|
2020-06-03 22:17:38, szerda
|
| |
| |
Nézzünk a sebeinkre, de ne a fájdalmunkra emlékezzünk.
A versailles-i Nagy-Trianon-palotában 1920. június 4-én írták alá azt a békediktátumot, amely területe kétharmadával csonkította meg a történelmi Magyarországot. Jelenits István piarista szerzetest kérdeztük az emlékeiről, arról, hogy mit vesztettünk, és hogyan gyógyulhatnak az évszázados sebek.
-Tanár úr, hogyan találkozott életében először a trianoni döntéssel és hatásaival?
- Édesapám parasztgyerek volt, és első nemzedéki jogászként az akkori csonka megyeszékhelyre, Berettyóújfalura került tisztviselőnek. Ott születtem. Gyerekként, a családban éreztem meg először, mit jelent Trianon. Magam még nem, de a szüleim éltek, amikor megtörtént, mindkét nagyapám katona volt az első világháborúban. A közismert jelmondat szinte mindent átitatott: ,,Csonka Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország mennyország." Manapság már fenntartásokkal emlékszem vissza erre. Egyfelől biztosan tudjuk, hogy Nagy-Magyarország nem volt mennyország, mert itt a földön nem teljesülhet be Isten országa.
Másfelől ott volt ebben, hogy nem emlékeztünk a múlt tökéletlenségeire, hanem csak arra, ami szép volt és elveszett.
Életünk reménye volt, hogy visszaszerezzük az elcsatolt terülteket. Az egész közgondolkozásban egy nem bűnösen fenntartott, de betegesen dédelgetett revizionizmus élt.
- Hogyan emlékszik vissza erre?
- Amikor Csehszlovákiától visszatért a Felvidék déli területe, amelyet túlnyomó többségben magyarok laktak, emlékszem, szüleimmel egy nyarat ott töltöttünk. Végre nagyobb hegyeket tudtunk megmászni. Leírhatatlan örömmel fogadtak minket ezeken a területeken, Kassán és Rozsnyón. Akkor nem lehetett látni, hogy ki az, akit ez a változás szomorúan érint.
Hogyan teltek az iskolás évei? Az örömteli érzések teljesen elfeledtették a trianoni döntést?
Miután Észak-Erdély visszatért, átkerültünk Nagyváradra, oda jártam iskolába, majd megkezdtem a gimnáziumot. Ott már találkoztam olyan román gyerekekkel is, akik azon búslakodtak, hogy a határváltozással a Regátba (a Kárpátokon túli román területek) kell költözniük, tisztviselő szüleiknek ott kellett munkát keresniük. Akkor szíven ütött, hogy van, akit az én örömöm veszteségként érint. Hogy amikor az én gyerekkori álmaim megvalósulnak, valaki máséi elvesznek.
- Amikor a váradi premontreieknél tanult, mit tapasztalt?
- Emlékezetes számomra, hogy a gimnáziumban, az akkori Magyarországon, a visszatért területeken tanultunk román nyelvet. Természetes volt, hogy azokon a területeken, ahol kisebbségek élnek, tanuljuk meg a nyelvüket. Büszke voltam erre. Érdekes volt, hogy a Székelyföldről a városba érkezett kispapjelöltek haragudtak emiatt. Nem azért böjtölték ki a két évtizedes elszakítottságot, hogy most románul kelljen tanulniuk - felháborodva mondták, hogy abba kellene ezt hagyni. Mondtam is nekik,
mi abban lehetünk különbek, hogy megtanuljuk a nyelvüket, megismerjük a kultúrájukat. És nem azért, hogy aztán kicsúfoljuk, hanem hogy megszeressük őket.
- Költőink hogyan látták ezt a korszakot?
- Illyés Gyula visszaemlékezéseit olvasva érdekes megfigyelni, hogy parasztgyerekként kikerült Párizsba, és vallja, hogy a városi, polgári magas kultúra ott körülvette, míg itthon ezt nem tapasztalta. Budapesten sosem érezte otthon magát, míg a francia fővárosban igen. Aztán amikor megismerkedett Tamási Áronnal, a területek visszatérése után nagyon megszerette és csodálta például Kolozsvárt, a város kisugárzását.
De ír arról is, hogy egyszer, amikor tömegközlekedésen utazott, és valaki megszólalt románul, a többiek megszólták, hogy ez itt immáron Magyarország, és magyarul kell beszélni. Ők keltek a védelmére, hogy nyugodtan beszéljen az anyanyelvén. És a visszaemlékezésében is figyelmeztetett, hogy nem kell bosszút állni azért, amit korábban átéltünk.
Ezt a kettős érzést tapasztaltam, egyfelől a sok várakozás beteljesülését, másfelől annak nyugtalantó felismerését, hogy a mi örömünknek az ára mások fájdalma.
További írás Link |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Trianon Országunk feldarabolás |
|
|
|
Címkék: csehszlovákiától, berettyóújfalura, elszakítottságot, határváltozással, premontreieknél, visszaszerezzük, fenntartásokkal, figyelmeztetett, megyeszékhelyre, békediktátumot, székelyföldről, beteljesülését, magyarországot, világháborúban, megismerkedett, tisztviselőnek, kispapjelöltek, magyarországon, gyógyulhatnak, veszteségként, elfeledtették, kétharmadával, revizionizmus, megvalósulnak, parasztgyerek, felismerését, magyarország, leírhatatlan, tapasztaltam, kultúrájukat, felháborodva, megszeressük, fájdalmunkra, visszatérése, kisugárzását, gimnáziumban, fájdalmunkra emlékezzünk, történelmi Magyarországot, évszázados sebek, trianoni döntéssel, akkori csonka, családban éreztem, szüleim éltek, első világháborúban, közismert jelmondat, múlt tökéletlenségeire, elcsatolt terülteket, egész közgondolkozásban, változás szomorúan, iskolás évei, örömteli érzések, trianoni döntést, Jelenits István, Csonka Magyarország, Amikor Csehszlovákiától, Miután Észak-Erdély, Illyés Gyula, Tamási Áronnal,
|
|
Offline
