|
2021-05-21 07:34:54, péntek
|
| |
| |
"Jeruzsálem" siratása
"Jeruzsálem, Jeruzsálem, ki megölöd
a prófétákat... hányszor akartalak
egybegyűjteni..." Máté 23,27.
Siratlak veszni indult népem.
Látom ezernyi sebedet,
vakságod, rongyod, babonád,
ütött életedet,
melyben nincs öröm, vagy ha van,
az is pusztító méreg.
Kábán, tohonyán, süketen
alszik benned a lélek.
Nem hallod, hogy süvít, rohan
feletted az ítélet.
1.
Kiáltottam hozzád, de hányszor!
Írt adtam, prédikáltam,
vertelek a szó ostorával
vad prófétává váltan.
Hol a sírástól remegett,
hol tajtékzott a szám.
Száz éve se szólt tehozzád talán,
senki ilyen féltőn és igazán...
Ó népem, Jeruzsálem, te
szegény gyülekezet,
hoztam néked a vigasztaló
égi üzenetet,
s konok maradtál. Rátartin, hiún
éltél magadnak, mikor feltündöklött
szíved előtt az Evangélium!
Úgy akartalak egybegyűjteni
ki tudja hányszor, - de te nem akartad,
süket maradt füled, szíved kemény
s néma maradt az ajkad!
Ó Jeruzsálem, az ítélet
jaj, jaj,
beteljesül terajtad.
2.
Nem használt néked, - vigasz volt,
vagy ostor - a prédikáció,
a prédikáció.
Kemény vagy, mint a szikla, és nehéz,
akár a só!
Most kérve kérlek, jajgatok, talán
meghallod keserű dalom,
talán e jajból szívedig elér
az érted égő fájdalom?
Egy ország hallja meg sírásomat,
s hogy érted szenvedek.
Mit bánom én, ha csúffá teszlek is,
kiteregetem szennyesed
Mit bánom én, ha megkövezel is,
mint Jeruzsálem megkövezte,
ki hozzá küldetett.
Nem hallgathatok. S most kétségbeesve
e versben sírok érted,
hátha ettől meglágyul kő-szíved
s tán ezt jobban megérted?
3.
Ó mennyit birkóztam veled már,
te óriási, lomha szikla.
Úgy nehezülsz, akár a hegy,
kínlódó vállaimra.
Nyögve emellek. Megfeszül
testemben az izom s a lélek:
százados, fülledt fekhelyedről
ha kigördíthetnélek!
S ha mozdulsz is, (már azt hiszem
hogy indulsz, indulsz vége)
csak visszahullsz megint a régi
halálos tespedésbe.
Örök harc ez, mint Sisiphus
meddő kő-görgetése.
Félek, egyszer alád esem
és agyonnyomsz, akár a férget,
Ó Jeruzsálem, megölöd te
előbb-utóbb a prófétákat,
kik viaskodnak érted.
4.
Már gondoltam, alád gyűjtök
minden próféta-átkot,
mindent, mit bárki Isten-küldött
elsírt, vagy elkiáltott.
Alád gyűjtöm, mint puskaport,
hogy felrobbantsalak,
hadd tűnjön ki, ami arany
s hadd repüljön szerte belőled
a hitvány salak!
Már gondoltam, elhagylak, mint a pásztor
az örvénybe hullt nyájat,
hisz úgyse tud rajta segíteni,
és már halálrafáradt.
Elhagylak! Ha te konokul
veszni akarsz, hát vessz el!
De tart a Küldetés, a nagy Parancs:
az Isten nem ereszt el
Maradok hát s gyötrődve látom:
rajtad a rohanó, vad
idő hogy pusztít... Jaj, pásztor vagyok
s számot kell adnom rólad!
5.
Ó, hogy pusztulsz! Minden bomlasztó
erőnek engedsz gyáván,
csak az Istenhez hívó szó előtt
vagy kemény, konok és süket,
és merev, mint a bálvány.
Minek neked a templom? Nem tudod már,
milyen lehet belül.
Oly mindegy néked, magtár, mozi lesz-e,
áll-e vagy összedűl?
Minek az iskola, ha gyermeked
idegenbe viszed,
minek a zsoltár, ha nem énekelsz,
s a hit, ha nem hiszed?
Ötezer kálvinista lélek
hol vagy? Jöjj hát elő!
Mily hatalom lennél te: együtt
és micsoda erő!
Ó hányszor akartalak egybe
gyűjteni, de te nem akartad,
és majd látnom kell, az ítélet
hogy teljesül be rajtad!
6.
Villámok csapkodnak beléd
s porlasztanak a viharok.
Benned, veled pusztul a népünk,
a drága magyarok.
Piszkos alkuval rabolják el
tőlünk a gyermeket,
aki még meg sem született!
Hitünk leánya más hitre ígért
magzatot ringat.
Léha örömök útjai viszik
el a templomtól ifjainkat.
Férfiak, asszonyok csak a robot
s az üzlet útján járnak,
hitvány szolgái érdeknek, közönynek
és buta babonáknak.
S bent, a falakon belül is
patkányok, kígyók, férgek,
undok sziszegő állatok
hordják a ronda mérget...
7.
Hol vagytok őrállók? A vész nagy
és a Sátán merész.
Az aratnivaló de sok,
s az arató kevés!
Hol a példa, a hős kegyesség,
mely él, táplál, buzog?
Mért szégyenlitek az imát s az
Evangéliumot?
Ti vének, mért hiányoztok, ha
lobogni kezd a lélek?
Elpusztul a sereg, amelyből
elfutnak a vezérek!
Bűn volna, hogyha még tovább is
csak hallgatok.
Tetemre hívlak most titeket is,
jöjjetek hát, és lássatok!
És sírjatok!
Szórjunk a fejünkre hamut
es szaggassuk meg köntösünket.
A mi vétkünk, ha összeomlik
Jeruzsálem... Megérdemeljük,
ha majd az Úr haragja büntet!
8.
Nincs már se nappalom, se éjem,
égek és sírok
és mar, pirít a szégyen,
önmagam ellen a harag:
úgy érzem, hogy csak én vagyok hibás,
s veszni én hagytalak.
Most újra felemelem szavamat
s még fájóbbat kiáltok.
Tiporj el, vagy kövezz meg,
nem riasztanak most már
sem a kövek, sem átkok.
Hányszor akartalak már egybe
gyűjteni, árva népem,
s te nem akartad. De most konokul
még újra megkísérlem.
Nem használt eddig - ha vigasz, ha ostor -
a prédikáció,
kemény vagy, mint a szikla, és nehéz,
akár a só!
Reménytelen remélem mégis,
hogy tán meghat e siralom,
talán e versből szívedig elér,
mi érted kínoz:
a gyötrő fájdalom.
Ötezer kálvinista lélek
hol vagy? Jöjj hát elő!
Mily hatalom lennél te: együtt!
És micsoda erő!
Gyűlj egybe hát, ó Jeruzsálem,
én veszni indult népem,
épülj meg s légy az Istené,
légy Istené egészen,
hadd könyörüljön rajtad s erejét
rád áraszthassa bőven,
hogy győzhetetlen bástyaként
állj és ragyogtasd az Igét
az elmúló időben!
Bódás János |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Versek |
|
|
|
Címkék: kigördíthetnélek, felrobbantsalak, egybegyűjteni, megérdemeljük, halálrafáradt, feltündöklött, győzhetetlen, szégyenlitek, evangéliumot, kétségbeesve, fekhelyedről, visszahullsz, porlasztanak, hallgathatok, prédikáltam, megkísérlem, kiteregetem, könyörüljön, reménytelen, köntösünket, agyonnyomsz, áraszthassa, jeruzsálem, kiáltottam, kálvinista, tespedésbe, csapkodnak, evangélium, prédikáció, viaskodnak, elkiáltott, gyülekezet, vigasztaló, megkövezte, tajtékzott, bástyaként, sírástól remegett, ország hallja, hitvány salak, örvénybe hullt, nagy Parancs, drága magyarok, templomtól ifjainkat, üzlet útján, falakon belül, ronda mérget…, vész nagy, arató kevés, fejünkre hamut, gyötrő fájdalom, elmúló időben, Bódás János,
|
|
Offline
