Interjú Schuster Lóránttal - Interjú Schuster Lóránttal,Rock Évkönyv,Zeneműkiadó Budapest,Sebők János,Mici Mackós Annás,Koncz Zsuzsa,Vörös Oroszlán,Schuster Lórántot,Parlament Big Ben-je,Hang Marvinék,Négyek Bandájára,Jézus Krisztus,Nagy Trió,Greg Lake-t,Rádió One,John Miles,Steve Hackett,Greg Lake,Judas Priest,Blues Band,Tangerine Dream,Megnéztem Lloyd Weber,Jimi Hendrix,Elvis Presley,Music War-t,City Hall-ban,Vasas Művelődési Ház,Rainbow Színház,John Milest,Domimion Theatre-ban,Erkel Színházban,Hammersmith Odeon,Royal Albert Hallban,Deep Purple-ék,Chameleon Lighting Limited-re,Magyar Rádió,Gillan Band,Wattos Marschall-láda,Chris Bohn-nak,Musical Express,Pretty Things,Rolling Stones,Hank Marvin,Carlos Santana,Black Sabbath-féle,Black Sabbath Pananoid-ját,Manfred Mann,Paul Jones,Czippán György, - kohlinka Blogja

Továbbiak »

Belépés

			kohlinka.blog.xfree.hu
Lehet, hogy fentről többet látni, de a jajszó már nem hallatszik olyan élesen.			Szendrei Klaudia 1958.03.07 Offline

Linktáram, Blogom

Blogom,

Képtáram,

Videótáram,

Ismerőseim, Fecsegj

Fecsegj

Interjú Schuster Lóránttal

2009-07-19 16:38:51, vasárnap


	Rock Évkönyv 1981. január-december Zeneműkiadó Budapest, 1982. Szerkesztette: Sebők János A főnixes Mici Mackós Annás apokalipszis a szentháromsággal indulva (Illés, Omega, Metro) érintve a babiloni korokat, köztük az aranykort, vaskort, cserépkort, az Útont, a kutyákat, valamennyi egyházat a biblia történetéből. Kezdet: 1946-os tűzkutya évében született Koncz Zsuzsa és a Vörös Oroszlán misztikus szülöttjei és különféle alkémiás zsidó rendjei, a Nyomorultak 1967. óta. A központból jöttem Ha józan paraszti ésszel nézem a tettét, egyértelműen őrültnek kellene nyilvánítanom. 1981 novemberében egy hónapig volt Londonban, de semmit sem látott a városból! Csupán rock-koncertekre járt, minden pénzét és idejét ilyen jellegű szakanyagokba fektette. Ráadásul azzal jött haza, hogy teljesült végre élete vágya: élőben láthatta és hallhatta az "ősöket"! Régebbről ismerem, éppen ezért meg is értem Schuster Lórántot, a P. Mobil együttes vezetőjét. A londoni Parlament Big Ben-je, a Tower-híd és a Westminster apátság épületkolosszusa feltehetően eláll még néhány évtizedig, az viszont teljesen bizonytalan, hogy mikor hallhatja újból Hang Marvinék újszerűen ódon gitárzenekarát, a Négyek Bandájára keresztelt rövid életű punkcsapatot. Jézus Krisztus evilági megtestesítőjét a Szupersztárból, vagy akár a Nagy Trió harmadik tagját, Greg Lake-t! S mivel Schuster örök életében konok és megrögzött rock-hívő volt, választása nem is eshetett másra, mint az utóbbiakra! Műsorfüzet-, újság-, könyv-, prospektus- és lemezhalom közepén ülünk, így próbáljuk kiszűrni azokat az emlékeket e kirándulásból hozott hátizsákból, amelyek feltehetően mások számára is érdekesek. Néhány hét már elmúlt, így tisztult is valamelyest a Mekkát megjárt igazhívő emlékezete, remélhetően valós képet kapunk az angol főváros pop- és rockzenei életéről. - Vittem egy kis tranzisztoros magnós-rádiót magammal, egyszer csak megszólalt a Rádió One, az ottani Kossuth adó, a gép meg kibukott a ködből. Lent rugby-, meg golf-pályákat láttam és rengeteg füves teniszpályát, amiből talán egy sincs nálunk, mert 500 évig kellene locsolni, hogy jó legyen rajta a fű.Megérkeztem, s mindjárt rohantam is az első koncertre. Összesen 17 műsort láttam, az előzenekarokkal együtt közel 40 együttest hallottam. Ilyeneket, mint a Sad Café, John Miles, Steve Hackett, Greg Lake, Ramones, Ultravox, Jam, Gang of Four, Theater of Hate, Styx, Shadows, Judas Priest, Riot, Nighwing, Budgie, Saxon, Blues Band, Santana, Tangerine Dream, dr. Hook, Gillan, Rush, Hawkwind, Starfighters, Siam és a Telephone. Megnéztem Lloyd Weber T.S. Eliot verseire írott musicaljét, a Cats-et, a Jimi Hendrix és Elvis Presley élettörténeti bemutató filmeket, Bob Marley koncertfilmjét, az Exodus-t, a Woodstock-filmet és a Music War-t, amelyikben szinte valamennyi új hullámos angol együttes szerepel, élen a Police-szal. A TV-ben is szinte kizárólag csak koncerteket néztem, s az egyik video-kazettákat árusító boltban ingyen láthattam egy Queenn koncertet. Egyébként ez volt a legolcsóbb! - A rock-birodalom bölcsőjében kalandozó magyar zenészek és zenekarkedvelők is panaszkodnak, hogy embertelenül drágák a belépőjegyek! - Legalábbis a mi zsebünkhöz mérve! Egy mozijegy általában három font, s minden font 60-100 forint közötti összegbe kerül nekünk. A rock-koncertekre a legolcsóbb belépő 3,50, de nem ritka a 10-12 fontos jegy sem, plusz a jegyirodák közvetítői jutaléka és a műsorfüzet 1,5-2 fontért. Szóval az itthon kapott pénz nem bizonyult elegendőnek, londoni ismerősöm segített ki. - S mit kapnak ott ezért a pénzért a hallgatók? Milyenek például a koncert-helyek? - Két vidéki koncerten is voltam, amit City Hall-ban, a mi fogalmaink szerint a városi művelődési központban rendeztek. Semmivel sem voltak jobban, mint a például a miskolci Vasas Művelődési Ház. Apróságok mutatták viszont, hogy profibb és nagyobb hagyományokkal rendelkező a szervezés és rendezés. A hangfalakat és a lámpákat például nem a színpad két oldalán halmozták fel, hanem felhúzták a levegőbe. Jobban lehetett látni tőlük és jobb is volt így a hangosítás. Azokra is gondoltak, akik oldalt ültek vagy álltak: külön hangfalakkal biztosították számukra, hogy ugyanolyan hangminőséget kapjanak, mint a többiek. Voltam az öltözőben is, s meglepett, hogy a műsor után a csapzott legénységnek nem lavórban hozták a mosdóvizet! Londonban pedig nagyon ügyeltek arra, hogy mindenféle zenét az azt kedvelők közé vigyenek. Talán csak egyetlen hely van a városban, a Rainbow Színház, ahol mindenfajta zene helyet kap Fél évszázados, spacializálódott a könnyű muzsikára, a reggae-től a legkeményebb rock zenéig mindent játszanak itt. A többi koncerthely viszont szakosodott. Több rock-generáció is létezik már, a bőséges kínálat is megosztja a hallgatóságot. A Shadows-t és John Milest a Domimion Theatre-ban láttam, ami olyan, mintha nálunk az Erkel Színházban léptek volna fel A pop élmezőnyéé, a szólistáké ez a hely. A Hammersmith Odeon a rockzene törzshelye, hetente három-négy alkalommal a világ legjelentősebb együttesei lépnek fel itt. Én is láttam a koncertek 80 százalékát. De külön koncerthelyük van a punkoknak és új hullámosoknak, s természetesen a szupersztároknak. A Santana például abban a Royal Albert Hallban lépett fel, ahol Deep Purple-ék első koncertlemezét vették fel vonószenekari kísérettel. - Ez azt jelenti, hogy az új hullámos közönség nem jár heavy metalkoncertekre és fordítva? - Legalábbis nem jellemző. Néhány hét után a metrón utazó közönségből is meg lehet mondani, hogy hol milyen banda fog föllépni. A heavy metal zenekarok rajongói hosszú hajúak, szegecselt bőrcuccba vagy farmerbe öltözöttek, a krémszínű nadrágba bújt, őrült zakókkal ékes romantikusok 30-as évekbeli frizurákkal biztos, hogy új hullámosok, az összecsatolt lábú tarajosok csak punk-koncertekre járnak, míg a jólöltözött szolid színházi közönség a hagyományos rock-zene kedvelője, ahogyan a színesbőrűek a reggae-muzsikáé. Egyetlen koncerten voltam csak, ahol szinte mindenki előfordult: ez a Sad Café-é volt. Állítólag egyetlen stílus követői közé sem lehet besorolni őket. - S hogyan viselkedik ott a közönség? - Sehol semmiféle rendbontást nem láttam. Persze kölcsönös a dolog, mert jobban igyekeznek kiszolgálni őket. Az előcsarnokban mindenütt árusítottak posztereket, jelvényeket, műsorfüzetet, feliratos trikókat, néhol jelmezeket is. A hangosbemondón állandóan tájékoztatták a büfében lévőket is, hogy hol tart éppen a program. Bemondták például, hogy öt perc múlva kezd lan Gillan, egye meg mindenki a szendvicsét, igya meg a sörét. S a jegyen feltűntetett időpontban pontosan meg is kezdték a műsorukat a zenekarok. A két együttes közötti szünet viszont húsz-harminc percre is elhúzódott, amíg az átszerelés tartott. Eközben gépzene szólt, s a közönség abszolút türelmesen várt, ami nálunk szinte elképzelhetetlen. Csupán érdekességként említem, hogy műsor közben nem volt teljes sötétség a nézőtéren. Szolgálati fény derengett, hogy bárki nyugodtan mászkálhasson, ne kelljen botorkálni a sötétben. Persze nem szóltak a rendezők azért, hogy egy-egy keményebb ritmustál felállt a közönség. Ha viszont a székeket taposták, azonnal berohant két-három gorilla, s már a láttukra is vigyázzba ültek a gyerekek. A rendezők egyébként rendesek, majdnem szívélyesek voltak mindenütt. Sárga mellvértbe bújtatták őket, hogy könnyen felismerhetőek legyenek, s az volt az első számú feladatuk, hogy informáljanak, s helyükre segítsék a gyerekeket. - Ha már a zene környékén kalandozunk, mit láttál és tudtál meg a technikáról? - Ellentétben az itthonii rock-teoretikusokkal, az a véleményem, hogy a fejlett technikai apparátus nem a zene helyett és rovására van, hanem éppenséggel érette, s azt elősegítendő! A technikai szakemberek rendkívül pontosan és diszkréten dolgoztak, így a technika sem tolakodott soha előtérbe. Leginkább e téren éreztem hazai zenész létemre kisebbségi érzést. Itthon gigantomániának tartják a hangfalhegyeket, pedig azok csak egyetlen célt szolgálnak: a legnagyobb koncertteremben is mindenki egyformán halljon! Ezen a szinten már természetesen nem lehet házilag barkácsolni. A Hawkwind műsorfüzetében felsorolták például a közreműködő technikai személyzetet. A koncert létrehozásában 11 különböző cég működött közre, s a világítást és színpadképet is egy külön vállalkozóra, a Chameleon Lighting Limited-re bízták. Újdonság volt számomra az is, hogy nemcsak a szuperbandák szóltak stúdió minőségben, hanem a kisebbek, a kezdők is. Bizonyítja ezt, hogy a hónom alatt becsempészett kismagnóval is olyan minőségű felvételeket tudtam készíteni, amit akár a Magyar Rádió is leadhatna. A színpadon is produkáltak minden olyan technikai trükköt, effektet, ami a lemezfelvételeken megtalálható. Sőt a koncert előtt bemérték a terem akusztikai hibáit, s folyamatosan korrigálták a hangot menet közben is. Ez bizony szükségessé tette, hogy már órákkal korábban készen álljon minden a kezdésre. Két és fél órával korábban beosontam a Gillan Band koncertjére, s már akkor minden glédában állt. Sőt a kezdés előtt háromnegyed órás próbát is tartott a zenekar, amikor a keverő-technikusok és a világítás-technikus belőtte a hangot és a fényt. Így állhatott elő az a nálunk példátlannak tűnő eset, hogy már a legelső dal is kitűnő minőségben szólalt meg. Az amerikai bandák talán még egy kicsivel tökéletesebbek is voltak, mint az angolok. - Ehhez azonban felszerelés is kell! Milyen eszközöket pakoltak ki a zenekarok? - Csak éppen annyit, hogy a nagyobb termekben is el tudják érni a telt, erőteljes hangot, ami nélkül nem rock a rock. Vagyis a jó hangminőség érdekében használtak föl mindenféle apparátust. Az én fülem számára a legtisztábban és legszebben az ex-Genesis-tag, Steve Hackett és együttese szólt. A legnagyobb cuccot kétségtelenül a heavy metal együttesen használják. A Saxon például teremben minden idők legnagyobb berendezését halmozta fel: 40 000 Watton szólt az énekfelszerelés, s a hangszerek 2600 Watton szóltak, ami annyit jelent, hogy 26 db 100 Wattos Marschall-láda volt a színpadon. Összehasonlításul: a P. Mobil ezekből három darabot használ. Lehetett úgy 120-130 decibel a teremben, s olyan érzése volt az embernek, mintha szembe jönne vele a harmadik világháború. A Judas Priest is hasonló felszereléssel koncertezett, ez volt a másik banda, amit nem tudtam fölvenni, mert a mikrofonom nem bírta ki a vadállati hangerőt. - Hogy áll az örök harc az előzenekarok és főbandák között az erősítést illetően? - Sehol sem kaptak teljes hangerőt a backingelő együttesek. De ez nem jelenti, hogy rosszul szóltak volna! Csupán a totál-hangerő hiányzott, egyébként tökéletes minőségben szólaltak meg. Lehet, hogy pszichés oka volt a mérsékelt erősítésnek A bődülettől gyorsan eldugul az ember füle és élvezhetetlenné teszi a koncertet. Éppen ezért a főműsorban is csak fokozatosan emelték a hangerőt. - Ha ilyen nagyszerű volt a technika, kiváncsi vagyok, hogy milyen lehetett a zenészek technikai tudása!? Hibáztak-e egyáltalán? - Igen, volt hiba, de nem gyakran. Steve Hackett például egyszer-kétszer nehezen talált rá a megfelelő hangra. Óriási harmónia-özön volt, de az is lehet, hogy nem szólt rendesen a monitorja. John Miles kínlódott néha, hogy el tudja kapni a magas hangokat. Nagyon jól korrigáltak viszont és a fülnek sem volt sértő a hiba sem. Gillan a feledékenységéről ismert. A próbán elfelejtette az egyik új dal szövegét, a koncerten viszont már tökéletesen tudta. Végig az volt az érzésem, hogy abszolút profi zenészek játszanak. Lehet, hogy az életben mást nem tudnak, de ezt tökéletesen begyakorolták és nagyon jól csinálják! Ez alól csak az új hullámos és punk-bandák voltak a kivételek. A Theatre of Hate nevű együttes szerintem teljes csörömpölést csapott. Mondtam ezt Chris Bohn-nak, az új hullámosokat és punkokat támogató újság, a New Musical Express riporterének is. Azt válaszolta, hogy ennek a zenének a lényege, nem a zenei, szakmai tudás. Inkább az, amiről énekelnek, ugyanis a jelen társadalom problémáival foglalkozó dalokat írnak és adnak elő. Ebben van az újszerűségük és nagyszerűségük is. Szerinte csak így lehet továbblépni a műfajban. A kezdeti Beatles és Stones is elég primitíven szólalt meg az induláskor, mondanivalójukban hoztak újat. A kreatív, sablonokban túllépő, vagyis váltani tudó énekeseket és együtteseket tartja időtállónak. Szerinte a heavy metal új hullámához tartozók semmi olyat nem csinálnak, amit a régiek már ne találtak volna ki. Válaszul felhoztam neki, hogy az új hullámosok sem tudtak semmi olyat kitalálni, amit a Pretty Things, vagy a Rolling Stones csinált volna. Azt mondta, hogy ez is igaz S ebben maradtunk. - Végül is beszéljünk a legfontosabbról, magáról a zenéről! A nemzeti büszkeségtől eltelve, s a rock-ősök iránti tiszteletből áthatva milyennek tűnt számodra a mai angol-amerikai rock- és popzene? - Talán az általam is látott együttesek kapcsán mondanám az észrevételeimet. A Shadows zenéje igazából a rock-bölcsőbe vitt vissza, hiszen a magyar gitárosok is Hank Marvin gitárjátékán nőttek fel. Nos, semmit sem változtak, ugyanazt és ugyanúgy játsszák, mint 23 éve! S ebben van az erősségük. Poénra vették, hogy ők öregek, s nem is akarnak már mást adni a mai fiataloknak, mint a jó öreg Shadows egykori muzsijáját. Élő pop-panoptikum, de ne volt viasz-szaga a zenéjüknek. Velük töltöttem a leghangulatosabb estét - bár lehet, hogy ebben közrejátszott a jelenlevők és saját nosztalgiám. Legalább ilyen izgalommal vártam az ugyancsak őstörténethez tartozó Santana játékát. Pár nappal korábban megnéztem a 11 éve lezajlott woodstocki fesztiválról készített filmet, ahol még a fiatal Carlos Santana is szerepelt. A mostani előadás abszolút profi, de egyben izgalommentes két és fél óra volt. Nem több ennél. Nem volt meg benne az az energia, ami a 18 éves zenészt jellemezte. Tökéletes muzsika volt, de valami mégis hiányzott belőle. A közönség ettől függetlenül nagyon jól érezte magát, hiszen csemegét is kapott. A műsor végén meglepetésre eljátszottak egy Led Zeppelin blokkot,majd blues-zal fejezték be a koncertet. A már említett Royal Albert Hallban volt ez a műsor, s itt kezdődött a fokozott ellenőrzés. Néhány nappal korábban Londonban is bombát robbantottak az IRA-terroristák. A biztonsági őrség ezért minden koncert előtt megmotozta a hallgatóságot a bejáratnál. Később már az áruházakba, mozikba sem lehetett belépni ilyen óvintézkedések nélkül. A Judas Priest a Black Sabbath-féle gonosz, szadista, mazochista rockvonalat folytatta. Az utolsó három lemezük anyagát játszották, s az volt az érzésem, hogy egyetlen céljuk van: zenéjükkel minél mélyebbre döngölni a hallgatóságot a padlóba! Ennél lepusztultabb világa csak a másik heavy metal csapatnak, a Motörhead-nak van és néhány punk-zenekarnak. Megfigyelésem szerint egyébként nagyon sok zenei és külsőségekben jelentkező hasonlóság van a heavy metal új hullámát képviselők, valamint a punkok és a new wave-esek között. Az elérni kívánt hatás és a hozzá vezető út kiválasztása szempontjából legalábbis. A Judas Priest egy egészen kis teremben játszott, s egyszerűen nem tudom mást mondani, mint hogy fájt az egész koncert. A dobhártyám elkezdett rezonálni a mértéktelen zenétől, s szinte a bőrömön éreztem a hangokat. Utána úgy éreztem magam, mintha megvertek volna. Csak álltam ott a magnómmal, s a koncert végére rettenetesen elfáradtam. Nem tudom megmondani, hogy mitől és hogyan, csak az volt a képzetem, hogy kitaposták a lelkemet. A hírhedt New Yor-i punkcsapat, a Ramones megérkezését alapos hírverés előzte meg. Az angol lapok gúnyolódtak is rajtuk egy keveset. Az egyik daluknak ugyanis az volt a címe, hogy Minden szerelmemet neked adom Találgatták, hogy vajon "cikis" zenekar lett-e a vademberekből!? A koncerten azután kiderült, hogy ugyanazt csinálják, mint 4-5 éve. Megmaradtak ős-punknak, de ezen belül nem tudtak előrelépni. Az érdeklődés mindenesetre óriási volt, s rettenetes fazonok gyűltek össze a teremben. Megismerkedtem a tetszésnyilvánítás új módszerével. A gyönyörtől ájuldozó közönség bő nyállal köpködte meg az együttes tagjait. Az előzenekarként játszó francia Telephone zenészein edzettek a rajongók, a szerencsétlen franciák nem lehettek tisztában a kitüntetés értékével, mert a végére teljesen elbizonytalanította őket a sok jól célzott sercintés! Hallottam egy nagyon jó újhullámos együttest is, az Ultravox-ot. Techno-rockot játszottak, klasszikus elemekkel, s újhullámos szósszal leöntve. A csúcspont az volt, amikor begördült egy lány és eltáncolta a hattyú halálát. Ott totyogott tüll-ruhában a színpadon, majd egy szál rózsát nyújtott át az egyik zenésznek. Nekem rettenetesen giccses volt, a közönségnek viszont nagyon tetszett. De a zene az jó volt. Az egyszeri hallgatás kevés, mert csupa újdonságot fedeztem fel benne. Azt hiszem hosszabban kell tanulmányozni, hogy igazán szeretni lehessen. A Sad Café-ról a kritika alaposan lehúzta a keresztvizet. Az új, Olé című albumuk dalainak szövegével volt a baja. Azt írták a lapok, hogy jó lenne már kilépni az "én szeretnék, te szeretsz" cipőből, s jobb dalszövegeket kellene írniuk. Csalódtam a Hawkwindben. Az egész programjukból az tükröződött, mintha csak egy számot hallottak volna életükben, a Black Sabbath Pananoid-ját. A dalok között némi instrumentáris bizsergéssel kötöttek át, majd újból és újból beindult a Paranoid. Nagyon jó volt viszont Manfred Mann korábbi énekese, Paul Jones által létrehozott Blues-Band, amely hagyományos blues és rhythm and blues zenét játszott magas szinten. - A látottak és hallottak alapján merre tart a rockzene Európa másik felén? S hol tartunk mi a nyugat-európaiakhoz viszonyítva? - Éppúgy nem tudom megmondani, mintha kinn sem lettem volna. Az egyetlen tapasztalat, amit leszűrhetek: van jó újhullámos zene, van jó heavy metal és nagyon jó például a Shadows is. Bármilyen közhely, nem tudok mást mondani: a jó zenének mindig lesz jövője és közönsége, legyen az blues, rock, reggae, vagy bármi más. A hazai rock-muzsikát tekintve nem éreztem akkora elmaradást, amekkorára számítottam. Ennek talán az is oka lehet, hogy az angol rock - minden szélsőségével egyetemben - éppúgy belterjesnek tűnt, ahogyan a miénk is az. Az amerikai előadók frissebbek, letisztultabbak, zeneileg is jobbak voltak. Czippán György (Láttam talán a Duna tévében egy műsort, amikor a riporter kérdezte Schuster Lórántot: most hányan vannak? Nem fejtették ki bőven, milyen hovatartozása van Schusternek, hogy a közönség is értse, mit jelent a kérdés, bár felelet nem érkezett rá. K.K.)

0 komment , kategória: Rock Évkönyv 1981.

Címkék: szentháromsággal, spacializálódott, elképzelhetetlen, szupersztároknak, épületkolosszusa, leghangulatosabb, metalkoncertekre, énekfelszerelés, hangfalhegyeket, előzenekarokkal, zenekarkedvelők, élvezhetetlenné, gigantomániának, koncertteremben, teoretikusokkal, megtestesítőjét, letisztultabbak, legfontosabbról, észrevételeimet, megismerkedtem, gitárzenekarát, hagyományokkal, tökéletesebbek, legjelentősebb, felszereléssel, hangosbemondón, nagyszerűségük, előzenekarként, szupersztárból, óvintézkedések, koncertlemezét, műsorfüzetében, instrumentáris, létrehozásában, felismerhetőek, koncertfilmjét, főnixes Mici, szentháromsággal indulva, babiloni korokat, biblia történetéből, központból jöttem, hónapig volt, londoni Parlament, viszont teljesen, angol főváros, ottani Kossuth, sincs nálunk, első koncertre, előzenekarokkal együtt, egyik video-kazettákat, Queenn koncertet, rock-birodalom bölcsőjében, Interjú Schuster Lóránttal, Rock Évkönyv, Zeneműkiadó Budapest, Sebők János, Mici Mackós Annás, Koncz Zsuzsa, Vörös Oroszlán, Schuster Lórántot, Parlament Big Ben-je, Hang Marvinék, Négyek Bandájára, Jézus Krisztus, Nagy Trió, Greg Lake-t, Rádió One, John Miles, Steve Hackett, Greg Lake, Judas Priest, Blues Band, Tangerine Dream, Megnéztem Lloyd Weber, Jimi Hendrix, Elvis Presley, Music War-t, City Hall-ban, Vasas Művelődési Ház, Rainbow Színház, John Milest, Domimion Theatre-ban, Erkel Színházban, Hammersmith Odeon, Royal Albert Hallban, Deep Purple-ék, Chameleon Lighting Limited-re, Magyar Rádió, Gillan Band, Wattos Marschall-láda, Chris Bohn-nak, Musical Express, Pretty Things, Rolling Stones, Hank Marvin, Carlos Santana, Black Sabbath-féle, Black Sabbath Pananoid-ját, Manfred Mann, Paul Jones, Czippán György,

Új komment

Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!

Felhasználónév:
Jelszó:
	Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:

Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés Kép: Képbeszúrás Link: Beszúrás


Félkövér:	[b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt:	[i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés:	[c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás:	[kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás:	[link] http://tvn.hu [/link]