|
2018-10-07 22:15:45, vasárnap
|
| |
| |
Tudják, én szegény fiú voltam és gyermekkoromban anyám elszegődtetett a községhez disznópásztornak. Maguk most nevetnek, pedig a disznók előtt megemelheti a kalapját minden ember. Tudják-e milyen jó szándékú, becsületes állatok azok? Három éven át jártam ki a legelőre velők, tavasztól őszig. Megismertem őket. Hűségesek, tisztességesek. Értik? Szerettek engem! Pedig én nem is voltam disznó, csak ember...
Nyelt egyet és egy pillanatig maga elé bámult a padlóra. Aztán folytatta: - Egy őszön makkoltatni küldtek föl a hegyekbe. Akkor történt, hogy farkasok kezdték kerülgetni a kondát. Volt a rám bízott állatok között egy, amelyik mindig külön járt a többitől. Egy rühes, sovány kis süldő. A többi nem tűrte meg maga között, mert, hogy maga alá piszkolt, fektiében. Mert a disznó nagyon tiszta állat, tudják-e, az elveri magától az ilyet. A konda szégyene volt ez a süldő. És éppen erre mentek rá a farkasok.
- Reggel történt, alig valamivel virradat után. Éppen kitereltem az állatokat a karámból s álmosan dűtöttem neki hátamat egy bükkfának, amikor a visítást meghallottam. A kis rühes süldő megint valamivel távolabb túrt a többitől s azt cserkészték be a farkasok. Négyen támadtak reá egyszerre. De amikor én felütöttem fejemet a sivalkodásra, már valamennyi disznónak fönt volt a feje és a következő pillanatban az egész konda összeröffent s mint egy roppant fekete henger rohant reá a farkasokra. Képzeljenek csak el kétszáz egynéhány disznót, tömötten egymás mellett, fölemelt ormánnyal rohanni, fújva és fogcsattogtatva! Szempillantás alatt elkergették a farkasokat s a kis rühes süldőnek néhány harapáson kívül semmi baja nem történt. Én pedig sokat gondolkoztam akkoriban azon, hogy miért is védte meg a falka ezt az egyet, akit amúgy is kitaszított maga közül s akit azután sem fogadott vissza soha. De csak most jöttem rá: azért, mert disznó volt az is.
- Hát látjátok, ezért szeretnék disznó lenni.
Mert irigylem a disznóktól a szolidaritást, ami az én emberi falkámból hiányzik. Mi tanokat hirdetünk és jelszavakat halmozunk jelszavakra, de közben mindenki csak önmagával törődik, nemhogy a kisujját is mozdítaná másért. Ha akkor, ott az erdőn, az én disznófalkám is úgy viselkedik mint ma az emberi társadalom: rendre az egész falkát fölfalhatták volna a farkasok. Mint ahogy az embereket is fölfalja rendre a gonoszság és az önzés.
- Wass Albert novella átdolgozása verses formára
1.
Régen történt, mégis itt van énelőttem,
Mikor községünkhöz munkára szegődtem.
Muszájból csináltam, szegény fiú voltam,
Disznókat őriztem, vagyis pásztorkodtam.
Három évig jártam vélük az erdőket,
Lombos tölgyesek közt makkoltattam őket.
Közben bámészkodtam, gondom nem volt rájuk,
Úgy szerettek, mintha én volnék királyuk.
2.
Volt köztük egy süldő. Gyönge, girhes pára,
Nem tűrték társuknak, maga útját járta.
Nem jutott őnéki moslékból, korpából,
Egyszer dühből marták, másszor mulatságból.
Vályúhoz őt soha, bizony nem engedték,
Ha csak közelített, nyomban elkergették.
Hogyha meg a konda épp az erdőt járta,
Külön túrogatott, nemigen volt társa.
3.
Nem sokszor, de azért néha meg-megesett,
Hogy a süldőimre, farkas-falka lesett.
Könnyű prédát vártak, csordát nem támadtak,
Féltek a disznóktól, merthogy sokan voltak.
Gyakran tartottak ők kondám fölött szemlét,
S, kiszúrták maguknak a magányos, gyengét.
Becserkészték aztán, ahogy ott túrt szélen,
Rögvest levadászták, rárontottak négyen.
4.
Éppen nem figyeltem, máshol járt az eszem,
Csak sivalkodására kaptam fel a fejem.
S, nem hittem szememnek: Amit tettek erre!
A konda összeröffent, s megindult egyszerre.
Fölemelt ormánnyal, fújva, fog-csattogva,
Mint háborgó tenger, rá a farkasokra!
A négy nyüszítő ordast, sodorta magával,
S, megúszta a süldő, egy-két harapással!
5.
Sokat töprenkedtem, mi lehet az oka,
Kitaszított társát, miért védte a csorda?
Hiszen, sem előtte, sem pedig utána,
Be őt nem fogadták soha a kondába,
De aztán rájöttem: Segítettek néki,
Mert fajtáját az állat, ösztönéből védi.
Csak a ,,csordaszellem" hozta ki belőlük,
Mi, büszke emberek, tanulhatnánk tőlük!
6.
Tanokat hirdetünk, dicső jelszavakat,
Miközben az árva, mind magára marad.
Magunkért aggódunk, a magunk sorsáért!
Még a kisujjunkat sem mozdítjuk meg másért!
Megmozdítanánk biz', ha gyávák nem volnánk,
S, úgy, mint ott a disznók, mi is összefognánk!
Figyelhetne jobban egymásra a fajtánk,
Nehogy a gonoszság felfalja a falkánk!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: versek |
|
|
|
Címkék: disznópásztornak, gyermekkoromban, fogcsattogtatva, tisztességesek, elszegődtetett, megmozdítanánk, szempillantás, szolidaritást, pásztorkodtam, csordaszellem, sivalkodására, becserkészték, fölfalhatták, összeröffent, töprenkedtem, községünkhöz, meghallottam, disznófalkám, tanulhatnánk, összefognánk, makkoltattam, bámészkodtam, gondolkoztam, sivalkodásra, elkergették, átdolgozása, pillanatban, képzeljenek, megismertem, mulatságból, cserkészték, kitaszított, jelszavakat, makkoltatni, figyelhetne, kisujjunkat, községhez disznópásztornak, disznók előtt, kalapját minden, legelőre velők, pillanatig maga, őszön makkoltatni, disznó nagyon, elveri magától, konda szégyene, visítást meghallottam, következő pillanatban, egész konda, roppant fekete, emberi társadalom, egész falkát, erdőt járta, Vass Albert, Wass Albert,
|
|
Offline
