|
2008-02-12 14:42:16, kedd
|
| |
| |
|
|
| |
Kaffka Margit
APÁM
Beszélik róla: különös, nagy szeme,
Opálos, idegen, északi szem,
Távolba révedt mindig. El tudott
Babrálni félnapon egy tő virággal,
Hozzáhajolt - s a gyönge, finomult,
Kényes, nagy szirmok küzködő illatát -
Az asszonynak is - a lelkét kereste.
Képeket gyüjtött, könyvet, régi himzést.
Az emberekkel is erőlködött,
Dús lakomáin csillogott az asztal,
Zaj nélkül szolgáltak fel, s a borok
Kristálytüze oly mélyen, lángolón
Aranylott. És ő kedvét lelte benn,
Amíg friss volt az abrosz s a virágdísz.
Ám később, mikor egyre harsogóbb,
Vitázóbb lett a szó, fojtóbb a füst,
Szidták a kormányt a megyés urak.
Tíz is beszélt - és trágár, durva tréfán
Kacagva dőltek el -, baráti csókban
Ellágyultan dadogtak majd, amíg
Néhánya horkolt már pittyedt ajakkal.
Oh - akkor oly zavart lett, oly merengő,
Elnézte őket fátyolos, bús szemével,
S érezte, hogy csak ő a magános itt.
Aztán füttyentve hívta be hű ebét.
Csörtetve jött a vizsla, hozzásímult.
Ölébe téve az okos, nemes fejet,
S a szürkülő borgőzös reggelen
Amíg simogatta - egymásra néztek.
Mondják; később én lettem szemefénye.
Feledte értem a híres virágait,
Csipkés, szalagos bölcsőm fölé hajolt,
És mint egy drága porcellánt, úgy őrzött.
Mennyit virrasztott kis betegágyamon!
S amikor egy nap, senkitől nem tanulva,
Le tudtam írni először két betűt,
Magához vont és súgta: "Így, kicsim!
Mire te felnőssz, más lesz a világ!"
És akkor jött a kór, s ő haldokolt
Sokáig, bizton tudva végét.
És nem volt sokkal idősebb, mint ma én!...
Mondják, miattam gyötrődött éjszakákon,
Ha rámnézett a keze ökölbe szorult.
"Koldus leszel!" - szólt s elfulladt a szava -
"Mért nem lehettem éretted fukar!"
Oh, édesapám, ha tudnád, hisz semmi az!
Ha nem lett volna soha nagyobb bajom!
De látod, a világ se változott azóta;
Mennyire nem volt igazad, apám!
Most hallom a hírt - oly gyepes a sírod.
Bókol a márvány s az aranyos betűk
Lemosva mind. Oly régen jártam arra,
És minden évben vannak záporok.
Mennyi vihar! Oh, hányat megértem én,
S az élet, apám, milyen nagy zürzavar.
...Ha látnád, igen, már van kis unokád,
Fényesszemű, hangos, eleven csöppség,
De szeme oly más, mint a tied s az enyém!
Így jó. Mert fognak még jönni viharok!
- De hátha más lesz a világ, mire felnő?
De milyen régen is alszol már te lenn!
Nem voltál sokkal idősebb, mint ma én,
S aranybetűid az idő mind lemosta,
És hallom a hírt, oly gyepes a sírod!
Elvihetem-e még egyszer virágaim?
Ki tudja?! Az élet olyan nagy zürzavar,
És én olyan fáradt vagyok - apám.
1906 |
|
| |
|
1 komment
, kategória: v- Kaffka Margit |
|
|
|
Címkék: kristálytüze, betegágyamon, virrasztott, aranybetűid, hozzásímult, fényesszemű, ellágyultan, hozzáhajolt, gyötrődött, éjszakákon, erőlködött, asszonynak, porcellánt, füttyentve, szemefénye, szolgáltak, csillogott, emberekkel, csörtetve, elfulladt, elvihetem, aranylott, simogatta, haldokolt, virágdísz, rámnézett, harsogóbb, változott, egymásra, vitázóbb, kormányt, zürzavar, lakomáin, csöppség, babrálni, virágait, lelkét kereste, megyés urak, szürkülő borgőzös, híres virágait, drága porcellánt, keze ökölbe, aranyos betűk, élet olyan, Kaffka Margit,
|
|
Offline
nagyon sajnálom, bármi bánt.
