|
2017-04-24 19:03:44, hétfő
|
| |
| |
- Zelk Zoltán: Egy búzaszem története
Meleg, kora nyári délután volt, a búzatábla hajladozva susogott a gyenge szellőben. A búzatábla mélyén lakó fürj- és fogolycsaládok már csomagoltak: tudták, holnap lesz az aratás napja, s ők mehetnek új hazát keresni. Gondterhesen készülődtek: hol találnak ilyen jó otthont, amely így megvédi a kicsinyeiket a vércsék és a puskagolyók ellen? Alig aludtak ezen az éjszakán, s kora hajnalban már búcsúzni kezdtek egymástól és jó szomszédaiktól, a pipacsoktól és a búzavirágoktól.
Ezek voltak a legszomorúbbak, a piros pipacsok és a kék búzavirágok. Harmatkönnyeket sírtak, amikor az öreg fürjek búcsúszavait hallották, s egy búzavirág így szólott:
- Ó, hogy irigyelünk benneteket! Bárcsak nekünk is szárnyunk lenne, és veletek mehetnénk!
Egy öreg fürj vígasztalni kezdte:
-Sose búsulj, bölcsen van ez így. A madarak repülni tudnak, ti meg itt nőttök
és illatoztok a búzatábla közepén.
Alighogy felröppentek az útra kész madarak, már jöttek is az aratók, s nekifogtak a munkának. Estére már csak szúrós tarló maradt a búzaföld helyén, s a hajdani búzakalászok kévébr rakva várták sorsukat: a cséplőgépet, a malmot, a liszteszsákot, és a kenyérsütő kemencét.
Egyetlenegy búzaszemecske kivételével, amelyik aratás közben elgurult. Örült is a szabadságnak, mert hallotta hajnalban a fürjek és a virágok beszélgetését, és semmi kedve sem volt ahhoz, hogy lisztté és kenyérré változzék. Ha már ez a búzaszemek sorsa - gondolta -, akkor ő nem lesz búzaszem, inkább fürjjé változik
"Csakhogy a fürjek repülni tudnak - gondolta újból -, nekem pedig nincsen szárnyam...Akkor tücsök leszek...- határozta el -, az is itt él a földön, az se tud repülni."
Csakhogy este ciripelni kezdtek a tücskök, ezek a kedves réti cigányok, s a búzaszem szomorúan állapította meg, hogy tücsök sem lehet belőle, mert nem tud ciripelni...
"Akkor mezei egér leszek!"- határozta el, mert látta, hogy a mezei egerek megélnek a tarlón is. Csakhogy a mezei egerek futkosni tudnak, és házat ásni a föld alatt - látta a búzaszem, és szomorúan mondogatta, hogy neki nincs ilyen tudománya.
"Hát mit csinálhatnék?- töprengett egyre szomorúbban.- Legjobb lenne, ha odagurulnék a testvéreimhez, s engem is elvinnének a cséplőgéphez és a malomba."
Így búsongott három nap és három éjjel.Harmadnap aztán hatalmas zápor kerekedett, s a búzaszemecskét beverte a földbe. Milyen nagy volt a csodálkozása, mikor a föld mélyén megszólalt egy göröngy, és azt mondta neki:
- Most már jó helyen vagy. Jövő tavaszra majd kibújsz a földből, nyárra szép búzakalász lesz belőled, és újból learatnak.
A búzaszemecske már nem búsult. A nagy fáradtságtól elaludt, és fürjekről és pipacsokról álmodik jövő tavaszig.
...... .....
- Mese a búzaszemről, és az Életről
Volt egyszer egy gazdag ember. Egész életében megvolt mindene. Három fiát szépen felnevelte. Hanem azért a kincsesláda kulcsával mégsem lehetett a betegséget kizárni a házból. Az bizony őt is utolérte. Nagy bajában, öregségében csak a legkisebb fia ápolta. A másik kettő ezalatt élte világát: szép feleséget, jó cimborákat szereztek.
Mégis, mielőtt meghalt volna a gazdag ember, úgy rendelkezett, hogy sok-sok aranyát a legidősebb fia kapja. Szép, tornyos házát, száz hordó borát a középsőnek ajándékozta, a legkisebbnek pedig nem hagyott egyebet egyetlen búzaszemnél.
Alighogy eltemették, a két nagyobbik fiú hamarosan megvigasztalódott a kincseken. Kinevették az öccsüket:
- No, te ugyan elmehetsz az örökségeddel! Hiába kedveskedtél, hízelegtél az apánknak, mégis minket szeretett jobban! Azzal el is kergették a háztól.
Futott szegény fiú, amíg csak látott, és estére egy rozoga csőszkunyhóban húzta meg magát. Fájó szívvel gondolt az apjára. Sehogyan sem tudta megérteni, miért bánt vele ilyen mostohán. Mihez kezdjen ezzel a búzaszemmel?...
Keserûségében el is hajította, s elhatározta, hogy másnap világgá megy. Hát, amint reggel felébred, észreveszi ám, hogy a búzaszem kikelt az éjjel, és szemlátomást nő a szára. Úgy nőtt, ahogy nézte. Mire a nap delelőre ért, gyönyörû, dús kalász ringott a szélben.
- Ennek fele se tréfa! - gondolta a fiú,és leakasztotta válláról a vándortarisznyát. A kalászból a tenyerébe pergette a magokat, és mind egy szemig újra elvetette.
- Másnap virradóra azok is kikeltek, szárba szöktek, délre gazdag kalászokat hoztak. A fiú akkorát füttyentett örömében, hogy a rigó is elcsodálkozott a fán.
Most már annyi búzája volt, hogy vetett is, maradt is. A maradékot két kő között megőrölte, és kicsi cipót sütött belőle. Éppen bele akart harapni, amikor arra jött egy vándor, de olyan fáradtan, hogy már alig vánszorgott.
- Ennek nagyobb szüksége van a kenyérre, mint nekem - gondolta a fiú, és jó szívvel odaadta a cipót az öregnek.
Igaz, ő maga éhes maradt, de a csodálatos búzaszemek másnap még több termést hoztak, és kétszer akkora cipót süthetett magának. Ez így ment napról napra. Egyre több dolga lett a fiúnak, de szomorúsága elmúlt, arca jókedvtől piroslott. Minek is szaporítsam a szót?
- Hamarosan jómódú ember lett belőle. Mindig annyit vetett és annyit aratott, hogy minden rászorulónak adhatott a kenyeréből. Meg is szerették hetedhét országban.
- Esztendők múltak el, míg egyszer, egy zimankós estén toprongyos ember kopogtatott be az ajtaján.
- Könyörülj meg rajtam egy falat kenyérrel, mert éhen halok! - kérlelte panaszosan. A fiú mindjárt az asztalához ültette. Alig ettek, egy másik didergő vándor is bezörgetett éjjeli szállásért. Azt is megvendégelte és megkérdezte tőlük:
- Ugyan milyen nagy szerencsétlenség ért benneteket, hogy így kell a világban vándorolnotok? Felsóhajtott az első:
- Volt nekem sok aranyam, de mind elköltöttem. Szép feleségemnek cicomára kellett. Elfogyott az arany - elhagyott mindenki! A másik lehorgasztotta a fejét, és nagy búsan mondta:
- Volt szép házam, száz hordó tüzes borom. A sok bort megittuk, a tornyos ház oldalát kirúgtuk a cimborákkal a nagy mulatozásban.
- Én pedig csak a búzaszemmel kezdtem - mondta csendesen a házigazda.
Elkerekedett erre a szeme a két idegennek. Felugráltak az asztaltól:
- Hiszen akkor te vagy a mi öcsénk! Hát nem mentél világgá bánatodban?
- Nem bizony - mondta boldogan a legkisebb fiú. - És most már mindent értek.
Te, édes bátyám, csak holt aranyakat kaptál; te másik bátyám, elmálló köveket és az elfolyó borban hamis melegséget. De nekem egyetlen búzaszemben örökül hagyta apám a megújuló életet, a munka örömét, a másokon való segítés boldogságát. Most már tudom, hogy az apám nagyon szeretett engem.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Versek, képek nyárra |
|
|
|
Címkék: vándortarisznyát, szerencsétlenség, harmatkönnyeket, legszomorúbbak, szomszédaiktól, fogolycsaládok, búzaszemecskét, elcsodálkozott, búzavirágoktól, lehorgasztotta, vándorolnotok, megvendégelte, búzaszemecske, liszteszsákot, testvéreimhez, beszélgetését, kicsinyeiket, gondterhesen, legkisebbnek, rendelkezett, csodálkozása, felsóhajtott, búzakalászok, búcsúszavait, csinálhatnék, szabadságnak, felröppentek, cséplőgéphez, feleségemnek, fáradtságtól, leakasztotta, elkerekedett, mulatozásban, rászorulónak, kedveskedtél, szemlátomást, búzaszem története, búzatábla hajladozva, gyenge szellőben, búzatábla mélyén, aratás napja, puskagolyók ellen, piros pipacsok, öreg fürjek, öreg fürj, madarak repülni, búzatábla közepén, útra kész, búzaföld helyén, hajdani búzakalászok, kenyérsütő kemencét, virágok beszélgetését, Zelk Zoltán,
|
|
Offline
