábornoknak sikerült elhárítania a szabadkőműves Golden Circle lovagjainak az első merényletét Lincoln élete ellen. A második merénylet sikerült és kioltotta az elnök életét. Edwin Stanton bűnrészességére is fény derült a merényletet követő bűnügyi nyomozás során.

A szabadkőműves bankok és az Egyesült Államok északi tagállamai

Miután a polgárháború kitört, azok a brit szabadkőműves érdekeltségek, amelyek finanszírozták a déli szakadárok lázadását, felajánlották Lincolnak is ugyanezt a segítséget, ha engedélyezi számukra egy központi bank felállítását. Lincoln, aki ügyvédként átlátott az összefüggéseken, ezt az ajánlatot visszautasította, mert felismerte, hogy ha elfogadja, akkor az Egyesült Államokban bevezetésre kerül a magánkibocsátású fedezetlen pénz, amelynek a használatáért az azt kibocsátó magánbankoknak kamatot kell fizetni. Lincoln úgy gondolta, hogy az Egyesült Államok maga is ki tudja bocsátani a saját maga papírpénzét kamatmentesen és adósságmentesen és ennek megfelelően 1862. februárjában az amerikaiak kézbe vehették a Lincoln által kibocsátott zöld színű dollárt, a "Greenback"-et.

Anglia és Franciaország - arra számítva, hogy Lincoln elutasítja egy magán központi bank engedélyezését - úgy vonultatta fel haderejét, hogy nyomást gyakorolhasson a Lincoln kormányra egy olyan amerikai központi bank létrehozása érdekében, amely az európai és a brit szabadkőműves bankárok közös ellenőrzése alatt állna. 1861. november 8-án a londoni kormány 8000 főnyi csapatkontingenst küldött Kanadába. Ezzel egyidejűleg pedig francia katonák szálltak partra Mexikóban. A francia intervenciós csapatok arra kényszerítették a mexikóiakat, hogy császárrá válasszák Ferenc József osztrák császár Maximilián nevű testvérét, azaz a Habsburg uralkodóház egyik tagját. Maximilián egyszerre volt szabadkőműves és katolikus, de a szabadkőművességhez sokkal szorosabb szálak fűzték, mint katolikus vallásához. Maximilián természetesen minden rendelkezésére álló eszközzel elősegítette, hogy a franciák Mexikó területéről kiindulva avatkozhassanak be az Egyesült Államok ellen folyó akcióba. Lincoln elnök tisztában volt azzal, hogy a londoni és a párizsi kormánynak ezt a manőverét az európai kontinens és a brit bankárok támogatják és céljuk rákényszeríteni az Egyesült Államokra egy irányításuk alatt álló központi bankot. A bekerítéstől félő amerikai elnök ekkor kényszerűségből II. Sándor orosz cárhoz fordult segítségért. Oroszország ebben az időben már nagy haditengerészeti erővel rendelkezett és a cár ígéretet tett a szorongatott helyzetbe került Lincolnak - még a háború kezdetén -, hogy segítséget fog nyújtani neki. II. Sándor parancsot adott az orosz birodalmi haditengerészetnek, hogy hajózzon át a keleti parti New York és a nyugati parti San Francisco kikötőjébe. Az orosz hadihajók 1863. szeptemberében érkeztek meg a két nagy amerikai kikötőbe.

A cár természetesen nem ingyen segített a washingtoni kormánynak. A polgárháborút követően II. Sándor egy 7,2 millió dollárról szóló számlát küldött az amerikai kormánynak, amelynek azonban nem volt felhatalmazása a számla kiegyenlítésére, mivel az Egyesült Államok törvényhozása a Kongresszus soha nem hagyta jóvá az orosz hadiflotta felbérelését. Lincoln külügyminisztere, William H. Seward, egy közismerten szabadkőműves-ellenes politikus, aki anti-maszon programmal pályázott szenátori tisztségre, úgy oldotta meg ezt a jogi problémát, hogy egy abban az időben teljesen értéktelennek számított földterület - Alaszka - adásvételi szerződésébe csomagolva egyenlítette ki az orosz kormány számláját. Ez a tranzakció úgy ismert, mint a "Seward's Folly" (a "Seward ostobaság"). A természeti kincsekben és ásványi anyagokban dúsgazdag Alaszka így vált 1867-ben az Egyesült Államok legújabb területévé.

Lincoln, aki élet-halál küzdelmet vívott a nemzetközi pénzoligarchiával, és a szolgálatában álló brit és francia kormánnyal, az orosz csapatokkal a háta mögött győztesen került ki a küzdelemből. Anglia és Franciaország nem óhajtott háborút viselni ekkor Oroszországgal, az amerikai polgárháború kimenetele érdekében. London visszavonta csapatait Kanadából, Párizs pedig Mexikóból. A szabadkőműves pénzoligarchia azonban nem adta fel a küzdelmet és újabb akciókat készített elő. 1862. júliusában a pénzoligarchia City of London-i központjából a vezető bankárok levelet küldtek az Egyesült Államok vezető pénzembereinek és bankárainak, amelyben kifejtik, hogy a Lincoln által kibocsátott pénz, a greenback, ki fogja szorítani az amerikai szabadkőműves bankárokat a pénzügyi szférából, hacsak nem cselekednek gyorsan és határozottan ennek megakadályozása érdekében. A City of London pénzoligarchiái azt tanácsolták amerikai társaiknak, hogy kényszerítsék az amerikai törvényhozást, a Kongresszust, amely az amerikai alkotmány rendelkezései szerint egyedül jogosult a pénzkibocsátásra, hogy hozzon forgalomba államkötvényeket, azaz kamatozó állami adósleveleket, amelyeket aztán a magántulajdonú bankok megszerezhetnének, és ellenőrzésük alatt tarthatnának. A londoni pénzoligarchiák említett levelében szó szerint ez olvasható: "Az államkötvények kibocsátása meg fogja akadályozni, hogy a greenback, (ahogyan ma az amerikai pénzt hívják), amelyet nem tudunk az ellenőrzésünk alatt tartani, hosszabb időn át pénzként legyen forgalomban. De az államkötvényeket ellenőrizhetjük és rajtuk keresztül a bankok hitelműveleteit is."/17/ A City of Londonból érkező instrukciók sürgős lépéseket tettek szükségessé. Az amerikai vezető pénzemberek nem várták meg, hogy Salmon P. Chase pénzügyminiszter benyújtsa erre vonatkozó ajánlásait a Kongresszusnak. Ehelyett soron kívül a washingtoni szabadkőműves páholyban találkoztak a befolyásos képviselőkkel és szenátorokkal, ahol magánbeszélgetéseken tudták megvitatni ezt a rendkívül fontos kérdést.

Még Lincoln elnök sem volt képes megfékezni az így mozgásba hozott Kongresszust, noha bebizonyította, hogy nemcsak átlátja a pénzügyi összefüggéseket, hanem képes megakadályozni az európai szabadkőműves bankárok központi bank felállítására vonatkozó akcióit is. 1863. február 25-én a Kongresszus elfogadta a National Banking Act-et (Nemzeti Banki Törvényt), amely létrehozta az Egyesült Államok szövetségi szinten engedélyezett nemzeti bankját. Ennek az új banknak joga volt U. S. Bank Note-okat, azaz olyan bankjegyeket kibocsátani, amelyek valójában magánbankárok által kibocsátott pénzt képeztek, amelyet ezek a magánbankárok kamat ellenében kikölcsönözhettek a kormánynak. Ennek a pénznek nem volt arany vagy más nemesfém fedezete, hanem olyan államadósságot jelentett, amelynek fedezete az állam által beszedett adó. Ezt a törvényjavaslatot Salmon P. Chase hajszolta keresztül az amerikai törvényhozáson. Évekkel később a brit szabadkőművesség posztumusz úgy hálálta meg szolgálatait, hogy róla nevezte el a Wall Street egyik legnagyobb bankját, a Chase Bankot, amely később Chase Manhattan Bank-ként vált közismertté, és amelynek tulajdonosa és elnöke évtizedeken át David Rockefeller volt.

Az említett törvény elfogadását követően Lincoln újból figyelmeztette Amerika népét arra a veszélyre, amit a pénzhatalom és a kezében lévő központi bank jelent. Néhány hónappal később a City of Londonban működő Rothschild bank levelet írt New York vezető bankáraihoz és pénzembereihez. Ebben kifejeződik, hogy a szabadkőműves bankárelit hogyan vélekedik valójában az emberek érdekeiről:

"Azok a kevesek, akik megértik ezt a rendszert (a kamatozó magánkibocsátású fedezetlen papírpénz rendszerét D. J.) vagy annyira érdekeltek lesznek a hasznában, és függenek majd a kegyeitől, hogy az ő részükről nem várható ellenállás; a lakosság nagy része viszont szellemileg nem képes felfogni, hogy a pénztőkések mekkora előnyöket húznak ebből a rendszerből, panasz nélkül viseli majd terheit, és talán még csak nem is sejti, hogy ez a pénzrendszer mennyire hátrányos az érdekeire." /18/

Lincoln tehát nemcsak értette, hogy mi húzódik meg a szabadkőműves bankárok annyira óhajtott központi bankja mögött, hanem megtett minden tőle telhetőt, hogy megvédje az amerikai társadalmat ettől az élősködő rétegtől és magánkézben lévő pénzmonopóliumától. Lincolnhoz hasonlóan több nagy amerikai személyiség is megértette és hangoztatta, hogy milyen nagy szükség van egy kamat- és adósságmentes gazdasági közvetítő eszközre, vagyis az állam kizárólagos ellenőrzése alatt álló közpénzrendszerre. Közéjük tartozott Benjamin Franklin, Thomas Jefferson, Andrew Jackson, Daniel Webster, Thomas Edison, Henry Ford és az idősebb Charles Lindbergh. A felsoroltak valamennyien tisztában voltak azzal, hogy milyen nagy fontossággal bír egy nemzet jóléte szempontjából, ha kizárólag a szuverén kormány és állam rendelkezik a monetáris felségjogokkal. Ami azonban Lincolnt még közülük is kiemeli, az az, hogy ő ténylegesen is igénybe vette a szuverén kormány alkotmányos jogát arra, hogy pénzt bocsásson ki és hozzon forgalomba gazdasági közvetítő közegként. Az amerikai törvényhozás által kibocsátott és a kormányzat által forgalomba hozott pénz nem növelte az állam eladósodását.

A 76. Kongresszus 23. számú szenátusi dokumentumaiban találhatóak Lincolnak a következő megállapításai:

"Az államnak kell létrehoznia, kibocsátania és forgalomba hoznia a kormányzat költségvetési igényének és a fogyasztók vásárló erejének a kielégítéséhez szükséges valamennyi pénzt és hitelt. A pénzteremtés és kibocsátás privilégiuma nemcsak a kormány legfontosabb előjoga, de ez egyben a kormány legnagyobb alkotási lehetősége. Az egységes közvetítő közeg iránti igényt ezeknek az alapelveknek az elfogadásával lehet kielégíteni. Ezáltal hatalmas kamatösszegeket lehet megtakarítani az adófizetők számára. Ily módon a gyakorlati kormányzás feladatává válik a közüzemi vállalatok és költségvetési intézmények finanszírozása. A pénz így uralmi eszközből az emberiség szolgájává válik."/19/

Thomas Jefferson, aki 1801-től 1809-ig volt az Egyesült Államok elnöke, így vélekedett a pénzoligarchia által minden eszközzel szorgalmazott magántulajdonú központi bankról és a magánpénzkibocsátásról:

"Polgáraink szeme nincs eléggé nyitva ahhoz, hogy lássák bajaink igazi okát. Ezt szinte mindenben keresik, kivéve a bajok igazi okozójánál, a bankrendszernél nem. Ez a rendszer bizonyos formában hasznos is lehetne, de ma már visszaélésekhez vezetett, mivel összeegyeztethetetlen a közösség biztonságával és jólétével. A legőszintébben hiszem, hogy a bankok hatalma veszélyesebb, mint a fegyverben álló hadseregeké; és az az elv, hogy finanszírozás címén olyan pénzt költsünk el, amit majd az utódainknak kell megfizetni, nem más, mint nagyarányú hazárdjáték a jövőnkkel."/20/

A polgárháború kitörése szorongatott helyzetbe hozta az Egyesült Államok kormányát. 1861-ben Lincoln elnök és pénzügyminisztere kölcsönért fordult a New York-i bankokhoz azért, hogy finanszírozhassák az államszövetség északi részének a háborús erőfeszítéseit. A nemzetközi pénzoligarchia new yorki képviselői közölték Lincolnnal, hogy a háborús kiadások fedezésére felvett kölcsönök kamatai évi 24 és 36% között fognak mozogni. Az amerikai elnök e számok hallatán megdöbbent, és rendkívül csalódottan tért vissza Washingtonba. Amikor az elnök egyik barátja tudomást szerzett Lincoln nehéz helyzetéről, azt tanácsolta neki, hogy kérje meg a Kongresszust egy olyan törvény elfogadására, amely feljogosítja a kormányt törvényes fizetőeszköz, kincstári pénzjegyek kibocsátására. Ilyen állami pénzjeggyel finanszírozhatóak a háborús erőfeszítések. Ezeket a kincstári jegyeket kamatmentesen bocsátanák ki és hoznák forgalomba. Lincoln azonnal felismerte, hogy az egész amerikai nemzet számára milyen nagy haszonnal jár egy ilyen adósságtól és kamatozástól mentes fizetési eszköz állami kibocsátása. Az amerikai törvényhozás teljesítette az elnök kérését. Ezt követően Lincoln megállapította: "...biztosítottuk a köztársaság népe számára a lehető legnagyobb áldást, amelyben valaha is részesült - az ő saját papírpénzüket, amellyel megfizethetik tartozásaikat..."/21/

1862. elején az államkincstár 60 millió dollár adósság- és kamatmentes állami pénzjegyet hozott forgalomba. Ez törvényes fizetési eszköz volt, amelyet mind a köztartozások, mind a magántartozások törlesztésére fel lehetett használni. Minthogy zöld festékkel nyomták e pénzjegyek hátsó oldalát, hamarosan azt a ragadványnevet kapták, hogy "Greenbacks" (zöldhátúak). Az új pénz nyomban enyhítette az Északra nehezedő pénzügyi és gazdasági nyomást. Ismét fizetni lehetett a katonákat, és meg lehetett vásárolni a hadviseléshez szükséges eszközöket anélkül, hogy olyan háborús adósság keletkezzék, amelyre évi 24-36%-ig terjedő kamatot kell fizetni. Összesen 450 millió dollár értékben került kibocsátásra greenback, és az aprópénznek használt "shin plaster".

A greenback kibocsátása természetesen feldühítette a new yorki bankárokat. Az adósságmentes pénzjegy számukra egyenlő volt az igen nyereséges magánpénzkibocsátás elveszítésével. A greenback kibocsátását jóváhagyó törvény elfogadása után napokon belül tanácskozást tartottak a vezető pénzemberek Washingtonban. Kidolgoztak egy javaslatot a Kongresszusban működő lefizetett embereik számára, akiknek keresztül kellett vinniük egy "Exception Clause" (Kivételezési Záradék) csatolását az új pénzkibocsátási törvényhez. Ennek az volt a célja, hogy korlátozzák a greenback-nek teljesjogú pénzként való használatát. A kivételezési záradék szövege szerint az állami pénzjegy (greenback) valamennyi köz- és magánadósság törlesztésére alkalmas, kivéve az importra kiszabott vámok és illetékek, valamint az államadósság kamatainak a megfizetésére. Ebből az következett, hogy az importáruk vámját, valamint az államadósság kamatait ettől kezdve már csak aranyban lehetett megfizetni. Ez az új szabály arra kényszerítette az importőröket, hogy a pénzoligarchia bankjaihoz menjenek, és ott megvásárolják azt az aranyat, amely a vámok és az illetékek fizetéséhez szükségessé vált. A pénzoligarchia bankjai nyomban 185%-kal felemelték a náluk beszerezhető arany árát, vagyis az amerikai polgároknak 285 dollárt kellett greenback formájában fizetniük minden 100 dollárt érő aranyért, amelyet a pénzoligarchia bankjaiban vásároltak. Ez a többletköltség nemcsak megdrágította az importált árukat, de beindította azt az alattomos folyamatot is, amelynek a célja a greenback lejáratása, végső soron pedig a forgalomból való kivonása volt.

A greenback-re a halálos csapást a pénzoligarchia 1863-ban mérte, amikor kikényszerítette, hogy a Kongresszus visszavonja a greenback kibocsátásáról szóló törvényt és elfogadja a nemzeti bank törvényt. Ez az utóbbi törvény kimondta, hogy csak államkötvények vásárlására lehet használni a greenback-et, mégpedig úgy, hogy a kötvények kamatát előre kell megfizetni aranyban. A nemzeti bank törvény egyrészt lehetővé tette, hogy a pénzoligarchia bankjai birtokolják az államkötvényeket, másrészt hogy egyidejűleg megkapják a névértékük 90%-át a nemzeti bank által kibocsátott bankjegyek formájában, amelyeket tovább kölcsönözhetnek kamatra az ügyfeleiknek. A kivételes záradék és a nemzeti banki törvény valóban lejáratta a greenback-et, amelynek a sorsát aztán végleg megpecsételte a Kongresszus által 1866-ban elfogadott újabb törvény. Ez felhatalmazta a pénzügyminisztert, hogy államkötvényeket adjon el, amelyek bevételéből az Egyesült Államok által kibocsátott pénzt, köztük a greenback-et is vissza lehet vásárolni, és ki lehet vonni a forgalomból. Az államkötvények árusítását arra használták, hogy a polgárháborút követő újjáépítés kritikus szakaszában csökkentsék a forgalomban lévő közvetítőeszközt, a pénzt. Évről évre csökkent a gazdasági élet rendelkezésére álló közvetítő közeg, ez pedig csődökhöz és a reálgazdaság nagyarányú veszteségeihez vezetett. Ezeket a gazdasági nehézségeket el lehetett volna kerülni, ha a Lincoln elnök által bevezetett greenback továbbra is törvényes fizetőeszköz marad. Ehelyett egy sor - a pénzoligarchia által tudatosan előidézett - ún. pénzügyi pánikra került sor, amit manapság már gazdasági recessziónak nevezünk, amely viszont nyomást gyakorolt az amerikai Kongresszusra, hogy olyan törvényeket fogadjon el, amelyek az Egyesült Államok bankrendszerét néhány magánbank ellenőrzése alatt centralizálják. Végső soron ez a centralizáció és koncentráció vezetett el a Federal Reserve Törvény elfogadásához 1913. december 23-án.

Guernsey adósságmentes közpénzrendszere

Guernsey az English Channel nevű tengerszorosban fekvő "Channel Island's"-hez tartozó egyik sziget. Mindössze 150 km választja el Nagy-Britanniától és 16 km Franciaországtól. Noha a szigetek államjogilag Nagy-Britannia részét képezik, mégis évszázadok óta teljesen függetlennek tekinthetők belső ügyeiket illetően. Ehhez tartozik az a jog is, hogy a helyi kormány saját maga bocsátja ki és hozza forgalomba a helyi pénzt. Guernsey története bizonyítja, hogy miként képes az adósság és kamatmentes közpénz elősegíteni a szegénység felszámolását, és miként vezet viszonylag rövid idő alatt gazdasági jóléthez. 1815-ben a napóleoni háborúkat követően Guernsey nyomorúságos állapotban volt. Nem voltak utak, ahol kocsikkal lehetett volna haladni és egy látogató számára szinte lehetetlenség volt lovat bérelni. A szigetet a tengertől elválasztó gátfalak is veszélyes helyzetben voltak. A helyi kormány annyira el volt adósodva, hogy a beszedett adó alig fedezte az adósság után fizetendő kamatok terheit. A szigetlakók ellenezték, hogy a kormányzat további hiteleket vegyen fel az utak és a gátak megjavítására. Ezért a vezetők úgy döntöttek, hogy újabb kölcsönök helyett saját adósságmentes pénzt hoznak forgalomba a legszükségesebb közmunkák finanszírozására. Az első kamatmentes közpénzt viszonylag kis mennyiségben bocsátották ki és ezt a szigetlakók az adóik megfizetésére használták. Ez a pénzkibocsátás igen sikeresnek bizonyult, mert úgy tette lehetővé a legfontosabb utak megépítését, hogy ehhez nem kellett Guernsey-nek további kölcsönök felvételével még mélyebben eladósodnia.

Hiányzott Guernsey-ről egy olyan üzleti központ, amely fellendíthette volna a kereskedelmi életet. Ezért a sziget vezetői 1819-ben úgy döntöttek, hogy ezt a kereskedelmi központot is az általuk kibocsátott kamatmentes közpénzből fogják finanszírozni. Hogyan nézett ki ez konkrétan? Ezt lehet elolvasni a piacon elhelyezett, ma is megtalálható emléktábláról:

"1820-ban a Szigetek kormánya megállapodott egy fedett piac felépítéséről 5500 fontért. Minthogy 1000 fonttal rendelkeztek, 4500 font értékben állami pénzjegyeket bocsátottak ki, amelynek a fedezetét az a kisösszegű adó biztosította, amit a szeszes italokra vetettek ki. A munkát elkezdték és be is fejezték, a piac 1822-ben megnyílt. A 36 üzlet mindegyike 5 font lakbért fizetett. Mihelyt a 180 fontot az állam megkapta, ugyanennyi állami kibocsátású pénzjegyet elégettek. Minthogy a 4500 állami pénzjegy ilyen tempóban túlságosan hosszú ideig tartott volna, ezért a Szigetek a piaci alapba évi 300 fontot fizettek, amely a Szigetre érkező bor adójából folyt be. Ebből 30 fontot félretettek a szükségessé vált javítások fedezésére, 270 fontot pedig a további papír pénzjegyek megsemmisítésére fordítottak. 10 év elteltével egyetlen olyan papír pénzjegy sem volt már forgalomban, amelyet az épület építésének a finanszírozására fordítottak, semmilyen kamatot nem fizettek rá és mégis biztosítva volt folyamatosan az évi 180 font jövedelem."/22/

A gránit márványtábla szövege tanúsítja, hogy milyen hasznos lehet egy közösség számára, ha saját kibocsátású kamatmentes közhitellel tudja tevékenységét finanszírozni anélkül, hogy munkájának egy jelentős részét minden ellenszolgáltatás nélkül - kamat formájában - át kellene adniuk azoknak, akik pénzt kölcsönöznek a számukra. A pénz önmagában értéktelen jel, használatáért teljesen felesleges nagy kamatokat fizetni. Ezt a jelrendszert maga a közösség is előállíthatja lényegében önköltségi áron a maga számára. Guernsey szigete a mai napig saját kibocsátású pénzjegyeit használja.

Ami Nagy Britanniát illeti, itt is létezett kamatmentes közpénzrendszer történelmének különböző szakaszaiban. Így pl. 1100-tól az 1800-as évek elejéig, mintegy 700 éven át az adósságmentes "tally stick"-et, vagyis egy kétrészre vágott fadarabot használtak pénz gyanánt, amelynek mindkét része meg volt jelölve, jelezve, hogy mennyivel tartozik az adós a hitelezőnek. Ez volt a számlavezetés ősi módja. Az egyik részt a hitelező tartotta magánál, a másikat az adós. A tally használatát a 18. század elején szüntette be Nagy Britannia pénzügyminisztériuma. Nagy Britannia még az első világháborús kiadásainak jelentős részét is kamatmentes közpénz kibocsátásával finanszírozta. Ezeket a pénzjegyeket Bradbury-nek hívták, John Bradbury, akkori pénzügyminiszter neve nyomán.

Visszatérve az Egyesült Államokhoz, ahol a pénzoligarchia kemény küzdelmet vívott azért, hogy megszerezze a Kongresszustól a pénzrendszer irányításának a monopóliumát, megállapíthatjuk, hogy két fő ok volt, amiért a brit szabadkőműves pénzoligarchiának ki kellett robbantania a polgárháborút az Egyesült Államokban. Az egyik az volt, hogy a brit pénzemberek egy olyan állandóan működő központi bankot akartak létrehozni, amely teljesen az ő ellenőrzésük alatt van, másodszor a brit szabadkőműves pénzoligarchia fel akarta osztani a túl erősnek bizonyult államszövetséget két gyöngébb államra, amelyet könnyebb a hegemóniája alá vonni és a kettőt egymás ellen kijátszva, ellenőrizni. Ez utóbbi terv részleteit Samuel Morse írta meg "The Present Attempt to Dissolve the American Union: A British Aristocratic Plot" ("A jelen kísérlet az Amerikai Unió feloszlatására: Egy brit arisztokrata összeesküvés") című könyvében, amelyet 1862-ben publikált. Morse amerikai feltaláló volt, de egyben hírszerzési szakértő is. "Ha nem Abraham Lincoln lett volna az elnök, akkor a brit szabadkőműves oligarchia stratégiája minden részletében megvalósul. Amikor Lincoln visszaállította az Egyesült Államok egységét, a brit szabadkőművesség lépéseket tett az eltávolítása érdekében."/23/

A "Knights of the Golden Circle" ("Az Aranykör Lovagjai") titkos szervezet, amelyet a brit szabadkőművességhez tartozó pénzügyi érdekeltségek finanszíroztak, John Wilkes Booth-t, a Mazzini irányítása alatt álló "Young America" ("Fiatal Amerika") mozgalom tagját, egy 33-as fokozatú szabadkőművest választott ki a Lincoln elleni merénylet végrehajtására. A szabadkőműves Edwin Stanton feladata volt olyan álcázó intézkedések megtétele, amelyek sikeresen el tudják rejteni a brit szabadkőművesség részvételét a Lincoln elleni merényletben. Itt is konkrét példáját látjuk, hogy egyszerre indul be az igazi akció és az annak álcázását szolgáló színlelő akció. Ez utóbbi célja az igazi akció, a valódi célok és résztvevők elrejtése. Egyébként ez a kettős cselekvési mód az egyik oka annak, hogy a mai napig a titoktartás és a titkolódzás az egyik legfőbb szabadkőműves kötelezettség, elsősorban a szabadkőműves hierarchia felsőbb fokozatain.

Lincoln meggyilkolását követően Stanton valamennyi Washingtonból kivezető utat katonai blokád alá helyezett, kivéve egyet, amelyet kijelöltek Booth számára menekülési útvonalként. Stanton ezután elrendezte, hogy találjanak egy olyan részeg embert, aki testi felépítésében és külső megjelenésében hasonló Booth-hoz. Ezt az embert aztán meggyilkolták, és testét elégették egy fészerben, amely a katonák által nem őrzött út mellett volt található. Egész "véletlenül" maga Stanton is megjelent a helyszínen és nyomban megállapította, hogy a meggyilkolt férfi az John Wilkes Booth holtteste. A valódi John Wilkes Booth azonban elmenekült. Ezeket az eseményeket követően az "Aranykör Lovagjai" a Katonai Bizottság figyelmének a középpontjába kerültek. A Bizottság tanulmányozva a Lincoln elleni merénylet részleteit, megállapította, hogy azt szervezett titkos erők hajtották végre és mind a polgárháború, mind a gyilkosság mögött ezek a titkos erők állottak. A Lincoln elnök meggyilkolására vonatkozó eredeti dokumentumok a mai napig a Védelmi Minisztérium zárt archívumában találhatók, és még mindig nem állnak a kutatók rendelkezésére. Ennek ellenére fontos tényekre derült fény az "Aranykör Lovagjai" tevékenységét illetően abban az összeesküvési perben, amelyre 1865-ben Indianapolis-ban került sor. A Lincoln elleni összeesküvésben a következő személyek voltak közvetlenül érintve: a 33-as fokozatú szabadkőműves és brit miniszterelnök Henry Palmerston, a 33-as fokozatú szabadkőműves John Wilkes Booth, a szabadkőműves Judah P. Benjamin, aki azon brit szabadkőműves bankároknak volt a szócsöve, akik kiadták a parancsot Lincoln meggyilkolására, továbbá Jacob Thompson, a Buchanan kormányzat belügyminisztere, aki a kanadai Bank of Montreal-ból kivont 180 ezer dollárral indította el a merényletet. Mind Benjamin, mind Thompson Angliába menekültek, hogy elkerüljék a letartóztatást. Végül a szabadkőműves Edwin Stanton volt az, aki elkészítette a merénylet álcázását. E cél érdekében végzett gátlástalan és vakmerő lépései vetekednek a Kennedy gyilkosságot elleplező Warren Bizottság tevékenységével.

Az "Aranykör Lovagjainak" a leleplezése folytatódott az 1865-ben megtartott összeesküvési perekben. Ez 1867-ben arra kényszerítette Albert Pike-ot, hogy találkozót tartson a korábbi Déli Konföderáció néhány tábornokával Nashville-ben, az ottani Maxwell House Szállodában. Ezen a tanácskozáson határozták el, hogy a "Knights of the Golden Circle" elnevezést megváltoztatják "Knights of the Ku Klux Klan" elnevezésre. A 20. század elején megjelent két könyv is dokumentálja, hogy Albert Pike közvetlenül is résztvett a Ku Klux Klan megalakításában. Az egyiknek a címe: "Ku Klux Klan: Its Origin, Growth and Disbandment" ("Ku Klux Klan: Eredete, növekedése és feloszlatása"), szerzői J. C. Lester és D. L. Wilson, akik könyvüket 1905-ben jelentették meg. A másik könyv szerzője Susan Lawrence Davis, aki könyvét 1924-ben jelentette meg "Authentic History: Ku Klux Klan 1865-1877" ("Hiteles Történet: Ku Klux Klan 1865-től 1877-ig") címmel./24/ Az említett könyvek szerzői szerint a Lovagok új nevét a görög "kuklos" szóból vették, amelynek a jelentése: kör. Albert Pike 1868. április 18-án vezércikket írt a Memphis Daily Appeal nevű újságban és ebben sürgeti egy "Déli Testvériség Rend" nevű fehér szövetség létrehozását. Ez valójában a Ku Klux Klan alig álcázott propagálásának tekinthető. A régi lovagok a Klan új keretei között kísérletet tettek a polgárháború folytatására, és lázadásokat szítottak az Egyesült Államok déli államaiban. A szabadkőműves Andrew Johnson, aki Lincoln meggyilkolását követően az Egyesült Államok elnöke lett, tisztában volt vele, hogy a lázadások célja egy második polgárháború kirobbantása. Andrew Johnson csak mesterfokozattal rendelkezett és nem volt beavatva a 33-as fokozatú szabadkőművesekből álló Legfőbb Tanács döntéseibe. Ezért a lázadásokban nem ismerte fel a szabadkőművesség közvetlen részvételét. Andrew Johnson azt sem tudta, hogy a hírhedt bandita, Jesse James, 33-as fokozatú szabadkőműves volt, és az "Aranykör Lovagjainak" a tagjaként azt a feladatot kapta Albert Pike-tól, hogy raboljon ki minél több északi bankot az újabb polgárháború finanszírozására.

Mint tudjuk, az új polgárháború kirobbantására tett kísérletek nem jártak eredménnyel. De mi lett a Jesse James és bandája által rabolt pénzzel és arannyal? Ralph Epperson "A láthatatlan kéz" című könyvében megállapítja, hogy a Jesse James és a többi "Aranykör Lovag" által elrabolt arany értéke meghaladja a 7 milliárd dollárt és ezek nagy részét az Egyesült Államok nyugati államainak a területén rejtették el. Nem sikerült arról információt szereznünk, hogy mi történt ezzel a nagy mennyiségű arannyal./25/

A brit szabadkőműves pénzoligarchia új stratégiája

Ez az új stratégia a fokozatosság volt. Noha az amerikai Kongresszus által 1863-ban elfogadott Nemzeti Banki Törvény komoly pozíciókat juttatott a City of London bankárainak az Egyesült Államok pénzrendszerében, a pénzoligarchia azonban még messze volt attól a céljától, hogy megszerezze a totális ellenőrzést az Egyesült Államok monetáris politikája felett és, hogy kizárólag az ő kezében legyen a pénzkibocsátás, a kamat és árfolyamszabályozás, valamint a hitelezés. A City of London pénzoligarchiáinak az első kifogása az volt, hogy amíg az Egyesült Államoknak van saját aranytartaléka, addig a washingtoni Kongresszus képes lesz ellenőrizni a pénzkibocsátást. A második kifogásuk az volt, hogy az egyes tagállamok bankjainak, elsősorban azoknak, akiket nem ellenőrzött az Amerikai Nemzeti Bank, még mindig meg volt engedve, hogy saját pénzt kreáljanak és hozzanak forgalomba. A harmadik londoni kifogás az volt, hogy az Amerikai Nemzeti Bank tartalékai nem kielégítően nagyok. Ezért a City of London pénzemberei minden áron egy olyan központi bankot akartak látni az Egyesült Államokban, amely kizárólag az ő kezükben van, és amelyet a washingtoni Törvényhozás, a Kongresszus többé már nem tud az ellenőrzése alatt tartani. Azt akarták, hogy egy ilyen központi bank hatáskörébe tartozzon a tagállamok bankjainak az irányítása. Legfőképpen azonban azt kívánták elérni, hogy ez a központi bank őrizze kizárólag az Egyesült Államok egész aranytartalékát, vagy pedig ez a központi bank aranyfedezet nélkül, korlátlanul hozhasson forgalomba fedezetnélküli papírpénzt, és azt kikölcsönözhesse a többi bank és a gazdasági élet számára kamatfizetés ellenében. Szemükben a polgárháború kirobbantása nem érte el célját, mivel nem sikerült az Egyesült Államokat két gyengébb államra felosztani. A City of London pénzemberei számára ez a kudarc párosult az amerikai Nemzeti Banki Törvénynek azon előírásaival, amelyek védelmezték az amerikai pénzrendszert és vagyont. E két hatás eredményeként átmenetileg el kellett halasztani azt a tervüket, hogy szilárdan a kezükbe kaparintsák az Egyesült Államok pénzkibocsátását és monetáris felségjogait. Tervüket azonban nem adták fel és további stratégiai lépéseket dolgoztak ki.

A polgárháborút követően az amerikai gazdaság nagyarányú növekedésnek indult. 1876-ot követően az ipari fellendülés olyan felfedezésekkel párosult, mint a telefon, az autó, a vasúthálózat országos kiépülése és a repülőgép. Ekkor jött létre az Egyesült Államok nehézipara is. Az amerikai szabadvállalkozási rendszer eme látványos időszakában született meg az "amerikai álom" kifejezés, amelynek alapja a gazdasági sikerekkel alátámasztott optimizmus volt.

A City of London szabadkőműves bankárai ebben az időben dolgozták ki azt a stratégiát, amely fokozatosan vezetett el kitűzött céljukhoz, az Egyesült Államok pénzrendszerének a magánellenőrzés alá vételéhez. A fokozatosságot az is kikényszerítette, hogy a pénzoligarchia vezető ereje, a Rothschild-ház, ebben az időszakban dél-afrikai pénzügyi vállalkozásaival volt elfoglalva. A holland eredetű búr farmerek állama Dél-Afrikában nagy gyémánt- és aranylelőhelyekkel rendelkezett. A Brit Kelet Indiai Társaság által kézben tartott ópiumkereskedelem viszont sok aranyat és gyémántot igényelt, mivel keleten csak ezt fogadták el fizetőeszközként az ópiumtermelők. Ezért az angol szabadkőművesség bizonyos fokig szüneteltette amerikai akcióit. A brit szabadkőművesség új nemzedéke, élén John Ruskin-nal, Cecil Rhodesszal és Alfred Milnerrel, ekkor kerül vezető pozícióba. A felsorolt személyiségek, és akik körülvették őket, keresték az okát annak, hogy az angol szabadkőműves pénzoligarchiának miért nem sikerült átvennie az Egyesült Államok pénzügyeit. Megállapították, hogy ehhez a pénzhatalom és a pénzügyi módszerek egyedül nem elégségesek. A siker érdekében ki kell építeni - titokban és fokozatosan - azt a politikai bázist az Egyesült Államok társadalmi és politikai életében, amely szilárdan a City of London ellenőrzése alatt állna. Ennek a tervnek a megvalósítása a "British Round Table" ("A Brit Kerekasztal") társaságok, valamint a hozzájuk tartozó think-tank-ek (gondolati műhelyek) megszervezésével kezdődött. Az angol szabadkőműves pénzoligarchia kezdte gondosan kiválogatni, támogatni, és politikai pozícióba helyezni azokat a személyeket, akikre tervei végrehajtásához szüksége volt. A brit szabadkőművesek sikeresen elvégezték a megalapozó munkát olyan frontszervezetek létrehozásával, amelyek valóban eredményesen tudták befolyásolni az amerikai politikusokat és az Egyesült Államok egész politikai életét. Az amerikai közéleti személyiségeknek így kiválasztott és felnevelt új nemzedéke aztán engedelmesen megszavazta a washingtoni Törvényhozás mindkét házában, a Képviselőházban és a Szenátusban is, a magántulajdonban álló központi bank felállítását az Egyesült Államokban, amely aztán az elkövetkező időszakban mindazt biztosítja a City of London pénzemberei számára, ami szükséges a magán pénzmonopólium rendszerének a bevezetéséhez Amerikában.

Federal Reserve Bank

Az új tervek kidolgozása és végrehajtása a polgárháborút követően hamarosan megkezdődött. 1869-ben, - amikor Cecil Rhodes 16 éves korában először hajózott Dél-Afrikába, hogy bekapcsolódjon az arany- és a gyémántbányászatba, - a City of London vezető bankára, Lionel Rothschild (élt 1808-tól 1879-ig) megállapodott J.P. Morgan-nal, hogy az Egyesült Államokban létrehozzák a Northern Securities Company-t. Az volt a cél, hogy ez a cég képviselje a londoni "N. M. Rothschild and Sons" nevű pénzügyi érdekeltséget Amerikában. A Rothschild-ház azonban szorosan együttműködött a frankfurti és hamburgi központú Warburg-házzal is. A Warburg pénzügyi birodalom élén ekkor három testvér Max, Félix és Paul Warburg állott. A Warburg-ház szoros kapcsolatban állt a francia Grand Orient szabadkőművességgel és nagyrészt ők finanszírozták a Grand Orient forradalmi tevékenységét az európai kontinensen. Félix Warburg, aki maga is Grand Orient szabadkőműves volt, még a század elején New York-ba költözött, mert a neves Wall Street-i bankár, Jacob Schiff, lányát vette feleségül. Miközben J. P. Morgan Londonban tárgyalt arról, hogy kiépíti a Rothschild-ház amerikai bázisát, Max Warburg - ugyancsak a Rothschild-házzal történt megegyezés alapján - támogatta Jacob Schiff-et, hogy társuljon be az Egyesült Államokban már sikeresen működő Kuhn, Loeb and Co nevű neves bankba. A Kuhn-Loeb Bank, a Rothschild-ház, valamint a Warburg-ház közösen finanszírozta a Rockefeller dinasztia megalapítójának, az idősebb John D. Rockefeller-nek a gazdasági vállalkozásait, és az ő segítségükkel jött létre a Standard Oil Birodalom. Ugyancsak ők finanszírozták a szabadkőműves Edward Harriman vasútépítési vállalkozását, és Andrew Carnegie vas- és acélgyártó üzemeinek a felépítését. Félix Warburg után 1902-ben hamarosan Paul Warburg is az Egyesült Államokba vándorolt. Mindketten a Kuhn-Loeb and Co nevű Bank partnerei lettek és Paul Warburg fizetése akkor elérte a csillagászati évi 500 ezer dollárt (ez mai áron 50 millió dollárnak felel meg). A Grand Orient szabadkőműves Paul Warburg tett a legtöbbet a Federal Reserve System létrehozása érdekében, ezért őt lehet az 1913-ban felállított Federal Reserve Bank, a FED, a magántulajdonú amerikai központi bank "apjának" tekinteni.

A londoni szabadkőműves pénzoligarchia new yorki képviselete a "Wall Street" kapta azt a megbízást, hogy fokozatosan győzze meg az Egyesült Államok tagállamainak bankárjait arról, hogy miért van szükség egy szövetségi központi bankrendszerre. E meggyőzést mesterségesen előidézett pénzügyi válságokkal igyekeztek alátámasztani. 1893 és 1907 között több ilyen "pénzügyi válság"-ra is sor került. A pánikot kiváltó pénzügyi tranzakciók kezdeményezője J. P. Morgan volt, aki megfelelő helyen és időpontban olyan híreket terjesztett, hogy ez vagy az a bank pénzügyileg nem tekinthető szilárdnak. Ezek a híresztelések rendszerint oda vezettek, hogy a bank hitelezői és betétesei megrohanták a bankokat és kezdték kivenni elhelyezett pénzüket. A Wall Street vezető pénzemberei ilyen módszerekkel próbálták engedelmességre kényszeríteni ezeket a bankokat és elérni azt, hogy támogassák egy magántulajdonban álló központi banki rendszer létrehozását. Ez a magántulajdonú központi bank ellenőrizné az egész Egyesült Államok monetáris politikáját. A 32-es fokozatú szabadkőműves Robert Owen szenátor, aki a Federal Reserve Act, vagyis a FED létrehozásáról szóló törvény társszerzője volt, az amerikai Kongresszus előtt tett tanúvallomásában ismertette annak részleteit, hogyan idézte elő Morgan szándékosan a bankok elleni pánikokat. A Nemzeti Bankár Szövetség, amelynek New York-ban volt a központja, egyszerűen előírta a bankoknak, hogy teljesen váratlanul vonják vissza kihelyezett pénzeiket, noha semmi szükség nem volt a hitelek megszorítására. Ez viszonylag egyszerű technika volt, amelynek a segítségével a brit szabadkőműves bankárok tetszés szerint tudtak bankválságot előidézni.

A Life magazin 1949. április 25-én megerősíti, hogy Morgan pl. ilyen híresztelések terjesztésével váltotta ki a jó nevű Knickerbocker Bank és a Trust Company of America elleni bankpánikot 1907-ben. A szabadkőműves Louis T. McFadden képviselő, aki a Pennsylvania-i National Bank of Canton elnöke volt, és 10 éven keresztül vezette az amerikai Képviselőház Bank és Pénzügyi Bizottságát, megerősítette, hogy Morgan a londoni Rothschild-háztól kapta utasításait. A Morgan által mesterségesen előidézett bankpánikok ugyancsak Morgan-nak köszönhetően értek véget. Az 1907-es bankpánik tanúsága az volt, hogy az Egyesült Államoknak rendkívül nagy szüksége van egy központi banki rendszerre. Miközben J. P. Morgan a bankpánikok előidézésével puhította az amerikai bankárokat és polgárokat, Paul Warburg Amerika szerte tanulmányokat publikált és előadásokat tartott arról, hogy miért elengedhetetlen a "bankreform". Azt bizonygatta, hogy a sorozatban előforduló pénzügyi válságok megelőzéséhez van erre a reformra szükség. Paul Warburg javaslatai olyan magánközponti bank felállítását célozták, amely teljes mértékben ellenőrzése alatt tartja a pénzkibocsátást és a hitelrendszert. Paul Warburg tevékenységét segítette a Rhode Island-i szenátor, a szabadkőműves Nelson Aldrich (csak fontossága miatt említjük meg, hogy ő annak a David Rockefeller-nek az anyai nagyapja, akit jelenleg a pénzoligarchia globális világbirodalma legfőbb emberének, kvázi államfőjének tekintenek. Ugyanis a dinasztia alapító John D. Rockefeller Aldrich szenátor lányát vette feleségül.) Az 1907-es bankpánikot követően a washingtoni Szenátus Aldrich szenátort nevezte ki a Nemzeti Monetáris Bizottság elnökévé. Egyidejűleg megbízta, hogy tényfeltáró körút keretében készítsen tanulmányt arról, miként működnek a központi bankok Európában. Ebben a bizottságban a Wall Street több vezető pénzügyi hatalmassága vett részt: Paul Warburg a Kuhn-Loeb partnere, Frank Vanderlip a Kuhn-Loeb National Bank of New York elnöke, Henry Davidson, a Morgan érdekeltség vezető partnere, Charles Norton a Morgan First National of New York elnöke, valamint Benjamin Strong a Morgan Banker's Trust elnöke.

Két évig tartó európai utazgatást követően a bizottság visszatért az Egyesült Államokba 1909-ben. Aldrich szenátor 1910-ben titkos találkozóra hívta meg az amerikai pénzvilág legnagyobb hatalmú képviselőit a Georgia államban lévő Jekyl Island-re. Ez a távol eső luxus üdülőhely és vadászterület J. P. Morgan tulajdona volt. A pénzhatalom titkos tanácskozásán részt vett még A. Piatt Andrew pénzügyminiszterhelyettes, a ténymegállapító bizottság valamennyi tagja, köztük Nelson Aldrich és Paul Warburg, valamint az Rockefeller érdekeltséghez tartozó National City Bank képviselője. A szabadkőműves bankároknak ez a zárt klikkje fogalmazta meg a tényfeltáró bizottság jelentésének végső ajánlásait, amelyek természetesen tartalmazták egy olyan szövetségi bankrendszer létrehozását, amely kezdettől fogva a pénzoligarchia célja volt. Ugyancsak az ajánlások között szerepelt az aranyra átváltható pénz végleges felfüggesztése és kivonása a forgalomból. Paul Warburg a Kongresszus részére készült jelentésben ragaszkodott ahhoz, hogy ne használják a "központi bank" (central bank) meghatározást. Thomas Jefferson, Andrew Jackson és Abraham Lincoln erőfeszítéseit követően a központi bank elnevezés rosszcsengésű szó volt, és gyanúsnak tűnt egy ilyen nevű intézmény számos amerikai polgár számára. Ezért akarta Paul Warburg, hogy ehelyett a "szövetségi bank" (federal bank) kifejezést használják a jelentésben. Paul Warburg arra is törekedett, hogy ezt a szövetségi bankot regionális tartalék banknak kell feltüntetni, amelynek az Egyesült Államok különböző részein önálló kirendeltségei működnek. Ezeket a regionális bankokat együttesen nevezte el Paul Warburg Federal Reserve System-nek azért, hogy a lakosság azt higgye - tévesen - hogy itt a szövetségi kormánynak egy állami tulajdonú központi pénzügyi intézményéről van szó.

Ebben az időpontban még köztársasági párti elnök volt hivatalban a Fehér Házban. Az amerikai közvéleményben már általános volt az a vélekedés, hogy a republikánusok azok, akik a legszorosabb kapcsolatban állnak a Wall Street pénzembereivel és ezért lényegében a pénzoligarchia érdekeit képviselik a lakosság érdekeivel szemben. Ezért a Jekyl Island-i tanácskozás résztvevői attól tartottak, hogy gyanús lesz az amerikai polgárok szemében, ha a Federal Reserve Act-et egy republikánus elnök fogadtatja el a törvényhozással. Ha viszont egy demokratapárti elnök lenne a Fehér Házban, és az támogatná a Federal Reserve Act kongresszusi elfogadását, az már lehetővé tenné annak a látszatnak a keltését, hogy a népet képviselő demokrata elnök íme megfosztja a Wall Street pénzügyi oligarcháit korlátlan pénzügyi hatalmuktól. Mivel a Jekyl Island-i tanácskozás 1910-ben volt, még két évet várni kellett ahhoz, hogy a következő elnökválasztás során demokrata színekben juttassa be a szabadkőműves pénzoligarchia megbízható ügynökét a Fehér Házba. Ezért úgy döntöttek, hogy egyelőre elhalasztják a tényfeltáró bizottság jelentésének a benyújtását a Kongresszushoz.

1909-ben figyelemre méltó döntést hozott az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága. Megállapította, hogy a John D. Rockefeller tulajdonában lévő Standard Oil vállalatbirodalom túlságosan nagyra növekedett, és ez felfogható a pénzhatalom olyan arányú összeesküvésének, amelyet Abraham Lincoln elnök már 1863-ban megjósolt, és amelytől óvta az Egyesült Államok társadalmát. A Legfelsőbb Bíróság kemény lépésre szánta el magát azért, hogy megtörje a nemzet szuverenitása elleni összeesküvést: elrendelte a Rockefeller tulajdonban lévő Standard Oil Company azonnali felosztását. "A köztársaság biztonsága érdekében elrendeljük, hogy 1911. november 15-éig a veszedelmes összeesküvést be kell fejezni."/26/ Noha Rockefeller rákényszerült, hogy hatalmas olajmonopóliumát kisebb vállalatokra bontsa szét, az amerikai Legfelsőbb Bíróság csak az egyik szívókarját vágta le az óriáspolipnak. A hatalmas monopólium kisebb méretű utódvállalatait Rockefeller által odahelyezett bábok igazgatták, és ez a monopolellenes lépés így nem érintette érdemben a pénzoligarchia nagyszabású stratégiáját, amit összeesküvésnek is lehet nevezni.

Sokkal veszélyesebb volt Rockefeller olajbirodalmánál a Wall Street-i pénzmágnások Jekyl Island-i titkos tanácskozása, mert az ő összeesküvésüket a brit és az európai szabadkőműves bankárok hálózata támogatta. Amikor a titkos tanácskozás résztvevői visszatértek a szigetről, már csak az volt hátra, hogy találjanak egy olyan embert, aki hajlandó elfogadni politikai céljaikat, és engedelmesen végrehajtani utasításaikat cserébe azért, hogy a Wall Street urai ezért az Egyesült Államok elnöki székébe segítik. Erre a célra Woodrow Wilson látszott a legalkalmasabbnak a Wall Street szabadkőműves bankárvezérei számára. Wilson maga nem volt szabadkőműves, de csodálattal viseltetett a szabadkőművesekkel szemben és ebben az időszakban már mintegy 20 éve a befolyásuk alatt állott. 1907-ben, miközben Morgan futószalagon "gyártotta" célzatos híreszteléseivel a kisebb-nagyobb bankválságokat, Wilson teljes hangerővel dicsőítette Morgan "áldásos szerepét" az amerikai társadalomban. Morgan azzal hálálta meg Wilson hízelgő szavait, hogy meggyőzte Paul Warburg-ot, Wilson lehet a legalkalmasabb pályázó a Fehér Ház elnyerésére. Paul Warburg ezt követően felajánlotta Wilsonnak, hogy pályázza meg demokrata színekben az Egyesült Államok elnöki tisztségét. Közölte vele, hogy a választási kampány pénzügyi költségeit teljes egészében fedezik a számára. Paul Warburg ezután bemutatta Wilson-nak Edward Mandell House "ezredest", közölve vele, hogy House ezredes lesz az ő szóvivője.

Wilson 1912-es elnöki kampánya során House ezredes állandóan mellette volt. Miközben Wilson a választóknak bank- és pénzügyi reformot ígért, folyamatosan bírálta és elvetette a központi bank koncepcióját. A választók ezt akarták hallani és House ezredes mindvégig azt ajánlotta neki, hogy azt mondja, amit a választók hallani akarnak. Wilson azt a látszatot keltette, hogy teljes erővel a Wall Street hatalmának a megtörését kívánja és biztosította hallgatóságát, hogy meg is fogja tenni, amit ígér. "A Wall Street farkasai elleni küzdelem élére állok" hangoztatta a választógyűléseken. A választók, akik nagyon is szem előtt tartották a Legfelsőbb Bíróság kemény döntését J. D. Rockefeller Wall Street-i olajbáró vállalatbirodalmával szemben, jó lelkiismerettel választották meg a demokratapárti Woodrow Wilsont az Egyesült Államok 28. elnökévé. Wilson 1913. március 4-ét követő beiktatása után azonban pontosan annak a központi banknak a felállításához fogott hozzá, amely ellen választási ígéretei szerint a legkíméletlenebben kívánt harcolni. Ebben az időben az új elnök már arról beszélt választóinak, hogy az a központi bank, amit ő fel akar állítani, el fogja törölni a Wall Street-i pénzbárók hatalmát. Három hónapra rá Wilson már be is terjesztette a Kongresszusnak a Federal Reserve Act-et, amely hat hónapig tartó kemény vitához vezetett az amerikai Törvényhozásban. Végül 1913. december 22-én a vitába belefásult és kimerült törvényhozók, csakhogy minél előbb hazamehessenek a karácsonyi ünnepekre, megszavazták a központi bank felállításáról szóló törvényjavaslatot. A Képviselőházban 298-an szavaztak rá és 60-an ellene, a Szenátusban pedig 43-an mellette és 25-en ellene. Két magasrangú szabadkőművesnek kulcsszerepe volt a törvény elfogadtatásában: a 32-es fokozatú William McAdoo szenátornak, aki később pénzügyminiszter lett, valamint a 33-as fokozatú Carter Glass szenátornak, aki a Képviselőház Bank és Pénzügyi Bizottságának az elnöke volt, majd McAdoo után maga is pénzügyminiszter lett.

A teljes 1912-es év során Paul Warburg és House ezredes szoros kapcsolatot tartott fenn egymással. Számos tekintélyes történész House ezredest - Wilson elnök szabadkőműves mentorát és szóvivőjét - tekinti az Egyesült Államok valódi elnökének a teljes Wilson korszak ideje alatt. House "ezredes" nem szolgált a hadseregnél, csak tiszteletbeli címként viselte ezt a rangot, és soha nem volt választott tisztsége sem Wilson elnöksége előtt, sem pedig után. Lényegében amerikai útlevéllel rendelkező angolnak tekinthető, aki az angol szabadkőművesség szellemében végezte el iskoláit és behatóan ismerte Marx és Engels munkáit. House egyik írásában kifejti, hogy olyan szocializmus létrehozását akarja, amelyről Karl Marx álmodott. House 33-as fokozatú angol szabadkőműves volt, és gyűlölte az alapító atyák Amerikáját. Bevallott célja volt az amerikai alkotmányban foglalt rendszer lecserélése egy marxista stílusú szocialista rendszerre. House "ezredes" volt az a személy, aki teljes mértékben bírta az olyan szabadkőműves pénzügyi hatalmasságok bizalmát, mint a Schiffek, a Warburgok, a Kahnok, a Rockefellerek, a Morganok és a Rothschildok. House nem okozott nekik csalódást. Woodrow Wilson pedig ezt írta mentoráról: "House és az én gondolataim egy és ugyanazok"./27/

Ki a Federal Reserve System tulajdonosa?

A Federal Reserve bankrendszer 12 regionális Federal Reserve Bankból áll és mindegyiket magántulajdonú korporációk hozták létre a létesítéséről szóló törvény előírásainak megfelelően. Élén a kormányzó testület áll, amelynek 9 igazgatósági tagja van. Ezek közül hatot a regionális Federal Reserve Bankhoz tartozó bankok választanak, hármat pedig a Federal Reserve System kormányzó testülete nevez ki. A Federal Reserve System-nek tehát nem az Egyesült Államok a tulajdonosa és valójában nem is ellenőrzi. A FED "kegyesen" megengedi az Egyesült Államok elnökének, hogy kinevezze a FED felügyelő testületének az elnökét, de csak akkor, ha a korábbi elnök lemond vagy elhalálozik. Elnökké csak olyan jelölt nevezhető ki, aki tagja az éppen hivatalban lévő felügyelő testületnek, azaz akit a tagbankok korábban már megválasztottak. Az Egyesült Államok kormánya sohasem gyakorolt, és jelenleg sem gyakorolhat befolyást a Federal Reserve Testület érdemi monetáris döntéseire. Éppen ezért megalapozottan állíthatjuk, hogy a Federal Reserve System nem a közérdeket szolgálja, hanem magántulajdonosainak privát érdekeit. A FED története azt tanúsítja, hogy ez a magán pénzmonopólium mind az amerikai államot, mind az amerikai polgárokat pénzügyileg maximálisan kihasználta tulajdonosai gazdagodása érdekében.

A központi bankok, mint már korábban utaltunk rá, csak hitelnyújtással foglalkoznak és nincs szerepük a megtakarítások összegyűjtésében, a kereskedelem és a beruházások finanszírozásában. Egyetlen feladatuk a kölcsönpénz előteremtése lényegében a levegőből, vagyis a semmiből történő pénzkreálással, továbbá ennek a pénznek a kikölcsönzése az állam számára, hogy az ebből fedezze költségvetési kiadásait. Ha az amerikai kormány nem hajlandó a FED monetáris programját követni, akkor a központi bank egyszerűen gazdasági visszaesést vagy válságot idéz elő azáltal, hogy tetszése szerint manipulálja a pénzkibocsátást, a valutaátváltást, az arany áramlását, a kamatlábakat és mindezek segítségével a termelő gazdaság egész tevékenységét. Ezekkel az eszközökkel bármikor arra lehet kényszeríteni a kormányt, hogy a FED által megkívánt mennyiségben vegyen fel kölcsönt.

Amikor egy állam és egy kormány átadja a központi banknak az ország pénzkibocsátását és hitelrendszerét, akkor a kereskedelmi bankok nyomban alárendelődnek a központi banknak. A központi bank elsősorban azzal tartja függőben őket, hogy ún. elsődleges kamatlábbal kölcsönöz ki pénzt a számukra. Ez a bázispénz vagy jegybanki pénz, döntően körülhatárolja a többi bank hitelezési mozgásterét. A központi bank határozza meg az elsődleges kamatlábat is. A tagbankok - a kereskedelmi bankok - viszont magasabb kamatlábbal nyújtanak kölcsönt a gazdasági élet szereplői és az állampolgárok számára. A központi bank annál nagyobb pénzmennyiséggel rendelkezik, minél nagyobb az adott ország, az állami és a nem állami szektor együttes eladósodása. Az amerikai dollár fedezete is adósság, nem pedig arany vagy más nemesfém. Az aranyfedezettel ellátott dollár, vagy más néven aranyra beváltható pénz veszélyes a központi bankok számára, ezért tettek meg, és tesznek meg mindent a központi bankok és az őket irányító pénzoligarchia azért, hogy a forgalomban lévő pénzt ne lehessen átváltani a fedezetéül szolgáló aranyra. Egy aranyfedezettel rendelkező pénzrendszerben a forgalomban lévő pénz bizonyos hányadát állandóan aranyban kell tartalékolni. Ezt a pénzt sem kamatra kikölcsönözni, sem beruházni nem lehet, és így nem hoz kamathozamot vagy profitot a hitelező banknak. Az aranyalap addig elfogadható a központi bankok számára, ameddig a nemesfém fedezettel nem az állam, nem a kormány, hanem a központi bank rendelkezik. Az aranyalappal rendelkező pénz - szemben az aranyra bármikor becserélhető valutával - stabilizálja a pénz értékét, miközben lehetővé teszi a fedezetlen pénz forgalomba bocsátását a bank aranytartalékait meghaladó tízszeres nagyságrendben.

Noha Wilson elnök teljesítette a szabadkőműves pénzoligarchiának tett ígéretét és létrehozta a Federal Reserve System-et, számos hazafias elkötelezettségű amerikai törvényhozó átlátta a rendszer hátrányait és bizalmatlanul viseltetett a Wall Street uraival szemben. Ezek a törvényhozók ragaszkodtak ahhoz, hogy az aranyra beváltható pénz legyen az Egyesült Államok hivatalos valutája, vagyis a Kongresszus nem 100%-osan hagyta jóvá a pénzoligarchia Jekyl Island-i programját, és továbbra is érvényben tartotta az aranyra átváltható valuta rendszerét. Ez lényegében megakadályozta egészen 1971-ig a Federal Reserve System magántulajdonosait abban, hogy korlátlan mennyiségű fedezetlen papírdollárt hozzanak forgalomba. 1913-ban, amikor a Federal Reserve Act elfogadásra került, ezzel kapcsolatban Paul Warburg a következő megjegyzést tette House ezredesnek: "Nos nem kaptunk meg mindent, amit akartunk, de ami hiányzik, azt majd később adminisztratív úton pótolni lehet."/28/

Miért omlott össze a New York-i Tőzsde 1929-ben?

Ma már elegendő adat áll rendelkezésünkre annak a kijelentéséhez, hogy a new yorki tőzsde összeomlását, amely kiváltotta a nagy világgazdasági válságot, a Federal Reserve System megtervezett intézkedései készítették elő. A City of London vezető bankárai már több mint egy évszázadon át úgy manipulálták a pénzügyi folyamatokat, hogy felváltva hoztak létre inflációs és deflációs időszakokat, mindezt azért, hogy a rendelkezésükre álló pénzvagyont még gyorsabban növelhessék. Az 1920-as évek végére megérett bennük az a szándék, hogy a mesterségesen felfúvódott tőzsdei árak és a részvénypiac összeomlásával rákényszerítik az amerikai államot, hogy mondjon le az aranyra beváltható pénz forgalombantartásáról. 1923 és 1929 között a Federal Reserve System (a továbbiakban: FED) mintegy 62%-kal kibővítette az amerikai gazdasági élet számára rendelkezésére álló közvetítő közeget, a saját maga által kiadott bankjegyet, a dollárt. Sok beruházó igénybe vette a könnyen elérhető és olcsó kamatozású hiteleket azért, hogy ezen a pénzen részvényeket és más értékpapírokat vásároljon. Ez a folyamat vezetett ahhoz, hogy a részvényárak szédítő magasságba emelkedtek.

A washingtoni Kongresszus néhány törvényhozója látva ezt a folyamatot, 1928-ban kongresszusi meghallgatásokat tartott arról, hogy miként lehetne stabilizálni a dollárt. Ezeken a kongresszusi meghallgatásokon derült fény arra, hogy 1927-ben a FED és az európai központi bankok vezetői egy titkos munkaebédjükön kidolgoztak és elfogadtak egy tervet arról, hogy előkészítenek egy nagyarányú tőzsdei összeomlást. Mivel az amerikai törvényhozók többsége szabadkőműves volt (a képviselők 69%-a, a szenátorok 63%-a tartozott a szabadkőművesség valamelyik irányzatához), így a kihallgatások során felszínre került tények nyomán nem hoztak megfelelő intézkedéseket. Az Egyesült Államok élén álló Calvin Coolidge elnök maga nem volt szabadkőműves, de az ő befolyásuk alatt állt és kormányának valamennyi tagja kivétel nélkül szabadkőműves volt. Köztük volt Andrew Mellon pénzügyminiszter, a Mellon National Bank of Pittsburgh elnöke, aki a "Royal Arch" elnevezésű fokozatot viselte, mint szabadkőműves. 1929. február 26-án az ugyancsak magas fokozatú szabadkőműves Montagu Norman, a Bank of England kormányzója, Washingtonba utazott, hogy tárgyaljon Andrew Mellon-nal. Nyomban a tárgyalást követően a FED megváltoztatta hitelezési politikáját és a kamatok nagyarányú megnövelésével megnehezítette a hitelekhez való jutást. Ebből a tényből kiindulva és az ezt követő eseményekre támaszkodva levonhatjuk azt a következtetést, hogy a brit szabadkőműves pénzoligarchia szándékosan olyan monetáris kurzusba kezdett, amely szükségszerűen vezetett a pénzügyi összeomláshoz, és addig példa nélkül álló gazdasági nehézségeket okozott az amerikai gazdaság egészének és az Egyesült Államok lakóinak. A fő cél, mint már említettük az volt, hogy kikényszerítsék a kormánytól az aranyra átváltható pénz feladását. De további fontos cél volt az értéket előállító reálgazdaság ipari és mezőgazdasági üzemeinek a pénzügyi oligarchia tulajdonába való átvétele. A City of London urai számára azonban fontosnak találták, hogy tájékoztassák szabadkőműves testvérüket, Andrew Mellón-t, mert egyrészt az amerikai pénzügyminiszternek tudnia kellett, hogy a saját vagyonát mikor vonja ki a tőzsdéről. Fontos érdek volt, hogy az amerikai pénzügyminiszter saját vagyonát illetően gazdaságilag ne menjen csődbe, mert ellenkező esetben olyan kormányintézkedésekhez folyamodhat, mint a tőzsde bezárása, egészen addig, amíg a spekulációs láz alábbhagy, és a tőzsde megnyugszik.

1929. március 9-én a Grand Orient szabadkőműves Paul Warburg jelt adott a FED valamennyi tagbankjának, hogy kezdjék meg részvényeik még magas áron történő eladását, és mielőbb vonják ki vagyonukat a tőzsdéről. Ha a jelzést követően azonnal cselekednek, hatalmas haszonra tehetnek szert, amikor a Dow Jones index a mélybe zuhan. Mellon-nak a bankja volt az első, amely követte Paul Warburg tanácsát. Hét hónappal később, 1929. október 24-én, a FED által hét éven át következetesen felpumpált pénzbuborék kipukkadt. Ekkoriban már új elnöke volt az Egyesült Államoknak, Herbert Hoover, aki maga nem volt szabadkőműves, de az ő pénzügyminisztere is Andrew Mellon volt, vagyis az az amerikai politikus, akit elsőnek tájékoztattak a new yorki tőzsde tudatosan előidézett krachjának az időpontjáról. Az említett tőzsdei összeomlás menete a következő volt: A Wall Street szabadkőműves pénzemberei egyszerre visszahívták a tőzsdei brókerek számára nyújtott 24 órás hiteleket. A tőzsdei brókerek és ügyfeleik így arra kényszerültek, hogy piacra dobják részvényeiket, mert csak így tudtak készpénzhez jutni és így tudták a gyors és rövidlejáratú hiteleket visszafizetni. A FED rendszerébe nem tartozó bankok jelentős mértékben vettek fel és nyújtottak is tőzsdei spekuláció céljára rövidlejáratú hiteleket. Amikor ezeket a hiteleket váratlanul visszahívták, és a hitelezők megrohamozták a bankokat, ezek a bankok kénytelenek voltak bezárni. A Federal Reserve System, amely többek között azzal indokolta létjogosultságát, hogy ellátja a "Lender of last resort" ("Utolsó menedék bankja") feladatát, visszautasította, hogy ezeknek a pénz nélkül maradt bankoknak a segítségére siessen, és hitelekkel lássa el őket.

A FED-nek és a hozzá hasonló többi modern központi banknak - legalábbis hivatalosan - az a legfontosabb funkciója és egyben létének végső igazolása, hogy a kereskedelmi bankok számára végső hitelforrást jelentenek, azaz a "hitelezők végső mentsvárai". A végső hitelforrás iránti igény pénzügyi válságok idején merült fel - és ma is ilyen esetekben jelentkezik -, vagyis amikor megrendül az emberek magánhitelekbe vetett bizalma, és magánköveteléseiket megingathatatlanul szilárd eszközökbe kívánják konvertálni. Ez a nyomás nagy erővel nehezedik a bankrendszerre, és ha egy bank nem képes gyorsan likviddé tenni pénzügyi eszközeit, akkor az egész rendszert az összeomlás veszélye fenyegeti. Ezt előzheti meg a központi bank, avagy kivételes esetekben az állam támogató közbeavatkozása. De mint már utaltunk rá, a FED nem teljesítette ezt a törvény által előírt kötelezettségét. Ezért az 1929-et követő négy és fél évben az Egyesült Államok gazdasági élete és a társadalom egésze mély válságba süllyedt. Miközben a FED tagbankjai felhasználva a City of London szabadkőműves oligarchiájától kapott előzetes jelzést, ki tudták vonni eszközeiket a tőzsdéről, még magas áron eladva részvényeiket, amikor aztán az összeomlás következtében ezek a részvények értéküknek a töredékére zuhantak, akkor tömegesen felvásárolták őket. Az amerikai polgárok vagyonának a jelentős része így ment át egyik napról a másikra a brit pénzügyi manipulátorok tulajdonába dolláronként néhány pennyért. Ezt követően a londoni pénzoligarchia úgy döntött, hogy a reálgazdaság vagyontárgyainak a megszerzését követően ráteszi kezét az Egyesült Államok aranykészletére is.

A politikai színlelés és álcázás szabályainak megfelelően várható volt, hogy a gazdasági és pénzügyi katasztrófáért az éppen hivatalban lévő republikánus elnököt, Herbert Hoover-t, fogja a pénzügyi oligarchia és sajtója felelőssé tenni. Valóban ez történt, így megjósolható volt, hogy a következő amerikai elnök a demokrata párt soraiból fog kikerülni. A színlelési technika alkalmazásával csupán arról kell meggyőzni az amerikai választó polgárokat, hogy a gazdasági és társadalmi katasztrófát a hozzá nem értő republikánus kormány okozta, amely csak a gazdagok érdekeire van tekintettel, ezzel szemben a demokraták, akik a szegényebb néprétegek érdekeit képviselik, majd orvosolni fogják a republikánusok által okozott súlyos bajokat. A politika látható világában lezajló ilyen színjáték lehetővé teszi, hogy az eseményeket ténylegesen irányító pénzoligarchia a demokratikus folyamatok kulisszái mögé rejtőzzön. Ezért a pénzoligarchia kedvenc politikai irányítási rendszere ez az alibinek használt demokrácia, mert ez elhiteti a társadalom félrevezetett többségével, hogy az ő akarata érvényesül, miközben a pénzoligarchia könnyűszerrel választja ki és teszi meg politikai vezetőjének a saját érdekeit kiszolgáló politikai ügynököket. Ez ma már csak marketing-kérdés, és csupán megfelelő public relations technikát igényel a politikai PR-manager-ektől.

A pénzügyi oligarchia elveszi az amerikaiak aranyát

Az 1929-ben kirobbant világgazdasági válság nagy nehézségeket okozott az Egyesült Államoknak, de az aranyérmék és az aranyra beváltható pénz még mindig biztosított bizonyos fokú pénzügyi és gazdasági függetlenséget az amerikai polgárok számára. Ezért a brit szabadkőműves pénzoligarchia pénzügyi uralma még nem volt tökéletes Amerika felett. Az Egyesült Államok következő, demokrata elnökére várt az a feladat, hogy a FED stratégiájának engedelmes végrehajtójaként változtasson ezen a helyzeten. Franklin Delano Roosevelt, aki demokrata színekben lett az Egyesült Államok 32. elnöke 1933. március 1-jén, maga is 32-es fokozatú szabadkőműves volt. Pénzügyminisztere Henry Morgenthau pedig 33-as fokozatú szabadkőműves rangot viselt. A pénzoligarchia színlelő programjának megfelelően Roosevelt azt ígérte az amerikaiaknak, hogy megoldja az előző republikánus kormányzat által hátrahagyott problémákat. A pénzoligarchia nem színlelő, hanem tényleges programjának megfelelően Franklin Roosevelt két banktörvényt is elfogadtatott a Kongresszussal azért, hogy a brit szabadkőműves bankárok az ellenőrzésük alá vonják az Egyesült Államok aranykészletét. Az első Banking Act 1933-ban lehetővé tette a dollár aranyfedezetének a megszüntetését, a második 1935-ös Banking Act pedig lehetővé tette, hogy a Federal Reserve tulajdonába menjen át az amerikai állampolgároktól elkobzott arany. A két banki törvény eredményeként a FED több mint 100 millió dollár tiszta haszonra tett szert. 1933. április 5-én egy hónappal Roosevelt hivatalba lépését követően, elnöki rendeletet bocsátott ki, amely arra kötelezte az amerikai polgárokat, hogy szolgáltassák be aranyérméiket, aranyrudaikat és aranyra szóló értékpapírjaikat, méghozzá nem a kormány valamelyik intézményének, hanem a legközelebb eső, kizárólag magántulajdonban lévő Federal Reserve Banknak. A FED unciánként 20 dollár 67 centet fizetett az elkobzott aranyért. Amikor az arany begyűjtése befejeződött, Roosevelt kormánya azonnal felemelte az arany unciánkénti árát 35 dollárra.

Természetesen nem az amerikai lakosságot és az őt képviselő kormányt gazdagította az unciánként így előállott 14 dollár 33 cent, hanem azt a pénzoligarchiát, amely 100%-osan a tulajdonosa volt és a tulajdonosa a mai napig a Federal Reserve System bankjainak. 1933. végén a FED átadta a polgároktól begyűjtött aranyat, amelyért mint már említettük unciánként 20 dollár 67 centet fizetett, az Egyesült Államok pénzverdéjének. Cserébe a FED egy sorozat aranyban fizetendő kötvényt kapott, amelynek a névszerinti értéke kötvényenként 100 ezer dollár volt, és amelyet az Egyesült Államok államkincstára már az arany unciánkénti 35 dolláros értékének a figyelembe vételével bocsátott ki. Az aranykötvény hátoldalán a következő szöveg volt olvasható: "Ezennel tanúsítjuk, hogy az Egyesült Államok államkincstára letétre átvett 100 000 dollárt aranyban, amely a jogszabályok értelmében kívánságra megfizetendő az aranykötvény tulajdonosának." A FED kb. 200 millió dollárt fizetett az amerikaiak aranyáért, de 1934. végén már több mint 300 millió dollárt kapott érte aranyban fizetendő államkötvények formájában. A brit szabadkőműves bankár testvériség több mint 100 millió dollár csinos haszonra tett szert hat hónap alatt mindössze azzal, hogy összegyűjtötte és átadta az államkincstárnak megőrzésre azt az aranyat, ami nem volt az övé.

Roosevelt természetesen a színlelő programnak megfelelően azt állította, hogy az arany elkobzását és a pénz aranyra való beválthatóságának a megszüntetését a gazdasági válságból való mielőbbi kikerülés tette szükségessé. Az aranyalapú dollárral nem lehet könnyedén inflációs folyamatokat beindítani, mivel az arany nem áll korlátlan mennyiségben rendelkezésre és értéke rögzíthető, továbbá a társadalom megkövetelheti, hogy megfelelő mennyiség legyen belőle tartalékolva. A kormány nagyarányú költekezése, amelyre Roosevelt szerint a depresszió megszüntetése végett volt szükség, olyan pénzt igényelt, amely nincs az aranyalaphoz rögzítve és ezért korlátlan mennyiségben állítható elő a bankóprés útján. A fedezetnélküli papírpénz korlátlan forgalomba hozatala természetesen az Egyesült Államokban is inflációhoz vezetett, másrészt beindította és felgyorsította az állam és a nem állami szektor nagyarányú eladósodását. Rövidtávon azonban kétségtelenül meg volt az a kedvező hatása, hogy az Egyesült Államok kikerült abból a gazdasági válságból, amelybe a pénzügyi oligarchia önös érdekei miatt tudatosan taszította.

A nagy gazdasági válságból való mielőbbi kikerülés természetesen népszerűsíthető jelszó volt. Ez nem változtat azon a tényen, hogy az aranyra átválthatóság kötelezettségének a megszüntetése a FED és tulajdonosai érdekeit szolgálta, mivel 1913 óta már csak a FED-nek volt joga a bankóprést működtetni, és fedezetlen papírpénzt kibocsátani. Egyedül a FED-nek állt módjába, hogy az így, mondhatni levegőből előállított milliárdokat a kereskedelmi bankoknak és a kormánynak kamatjáradék ellenében kikölcsönözze. Vagyis mindkét Roosevelt által elfogadott banki törvény azt az alapvető célt szolgálta, hogy a londoni és Wall Street-i bankártestvériséget még gazdagabbá tegye. A két törvény eredményeként a FED tovább centralizálta ellenőrzését az Egyesült Államok bankjai és egész pénzrendszere felett. Ettől kezdve az amerikai kormányok költségvetési és adóztatási politikája is megváltozott, mivel a kormányok szinte korlátlan mennyiségben és könnyedén tudtak hatalmas hitelekhez jutni a FED részéről. Szokássá vált a jövőbeni adóbevételek terhére való deficites költségvetés, amelynek eredményeként az amerikai kormány már több mint 1 milliárd dollár államadósságot halmozott fel a 2. világháború végéig. Ez az eladósodás 1969. végéig 100 milliárd dollárra növekedett. A Carter kormány alatt az eladósodás 500 milliárd dollárra növekedett és a Reagan-Bush időszakban pedig már meghaladta a 4000 milliárd dollárt. Ennek a hatalmas összegnek a túlnyomó részét a katonai technológia fejlesztésére költötték, részben azzal a céllal, hogy a Szovjetunió-t olyan fegyverkezési versenyre kényszerítsék, amelyre gazdaságilag és pénzügyileg nem képes. A szovjet birodalom pénzügyi eszközökkel történő lebontása lehetővé tette a szabadkőműves bankár oligarchia számára, hogy magánpénzrendszerét globális méretekben kiterjessze és az egyes hagyományos nemzetállamok, valamint a reálgazdaság további eladósításával a saját ellenőrzése alá vonja nemcsak az egyes államok pénzügyeit, hanem a tradicionális államok helyébe lépő korporációs vállalatbirodalmakat is. Az amerikai államadósság ma 7000 milliárd dollár felett van. A nem állami szektor és az állampolgárok adóssága pedig meghaladja a 14 ezer milliárd dollárt. E csillagászati adósság kamatjáradékát évről-évre a szabadkőműves pénzoligarchia zsebeli be.

A központi bankok érdeke, hogy mindenki hitelből éljen. Ha az államok és a reálgazdasági szereplők, valamint az állampolgárok megfizetnék adósságukat, akkor a központi bankok tönkremennének. A központi bankok létfeltétele, hogy mindenki a lehető legjobban eladósodjék, mert ők akkor tudják a levegőből a pénzt előállítani a bankóprés használatával, amikor az állam vagy gazdasági élet szereplője tőlük hitelt vesz fel. Ezért a központi bankok minden rendelkezésükre álló eszközzel bátorítják az eladósodást, és megtiltják az egyes államoknak a saját pénz kibocsátását, csupán azt engedik meg nekik, hogy államkötvények formájában hitelleveleket bocsássanak ki, amelyekért cserébe viszont ők készek működtetni a bankóprést, és megfelelő kamat ellenében kikölcsönözni azt a pénzt, amit az államok maguk is előállíthatnának ingyen a saját céljaikra.

1935-től kezdve a dollárnak elvileg meg volt az aranyalapja, de többé nem lehetett aranyra beváltani. Ennek ellenére az amerikai pénz volt a világ egyik legszilárdabb valutája. A szabadkőműves pénzoligarchia világosan látta, hogy az általa létrehozott versaillesi rendszer szükségszerűen újabb nagy háborúhoz vezet, ezért felkészültek a 2. világháború által okozott pénzügyi hatások megfelelő kezelésére. A pénzoligarchia stratégái tudták, hogy a 2. világháborúra való felkészülés, és maga a háború, további aranyat áramoltat az Egyesült Államokba, mert háborús időkben az egyes államok a rúdaranyat használják fizetési eszközként. Minthogy valóban Amerika lett a legnagyobb hadianyag-szállító, ennek eredményeként már 1941-ben az Egyesült Államokban volt a világ aranykészletének csaknem a 2/3-a, amelynek az értéke 24 milliárd dollárra rúgott. Ebben az időben a forgalomban lévő papírpénz mennyisége csak 42 milliárd dollár volt, vagyis az arany és a dollár közötti arány 1:2 volt. Ma, mint már említettük, az Egyesült Államok kormányának az eladósodása eléri a 7000 milliárd dollárt. A FED és az őt tulajdonosként irányító brit szabadkőműves bankárok már kezükben tartották az Egyesült Államok aranyát, de még várniuk kellett egy bizonyos ideig, amíg azt teljesen kikapcsolhatták a pénzrendszerből. A baseli "Bank for International Settlements"-et, a BIS-t, (Nemzetközi Fizetések Bankját) a nemzetközi pénzoligarchia 1930-ban állítólag azért hozta létre, hogy az első világháború utáni jóvátételi fizetések lebonyolítását az egyes központi bankok között elősegítse. Noha felállítását követően hamarosan moratóriumot rendeltek el a jóvátételi fizetésekre (elsősorban a Németországot sújtó versaillesi békediktátum által előírt hatalmas összegek behajtásáról volt szó), a BIS tovább folytatta nemzetközi pénzügyi tevékenységét és fokozatosan az egyes állami központi bankok globális központi bankjává vált. Az 1944-es Bretton Woods-i konferenciát követően a Nemzetközi Valutaalap, az IMF létrehozása korlátokat szabott a BIS monetáris tevékenysége bővülésének, mégis a BIS változatlanul megőrizte fontosságát a nemzetközi pénzügyek intézésében, mivel ez a bank tekintendő a nemzetközi pénzoligarchia első számú pénzügyi intézményének. A BIS menedzseli ma a központi bankok monetáris tartalékait és irányítja a nemzetközi monetáris folyamatokat. Ez a bank makroökonómiai és nemzetközi monetáris témákban bennfentes információk gyűjtésével és terjesztésével is foglalkozik. Ugyancsak a BIS volt az, amelyen keresztül a nemzetközi pénzoligarchia együttműködött a nemzetiszocialista Németországgal. Hitler azt a megbízatást kapta a BIS-től, hogy az általa megszállt európai országok aranytartalékait kobozza el, és szállítsa át a BIS baseli trezorjaiba. Hitler a nemzetközi pénzoligarchiának ezt a megbízását pontosan végrehajtotta.

A hivatalos történetírás és a BIS

A hivatalos történetírás természetesen kerüli a pénzoligarchia önálló stratégiájának és történelmi szerepének a kutatását, és nem foglalkozik a szabadkőművesség és a pénzoligarchia együttműködésével. Ő tudja, hogy miért teszi ezt. A tények azonban attól még tények maradnak, hogy a hivatalos történetírás nem akar, vagy fél velük foglalkozni. Így pl. nem kutatja azt, hogy a nemzetközi pénzoligarchiának miért volt szükséges összegyűjtenie a világ aranykészletét. Egyik fontos okként emlékeztetnünk kell arra, hogy a Brit Kelet-Indiai Társaság és a nemzetközi ópiumkereskedelem egész történetében az arany volt az egyetlen elfogadható fizetési eszköz az ópiumtermelők számára. A nemzetközi pénzoligarchia már a Kelet-Indiai Társaság működésének a kezdete óta szoros kapcsolatban állott és áll a kábítószer-iparral, de ennek a működtetése óriási mennyiségű rúdaranyat igényel. A brit szabadkőműves oligarchia másik fontos iparága a nemzetközi magánpénz-monopólium működtetése. A bankári tevékenység és a kábítószer tevékenység szorosan együttműködik, és egymásra van utalva.

Miközben a brit szabadkőműves oligarchia által ellenőrzött FED elkobozta az amerikai polgárok aranyát, ezzel egyidejűleg létesült a BIS is Európában a kontinens aranyának az összegyűjtésére. Mint már utaltunk rá, a baseli bank legfőbb feladata volt, hogy a 2. világháború alatt nála legyenek Európa országainak az aranytartalékai. Carroll Quigley, Clinton elnök mentora, neves történész, aki jó viszonyban volt a világ leggazdagabb pénzdinasztiáival és ezért a zárt társaságok privát archívumaiban is kutathatta a pénzoligarchia tevékenységét, a Tragedy and Hope (Tragédia és remény) című terjedelmes művében arról tájékoztat minket, hogy a BIS "a központi bankok által birtokolt és ellenőrzött magánbank, míg a központi bankok tulajdonosai is magánkorporációk". Noha hivatalosan azért létesült a BIS, mint már utaltunk rá, hogy összegyűjtse és kezelje a német jóvátételi fizetéseket, valójában nem ez volt az igazi oka, hanem csak a színlelt oka a létrehozásának. A versaillesi békediktátum és a BIS létrejötte között 11 év különbség van. Nem meggyőző, hogy csak 11 év elmúltával állítsanak fel egy behajtással foglalkozó ügynökséget és mindezt abban az időpontban, amikor Németország pénzügyi összeomlása miatt semmilyen fizetésre nem volt képes. Ezen túlmenően 1931-ben, egy évvel a BIS megszületése után valamennyi európai hatalom - Franciaország kivételével - lemondott Németországgal kapcsolatos jóvátételi igényéről. Két évre rá Hitler beszüntette valamennyi jóvátétel fizetését.

Már utaltunk rá, hogy a BIS valódi feladata az európai államok aranyának az összegyűjtése volt. Charles Higham 1983-ban publikált "Trading with the Enemy" ("Kereskedés az ellenséggel") című munkájában megállapítja, hogy a BIS-nek talán a legfontosabb feladata az volt, hogy amerikai és brit pénzzel finanszírozza a nemzeti szocialista kormányzatot Németország minél hatékonyabb felfegyverzése érdekében./29/ Ez olyan állítás, amit sem a pénzoligarchia, sem a hivatalos történészek nem szívesen vesznek tudomásul. A BIS legnagyobb részvénypakettjét a nemzetközi pénzoligarchia egyik központi intézménye, a Bank of England birtokolta. A Bank of England főrészvényese viszont nem más, mint a Rothschild-ház, amely a brit szabadkőműves Round Table csoportok pénzügyeit ellenőrizte és ellenőrzi a mai napig. A BIS további tulajdonosaihoz tartoztak még a Morgan érdekeltséghez tartozó First National Bank of New York, a német Reichsbank, valamint Olaszország, Franciaország és más államok központi bankjai. Azok a személyek, akik a BIS tevékenységét irányították, és amelyek közül többet felsorol Charles Higham, vagy ismert szabadkőművesek voltak, vagy pedig a Round Table csoporthoz tartoztak. Maga Hjalmar Schacht, Németország gazdasági minisztere és a Reichsbank elnöke, is az angol szabadkőművességhez tartozott, méghozzá azon ritka személyekhez, akik nyíltan elismerték, hogy szabadkőművesek. Maga Schacht volt az, aki rávette a brit szabadkőműves bankárokat a BIS felállítására, hogy megkönnyítse Hitler háborús programjának a nemzetközi finanszírozását. A baseli Nemzetközi Fizetések Bankjának az alapszabálya, amelyet az érintett kormányok is jóváhagytak a BIS alapításakor, kimondja, hogy a baseli bank mentes minden lefoglalástól, záralávételtől, vagy cenzúrától, függetlenül attól, hogy az adott vagyontárgy tulajdonosa részt vesz-e a háborúban vagy sem.

Messzemenő jelentőséggel bíró történelmi kérdés, hogy a szabadkőműves pénzoligarchia miért döntött úgy, hogy finanszírozni fogja Hitler háborús erőfeszítéseit. Mi ezzel a kérdéssel a Leleplező következő számában fogunk behatóan foglalkozni. Ezúttal csak arra utalunk, hogy Charles Higham szerint Hitler finanszírozása azt a célt szolgálta, hogy a náci diktátor gyűjtse össze Európa aranyát a nemzetközi pénzoligarchia hálózata számára. A Higham által használt Fraternity (testvéri szövetség) kifejezés természetesen nem más, mint a szabadkőművességnek egy másik elnevezése. Azt már a történelemből tudjuk, hogy a szabadkőművesség, mint nemzetközi szervezet, szívesen helyezte magát az egyes államok és törvényeik fölé. Hitler valóban összegyűjtötte az általa elfoglalt államok aranykészleteit és ezt valóban a BIS svájci trezorjaiba szállította. Ez a folyamat 1938-ban még a 2. világháború kitörése előtt kezdődött, amikor a német csapatok bevonultak Ausztriába és sor került az Anschluss-ra. A bevonuló német hadsereg egyik első feladata volt az osztrák aranytartalék záralávétele, és az így lefoglalt osztrák arany átszállítása Bécsből Svájcba.

1939. március 15-én Hitler bevonult Prágába is. A megszállók azonnal letartóztatták a cseh nemzeti bank igazgatóit és követelték tőlük a 48 millió dollár értékű aranyrúdnak az átadását. A fegyverrel fenyegetett cseh bankárok végül elmondották, hogy néhány nappal a német hadsereg bevonulását megelőzően a BIS azt tanácsolta a prágai bankároknak, hogy juttassák el a cseh aranytartalékot a londoni Bank of England-hez. Montague Norman, a Bank of England kormányzója, és Hitler legerőteljesebb támogatója, ekkorra már el is küldte Berlinbe az aranyszállítmány vételéről szóló igazolást, amely lehetővé tette, hogy az átvett arany pénzbeli értékéig Németország stratégiai nyersanyagokat vásárolhasson a világpiacon.

Amikor a németek 1940. áprilisában megszállták Belgiumot, a belga aranytartalékot először a francia központi bankba szállították, majd onnan a berlini Reichsbankba. Berlinből ez a belga arany Baselba került, a BIS trezorjaiba. Tény, hogy a Hitler által megszállt országok aranytartalékai, Franciaország kivételével, mind a BIS trezorjaiban kötöttek ki. Amikor a németek elfoglalták Párizst, akkor nem nyúltak a francia központi bank aranytartalékához, mivel a francia központi bank a BIS egyik tulajdonosa volt. Csak azoknak a megszállt országoknak az aranytartalékait kobozták el, amelyeknek a központi bankjai nem voltak a BIS tagjai. 1942-re a Gestapo több száz láda aranyat és ékszert, köztük arany szemüvegkereteket, aranyórákat, arany cigarettadobozokat, arany és ezüst öngyújtókat, karikagyűrűket, fogsorokat stb. gyűjtött össze. Ezeket az ékszereket beolvasztották és 20 kg-os aranyrudakat készítettek belőlük, amelyeket a Reichsbank-ba helyeztek letétbe. 1944-ben, amikor Hitler már felismerte, hogy Németország katonai veresége elkerülhetetlen, ezeket az aranyrudakat átszállították a BIS baseli trezorjaiba. Ugyancsak 1944-ben tanácskozta meg az amerikai Thomas H. McKittrick, a BIS akkori elnöke és a new yorki Council on Foreign Relations-nek, a CFR-nek, (Külföldi Kapcsolatok Tanácsának), a pénzoligarchia egyik legfontosabb koordináló szervezetének a tagja, valamint a BIS brit felügyelő bizottsági tagjai a BIS német, japán és olasz vezetőivel, hogy mi történjen a háború után a birtokukban lévő 378 millió dollár értékű aranyrúddal, amelyet Németország nemzeti szocialista kormánya azért továbbított a baseli bankhoz, hogy azt a náci vezetők a háború után is felhasználhassák.

A náci "internacionálé"

Henry Morgenthau amerikai pénzügyminiszter, aki maga is magasrangú szabadkőműves volt, bizalmatlanul tekintett a brit szabadkőműves bankárok túl nagyra növekedett pénzügyi hatalmára. Morgenthau tisztában volt azzal, hogy a brit szabadkőműves pénzoligarchia ellenőrzi a baseli Nemzetközi Fizetések Bankját. Azt is tudta, hogy a náci Németország vezetői raktározási célra használják a BIS trezorjait az általuk elkobzott, - ellopott - arany számára. Morgenthau nyíltan nem beszélt erről. 1943. március 26-án azonban egy kaliforniai képviselő, Jerry Voorhis, kongresszusi vizsgálatot kezdeményezett a BIS tevékenységéről. Morgenthau érdekelt volt ebben az ügyben, de szabadkőművesként nem kívánt részt venni brit szabadkőműves testvéreinek az érdekeit sértő kongresszusi vizsgálatban. Az amerikai törvényhozás tagjainak a többsége ugyanezt érezte, mivel a Képviselőház 54%-a és a Szenátus 53%-a szabadkőművesekből állt. Ezért Voorhis kezdeményezése nem ment át a washingtoni törvényhozáson. 1944-ben egy másik képviselő is tett hasonló kezdeményezést, de az sem járt sikerrel. 1945-ben a BIS a szorongatott náci vezetők érdekében elkezdte az összegyűjtött vagyon kihelyezését. Az említett hatalmas mennyiségű arany túlnyomó részét Argentínába szállították. Itt arra használták, hogy kiépítsék vele a brit szabadkőműves oligarchia dél-amerikai hálózatát, amely hamarosan a dél-amerikai kábítószer termelést és elosztást is az ellenőrzése alá vonta. Így elmondható, hogy az a háttérben tevékenykedő pénzügyi hálózat, amely Náci Internacionáléként vált ismertté, lényegében a brit szabadkőműves pénzoligarchia segítségével jött létre.

A Bretton Woods-i pénzrendszer megszületése

A brit szabadkőművesek és utódaik fosztották ki Kínát az ópium kereskedelemmel. Ugyancsak a brit szabadkőművesek kobozták el a tulajdonukban lévő FED segítségével az amerikai polgárok aranyát a nagy gazdasági válság idején. Ők azok, akik összegyűjtötték és ellenőrzésük alá vonták a 2. világháború során az európai országok aranytartalékait. Az egyetlen állam, amelynek hatalmas aranytartaléka még nem volt a brit szabadkőműves pénzoligarchia ellenőrzése alatt, az Amerikai Egyesült Államok volt. Ezért programot dolgoztak ki a Ford Knox-ban lévő amerikai aranytartalékok ellenőrzés alá vételére. E célból két nemzetközi központi bankot hoztak létre a 2. világháború után. A szokásos módon most is beindított színlelő program azzal indokolta létesítésüket, hogy a háború utáni időszak kaotikus pénzügyi helyzetének csak a segítségükkel lehet végetvetni. Azt állították, hogy a világ monetáris rendszerének a helyreállításához elengedhetetlen a Nemzetközi Valutaalap és a Nemzetközi Beruházási és Fejlesztési Bank, azaz a Világbank létrehozása. E célból az Egyesült Nemzetek keretében monetáris és pénzügyi konferenciát tartottak az amerikai New Hampshire tagállamban lévő Bretton Woods-ban 1944. júniusában. Ennek a konferenciának a résztvevői túlnyomórészt brit szabadkőműves pénzemberekből, illetve megbízottaikból állott. Jelen volt John Maynard Keynes, Anthony Eden, Bertrand Russell, de az amerikai szabadkőműveseket is számosan képviselték, köztük volt Henry Morgenthau. A nemzetközi pénzoligarchia new yorki koordinációs központja, a CFR is számos tagjával képviseltette magát. A baseli Nemzetközi Fizetések Bankjának a háttérben folytatott pénzügyi tranzakciói közismertek voltak, és ezért nem lehetett megkerülni a velük való foglalkozást. Morgenthau azt javasolta, hogy a BIS-t csendben oszlassák fel. A CFR egyik vezetője, Dean Acheson, a CFR tekintélyes bankárjával Winthrop Aldrich-al, valamint Edward Brown-nal meg akarta tartani ezt a privát ellenőrzés alatt álló nemzetközi pénzintézményt. Őket támogatta a holland J.W. Beyen is, aki korábban a BIS elnöke volt. A new yorki First National Bank képviselője is csatlakozott hozzájuk. A City of London delegációja szintén így tett. Keynes is úgy látta, hogy a BIS-nek egészen addig tovább kell működnie, amíg létrejön egy új világbank és egy nemzetközi pénzügyi alap a tervbe vett átfogó nemzetközi szervezet, az Egyesült Nemzetek Szervezete, vagyis az ENSZ keretében. Morgenthau továbbra is ragaszkodott a BIS feloszlatásához, de ezt nem tudta elérni. Így a 2. világháború során a nácik által elkobzott, - ellopott - arany a BIS közreműködésével a kereskedelmi bankokhoz került és különböző pénzmosási műveletek keretében legális pénzzé alakult a brit szabadkőműves oligarchia felügyelete alatt.

A Nemzetközi Valutaalap

Azok az angolszász pénzvagyontulajdonosok, akik ellenőrizték a BIS és a FED részvényeinek a többségét, az 1945-ben létrejött Nemzetközi Valutaalapnak is a főrészvényeseivé váltak. Az álcázó program szerint a Nemzetközi Valutaalap célja az, hogy pénzügyi segítséget nyújtson a 3. világ fejletlen országainak iparosítási programjaik finanszírozásához. Ezen a háború alatt lerombolt Európa és Japán újjáépítéséhez szükséges olcsó nyersanyagok termelését értették. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ezek az szépítgető módon "fejlődőnek" nevezett fejletlen országok nem képesek viselni a felvett kölcsönök adósságszolgálati terheit, hacsak nem kezdik el az illegális kábítószerek termelését. Dr. John Coleman, a brit hírszerzés egykori magasrangú tisztje szerint Londonnak még a két háború közötti időszakban is nagy szüksége volt a Dél-Amerikából származó és kábítószerrel kapcsolatos jövedelemre. Coleman szerint a brit kormány 1933-ban 7 milliárd dollárt invesztált olyan dél-amerikai földekbe, amelyeken mást, mint kábítószert, nem lehet termelni.

A Bretton Woods-i megállapodás eredményeként nemcsak a Nemzetközi Valutaalap jött létre, hanem a Világbank néven emlegetett Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank is. Mindkettő központja az Egyesült Államok fővárosában, Washington-ban van. A nemzetközi oligarchia felismerte, hogy Európa gyorsütemű újjáépítése nem lehetséges olyan nemzetközi valuta nélkül, amelyet - mivel nincs aranyalaphoz kötve - korlátlan mennyiségben lehetne kibocsátani. Ha a világvaluta funkcióját betöltő pénz nem váltható át aranyra, akkor alkalmas arra a szerepre, amit a dollár játszott az Egyesült Államokban az 1929-es gazdasági válságot követően. Egy ilyen valutának a globális elterjesztéséhez össze kell gyűjteni a világ aranykészletét, ahogyan azt 1933 és 1935 között az amerikai polgároktól is összegyűjtötték "önkéntesen és törvényesen". Keynes olyan nemzetközi aranytartalékot kívánt létrehozni, amelynek a fedezetével egy semleges országban működő nemzetközi bank világvalutaként használható nemzetközi pénzt bocsáthatna ki. Az elfogadott terv végül is a tagállamok valutáiból hozott létre egy kevert - hibrid - fizetési eszközt. Ezt a pénzt nem lehetett aranyra átváltani, ugyanakkor fenntartotta az aranyhoz kapcsolt értékét és lehetővé tette, hogy a Nemzetközi Valutaalap aranytartalékot képezzen. Ezt az aranytartalékot valamennyi tagállam önkéntesen bocsátja a Nemzetközi Valutaalap rendelkezésére. Ezen túlmenően - ugyancsak önkéntesen - meghatározott mennyiségű hazai valutát is a Nemzetközi Valutaalap rendelkezésére kell bocsátani. Nagyon fontos látni, hogy itt nem a tagállamok által nyújtott kölcsönről volt szó, hanem ingyenesen, ellenszolgáltatás nélkül átadott hozzájárulásról. Egy ilyen nemzetközi pénzügyi rendszer létesítéséhez azonban korlátozni kell az egyes nemzetállamok pénzügyi szuverenitását. Éppen ezért a Konferencia résztvevői titokban akarták tartani az aranyalapra vonatkozó megállapodást. Úgy vélték, hogy ha a szuverén államok közvéleménye erről tudomást szerez, akkor az egyes államok nem lesznek hajlandóak aranytartalékaik egy részét átadni ennek a nemzetközi pénzügyi intézménynek. Arra is gondoltak, hogy a terv - titokban - simán átmenne egyes államok törvényhozásain, mivel ezen testületek tagjainak a többsége vagy szabadkőműves, vagy a nemzetközi pénzoligarchia által működtetett valamilyen struktúrához tartozik, vagy a CFR-hez vagy londoni megfelelőjéhez, a Royal Institute of International Affairs-hez, RIIA-hez, (a Királyi Külügyi Intézethez) vagy ehhez hasonló más szervezethez. Keynes ellenezte, hogy titokban létesüljön ez a két fontos nemzetközi pénzintézmény, de érveit nem vették figyelembe. Az európai nemzetek nem jelentettek problémát a nemzetközi pénzoligarchia számára, mert az európai arany a náci elkobzások következtében már a birtokukban volt. A problémát az amerikai aranytartalék jelentette, valamint a Szovjetunió és az érdekkörébe került országok aranytartaléka. Az ún. el nem kötelezett harmadik világ országai is gondot okoztak.

Ezért a Bretton Woods-i tervezők olyan álcázott módszert dolgoztak ki a tagországok vagyonának a "legális" elvételére, amelyről feltételezték, hogy mind a kommunista országok, mind a harmadik világ országai számára elfogadhatóak. Az ENSZ tagállamok központi bankjai fel lettek szólítva, hogy a rendelkezésükre álló vagyon 1%-át adják oda ellenszolgáltatás nélkül a Nemzetközi Valutaalapnak. Az így kötelezően odaajándékozandó banki vagyon 25%-át a legfinomabb aranyból álló készletekből kell nyújtani. Az átengedett pénzvagyon 75%-a az adott ország nemzeti valutájából is teljesíthető. Ezt az adományozási mintát követve a tagállamoknak évente azonos arányban kell hozzájárulást teljesíteniük. Természetesen az Egyesült Államokat terhelte a legnagyobb arányú hozzájárulás.

Az Egyesült Államok hozzájárulásának a mértékét felmérhetjük abból, hogy mennyit kellett átutalnia a Nemzetközi Valutaalapnak 1983-ban. Ebben az évben a Nemzetközi Valutaalap 8,6 milliárd dollárt követelt az amerikai Kongresszustól, lényegesen többet, mint bármely tagállam hozzájárulása. Megint érdemes rámutatni, hogy ez a pénz nem kölcsön, ami visszajár, nem beruházás, aminek a profitjára számítani lehet, hanem ellenszolgáltatás nélküli hozzájárulás, azaz ajándék a nemzetközi pénzoligarchia számára. Figyelemmel erre a számokra, ki lehet számítani, hogy hány évre van szükség ahhoz, hogy a Fort Knox-ban őrzött 24 milliárd dollár aranytartalék ki legyen merítve. Ez mindössze 14 évet igényelt. Ezzel a módszerrel 1959-re az amerikai aranytartalék a nemzetközi pénzoligarchia ellenőrzése alá került. Ma már .995 finomságú arany nincs a Fort Knox-i trezorokban. Hogyan történt az amerikai aranytartalék kivitele az Egyesült Államokból? Az amerikai hadsereg egyik műszaki alakulata az 1950-es években tejszállító kocsikkal vitte át az aranyat a Világbank washingtoni székházába. Innen viszont Európába és Japánba továbbították a háború utáni újjáépítés finanszírozására. 1941-ben még az Egyesült Államoké volt a világ aranykészletének csaknem 2/3-a, de 1959-re már az amerikainak a kétszeresére növekedett az európai aranytartalék. A ma is még Fort Knox-ban található arany minősége sokkal gyengébb, mint az elszállított arany minősége volt. Nagyrészt a Roosevelt elnök által az amerikaiaktól összeszedett aranyérmékből áll. Értéke kb. 2 milliárd dollár, de nem használható arany fizetési eszközként. Noha Amerikát a fejlett demokráciák példaképének tartják, az Egyesült Államok kormánya 1933 óta nem mérte fel hivatalosan mekkora a köztulajdont képező állami aranytartalék. Ezt a közvagyont az amerikai közintézményeknek kellene ellenőrizni, de az amerikai aranytartaléknak ez az ellenőrzés alatt történő felmérése vagy nem történt meg, vagy annak eredményét eltitkolták az amerikai nép elől.

Az amerikai demokrácia degenerálódása

A pénzoligarchia hatalmának az intézményesülése 1913-ban a Federal Reserve System létrehozásával fokozatosan az amerikai demokrácia kiüresedéséhez vezetett. Ebben az alibi demokráciában már nem a "nép kormányoz, a nép által, a népért" (Lincoln), hanem a pénzoligarchia szolgálatában álló - általa kiválasztott, kiképzett és fizetett - politikai elit kormányoz, a pénzhatalom érdekében a demokratikus formák és látszatok betartásával. Ez a kormányzási technika lehetővé teszi, hogy a hatalom tényleges birtokosa, - a pénzoligarchia, - a fiktív demokrácia kulisszái mögé rejtőzködve, titkos módszerekkel a nyilvánosság háta mögött gyakorolja autokratikus uralmát. A politikai elit legtöbb tagjának a "meggyőződése" ma már nem egyéb, mint a pénzoligarchia igényei szerint cserélhető - és cserélendő - álarc. A pénzügyi, a politikai és a tájékoztatási elit tagjai, akik ellenőrzik a pénzvagyon és az információ nemzetközi áramlását, akik elnökként, igazgatóként a jótékonysági egyesületek és gondolati műhelyek irányítói, akik a legjobb egyetemek és kulturális intézmények élén állnak, akik meghatározzák a közéleti vitatémákat, mind-mind elvesztették hitüket azokban az alapvető értékekben, - vagy ami még belőlük megmaradt -, amelyekben az Egyesült Államok alapító atyái még őszintén hittek, és amely értékek az alkotmányba bekerülve naggyá és sikeressé tették az amerikai társadalmat. Amióta a pénzoligarchia vette át az uralmat az Egyesült Államokban, az ő úgynevezett "euro-atlanti értékei" érvényesülnek. Így jött létre a szervezett elituralom modern formája, amely az embereket piackonform kényszerpályára terelve könnyen gyúrható masszává alakítja át. A pénzoligarchia minden értéket pénzre becserélhető árucikké kíván átalakítani. A szabad polgárokat ugyanis így lehet a pénzhatalomnak mindenben engedelmeskedő alattvalókká formálni.

A pénzoligarchia adósságfüggésen és kamatfizetésen nyugvó uralmi rendszerét sikeresen kiterjesztette Közép- és Kelet-Európára, valamint a szovjet utódállamokra is az 1990-es években. E cél érdekében kidolgozta a "washingtoni konszenzus" néven ismertté vált transzformációs programot. A magánpénzrendszernek ezt a nagyszabású exportálását - a színlelő programok szokásos technikájával - piaci reformoknak és demokratikus átalakulásnak állították be. A Nemzetközi Valutaalap által levezényelt "washingtoni konszenzus" végrehajtása a felbomlott szovjet birodalom országaiban nem vezetett sem piacgazdasághoz, sem érdemi demokráciához. A centralizált pártállam gazdasági és politikai túlsúlya eltűnt, de helyébe lépett a független központi bankok által szélsőségesen centralizált szervezett magánhatalom, a pénzoligarchia demokratikus formákba csomagolt és pénzügyi eszközökkel gyakorolt uralma. A mindent maga alá rendelő magánpénzmonopólium nem teszi lehetővé a piaci versenyt ezekben az országokban, és akadályozza a gazdasági demokrácia érvényesülését. A gazdasági demokrácia legalább bizonyosfokú érvényesülése nélkül pedig az érdemi politikai-demokrácia sem lehetséges. Ezért volt igaza a nemzetközi pénzoligarchia globális birodalmának a kvázi kormányát képviselő Bzigniew Brzezinskinek, amikor 2000. októberében, Budapesten tett látogatásakor kijelentette: Közép- és Kelet Európa országaiban nem demokrácia, hanem csupán "fiktív demokrácia" jött létre.

Ma Magyarországon is kettőshatalom van. Az egyik hatalom az egyre gyengülő, formálissá váló szervezett közhatalom, az állam, és a másik hatalom a pénzoligarchia egyre erősödő szervezett magánhatalma. Ennek a magánhatalomnak a központi intézménye az abszolút függetlenséget élvező központi bank, a jogilag még állami, de ténylegesen magánellenőrzés alá került Magyar Nemzeti Bank. A magyar társadalom sorsát meghatározó monetáris hatalmat vissza kell szerezni a lakosságot képviselő államnak. Ezért úgy kell módosítani az MNB törvényt, hogy az országgyűlés és a kormány érdemben vehessen részt a monetáris döntések meghozatalában, vagyis dönthessen a pénzkibocsátásról, a közhitelezésről, a kamat- és árfolyamszabályozásról. Az MNB abszolút függetlensége, mint már láttuk, nem csökkenti az inflációt.

További fontos követelmény a nyilvánosság kizárásának a megszüntetése a monetáris döntésekre vonatkozó információkból. A parlamentnek, a kormánynak és a társadalomnak joga van ahhoz, hogy láthassa, mikor, hogyan, miért hozott monetáris döntéseket az MNB. A közpénzekre vonatkozó átláthatóság alkotmányos követelmény. Egyetlen közintézmény tevékenysége sem lehet egy jogállamban annyira titkosítva, mint ahogyan az ma a gyakorlat Magyarországon. Csökkenteni kell az MNB vonatkozásában a banktitok körét, mivel itt közpénzekről van szó.

Tervet kell kidolgozni arra, hogy az állam ne kizárólag kamatozó adóslevelek - államkötvények - kibocsátásával finanszírozza kiadásait, hanem jegybanki, saját kibocsátású közpénzzel is, amely után nem kellene kamatot fizetnie. Ennek a közpénznek ugyanúgy az állam adóbevétele lenne a fedezete, mint ahogyan most az adóslevelek fedezetét is a jövőbeni adóbevételek biztosítják. Ez a pénzkibocsátás ugyanúgy nem okozna inflációt, ahogyan az adóslevelek kibocsátása sem jár ezzel az eredménnyel.

Ki kell dolgozni a nem konvencionális, kamatmentes, vagy csak önköltségi szintű csekély kamatozású állami közpénzzel való hitelezés programját és módszereit. A produktív célhoz kötött állami közhitel nem okoz inflációt, amint ezt Dr. Wilhelm Lautenbach, a weimari Németország kiváló pénzügyi szakértője memorandumában bebizonyította.

Fel kell hagyni az MNB évek óta folytatott denominációs gyakorlatával. Ennek keretében történik a Magyarországra kizárólag spekulációs célból érkező pénz forintra konvertálása. Ugyancsak fel kell hagyni a sterilizáció jelenlegi gyakorlatával, vagyis a konvertálással felduzzasztott pénzmennyiség forgalomból történő kivonásával magas kamatozású állami és jegybanki kötvényekkel. Egyedül a denomináció és a sterilizáció költségei több száz milliárd forintos veszteséget okoznak a magyar társadalomnak minden évben. Ezt a monetáris politika közirányításával el lehetne kerülni. Miért ragaszkodunk a legfontosabb hatalom, a monetáris politika magánirányításához?

Be kell szüntetni az Európai Unió normáitól eltérő, azokkal ellentétes adózási kedvezményeket. Ebben is legyen harmonizáció. Piaci árak érvényesüljenek a munkaerőpiacon is. Ebben is legyen felzárkózás Európához.

A választási ígéretek és pártprogramok betartása legyen kötelező a kormányra került pártok számára. A választási győzelmet eredményező ígéretek legyenek jogi eszközökkel is kikényszeríthetők, pl. az ígéreteiket megszegő képviselők visszahívhatóságával. Csak így lehet a magyarországi fiktív demokráciát a polgárok számára érdemi beleszólást biztosító közvetlen demokráciává átalakítani.







  
 
0 komment , kategória:  Tragédiák - katasztrófák  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2023.04 2023. Május 2023.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 24 db bejegyzés
e év: 251 db bejegyzés
Összes: 4840 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1333
  • e Hét: 15658
  • e Hónap: 38146
  • e Év: 216021
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.