Belépés
furaila.blog.xfree.hu
"Nem az a fontos, hogy milyen iskolákat végeztél, hogy mit dolgozol, hanem hogy milyen EMBER vagy!" BMI ******
2005.10.25
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
Társadalomnéprajzi történetek
  2006-10-02 14:10:18, hétfő
 
   
  HELYTÖRTÉNETI- NÉPRAJZI HAGYOMÁNYOK, a második világháború előtti- és utáni, valamint,
az 1990 utáni öt-hat évben



A háború utáni első békeévekben, kisgyermekkoromban az állandóságot és az otthon biztonságát nekem egy, a tassi határban lévő, kunszentmiklósi tanyai ház és a körülötte lévő gazdaság jelentette.


Fotó 1. a képtárban, melyen a tanyai ház a gazdasági épületekkel látható


A családot, pedig egy fekete fejkendős, sudár magas, idős néni és egy ősz hajú, kackiás bajuszú, alacsony, szikár öregember, meg a nénnye képviselte. Nénnyét a két idős ember Piroskának szólította, aki pedig édősanyámnak és édősapámnak őket.

Piroska nénikém és én: a kis Marika, olyan elválaszthatatlanok voltunk, mint a borsó meg a héja mint Konrád Lorenz és az ő szárnyasai... Azt hiszem nálam is működött az imrinting(1.). Hogyne működött volna, amikor ott, a tanyán, mindig és mindennek megvolt a felelőse, gazdája(6). Ott nem maradhatott senki és semmi
gondozó nélkül - éppen ezért, feladat nélkül - egyetlen pillanatra sem.

H i v a t k o z á s o k, m e g h a t á r o z á s o k
A kunszentmiklósi hagyományok c. néprajzi íráshoz
1.: Imprinting: követéselmélet. Konrad Lorenz - osztrák zoológus, aki különböző állatok viselkedését tanulmányozta - követéselmélete. Lorenz, a begyűjtött vadliba-tojásokat mesterséges keltetőben kikeltette. A tojásból kikelő kislibák őt pillantották meg elsőnek és ettől fogva, úgy követték mindenhova, mintha a vadliba mamájuk lett volna. Még repülni is neki kellett megtanítani őket, hogy még időben el tudjanak repülni délre. (Az asszisztensével fehér lepedőt kötöttek a karjukra és a szárnycsapkodásokat imitálva futkároztak a mezőn, míg a libák rá nem jöttek a repülés technikájára...) (National Geographic Channel/1993.)
6.: Gazda: "...szinte kivétel nélkül a család legszélesebb ismeretekkel rendelkező tagja volt. Ismereteit általában a családja számára igyekezett átadni." (Magyar néprajz

(Bejegyzés dátuma: 2006-10-02)

****

HAGYOMÁNYOS MUNKÁK A BAROMFIUDVARBAN
ÉS AZ ÖNÁLLÓSÁG FELELŐSSÉGE

Piroska nénikém feladata volt a baromfiak körüli munkák elvégzése is. Én, pedig mindig ott voltam, ahol ő és így korán megtanulva a dolgok csínját-bínját, belenyőhettem ezekbe a feladatokba.

Az első ilyen alkalomra visszagondolva, elmesélem: hogyan tanultam meg a tyúkok elültetését.
Három-négy éves lehettem, amikor felfigyeltem arra, hogy egyik-másik tyúk el kezdett kotyogni és minden átmenet nélkül le-leült a puszta földre és még az eléje szórt eleséggel sem lehetett onnan elcsalogatni. Nénikém csak annyit mondott erre a furcsa, számomra ijesztő rendellenességre, hogy:
- Itt az ideje, hogy elültessük!.
Ettől ijedtem meg csak igazán, mert azt hittem, hogy azt úgy kell majd csinálni, mint a palántázást. Sehogy nem tudtam elképzelni szegény tyúkot - élve elásva - a földben. Azután, hogy fölvitt néném a tyúkkal és egy zsák szalmával a padlásra, kezdtem megkönnyebbülni. Nekem is kezembe nyomott egy nyaláb illatos szénát, nehogy haszontalannak érezzem magamat.
Ott, már sorakoztak az óriási kosarak. Egy alul, és fölé rakva - szájával lefelé fordítva - a másik.
Egy ilyen üres kosarat tettünk be a sorba, tisztes távolságra a másiktól, hogy a kotlósok ne zavarják egymást. Nénikém megtöltötte szalmával a kosarat és a nálam lévő szénát közösen, fészek-szerűen elrendeztük a tetején, majd az előre odakészített szakajtóból előszámolt fennhangon 10-16 db tojást és óvatosan berakta a fészekbe. (Én még ekkor nem tudtam számolni, de már felfigyeltem a módjára.) Erre nagyon óvatosan ráültette a tyúkot, aki úgy helyezkedett el a tojásokon - csőrével egyenként görgetve rajtuk, miközben úgy forgolódott, hogy még véletlenül sem lépett rá lábaival egyikre sem - mintha így köszöntötte volna mindegyiket. Olyan nagyra borzolta tollazatát, hogy teste melegéből minden egyes tojásnak jusson, majd végre, nagyon gyengéden ráereszkedve elült rajtuk.

Ettől fogva Piroska nénikémmel minden etetéskor fölmehettem a padlásra. Az előzőleg elültetett tyúkok alól sorban keltek ki a pulykák, kacsák és libák. Nem győztem csodálkozni ezen a leleményességen és azon, amilyen hűséggel(!) követték (szinte igazolva az imprinting-elméletet) a különböző fészekalja apróságok a kotyogó kotlósmamát. Láthattam, amint a kotlósok megmutatták apróságaiknak a tanyaudvar-később a mező világát; kapirgálni-, csipegetni valóit.

A kislibás és kiskacsás kotlósok akkor kerültek először bajba, amikor a mezőn rátaláltak a vályogos gödörben összegyülemlett vízre.
Soha nem felejtem el a kotlósok kétségbe esett kárálását és futkosását a parton, ahogy meg akarták akadályozni kicsinyeik vízbeesését. A kiskacsák és kislibák, viszont engedelmeskedve a velük született ösztöneiknek, vízbe pottyanva, azon nyomban úgy úsztak, lubickoltak, mintha tanulták volna.

(Bejegyzés dátuma: 2006-10-03)
(folyt. köv.)
****


Amikor eljött a "mi" kotlósunk csibéinek kikelési ideje, nénikém kesztyűt húzva, nagyon óvatosan leemelte a csőrével és szárnyával védelmezőn csapkodó kotlóst a csibékről. A méltatlan bánásmód a lábak összekötözésével folytatódott.
Ezt követően, segíthettem az éktelenül csipogó apróságokat egy ládába átrakni, miközben nénikém fennhangon megszámolta őket. Az eredményt beírta a köténye zsebéből elővett "kalengyáriumba", majd hóna alá kapta a tyúkot.

A ládát együtt megfogtuk és lehoztuk, majd útjára bocsátottuk a kotlóst csibéstől.
(Örömöm határtalan volt, amint láttam az elől haladó, örökké kotyogó kotlóst és az utána botladozó, csipogó, sárga-pihés kiscsibe-gombócokat. Ekkor megsejtettem valamit abból, mi végre is vagyok a világon, mert először sejlett fel lelkemben a vágy arra, hogy minél előbb felnőjek. Felnőjek, hogy nekem is lehessenek kicsinyeim...)

Igen ám, de ennyi apró-jószágot nem lehet a réten, meg az udvaron való kapirgálás során talált élelemmel felnevelni!
Nénikém alig győzte darával, meg apróra vágott lucernával az apróságok etetését. Hamar elfogyott az a morzsolt kukorica, amit még a téli estéken morzsoltak nagyapával. Ezért, aztán a kukoricagóréból kellett "vételezni" az újabb morzsolni valót. Ilyenkor a szecskavágót átállítottuk morzsolásra. A morzsolás után következett a darálás, melynek szintén voltak fokozatai. A már korábban kikelt kisbaromfiak számára már egész nagy-szeműre kellett állítani, a kisebbeknek egészen apró szeműre. Ugyanezt az eljárást alkalmaztuk a lucerna aprításánál is.
Nénikém nekem is adott egy csomót, amit egy deszkán olyan apróra vágtunk a késsel, mint amilyenre a petrezselyem zöldjét szokás az emberi étel ízesítéséhez. Ezt a kétféle anyagot azután összekevertük egy-egy vödörben és kis etetővályúkban elosztottuk. Mire késő délután bejöttek, már várta őket a terített "asztal" a belső udvarban!

Később, amint annyira felnőttek a pulykák, hogy már nem hallgattak a kotlósmamáikra, összetereltük őket és az én felügyeletemmel mehettek ki a mezőre. Nem volt könnyű feladat együtt tartani őket, mert a pulykák kedvenc csemegéje volt a szöcske. A szöcskékről, pedig köztudott, hogy szabadon ugrándozva élnek a széles határban. A pulykák, pedig vadászva követték őket a szélrózsa minden irányába. Én, pedig úgy futkároztam, terelgetve igyekezve egyben tartani őket, mint egy nyájat őrző pulikutya.

Ekkor tanultam meg az önállóság felelősségét!

Egy életre szólón belém ivódott, hogy vannak munkák, amelyeket soha nem lehet elhalasztani, mert az állatokat el kellett látni ünnepnap is. Már ekkor tudtam, amit később, a TSZ-ek vezetői sem, hogy a legeltetést nem lehet munkaidőhöz, munkarendhez igazítani.
Nyáron például délben, amikor "magason állt a nap", betereltük az őrzött állatokat az "enyhelbe", itatni és delelni. Közben, nagymama elkészítette az ebédet és mi: a pásztorok is megebédeltünk és deleltünk, vagy szundítottunk egyet, vagy összeszedtük az öregebb - koratermő - gyümölcsfák elhullajtott gyümölcsét. Ebből aztán nagymama nagyon finom pitéket sütött a kemencében.

A kemencét is föl kellett fűteni valamivel. Többnyire - még az előző évi napraforgó szüret után visszamaradt napraforgószárral, vagyis - a "tutyéllaszárral". Ott, a tanyán azt is megtanultam, hogy semmi nem mehet veszendőbe, mert "...minden földi javunk Istentől való", ezért mindent "újrahasznosítottunk"!

A délutáni, 3 órás vonat érkezésekor hajtottuk ki az állatokat ismét.

Amint látható, a tanyán nem volt munkarend, meg munkaköri leírás és mégis, az egész család egy jól bevált családi munkamegosztásban(2.) dolgozott.

Esténként, amikor "elültek" óljaikban a pulykák, nénikém megszámolta őket és nagyon büszke voltam magamra minden alkalommal, mert híja nélkül megvolt, mind a százöt!

Fotó 2. a képtárban megtekinthető.
Ezen a képen látható, hogy öt évesen, már kétéves kishúgomra is vigyáztam és, hogy az a bizonyos felelősségem nemcsak formális volt, közben a pulykák miatt megtanultam 105-ig számolni!

A kiscsibéinkről nem lehetett ugyanezt elmondani, mert a héja le-lecsapott időnként rájuk. Pedig úgy kiabáltam, hogy: "kurhéjja!", ahogy a torkomon kifért. Nénikém még a kendőjét is lekapta és azt lengetve próbálta a ragadozó vadorzót elijeszteni. Többnyire sikertelenül.

(folyt.köv.)
(Bejegyezve: 2006-10-04)
****



A NÖVÉNYPALÁNTÁZÁSSAL KAPCSOLATOS FELADATOK
ÉS NÉPI BÖLCSESSÉGEK

Ekkorra, a tavasszal elültetett paprika- és paradicsompalánták már virágoztak. Soha nem felejtem el, hogy milyen fontos dolgokat tanultam palántaültetés közben az ÉLETRŐL is. Például: nénikém képes volt a legnagyobbat is egyszerűen kidobni, ha nem volt elég erős gyökérzete.
Megkérdeztem, hogy nem sajnálja-e? Azt mondta:
- "Nem tud megeredni, termést hozni gyökerek nélkül. Csak nyújtózkodik világnak, elvéve a fényt a többitől."
Nemcsak azt tanultam meg, hogy az elültetett palántákat később, folyamatosan gondozni kell, hogy sok termést hozzon, hanem megtanultam például kapálni és közben megtanultam megkülönböztetni a GAZt, a HASZONnövénytől!

(folyt.köv.)
Bejegyezve: 2006-10-05.



AZ ÚR NAPJÁHOZ FŰZŐDŐ SZOKÁSOK

De nemcsak dolgoztunk azon a tanyán, hanem pihentünk is, méghozzá legtöbbet az Úr napján, vasárnap.
Onnan lehetett tudni, hogy közeledik a vasárnap, hogy előtte való nap már a készülődés jegyében telt.
Bent a házban, nagymama mosta, vasalta az ünneplő ruhákat.
Amelyik ételt lehetett, megfőzte- megsütötte előre, hogy semmi akadálya ne legyen a vasárnapi templomba menésnek.
Nagyapa tiszta almot hordott a jószágok alá és bekészítette az istálló szénatartójába a szálas takarmányt, hogy másnap reggel csak a jászolba át lehessen rakni az állatok elé. Majd szép fényesre csutakolta a lovakat és felsöpörte vesszősöprűvel a tanyaudvart.
Nagymama, és nénikém a házban és a ház előtti kertben rendezkedett a cirokseprűvel. A szemétlapátra seprésénél az én feladatom volt a lapát igazgatása és megtartása úgy, hogy a lehető legtöbb szemetet lehessen felseperni egyetlen lendülettel. Ezzel megtanultam odafigyelni nemcsak arra, amit csinálok, hanem a másik emberre is, akivel együtt dolgozom!
Közben, megforrósodott az üstben a hajmosáshoz és a fürdéshez is a víz. Nagymama őszülő haját két copfba fonva a fejetetejére tekert kontyban hordta. Ezt, a korona formájú frizurát külön szertartás volt kikefélni, megmosni, megfésülni és kontyba rendezni. Egy fehér damaszt vállkendőt terített a vállára fésülködés közben, majd a hajtűket, fésűket is egy kiterített kendőre rakta ki, szép sorban. Az én dolgom volt, hogy kézbe adhattam, olyan sorrendben, ahogy nagymama kérte. Ilyenkor csak mi ketten voltunk bent a "fürdőkamrában". Nagymama még ekkor sem vette le a szolid csipkével szegélyezett, lábszárközépig érő, fehér vászoningét. Egyébként minden ruhadarabja sötét színű volt.
Ma sem értem, hogy miért kellett olyan nagy műgonddal fésülködnie, ha azután bekötötte a fejét a fejkendővel? De ezt is valóságos szertartással, hosszas igazgatással tette. Sokszor, két tükröt is használt hozzá, hogy lássa, hátul is jól áll-e a redő, vagy lokni a kendőn?
(Olyan csomót kötött az álla alá, amilyet később, nekem kellett a kisdobos nyakkendőn kötni. Mondanom sem kell, hamarabb ráállt a kezem a csomókötésre, mint pesti társaimnak, akiknek nem volt fejkendős nagymamájuk.)
Ezután következett az én hajmosásom és fürdetésem. Ezt nénikém segítségével végeztük. A hajamat is ő mosta, fonta és szárította. Majd a lefekvés következett. Míg, mi a fürdőben voltunk, nagymama megágyazott nekünk. Nénikém mellém ült az ágy szélére és két kezébe vette összekulcsolt kicsi kezemet és együtt mondtuk el az Úr imádságát, a "Mi Atyánk!"-ot.
Másnap, többnyire napsütéses időre virradtunk. A reggeli készülődés izgalmában sem türelmetlenkedett senki körülöttem.
Azóta sem értem azokat az embereket, akikkel később összehozott a sors, hogy miért olyan türelmetlenek a gyerekekkel, ha útra kelnek? Talán, mert nem ismerték azt a nyugalmi forrást, ami nagypapáét táplálta.?
Ő és övéi, ugyanis olyan Isten-hívő emberek voltak, akik fennen hirdették: "Istentől van minden földi javunk." (Zsoltárok 127.) Még a gyermek is: "...az Úrnak öröksége: a fiak; az anyaméh gyümölcse: jutalom." (Zsoltárok 127:3.)
A GYERMEKre, vagyis rám is úgy tekintett, olyan türelmes szeretettel viszonyult hozzám, mint "Isten jutalmára". Ez engem, méltó viselkedésre ösztönzött. (De sokszor gondoltam erre felnőtt koromban, amikor pedagógiából az ösztönzőkről, a "motivációkról" tanultam!)

Bejegyezve: 2006-10-06
(folyt. köv.
****



A szép, tiszta ruhámban vártam, míg nagyapa befogott a "parádésra", vagyis utazáshoz átalakított szekérbe(3.) és az "ünneplős" lószerszámot(4.) ráadta a lovakra. Azután, ha egy kicsit is hűvös volt, bebugyoláltak szúrós pokrócba. A nagysuba(5.) nagyapáé volt. Útközben nénikém oltalma alatt álltam, pontosabban ültem és rácsodálkozhattam a Kunság száz természeti csodájára. Mert csodaként éltem meg a távoli tocsogóban méltóságteljesen lépegető nagy, fehér-fekete gólyamadár látványát; a kis, mozgó pontra lecsapó és áldozatával egy pillanat alatt felröppenő héja szívszorító, ragadozó vadászatát. Ilyenkor, még kisebb koromban, rémülten bújtam nénikémhez, aki nagy nyugalommal mondta, hogy:
Ez az élet röndje.

Ezzel megtapasztaltam: az is az élet rendje, ha félek: odabújhatok egy biztonságot sugárzó fölnőtthöz!
A tanyán ezt az igényemet is teljességgel kiélhettem anélkül, hogy kényeztettek volna.
Amikor megérkeztünk a városba, "leparkoltunk" a templom közelében lévő piactéren. A lovak kaptak egy-egy teli abrakos tarisznyát, hogy közben ők se unatkozzanak.


3 kép, a képtárban látható: az utazáshoz átalakított szekér és kocsisa: egyik Bóna-nagybátyám


Amikor úgy mentünk, hogy nagymama nem jött velünk, akkor egy olyan templomba mentünk, ahol mindig ugyanoda - sárga(réz) táblával megjelölt helyre ült nagyapa és nagy megtiszteltetés volt, hogy - lány létemre - mellé ülhettem.
Itt lehetett érteni, hogy mit prédikál a pap és mit énekelnek a hívek. A falak hófehérek voltak. Alig vártam, hogy megszólaljon az orgona. Gyönyörűséggel hallgattam. Nagyapa, ahogy megrezegtette a hangszálait, vele rezgett a bajusza is. Meghatódom, ahogy visszagondolok ezekre az énekekre, mert először találkoztam a figyelmesség szép gesztusával is. Ugyanis, előfordult, hogy a másik oldalamon ülő, elém tartotta a zsoltáros könyvét, mert azt hitte, hogy csak azért nem énekelek, mert nincs miből...
Ott ülve közöttük, azon bánkódtam, hogy nem lehetek igazán részese az együtténeklés örömének, mert nem ismerem a szöveget.
Akkor erősödött meg bennem a vágy arra, hogy tudjak írni, olvasni, ezért aztán alig vártam, hogy iskolás legyek!

Az istentisztelet szertartása után, a templomból kifelé menet és a templom előtt üdvözölték az emberek (a férfiak süveget, kalapot emelve) egymást:
Áldás, békesség!
Hogy vagy sógor, vagy ángyika(?), vagy kinek mi dukált.

Elő- előfordult, hogy megkérdezték:
Hát ez a szép, fekete szemű kislány melyiké?
Ilyenkor suttogóra fogták a hangjukat, ezért nem értettem, hogy mit mondanak.

(Akkor nem értettem, hogy miért sugdolóznak, miközben arra tanítottak, hogy illetlenség mások jelenlétében sugdolózni! Ma már tudom, hogy ezen illetlenségre biztonsági okokból kényszerültek. Ugyanis, az 1950-es években jártunk és az én apukámról nem volt szabad beszélni... Ettől fogva örökre(!) elkísért ez a titkolódzás, sugdosódás személyemmel kapcsolatban. Amikor végre érthetővé vált számomra az a családi viszonyrendszer, amiben fölnőttem, mindig összekuszálódott az egész, egy-egy újabb információval.
Ez nekem nagyon fájt. Pontosabban megéreztem, hogy a puszta létem miatt, mintha hazudozásra kényszerülnének azok az emberek, akiket szerettem és engem az igazmondásra neveltek! Ezért, azután, - ha lehetett - nem kérdezősködtem, mert nem akartam, hogy hazudozzanak nekem. De a kielégületlen kíváncsiság ott bujkált bennem egész életemben!)

Majd szó esett időjárásról, termésről, vásárról és hazakocsiztak, hazakocsiztunk, ki-ki a maga portájára.


4. kép a képtárban látható.
Nagymama és nagypapa, az utazásra átalakított szekéren.


Amikor nagymama is velünk volt, akkor sokkal díszesebb templomba mentünk. A falakra színes képek voltak festve és a napsugár is színes üvegablakokon próbált besütni. Itt nem értettem, hogy mit beszél a pap, de az orgonaszó ugyanúgy zengett és ugyanolyan gyönyörűséggel töltött el. Énekelni is csak a pap és egy másik bácsi: a kántor énekelt nagyon szépen, de érthetetlen nyelven.
Távozóban, Dicsértessék!-kel köszöntek el egymástól az emberek.
Itt nem illett a Hogy tetszik lenni? kérdésre részletesen válaszolni.

Ezeken a templomos vasárnapokon is találkozhattam egyfajta szépséggel. Gyönyörködhettem a színes freskók és festett üvegablakok mitikus alakjaiban, az orgona- és zengő énekszóban. De, legfőképpen az EGYÜTTLÉT, Isten házában Vele és a Benne-hívőkben, MEGTAPASZTALÁSA jelentett nagyon sokat. Ma már tudom, hogy minden világi közösségben ezt az Együttlétet és Szépséget kerestem, mindhiába!!!
Azt is tudom, hogy ezeken a templomos vasárnapokon szerzett élmények érzelmi patronként(7.) működtek bennem életem válságos időszakaiban.

Bejegyeztem: 2006-10-07.
(folyt.köv.)
****



A BESZOLGÁLTATÁS(10.) és a BETAKARÍTÁS szokásai

A nagy idillt egyre gyakrabban zavarták meg a tanyán megjelenő idegen emberek, akiket nagyapa eleinte be sem akart engedni a házba...

1952 nyarán sok baja támadt az egyik hízóval, amit be kellett szolgáltatni. Az oktondi állat még el sem érte a szerződésben előírt súlyát, már abbahagyta a hízást, nem volt hajlandó enni. Nagyapa szekérre rakta és bekocsizott vele a városba.
Nyár volt, kánikula. A gabonának több, mint a felét learatták. A cséplőgép már a szomszédos tanyákon dolgozott.
Szükség volt minden munkabíró férfira, dolgos kézre! A városi ismerősök és rokonok is mind kijöttek segíteni. Ekkor már tilos volt napszámost fogadni, vagyis pénzt fizetni a munkáért. Ezért, aztán dolgozott nálunk - az iparengedélyét bevont kunszentmiklósi - órásmester, cipészmester, meg még nem tudom, hogy ki...

Apuka is kivette a pesti gyárban a szabadságát és lehozta Anyukát és a kishúgomat is a tanyára. Apuka, miután készített rólunk, meg a tanyáról egypár felvételt, (mert nagyon szeretett fényképezni),

5. kép, melyen apuka és kishúgom látható. (Megtekinthető a Néprajzi hagyományok c. képtárban.)

átöltözött, kaszát vett a kezébe és ő is beállt aratni. Piroska nénnye volt a marokszedője is, meg a kévekötője, én, pedig a segítője. Anyukát kímélték az ilyen "durva" munkától.

Délben, terített asztalok várták az aratókat. Az asztalon ott illatozott a birkapaprikás. Idősebbik nagybátyám is előkerült valahonnan és ő vágta le, majd dolgozta föl a birkát a paprikáshoz.
Nagymama hokedlikra készített lavórokban langyos vízzel, törölközőkkel a karján várta a munkásokat. Mosdás után a felnőttek asztalhoz ültek és akkor jött a csalódás, mert nekünk a húgommal, csak a hokedli mellé készített fejős-széken jutott hely. Vigasztalódtunk aztán, mert a húsleves után - a kedvencünket: a mákosnudlit - tette nagymama, egy mázas cseréptálban elénk.

Nagypapa mérgelődött, hogy: neki meg ezzel a disznóval köll bajlódni. Törvény, az törvény! Mondogatta, és elindult a renitens hízóval a városban lévő Beszolgáltató Minisztérium hivatalos helyiségébe. Ott megmázsálták a gutaütés környékezte jószágot és amiért 1-2 kg híja volt, azt mondták:
- Na papa, hizlalja még egy kicsit, és majd akkor jöjjön vele vissza, ha annyi lösz a súlya, amennyinek a passzus szerint lönni köll!
Hiába mondta, hogy: Már napok óta nem öszik szögény pára!
A Hivatal emberei hajthatatlanok voltak.
Nagyapa az esti szürkületben, az állatorvossal együtt tért vissza. Valamit belekevertek a disznó ennivalójába, meg kapott injekciót is és így kihúzta még egy hétig.
Közben, befejeződött az aratás és kévéket csomókba rakták. Majd megkezdődött a kévék behordása, mert a

6. kép, melyen látható, hogy a kis szekérre egy egészt asztag gabonát föl lehetett -szakszerűen- rakni. (Megtekinthető a Néprajzi hagyományok c. képtáramban.)

cséplőgép is nálunk dolgozott.

7. kép: a cséplőgép is nálunk dolgozott. (Megtekinthető a Néprajzi hagyományok c. képtárban.)

A kicsépelt gabonát sorra hordták föl a gazdasági épület padlására. A szalmát óriási kazlakba rakták.

Nagymama a házban csomagokat állított össze a nálunk dolgozó ismerősöknek, rokonoknak. Volt, akinek nem is fért föl egyszerre a bicikli csomagtartójára a zsák liszt, a zacskó mák, a dió, a szárazbab, a téli vágásból maradt füstölt- kolbász és csülök... Mondta is a kilenc gyerekes, Orgonás-mester: -Nem baj, hogy nem tudok fölülni, majd inkább tolom hazáig!" (Hét kilométerre volt az a bizonyos hazáig.)
Volt, akinek két, összekötött lábú, rikácsoló, vágni való jércét kötöztek a csomagtartóhoz. Hogy elcsendesítsék a jércéket, kiselejtezett harisnyát húztak a fejükre. Volt, akinek kacsa hápogott a csomagtartóra szíjazott fonott kosárban. Neki egy szakadt nagykendő jutott elcsendesítés céljából. (Miért volt szükség erre az elcsendesítésre? Csak évtizedekkel később jöttem rá arra, hogy -akkoriban- az ilyen illegális módon élelemhez jutottakat feketézés címén, bizony előállították a rendőr őrszobákon.)
Volt, akinek egy zsák zsenge zöldbab és friss zöldség jutott...

(folyt.köv.)

10.: Beszolgáltatás: ,,1951-ben bevezették a cukor- és lisztjegyet. Az ellátási nehézségekért falun a gazdákat tették felelőssé." (A magyarok krónikája: Officina Nova/1995.)
"...veszélyes mértéket ér el a parlagon hagyott földek aránya. A begyűjtéshez egyre gyakrabban vesznek igénybe karhatalmat, hogy szó szerint: lesöpörjék a padlást." "...a következő évre félretett vetőmagot is elvitték a paraszti portát földúló rendőrök." (A XX. század krónikája: Officina Nova/1994.)

Bejegyezve: 2006-10-08.


A nyár vége-felé ugyanazzal a módszerrel, mint a szalmát - hordták be a téli takarmánynak való szénát. Volt a legelőnek mindig egy olyan része, ahol nem legeltettünk azon a nyáron.
Ez, többnyire a Bakér partján és környékén volt. Itt, bizonyos rendszerességgel - attól függ mekkora volt a szárazság - lekaszálták- és szép rendbe, majd kazalba hordták a füvet.
Ez volt csak izgalmas mozzanata gyerekkoromnak! Csodálatos volt megtapasztalni, hogy micsoda nyüzsgő élet költözött ezekbe a száradó rendekbe! Éppen ezért, nagyon óvatosak voltak a szénahordók - nehogy szétdúljanak egy-egy madárfészket, vagy még időben szóljanak a macskának, ha egérfészekre bukkantak. Gyönyörű gyíkokat láttam villámgyorsan elszaladni, amint a biztonságos búvóhelyül szolgáló széna hirtelen eltűnt felőlük. Láttam "félelmetes" sikló sietős, kígyózó tovasiklását.
Ilyenkor mindig megnyugtattak, hogy: - "Nem kell félni, mert nem bánt! Ez nem kígyó, hanem sikló! Jobban fél tűled, szőgény, mint té tüle!"
Láttam fészkéről felröppenő madárszülőket, "akik" halált megvető bátorsággal, zuhanórepüléses fejcsippentéssel próbálták elüldözni a "betolakodókat". Ezek körül a fészkek körül mindig hagytunk egy kis szénát, mondván: - "Ezek a madarak és majd a felnövekvő fiókáik szödik össze a sok férget a gyümölcsfákról, így segítve az embernek. Isten Édenkertjében minden élőlénynek mögvan a maga dolga..."

Akkor még nem tudtam, hogy egy életre szólón magamba szívhattam azokat az illatokat. Lelkem láthatatlan "fényképezőgépével" rögzíthettem a méh- és rovarzümmögéses, színes pillangós rétet; a kék égen úszó bárányfelhőket; a hirtelen kitörő nyári záporesőket, amint a szikes talajon, a repedésbe befolyó víztől pillantok alatt életre kelt a természet. Láttam a Bakérban kikelő ebihalakat és azt: hogyan lesz belőlük béka. Láttam a víz fölött szálló csodálatos szitakötőket, a víz felszínén úszkáló rovarokat, vízipókokat...
Soha nem felejtem el, amint nagyapa egyre gondterheltebben meg-megállt munka közben. Előttem van, amint egy alkalommal letörölte a verejtéket homlokáról és azt mondta, miközben felnézett a magasban trillázó pacsirtára:
- "Ez is csak fönt a magosban, az Úr szabad egiben mondja a magáét!"
Ekkor vált számomra a "magasságos égen" trillázó pacsirta a szabadság szimbólumává.
Évekkel később tudtam meg, hogy amiért az a bizonyos beszolgáltatni való disznó belepusztult a herce-hurcába, még a jövő évi termést is lesöpörték a padlásról. Nagypapát, pedig előállították, mondván: - "...a zsugori kulák(13.) sajnálja a disznót a városi munkásságtól, a dolgozó néptől"!
Ez az ősz volt az utolsó, amit együtt töltöttem nagyszüleimmel a Bóna-tanyán. Apuka összepakolt és felutazott velem Pestre, mert kezdődött az iskola...

Nagyapa beteg lett és 1952. november tizenötödikén, hetvenhat éves korában, agyvérzésben meghalt. Legkisebb fia ekkor töltötte sorköteles katonai szolgálatát. Még csak nem is adták át neki a halotti értesítőt! Úgy temették el nagyapát, hogy Apuka is azon gyötrődött, hogy elmenjen-e egy ,,kuláknak" a temetésére, mert:
- "Mi lesz, ha a gyárban megtudják? Nem fognak-e racizni(9.) miatta?"



A PESTI ISKOLAKEZDÉS ,,szokásai"

Azt hiszem ezzel véget is ért a gyerekkorom. Azzal, hogy egy olyan családba kerültem, ahol a puszta létezésem is gondot okozott, nem számíthattam soha senki másra, csak gyereknyi önmagamra. No, meg a jó Istenre.
Eleinte éltem is a "lehetőséggel", mert amikor Anyuka és Apuka közös igyekezettel, de mindegyik a maga módján, megpróbálta "kiverni" belőlem a Tanyát, meg mindent, ami odakötött: kiálltam az udvar közepére és sírva, kiabálva elpanaszoltam a jó Istennek az összes méltánytalanságot, ami engem ért.
Tettem mindezt 1952-ben, amikor még a csapból is az folyt víz helyett, hogy: "... a városi munkásság alulfizetettségéért, az élelemhiányért", minden létező rosszért "a zsírosparaszt nagygazdák, a kulák-burzsuj parasztjai felelősek"!



A TÁRSADALMI ÉLET ,,szokásai" Kiskunpusztán az
1930-as, majd az 1945 utáni években Pesten

Anyukának és Apukának ezek nélkül a gyermeki óbégatások nélkül is volt elég bajuk!
Anyuka, a kiskunpusztai "szépreményű úrleány" - a konfirmációs "Emlékfénykép" tanúsága szerint - ötvenötöd-magával együtt konfirmált Kiskunpusztán, 1936. május 21-én. A másik fénykép hátulján olvasható a dátum: 1938. Mellette látható a Kollos Tánciskola és Polgári Kör pecsétje. Vagyis, tagja volt akkor egy (ma, a polgárosodást gátló politikusok által PÖCS-nek nevezett) polgári öntevékeny csoportnak! (Ebből következik, hogy nem a ,,Gonosz" találmánya volt a polgári körök létrehozása 2002-ben, hanem egy régi hagyomány újjáélesztése!) A kiskupusztai úrleány, 1942. novemberétől házasságkötése után asszonynéven élt tovább... Mégis, találhatott ki újabb ,,történeteket" az eddigiek mellé! Mire be tudta bizonyítani "árja magyar" származását, addigra már nem számítottak a papírok semmit.
1945-ben, a háború befejeztével az ármánykodást ott kellett folytatni, ahol a háború után abbamaradt, csak éppenséggel minden ellenkező előjelet kapott! Olyan politikai erők kerültek hatalomra, melyek mindenre, ami addig "szent" volt, - ami összekovácsolta még az ellenségeskedő családokat is - azt állította: beleüvöltötte, beleverte az emberekbe, hogy rossz, ártalmas, "eltaposni", megtagadni való! Akit nem lehetett megtéveszteni, mehetett az átnevelő táborokba, gulágokba. Aki tudott, elmenekült Nyugatra, aki maradt, az kitalált egy "kádertörténetet" önéletrajz címén, amellyel még "karriert" is csinálhatott. Ezek közé tartozott Apuka is.
Apuka hónapokig azzal kínozott, hogy: tagadjam le a tanyát és felejtsem el a nagyszüleimet, nénikémet, meg mindent, ami odakötött.
Mire megkezdődött az iskola, olyan szorongó kisgyerek lettem, hogy nem is akartam már iskolába menni. (Én, aki nyáron még alig vártam, hogy megtanuljak írni, olvasni!)

Egész további életemben nem győztem csodálkozni a sok hazugságon, amivel környezetemben lépten-nyomon szembesültem!
Olyan mértékű félelemérzettel szuggerálták(11.) ezeket a hazugságokat, hogy megtanultam, legalább úgy tenni, mintha mindent elhinnék... Ez, egyfajta önvédelmi reflexként(12.) működött bennem, ami miatt a mai napig bűntudatom van.




"POLGÁROSODÁS" 1936-ban és 1996-ban

Amikor 1996-ban rám maradt Anyuka és Apuka istápolása, elhatároztam, hogy - még utoljára - "megtanítom" őket az igazságra emlékezni. Sajnos, ez nem sikerült.
Azt hiszem, olyan hosszú idő telt el a hazugságok jegyében, hogy már nem is emlékeztek másra!
1998-ban bekövetkezett haláluk óta - az általuk féltve őrzött családi "archívumban" kutatva - találtam meg ezeket a fényképeket. Egybevetve, a lelkem "képtárában" őrzött emlékképekkel, született ez a visszaemlékezés.
Azért adom közre, mert - a fotók tanúsága szerint - a Kiskunpusztai Református Egyházközség gyülekezetépítő munkája, vallási közösséghez tartozás ereje olyan
erős volt, hogy 1936. május 21-én ötvenöten(!) részesültek a kornfirmáció sakramentumában.

8. kép, amely konfirmációs emlékfénykép Kiskunpusztán, 1936. május 21-én. Az egyik 14 éves konfirmandus: "szépreményű úrleány".
(Megtekinthető a fótógalériámban.)


9. kép, amelyen a KISKUNPUSZTAI POLGÁRI KÖR Kollos Tánciskolájának tablóján legalább 50 ifjú polgár(!) látható 1938-ban. Közülük az egyik: polgárlány, vagyis, ahogy akkoriban titulálták: úrleány. (Az ülő sor mögötti első álló sorban, balról az 5.) Vajon hányan élték túl közülük a II. világháború- és az utána következő politikai diktatúra borzalmait?

10. kép, melyen APA és barátai (unokatestvérei, osztálytársai?) láthatók. A fényképezkedés alkalma és időpontja - számomra - ismeretlen. Pontosabban, koraősz lehet, mert apám kezén látszik, hogy felcserzette a nap, mert egész nyáron és ősszel a földeken dolgozhatott. Az ülő alak cipője sáros, ez is az őszre utal. Valamilyen ünnepi alkalom lehetett.
Egy biztos, hogy apám számára nagyon becses volt ez a fénykép, mert irattárcájában, évtizedekig magánál hordta...

11. kép. Ifj. polgárt ábrázolja a protré. A felvétel 1941-ben, apám 26 éves korában készült. Ekkor már szövőmester volt Pesten és saját plüss-szövődéről álmodott. Mint ifjú polgár, öltönyben, nyakkendősen, ragyogó tiszta cipővel, glasszékesztyűvel a kezében ül a fényképezőgép előtt. Ezt sem tudom, hogy milyen alkalomból készült. De azt tudom, hogy ezt az időszakot is le kellett 1945 után tagadnia az élettörténében. Önéletrajzában úgy írt erről az időszakról, hogy : "nincstelen zsellérek voltunk". Mármint a szülei és ő is...Ez a HAZUGSÁG is azok közé tartozott, amelynek köszönhette, hogy túlélte az 1950-es éveket.
(A fotók megtekintehtők a képgalériámban.)
-Vége-
(Bóna Mária Ilona)
Bp. 2004. március 9.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Címkék: fejcsippentéssel, összekuszálódott, rendszerességgel, gyönyörködhettem, méltóságteljesen, megkülönböztetni, rendellenességre, összekötözésével, gondterheltebben, leleményességen, tánciskolájának, felügyeletemmel, összegyülemlett, félelemérzettel, vigasztalódtunk, kunszentmiklósi, engedelmeskedve, tutyéllaszárral, megkönnyebbülni, kényszerülnének, gyülekezetépítő, csomagtartójára, sakramentumában, haszonnövénytől, baromfiudvarban, visszaemlékezés, zuhanórepüléses, követéselmélete, megtapasztalása, asszisztensével, megtapasztaltam, viszonyrendszer, fótógalériámban, elcsendesítésre, rovarzümmögéses, kádertörténetet, második világháború, 1990 utáni, otthon biztonságát, tassi határban, körülötte lévő, gazdasági épületekkel, fekete fejkendős, nénnye képviselte, héja mint, kunszentmiklósi hagyományok, begyűjtött vadliba-tojásokat, tojásból kikelő, vadliba mamájuk, asszisztensével fehér, család legszélesebb, családja számára, HELYTÖRTÉNETI- NÉPRAJZI HAGYOMÁNYOK, Konrád Lorenz, Konrad Lorenz, Geographic Channel, HAGYOMÁNYOS MUNKÁK BAROMFIUDVARBAN, ÖNÁLLÓSÁG FELELŐSSÉGE, NÖVÉNYPALÁNTÁZÁSSAL KAPCSOLATOS FELADATOK, NÉPI BÖLCSESSÉGEK, NAPJÁHOZ FŰZŐDŐ SZOKÁSOK, Beszolgáltató Minisztérium, Officina Nova, Isten Édenkertjében, PESTI ISKOLAKEZDÉS, TÁRSADALMI ÉLET, Kollos Tánciskola, Polgári Kör, Kiskunpusztai Református Egyházközség, KISKUNPUSZTAI POLGÁRI KÖR Kollos Tánciskolájának, Bóna Mária Ilona,
Új komment
Név:
E-mail cím: ( csak a blog tulajdonosa látja )
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Tudjátok ?
Tényleg hasznos gyógynövény a csalán?
Mi a teendő a novemberi Rododendron bimbóval?
Az álmoknak valóban van jelentése?
Hogyan lehet megszabadulni a kuponoldalak és a maikupon hírlevéltől ?
Kívánhatok, Boldog Új Évet, minden megmaradt Csatilakónak?
még több kérdés
Blog Címkék
Facebookon kaptam  Spurgeon - Január 10  Facebookon kaptam  Heinrich Heine: Ízlett a tea  Ne engedd el  Alvási módok  Légy szemtelenül életrealó  Naplemente  Didergős reggelre ébredtünk  Jégvirág  Facebookon kaptam  Egy napon valaki majd...  Toll és kő  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam Krisztina b...  Jégvirág  Rózsa csokor  Jó éjszakát  Idézet  A lényeg, hogy nincs mitől fél...  Facebookon kaptam  Zemplén - Füzér vára (drónfotó...  Fekete István - Hallgatom a sz...  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Téli este  Facebookon kaptam  Mindannyian azt az egyetlen em...  Hajegészség hagymaolajjal  Csokor gyertyával  Zemplén - Füzér vára (drónfotó...  Minden ellenem van  Nyugodalmas Jó éjszakát kíváno...  Éjszaka  Nincs és nem is lehet  Toll és kő  Facebookon kaptam  A valóság, nemcsak az  Facebookon kaptam  Vannak egymás mellé rendelt do...  Éjszaka  Csak vigyél magaddal…  Kacsazsíros burgonyás rudacska  A lift  Hóember  A magyarok mitikus állata, a t...  Kellemes délelőttöt kívánok  Soha ne bánj meg semmit  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Kohut Katalin: Egészségszociol...  Félretéve egy időre  Ezerszer áldom a Teremtés Urát...  Rózsa csokor  Facebookon kaptam  Ha rosszul érezzük  Kinézni ablakon  Baby  Nő vagyok.  Kinézni ablakon  Téli este  Esti kép  Álszentek vagyunk mindahányan....  Maci párnával  Png nő  Jó éjszakát  képre írva  Hajegészség hagymaolajjal  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Szép estét kedves látogatóimna...  Gyurkovics Tibor - Utolsó lev...  Spurgeon - Január 10  Kohut Katalin: Egészségszociol...  Téli este  Alvó cica  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Jegesmedve család !  A boldogság, egy gyönyörű érzé...  Facebookon kaptam  Hajegészség hagymaolajjal  Facebookon kaptam  Idézet  Akármilyen ruhát felvehetsz  Facebookon kaptam  Mahatma Gandhi mondta  Facebookon kaptam  Egymásra vigyázva  Facebookon kaptam  Havas fenyő tobozokkal  Félretéve egy időre  Facebookon kaptam  Halló Január!  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam 
Bejegyzés Címkék
második világháború, 1990 utáni, otthon biztonságát, tassi határban, körülötte lévő, gazdasági épületekkel, fekete fejkendős, nénnye képviselte, héja mint, kunszentmiklósi hagyományok, begyűjtött vadliba-tojásokat, tojásból kikelő, vadliba mamájuk, asszisztensével fehér, család legszélesebb, családja számára, baromfiak körüli, dolgok csínját-bínját, első ilyen, tyúkok elültetését, puszta földre, eléje szórt, zsák szalmával, nyaláb illatos, óriási kosarak, ilyen üres, nálam lévő, előre odakészített, előzőleg elültetett, különböző fészekalja, kotyogó kotlósmamát, kotlósok megmutatták, mező világát, mezőn rátaláltak, vályogos gödörben, kotlósok kétségbe, velük született, méltatlan bánásmód, lábak összekötözésével, éktelenül csipogó, ládába átrakni, eredményt beírta, köténye zsebéből, ládát együtt, kotlóst csibéstől, elől haladó, utána botladozó, vágy arra, udvaron való, apróságok etetését, téli estéken, kukoricagóréból kellett, újabb morzsolni, szecskavágót átállítottuk, morzsolás után, kisebbeknek egészen, eljárást alkalmaztuk, lucerna aprításánál, deszkán olyan, petrezselyem zöldjét, emberi étel, kétféle anyagot, belső udvarban, pulykák kedvenc, széles határban, szélrózsa minden, nyájat őrző, önállóság felelősségét, életre szólón, őrzött állatokat, állatokat ismét, egész család, képtárban megtekinthető, képen látható, pulykák miatt, héja le-lecsapott, torkomon kifért, ragadozó vadorzót, tavasszal elültetett, elültetett palántákat, készülődés jegyében, ünneplő ruhákat, vasárnapi templomba, istálló szénatartójába, szálas takarmányt, szemétlapátra seprésénél, lapát igazgatása, lehető legtöbb, másik emberre, fejetetejére tekert, korona formájú, fehér damaszt, vállára fésülködés, kiterített kendőre, szolid csipkével, kisdobos nyakkendőn, lefekvés következett, fürdőben voltunk, reggeli készülődés, nyugalmi forrást, anyaméh gyümölcse, , ,
2021.12 2022. Január 2022.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 7719 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 311
  • e Hét: 1964
  • e Hónap: 11905
  • e Év: 11905
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2022 TVN.HU Kft.