Belépés
schuro.blog.xfree.hu
Mondd el és elfelejtem; mutasd meg és megjegyzem; engedd, hogy csináljam és megértem. schuro ...
2011.11.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
A kút és az inga
  2009-06-30 22:59:39, kedd
 
   
  Edgar Allan Poe: A kút és az inga

(fordította: Babits Mihály)

Impia tortorum longos hic turba furores
Sanguinis innocui, non satiata, aluit.
Sospite nunc patria, fracto nunc funeris antro,
Mors ubi dira fuit vita salusque patent.

Már beteg voltam -- halálos betege e hosszú gyötrelemnek; s mikor
végre föloldották kötelékeimet, és megengedték, hogy leüljek,
éreztem, hogy érzékeim megtagadják a szolgálatot. Az ítélet -- a
rettenetes halálítélet -- volt az utolsó határozott hang, mely
fülemhez ért. Azután az inkvizítori szavak nesze mintegy elmerült
a kábulat elemezhetetlen zsivajában. Ez valahogy a forgás képzetét
hozta elmémbe -- talán asszociálva gondolatban valami malomkerék
berregésével. Csak egy pillanatra -- mert nemsokára már semmit sem
hallottam. De még egy darabig -- és micsoda túlzott közelségben! --
rettenetes tisztán! -- láttam-láttam a fekete palástos bírák ajkait.
Fehérnek tetszettek -- fehérebbnek, mint az ív, melyen e szavakat
vonom, és keskenynek a groteszkségig: keskenynek a megfeszített
szilárdság kifejezésével, a változhatatlan elszántságnak, az emberi
szenvedés zord megvetésének kifejezésével. Láttam, hogy a sors
rendelése -- vagy ami az én számomra sors volt -- még egyre ömlött e
szörnyű ajkakról. Láttam vonaglani rajtuk halálos szavaikat. Láttam,
amint nevemnek formálták szótagjait; és borzadtam, mert hang nem jött
közülük. S a kéjes borzadás pár villanatára láttam a terem falait
borító sötét kárpitok lágy és alig észrevehető meglebbenését is. S
akkor szemem az asztal hét magas gyertyatartójára esett. Először az
irgalom színeit viselték, s hét karcsú angyalnak tűntek föl, akik
mentésemre jöttek; de aztán egyszerre valami halálos megcsömörlés
ereszkedett szellememre, éreztem, hogy végigreng testem minden rostja,
mintha egy galvántelep drótját érintettem volna, míg az angyalalakok
érthetetlen, lángfejű rémekké váltak, s tudtam már, hogy tőlük
nem jöhet segítség. S akkor, mint egy dús zenei szólam, lopózott
érzéseim közé a gondolat: micsoda édes pihenés eshet a temetőben!
Halkan és tolvaj mód jött e gondolat, s hosszú időnek tetszett, míg
teljes erejét elérte; de mihelyt szellemem végre igazán átérezte és
befogadta, a bírák alakja mintegy varázslatra eltűnt előlem; a magas
kandeláberek a semmibe süllyedtek; lángjuk kialudt; s az éj feketesége
ereszkedett rám; mintha minden érzésemet elnyelte volna valami őrült,
zugalmas zuhanás az alvilág legeslegmélyére. S akkor csönd lett és
némaság, és éj az egész mindenség.

Elájultam; de evvel még nem azt akarom mondani, hogy minden tudatom
elveszett. Mi maradt belőle, nem kísérlem meg definiálni; még
csak leírni sem; de nem tűnt el minden. A legmélyebb álomban, sőt
delíriumban, bármiféle önkívületben -- nem! még a halálban sem --,
még a sírban sem tűnik el minden. Másféle halhatatlanság nincs is
az ember számára. Fölriadva a legérzéketlenebb alvásból, valamifajta
álomszövet pókhálófonalait minden ébredésünkkel széttépjük. De egy
másodperc múlva már -- oly finom tud lenni ez a háló -- nem emlékszünk
arra, amit álmodtunk. Az ájulásból az életbe való visszatérésben két
fokozat van; először a lelki vagy szellemi lét föléledése; másodszor
a fizikai lété. Valószínűnek látszik, hogy, ha a második fokozatot
elérve, vissza tudnók idézni az elsőnek hangulatait, e hangulatok
ékesszólóan beszélnének a küszöbön túli mélység emlékeiről. S mi
van e mélységben? Hogyan különböztessük meg árnyait a sír árnyaitól?
De ha e hangulatok -- amiket az "első fokozat" hangulatainak neveztem
-- nem is idézhetők vissza tetszés szerint, nem jönnek-e néha vissza
hívatlanul, hosszú idő múltán, úgyhogy csodálkozunk, honnan jöttek?
Aki sohasem ájult el életében, az talál-e vajon különös palotákat
és ijesztően ismerős arcokat az égő parázsban? Az látja-e lebegni a
légben ama szomorú látomásokat, melyeket a tömeg sohasem láthat? Az
eltűnődik-e valamely új virág illatán? Annak agyát kergeti-e őrületbe
olykor valamely zenei ütem titkos jelentése, mely azelőtt sohasem
vonta magára figyelmét?

Gyakran tűnődve törekedtem visszaemlékezni; keservesen küszködtem
visszahódítani egy jeldarabkáját a látszólagos megsemmisülés ez
állapotának, melybe lelkem süllyedt; s voltak pillanatok, amikor
sikerről álmodtam; voltak rövid, nagyon rövid percek, amikor oly
emlékeket idéztem föl, varázsló módjára, melyek egy későbbi korszak
elfogulatlan ítéletének tanúsága szerint is csak e látszólagos
öntudatlanság állapotával függhettek össze. Az emlékezet e különös
árnyékai határozatlanul beszélnek magas emberalakokról, akik mintha
fölemeltek és csöndben vittek volna lefelé, mindig csak lefelé, mígnem
szörnyű szédülés fogott el, csak e leszállás végeérhetetlenségének
gondolatára is. Beszélnek aztán szívemnek valami ködös rémületéről,
amit e szív természetellenes megcsöndesedése okozott. Erre minden
dolgok hirtelen mozdulatlanságának érzése következik; mintha, akik
vittek -- borzalmas kíséret! -- végtelen leszállásukban túlhaladták
volna a határtalan határait, s megállanának erőfeszítésük végső
kimerülésével. Ezentúl amire emlékszem, csak valami sekélység, valami
nedvesség: és aztán őrület -- a tilosban járó memória szörnyű őrülete!

Csodálatos hirtelenséggel tért vissza tudatomba a mozgás és a hang,
dobogó szívem viharos mozgása s a dobogásnak hangja fülembe. Akkor
szünet, és minden eltűnik. Aztán megint hang s mozgás és érintés,
csiklandó érzés, mely átfut testemen. Aztán: a lét puszta tudata,
minden legcsekélyebb gondolat nélkül -- és ez az állapot sokáig
tart. Aztán: a gondolat -- egészen hirtelen -- és a rémület borzalma;
s buzgó törekvés, hogy megértsem igazi helyzetemet. Aztán: erős
vágy visszacsúszni az érzéketlenségbe. Aztán: rohamos újjáéledése
az eszméletnek, sikeres erőfeszítéssel egy mozdulat felé. És most
a teljes visszaemlékezés: a kihallgatás, a bírák, a fekete kárpitok,
az ítélet, rosszullétem, az ájulás... De tökéletes feledése mindannak,
ami aztán következett; mindannak, amit csak egy későbbi nap és sok
erőlködés tett képessé határozatlanul visszaidézni.

Mindeddig szememet még nem nyitottam ki. Éreztem, hogy hanyatt
fekszem, minden köteléktől szabadon. Kinyújtottam kezemet, s az
súlyosan esett valami nedves és kemény felületre. Több percig
hagytam ott, mialatt iparkodtam képzeletemben rekonstruálni, hol
vagyok és mi vagyok. Vágytam, de nem mertem látóérzékemet használni.
Rettegtem az első pillantástól a körülöttem levő tárgyakra. Nem
mintha féltem volna szembenézni bármilyen rémségekkel; de attól
kezdtem félni, hogy nincs mit látnom! Végre, a kétségbeesés vad
elszántságával, gyorsan széttártam pilláimat. Tehát legrosszabb
sejtelmeim valóra váltak. Az örök éj feketesége környezett. Lélegzet
után kapkodtam. A sötétség ereje szinte rám nehezedett, és elfojtott.
A levegő elviselhetetlenül sűrű volt. Még mindig mozdulatlanul
feküdtem, és iparkodtam eszemet használni. Elmémbe idéztem az
inkvizíciós eljárást, és megpróbáltam e nézőpontból dedukálni valódi
helyzetemet. Az ítéletet kimondták; s nekem úgy tetszett, hogy azóta
nagyon, nagyon hosszú idő telt el. Mégis egy pillanatig sem gondoltam
magamat szó szerint halottnak. Ilyen föltevés -- bármit mondjanak is
a regényírók -- teljességgel összeférhetetlen a valóságos létezéssel;
de hol lehetek és milyen állapotban? Tudtam, hogy a halálraítélteket
rendszerint az ünnepélyes autodafé-k [2] alkalmával végzik ki, s
egy ilyent éppen az én elítélésem előtti éjszakán tartottak. Talán
visszadugtak a tömlöcbe, hogy bevárják a legközelebbi szertartást,
mely esetleg csak hónapok múltán lesz? Azonnal láttam, hogy ez nem
lehet az igazság. Áldozatokra sürgős szükségük volt. Aztán tömlöcöm
éppúgy, mint az elítéltek cellái Toledóban, köves padozatú helyiség
volt, s valami világosság mégiscsak mindig szűrődött be.

Most egyszerre egy szörnyű gondolat hajtotta patakokban szívemre
a vért, s rövid időre ismét visszaestem az eszméletlenségbe. Mikor
magamhoz tértem, azonnal talpra ugrottam, minden idegrostomban
lázasan remegve. Karjaimat vadul dobáltam fejem fölött és magam
körül minden irányban. Ujjaim nem éreztek érintést; de nem mertem
tenni egy lépést sem, nehogy beleütközzem egy sírbolt falaiba.
Izzadság verte ki minden pórusomat, s nagy, hideg gyöngyökben állt
meg homlokomon. A bizonytalanság gyötrelme végre tűrhetetlenné vált,
s óvatos mozdulatot tettem előre, kinyújtott karokkal; szemem szinte
kidagadt gödréből a hiú reményben, hogy elkaphat valami fénysugarat.
Több lépéssel jutottam már tovább; de még mindig fekete és üres volt
minden. Szabadabban lélegzettem. Annyi legalább bizonyosnak látszott,
hogy minden sorsok legrettenetesebbje nem az, ami rám vár.

És most, amint vigyázva még egyre előrébb lépegettem, tolongva jött
emlékembe ezer határozatlan mendemonda Toledo különös borzalmairól. E
börtönök felől hökkentő dolgokat beszéltek, mindig mesének gondoltam
azokat, de mindenképp különös mesék voltak, oly borzalmasak, hogy csak
suttogó száj adhatta tovább őket. Itthagytak, hogy éhen pusztuljak
el, e föld alatti sötétség világában? Vagy micsoda, talán még ennél
is félelmetesebb halálnem les rám? Hogy halál volt a cél -- éspedig
a rendesnél keservesebb halál --, sokkal jobban ismertem bíráim
karakterét, hogysem ebben kételkedjem. Csak a mikor? és a hogyan?
foglalkoztatta gondolataimat.

Kinyújtott kezem végre nekiütődött valami szilárd akadálynak. Fal
volt, látszólag kőből építve, nagyon sima, nyálkás és hideg. Követtem
hajlásait; avval az óvatos bizalmatlansággal lépegetve, amit némely
régi rémmese sugallt belém. Ez az eljárás azonban nem adott módot
megállapítani börtönöm méreteit, mert végigjárhattam egész kerületét,
és visszaérhettem arra a pontra, ahonnan kiindultam, anélkül, hogy
észrevettem volna: oly tökéletes egyformának látszott a fal. Azért
a kést kerestem, ami a zsebemben volt, mikor az inkvizítorok termébe
vezettek; hanem a kés eltűnt; ruháimat kicserélték valami durva
zsáköltönnyel. Arra gondoltam, hogy a kés pengéjét beledugom a
kőművesmunka valamely alig észlelhető résébe, hogy ekként
kiindulópontomat megjelöljem. De a probléma tulajdonképpen egyszerű
volt; noha fölizgatott képzeletemben első pillantásra szinte
leküzdhetetlennek tűnt föl. Letéptem egy darabot a darócöltöny
szegélyéből, s ezt a rongyot teljes szélességében, derékszögben a
falhoz helyeztem. Ha utamat körültapogatom a cellában, előbb-utóbb,
ha a kört befejeztem, újra meg kell találnom ezt a rongyot. Legalább
így gondoltam; de nem számoltam börtönöm nagyságával vagy a saját
gyöngeségemmel. A talaj nyirkos és csúszós volt. Egy darabig
csak vánszorogtam előre, végül megbotlottam, és elestem. Végső
kimerültségem arra bírt, hogy fekve maradjak; s amint ott hevertem,
hamarosan erőt vett rajtam az álom.

Mikor fölébredtem, és kinyújtottam karomat, egy darab kenyeret és
egy vödör vizet találtam magam mellett. Nagyon is fáradt voltam,
hogy e körülményen elmélkedni kezdjek, de mohón ettem és ittam. Aztán
tüstént újra kezdtem körutamat a cella körül, és sok erőlködéssel
végre eljutottam a darócrongyig. Mielőtt elestem, ötvenkét lépést
számoltam, és mióta újra kezdtem a járást, még negyvennyolcat kellett
olvasnom, míg a rongyhoz értem. Összesen tehát éppen száz lépés
volt; s két lépést véve egy yardnak, megállapítottam, hogy börtönöm
körülbelül ötven yard kerületű. Csakhogy útközben számos szögletet
értem a falban, s így megközelítő fogalmat sem alkothattam magamnak
a sírbolt alakjáról -- mert nem nevezhető másnak, mint sírboltnak.

Nem sok célom volt e kutatásokkal, és bizonnyal semmi reményem: de
valami határozatlan kíváncsiság arra bírt, hogy még folytassam őket.
Elhagyva a falat, elhatároztam, hogy átszelem az általa bekerített
tér közepét. Eleinte a legnagyobb óvatossággal jártam el, mert a
padló, bár látszólag szilárd anyagból készült, nyálkás volt, és
megcsalta az embert. Később mégis bátorságot vettem, és nem haboztam
keményebben lépni, iparkodva, amennyire csak lehetséges, egyenes
vonalban keresztezni a cellát. Mintegy tíz vagy tizenkét lépést
tehettem ily módon, mikor köntösöm megtépett szegélye lábam közé
keveredett. Ráléptem, és erős zuhanással arcra estem.

Esésem első zavarában nem vettem azonnal észre egy kissé hökkentő
körülményt, ami néhány másodperc múlva, s mialatt még mindig arcra
bukva hevertem, ellenállhatatlanul magára vonta figyelmemet. Ez
a következő volt: állam a börtön padozatán pihent, de ajkaim és
fejem felső része, bár látszólag az állnál alacsonyabb szinten,
nem érintettek egyebet, mint az üres levegőt. Azonkívül úgy éreztem,
hogy homlokom valami tapadós gőzben fürdik, s orromat a szétmálló
gombák sajátságos illata ütötte meg. Előrenyúltam, s elborzadtam a
felfedezésen, hogy pontosan szélére estem egy kör alakú mélységnek,
melynek nagyságát persze egyelőre nem volt módom megállapítani. A
nyílás falazott peremén tapogatózva, sikerült leválasztanom egy kis
téglatörmeléket, amit ledobtam a mélységbe. Több másodpercen át
figyeltem ekhóit, amint esése közben a meredély oldalaihoz ütődött;
végre tompa csobbanás hallatszott, hangosan visszaverődve a falakon.
Ugyanakkor a fejem fölött valami ajtó gyors nyílásához és rögtönös
becsapódásához hasonló hang hallatszott, mialatt halvány fénysugár
villant a homályon át, s éppoly hirtelen el is tűnt.

Most tisztán láttam a sorsot, amit számomra készítettek, s szerencsét
kívántam magamnak a jókor jött véletlenhez, melynek folytán megmenekültem.
Még egy lépés, mielőtt elbotlom, és a világ nem lát többet. S a halál,
amit most elkerültem, épp olyan jellegű volt, amilyent mindig mesének
és hihetetlennek tartottam az inkvizícióról szóló elbeszélésekben.
A zsarnokság áldozatainak szánt halálnemekben a legrémesebb fizikai
gyötrelmek és a legnagyobb lelki borzalmak közt esett választás. Engem
az utóbbiak számára tartottak fönn. A hosszú szenvedéstől idegeim
annyira elernyedtek, hogy már a saját hangomtól remegtem, s minden
tekintetben alkalmas médium voltam a különleges tortúrára, mely rám
várt.

Minden tagomban reszketve visszatapogatóztam a falig, elszántan, hogy
inkább ott pusztulok, mintsem a hullámok rémeit kockáztassam, melyeket
képzeletem most nagy tömegben és különböző elhelyezéssel festett a börtön
köré. Más lelkiállapotban talán lett volna bátorságom egyszerre véget
vetni szenvedéseimnek, egyetlen ugrás által e mélységek valamelyikébe;
de most a gyávák gyávája lettem. Azt sem tudtam elfelejteni, amit e
szörnyű helyekről hallottam: hogy az élet hirtelen kioltása nem tette
részét gonosz plánumuknak.

A belső izgalom több óra hosszat ébren tartott, de végre mégis
elszunnyadtam újra. Fölébredve, mint előbb, egy kis cipót és egy
vizescsöbröt találtam magam mellett. Égő szomjúság emésztett, s egy
hajtásra kiürítettem az edényt. Altató lehetett benne, mert alighogy
letettem, ellenállhatatlanul álmos lettem megint. Mély álom hullott
rám, mély, mint a halálé. Mennyi ideig tartott, természetesen nem
tudom; de mikor újból kinyitottam a szememet, a körülöttem levő
tárgyak láthatóak voltak. Valami vad, kénes fény, melynek eredetét
az első pillanatban nem tudtam megállapítani, megengedte, hogy
szemügyre vegyem börtönöm egész kiterjedését és berendezését.

Nagyságára nézve nagyon elszámítottam magam. A falak összes hosszúsága
nem haladta túl a huszonöt yardot. Ez a tény néhány percre teljesen
megzavart, s a fölösleges tűnődések egész özönébe merített; igazán
fölöslegesen -- mert mi lehetett lényegtelenebb számomra a környező
rettenetes körülmények között, mint tömlöcöm puszta térfogata? De
szellemem betegesen érdeklődött minden jelentéktelen részlet iránt,
s föltevést föltevésre halmoztam, hogy számot adjak magamnak a
tévedésről, amit a számításban elkövettem. Végre felvillant előttem
az igazság. Első mérési kísérletemben ötvenkét lépést olvastam
elesésem időpontjáig, akkor már alig egy-két lépésre kellett lennem
a darócrongytól; igazában majdnem befejeztem körutamat a fal mentén.
Aztán aludtam, és mire fölébredtem, valószínűleg megfordultam
helyemben -- így gondolhattam a fal kerületét körülbelül kétszer
akkorának, mint amekkora tényleg volt. Zavart szellemem elmulasztotta
megfigyelni, hogy mikor körutamat megkezdtem, a fal bal kezem felé
volt, s mikor folytattam, jobbra.

A helyiség alakjára nézve is tévedtem. A tapogatózás közben számos
szögletre akadtam, s ebből különleges szabálytalanságra következtettem;
ily hatalmas a teljes sötétség hatása arra, aki álomból vagy ájulásból
ébred! A szögletek néhány jelentéktelen bemélyedés, vagy különböző
távolságokban vájt fülkék szögletei voltak. Nagyjában a cella
négyzetes formát mutatott. Amit kőfalnak gondoltam, az most vasnak
vagy valami más fémnek látszott, nagy táblákban, melyeknek határai
és eresztékei tették a szögletszerű behajlásokat. Az ércfal egész
felületét durván bepacsmagolták mindazon utálatos és visszataszító
festészeti motívumokkal, melyek a szerzetesek síri babonáinak
köszönik létüket. Fenyegető arcú ördögök alakjai csontvázfigurákkal,
és más, még félelmetesebb képek borították és éktelenítették el a
helyiséget. Megfigyeltem, hogy e fantomszörnyek körvonalai eléggé
élesek, de a színek halványnak és elmosódottnak tűntek föl, mintegy
a nyirkos légkör hatására. Most észrevettem a padlót is, amely
kőből volt. Középen ásított a kör alakú mélység, amelynek torkából
megmenekültem; de több ilyen nem volt a helyiségben.

Mindezt csak határozatlanul és nagy erőfeszítéssel tudtam meglátni,
mert személyi állapotom nagyot változott alvásom alatt. Most hátamon
feküdtem, teljes hosszúságomban, valami alacsony faállványon. Ehhez
erősen le voltam kötözve egy hosszú, lóistránghoz hasonló szíjjal. A
szíj számos csavarodásban övezte tagjaimat és törzsemet, nem hagyva
szabadon mást, csak fejem és bal karom, épp csak annyira, hogy nagy
nehézséggel tudhattam valamit enni egy cseréptálból, ami mellettem
állt a kövezeten. Nagy rémületemre láttam, hogy a vizescsöbröt
elvitték. Rémületemre, mondom, mert tűrhetetlen szomjúság emésztett.
Úgy látszik, ezt a szomjúságot gyötrőim szántszándékkal éleszteni
akarták, mert a tálban levő étel borsosan fűszerezett hús volt.

Most fölfelé tekintve, börtönöm mennyezetét vizsgáltam. Valami
harminc vagy negyven láb magas volt, nagyjában éppúgy alkotva, mint
az oldalfalak. Az egyik érctáblán igazán különös ábrázolás kötötte
le teljes figyelmemet. A vén Idő festett alakja volt, ahogy rendesen
rajzolják, kivéve, hogy kasza helyett a kezében valami mást tartott,
amit egy hatalmas inga festett képének gondoltam, amilyeneket antik
órákon láthatunk. De volt valami ezen az ingán, ami arra bírt, hogy
figyelmesebben vegyem szemügyre. Míg bámultam rá, egyenest magam fölé,
mert pontosan a fejem fölött volt, úgy képzeltem, hogy mozogni látom.
Egy pillanat múlva ez a képzelet -- valónak bizonyult. Lengése rövid
volt, és természetesen lassú. Pár percig figyeltem, kissé megijedve,
de még inkább csodálkozva. Végre, fáradtan e csigatempójú mozgás
követésétől, szemem a cella egyéb tárgyaira irányítottam.

Valami gyönge nesz vonta magára figyelmemet, és a padlóra pillantva,
több óriási patkányt láttam átszaladni. A kút felől jöttek, amely
jobbról éppen látókörömbe esett. Még mialatt néztem is, csapatostul
másztak elő, rohanva, éhes szemekkel, a hús szagától csábítva. Nagy
erőlködés és éberség kellett, hogy el tudjam őket hessegetni.

Vagy félóra telhetett el, talán egy egész óra is -- mert az idő
folyásáról csak tökéletlen fogalmat tudtam alkotni --, mire ismét
a mennyezetre vetettem tekintetemet. Amit akkor láttam, megzavart
és meghökkentett. Az inga kilengésének hossza majdnem egy yardnyit
növekedett. Természetes következmény gyanánt nagyobb lett a lengés
gyorsasága is. De ami leginkább zavarba ejtett, az a megfigyelés
volt, hogy az inga szemmel láthatólag lejjebb ereszkedett. Most azt
is láthattam -- fölösleges mondanom, milyen borzalommal --, hogy alsó
széle csillogó acél félholdat formált, melynek egyik szarva a másiktól
körülbelül egy lábnyi távolban volt, a szarvak fölfelé görbültek, s
a félhold alsó éle láthatóan oly éles volt, mint a borotva. Amellett
tömörnek és súlyosnak is látszott, mint egy borotvakés, élétől fölfelé
szilárd és széles acélmasszává vastagodva. Nehéz bronzrúdon függött, s
az egész alkotmány sziszegett, amint lengve szelte a levegőt.

Nem lehetett kétséges tovább előttem a sors, melyet a szerzetesi
kínzózseni számomra készített. Az inkvizítorok közegei rájöttek,
hogy tudomást szereztem a kútról -- a kútról, melynek borzalmainál
nem szánhattak csekélyebb büntetést a magamfajta vakmerő renitensnek
--, a kútról, mely képe volt a pokol kútjának, s melyet a kósza hír
is minden kínzásmesterségük Ultima Thuléjának tekintett. A kútba
zuhanást a vak véletlen folytán kerültem ki, s tudtam, hogy a
meglepetés -- kínok csapdájába ejteni az áldozatot -- fontos részét
tette e tömlöcbeli kivégzések groteszk fantasztikumának. Minthogy nem
estem bele magamtól a mélységbe, a démoni tervben már nem szerepelt
az, hogy belelökjön; s így -- nem lévén egyéb alternatíva --, más
szelídebb pusztulás várt reám. Szelídebb! Szinte mosolyogtam kínjaim
között, mikor e szónak ilyen alkalmazására gondoltam.

Mi célja volna beszélnem a halálénál nagyobb borzalom hosszú,
hosszú óráiról, míg az acél suhogó lengéseit számláltam! Hüvelykről
hüvelykre, vonalról vonalra -- körömhegynyi esésekkel, amelyeket csak
évszázadoknak tetsző időközök múltán lehetett észrevenni -- szállt
lejjebb s egyre lejjebb! Napok múltak -- s valóban lehet, hogy több
nap múlt el, míg oly közel ért fölém lengésében, hogy fanyar szelével
meglegyezett. A kifent acél szaga tolakodott orrlyukamba. Imádkozni
kezdtem -- az eget bosszantottam imáimmal, hogy gyorsabban, gyorsabban
szálljon le! Majd különös őrület fogott el, s hosszasan próbálgattam
erőszakkal föllebb emelni magam, a rettenetes pallos éle alá. Aztán
hirtelen lecsillapodtam, és úgy hevertem ott, mosolyogva a csillogó
halálra, mint a gyermek valami ritka játékszerre.

Közbejött a teljes érzéketlenségnek egy újabb intervalluma is; rövid
volt, mert mire visszatértem az életbe, az inga leereszkedése nem
tett észrevehető haladást. De lehetett hosszú is, mert tudtam, hogy
démoni hatalmak figyelik ájulásom, s kényük szerint szüneteltethették
az ingamozgást. És fölocsúdva fáradtnak is éreztem magamat -- ó!
kimondhatatlanul fáradtnak! --, betegnek, gyöngének, mint valami
hosszú koplalás után. Még e szörnyű napok gyötrelmei közt is
táplálékot kívánt az emberi természet. Fájdalmas erőlködéssel
nyújtottam ki bal karomat, amennyire kötelékeim megengedték, s
birtokba vettem a csekély maradékot, amit a patkányok meghagytak.
S amint egy falatkáját ajkamhoz emeltem, egyszerre megrohanta lelkemet
egy kibontakozni kezdő gondolata az örömnek -- a reménynek. Pedig
mi közöm lehetett nekem a reményhez? Mondom, csak félig megformált
gondolat volt -- sokszor vannak ilyen gondolatai az embernek, amik
sohasem érik el teljes formájukat. Éreztem, hogy öröm, hogy remény
van benne; de éreztem azt is, hogy elfullad, még mielőtt kialakult
volna. Hiába küszködtem, hogy végiggondoljam, hogy visszahódítsam. A
hosszú szenvedés majdnem megsemmisítette minden rendes lelkierőmet.
Gyengeelméjű hülye lettem.

Az inga lengésiránya testem hosszával derékszöget adott. Láttam,
hogy a pengének szívem környékét kell átmetszeni. Át fogja reszelni
ruhám darócát, aztán visszaleng, és megismétli vágását újra meg
újra. Ijesztően tág kilengése ellenére -- mely harminc láb is megvolt,
vagy még több már -- és esése sziszegő ereje ellenére, mely akár e
vasfalakat is átszelhette volna, eleinte, több percen keresztül,
munkájának egyetlen eredménye az lesz, hogy ruhám szövetét reszeli. S
ennél a gondolatnál megtorpantam. Nem mertem továbbmenni tűnődésemben.
Makacs figyelemmel időztem e ponton, mintha e vesztegelés által meg is
állíthattam volna itt az acél leereszkedését. Kényszerítettem magam,
hogy a félkörű penge hangjára gondoljak, amint a szövetet átmetszi --
arra a különös, borzongó érzésre, melyet a daróc éles köszörülése
kelt az idegekben. Annyira elmerültem a haszontalan képzelődésbe,
hogy idegességem a tetőfokára hágott.

Lefelé, megállás nélkül, egyre lefelé szállt közben a penge.
Vad örömöm telt ereszkedése lassúságát lengése gyorsaságával
szembeállítani. Jobbra, balra, tágan és szélesen -- egy kárhozott
szellem sivításaival, de a szívem felé egy tigris lopózó lépteivel!
Fölváltva kacagtam és üvöltöttem, amint egyik vagy másik elképzelés
lett agyamban uralkodóvá.

Lefelé -- halálos biztonsággal, kérlelhetetlenül lefelé! Három
hüvelyknyire vibrált már mellemtől! Kétségbeesve, dühödten küszködtem,
hogy kiszabadítsam bal karomat. Egyelőre csak könyökig volt szabad.
Kezemet elvihettem -- nagy nehezen -- a táltól ajkamig, de nem
tovább. Ha eltéphettem volna a köteléket a könyököm fölött, bizonnyal
megpróbálom megfogni és megállítani az ingát. Éppúgy próbálhattam
volna egy guruló lavinát megállítani!

Lefelé -- egyre -- szüntelenül -- kikerülhetetlenül lefelé!
Föllélegzettem, és új erőfeszítést tettem, valahányszor kilengett
jobbra vagy balra. De görcsösen összehúzódtam, ha fölöttem söpört el.
Szemem a legértelmetlenebb kétségbeesés mohóságával követte röptét
oldalt és fölfelé; s önkéntelenül lecsukódott, mikor elszállt: noha
meghalni csak megkönnyebbülés lett volna -- ó, mily kimondhatatlan
megkönnyebbülés! Mégis, remegtem idegeimben, amint elgondoltam, mily
észrevehetetlenül csekély süllyedés a gépezetben elég volna, hogy
ezt az éles, csillogó kést a mellembe vágja... idegeimet a remény
remegtette, tagjaimat a remény rángatta össze. A remény -- mely
diadalmat ül a kínpadon --, mely még az inkvizíció börtöneiben is
biztató szavakat suttog a halálraítélt fülébe.

Láttam, hogy valami tíz-tizenkét lengés már tényleges érintkezésbe
fogja hozni az acélt ruhámmal -- s e megállapítással egyidejűleg
szellememre hirtelen a teljes kétségbeesés éles, koncentrált nyugalma
szállt. Hosszú órák -- vagy tán napok -- óta először: gondolkodtam!
Most eszméltem arra, hogy a szíj vagy kötőfék, amely leszorított,
egyetlen darabból áll. Egyes tagjaimat nem nyűgözték külön kötelékek.
A beretvaéles penge első vágása a szíj bármely részén eléggé fölold
arra, hogy bal kezemmel az egészet lecsavarhassam testemről. De milyen
félelmes közelségét jelenti ez máris a szörnyű acélnak! A legkisebb
mozdulat következménye mily halálos lehet! S aztán valószínű-e, hogy
kínzóim poroszlói ne látták volna előre ezt a lehetőséget, s ne
intézkedtek volna erre az esetre is? Valószínű-e, hogy a mellemet
keresztező szíjdarab az inga útjába essék? Remegve, hogy ez a halvány
s minden látszat szerint utolsó reményemet füstbe menni látom,
fölemeltem a fejem annyira, hogy mellem kötelékeit áttekinthessem.
A szíj szorosan körülfogta tagjaimat és törzsemet minden irányban
-- kivéve a metsző penge útját.

Alig ejtettem vissza fejemet eredeti helyzetébe, mikor megvillant
bennem az, amit másképpen nem tudok megjelölni, mint hogy második
kialakulatlan fele volt annak a mentő ötletnek, amire előbb céloztam,
s ami előbb, mikor az ételt égő ajkamhoz emeltem, csak határozatlanul
lebegett lelki szemeim előtt. Most az egész előttem állt, gyengén,
nem nagyon józan színekben, nem nagyon határozottan, de mégis --
egészben. Rögtön hozzáláttam, a kétségbeesés energiájával,
megkísérelni végrehajtását.

Az alacsony faalkotmánynak, amelyen feküdtem, közvetlen szomszédsága
több órán át valósággal nyüzsgött a patkányoktól. Vadak, vakmerők,
éhesek, vörös szemük úgy tüzelt rám, mintha csak azt várnák, hogy
mozdulatlan maradok -- hogy zsákmányukul tekinthessenek.

"Micsoda táplálékhoz szokhattak hozzá a kútban?" -- gondoltam.

Bármennyire iparkodtam is, hogy ebben meggátoljam őket, tányérom
tartalmát jóformán egészen fölfalták. Kezem már rájárt a folytonos
legyezgetésre, gépies hadonászásra a tál körül; s e mozdulatot
öntudatlan egyformasága végül is egészen megfosztotta hatásától.
Az undok állatok falánkságukban gyakran mélyesztették éles fogaikat
ujjaimba. Most a szíjat mindenütt, ahol elérhettem, alaposan
bedörzsöltem az olajos és fűszeres hús megmaradt darabkáival;
aztán fölemelve kezem a padlóról, lélegzetvisszafojtva vártam.

A mohó férgek először visszahőköltek, megijedve a változáson -- a
mozgás megszűnésén. Rémülten szaladtak szét; sokan a kútba menekültek.
De ez csak egy pillanatig tartott. Nemhiába számítottam falánkságukra.
Észrevéve, hogy mozdulatlan maradtam, egy-kettő a legbátrabbak közül
felugrott a fapriccsre, és szaglászni kezdte a szíjat. Ez, úgy látszik,
jel volt az általános rohamra. Friss csapatok tódultak a kút felől.
Fölmásztak a fára -- túl a fán --, és százával ugráltak testemre.
Az inga ütemes mozgása a legcsekélyebb mértékben sem zavarta őket.
Pályáját elkerülve, a megkent kötelék körül működtek. Folyton növekvő
csapatokban rajzottak, nyüzsögtek rajtam. Torkomon vonaglottak; hideg
ajkuk az enyémet kereste, tolongó nyomásuk majdnem megfojtott; s oly
undor dagadt föl kebelemben, s fagyasztotta meg tapadós súlyával
szívemet, amelyre nincs szó a világon! De még egy perc, s éreztem,
hogy küzdelmem véget ér. Határozottan éreztem a kötelék lazulását.
Biztosra vettem, hogy már több helyen szét is vált. De, minden emberit
fölülmúló elszántsággal, tovább feküdtem mereven.

Számításomban nem csalódtam, s nemhiába tűrtem. Végre éreztem, hogy
szabad vagyok! A szíj szalagokban lógott testemről. De az inga verése
már mellemen súrolt. Már elmállasztotta ruhám darócát. Már elvágta az
alatta levő fehérneműt. Két lengést tett még, s metsző fájdalomérzés
hasított minden idegembe. De a menekvés pillanata elérkezett. A
szabadítók egy kézlegyintésemre egymás hátán szökdöstek szét. Egy
meggondolt mozdulattal óvatosan, rézsút, összezsugorodva, lassan,
lassan kivontam magam bilincsem öleléséből s a lengő bárd útjából.
Egy percre legalább szabad voltam.

Szabad! - az inkvizíció kezében? Alig léptem le borzalmas faágyamról
a börtön kőpadlójára, mikor a pokoli masina mozgása megállott, s láttam,
hogy valami láthatatlan erő visszahúzza az egészet a mennyezetig. Oly
lecke volt ez, melyet mély kétségbeeséssel vettem szívemre. Nyilván
minden mozdulatomat figyelték. Szabad?! Csak azért kerültem ki a halált
a kínszenvedés egyik formájában, hogy valami másiknak legyek prédája,
mely talán rosszabb a halálnál. Ezzel a gondolattal idegesen forgattam
körül szemem a vastáblákon, melyek körülzártak. A helyiségben szemmel
láthatólag volt valami újdonság valami változás, amit az első
pillanatra nem tudtam határozottan fölbecsülni. Az álmatag, remegő
szórakozottság több percén át haszontalan és összefüggéstelen
találgatásokban erőltettem értelmemet. Ez idő alatt jöttem első ízben
tudatára a cellát bevilágító kénes fény eredetének. Egy hasadékból
jött, mely mintegy fél hüvelyk szélességben a falak alján teljesen
körülvette a börtönszobát, s ekként úgy látszott, és úgy is volt,
hogy az oldalfalak tökéletesen külön állnak a padlótól. Megpróbáltam
átkémlelni, de persze hiába.

Amint e kísérlet után fölálltam, a változás rejtélye, mely a szobában
érezhető volt, egyszerre megvilágosult bennem. Előbb megfigyeltem,
hogy ámbár a képek körvonalai a falon eléggé határozottak, a színek
elmosódottnak és ködösnek tetszettek. Ezek a színek most percről
percre jobban hökkentő és erős fényruhát öltöttek, amely a kísérteties
és ördögi figuráknak oly életet adott, hogy az enyémnél erősebb
idegeket is megborzongatott volna. Démoni szemek villogtak rám vad
és túlvilági élénkséggel, minden irányból, ahol előbb még semmit sem
láttam, s valami különös tűz kékes lángjában égve. Nem tudtam rábírni
fantáziámat, hogy ezt a tüzet valótlannak tekintse.

Valótlannak? Csak egy nagyobbat kellett lélegzenem, s az izzó
vas gőzének lehelete csapta meg orromat. Fojtó illat töltötte be
a börtönt! A szemek, melyek gyötrelmemre villogtak, pillanatról
pillanatra mélyebb tűzben égtek! A festett borzalmak véres képein a
bíborszínek gazdagabb árnyalatai ömlöttek el. Fulladoztam! Leheletért
kapkodtam! Nem lehetett kétség kínzóim szándékáról -- ó! mindenkinél
kegyetlenebb! démonoknál démonibb emberek! Az izzó fémek közelségéből
a cella közepébe húzódtam. A forróság által fenyegető pusztulás
rémképei között a kút hűvösségének gondolata balzsamként lopózott
lelkembe. Odarohantam halálos kávájához. Mélyébe vetettem erőlködő
pillantásomat. A kigyulladt tető tüzes visszfénye bevilágította
legbensőbb rejtekeit. Mégis, egy őrült másodpercen át, szellemem
vonakodott fölfogni értelmét annak, amit ott láttam. Végre
kényszerítettem utat vájtam számára lelkemben, s beégett borzadó
értelmemig! Ó! ha szót találnék kimondani! -- ó, rettenet! ó!
akármi, csak ez ne! Rémült sikollyal tántorodtam vissza a kútszélről,
s kezembe temettem arcomat sírva, keservesen.

A hőség gyorsan növekedett, s még egyszer fölnéztem, a hideglelés
lázában borzongva. Cellámban újabb változás volt most a formája
változott meg. Mint imént, most is eleinte hiába iparkodtam megérteni
vagy megállapítani, hogy mi történt. De nem soká maradtam kétségben.
Az inkvizítori bosszút sietésre sarkantyúzta kétszeri menekvésem: nem
lehetett többé huzakodni a Rémület Királyával. A terem előbb négyzet
alakú volt. Most észrevettem, hogy a vasfalak által képezett szögek
közül kettő hegyesszöggé vált a másik kettő következésképpen tompa
lett. E rettenetes különbség gyorsan növekedett mély, nyögő vagy
dörömbölő hang kíséretében. A helyiség egy pillanat alatt rombusszá
cserélte formáját. De a változás itt nem állt meg nem is reméltem,
nem is kívántam megállítani. Keblemre tudtam volna ölelni a tüzes
falakat, mint az Örök Béke köntösét.

- Halált inkább! - mondtam, akármilyen halált... csak azt ne,
ami a kútban vár! Én bolond! nem tudhattam volna-e, hogy a tüzes
vas célja éppen az, hogy a kútba szorítson? Kiállhattam volna-e izzó
forróságát? És még ha ki is: ellenállhattam volna-e nyomásának? És
most, laposabbá és laposabbá nyomódott a rombusz, oly gyorsasággal,
mely nem hagyott időt az elmélkedésre. Középpontja, s így természetesen
legszélesebb átmetszésű része is, éppen az ásító mélység fölé került.
Visszatántorodtam, de az összeszoruló falak ellenállhatatlanul
előrenyomtak. Végre nem volt már fonnyadt és vonagló testem számára
több egy hüvelyknyi szilárd talajnál a börtön padlójából, ahol lábamat
megvethessem. Nem küzdöttem tovább, de lelki agóniám a kétségbeesés
egyetlen hangos, hosszú és végső sikolyában talált kitörést. Éreztem,
hogy megtántorodom a kútszélen elfordítottam szememet...

Emberi hangok diszharmonikus zaja hallott! Hangos harsonaszó, mintha
sok-sok trombita hangja volna! Zordon moraj, mint ezer mennydörgés
koncertje. Az izzó falak visszarándultak! Egy kinyújtott kar ragadta
meg karomat, amint ájultan dőltem a mélységbe. Lasalle tábornok karja
volt. A francia hadsereg benyomult Toledóba.

Az inkvizíció ellenségeinek hatalmába került.

[1] A kínzók istentelen csapata sokáig táplálta
őrjöngését az ártatlanok vérével, és nem elégült ki.
Most, hogy szülőhazánk biztonságos már, a halál
barlangja beomlott; ahol szörnyű halál dúlt, most
élet és egészség virul. (latin)

[2] autodafé -- máglyahalál (portugál)
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Címkék: halálraítélteket, érzéketlenségnek, kézlegyintésemre, eszméletlenségbe, kérlelhetetlenül, összeférhetetlen, fantasztikumának, kimondhatatlanul, gyertyatartójára, legérzéketlenebb, kiindulópontomat, természetellenes, összefüggéstelen, következésképpen, kétségbeeséssel, visszaemlékezni, találgatásokban, visszarándultak, elbeszélésekben, téglatörmeléket, megállapítással, legeslegmélyére, megállapítottam, megsemmisítette, pókhálófonalait, megkönnyebbülés, összezsugorodva, lelkiállapotban, szántszándékkal, kényszerítettem, szenvedéseimnek, visszaemlékezés, megcsöndesedése, érzéketlenségbe, megborzongatott, szembeállítani, utolsó határozott, inkvizítori szavak, kábulat elemezhetetlen, forgás képzetét, fekete palástos, változhatatlan elszántságnak, kéjes borzadás, terem falait, galvántelep drótját, bírák alakja, semmibe süllyedtek, alvilág legeslegmélyére, egész mindenség, legmélyebb álomban, ember számára, legérzéketlenebb alvásból, Edgar Allan Poe, Babits Mihály, Ultima Thuléjának, Rémület Királyával, Örök Béke,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Véleményezd!
10.23. 23:31 Illegális bevándorlás - Takács Szabolcs: a V4-ek a líbiai parti őrség meger...
10.23. 22:21 Tőzsde - Estek a New York-i indexek
10.23. 21:31 Október 23. - A tandíjmentes felsőoktatásért demonstrált az LMP ifjúsági sz...
10.23. 21:11 Október 23. - Tallai Gábor: '56-ban Magyarország megütötte a világ ingerküs...
10.23. 21:01 Október 23. - Dömötör: nem hagyhatjuk kihunyni a szabad és önálló Magyarors...
10.23. 20:52 TOTÓ-eredmények
10.23. 20:42 Szlovák jégkorongliga - Vezetett, de kikapott Zólyomban a DVTK
10.23. 20:41 Hasogdzsi-ügy - A meggyilkolt újságíró személyes holmijára bukkanhattak egy...
10.23. 20:41 Október 23. - Salvini: a magyar nemzeti ünnep a múltról emlékezik meg, de a...
10.23. 20:31 Birkózó-vb - Szadulajev tussal verte Snydert
Tudjátok ?
Mi a megfejtés nr. 74 ?
Képrejtvény. Ki tudod találni?
Képrejtvény. Ki tudod találni?
Képrejtvény. Ki tudod találni?
Képrejtvény. Ki tudod találni?
még több kérdés
Blog Címkék
Mindazt, aki megvall engem az ...  Szeretetben eltöltendő hétvégé...  Virág a fülbevaló helyett  Szeretettel küldöm látogatóimn...  Videó  Szép őszi napot kívánok!  Sok virág mindenhol  Videó  Az élet egy örök körforgás  Hit  Népi megfigyelések  Videó  Az élet rövid  Csuka Magdolna: Boldogság  ***Csodálatos kép***  Kellemes hétvégét,jó pihenést ...  Hit  ***Csodálatos kép***  Kormányos Sándor: Hiányzol.....  Videó  Égető hiány  Wass Albert: Rózsaszirmok  Szeresd a virágot  Hello  Szép estét  Szeretlek  Szeretettel küldöm látogatóimn...  Győzze le!  További szép napot kívánok Min...  Most olvastam mi riasztja el a...  Welcome  Hölgy galambbal  A munka élteti az embert  Fantázia kép  Szép napot  A mondás ellenére  Videó  Október 20.  Sütés nélkül elkészíthető hami...  Szeresd a virágot  Sütés nélkül elkészíthető hami...  Videó  Sík Sándor: Ezen az áldott es...  Október 20.  Ha az éjszaka véget ér  Videó  Mint a folyó, olyan a szenvedé...  Szeretettel küldöm látogatóimn...  Videó  Sellő a kagylóban  Virág, erdő sűrűjében  Kellemes őszi délutánt!  Hölgy könyvvel  Sellő a kagylóban  Szerelem - romantika  Videó+ film  Mint a folyó, olyan a szenvedé...  Videó  Jó reggelt , szép napot  Tóth János: Ragyog az ég  ***Csodálatos kép***  A tenger  Csak elalszik, nem hal meg  Hit  Videó  Imádság  Egy őszi délután.....  Október 20. Szombat  Ahhoz nagy bátorság kell  Mint a folyó, olyan a szenvedé...  Jolie Taylor: APU MESÉLD EL...  Ligeti Éva: Csendes álom  Jó reggelt , szép napot  Az egyik leggyakoribb tévhit  Kellemes őszi délutánt!  ***Csodálatos Creation Kép***  Az egyik leggyakoribb tévhit  Kellemes őszi délutánt!  Szép napot  ooOoo  Mint a folyó, olyan a szenvedé...  Kellemes hétvégét  Hazudj már valami szépet!  ***Csodálatos Vízeskép***  Szeresd a virágot  ***Csodálatos Vízeskép***  Egy bögre...... jó tudni a ház...  Csend és csend  Nőkről festmények  A boldogság egyik alapja  Te vagy a napnak...  A munka élteti az embert  Október 20.  A boldogság egyik alapja  Videó  3 lépés a leander helyes telel...  Jolie Taylor: APU MESÉLD EL...  Videó  Hit  csili-vili 
Bejegyzés Címkék
utolsó határozott, inkvizítori szavak, kábulat elemezhetetlen, forgás képzetét, fekete palástos, változhatatlan elszántságnak, kéjes borzadás, terem falait, galvántelep drótját, bírák alakja, semmibe süllyedtek, alvilág legeslegmélyére, egész mindenség, legmélyebb álomban, ember számára, legérzéketlenebb alvásból, életbe való, lelki vagy, fizikai lété, második fokozatot, elsőnek hangulatait, küszöbön túli, talál-e vajon, látja-e lebegni, tömeg sohasem, látszólagos megsemmisülés, későbbi korszak, határtalan határait, tilosban járó, dobogásnak hangja, állapot sokáig, rémület borzalma, mozdulat felé, teljes visszaemlékezés, fekete kárpitok, első pillantástól, körülöttem levő, sötétség ereje, levegő elviselhetetlenül, ítéletet kimondták, valóságos létezéssel, ünnepélyes autodafé-k, ilyent éppen, legközelebbi szertartást, elítéltek cellái, szörnyű gondolat, sírbolt falaiba, bizonytalanság gyötrelme, rendesnél keservesebb, óvatos bizalmatlansággal, eljárás azonban, kést kerestem, zsebemben volt, inkvizítorok termébe, probléma tulajdonképpen, rongyot teljes, kört befejeztem, talaj nyirkos, darab kenyeret, vödör vizet, cella körül, rongyhoz értem, sírbolt alakjáról, általa bekerített, legnagyobb óvatossággal, kissé hökkentő, következő volt, börtön padozatán, állnál alacsonyabb, üres levegőt, meredély oldalaihoz, fejem fölött, jókor jött, inkvizícióról szóló, zsarnokság áldozatainak, legrémesebb fizikai, legnagyobb lelki, utóbbiak számára, hosszú szenvedéstől, saját hangomtól, különleges tortúrára, hullámok rémeit, gyávák gyávája, élet hirtelen, belső izgalom, első pillanatban, falak összes, huszonöt yardot, tény néhány, fölösleges tűnődések, számításban elkövettem, helyiség alakjára, tapogatózás közben, teljes sötétség, szögletek néhány, most vasnak, szögletszerű behajlásokat, ércfal egész, szerzetesek síri, színek halványnak, nyirkos légkör, , ,
2018.09 2018. Október 2018.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 1008 db bejegyzés
Összes: 38183 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1317
  • e Hét: 60327
  • e Hónap: 434066
  • e Év: 4217309
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.