|
2018-12-06 12:09:57, csütörtök
|
| |
| |
|
|
| |
Eszter kinézett az ablakon. Az utcán alig volt nyoma emberi életnek. Nemcsak azért mert Szilveszter délután volt, hanem azért is, mert órák alatt úgy belepte a hó a várost, hogy szinte teljesen megbénult a közlekedés. A szél olyan erővel tombolt, hogy percek alatt hatalmas hótorlaszokat fújt a lépcsőházak elé, a járdára, az útra. A két hókotrógép is egyhelyben vesztegelt, képtelen volt végezni a dolgát.
A fájások olyan hirtelen törtek rá, hogy maga is megrémült. Amikor a magzatvíz is csurogni kezdett összeszorított combjai közül, már biztos volt abban, hogy szülni fog.
Több mint két hónapja volt még hátra. Azt sem tudta hirtelen hova kapkodjon, pedig már minden be volt készítve egy nagy utazótáskába.
- És Tibor éppen most ment el hazulról - gondolta - pedig mondtam neki, hogy elég lesz az a pezsgő a bulira...
Ujjai remegve nyomogatták a mobil gombjait.
- Vedd már fel, vedd már fel! - nézett könyörgően az ég felé, mint egy megváltást, segítséget remélve onnét.
- Na, végre! - szólt sírástól rázkódva a telefonba, amikor Tibor fölvette.
- Baj van szívem, megindult!
- Mi, mi, hát a fájások! Szülni fogok érted, hamarosan szülni fogok! Siess, kérlek, ahogyan csak bírsz, addig hívom a mentőket! Jó, rendben, de azért vigyázz, nagyon síkosak az utak!
Gyorsan beütötte a számot.
- Mennyi? Egy óra is lehet? - kérdezte kétségbe esve - de én addig lehet, hogy meg is szülök, értik, lehet, hogy megszülök!
- Nyugi, mély levegő, igen, ahogyan a tanácsadáson mutatták.
Mindkét karját magasba emelve beszívta, majd fújta a levegőt, többször egymás után. Kicsit talán oldódtak a görcsei.
Előcibálta a nagy utazó táskát a szekrényaljából. Összekapkodta a tisztasági cuccokat, még néhány fehérneműt, dobozos üdítőt, kekszet. Beledobálta.
Az anyja jutott eszébe, akit tavaly veszített el. Úgy érezte, hogy belepusztul a hiányába. Hogy várta ő is az unokát! Az egyetlen lányától az első unokáját, de sajnos a sors másképpen rendezte a dolgokat.
- Mert nektek minden fontosabb, mint a gyerek! - mondta.
- Nem negyvenévesen kell szülni, hanem huszonévesen! Mindennek megvan a maga ideje! Csak nehogy késő legyen!
A fürdőszobába szaladt, gyorsan kibújt a cuccaiból. Óvatosan letusolta magáról a ragacsod nedvet. Talán még egy kicsit vérzett is, nagyon félt.
A fájások újra rátörtek, most már olyan erővel, hogy fel sem tudott egyenesedni. Szívta-fújta a levegőt, nagyon nagy fájdalmai voltak. Az órára pillantott. Délután öt óra volt.
- Hol vagy már Tibor? Hol vagy drágaságom? - szorította kétségbe esetten kezét, feszülő hasára.
Összerezzent a csengő éles hangjától.
- Csakhogy megjöttél! - ölelte át szorosan férje nyakát.
- Nagyon fáj, nagyon!
- Mit segíthetek? Mondd! A cuccaid? Ruhák, kaja?
- Már minden a táskában van - mutatott a tömött utazótáskára - már minden.
- Tibor! - Tibor! - kiabált kétségbe esve gyere, megindult! Megindult a szülés!
- Jézusom szívem mondd, mit kell csinálnom - zilálta Tibor pánikba esve.
- Feküdj le ide a heverőre, vegyél mély levegőket, tarts ki szívem már én is telefonáltam, mindjárt ideér a mentő!
- Nem bírom, nem tudom visszatartani, gyere, fogd a kezem, segíts Tibor, segíts szerelmem!
- Eszter! Kérlek, ne tedd ezt velem, fogalmam sincs, mit csináljak, Eszter, Eszterkém hallod?
- Hozz gyorsan egy lepedőt, egy nagy fehéret tudod, a polcosról!
Tibor reszkető kezekkel a felesége combjai alá tűrte a lepedőt.
Eszter hatalmas levegőt vett, és akkorát nyomott, hogy még a fülei is bedugultak, és még egyet, és még egyet. A baba úgy csusszant ki belőle, mit síkos szappan a kézből.
- Istenem, Eszterkém, itt van, kijött, megszületett mit csináljak? Eszter hallod, mit csináljak most?
Egy újabb nagy nyomással a magzatburok is világra jött.
- Eszteren hatalmas remegés vett erőt. Minden erejét megfeszítve megpróbálta a fejét felemelni, de visszahuppant az ágyra.
- Hol van? Él? Miért nem sír? Tibor, Tibor, szólalj már meg könyörgöm! - ordította szinte eszelősen.
Tibor megpróbálta bebugyolálni a csöppséget a lepedőbe, de a köldökzsinórral nem tudott mit kezdeni.
- Itt van, itt van drágám, itt van a kisfiunk! - húzta oda a csecsemőt az anyja mellé. Nagyon picike, nagyon, nagyon kicsi!
- Kisfiam! - mondta zokogva Eszter, én édes drága kisfiam, drága Szilveszterem hát megjöttél?
A csengő olyan élesen hasított a levegőbe, hogy mindketten összerezzentek. A mentőorvos, a hidegtől kipirult, vörös arccal, sietett segíteni.
- Ez a rohadt gumikesztyű, már a harmadik pár szakad ma széjjel! - mondta mérgelődve - miközben sietett elvágni a köldökzsinórt.
Gyorsan ellátta Esztert is.
- A többit majd a kórházban! Nyugodjon meg hölgyem, nem lesz semmi baj! - szorította meg Eszter kezét.
A mentő szirénázva indult. Tibor a hordágy szélén ült és egyfolytában simogatta, vigasztalta imádott nejét. A kis Szilveszter pedig, egyetlen hang nélkül, egy speciális takaróba bugyolálva várt arcán oxigénmaszkkal a sorsára, mert sajnos a mentőben nem volt inkubátor, sajnos nem volt...
***
- Na, hol van az ifjú Titán? - dugta be fejét kíváncsiskodva a gyerekszoba ajtaján Sára, mögötte Klári és Jutka.
- Itt van, itt van őkegyelme! - mondta nevetve Eszter.
- Gyertek, már vár benneteket!
Az ölében tartotta Szilvesztert. Olyanok voltak, mint Madonna és a Kisjézus.
- Nagyon szép baba! - mondta meghatódva Sára.
- Mint az anyukája - kontrázott Tibor - és kedvesen végigsimított Eszter haján.
- Mennyi idős is pontosan? - hajolt fölé mosolyogva Klári.
- Már nyolc hónapos! - mondta nagy büszkeséggel Tibor.
- Nagyon picike - nézte aggódó szemekkel Sára a kisfiút - szopizik még?
- Nem, nem is akart soha a kis gazfickó, pedig neki tudod, nagyon kellene igyekezni, hogy utolérje a társait. Két és fél hónappal érkezett hamarább, mint vártuk. Pedig jobb dolga lett volna az úrfinak odabenn!
- Hoztunk egy kis ajándékot - mondta Klári.
- Jaj de cuki, de ez majd csak egy fél év múlva lesz jó rá!
- Hallod, Szilveszter? Igyekezned kell, hogy mielőbb belenőj ebbe a szuperfiús szerelésbe!
Tibor kísérte ki őket.
- Köszönjük a látogatást, sziasztok! - köszönt el tőlük.
- Nagyon picike - mondta a liftben Klára, és láttátok, milyen kis esetlen? Nyetlik jobbra, balra, pedig már nyolc hónapos, meg nem is kommunikál, ránk sem pillantott egyszer sem.
- Tudod, hogy beteg, majd szépen utoléri a többieket - mondta szelíden Sára.
- Autista! Ezek a gyerekek is Isten gyermekei! Én nagyon szorítok értük, hogy minden rendbe legyen.
- Jó, értem, nem is azért mondtam, csak - harapta el a szót Klára - csak úgy.
***
Az intézet folyosója zsúfolásig volt felnőttekkel és gyerekekkel. Szilvesztert úgy kellett erőszakkal bevonszolni az orvosi szobába. Eszter is, Tibor is nagy türelemmel nyugtatgatta.
- Nincs semmi baj - simított végig a gyerek kusza kis haján Eszter - nincs semmi baj.
- Már két éve, hogy járnak a tornára, és szinte semmi eredménye - mondta az orvos.
- Nagyon gyenge az izomzat. Gyenge a fizikum, ebbe nagyrész belejátszik az étkezési zavar is. Adok egy beutalót, szükségem lenne még néhány eredményre, aztán meglátjuk hogyan tovább.
Szilveszter éktelen hangot adott ki magából, még az orvos is összerezzent.
- Jól van, már megyünk, ne félj, itt van anya és apa is - vigasztalta fiát szelíden Eszter.
***
- Nem bírom! - borult Tibor vállára Eszti. Úgy zokogott, hogy alig tudta abbahagyni.
- Nem eszik! Nem eszik egy falatot sem, nézd! Csak ül, és néz. Azt az egyetlen rohadt nyalókát enné egész nap, nem fogad el semmit! Észrevetted, hogy már ránk sem figyel? Már ránk sem! Mi lesz velünk, mondd Tibor mi lesz így velünk!
- Figyelj szívem! - tolta el óvatosan magától az asszonyt Tibor.
- Mi lenne, ha mégis megpróbálnánk azt az intézetet? Hátha?
- Micsoda! - lökte el magától durván Tibort - micsoda? - El akarod veszíteni az egyetlen gyerekünket, hát milyen apa vagy Te, mondd milyen apa az ilyen? Még csak nyolc éves, érted, nyolc! És hol van ő a nyolc évesektől, mondd hol?
- Úristen térj már észhez, szívem, én csak neked akarok jót!
- Persze, nekem, jó kifogás! Nem adom, érted? A fiamat nem adom, amíg én élek, amíg megbírom mozdítani a kezemet, ő itt lesz velünk! Te mehetsz, ha akarsz! Érted, mehetsz!
- Tudod, hogy nem megyek - nem mennék soha - ölelte magához Tibor.
- Mit gondolsz mért hagytam ott a céget, mért dolgozom itthon? Azért, hogy neked is legyen egy kis szabadidőt.
A fordítás is komoly munka, tudom, hogy ahhoz is nyugalom kell, ezt szeretném megteremteni neked is érted, neked is!
***
- Jól van! Ügyes vagy! Ez már legalább három testhossz, ugye, hogy olyan, mintha úsznál, ugye jó? Gratulálok Szilveszter, tudsz te, ha akarsz! - mondta kedvesen Margó a gyógytornász.
- Akkor ma is lesz mókusnézés, apuka?
- Lesz bizony!- paskolta meg fia arcát Tibor - már indulunk is!
Szilveszter a mókus szóra felkapta a fejét, és egyértelmű tiszta kiejtéssel csak annyit mondott: - Mókus! - és vidáman tapsikolni kezdett, mintha nem is ugyanaz a gyerek lenne, aki néhány perccel ezelőtt volt.
A gyönyörű sétakertben már törzsvendégek voltak. Szilvesztert kicsi korától ide hozták levegőzni, bámészkodni. Sajnos gyenge lábai nem bírták el, de a speciális kocsiban ezt ragyogóan megoldották. A liget olyan volt, mint egy arborétum. Égig érő hatalmas fákkal, bokrokkal, gondozott virágágyásokkal. A fenyőfás részen, már évtizedek óta mókuscsaládok tanyáztak. Ki tudja, hány generáció nőtt itt már fel gondtalanul ugrándozva, a fák dús ágai között. Szilveszter órákig elnézte volna pajkos játékukat.
Már egy tucat plüss mókusa volt. Volt ott kicsi, nagy, és még nagyobb. Eszter mókust festett temperával a fia szobafalára, mókusos pizsamát vett neki. Mókusos volt a pohár és minden, ami csak lehetett. Szilveszter erre az egy dologra összpontosította csak a figyelmét. Csak, a mókusra, semmi másra.
- Nem baj, mondta Endrei professzor - ha mókus, akkor mókus, legalább valamire figyel, ez is több a semminél. Húszéves kész fiatalember! Még a súlyán kellene egy kicsit javítani, az a sok nyalóka, na de mindegy - motyogta a bajsza alatt a prof. - mindegy.
***
- Tibor! Ezt nem gondolod komolyan, ugye nem! Jól megfontoltad? Kérlek! Biztosan ezt akarod, biztosan?
- Hagyj! Biztosan! Elegem van már érted, elég volt! Egyszerűen élni akarok, érted, élni, de itt megfulladok, nem bírom tovább! Kérlek hadd éljek még egy kicsit, jó? Csak még egy nagyon kicsikét, azzal is megelégszem már!
A bejárati ajtó úgy csapódott be Tibor mögött, mint egy élet lezárt fejezete.
Eszter sokáig ült kezét ölébe ejtve szótlanul. Nem sírt, mert már nem tudott. Kisírta már a hosszú évek alatt az összes könnyét.
***
A torta gyönyörű lett! Eszter nagyon izgult, hogy jól sikerüljön. Nagy tortát kellett sütnie, hiszen harminc szál gyertya kellett, hogy elférjen rajta. A marcipán mókust óvatosan helyezte a torta közepére.
- Nagyon szép! - nyugtázta magában, nagyon szép.
Gyorsan átöltözött, Szilveszter még aludt.
- Hogy meg fog lepődni, ha felébred, és meglátja majd Sanyit, meg Petit a két ,,kis" beteg barátot! Nagyon kedveli őket. A ligetbe is együtt járnak, egész jól elboldogulnak a maguk módján egymással. Egymás puszta jelenléte is megnyugtatja őket, és ez jó.
Megmosdatta és szépen felöltöztette fiát. Már egy éve megint nem szobatiszta. Rutinos mozdulattal nyomta össze a tépőzárat a felnőtt méretű pelenkán. Nehezen ültette be a tolókocsiba, pedig mindössze negyven kiló volt szegény, de az idő már felette is eljárt, egy hét múlva betölti a hatvannyolcat.
Istenem! - nézett elhomályosult tekintettel imádott fiára, mi lesz, ha én - de gyorsan el is hessegette a gondolatot.
- Ma még vagyok! Ma még vagyunk!
A vendégek pontosan érkeztek. Csak Peti ült kocsiban, Sanyi kissé fura testtartással ugyan, de egész szépen járt.
Amikor a ,,gyerekek" meglátták a sok színes lufit, nem tudták fékezni magukat, artikulátlan hangokat kiadva ,,örömködtek". Csak Szilveszter ült szótlanul a tolókocsiban, rezzenéstelen arccal.
Eszter éppen a gyertyákat akarta meggyújtani, amikor megszólalt a csengő.
- Ki lehet az? - futott át az agyán, akit meghívott, mindenki itt van.
- Tibor? - nézett csodálkozva a férjére - évek óta nem látta.
- Hát, te?
- Hazajöttem! - mondta rekedtes hangon.
- Hazajöttem hozzád, és a fiunkhoz. Itt a helyem, itt akarok megöregedni veletek!
- Bemehetek? - emelte fel a két nagy utazótáskát.
- Persze - mondta zavartan - persze, hogy bejöhetsz!
Eszter meggyújtotta a gyertyákat, megigazította középen a kis vörös marcipánmókust.
A gyerekek a szülőkkel tapsoltak, csak Szilveszter nem moccant. Mereven nézte a falat.
Elénekelték a boldog szülinapot című dalt. Az asztalra tette a tortát, elfújta fia helyett a gyertyákat. Aztán leemelte középről a kis marcipánmókust, és a fiú kezébe tette. Boldog születésnapot kisfiam - mondta, és megcsókolta az arcát.
Szilveszter óvatosan a kezére fókuszált. Amint a tudatáig eljutott, hogy mókust lát, fura, torz örömmosoly ült ki az arcára.
Sokáig szuggesztíven nézte a mókust, majd tekintetét Tiborra szegezte.
Kezét bizonytalanul apja felé nyújtva csak ennyit mondott:
- Mókus! Apáé!
H.Gábor Erzsébet:
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Lélekemelő |
|
|
|
Címkék: összpontosította, szekrényaljából, köldökzsinórral, virágágyásokkal, marcipánmókust, oxigénmaszkkal, kíváncsiskodva, összeszorított, összerezzentek, bizonytalanul, elboldogulnak, rezzenéstelen, hótorlaszokat, megpróbálnánk, megigazította, hatvannyolcat, visszatartani, felöltöztette, elhomályosult, szilveszterem, összekapkodta, negyvenévesen, mókuscsaládok, köldökzsinórt, visszahuppant, testtartással, szuggesztíven, születésnapot, törzsvendégek, végigsimított, szilvesztert, megszületett, artikulátlan, gyógytornász, meggyújtotta, bebugyolálni, utcán alig, szél olyan, fájások olyan, nagy utazótáskába, mobil gombjait, tanácsadáson mutatták, nagy utazó, tisztasági cuccokat, anyja jutott, egyetlen lányától, első unokáját, sors másképpen, maga ideje, fürdőszobába szaladt, ragacsod nedvet, kicsit vérzett, Gratulálok Szilveszter, Csak Peti, Csak Szilveszter, Gábor Erzsébet,
|
|
Offline
