|
2021-08-07 12:53:14, szombat
|
| |
| |
|
|
| |
Lányok ,készítsétek oda a zsebkendőt!
..... aki a lelkében özvegy.
Nem tudott elaludni. Ahogy ódalára fordult , érezte ahogyan megmozdul a gyermek a szíve alatt. Igen várta János a gyermeket, hitte hogy ez legényke lesz a két leány mellé.
Piroska kérdezte tűlle mindig:
-Édesapám nem is szeret minket úgy, mintha legények vónánk?
S János ilyenkor az ölibe emelte a kisleányt, térgyire ültette, s a rengeteg setét haját simogatva elmondotta néki, hogy hogyan gondolja.
- Tudod leányom, minden gyerekemet egyformán szeretem. S nem szeretnélek jobban ,akkor sem ha legényke vónál. Ám nékünk legényeknek vannak ám kötelességeink. S abba bétartozik, hogy házunk népének leányait-asszonyait megóvjuk , s ha éppen az szükséges megvéggyük. Hogy mindenki tudhassa , hogy ezzel az asszonnyal- leánnyal én nem állok le, mer az ura-apja- testvérbáttya nekem gyön érte. S akkor nem merészelnek véletek szemtelenkedi, vagy illetlenkedni.
-De itt van maga édesapám, vigyáz reánk , s nem is bánt minket senki se.-csicseregte Piroska a kis cérnácska hangján.
- Igen leányom, most még itt vagyok, s később mikor urad kerül , majd az vigyáz reád, de ha vélem valami történne, nyugodtabb vóna a lelkem, ha tudnám, hogy hagytam egy legényt itt , hogy vigyázzon reátok, s gondoskoggyék rúllatok, s azt úgy tenné, hogyan én tanítottam néki.
- Nyugoggyon meg édesapám, maga mindig itt lesz mivélünk, hogy vigyázzon mireánk.
- Aztat csak Isten tuggya leányom, csak az Isten. Ha az ő kegyelmibűl itt vagyok azért hálát adok, ha menni kell, visejjétek azt is, s szeressétek egymást, s kérjétek az Istent, hogy segíccsen.
Piroska odasimult az apja nyakába, s ilyenkor János csak mozdulatlan ült véle csendesen, s csak simogatta a kisleány hátát.
A felesége Marika épp az ebédet készítette. Szépen gömbölyödött mán, a leányok is tutták, kistestvérök érkezik.Kora tavasz vót, épp csak elvetettek, s hála a teremtőnek második napja szépen esett, dolog nem sok akadt, vagy ami akadt vón, azt esőbe-sárba nem lehetett csinálni.Ilyenkor bent vótak a házba, csak épen megétettek,s odabenn beszélgettek, s gondolták át , hogyan legyen tovább. A jó Isten mindig gondoskodott nehány naprúl, mikor kevesebb dolog vót végezhető. Ekkor cseppet lecsendesedtek, máma még a kályhába is elégett egy tűz, hogy enyhüljék kicsit a levegő, mer igen csalókás vót még az idő ilyenkor, lehült nagyon a ház egy kis esőtűl, s azon éppen megfőtt a rántott leves, s kisült egy tepsi kalács. Csak úgy magába , üresen. Majd eszik egy kis tejjel. Nem nagyon vót munka,nem kellett vastag étel, csak éppen, hogy ne maraggyanak éhen.
Szépen áztatóan mosta a jó Isten áldása a veteményt. S adták érte a hálát, hisz ez mindennél többet ért. A kutyák is béhúzódtak az istállóba, csak a vitéz feküdt a gangon, néki őrködni kellett, bármi történjék is. Nagy jószág vót, de nem tutták miféle. János hozta egy vásárbúl, hazafele lelte az út szélin. Megsajnálta, s feltette a stráfra. Olyan ordas színe vót, mint egy valóságos farkasnak, de János szerint nem az vót, csak hasonlatos. Ők itten a határvidéken sokmindent láttak mán, lehet odaát van valami másfajta kutya, mint amit itten lehet ismerni. Nagyra nőtt Vitéz, s úgy ragaszkodott Jánoshoz, hogy szinte sose tágított a lábátúl. Ott feküdt az ajtó előtt mindig , s vigyázott a portára. A legkisebb moccanásra is azonnal figyelt. A másik három kutya mellett különös helyet érdemelt ki. Nem vót tagja a kutyák családjának, ű az embereket választotta. A többi kutya nem törődött mán vele, elfogadták, hogy a Vitéz ilyen különc jószág. Kivívta magának ezt. A legnagyobb télbe se ment vón bé az istállóba, s ezért mikor rettenetes hideg vót, hát őtet beengedték a házba éccakára, mer János megsajnálta. Az istálló jó meleg vót, ott a tehenek befűtöttek, a másik három ott is telelt, s mindhárom jó kutya vót, mégis Vitéz vót a gazda kedvence valamiér.
Mari visszafordult a másik ódalára, nézte az ablakot, de setét vót még, hiába nem tudott aludni, nem vót érdemes felkélni még. Azon gondolkozott, hogyan lesz most minden. Hogyan mennek majd a dógok. Lassan beérik a vetés, aratni kell, s eladni a termény egy részit. A téli tüzelőt béhordani, összevágni. Igyekezett minden nyáron mindent berakni, sok befőttöt csinált, a vermet is újra rakták, tán az élelemmel nem lesz baj.
Lassan mintha pirkadni kezdett vón, Magdi kikélt az ágybúl ,s lassan elkezdte végig gondolni az előtte álló napot.
elkezdte végig gondolni az elmúlott napokon történteket. S mindig mikor idáig jutott térgyre eriszkedett, s mán a nagy hasátúl ez egyre nehezebben ment, s kapaszkodott az asztal szélibe, s imádkozni kezdett. Mikor kicsit elcsendesedett a lelke, akkor felállt, s lassan elindult fejni. Mert akarmilyen nehez nap állott is előtte, a tehenekbe nem maradhat benne a tej.
Két nappal korábban
Mari úgy ugrott ki az ágybúl, mintha az ördög gyött vón érte, a kutyák megbolondultan ugattak, az ajtót úgy verték, aszitte menten bészakad a deszkája.
-Gyövök mán! Gyövök! Mi baj van? - mer hogy baj vót, abban bizonyos vót, csak még nem tutta mi, kendőt kapott a vállára, s sietetett kinyitni a reteszt az ajtón, de úgy reszketett a kezi, hogy alig bírta elhúzni.Torkát mintha szorította vón egy láthatatlan marok, s nem engedte. Kinyílott végre az ajtó, Dézsi Pista meg Kovács Gergely álltak ottan, rettenetes sárosan, koszoson. Pista szólalt meg elébb.
- Gyorsan gyere Mari, János béborult a kanálisba, s alászorult a stráfnak, nem tuggyuk megmarad- é. Siessél , odavigyünk, hogy legalább beszéjjetek bármi légyen is a jó Isten akarata véle.
Mari csak cipőt húzott , s egy szoknyát a hálóingre, meg a kendőt, szinte menten kész vót. Felkőtötte sebtibe a nagyobbik leányt Etelkát, s annyit mondott néki:
- Nagy baj van, e kell mennyek. Apátok beborult a kanálisba szekérrel. Kéljetek, őtözzetek, s végezzétek el amit kell a ház körül.
A leány nem szólott semmit csak bólintott, s mán kélt is ki az ágybúl. Mari szaladt Pistához, s felült a stráfra, s mentek az urához.
Mikor odaértek mán világosodott , egészen lehetett látni a határt. Szépen ringott az érett búza, imitt-amott pipacs virult benne, meg búzavirág a szélin. A nyárfasoron madárdal szólt, a pirkadat hangjai hallszottak igen szépen, s a fények kezdték megvilágítani a tájat. Pista kergette a lovakat, a táj szépségibűl ők most semmit nem vettek észri. Mán ott vót a fél falu, mire odaértek az egyik lovat mán lelűtte a vadász, akinek szóltak, a másik tán megmarad, annak nem törött lába. Marinak a hasában a gyermek szinte tótágast állt, érezte a torkába gyövő rosszullétet, s azt hitte nem bírja ki lábon. Ám csak odaértek, s mikor meglátta az urát a stráf alá szorulva, odakapott Pista kezihez, s ő aláfogott, hogy el ne essék, s lesegítette az urához, s magukra hagyta üköt.
Bözsi intett Pistának, hogy vége van. Csak az asszonyt várta Komonyai János,nem tudnak segíteni néki.
Marika odatérgyelt az ura mellé, s kendője sarkával megtörülgette az orcáját, s simogatni kezdte.
-Itt vagyok Jánosom. Itt vagyok. Mingyán leszedik rúllad a stráfot, oszt hazamenyünk, Bözsi segít majd meggyógyulni.
János felemelte a kezit, s megsimogatta Marika arcát.
- Megugrott a sárga, s nem tudtam mán visszafogni. Ne haragudj reám, de nékem most el kell mennem, s itt kell haggyalak. Ha fiú lesz, add neki a nevem, ha leány akkor végre a tiedet, hisz az egész világon neked van a legszebb neved. S nekem van a legszebb s a legjobb feleségem.
Kezébe fogta Marika vastag , setét haját, s mozdulatlanná válott. Szemei élettelenek lettek.
Marika egy pillanatra felnézett , s Bözsire kiáltott.
-Segítsetek rajta!!!!!
Ekkor Pista , Gergely meg a férfiak akik ott vótak segítettek felvinni Marikát, akit alig tartott meg a lába. S oly keservesen zokogott, hogy félő vót elalél teljesen, vagy meg talál szülni , pedig még bő hónapja vót .
Vitéz pedig lefeküdt János mellé s nem mozdult. S aki megpróbálta elkűdeni, annak odamordult. Így békibe hagyták.
Leszedték Jánosrúl a stráfot, s igen össze vót törve alatta, szinte csudával határos, hogy életbe maradt, még a feleségi odaért.
A stráfot Dézsi Pistáékho húzták bé, hogy Marikának ne kelljen látnia. Pista vitte el János testét, hogy Bözsi felőtöztesse, megmosdassa, s a család ne ilyen gyalázatos állapotba láthassa.
Marit hazavitték, Bözsi meg Szabó Gizi néni lefektették, kis pálinkát itattak véle, hogy próbáljék megnyugodni cseppet, de igen nehezen ment. Nem is vót mit csudállani ezen. Ilyenkor a falu asszonyai felváltva segítették az özvegyet, hogy ne legyen az elejibe egyedül, mer az nem jó ilyenkor. S mindenki segített valamit. A férfi munkát is mindig elvégezte valaki. Olyan vót ez , mintha az Isteni gondviselés ezt a módot választotta vón ebbe a tanyavilágba a csendes segítésre.
Komonyai Jánosné Mari kinézett az ablakon, s mindig mikor ezt az éccakát végig gondolta, térgyre kellett eriszkedni, hogy imádkozzék, s erőt kérjen, mer attúl tartott meg fog bomlani az elméje. Máma eltemeti a hites urát tizenöt esztendő házasság után. S egy hónap múlva itt lesz három gyermekkel egyedül harminckét esztendősen. Innen nézve igen hosszúnak látszott még az előtte álló élet, s megfordult a fejibe, hogy tán le kéne rövidítni a szenvedést, de tudta azt az ő ura nem bocsátná meg néki, ha itthagyná a gyermekeket a sorsokra.
Nagyon nehezen járt mán, evvel a gyerekkel úgy vizesedett a lába, hogy estére akkora vót ,mint egy kupa. Etelka is megébredt, s lassan a jószágok is kérni kezdték a jussokat. Vitéz nem vót sehun, ő elment mindenhova, ahova a János testét vitték. Elvitték az ünneplő ruháját, hogy felőtöztessék, s hiába akart Marika menni, mer gyereket várt , nem engedték most néki. Nem hoz jót, ha viselős asszony halottat őtöztet. Azt mondták az öregek. Az első faluk közt vótak, kiknek igazi halottas házzok lett, hát ott vót János felravatalozva. Marika ellátta a leányokkal a
jószágokat. Elővette a fekete ruhát s fekete kendőt tett a fejire, s ahogy a letakart tükörre esett a szeme, arra gondolt, mátúl ő mán mindig csak feketébe fog járni, ameddig él. A leányok is felőtöztek lassan, Pista értök gyött szekérrel, messzi vót a temető, ne kelljen még gyalogolni is.
Meggyött a pap is, legalább rendes temetés lesz- gondolta Mari, s úgy nézett a ravatalra, mintha az ott nem is az ő ura vóna. Az idő egészen szép vót azon a napon.
A pap szépen eltemette , azt mondták. Marikának ilyenkor ,mikor eztet hallotta mindig megrándult az orcája, s nem értette, hogyan is lehetne bárkit is szépen eltemetni.Tán úgy, hogy aki szerette azt ki meghalt, mindet vele temetnék, s akkor nem hagyna maga után fájdalmat .
Mikor a temetés végin az asszonyok elkezdték az utolsó éneket:
"Ments meg engem, Uram, az örök haláltól,
Ama rettenetes napon minden bajtól,
Midőn az ég és föld meg fognak indulni,
S eljössz a világot lángokban ítélni.
Reszket minden tagom, borzadok és félek,
Földi pályát végzett, szegény bűnös lélek.
Félek a naptól, mely vizsgálni fog s dúlni,
Midőn az ég és föld meg fognak indulni.
Haragnak napja az, ínség s veszély napja,
Nagy nap, mely a bűnöst gyötrelemnek adja;
Midőn Te, ki mindig éltél és fogsz élni,
Eljössz a világot lángokban ítélni.
Örök nyugodalmat adj, ó, Uram, nekik,
Örök világosság fényeskedjék nekik,
Hogy szent trónod körül udvarolhassanak,
S Téged, boldogítót, örökké áldjanak.
Ments meg engem, Uram, az örök haláltól,
Ama rettenetes napon minden bajtól,
Midőn az ég és föld meg fognak indulni,
S eljössz a világot lángokban ítélni."
Mari összeesett, s nem is emlékezett sokáig semmire az egész temetésbűl.
Harminc évvel később
-Nagymama! Mesélj a nagypapáról! Annyira szeretem hallgatni, ha róla mesélsz! - mondta Borcsa , s odabújt a nagyanyjához.
- Nem vagy még öreg te a meséhez Borcsikám?- mosolygott Mari néni.
- Ehhez a meséhez sose leszek öreg.Tizenöt év az azért még nem nagy kor nagyikám. -kacagott Borcsa
-Aztán mit meséljek , hisz mindent hallottál már.-mondta Mari néni nevetve.
- Jaj meséld el , mikor hazahozta Vitézt! Azt nagyon szeretem!
- Jól van hát. - hozott nehány csű tengerit morzsolni, hogy addig se tétlen teljék az idő,kihúzta a kisszéket, reáült,s azzal belekezdett.
-Nagyon kegyetlen telünk vót azon az éven. Egy hónappal tovább tartott a tél,mint szokott, s mindenki az utolsó kis szegénységit élte mán fel, s alig hittük, hogy tavaszodni kezgyék. S amilyen rettenetes telünk vót, oly hirtelen érkezett a tavasz, s hirtelen minden életre kélt, s indultak a vásárok.Jánosom is szedelőzködött, s megígértettem véle, hogy hoz nekem nehány vásznat a házho, meg egy vajlingot. A lelkire kötöttem, hogy kutyát nehogy hozzék , mer a télen igen keserves vót a hármat etetni,amikor nem nagyon vót mibűl.
-Mondd el úgy légyszi, ahogy neki mondtad! -kérlelte Borcsa.
Az öregasszony reánézett a gyermekre. Kedves elfoglaltságuk vót ez. Borcsa segített néki megidézni a múltat. S ismét örömit lelte a régi dógokba, nem akart mán a szíve minden pillanatban megszakadni. Csak esténkint, mikor lefekvéshez készülődött. Az nem változott harminc éve. Minden este sírva aludt el. Ébredés után volt egy halvány pillanat, mintha minden rendben lenne a világban, de aztán ismét ráébredt ,hogy János oda, s azzal vége volt mindennek ismét.
-Drága Jánosom,az Isten szerelmire kérlek, ne hozz haza egy kóbor jószágot se, csak minek hasznát lássuk!
Ilyenkor Mari néni hangja egész megifjodott. S kicsit a szemit is lehumta , s egészen mintha ott lett vóna, azon a sok évvel előtti tavaszi napon, az urával beszélgetve, aki a vásárra készül.
-Marikám, lelkecském, csak olyant hozok haza Isten kegyelmibűl, ami magárúl gondoskodni nem tud. - s ekkor megfogta a derekam, magához húzott, megcsókolt s ölelt sokáj, mer nem sok kedve vót otthagyni,de sok dolog vót otthon is.
-Iparkodok haza lelkecském, iparkodok.
- Csak annyira iparkoggy, hogy haza is érjél.- a János kezit a hasamra húztam, éppen Piroska rugdalózott mán benn javába.
Összemosolyogtak, még egy csókot váltottak, János kalapot-lajbit vett, s indult.
Másnap kora estire igérte, hogy hazagyön. Addig tettem a dógom, s vártam az uram egyfolytába.
Mindig a Fickó hallotta meg legelébb, hogy gyön a gazda. Ment is elibe rögvest. Igen lépésbe gyött, tuttam, hogy valami huncuccságot csinált. Gyorsan levest melegítettem, s megígértem a jó Istennek, bármit hozzék haza ez a jó ember, csendesen elfogadom, s csak örülök, hogy hazaért egybe. Mikor beállott a stráffal az udvarra, láttam mindent én a stráfon, olyan szép piros zománcos vájlingot kaptam, hogy a faluba olyat azelőtt nem látott senki.
(Mari néni már régen nem morzsolja a tengerit, belefeledkezve meseszép emlékeibe csak mesél és mesél, közben mosolyog, mert újraéli minden pillanatát annak a jónak, ami akkor megadatott nékik.)
-Hallom ám , hogy nyöszög valami a szekérládába. Hinnye -mondom- ez megest hozott egy kutyát nékem. Ám tartottam magam az igéretemhez, oszt csendbe maradtam.
-Lelkecském- szállott le János a stráfrúl. Mindent megkaptam amér mentem, de nem haragudhatol reám, mer hazafele leltem egy kis jószágot az úton. Hát hagytam vóna ottpusztulni?
-Jól tetted, hogy hazahoztad, elfér a többi mellett.- nem bántam én mán akkor a kutyát se, csak a láthatásának tuttam örülni.
-Úgy szeretem ezt a részt drága nagyikám! Mesélj még!- és milliószor csókolta Borcsa a nagymamája ráncos arcát.
-Minden nap mesélek egyet, ez vót a mai.
Borcsa nagyon szeretett itt lenni, minden iskolai szünetben. Őt nem érdekelte a disco, meg a többi világi dolog, neki a tanya volt a minden.
-Gyere gyermek , fonjam bé a hajad, mer oly kócos vagy, mint kit szalajtottak valahonnet.- a leányra nézett, s összenevettek.
-Nagymama! Kérdezhetek valamit?
- Kérdezzél gyermekem, csak bátran.- belemártotta a fősüt a lavórba közbe.
- Nagymama, te miért nem mentél újra férjhez, miután nagyapa meghalt?- kérdezte Borcsa egészen halkan, mintha kicsit restellette vóna magát, hogy meg meri kérdezni eztet.
Mari néni megállott egy pillanatra, kinézett az ablakon, s eszibe jutott János setétbarna haja, a mozdulat, ahogy a kalapot teszi a szegre. Szinte érizte a szagot, hogy a lovaktúl gyött most is. Látta egy pillanatra felugrani a stráfra, ahogy egy laposat füttyent a Vitéznek, teljesen feleslegesen, mer az mindég a nyomába vót. Hallotta , ahogy nyitja a karámot , s engedi ki a disznókat kicsit gyepelni.
Érizte a pipafüstyének illatát egy percre,mikor nyár estén kiült a gangra , oszt kicsit pöfékelt magának.
Eszibe idézte az mennyegzőjüket, ahogy a templomban kimondták ,hogy együtt akarják leélni az életöket. S este ,mikor hazaértek ajándékot kapott az urátúl.János egy kicsike képet hozott néki a városbúl ajándékba, melyen ez állott:
"Egy órán át szeretni : állati dolog.
Egy éven át szeretni : emberi dolog.
Egy életen át szeretni: angyali dolog.
Egy életen át egyet szeretni: isteni dolog.
Nem azt kell mondani az oltár előtt: szeretlek.
Hanem azt:
Téged. Egyedül. Örökre. "
-Tudod gyermekem, vannak olyanok , akiknek a szívükbe nem fér csak egy szerelem, de megtart egy életen át.
Benyúlt a kredenc fiókjába, s elővett egy kis kendőcskét , s elkezdte kihajtogatni, s odaadta a leányka kezibe.
S a megsárgult képecskén ,a leány elolvasta a kis versecskét, s megfordítva a nagyapja keze írását olvashatta. Kacskaringós betűkkel annyi vót reá írva:
" Téged. Egyedül. Örökre."
-rácz mónika- |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
Címkék: összemosolyogtak, udvarolhassanak, lecsendesedtek, elfoglaltságuk, megbolondultan, belefeledkezve, felravatalozva, szedelőzködött, mennyegzőjüket, kötelességeink, elcsendesedett, gondoskoggyék, pipafüstyének, megígértettem, szemtelenkedi, megvilágítani, összenevettek, testvérbáttya, visszafordult, illetlenkedni, felőtöztessék, mozdulatlanná, megtörülgette, rosszullétet, melegítettem, szalajtottak, ragaszkodott, tanyavilágba, fényeskedjék, kistestvérök, megsimogatta, belemártotta, nagyanyjához, feleslegesen, határvidéken, felőtöztesse, lelkében özvegy, szíve alatt, ölibe emelte, rengeteg setét, szükséges megvéggyük, asszonnyal- leánnyal, ura-apja- testvérbáttya, vigyáz reád, apja nyakába, kisleány hátát, felesége Marika, ebédet készítette, teremtőnek második, rántott leves, tepsi kalács, vitéz feküdt, Dézsi Pista, Kovács Gergely, Komonyai János, Ekkor Pista, Leszedték Jánosrúl, Dézsi Pistáékho, Szabó Gizi, Komonyai Jánosné Mari, Midőn Te, Ilyenkor Mari,
|
|
Offline
