|
2019-05-02 13:38:52, csütörtök
|
| |
| |
Egy aranyszőke, négyévesforma kislány szaladt be a temető kapuján.
Két copfja és kockás szoknyájának a fodra csak úgy repültek a nyomában.
Egy pillangót üldözött lelkesen, de akármilyen sebesen szedte is a lábát,
a színpompás lepke nem adta könnyen a szabadságát. Néhány méterrel
mögötte a Mamája lépdelt, egy barna hajú, fürge fiatalasszony. Hosszú
fürtjeit, magasan kontyba fogta, így védekezett a meleg május ellen.
Első ránézésre nem hasonlítottak egymásra, de ahogy Erzsike cinkosul
hátrafordult, és a mamát a kezével magához intette, nem maradt kétség:
ők bizony összetartoznak.
A kislány otthonosan mozgott az alvó kövek között, jól ismerte a harang
lábhoz vezető ösvényt, és a nagypapa sírját is. A nagypapáét, akivel ő
sohasem találkozott. Ezért aztán a temetői látogatások nem szomorúságot,
hanem kíváncsiságot ébresztettek benne. Kíváncsiságot a számtalan
lenyűgöző történet hőse iránt. Mert a nagypapáról volt mit mesélni, és a
Mama lelkesen és lelkiismeretesen tett eleget ezen a téren is anyai
kötelességének. De az ő meséi közé olykor a szomorúság is bekúszott,
most is a sírás marka szorongatta a torkát, ahogy megállt a fekete kőtábla
előtt.
Hiányzott neki az édesapja, a hangja, a léte, a mozdulatai. Már több mint
négy esztendeje, hogy elbúcsúztak egymástól, de még nem tudta, valójában
nem is akarta elengedni. Erzsike születése előtt pár héttel hunyta le a szemét,
már nem láthatta az unokáját, pedig nagyon várta. Együtt várták. A Mama és
a Nagypapa. Így aztán maradtak a történetek, az olykor tréfásak, máskor
meghatóak. A mesék, és az ő hősük: a Nagypapa, aki ily módon aztán a kis
unoka életének is fontos szereplője lett, a sosem látott Nagyszülő, aki mégis
mindig jelen volt.
Erzsike vízért indult, kötelességtudóan, és egy kicsit büszkén is, hiszen ez
már egész pici kora óta az ő feladata, csak az övé. Teleengedte a nagy
műanyag locsolókannát, s bár alig bírta megemelni, a szeme se rebbent,
hisz a nagypapa virágainak viszi, nincs helye a kényeskedésnek. Anyja,
látván küszködését, kedvesen elébe sietett, együtt öntözték meg a
virágokat. Aztán Erzsike hangos lelkendezéssel akarta megmenteni a
szomszéd sírok növényeit is, és amikor anyja csitítani próbálta, őszinte
értetlenkedéssel kérdezte meg, azért nem szabad-e hangoskodni, mert
akkor talán felébrednek a hallottak? Mert Isten bizony, akkor ő inkább
torka szakadtából kiabálni fog, hogy végre megölelhesse a Nagypapát!
A Mama nem tudta eldönteni, sírjon-e vagy kacagjon, csak nézte ezt a
pici lányt, a szeme fényét, aki magában hordozta a boldogságot, a
napsütést. Aki maga volt a napsütés.
De megint könny szökött a szemébe, szép-szomorú emlékek markolták
meg a szívét szinte látta maga előtt édesapjával az utolsó heteket,
hallotta az utolsó beszélgetéseket. Minden porcikájában érezte annak az
ősznek az ízeit, a színeit, a nap simogató melegét. Mintha a Jóisten utolsó
ajándékként ezzel vigasztalta volna nagybeteg édesapját. Látta maga előtt
a kertvégi öreg diófát, ahol apja erejét vesztve rendezgette ládákba a
termést, a szebbeket a még meg nem született unokának, a hibásakat a
madárkáknak szánva Az utolsó hetekben nem egyszer fogadta ez a kép,
ami némi megnyugvást hozott az ismeretlentől való félelembe. Vagy inkább
reményt, hogy van még, ami feladatot és örömet ad Édesapjának. Eszébe
jutott az utolsó utazás, a józan és fájdalmas tervek, az a majd akkori
időszakra. A kérések és az ígéretek.
Ott állt hát a fekete kő előtt, és gyermeki vágyakozással várt egy jelre, hátha
miért is ne, csak egy aprócska üzenet, egy aprócska jelzés, a jól ismert hang,
egy pillanatra életre kelt arc, csak érezni a jelenlétét, tudni, jól van, hogy
elhihesse, egyszer átölelik majd még egymást. De nem történt semmi.
Hirtelen elszégyellte magát, milyen naiv csacskaságokkal áltatja magát, még jó,
hogy nem gondolkodott hangosan, nem kell ilyesmivel Erzsikét sem szédíteni.
Megrázta magát, még egyszer leguggolt az ágyáshoz, és kiszedte az elszáradt
leveleket. Az órájára pillantott, és a kislánya után kiáltott: Erzsikém, gyere,
indulnunk kell. A kis szöszi szófogadóan szökdelni kezdett felé, még egy bokor
alól gyorsan felkapott valamit, az anyja markába nyomta, majd vidáman így
szólt: Nézd Anyukám egy dió!
Mama pedig csak nézte, boldog mosollyal ámulva, szótlanul.
Jól ismerte a kertet, és tudta: a temetőben egyetlen egy diófa sincsen.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek az életből 1. |
|
|
|
Címkék: értetlenkedéssel, kötelességtudóan, lelkiismeretesen, beszélgetéseket, csacskaságokkal, lelkendezéssel, kötelességének, kényeskedésnek, összetartoznak, hasonlítottak, locsolókannát, ismeretlentől, fiatalasszony, négyévesforma, kíváncsiságot, vágyakozással, porcikájában, gondolkodott, elszégyellte, ébresztettek, megölelhesse, hátrafordult, szomorúságot, szoknyájának, szorongatta, szófogadóan, szabadságát, találkozott, látogatások, madárkáknak, boldogságot, nagypapáról, megnyugvást, édesapjával, édesapjának, rendezgette, temető kapuján, fodra csak, pillangót üldözött, színpompás lepke, barna hajú, meleg május, kezével magához, kislány otthonosan, alvó kövek, nagypapa sírját, temetői látogatások, nagypapáról volt, sírás marka, fekete kőtábla, olykor tréfásak, sosem látott, Aztán Erzsike, Mert Isten, Nézd Anyukám,
|
|
Offline
