|
2016-03-19 18:40:02, szombat
|
| |
| |
|
|
| |
Gyermekkorom elmosódó háttere
Azt mondják, az ember 3-4 éves koráig tud visszaemlékezni. Ha ez igaz, akkor is néhány emlékkép úszik elő csak a múltból. Azok is kicsit más megvilágításba kerülve.
Volt óvoda Répceszemerén az ötvenes évek második felében, s ezt az is bizonyítja, hogy van emlékem az óvodáról. Ez az intézmény azonban olyan délelőtti megőrzés lehetett csupán, hiszen ebédelni már hazamentünk.
Két emlék. Az egyik a távolságok relatív volta. Óvodásként elmentünk a Répce túloldalára, a nagy fához. Leültünk alája, s énekeltünk. Ez a séta, számomra a világgal való szembesülést is jelentette, hogy van tovább a Fő utcánál, s lehet, hogy a tovább után is van tovább. Még a dalra is emlékezni vélek, a körtefáról énekelgettünk.
A másik emlék. Az óvó nénik nem engedtek ki bennünket egyenként pisilni. Össze kellett várnunk egymást. 5-6 évesen ez a szorongató várakozás nem tűnt kellemesnek. S egyszer aztán, amikor már nem bírtam tovább, beosontam a szekrény mögé, s nem sokkal később már magam is csodálkoztam a többiekkel, hogy kis patakocska kanyargott elő a szekrény alól.
Többet nem kellett megvárnunk egymást.
Szemerében nagy havak voltak, korai emlékem egyike is ehhez kötődött. Kozákékkal laktunk egy épületben, azonban a családi név így soha nem jött elő bennünk, Kató néni, és Misi bácsi már inkább. Ha jól emlékszem, Misi bácsi a laki szénsavgyárban dolgozott, s nyaranta egy-egy tömb jéggel jött haza, ezen készült a vaníliafagyi. Íze még most is a számban van.
De vissza ahhoz a télhez. 1962-ben történhetett, hogy Bözsi néni az udvarban álló hátsó épületbe költözött Imre bácsival, aki az első nagy háború szerbiai élményét mesélte el. Havazott. S a fehérlő kinti világban egyszer csak megjelent az ablakban egy fejkendős ismeretlen arc. Megrémültünk, s bújtunk anyánkhoz. Jött ismerkedni, és barátkozni Bözsi néni, aki azután napi vendég volt nálunk. Téli estéken az Egri csillagokat olvasta fel édesanyánk, azóta is az ő hangján hallom ezt a történetet. A konyhában persze, mert hideg szobába csak aludni mentünk, a sütőben melegített téglával, ami nem sok meleget varázsolt, legföljebb hideg lábacskáinkat tudtuk ideig-óráig melengetni.
Répceszemere. Első tíz évem színhelye, a csodáké, a kerek világé.
Aztán az iskola jött. Az alsó tagozatnak a templommal szembeni épület adott színhelyet, Polgár tanító néni itt próbált bennünket betűvetésre tanítani. Sikerrel. Pedig övé volt négy osztály, az osztatlan iskolában. A sok fecskefarok, a szép írás gyakorlása akkor nagyon nem esett az ínyemre, de később, gyakorló tanárként sokszor áldottam a nevét, hisz neki köszönhetem a világra nyíló első ablakocskát, s azt, hogy a gyakorlás végül meghozza az eredményt.
Nekem Répceszemere volt a világ, csak sejtettem, hogy van azon túl is valami, de ott nem véd meg senki. A világ Celldömölk és Sopron felé volt nyitott. A faluból sínpár kúszott az ismeretlen felé, s ma is úgy gondolok a Fertőszentmiklós - Celldömölk közti vasútvonalra, mint valamiféle köldökzsinórra, amin át áramlottak a hírek, idegenek jöttek, s ami összekötötte Répceszemerét a külvilággal. Egy celli emlék bukik föl az időből, vittük zöld szemű rádiónkat anyámmal megjavíttatni, valami elromlott a készülékben. A rádió volt a másik dolog, ami a külvilág létét bizonyította, a recsegés ropogás közt bizony néha alig lehetett hallani a titokzatos Szabad Európát, a titkos híreket, amelyekről nem nagyon lehetett beszélni.
Húsz forint lett volna a javítás. Nem volt húsz forintunk. Lógó orral mentünk haza. A keserűség és a tehetetlenség most is kúszik föl a gyomorból, ahogyan anyám csalódottságát átéreztem. Aztán valahogyan lett később húsz forint, de az az emlék már nem maradt meg bennem.
Sopron nem vonzott. Hűvös, bezárt városnak tűnt, egyszer osztálykiránduláson a Várkerületen kiállított bálnát néztük meg, a nagy tetemet végighurcolták az országon. Büdös volt és nyálkás. És a kórház, ahol Hőnismitt doktor (maradjon meg így a neve, hiszen leírva soha nem láttam) megvizsgált, s közölte, hogy a fülem a mandulától fáj, s azt ki kell venni. Mintha időpontot is kaptunk volna, de aztán semmi nem lett a műtétből, mert a doktor eltűnt, disszidált, ahogyan mondták. S ez olyan természetes volt. Disszidálni. Anyám néha föl-fölemlítette, hogy apu, aki akkor Sopronban dolgozott, a családdal együtt neki akart vágni a forradalom alatt a határnak, de édesanyám józansága visszaparancsolta.
A vasútról még csak annyit, annak későbbi felszámolása tette tönkre a vidéket, a virágzó falvacskákból zárt, pusztuló települések lettek, s fölgyorsult az elvándorlás. Nagy ötlet volt. Holtukban is legyenek átkozottak, akik kitalálták, hogy a síneket is föl kell szedni. Gondolom azért, nehogy valamikor helyreálljon a világ rendje.
Nem voltunk igazán vallásosak, szüleink elküldtek a templomba, de maguk ritkán jártak. Apu talán soha. Szokta mondani, hogy volt ő 1952-ben egyszer, amikor megnősült.
Gyóntunk, áldoztunk, s amikor a reggeli áldozás után megittuk az iskolában a hazulról hozott tejet, büszkén feszítettünk a padban, mint akik valóban megtisztultunk nem is igazán létező bűnöcskéinktől. Apai nagyanyám volt talán a családban a legvallásosabb, a legenda szerint 1956-ban elgyalogolt Mindszentyt hallgatni Celldömölkig. Ma is úgy érzem, nem szeretett mégsem egyformán bennünket unokánkat. Májrákban halt meg, hazahozták a kapuvári kórházból meghalni. Halála napján összegyűlt a rokonság a szobában, értem is elszalajtottak az iskolába, és néztük, hogyan haldoklik nagymama. Aztán, amikor elhallgatott, keresztanyám - aki másfél évtized múlva leesett a szekérről és nyakát törte - odament, és letörölte a száján utoljára kibuggyanó habot. Előtte elküldtek boltba húszas kolbászért, s eszegettek a hozzátartozók. Furcsa, de nem éreztem akkor ott szörnyűnek a halált.
Nagymamát nagypapa mellé temették, S Böröndi Sándor név álla sírkövön, pedig nagyapámat mindenki Józsi bácsinak ismerte. Egészen a nagy háborúig, amikor kiderült, hogy a keresztségben a Sándor nevet kapta, keresztanyja elfeledte a templomba menet, hogy Józsefre kellene keresztelni. Ebből persze arra is következtetek, hogy a gyermekszülés és keresztelés nem lehetett nagy dolog az idő tájt. Az ő emlékére adtuk legkisebb öcsémnek a keresztségben a József nevet. Jó néhány évtized múlva, amikor egyik bécsi barátom 1848-as emlékek után kutatott a soproni levéltárban, büszkén írta meg, hogy szemerei ,,elődömre" bukkant, egyik feljegyzés szerint, Böröndi Sándor a komáromi erőd föladása után Répceszemerébe tért haza. Nem tudom, hogy valóban rokon lehetett-e vagy csupán névrokon, én büszkén vállaltam a rokonságot. Azt tudtam, hogy a vár föladásáért cserébe a védőkről lista készült, s azokat később elkerülte a megtorlás.
Egyik emlék hozza magával a másikat. A templom melletti tavon való csúszkálás, s a Répcében való fürdőzés ugyancsak hozzátartozott ahhoz a tíz évhez, amelyről eddig azt hittem, hogy néhány nagyon ködös emlékfoszlány csupán.
A rádióról már szóltam, az első televíziós élmény is szemerei. Kató néniéknél volt Kékes televízió, s oda kéretőztünk be más szomszédokkal egyetemben a Tenkes kapitányt nézni. Aztán lett közös tévé is a kultúrházban, ahol a vasárnap délutáni mérkőzéseket bámulta legalább két tucat ember.
De ugyanígy ráégett emlékezetem falára a Nőtanács mosógépe. Ezt a tárcsás kis csodaszerkezetet el lehetett kérni a közösből, s akkor nem kellett kézzel mosni a ruhákat. Emlékszem, ahogyan valami talicskafélén toltam haza édesanyánkat megsegíteni, s vissza valahova a mai Községháza környékére. Nekem a Nőtanács mosógépet jelent, hogy egyáltalán volt e a faluban más szerepe is, nem tudom.
Aztán 1964-ben eldőlt a sorsom. Már tavasszal beszélgettek szüleim arról, hogy elköltözünk. Édesapám a balfi állomáson kapott állást, forgalmista lett, s az odajárás nagyon nehézkes volt. A ritka vonatközlekedés nem igazodott a 12-24 órás váltáshoz. Sokszor kellett Répcelak felől mennie, s a kópházi állomásról átgyalogolnia a balfira. S miután megüresedett az állomás szolgálati lakása, megkaptuk, s jött a költözés.
Nem lehetett könnyű szüleinknek ekkor már öt gyerekkel világot váltani. Bennem izgalommal vegyes várakozás volt, fájt az elválás, de izgatott az ismeretlen is. Azon a nyáron többször vittem apunak ebédet a vonaton, s Fertőszentmiklóson fölszálltak a kutyás határőrök, s Sopronig vegzálták az utasokat. Nem nézték jó szemmel az egyedül utazó tíz éves gyermekecskét sem, bár tudták, hogy apám vár az állomáson.
Ősszel ötödikbe kerültem, de csak egy hónapot jártam iskolába, amikor egy októberi reggel traktorra pakoltuk vagyonocskánkat, s én traktoron ülve hagytam el Répceszemerét apuval, míg a többiek vonattal mentek az új hazába.
Azt hiszem, Répceszemerével eltűnt mögöttem az igazi gyerekkor is, s valami visszavonhatatlanul megváltozott.
Jártunk vissza fogyatkozó rokonainkhoz. Jóval később minden ősszel a temetőbe. Először Csapod, édesanyám szülei, aztán Szemere, apu szüleinek a sírja. E síroknál ígértem meg, hogy amíg élek, nem marad ősszel látogatatlanul egyik sírkert sem. S majd egy évtizede a soproni temető egészült ki e kettővel. S legtöbbször fiammal ülünk autóba, megyünk haza. Tudom, hogy amíg e hazajárások lehetségesek, addig felmenőink emléke, s gyermekkorom színhelye sem emlék csupán.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
Címkék: fertőszentmiklós, csodaszerkezetet, vagyonocskánkat, visszaemlékezni, vonatközlekedés, répceszemerével, megtisztultunk, látogatatlanul, elszalajtottak, hozzátartozott, megvilágításba, legvallásosabb, köldökzsinórra, bűnöcskéinktől, répceszemerébe, szénsavgyárban, csalódottságát, végighurcolták, szomszédokkal, keresztségben, emlékfoszlány, lábacskáinkat, énekelgettünk, gyermekszülés, répceszemerén, átgyalogolnia, répceszemerét, következtetek, tehetetlenség, megjavíttatni, falvacskákból, talicskafélén, hozzátartozók, gyermekecskét, megváltozott, répceszemere, ötvenes évek, intézmény azonban, távolságok relatív, nagy fához, világgal való, tovább után, körtefáról énekelgettünk, másik emlék, szorongató várakozás, szekrény mögé, szekrény alól, laki szénsavgyárban, udvarban álló, első nagy, fehérlő kinti, fejkendős ismeretlen, Nekem Répceszemere, Szabad Európát, Böröndi Sándor, Először Csapod,
|
|
Offline
