|
2007-07-31 15:27:14, kedd
|
| |
| |
|
|
| |
A REGÉK VILÁGA
(4. folytatás)
A szarvas eltűnt, de ím elvezette Hunort és Magyart egy szépséges szép szigetre. Itt, ezen a szigeten kalandozik most az agg Álmos lelke. Érzi az övig érő, buja füvek, tarka virágok illatát. Látván látja a faóriásokat, amint meggörnyednek tenger gyümölcsnek terhe alatt. Belemerül lelke a csendes folyó vizek tükrébe, s gyönyörködik a nagy és apró halak ezreiben.
Hallja a madarak énekét: mintha égből szállana minden hang. És ezen a tündéri szép szigeten napi járókra nincs ember, senki lélek nem lakja.
Talán ez a paradicsom, honnét Isten angyala száműzte Ádámot és Évát?
Hallga, hallga, megálljatok, figyeljetek. Nem halljátok?
Madáréneknél szebb ének hangzik amonnan a liget felől.
Óriás szádogfák, piros gyümölcsű berkenyék, rezgő nyárfák, szárnyas levelű iharok közt széles selyempázsit, annak közepén csorgós kút, csorgós kút körül, nézzétek, nézzétek! - tündérek táncolnak, lejtenek karikába-körbe, szépen összefogódzva; kör közepén két tündér-királykisasszony, olyan szép, olyan gyönyörű, hogy a napra lehet nézni, de rájok nem.
Megbűvölten áll meg Hunor és Magyar, mögöttük a vitézek.
- Rajta, rajta! - biztatja Álmos a megbűvölt daliákat.
- Isten rendelte számotokra. Úgy, úgy - suttogja tovább, s arca, szeme lázban ég.
Már ott vannak a daliák a selyemfüves tisztáson.
Nagy hirtelen közrefogják a táncoló, daloló leányokat, mindahányan vannak, felkapnak egyet a nyeregbe, s elvágtatnak sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben.
Velük vágtat Álmos lelke is.
Átöleli lelke Hunort és Magyart s a keblükön pihenő, remegő két leányt, a nagy hun és magyar nemzetség ükeit. Isten vezérelte a csodaszarvast, nyomába Hunort és Magyart, ő áldotta és termékenyíté meg Hunor és Magyar vérét s ama száz vitézét.
Ő akarta, hogy megsokasodjék Hunor és Magyar nemzetsége.
Úgy sokasodjék, hogy ne lehessen maradása a csudaszép szigeten.
Erdő vadja, víznek hala, földnek kenyere nem volt elég a megsokasodott nemzetségeknek.
Tovább, tovább, nagyobb tartományba!
S ím fölkerekedtek Hunor és Magyar maradvái, vándoroltak erdőkön, mezőkön, hegyeken, völgyeken át, és megérkezének Szittyaországba.
- Szittyaország! Te drága, minden földek között a legszebb, az én nemzetségemnek bölcseke! Kicsiny valál hunnajk és magyarnak, ó mért nem terülhetett ki határod messze, messze, hogy élhet val itt, a te drága földeden mindétig, örökkön-örökké Hunor és Magyar népe!
De lám, az én népemnek sem vala elég.
Meg volt írva a csillagokban, hogy Hunor és Magyar vére száz meg száz esztendőkön át vándoroljon országról orszűgra... mikor elégeled meg e nép vándorlását, Isten, magyarok Istene?
Mért kellett elszakadni Hunor és Magyar maradváinak, holott ők egy szívről szakadtak?
Könnybe borul Álmos szeme pillája, a könnyeken át látja a bús képet, amint két testvérnép kettészakad: megy a hun nyugatnak, a magyar meg itt marad. Hadban edzett férfiak sírva borulnak egymás nyakába, asszonyok, gyermekek sírása felhat az égig: testvér testvértől szakad el s többé egymást vaj' látja e?
Már indul a hun rengeteg hada. Népének élén az öreg Mundzuk s két oldalán két hős fia: Attila és Buda.
- Utánam, hunok! - mennydörög Mundzuk szava.
- - Több könnyet ne lássak!
S letörli hófehér szempillájáról az utolsó könnycseppet. Mintha tenger csapott volna ki medréből, sepri maga előtt a népeket a hunok rengeteg áradata. Az ég is elsötétül, amerre a népek e tengersokasága elhalad, dübörög, reng a föld, recsegnek-ropognak a fák, megdagadnak a folyóvizek: ellentálló népek vérétől dagadnak meg. Már nem Mundzuk, hanem Attila vezeti e rettentő áradatot. Őreá tapad minden tekintet szörnyű félelemmel s nagy bizodalommal.
- Ihol a világ legszebb földje! - zúgja Attila, s ég, föld megzendül szava zúgásától.
A Duna s a Tisza földje volt ez. Óh, mennyit regélt erről Csaba vezér, midőn visszatért az őshazába megmaradt hunjaival! Ezzel a regével altatta el Álmost is az édesanyja Emese. Sohasem látta s íme, ismeri minden halmát, völgyét, pusztáját a Duna-Tisza közének. Ha ő ezt a földet megláthatná! Ha ő ezt a földet megcsókolhatná! De édes lenne utána a halál!
Látja a szörnyű harcot, ő maga is ott van a hun sereg élén, amint összeroppan a vasfejű Detre rengeteg hadával. Hallja sivítását a nyílvesszőnek, mely az agg Mundzuk íjából röppen ki s repül egyenest a vasfejű Detre homlokának. Látja, mint szakítja ki Detre a nyilat s roppantja ketté. És hallja az átkozódó fenyegetést: megállj, Mundzuk, kutyahitű Mundzuk! A hetedik nemzetséged is megkeserüli ezt!
Megkeserülte, meg... nem volt neked elég, Attila, az apád szerzeménye. Telhetetlen valál, s ím nagy világhódításodnak mi lett a vége? Elveszték fiaid apád szerzeményét is. Vajon okul-e példádon a magyar?
De lassanként lecsöndesül lelke háborgása, arca szeme fellángol, egész valóját megbűvöli Attilának, a hősök hősének fenséges alakja. Látja a nagy királyt, ki szeme pillantásával népeket igazgat s kényszerít hódolatara. Látja, amint fapalotája nagy termében tűnődve jár, fonja-szövi világhódító terveit. Hallja, amint elémondja az álomfejtőknek, a jövendőlátó táltosoknak az ő csudálatos álmát. Ősz öreg ember szállott le hozzá a magas levegőégből és ragyogó, szikrázó kardot kötött az ő oldalára. Aztán kerekedett sebes forgószél, az felkapta őt s vitte erdők, hegyek, tengerek, végtelen rónaságok, rengeteg nagy városok felett. S amint repült, repült, szállott a magas levegőégben, le-lesújtott kardjával, folyók és tengerek kétfelé nyíltak, a városok lángba borultak, hamuvá lettek. És látja az ősz Tordát, a legvénebb táltost, mélyen meghajol a nagy király előtt s mondja, amint következik: az a kard, amelyet az ősz öregember kötött az oldalára, Isten kardja volt. Isten küldötte számodra. Meglásd, imetten is kezedbe kerül az a kard, vele meghódíthatod az egész világot.
S ím, csakugyan ebben a szempillantásban nagy lelkendezve szalad feléjük egy pásztorfiú s mondja Attilának: felséges királyom, a pusztán egy kardot találtam, ihol, fogadd el nétőlem.
Nézi Attila a kardot, megforgatja, villogtatja s ég, föld megzendül belé, akkorát kiált nagy örömében: ez az Isten kardja, emberek! És fordul a pásztorfiúnak s kérdi: hol találtad ezt a kardot, fiam?
Mondja a pásztorfiú: amint a nyáj után mendegéltem, láttam, hogy egy tavalyi üsző sajnálja a lábát, sántítva lépeget. Nézem, mi baja lehet, s hát vértől virágzik az utóbal lába. Tűnődtem magamban: ugyan mi vérezheté meg, mikor gyenge hajlós fűnél nincs egyéb a pusztán. Nézek erre, nézek arra, s ihol egy kard hegyét pillantom meg a földben. Megfogom, hogy kihúzzam, s hát abban a szempillantásban láng csap ki a kard hegyéből. Megijedtem, elszaladtam, de visszanéztem s látom, hogy a kard csak kipattan a földből s forog, forog, mintha szél forgatná. Egyszerre csak ellobban a lángja s elterül a földön. Nekibátoraodtam, visszamentem s fölvettem a kardot.
- Az Isten kardja ez! - kiált Attila. És megforgatja a kardot s háromszor vág bele a négy anyaszélnek, hogy csak úgy zúg belé.
- Az volt, az, az Isten kardja - suttogja Álmos.
- Azzal hódítás meg a világot. A világot meghódítás hajh, ebből a rengeteg nagy világból egy darabocska föld maradott meg... Még mindig őrzik a székelyek, várnak minket...
(folyt.köv.) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
Címkék: szempillantásban, királykisasszony, szittyaországba, nekibátoraodtam, nemzetségemnek, nemzetségeknek, szempillájáról, tengersokasága, megcsókolhatná, összefogódzva, fölkerekedtek, megsokasodott, megsokasodjék, meggörnyednek, nyílvesszőnek, meghódíthatod, pásztorfiúnak, csodaszarvast, szittyaország, álomfejtőknek, pillantásával, selyempázsit, könnycseppet, bizodalommal, visszanéztem, csillagokban, visszamentem, megérkezének, gyönyörködik, termékenyíté, szerzeményét, madáréneknél, megkeserülte, megbűvölten, megdagadnak, világhódító, szarvas eltűnt, szépséges szép, szigeten kalandozik, csendes folyó, madarak énekét, tündéri szép, liget felől, napra lehet, megbűvölt daliákat, selyemfüves tisztáson, keblükön pihenő, csudaszép szigeten, megsokasodott nemzetségeknek, szívről szakadtak, öreg Mundzuk, utolsó könnycseppet, Benedek Elek, Honszerző Árpád, REGÉK VILÁGA, Nézi Attila,
|
|
Offline
