|
2008-12-29 14:00:32, hétfő
|
| |
| |
|
|
| |
CSABA KIRÁLYFI
(5. folytatás)
Hajh, Attila, hajh, ha te meg nem halsz időnek előtte! Bizonnyal állandó hazája lesz a Duna-Tisza köze a hunnak, rég állandó hazája volna a magyarnak is.
Búba merülten állapodik meg lelke Attila hármas koporsója mellett. Hallja a hun asszonyok egetverő sírását, látja a hun férfiak komor arcát, hallja a gyászéneket s lassan, halkan, reszkető hangon elzümmögi a csendes éjszakában:
Aattila, Attila hunok nagy királya,
Mundzuk sarjadéka, híres maradvája!
Te ura, királya szittyák s germánoknak,
Valál hódítója a rómnaiaknak:
Napnyugotiaknak, napkeletieknek,
Valál rémülete, valál iszonyata
Te minden népeknek!
De ha könyörögtek, megengesztelődtél,
Adófizetéssel te megelégödtél.
Mindez nagy dolgokat te megcseleködted,
Ez világnak hódítását mind te véghezvitted,
S sebezetlen maradtál!
Ármányság, árulás meg is meg nem ejtett,
Sűrű sok ellenség el sem is veszejtett,
Haj, mégis meghalál!
Valál vigasságban, fekvél nyoszolyádban,
Puha nyoszolyádban, tornyos palotádban,
meglepett a halál a te mély álmodban,
hunok nagy királya,
Mundzuk maradvája!
Haj! Ki mondja azt halálnak,
Az orozva járó álmat!
Halál, halál, csendes halál!
Rajtad bosszút nem állhatunk,
Beléd kardot nem márthatunk!
Halál, halál, csendes halál,
Nem vangy te igazi halál!
- Halál, halál, csendes halál, nem vagy te igazi halál - suttogja újra s könnybe borul a szeme. Az vár énreám is. Meghalok csendes halállal, soha meg nem látva Attila földjét... Óh, ha megláthatnám, csak egy pillantásra. Ha megmutathatnám népemnek: ihol Attila földje, magyarok. Eredjetek, kövessétek fiamat, a vitézek vitézét, a bölcsek bölcsét, velem ne törődjetek. Fektessetek le Attila földjébe. Hadd vegyüljön össze porom az ő porával...
Lehunyja szemét, de nem jő álom reá. Rettenetes bús képek kavarognak: gyász, siralom, romlás, pusztulás, vérözön, testvér testvérnek ontja vérét. Hah! A vasfejű Detre! Még ott van homlokában Mundzuk nyílvesszeje - emlékeztetőnek. Barátságot színlel, úgy lopja be magát Attila fiainak szívébe. Minden szava méreg. Az a lehelete is. Gonosz szíve fenekére temeti gonosz szándékát, simándi szóval bujtja, tüzeli Aladárt, világverő Attila idősebbik fiát:
- Téged illet a királyság, téged, te vagy az idősebb. S mikor méreggel megitatta, megy Csaba sátrába:
- Te vagy a vitézebb, téged illet a királyság. Vedd a kezedbe Isten kardját, s ha nem enged bátyád, öld meg!
S hajh, két táborra szakadtak a hunok. Testvér testvér ellen. Isten kardjával öli meg bátyját Csaba. Óh te szerencsétlen, mit cselekedtél! Testvéred vére szennyezé be Isten kardját - vége a hunok világverő hatalmának, vége. Ez a kard nem öl embert többé. Utolsó szikrája lobbant el Aladár vérével. Nézd, hogy rohannak rád elleneid, kiket apád ezzel a karddal földre vert, megalázott. Nézd, hogy hullanak el oldalad mellől legjobb vitézeid, hogy bár a te életed maradjon meg! A világverő rengeteg sereg hová lett? Maréknyi had maradott, gyászos hírmondónak.
Megfogyva, törve, megalázva takarodik ki Attila földjéről a maréknyi had - vissza az őshazába.
- Óh jaj, mit cselekedtem! - jajong Csaba.
- Megöltem a testvéremet. Meggyaláztam Isten kardját, apámnak nevét, emlékét, jaj!
Iszonyattal nézi testvére vérét. Megáll Olt vize mellet, belemártja a véres kardot: vajon lemossa-e ezt a vért? Lemossa, le. Megkönnyebbedetten tekint az égre. És felkiált: Halljad, hatalmas Isten, halljad! Lemostam kardodról testvéremnek vérét. Visszaviszem az őshazába. És elhívom az én magyar testvéreimet. Visszaszerezzük apám földjét, vissza! Halljátok, vitézek, halljátok! Úgy-e visszaszerezzük?
- Visszaszerezzük, vissza! Egy részünk itt marad. Várunk reátok, várunk!
És szakadt két részre a maréknyi had. Hazamegy az egyik, itt marad a másik. Megtartani bár csak egy dombocskát Attila földjéből. És áldoznak a tűznek, áldoznak a víznek, áldoznak a levegőnek s áldoznak a földnek. És megesküsznek mind a visszatérő vitézek, hogy még a világ végéről is visszatérnek, ha ellenség támadná az itt maradottakat. Hírül hozza nékik azt a tűz; ha az nem, a víz; ha a víz nem, a levegő; ha az sem: a föld.
Indulnak Csaba vitézei, száll velük Álmos lelke hegyeken, völgyeken, erdőkön át. Hallga, hallga! Reng a föld! De szomorúan hajladoznak, integetnek a fák! Mi történt? Mit jelent e földindulás? Nem látjátok, nem halljátok? - Vissza, vissza, bajba' van a székely testvér! A fűszál is feltámadott ellene!
- Vissza! Vissza! . csendül Csaba hangja.
- Utánam, vitézek!
És vágtatnak sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, vissza Attila földjére. Haj, mi tenger ellenség! Száz is jut egyre. De ím újra szikrát vet Isten kardja, lobogó lángban ég, s szalad az ellenség eszeveszetten.
- Huj, huj! - kiáltja Álmos. - Üssed, vágjad, tiporjad!
Aztán lecsillapodik harci kedve, újra ott van a hazatérő hunok kis hadában, megy, mendegél szép csendesen, hegyre fel, völgybe le, simogatja, becézgeti fehér paripáját. De nézzetek csak ide, mi történt! Meghorkannak a paripák, ágaskodnak, hiába sarkantyúzzák, forognak maguk körül, mint a forgó szél.
- Vissza, vissza, bajban van a székely! Nem látjátok, nem halljátok? Folyó vize megdagadott, zúgva bőgve csap ki a medréből s mind azt zúgja, mind azt bőgi: vissza, vissza, bajban a székely!
És vágtatnak vissza, hétnapi járót egy nap, nem ér nyomukba sebes szél s haj, de jókor érkeznek! Tenger sok nép fogta körül a székelyt.
- Üssed, vágjad, tiporjad! - mennydörgi Csaba.
- - Üssed, vágjad tiporjad! - visszhangzik Álmos lelkében a csatakiáltás, s reszkető karja megacélosodik, belevág a levegőbe...
Volt ellenség, nincs ellenség. Mintha föld nyelte volna, árvíz seperte volna el.
És indul harmadízben is Csaba, mennek, mendegélnek hegyeken, völgyeken, folyóvizeken át.
- Állj meg Csaba, állj meg! - riad fel Álmos. - Nem hallod, hogy zúg, búg a fergeteg? Nem látod-e, mint döndölnek a földre büszke tölgyek? Nem hallod-e, hogy sír a szél? Vissza, vissza, bajban van a székely! Mind ezt búgja, mint ezt sírja a fergeteg: vissza, vissza! Hol vagy madár, ki sebesebben repülsz, mint a hun vitézek? Hol vagy szél, ki megelőzöd őket? Hát ti hová lettetek, merre tűntetek, székelyek ellenei? Föld nyelt-e el, árvíz sepert-e el? Vaj' ki áll ellent, ha Isten kardja lobogó lánggal ég?
Most már indulhatsz, Csaba, sem tűz, sem víz, sem föld, sem levegő nem térít meg többet. Eredj, eredj, vezesd megfogyott népedet vissza az őshazába. Mert már elfértek ott... haj de sokan indultatok, és de kevesen jövétek vissza!
Könnybe borul Álmos szeme, ébren álmodja át a bús találkozást. Szegény Csaba királyfi! Apád földjét nem látod meg többet. Élve nem. Hiába regéled apád földjének szépségét, gazdagságát, lám, a fiatalok mennének veled, arcuk, szemük lángban ég, harci kedvben tombolt a szívük, de az öregek lecsendesítik: várjatok. Ne mozduljatok, míg Isten az indulás idejét meg nem jelenti.
És várják, várják a megjelenés idejét... Ím, már őszbe borult Csaba göndör fekete haja. Háta meggörnyedett. Már ássák is a sírt neki. Már búg csendesen hármas koporsaja felett a gyászének. Ennek is ez a vége:
Halál, halál, csendes halál,
Nem vagy te igazi halál!
- Nem vagy, nem! Dobbant Álmos. - Nem halt meg Csaba! Ki mondja, hogy meghalt? Nézzetek az égre! Száz esztendő borult százra s még akkor élt Csaba: onnét vigyázta székely testvéreit. Ott, ott, a hadak útján, ott vágtatott vissza, a székelyek földjére, hogy még egyszer poklok fenekére űzze a székelyek elleneit. Mikor sem föld, sem víz, sem levegő meg nem jelenté, ím megjelenté a tűz, égő csillag tüze: bajban van a székely! Haj, nézzétek, haj, hogy robog, hogy vágtat, hogy repül Csaba fehér paripáján, s utána mind a vitézek, hófehér paripán, hófehér ruhában, végig a csillagos ég boltján, s ott, ott, ahol az ég ráhajlik a földre, leszállanak: hajrá! Huj! Huj! Tűzbe borul ég, föld, kicsapnak medrükből a folyók, lángtenger zúgva hömpölyög s elnyeli, sepri a cudarokat, kik a székelyre támadtanak.
- - Vissza az égbe, vitézek! - csendül Csaba hangja, hogy ég, föld zeng belé. S ím felszállanak mind az ég boltjára, visszaszáguldanak azon az úton, amerről jövének. Ragyogó fehér út verődik a paripák lábanyomán. Ott van, ott a fehér út, fehérebb a tejnél, fehérebb a hónál. Ott is marad örökkön-örökké! Hallod-e hangomat, Csaba? Én szólok tehozzád, Ügek fia, Álmos! Nem kell többet leszállnod az égből. Készül a magyar, készül! Árpád vezeti, az én nagy fiam. Minden magyarok közt a legnagyobb. Megjelenté Isten az én anyámnak, Emesének, álomban jelenté meg, hogy az ő nemzetsége szerzi meg Attila földjét. Nem halok meg, míg e földet meg nem csókolám! Nem, nem!
A részletet BENEDEK ELEK: HONSZERZŐ ÁRPÁD című regényéből másoltam.
(Bóna Mária Ilona)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
Címkék: napnyugotiaknak, visszaszerezzük, megmutathatnám, emlékeztetőnek, megcseleködted, napkeletieknek, megacélosodik, sarkantyúzzák, nyoszolyádban, meggörnyedett, adófizetéssel, lecsendesítik, lecsillapodik, eszeveszetten, szerencsétlen, meggyaláztam, visszaviszem, megláthatnám, testvéremnek, csatakiáltás, nyílvesszeje, folyóvizeken, visszhangzik, megelégödtél, testvéreimet, véghezvitted, maradottakat, meghorkannak, felszállanak, visszatérnek, megesküsznek, pillantásra, gondolatnál, hajladoznak, mozduljatok, germánoknak, csendes éjszakában, orozva járó, vitézek vitézét, bölcsek bölcsét, vasfejű Detre, kezedbe Isten, hunok világverő, karddal földre, világverő rengeteg, véres kardot, dombocskát Attila, visszatérő vitézek, világ végéről, székely testvér, ellenség eszeveszetten, hazatérő hunok, Benedek Elek, Honszerző Árpád, CSABA KIRÁLYFI, Meggyaláztam Isten, Megáll Olt, Indulnak Csaba, Szegény Csaba, Dobbant Álmos, Megjelenté Isten, BENEDEK ELEK, HONSZERZŐ ÁRPÁD, Bóna Mária Ilona,
|
|
Offline
