|
2016-08-22 20:07:14, hétfő
|
| |
| |
|
|
| |
5. VÁLASZ BMI-TŐL
*
Attól függ, hogy ez a minden pénteken való ,,lefürdetés" mikor volt?!
Mert anya 1980-ban, július 5-én kapott először agyvérzést és akkor valóban nem tudtam neki, vagy rajta segíteni.
Akkor született harmadik gyerekünk és már előtte való napokban kórházban voltam.
Majd amikor a szülés utáni ötödik napon hazaengedtek, telefonon egyeztettünk és együtt mentünk be veled meglátogatni. Sajnos, engem nem ismert meg. Keresztül-nézett rajtam és téged kérdezgetett, hogy van-e tejed tudsz-e szoptatni?
Amikor kijöttünk tőle majd megfulladtam a visszafojtott zokogástól. Akkor döbbentem rá arra, hogy anya bármikor meghalhat... Ráadásul úgy, hogy az évek, évtizedek alatt felgyülemlett tisztáznivalónk soha nem fog tisztázódni!
*
Te, pedig csak annyit mondtál:
- ,,Ugyan, Mari ne csináld a cirkuszt!"
Még ma sem tudom, hogy miért mondtad ezt.
*
*
Az agyműtét után, bizony anyát meg kellett tanítani újra mindenre... Neked akkor már 3 évesek voltak az ikrek és szépen kivonultál anyáékhoz velük...
Én meg mozdulni nem bírtam a lakótelepi harmadik emeletről a 3 kicsi gyerek mellől... Segítségem nulla... és még nem hevertem ki a rengeteg cirkuszt, amit rendeztél az ikrek születésekor, és utána...
Akkor tartottam magamat és nem bántottalak vissza. Mindig háttérbe vonultam, amikor kitört rajtad a vehemens bántási mániád. Megpróbáltam kitérni előled, ha csak lehetett.
*
Soha nem vettem föl veled szemben a ,,kesztyűt", hiszen aki olyan egyedül van a világban minden ellenséges szándékkal szemben, mint én, annak nem szabad konfrontálódnia, mert belepusztulhat!
*
*
Visszatérve anyára és a segítésére: mindent elkövettem, hogy eladjuk a budai lakótelepi lakást és anyáék közelébe költözzünk.
Nagyon hiányolták a gyerekek a nagyszülőket és én is a ,,szüleimet". Amilyen jóhiszemű voltam minden rosszról megfeledkezve - F. ellenállását leküzdve - visszaköltöztem(tünk) Pesterzsébetre...
Apa adta meg a kis szoba-konyhás háznak a címét...
Ő akarta, hogy oda költözzünk. Ma sem tudom, hogy miért akarta, mert amikor meg ott voltunk egy év múlva, akkor mindketten - anya és apa is - kétségbe voltak esve, hogy
- ,,Most akkor állandó átfutkosás lesz a sok kölökkel...!?".
*
Még anyósom is tudhatott valamit, amit én nem, mert még ő is azt mondta:
- ,,Arankam, bárhova, csak oda ne!" ,,Soha nem fognak sem téged, sem a gyerekeket szeretni!"
Az, hogy miért nem, már ő sem mondta el. Senki nem mondott nekem soha igazat! Éppen ezért, nincs aljasabb hazugság a tényeken alapuló igazság ELHALLGATÁSÁNÁL!
*
*
A mai eszemmel olyan messzire mennék Pesterzsébettől, amilyen messzire csak lehetséges!
Sőt! A mai eszemmel soha, de soha nem jöttem volna ide vissza, mert igaza lett anyósomnak: ,,Nem szerettek" engem, és utánam a gyerekeimet ,,sem szerették."
Ez talán mindennél jobban fájt és fáj még most is...
*
De már nem volt visszaút.
*
*
Azt meg kell hagyni, hogy nagyon jó munkát végeztél anyával, mert egy év alatt az után a nagy koponyaműtét után teljesen megtanult újra mindent... Még írni és olvasni is...
Az azért rosszul esett, amikor már ott laktunk és a lelkemet is kitettem értük, akkor is örökösen téged meg a gyerekeidet reklamálták.
Te kellettél nekik és a fiaid, nem pedig én!
Engem, amikor megláttak mindig valami rossz (talán a lelkiismeretük?) jutott eszükbe és el volt rontva a napjuk. Tényleg, legjobb lett volna világgá menni inkább, mint itt: Pesterzsébeten leragadni!
*
*
Viszont, nekem itt már semmibe nem volt beleszólásom attól fogva, hogy F. 1989-ben lebontatta a régi házat és felépíttette az újat. Azóta külön kasszán vagyunk, és ezer jelét adta annak, hogy 1998-ban anyuék halálát követően - legszívesebben engem is eltemetett volna velük.
Soha nem tudta nekik megbocsájtani, hogy 1973-ban nem fogadtak vissza...
Ő már akkor elkövetett mindent, hogy elüldözzön maga mellől. De nekem nem volt hova menni!
*
Ma már tudom, hogy neki is csak addig kellettem, míg megvásároltuk együtt a lakást, mert együtt volt annyi pénzünk, hogy a beugrót befizessük. Ráadásul, azért is kellettem, hogy az OTP hitelért legyen egy ,,alibi felesége", akivel alá lehet írni a ,,Gyermekvállalási szerződés"-t!
Na, meg akkor még érvényben volt az a rendelet, hogy legalább az egyik félnek rendelkeznie kell állandóra bejelentett budapesti lakhatással. Amiért F. vidéki volt, és itt Pesten munkásszállón lakott ideiglenes bejelentővel, szüksége volt rám.
*
Nekem anya azt mondta 1972-ben, hogy:
- ,,...úgy menj el, hogy ide többé nincs visszaút!".
Örökké ez volt előttem és annyira igyekeztem, hogy nagyon...
*
Meg egyébként is egy normális párkapcsolathoz két emberre van szükség. Egy férfira, és egy nőre, de leginkább! Na, meg, hogy szerelemmel szeressék egymást.
Sajnos, a szerelem hiányzott ebből a ,,házasságomból" is, de legalább időszakosan képesek voltunk a jó munkakapcsolatra... Ezért aztán nem törődtem azzal, hogy F. NEM engem szeret, mert én is mást szerettem. Ezt akkoriban F. sem vállalhatta föl, mint ahogy én sem.
Engem már azért is raportíroztak 1971-ben a személyzeti irodára, meg a szakszervezeti bizottságra, mert nálamnál hat évvel fiatalabb fiúba lettem szerelmes.
Anya félt, hogy a fiú soha nem fog engem elvinni a háztól, márpedig nagyon meg akart tőlem szabadulni...
*
*
Annak a szerelemnek még mindig elevenen él bennem az emléke.
Az úgy történt, hogy a következő nyáron 1971-ben, ismét egy külföldi út segített át érzelmi válságomon. Ismét sikerült befizetni egy külföldi útra, az akkori NDK-ba.
A testvér-vállalat Szász-Svájcban lévő üdülőjében már vártak minket.
http://xfree.hu/kep_show.tvn?aid=268641&kid=569570&sort=
*
Vonattal indultunk a Nyugati Pályaudvarról. ,,Szüleim" ismét kikísértek a vonathoz. (Ugye milyen érdekes, hogy gyerekkoromban soha nem kísérgettek, pedig de szerettem volna!)
*
A négy srác közül három egy brigádban dolgozott és kikísérte őket a brigádvezetőjük. Az volt az érzésem, hogy ezt a lányosan csinos fiút már láttam valahol. Amikor kiderült, hogy ő nem tart(hat)* velünk, csalódottságom - mint egy kéretlen útitárs - mellém-szegődött az odafelé úton.
*
Csak mostanság jöttem arra rá, hogy még nem telt le az öt év ahhoz, hogy külföldre utazhasson. Ugyanis, mint sorköteles katonai szolgálatát teljesítő magyar állampolgár ő is át lett vezényelve 1968 augusztus 20-án a ,,Prágai Tavasz" leverésére. Írtam erről egy jegyzetet, amit ide a furaila blogba is bemásoltam már korábban.
Itt a linkje: http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?SID=&pid=144694&n=furaila&blog_
*
A vonatút rettenetesen hosszúnak tűnt. Fáradt voltam, mert már egy hete nem aludtam az előrehozott vizsgáim miatt. Hogy elutazhassak erre az útra, éjjel-nappal tanultam.
Olyan felfokozottságban éltem már hetek óta, hogy kialvatlanságom ellenére nem tudtam a vonaton aludni.
Négy-öt évvel voltam idősebb náluk. Elfogott a félelem, hogy így fog eltelni a tíz nap(?) és, hogy most már ez mindig így lesz?
http://xfree.hu/kep_show.tvn?aid=268641&kid=569572&sort=
*
Soha nem tapasztalt pánik tört rám. Kétségbe esve gondoltam arra, hogy ezek a hosszú-hajú srácok a trapéz gatyájukban (rajtam is világoskék trapéznadrág volt) és a karcsúsított ingeikben már azt sem tudják, hogy kik a Beatlesek(?). Fogalmuk sincs arról, hogy milyen ,,őrülten" jó érzés egy nagyot rockizni, vagy összesimulva lassúzni... Szorongva gondoltam, hogy már soha többé nem lesz benne részem, mert ami elmúlt, soha többé nem tér vissza! ,,Soha többé nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba!"
Rám szakadt a keserű érzés, hogy eltelt az ifjúságom úgy, hogy kimaradtam mindenből, amitől jó lett volna fiatalnak lenni! Éreztem, hogy évek óta elment mellettem az élet.
http://xfree.hu/kep_show.tvn?aid=268641&kid=569571&sort=
*
Az ismerkedési esten - legnagyobb örömömre - volt zene is. Beatles, rocki meg lassú. És, talán a mi tiszteletünkre(?): Koncz Zsuzsa...
A német felszolgálók fáradhatatlanul hordták elénk a ,,beer"-t. Jóízűen poharazgattam a sörből. Itt jöttem rá az ízére. Arra, hogy lehet úgy is inni, hogy ízlelgetve...
Örömmel tapasztaltam, hogy a magyar fiúk nem zárkóznak el a lányok közeledésétől. Sőt, még táncolni is hajlandók voltak némi kérlelés után. Elhatároztam, hogy a legsoványabb srácot megtanítom rockizni. Ő, meg megtanított shékelni.
Nagyon jól éreztem magam!
Hát ilyen az a bizonyos ,,szórakozás"? Erre mondogatták idősebb kollégáim, oly gyakran: ,,Szórakozz kisanyám! Ne törődj semmivel! Egyszer fiatal az ember!"
http://xfree.hu/kep_show.tvn?aid=268641&kid=569573&sort=
Késő este kerültem az ágyba. Szobatársam még javában jegyzetelt a noteszába, amikor én álomba zuhantam.
*
Másnap reggel nehezen ébredtem föl. Mihelyt kitisztult a tudatom, azonnal elfogott a vágy az új élmények befogadására. Sietve összekaptam magam és mentem reggelizni. A hidegtál ismét káprázatos volt. Szerettem volna sokat enni, de képtelen voltam. Az otthonról hozott, összeszűkült gyomrom nem engedett még ki...
*
Reggeli után, a másik szobában elszállásolt lányokhoz bementünk megbeszélésre, programegyeztetésre.
A két lány az ágyon heverészett. Nem értettem a dolgot. Erről én úgy tudtam, hogy: ,,vendégek előtt nem illik lefeküdni" csak akkor, ha beteg az ember.
Szobatársam az egyetlen fotelban ült, három fiú az ágyak szélén, a sovány srác, pedig az egyetlen széken.
Első zavaromban az egyik lábamról a másikra álldigáltam. Még soha nem voltam ilyen helyzetben. Bántóan kívülállónak éreztem magamat.
Már-már azon voltam, hogy kimegyek a szobából, amikor a sovány fiú a combjára csapva felajánlotta, hogy:
- Gyere ülj ide!
"Üljek oda? Vagyis, üljek az ölébe! De, hát ki ez a fiú, hogy így közvetlenkedik?
Az illendőség szerint át kellett volna adnia a helyét!"
Míg ezt, így átgondoltam, közben a lábam elindult a srác felé és leültem(!) a térdére.
Olyan zavart voltam, hogy azt sem tudtam miről esik szó körülöttem.
- Ne félj tőlem! Nem akarlak bántani.
Mondta a fiú, szinte súgva a fülembe.
Nem is sejtette, hogy viccesnek szánt megjegyzése mennyire eltalálta pillanatnyi érzelmeimet. Ugyanis, addig irtóztam a férfiak testközelségétől. Félelemmel vegyes, leküzdhetetlennek tűnő ellenállással fogadtam minden férfi-érintést a ,,házasságom" alatt és a válásom óta.
Akkor azonban egyetlen pillanat alatt meglepetten tapasztaltam, hogy jóleső melegség áradt szét egész testemben, amint belesuttogta a fülembe, hogy nem akar bántani.
Ettől kezdve hagytam, hogy érzékszerveim irányítsák mozdulataimat. Átkaroltam a fiú nyakát és jóleső érzéssel odabújtam hozzá. A srác átfogta a derekamat és éreztem, hogy abban a pillanatban ő sem tudta, hogy éppen miről esik szó körülöttünk. Szinte megszűnt a világ számunkra! Mintha csak mi ketten lettünk volna és az a semmihez sem hasonlatos jó érzés, ami szétáradt egész testünkben, lelkünkben!
*
*
Amikor visszajöttünk Pestre, ártatlan-őszinte örömmel borultam ,,anyukám" nyakába.
- Anya, én olyan boldog vagyok! Megismertem és megszerettem egy fiút az úton. Pedig, már azt hittem, hogy ez nem történhet meg velem soha többé!
Az a ,,gondos-szülőkép" élt bennem tíz napig, amilyennek mutatták magukat búcsúzkodáskor a Nyugati Pályaudvaron.
- "Megbolondultál? Megmondtuk, hogy neked nem a szerelmen kellene, hogy járjon az eszed!"
*
Mondta, miközben ellenségesen lefejtette az ölelő karomat magáról.
Majd elsietett a dolgára.
*
Úgy maradtam ott az ajtóban állva a kis csomagjaim között, mint akinek egy vödör hidegvízet zúdítottak volna a nyakába, miközben korbáccsal végigvágnak a testén.
Legszívesebben szedtem volna a kis cókmókomat és ki sem csomagolva, azon mód útra-keltem volna megkeresni újdonsült szerelmemet. Lehet, hogy a szüleivel él? Hogyan fogadtat el velük, amikor még a barátaival is olyan nehezen tudott elfogadtatni? Meg aztán, nekem nem lett volna elég, hogy elfogadjanak.
Nekem egy olyan helyre lett volna szükségem azonnal, ahol befogadnak!
*
Hulló könnyek között, szinte megsemmisülve pakoltam ki és áztattam be a mosnivaló ruháimat. Még ekkor, pedig nem is sejtettem, hogy egész további életemben ilyen élethelyzetben fogok élni. Sőt, azt sem, hogy így fogom megélni a 70. születésnapomat!
*
*
Teltek, múltak a napok és nekem, menni kellett, mert hívattak a személyzeti osztályra.
A személyzetis hellyel kínált. Nem tudott megtéveszteni, mert éreztem, hogy ez az akkori munkahelyemnek a KISZ-nek szól, és nem az Embernek, nekem!
Leültem, de már ekkor majdnem elsírtam magamat. Eszembe jutott az egy évvel korábbi irodai raportírozás a középiskolában... meg a szobatársam, aki jegyzetelt... és egy sokkal korábbi élményem... (Aput, amikor második osztályos voltam, hetente berendelték a pártirodára a munkahelyén és újra, meg újra ,,önéletrajzot" írattak vele...)
- "Nos, kisasszony, utána néztünk egy kicsit a személyi adatainak. Ezzel maga csúnyán becsapott minket, mert kiderült, hogy nem leány, hanem elvált asszony. Maga egy kiemelt helyen dolgozik és egy olyan szervezetnek az egyik vezetője, akinek példamutató erkölccsel kell rendelkeznie. Mivel, magától visszavették az asszonynevét, és ezt csak akkor teszik, ha méltatlannak bizonyul az asszony arra, hogy elvált férje nevét a válás után viselhesse, gondolkozzon azon, hogy lemond és elmegy máshová dolgozni!"
Sírós kedvem soha nem tapasztalt harci készenlétbe ment át. A szék széléről kényelmesen hátracsúsztam. Kihúztam magam, miközben a támlának dőltem. Alig tudtam türtőztetni magam, hogy közvetlen adjam tudtára a róla alkotott lesújtó véleményemet. Közben tízig számoltam és megemelt fejjel, szúrósan belenézve a személyzetis szemébe közöltem vele:
- Igen, értem a problémáját. A bíróságon külön fölhívták arra a figyelmemet, hogy megtarthatom ,,asszonynevem" a válás után is. Bizony, kifejezetten le akartak beszélni arról, hogy visszavegyem a saját nevem, ahogy ön mondja: a lánykori nevem - amit édesapámtól kaptam!
Meglephette a határozottságom, mert egy szó nélkül hallgatott. Ezért aztán, nekibátorodva folytattam.
- Különben sem értettem soha, hogy egyáltalán miért írják az asszonyokat férjeik nevére, mintha a tulajdonuk lenne, miközben a férjek már nem jelentenek semmilyen védelmet egy házasságban! Ezzel, ez a régi, szép magyar szokás napjainkra teljesen elveszítette értelmét! Válás után, pedig különösképpen!
Nekem más okom is volt, hogy ,,lemondjak" az asszonynévről.
Nem szerettem volna, ugyanis egy olyan ember nevét viselni, akitől ötévi házasság után sem született gyerekem és nincs hozzá semmi közöm többé...
*
*
Azt hiszem Pancsinak is hiányoztam, mert hamarosan egy cédulát küldött a művezetőjével. Ebben - a kamaszosan kuszált betűkkel, de jó helyesírással - megírt levélben randevúra hívott.
Boldogan mentem. Jó volt viszontlátni. Valamelyik stadion (már nem emlékszem melyik) bejáratánál várt mindhárom barátjával. Hosszan szájon csókolt, amikor üdvözöltem!
A többiektől is kaptam egy-egy puszit. Ebből tudtam: befogadtak. Boldog voltam!
*
Pancsival ettől fogva ,,jártunk" együtt. Mentünk kettesben moziba, a Margitszigetre- a Duna-partra sétálni. Először ügyetlenül keresgéltem a kezét, hogy megfogjam, de ő határozottan hol a derekam ölelte, át, hol a vállam. Így, egymásba kapaszkodva jártunk ezentúl mindenhova.
Huszonöt évesen éltem át azt, amit tizenéves koromban szerettem volna!
Soha nem értettem annyira egyet azzal a közmondással, hogy: ,,jobb későn, mint soha", mint ekkor!
Pancsival minden olyan természetes volt, hogy meg is feledkeztem a köztünk lévő korkülönbségről! Soha nem jutott eszembe, amikor együtt voltunk!
Csakhogy, egyszer beültünk egy presszóba beszélgetni a Móricz Zsigmond körtéren. Ránk nézett a pincérnő és kérte a személyi igazolványunkat:
- "Csak akkor szolgálhatom ki magukat, ha igazolják, hogy elmúltak tizennyolc évesek!"
Rettenetes szégyenkezés közben adtam oda neki a személyimet. Pancsi, viszont nagyon büszke volt arra, hogy nem nézték ki belőlünk, hogy ,,nagykorúak" vagyunk.
*
Azt hiszem ettől fogva kezdtem gyanakodni: nemcsak azért igazoltattak...
Ekkor: azt is megsejtettem, hogy ez a kapcsolatom sem tarthat sokáig - mert valahol, valakik úgy fognak dönteni! Vagy, talán már el is döntötték, mint amikor elszakítottak Jóskától.
*
Miközben, boldogan- összeölelkezve ,,szórakozni" jártunk, egyre arra gondoltam, hogy: ,,fel kellene ezt a fiút készíteni a ránk leselkedő veszélyre"!
*
Halogattam a dolgot, mert ha ott volt mellettem, és éreztem a magabiztos ölelését, elkerült a szorongás. Egy ilyen alkalom után, hivatott a legjobb barátjának apja a vezetői irodájába. Bent volt a felesége is, aki nem is dolgozott a cégnél. Le sem ültetett, hanem kerek-perec megkérdezte:
- Ugye nem gondolja komolyan ezt a kapcsolatot a fiam barátjával?
Amiért egy szót sem tudtam kipréselni magamból, mert majd megfulladtam az elfojtott sírástól, folytatta:
- Ne tegye tönkre egy magánál fiatalabb ember életét! Szakítson vele!
- Én nem akarok mást, mint családot alapítani. Egy szerető férjről álmodom, akinek szülhetek gyerekeket. Meg saját lakásról... Én semmit nem akarok Pancsira rákényszeríteni! Csak egyet tudok, hogy nagyon szeretem és azt is tudom, hogy előbb-utóbb el kell engednem...
- Erről van szó. Jó, hogy így gondolja, és nem kell intézkednem!
*
Ezután sem tudtam hogyan keveredtem haza. Átsírtam a hétvégét. Majd belehaltam, hogy nem tudtam Pancsival beszélni! (Ezt a főnöki- figyelmeztető beszélgetést szégyenemben sem mondtam volna el neki.)
Az átsírt hétvége után ismét kaptam egy meghívást Pancsitól és barátaitól, egy sörözőbe. Ott tartották a ,,búcsúztatót", mert Pancsit és barátját behívták sorköteles katonai szolgálatra. Pancsit egy pesti laktanyába; barátját, pedig Pápára. Eleinte úgy jártam hozzá látogatni, mint egy lány az ő kis bakájához, akinek megígéri, hogy megvárja.
*
*
Nem tudtam megvárni! Ismét és ismét elüldöztek engem ,,otthonról".
Állandóan attól rettegtem, nehogy kizárjon anya! (Te ekkor már elköltöztél a férjed szüleihez.)
Ismét és ismét retorziók sora ért a középiskolában is... Buktatás, buktatást követett!
A KISZ irodáról sem engedtek el többé vizsgázni délelőttönként!
Állandóan a HAJLÉKTALANSÁG (akkoriban ,,csövesnek" mondták) rémétől rettegve teltek mindennapjaim...
Hát, ennyit a ,,NAGYBETŰS ÉLETRŐL", amire ,,nem voltam képes"!
*
*
(Folyt. köv.)
Bóna Mária Ilona
6. RÉSZLET BG LEVELÉBŐL, melyre az előző válaszokat írtam:
,,Fel szeretném frissíteni az emlékezeted, minden pénteken rohantam ki munka után lefürdetni anyát, szegényke elég elhanyagolt állapotban volt, ha Te minden nap ott voltál, miért?
Összepakoltam a nagytáskába a mosnivalót, hazahoztam kimostam és visszavittem, kiteregettem az udvarra.
Mindenkit hibáztatsz, befolyásolták az egész életed, férjhez kényszerítettek, pedig nem, csak képtelen voltál az igazi nagybetűs életre!"
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
Címkék: testközelségétől, gyermekvállalási, munkakapcsolatra, határozottságom, brigádvezetőjük, tisztáznivalónk, fáradhatatlanul, kényszerítettek, igazolványunkat, konfrontálódnia, korkülönbségről, párkapcsolathoz, kialvatlanságom, pesterzsébettől, születésnapomat, elhallgatásánál, rákényszeríteni, visszaköltöztem, belepusztulhat, szakszervezeti, gyerekkoromban, búcsúzkodáskor, középiskolában, délelőttönként, margitszigetre, tiszteletünkre, legszívesebben, megbolondultál, közvetlenkedik, hajléktalanság, munkahelyemnek, lelkiismeretük, pesterzsébeten, élethelyzetben, pesterzsébetre, összeölelkezve, minden pénteken, szülés utáni, visszafojtott zokogástól, agyműtét után, lakótelepi harmadik, rengeteg cirkuszt, ikrek születésekor, vehemens bántási, világban minden, budai lakótelepi, gyerekeket szeretni, tényeken alapuló, gyerekeimet „, nagy koponyaműtét, azért rosszul, gyerekeidet reklamálták, VÁLASZ BMI-TŐL, Amiért, Nyugati Pályaudvarról, Prágai Tavasz”, Koncz Zsuzsa…, Nyugati Pályaudvaron, Móricz Zsigmond, NAGYBETŰS ÉLETRŐL”, Bóna Mária Ilona, RÉSZLET BG LEVELÉBŐL,
|
|
Offline
