Történetek - HITELES TÖRTÉNETEK,Makai Rozália,Zámbó Adrián,Balzsay Károly,Zámbóné Nagy Mária,Zámbóné Mária,Szent Erzsébet Rajzpályázatra,Józseffel Budapesten,Mennyei Atyánk, - kirscha Blogja

Továbbiak »

Belépés

			kirscha.blog.xfree.hu
Az ember úgy változtathatja meg életét, hogy megváltoztatja gondolkodását.			Kirsch Attila 1954.12.26 Offline

Linktáram, Blogom

Blogom,

Képtáram,

Videótáram,

Ismerőseim, Fecsegj

Fecsegj

Történetek

2016-01-12 23:57:27, kedd

	HITELES TÖRTÉNETEK Makai Rozália gyermek- és családvédő A Parlamentben díjazták a rajzát Zámbó Adrián szülei néhány éve még azért küzdöttek, hogy fedél legyen gyermekeik feje fölött. Az apróságok gyorsan meghálálták a gondoskodást, a 9 éves kisfiú kitűnő tanuló, országos rajzverseny döntőse és remek sportoló, Balzsay Károly egyik legtehetségesebb tanítványa. Zámbóné Nagy Mária nagyon büszke a gyermekeire, ők tényleg Isten ajándékai, vallja az édesanya. - Nagyon rossz körülmények között neveltük a gyermekeinket, az anyaotthontól kezdve a krízisszállókig sok helyen megfordultunk, míg végre talpra álltunk. Rengeteg segítséget kaptunk néhány embertől, és most végre saját otthonukba jöhetnek haza a fiaim - mesélte Zámbóné Mária, majd hozzátette, férje most is havat lapátol, hogy meg tudjanak venni egy könyvcsomagot a harmadikas Adriánnak. - Fiam már kiskorában eldöntötte, hogy ő bizony Nobel-díjat kap egyszer, de előtte építészmérnök lesz - mondja mosolyogva az édesanya. - Tudja, mi hívő család vagyunk, és a gyerekeket is Isten szeretetére neveljük, szerénységet, alázatot tanítunk nekik, és ebben az iskola maximálisan segít bennünket. Ők hívták fel a gyerek figyelmét a Szent Erzsébet Rajzpályázatra is. Ez egy országos pályázat volt, és a nyertes iskolás rajza díszíti az Erzsébet utalvány borítékjait. Adrián alkotását kiválasztották, vagyis bekerült az országban a 30 legjobb közé, és ugyan a végén nem ő nyert, meghívták a Parlamentbe egy díszes díjkiosztóra. Olyanok legyetek, mint a gyermekek... Hol is kezdjem? A gyermekkoromra nem szívesen emlékszem. - Hányatott volt. Sokat imádkoztam Istenhez. Tudni szerettem volna, mi értelme van annak, hogy megszülettem, létezem. Édesanyámat sohasem ismertem. Nem jött hozzám soha a télapó, sem a Jézuska, születésnapi tortám sem volt soha. Fájdalmas emlékek ezek. A gyermekkorom így múlt el, amit nem is bánok. Mikor már önálló lettem, szerelembe estem, férjhez mentem. Férjemmel, Józseffel Budapesten éltünk, béreltünk egy kis lakást egy társasházban. Ő nagyon sokat jelentett számomra, tiszteltem és szerettem őt, mert mellette tapasztalhattam meg, mit jelent, hogy engem is tud valaki szeretni. Ő tanította meg a szeretet igazi megélését, ô mutatta meg a harmóniát, az igazi boldogságot. Aztán változás történt, édesanya lettem, megszületett a kisfiam, Adrián. Nehezen éltünk, a férjem sokat dolgozott, alig volt itthon, a fizetése mégis alig fedezte a lakás rezsijét. Én gyesen voltam a kisfiammal. Kevés pénzből éltünk, nagyon be kellett osztani, hogy mindennap jusson legalább a gyermekemnek ennivaló. Sokszor nem is érdekelt, hogy nem volt mit ennünk, mert a szabadulás a gyerekkoromtól és a kisfiam szeretete mindent felülmúlt. Boldogan éltünk ebben az albérletben. Életem nehézségekkel teli szakasza, amelyről szeretném ezt a könyvet elétek tárni, 2003 nyarán kezdődött. Annyira elhatalmasodtak anyagi gondjaink, hogy szégyelltem lemenni a sarki boltba, ahol az eladó kérdő szemekkel nézett rám, mikor csak egy darab csirkecombot kértem. De a zöldséges gúnyos mosolyát sem felejtem el soha, mikor két darab krumplit vásároltam náluk. Akkor már nagyon kezdtem elkeseredni. Én és a férjem zsíros kenyéren éltünk, de Adrián részére biztosítottuk a mindennapi főtt ételt és a cumisüvegnyi tejet. Akkor rebbent meg bennem a hit fogalma, mikor ott ültem és néztem alvó kisfiam arcát, mikor olyan békésen aludt az én kicsikém, és kételyeim közt elkezdtem imádkozni. Azelőtt nem volt személyes kapcsolatom Jézussal, minden este rutinból elmondtam egy miatyánkot, mielőtt elaludtam. Majd változás történt az életemben. Úgy éreztem, gyermeket várok. Már másnap elmentem az orvoshoz, aki kedvesen, mosolygósan közölte, hogy a szívem alatt ikergyermekek fejlődnek. Egy világ omlott össze bennem. Nagyon sírtam, életemben nem féltem még ennyire, ezernyi gondolat cikázott a fejemben vetessem el őket? Adjam örökbe? Az életünk állandóan egy túlélőpróba volt, elfáradtam az élet terhét viselve, annyi mindenen keresztülmentem már az életben, annyi mindenkiben csalódtam, soha nem volt anya, testvér mellettem, akire számíthattam. Meg tudom-e adni nekik azt az anyagi biztonságot, a nyugalmat, szeretetet, ami egy gyermeket illet? Arra is gondoltam, inkább legyenek fent a gyermekeim az angyalokkal, mintsem a csillogó szemükbe kelljen majd mondanom, hogy kisfiam, nem, nincs rá pénz. Majd mély derengésemben egy hang egyre határozottabban kezdett beszűrődni a tudatomba. Az orvos szavait hallottam, ami eldöntött mindent: Már késő elvetetni. De ha megszüli őket, és úgy érzi, hogy nem tudja eltartani, és le tud mondani róluk akkor dönthet az örökbe adás mellett Egyre halkabban hallottam az orvos hangját. Azt kívántam, bárcsak meghalnék! A következő hetekben más anyukák boldogan mentek orvosi vizsgálatra, én szomorúan, magamba roskadva, kételyeimmel együtt vártam, hogy sorra kerüljek. Az orvos közölte, hogy az ikrek nem a megfelelő ütemben fejlődnek. Nagyon megijedtem, és sírva elmondtam neki, hogy rengeteget éhezek. Orvosom akkor felajánlotta nekem a kórházi ellátást, felírta a címemet. Hazamentem. Azt már meg sem mertem említeni, hogy nekem van egy karon ülő gyermekem otthon. Teltek a napok, és a legnagyobb meglepetésemre becsengetett hozzám a gyámhatóság egy védőnővel. Kedves mézesmázos szavakkal mondták, hogy Adriánt ideiglenesen állami gondozásba veszik, amíg meg nem szülöm az ikreket, és ez nagy könnyítést hoz majd számomra. Mintha a lelkemet vágták volna ketté, olyan fájdalom járta át a szívem és lelkem, de forrt bennem a méreg is. Hát nem ezt a segítséget vártam az orvostól. De ma már megbocsátottam neki, tudom, hogy ő csak a munkáját végezte. A védőnő volt az, aki felismerte bennem az igazi anyát, amikor letérdelve, sírva kértem őket, hogy ne szakítsák el tőlem a kisfiamat. Látták rajtam kétségbeesésem, hogy életem értelmét szakítják el most tőlem, ezért felajánlották, hogy egy családsegítő segítségével keresnek anyaotthont számomra. De mivel Józsefhez is ragaszkodtam, azt szerettem volna, hogy együtt maradjon a család, így azt ígérték, hogy családsegítőn keresztül keresnek egy hajléktalanszállót, ahol az egész család együtt maradhat. Mivel gyermekeket várok, és van már egy gyermekem, pár nap alatt lezajlik az egész ügyintézés. Ennek reményében boldogan mondtuk fel az albérletet, bízva abban, hogy most már nekem is és férjemnek is jut elegendő étel. Nagy örömmel, izgatottan mentem a családsegítőbe két nap múlva, de örömöm hamar szertefoszlott, mikor megkérdeztem, hogy hova költözhetek. S a családsegítő munkatársa közölte velem, hogy mégsem ilyen egyszerű a dolog, hetekbe is beletelik, amíg helyet találnak számunkra. Döbbenten és szomorúan mentem haza azzal a tudattal, hogy nekem viszont három napom van arra, hogy kiköltözzek az albérletből. Hamar eltelt az a három nap. Eljött a rettegett reggel, a kiköltözésé, el kellett hagynunk a biztonságot jelentő otthont, de nem volt más választásunk. Kértünk segítséget a rokonoktól, ismerősöktől, családsegítőtől, hogy addig fogadjanak be, míg rendeződnek a dolgok. De senkitől nem kaptunk segítséget. Itt tudatosult bennem, hogy nem marad más, mint az utca. Elkezdtem pakolni a ruháinkat, és fájó szívvel Adrián játékait. Az emlékek törtek elő bennem, a tárgyak, a szobám illata, a falaink, az a sok szép emlék, ami ideköti a lelkemet. Ezt most mind magam mögött kell hagynom, és csak a jövőre kell gondolnom, bátorítottam magam. Beletettem a kisfiamat a babakocsiba, felvettük a táskákat, amikben benne volt mindenünk, és elindultunk a nagyvilágba. Útközben céltalanul haladtunk. Volt idő megbeszélni a férjemmel, hogy a munkahelye miatt a közelben kell maradnunk, ez volt az egyetlen támaszunk, és történjen bármi, kitartunk egymás mellett szeretetben. Hamar sötétedett, kerestünk egy játszóteret. Adriánt a játszótéri pad mellett helyeztem el, babakocsijában gondosan betakargattam. S a szabad ég alatt álomra hajtottuk fejünket, bízva abban, hogy ha reggel felébredünk, ez az egész csak álom lesz, s reggelre minden szertefoszlik. Nagyon hosszú éjszaka volt. A csillagokat, emlékszem, sokáig néztem, mint ezernyi lámpás világítottak felettünk. Behunytam a szememet, és gondolatban csodára vágyott a szívem. Majd kerülgetni kezdett az álom, és fázó lelkemet betakarta. Eljött a reggel. Szembesültünk a ténnyel, hogy nem álom az egész, hanem maga a valóság. A férjemtől elbúcsúztam, ő elindult a munkába, én pedig ott maradtam a játszótéren a kisfiammal. Sokáig néztem utána. Aztán visszazökkentem a való világba, és az első gondolatom az volt, hogy valahol tisztálkodnunk kell, és korgó gyomrunk jelezte, hogy enni is kellene már. Elmentem egy benzinkút mosdójába, ahol nagyjából magamat és Adriánt is rendbe raktam. Bementem egy boltba, vettem két zsemlét, tejet, vajat, egy banánt, aztán visszamentem a játszótérre, és megreggeliztünk. Adrián mintha érezte volna, hogy ételünk oly kevés, olyat akart játszani, hogy egyet ő harap a banánba, egyet meg én. Huncut mosollyal nyomta a szám felé, és hangosan kacagott, amikor beleharaptam az ő banánjába. Utána viszont egész nap csak játszottunk. A kisfiam élvezte az egészet, azt hitte, körülötte forog az egész világ, mivelhogy egész nap a játszótéren lehet. Mosolyogva dobta nekem a labdát, vidáman homokozott, és örömmel csúszkált a csúszdán. Két kis puha kezével átölelt, mintha megköszönné, hogy vele vagyok, és felhőtlen, örömteli nap ez a számára, hiszen az egész csak a játékról szól. Az utcán éltünk, de ő nem érzékelt semmit az egészből, ő csak örült, hogy velem lehet. Láthatatlan kötél kötött össze bennünket, így volt ez mindennap reggeltől estig. Ma már tudom, hogy nekünk, felnőtteknek is így kellene élnünk az életünket, mint ez a kisgyermek. Nem törődve azzal, hogy mit fogunk enni, mi fog történni holnap. Bármi történik is velünk, csak annyit kellene meglátnunk, hogy Mennyei Atyánk napról napra velünk van, sohasem hagy el bennünket. Úgy, ahogy ez a kisgyermek csak engem látott, boldog volt számára minden perc, amit velem töltött, és nem törődött a holnappal. Ezért írja a Biblia, hogy olyanok legyetek, mint a gyermekek!

0 komment , kategória: Történetek

Címkék: legtehetségesebb, keresztülmentem, megreggeliztünk, elhatalmasodtak, tapasztalhattam, visszazökkentem, családsegítőtől, krízisszállókig, határozottabban, szertefoszlott, meglepetésemre, megbocsátottam, családsegítőbe, babakocsijában, rajzpályázatra, kiválasztották, gyerekkoromtól, gyermekkoromra, kétségbeesésem, tisztálkodnunk, biztosítottuk, megfordultunk, ikergyermekek, építészmérnök, szertefoszlik, családsegítőn, gyermekeinket, szembesültünk, nehézségekkel, derengésemben, betakargattam, könyvcsomagot, felajánlották, anyaotthontól, családsegítő, beleharaptam, apróságok gyorsan, anyaotthontól kezdve, harmadikas Adriánnak, iskola maximálisan, gyerek figyelmét, országos pályázat, nyertes iskolás, díszes díjkiosztóra, szeretet igazi, igazi boldogságot, férjem sokat, fizetése mégis, lakás rezsijét, gyermekemnek ennivaló, kisfiam szeretete, könyvet elétek, HITELES TÖRTÉNETEK, Makai Rozália, Zámbó Adrián, Balzsay Károly, Zámbóné Nagy Mária, Zámbóné Mária, Szent Erzsébet Rajzpályázatra, Józseffel Budapesten, Mennyei Atyánk,

Új komment

Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!

Felhasználónév:
Jelszó:
	Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:

Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés Kép: Képbeszúrás Link: Beszúrás


Félkövér:	[b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt:	[i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés:	[c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás:	[kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás:	[link] http://tvn.hu [/link]