|
2009-06-17 14:49:21, szerda
|
| |
| |
|
|
| |
Hogyan viszonylunk mi a gyermekkérdéshez?
Kun József: Hozzátok szólok, magyarok!
Borítón: Rajzolt kisfiú arc, két rajzolt kalapos alakzat, a ferde kiskeresztes címer, holt tengeri tekercses szakállas, szemüveges fekete kalapos rajzolt alakzat nagy kövek előtt
Elvégeztem egy felmérést a gyermekvállalást illetően: a családunkban a testvéreim, az unokatestvéreim és azok gyermekei, továbbá a közeli barátaim körében. A neveket félig rejtve, de mégis feltüntetem, hogy ne légüres térben járjak, hogy a számok nekem az olvasóimnak is megfoghatóbbak, meggyőzőbbek legyenek. Ha egy-egy szám után egy minusszal jelzett számot is feltüntetek, az a meghalt gyermekek száma és ismertetem az elválásokat, a magyarságukat megtagadó, vagy elvesztő eseteket is. A feltüntetett személyek szinte kivétel nélkül Romániában, Nagyváradon és környékén élnek.
Gyermekeim száma: 3.
Három húgom van (illetve volt), gyermekük nincs.
Az unokatestvéreim:
Erzsébet 2, Ilona 1, Etus 1, Rozi 3-1, Pál 3, Ilona 2, József 3, Gyula: -, József 2 (elrománosodtak), Géza: -, Etus: ?, Irénke: ?, Magda: ? (nem tudom).
Unokatestvéreim gyermekei:
József 1 (papíron talán román), Attila: 1 (előbb vegyesházasság folytán román, majd emigrálás folytán német az egész család), Katalin: 1., Levente: 3-1, Ilona: 1 (emigráció folytán német az egész család), Éva: 2 (emigráció folytán német az egész család), Péter: nőtlen, agglegény, István: 1, László: 1.
Közelinek mondható barátaim:
O. Imre: nőtlen, M. István: nőtlen, M.L. (emigrálás folytán 2 német), B. Imre : 2, B. László: 1 (elvált), T. Zoltán: 1, Z. Gyula: -, B. István: 1, B. Béla: 1, B.János:-, B. Ferenc: nőtlen, B. Sándor: 1, Gy. István: 1 (elvált), Gy. Zoltán: nőtlen, F. Kálmán: nőtlen, Cs. Péter: -, B. Zoltán: nőtlen. F. Pál: - (elvált), D. Árpád: -, Cs. Péter: -, B. Zoltán: nőtlen, F. Pál: - (elvált), D. Árpád: -.
Katasztrófiás helyzet.
Anyámék 4-1, apámék 7-1, S. Irénke nagynéném: 6, Eta nagynéném: -, Mária nagynéném: -, K. Béla nagybátyám: 1, K.Pál nagybátyám: 3, B. Lajos nagybátyám: 1, B. Erzsébet nagynéném: 2.
Szélsőséges számok ezek, kétségkívül, de lényegesen jobb helyzetet tükröznek.
Arra kérem kedves olvasóimat, végezzenek el egy ilyen számadást saját családjukban, rokonaik, legjobb barátaik, esetleg szomszédjaik körében, valószínűnek tartom, hogy szomorú eredményhez jutnak.
Mivelhogy pedagógus vagyok, nem lehet közömbös számomra, hogyan viszonyulnak népszaporalatunkhoz a népnevelők: a tanítók, a tanárok, az óvónők, a főiskolai és egyetemi professzorok. Nem okozhat gondot senki számára, hogy kiknek kell propagálniuk elsősorban a gyermekvállalást. Hát azoknak, akik egész életükben a gyermekekkel foglalkoztak. Nem csak azért, mert egzisztenciájuk pusztán a gyerekek lététől függ, ( ha nem volnának gyermekeink, mehetnének akár utcaseprőnek) hanem: hogy viszonyul tanítványaihoz az a pedagógus, akinek egyetlen gyermeke nincs, vagy legfeljebb egy van! Kategórikusan nem ítélkezhetünk. Megtörténhet, hogy nagyon jól, sőt: jól, márcsak azért is, mert tanítványai pótolják azt a gyermeket, akivel rendelkeznie kellene, illetve azokat a gyermekeket. Én mégis meg mernék esküdni rá: a családos pedagógus nagy általánosságban sokkal mélyebben és sokoldalúbban kapcsolódik a tanítványaihoz, mint a gyermektelen. Ez természetes is, hiszen neki sokkal több ideje van a gyermeki lélek megismerésére, hatványozottabban több alkalma is a különféle gyermeki megnyilvánulások az iskolai megnyilatkozásoktól, ahol a gyermek mindenkori viselkedését az iskolai élet törvényei is igazgatják. A tanuló otthon sokkal természetesebben viselkedik, jobban kitárulkozik. Aki maga is anya, könnyebben megközelítheti "anyagilag" a tanítványait. Vonatkozik ez a gazdagabb tapasztalati lehetőség a férfi pedagógusokra is. Megismétlem: ez a megítélés nem kizárólagos, mert az ötgyermekes anya lehet rossz pedagógus, a gyermektelen pedig kiváló, de az esetek többségében feltétlen érvényes a fentebbi megállapítás.
Az édesanya nemcsak szemtanúja otthon a gyermek minden örömének, bánatának, fájdalmának, hanem részese is és ezt az összetartozást naponként gyakorolja, amiből következik, hogy könnyebben kialakíthatja osztályaiban is (osztályfőnöki minőségében különösen) az ilyesféle együvé tartozást. Tanítványai öröme neki nagyobb örömet, bánata nagyobb bánatot okoz, mert lehet, hogy így gondolkozik: ilyen boldognak szeretném látni az én kislányomat is, Isten ments, hogy az én gyermekem is hasonló bajba kerüljön, mentsük meg mindenáron ezt a kis bajba jutottat.
A példa, amelyre hivatkozom, nem tökéletesen egyazon helyzetre vonatkozik, de bizonyos hasonlóság mégiscsak van köztük. Madách Tragédiájának egyiptomi színében a veréstől összeroggyant rabszolga így kiált fel: "Uram, segíts!" Mire Éva, a rabszolga nője, kibontakozva a munkások közül, férjére borul és így nyilatkozik:
"Hiába kéred azt,
Ki kínjainknak nem volt részese,
Nem ért, nem ért."...
A gyermek-felnőtt viszonylatokban a családos pedagógusnak sokkal több közös élménye, több tapasztalata van. Például megsérül a kiránduláson egy gyermek.A családos tanárnő valószínűleg jobban tudja, mit kell tennie ilyenkor, mert hasonló helyzete már volt, az orvos kioktatta.
Amikor Magyarországon letelepedtem a családommal, 1973-ban elég nagy tantestületbe kerültem, lehettünk 45-50-en. Nagyon elkeserített - kezdetben el sem akartam hinni -, hogy én vagyok köztük az egyetlen háromgyermekes, aki csak 46 éves koromban nősülhettem Romániában, mikor annyi jövedelmem volt, mint egy iskolaszolgának és lakással sem rendelkeztem, házasságunk első két évében anyósomnál kaptunk egy szobát. Se egy szép bútorunk, se egy szép szőnyegünk, se autónk, se vikendházunk nem volt, idő-és pénzhiány miatta saját hazánkat sem ismertük eléggé, nemhogy külföldi utazásokról álmodhattunk volna. Pedig nem voltunk igénytelenek, igazoltuk ezt később magyarországi életünkkel. (Csakis többletmunkai jövedelemből én láttam 20 olasz várost, jártam Svájcban, Párizsban, a Peloponnészoszi félszigeten, lenéztem Trója romjairól - minek sorolnám fel összes külföldi utamat!) A kollégákat szeretem, tisztelem, soha senkivel nem volt összetűzésem, komolyabb nézeteltérésem, de kimondom (s éppen a jó kapcsolat bátorít): sokan megfeledkeztek egyik legfontosabb hazafias, egyben pedagógusi kötelességükről: a gyermekvállalásról. Akik már lekéstek róla, ezt a hibájukat soha ( és talán semmivel) nem pótolhatják.Három gyermeket kellett volna adniuk a hazának. Nem is sejtik, mennyivel gazdagabbak, boldogabbak volnának. milyen karácsonyestje van a magára maradt pedagógusnak? - ahhoz képest, hogy a több kisgyermekes ilyenkor nem is a földön, hanem a mennyországban jár, látva gyermekei örvendezését.
Ma 1990. január 18-a van, a tegnap esti tévé-műsorban Tőkés László szüleinek életéből láttunk egy kis ízelítőt. Minden bizonnyal sokan látták ezt a műsort. Elég, ha csak az édesanyjára hivatkozom. Szokásos konyhai tevékenysége közben láttuk "Őt", amiből megállapíthattuk, hogy kitűnő háziasszony. Nyolc gyermeket szült, úgy vettem ki, hogy férje "lelkészi, tanári jövedelméből nevelték fel a gyermekeiket, akik közül három pedagógus és egy főorvost is láttunk. (Kisebbségi sorsban nevelték fel gyermekeiket). Felvillantotta egy kép a szép számú unokákat is, lehet, hogy csak egy részüket. Tőkés mama (fia kiállásához méltóan) kerek-perec kijelentette az egész ország (Románia), sőt a nagyvilág nyilvánossága előtt: azért vállalt nyolc gyermeket, mert a magyarságtudata diktálta így. (A Jóisten áldja meg Őt!) Azt már mondania sem kellett, hogy mennyire szereti a gyermekeket. Nemcsak a két keze érdemli meg a tiszteletteljes csókot, hanem mind a tíz ujja is, mert részt vett valamennyi a gyermekgondozással együttjáró fáradalmakban. Az eszményi magyar asszonyt láthattuk tegnap este, a mindenkori eszményi édesanyát, akit már a rómaiak is felbecsülhetetlen értékűnek tartottak és határtalan tisztelettel vettek körül.
Most már megértjük, hogy Tőkés László temesvári tiszteletes úr miért viselkedett úgy, ahogy viselkedett, miért tette kockázatra a híveiért, a magyar népért - (a román népért is) az életét. (Persze: sohasem fogom megérteni, hogy a szintén többgyermekes Papp László nagyváradi püspök, akinek az egyik gyermekét én tanítottam éveken át magyar nyelv és irodalomból, miért viselkedett épp ellentétesen, elárulva híveit és nemzetét. Emlékszem egy 1968-69 telén felolvasott pásztori körlevélre, amelyben azt hangoztatta, hogy most van igazán a vallásszabadság, mármint Caeusescu idejében, mert most senkit sem kényszerítenek hittanórákra, de aki el akar járni oda, az eljárhat. Pirulás nélkül írta le ezt olyan időben, amikor üldözték a templomba járókat. Amiből aztán kikövetkezik: azért nem érdemes megszületni senkinek, hogy Papp László-féle püspök legyen.
Sokszor gondolkoztam már rajta: minden nő sok-sok millió emberélet hordozója. Hát nem csodálatos dolog a sorsra bízni, hogy ebből a megszámlálhatatlan bőségből mivel ajándékozza meg őket az élet: kisfiúval? kislánnyal? Van ennél becsesebb kiváncsiság? Nagyon sajnálom azokat a nőket, akik nem lehetnek édesanyák, mert "Isten" után a legszebb szavunk az "édesanya" szó. Akusztikailag is csodálatosan szép. Ha egy sokgyermekes családban megbetegednék valaki és veseátültetésre volna szüksége, minden bizonnyal az édesanya volna az, aki a roppant nagy áldozatvállalásra jelentkeznék. Az ilyen édesanyák a kívánatos szóhasználat szerint már nem is emberek, hanem félistenek.
Madách római jelenetében Ádám és Éva a földi élvezetekben látja az élet értelmét. Éva az első, aki felébred a züllöttségből és kiragadja onnan Ádámot. Így jellemzi önmagát (hányszor idéztem már az előadásaimban, írásaimban, mindennapi beszédeimben):
"Kivált ha még dalt hallok és zenét,
Nem hallgatom a szűk korlátú szót,
De a hang árja ringat, mint a hajó,
S úgy érzem, mintha álomban feküdnék.
A rezge hangom messze múltba szállnék,
Hol napsugáros pálmafák alatt
Ártatlan voltam, játszi, gyermeteg,
Nagy és nemes volt lelkem hivatása."
Az volt a paradicsomi elhivatottsága, hogy az emberiség anyja legyen. Szédületes nagyság minden nő, ha bátran és nemesen teljesíti elhivatottságát. Mi, férfiak, sohasem lehetünk ilyan nagyok. Nem a Napóleonok az igazi hősök, hanem azok a csángó anyák és anyaságot. Napóleon után mi maradt?Háború és nyomor, árvák, özvegyek és bénák sokaság. Mi keresnivalója volt Moszkvában? Jogi és becsületbeli szempontból semmi, de semmi. Jogot formált ahhoz, hogy magáévá tegyen minden nőt, aki megtetszett neki. Hát ezek az igazi hősök?
Mária Teréziának 16, Johann Sebastian Bachnak két házasságából 20 gyermeke volt. Vörösmarty Mihály édesanyja 9, Arany János édesanyja 10 gyermeket szült. Nem naivságból, mert akkor tudták, mitől döglik a légy. Hazafias és vallási indítékból vállalták asszonyaink a sok gyermeket. Mert a családi élet akkor még szentség volt.
Ma már nem szentség. Sem a család, sem a haza, sem az emberélet, sem a magántulajdon, sem az adott szó. Soha ekkora feladat előtt nem állt a pedagógia: a semmiből kell megteremteni egy új világot. Ha egyáltalán lehetséges még. De józan pillanataink mégis azt mondják: van még remény.
Magyar anyák, magyar nők! Ti vagytok megoldás kulcsai mindenütt, mindenben. Ti vagytok a legszebb érzelmek hordozói, s ami a legjobban hiányzik a mai emberekből, az épp az érzelem. Ne akarjátok, hogy nagy nemzeti költőnk, Vörösmarty átka sújtson benneteket! Legyetek áldott anyák!Talán egy nyelv sem tudja ilyen szépen mondani: édesanyák.
Ha nincs elég magyar gyermek, nincs magyar jövő. Csak a pusztulás van. Nem akarhatjátok Ti ezt!
Pali unokaöcsém kisfiúcska volt még. Az édesanyja megmosdatta, lefektette, eloltotta a villanyt, hogy szépen elaludjék. De ő csak izgett-mozgott, forgolódott, s megszólalt egyszer:
- Anyu, gyújtsd meg a villanyt, nem látok elaludni!
Zoli fiam kétéves lehetett, még nem látott havat. Kivittem az előttünk lévő játszótérre, a hatalmas hóba. Nem tudta elképzelni, mi történt kint. Mi ez a rengeteg fehérség? Rúgta, tépte, a magasba dobta és úgy ujjongott, hogy szinte magánkívüli állapotban volt. Majd hanyatt feküdt a hóban és kezdte befedni magát, még mindig ujjongva. Azt hittem, megeszem, annyira aranyos volt és végtelenül sajnáltam, hogy a feleségem nem láthatja.
Ugye, milyen semmiségnek tűnő dolgok ezek? És mégis az élet nagy ajándékai, felejthetetlen pillanatai, amelyek évtizedek múlva is mosolyra késztetik az embert, s talán a halálos ágyon is.
Eszembe jut egy életbölcseleti kérdés. Sajnálom, hogy nem tudom már, ki mondta, idézni is nagyon pontatlanul tudom. Valahogy így hangzik: lehet, hogy az életben nincsenek csak évek, lehet, hogy nincsenek csak napok, órák, talán csak boldog percek - de ezekért a percekért érdemes élni.
A kisgyermekeinktől nagyon sok boldog percet kapunk. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Hozzátok szólok, magyarok! |
|
|
|
Címkék: megnyilvánulások, gyermekvállalást, természetesebben, gyermekkérdéshez, megállapíthattuk, egzisztenciájuk, elhivatottságát, iskolaszolgának, unokatestvéreim, kötelességükről, vallásszabadság, tiszteletteljes, peloponnészoszi, magyarságtudata, általánosságban, veseátültetésre, viszonylatokban, magyarországon, elrománosodtak, mennyországban, megfeledkeztek, megközelítheti, összetartozást, nézeteltérésem, felejthetetlen, karácsonyestje, felvillantotta, háromgyermekes, vegyesházasság, életbölcseleti, tanítványaihoz, elhivatottsága, kényszerítenek, megfoghatóbbak, kategórikusan, magántulajdon, ferde kiskeresztes, gyermekvállalást illetően, közeli barátaim, neveket félig, számok nekem, minusszal jelzett, magyarságukat megtagadó, feltüntetett személyek, egész család, ilyen számadást, gyermekekkel foglalkoztak, gyerekek lététől, családos pedagógus, gyermeki lélek, különféle gyermeki, gyermek mindenkori, Mire Éva, Amikor Magyarországon, Tőkés László, Papp László, Papp László-féle, Mária Teréziának, Johann Sebastian Bachnak, Vörösmarty Mihály, Arany János,
|
|
Offline
