|
2011-09-12 17:59:22, hétfő
|
| |
| |
|
|
| |
Rákosné Ács Klára - Laósz Mária: A lélek rajza
Göncöl Kiadó 1993.
Támogató: Szerencsejáték RT
Felelős kiadó: Szikói Gábor ügyvezető
Felelős szerkesztő: Doboss Gyula
Felelős nyomdavezető: Nagy Iván ügyvezető igazgató
Analízis
Határozottság, ami legelőször szembetűnik. Ez jellemzi cselekedeteit és gondolatai egész életét.
Nem befolyásolható. Csak akkor mondja ki a véleményét és akkor kritizál, ha belsőleg határozottabban tudja, érzi.
A felelősségvállalás erősen fejlett a jellemében. Ha véleményt mond, ha nyilatkozik, mindig lelkiismeretére hallgat, s kimondja az igazat, nem kímélve a másikat. Kellemetlen következmények, személyes hátrány sem gátolják ebben.
Nem alakoskodó. Nagyon logikus. Nagyon következetes.
Nem kitárulkozó természet, de nagyon őszinte!
Lelki kultúrája, az intelligenciával karöltve, fejlett. Nagyon mélyen tud belelátni a dolgokba.
Nem bohém, nem könnyed, nem egy hajladozó ember!
Annak ellenére, hogy hallatlanul érzékeny, ezt ne mutatja!
Gyors appercipiáló, gyors cselekvőkészségű.
Szangvinikus alkat! De - nagyon vigyáz arra, hogy ki ne robbanjon, vagy ki ne ugorjon a szándékosan felvett egyenletes tempóból, ritmusból. Mégis, vannak életében olyan helyzetek, amikor vulkánszerűen kitör, amikor pszichikai és etikai tűrőképességének határán túlmegy a körülötte lévő igazságtalanság, jellemtelenség, mocsok...
Mocsok, sötét erők! Ezzel kapcsolatban még egy fontos dolgot látok. Tapasztalnia kellett és kell: ő bizonyos mértékig kihívás a sötét erők számára!
Az ezoterikus tudományok, a misztika, úgy érzem, izgatják, vonzzák...
Sőt: valamely régi, rokoni ág erősen hitt, a nagyon is mélyen foglalkozott mágiával!
Mélyen látó, mélyen érz, nagy fantáziájú. Ismeri a nagy törvényszerűségeket.
A megszámláltatottak és megjelöltek közé tartozik!
Ösztönösen is tisztában van az ő pecsétjével. (Köldetésével, keresztjével.)
Vezéregyéniség, akinek súlya van. Őserő!
Másokat és a körülményeket alakító erő.
Megy, megy a maga útján, mintha erre kényszerítené valami. És vár! Elvárja, hogy egyszer, végre, megértik, elismerik, felfogják mindazt, amit csinál...
Hiú! Nagyon hiú!
Feltétlenül született tehetség. És az összetett, többirányú tehetség, úgy látom, anyai ágon öröklött.
Ha művészettel foglalkozik, annak a súlyosabb fajtájához van csak köze!
De egy filozófus, egy forradalmár adottságaival is rendelkezik...
Alapjában véve - talán, inkább - reális ember, de: nem habzsoló, nem a pénz az, ami uralja.
Bizonyos fokig szereti a biztonságot - "szereti, ha fedél van a feje fölött".
Vannak dolgok, amelyekhez az intelligencián kívül nagyszerű emlékezőtehetség is szükséges. Ő majdnem szóról szóra emlékszik.
Egészség: Nem egyforma a két szeme látásra. Eerőssége és látási szöge is más. (Nem biztos, hogy ezt észreveszi, mert az egyik szemével korrigál.) Bizonyosfajta gyulladásokra hajlamos. Epéje érzékeny. Szívére vigyázzon!
Makovecz Imre
A következő helyszínre űzött vadként érkezem. Késésben vagyok, fülledt hőség, fellinis csúcsforgalom, torlódás a Madách-házak mögötti szűk beugróban...
Az autók hátán szökdelve egyszerűbb lenne, vagy szállni, repülni.
Makovecz határozott kézfogása megnyugtat. Leroskadok vele szemben. Előhalászom táskám mélyéről az elkészült analízist, máris olvashatja.
Mielőtt hozzákezdene, kedves mozdulattal penderít felém egy zacskót. Friss eper van benne. Imádom az epret! De mosatlan gyümölcsöt soha nem eszem - nem tudhatja -, így sajnos, köszönöm szépen, nem kérek.
A kistányér süteményt olyan szótlan meghittséggel varázsolja elém, mintha legalábbis öt filmet leforgattunk volna már együtt. Csak ezután veszi kezébe a papírlapot. Várok, míg végére jut.
Ugye beszélhetünk először arról, ami meglap, ami váratlan? Vagy feltétlenül sorban akarja venni a megjegyzéseket?
Nem fontos a sorrend. Ahogy Ön gondolja.
A misztikával, az ezoterikus tudományokkal, a sötét erőkkel kapcsolatos meglátás. Ez furcsa...
- Aki ismeri az Ön épületeit, az építészettel kapcsolatos nézeteit, nem lepődik meg.
Az a váratlan, hogy ennek ilyen határozott, megfogalmazható nyoma van az írásomban.
- Szeretném, ha beszélne ennek az érdeklődésnek, vonzalomnak a kezdetérsől, az eredetéről.
Mindig is az volt az alapvető benyomásom, hogy amit látunk vagy érzékelünk, nem csupán annyi a világ.
Ez nem filozófiai tétel volt számomra, hanem - ki tudja, miért - természetes.
Nagyon sokan úgy gondolják, a transzcendentális dolgok, azok filozófiai úton kerülnek az emberek agyába, és ez egy ilyen fantáziakép, főle egy materialista, vulgármaterialista képzés után. Holott nem így van. Az emberek sohasem a gondolkodás és főleg nem a fantázia révén jutottak el az ember mintájára megszemélyesített Isten fogalmáhzoz, hanem mindig minden fordítva volt.
Minden fordítva volt, mint ahogy azt mi tanultuk az iskolában. Tehát, mondjuk, amit tanultunk a lineáris fejlődés elméletéről, hogy eredetileg egy majomról beszélhetünk, majd valamilyen emberszabású majomról, s az a kulcsa a dolgoknak, hogy ehhez nagyon sok idő kellett. Évmilliók kellettek, hogy az emberszabású majomból sajátos emberi preegzisztencia kialakuljon.
Nagy ködösítés zajlott le mindig akkor, amikor bizonyítani kellett volna, hogy valamilyen mutáció következtében átalakul valamivé - egy mageasabb rendű konstrukcióvá - valami alacsonyabb rendű. Erre egyetlenegy dolgot tanultunk mindketten az iskolában: hogy lassú mennyiségi változás gyors minőségi változást okoz. Ezzel a hülyeséggel próbáltak bennünket etetni, ami ellen mindig tiltakozott mindenki, de mást nem tanult az iskolában, más hangulatokat nem kapott, ez volt.
Mert a valódi kezdeteket, seajnos, nem tanulták meg kezelni. A valódi kezdetek fölismerésére kellett volna a gyerekeket megtanítani.
Ilyen sajátos kezdetekre utalnék a múltból: Imre bátyámékkal mentünk ki kapálni Városhegyre, és én mint négy-öt éves gyerek ott csellengtem a szőlőben, ami nálam természetesen jóval magasabb volt. Ott állt egy naegy búzaértőkörte-fa, ha jól emlékszem. És egyszer csak a lombok között Jézus Krisztus arcát láttam. Hogy fantáziakép-e vagy nem, ki tudja? (De hát ilyen kis gyereknek nem szoktak fantáziaképei lenni. A fantázia, az később keletkezik, a pubertás környékén, ahol gyönyörű nőket, és nem tudom micsodákat képzel el egy fiúgyerek.)
Az túlzás lenne, hogy földbe gyökerezett a lábam, mert egy gyereknek ugyancsak nem gyökerezik földbe a lába, hanem csak bámul. Nem mer elmozdulni, hogy el ne romoljon, el ne tűnjön, amit ő lát... És aztán mégsem bír az ember egymában megmaradni ezzel, és akkor kurjongattam az öregek irányába, hogy jöjjenek, mert ott a Jézus Krisztus. De azok azt mondták biztosanmagukban, dolgozni kell, és nem jöttek. Én akkor elszaladtam értük, hogy jöjjenek már és nézzék meg, hogy ott van fönn. Akkor végre, nem tudom már, hogy az ángyom, vagy az Imre bácsi jött oda, addigre természetesen a világon semmi nem volt ott. És akkor - jól van, fiacskám - s ezzel a dolog el volt intézve. Csakhogy én ezt nem felejtettem el! Én ezt elfelejthetethettem volna! Hát annyi marhaság van a világon! Hogy a gyerek egy kabátot este, mikor sötét van, gonosz rosszindulatú szellemnek gondol... rengeteg ilyen van... meg fél a sötétben,... de hát ezek mind eltűnnek...nem számít... és ez, különös módon, megmaradt. Ki tudja, hogy ez mit jelentett, és hogy mi volt?
Ehhez a gyermekkori milliőhöz hozzátartozik, hogy volt egy hallatlan intelligens, rendkívül érdekes, különös öreganyám. Jó humorú, érdekes parasztasszony, aki nyáron mezítláb járt persze, mert a háború előtt még úgy jártak.
Egy alkalommal söpörtem az udvart, mert tele volt libaszarral meg mindennel, és azt el kellett takarítani. Lécekből készített lábtörlő volt, hogy a sarat az ember le tudja takarítani a lábáról, azt is fölemeltem, hogy ott is kisöpörjek. Alatta egy halom varangyos béka ült, amitől rettenesen megundorodtam. Kiabáltam az öreganyámnak, hogy jöjjön ki, nézze meg, itt mennyi béka van.
Kijött, kiragadta a kezemből a seprűt s szépen sorban agyonverdeste mindet, s közben átkozódott, hogy ki volt a rohadt boszorkány, aki a küszöb alatt akart bejönni.
Más. Általános szokás volt falun az, ha valaki elemnt otthonról, akkor nem zárta be az ajtót, mert minek zárná be, ki megy oda be, de egy söprűt keresztbe rakott az ajtóban. Keresztbe tette, s erről mindenki tudta, hogy nincsenek otthon. Be sem kellett menni a kapun. Látták, hogy úgysincs otthon senki. Igen ám, csakhogy tudjuk, hogy a söprű keresztbe tétele azért van, hogy a gonosz szellem ne tudjon bemenni. Így mozogtak ott gyermekkoromban az emberek.
Hangsúlyozni szeretném, öreganyám egyáltalán nem különbözött ebben a többitől. Ha a tehénnek elkezdett apadni ateje, akkor máris nagy átkozódásba kezdtek, hogy valaki megrontotta. Biztos a Gecseg Mári volt, az a rohadt, mert az egy ilyen. És viszontrontást akartak végrehajtani. Ilyen közegbenéltek az emberek.
Hogy valaki erre különösképpen fogékony vagy sem, az egy más kérdés...
- Ez a fogékonyság vezette később a antropozófiához is. Akkor már egyetemista volt?
Igen. Ötvenhét-ötvennyolcban, barátokon keresztül ismertem meg Rudolf Steiner munkáit, a forradalom leverése utáni években, abban a nyomasztó történelmi környezetben. Mindazokat az ismereteket, ami korábban okkult volt (például gnózis, rózsakeresztesség és a többi), titkos társaságok őriztek, Rudolf Steiner nyilvánosságra hozta, előadó körutakon és előadásokon. Létrehozott egy szabad szellemi főiskolát, úgy érezte, eljött az a történelmi idő, amikor ezeket az ismeresteket az emberek tudomására kell hozni. Ez engem rendkívüli módon érdekelt, mert olyan új gondolatokat tudott adni, amelyeket - természetesen - sem otthon, sem az iskolában, sem sehol másutt nem ismerhettem meg. Abban a reményben kezdtem el vele foglalkozni, nyilván hajlamom is volt ehhez -, hogy az én számomra szellemileg nagyon sokat fog jelenteni. Ebben nem is csalatkoztam.
Egy olyan mozgalomról van szó, amely önmagát már részben kompromittálta, de maga a magatartás, amit Rudolf Steiner életműve hozott a világnak, az véleményem szerint nem veszítette el az aktualitását.
- Az Ön gondolkodásában mit jelent az antropomorf?
A fákban azt látom, hogyan kötik össze az eget és a földet. Az anyanyelvben az ősi szavakat ey égi-földi emberállat imaginációjának látom. A népművészetben univerzális jeleket keresek és vélek találni, s a talált jelre nem azt mondom: ami, hanem azt, hogy aki. Az állatokban egy végzetes mutáció által elvarázsolt embert látok. Sokszor még a fákban is, akiket szánalommal és kétségbeesetten szeretek.
- "Tapasztalnia kellett és kell: ő bizonyos mértékig kihívás a sötét erők számára." Ehhez mit szól?
Ezt nem kell valami átoknak felfogni, vagy a sötét erőkkel szembeni elkötelezettségre gondolni. Hanem énszerintem csak arról van szó, hogy a világosság erőit - amennyiben vannak - szükségképpen a sötétség erői megpróbálják elnyomni, és a fény erőit megszerezni maguknak.
A Goethe-mese a legérdekesebb e tekintetben, hogy a sötétség és világosság erői hogyan vannak egymással. Emlékszik?
- Bevallom, elég régen olvastam. Nagyjából.
Vannak a Geothe-mesében lidércek, akik hosszú függőleges fényjelenségek, megrázzák magukat, és aprópénz hullik belőlük. A kígyó, amelyet az Isten arra kárhoztatott, hogy vízszintes, tehát ugyanolyan, mint a lidérc, csak vízszintes. A kígyó állandóan ment a lidércek után, és zabálta az aranyat, annak a reményében, hogy egyszer ő is ilyen szép függőleges lehet. Ebben a nagyon egyszerű képletben benne van a sötétség és a világosság egymáshoz való viszonya, főleg az álvilágosság és az álsötétség. Mert ez nem igazi világosság, hanem egy különös álvilágosság. Az a pénz nem igazi pénz, mert a pénz a király pénze, és nem a lidércé.
Aki valamilyen módon élete során a fényhez kapcsolódik, a naphoz és a feltámadt Krisztushoz, annak megvannak a maga ellenfelei. Ezek az ellenfelek nagyon komplex kis csapatként igyekeznek őt elintézni. Természetesen megvannak a világosságnak is, a fényke is az erői, mert amikor az ember nagy bajban van, és a démonok nagyon szorongatják, tessék kipróbálni, hogy nagy koncentráció mellett a démonok fejvesztve elmenekülnek. Így van?
- Valóban furcsa csend és nyugalom lesz.
Ugye, ugye, hogy így van!
"Valamely régi, rokoni ág erősen hitt, s nagyon is mélyen foglalkozott mágiával." Tud erről valamit?
Én nem tudok róla, de elképzelhető.
Ha már úgysem tartjuk a sorrendet, szívesen foglalkoznék most a következő pszichografológusi megjegyzésekkel: "Nem kitárulkozó természet, de nagyon őszinte! Lelki kultúrája, az intelligenciával karöltve, fejlett. Nagyon mélyen tud belelátni a dolgokba. Nem bohém, nem könnyed, nem egy hajladozó ember! Annak ellenére, hogy hallatlanul érzékeny, ezt nem mutatja!"
- Ne ijedjen meg. Nem kell erre válaszolnia, úgy é rzem, válasz, dokumentum minderre a jelenlétvesztésről írott, ha jól emlékszem, 1976-ban megjelent néhány sora. Sajnos máig érvényesek.
A fogalom negnevezése nem tőlem származik. Pilinszky használta előttem ezt a kifejezést. Ő erről így beszélt: "... a marxizmus elidegenedésnek, József Attila világhiánynak, jómagam jelenlétvesztésnek nevezném. Rettenetes - írta Rilke -, hogy a tények miatt sose tudhatjuk meg a valóságot. E rilkei mondat hasonlóképpen ugyanerről a hiányról beszél, ha másfelől, más szavakkal is... De gyógyítja-e a betegséget a puszta diagnózis? Vagy e súlyos kór gyógyítására elegendő-e a szérumoltásos kezelés? Mindkét megoldásban van valami félelem, elsietettség, tériszony. Anagy művészet sose unalom előtti, hanem unalmon túli volt, s csupán azt meghaladva ér el, juthat el egyáltalán abba a szabadságba, aminek megsejtése és megidézése a mindenkori remekművek privilégiuma volt - és marad. Tudom, hogy nincs tökéletesség a földön. És elfogadni, bizonyos értelemben a tökéletlent, ami mindennek ellenére a tökéletesség felé visz ezért - ez a maximum."
. Ez Pilinszky hitvallása a művészetről, a művészekről. Az Ön említett sorai nekem a hétköznapi mberről, rólunk, a mi mindennapi, mindenkori jelenlétvesztésünkről szólnak. Ezért, ha megengedi, most én idézném Önt
"Jobban bízunk a kalandban, az utazásban, mint a munkában, mert talán kihívást remélünk önmagunk megváltoztatására. Bízunk a szereplők cserélgetésében, a testi-lelki hűtlenségben, mert ezekben előre eljátszható a vágyott átalakulás vége: nemcsak mi, de környezetünk is megváltozik.
Órákat ülünk a televízió előtt, hogy belső képzavarink hiányát pótoljuk valamivel.
A hosszú történelem, a küzdelem, melyet személyiségünk igazi birtoklásáért folytatunk, mintha újra súlyosabbá vált volna. A felejtésből és múlasztásokból mintha egy új világ keletkezne, a látszatoknak egy szervezett világa, melyben részvételünkre nincs szükség.
Mit felejtettünk el? köszönni, egyenesen állni, szembenézni, a szembe jövő embert kellő távolságban kikerülni, kezet fogni, mesét mondani a gyerekeknek, énekelni, dolgozni, elfelejtettünk egyedül lenni, mert házainkban nem lehetünk egyedül. Azaz jelen lenni felejtettünk el. A jelenlét múlasztása talán korunk legjellemzőbb tüzene. Ezt a csaknem fizikai felejtést azonosnak érzem a pusztulással. Az önmagát elfelejtett emberiség képe azonos a kihalt föld képével.
(Nem tudom elkergetni azt a képet, hogy a föld alá szorult olajmezők nem hajdanvolt erdők csupán, hanem emberek, állatok, városok maradványai egy teljes pusztulásból. Ma a levegőbe száll egy régi emberiség elégett testének a füstje gépkocsijaink kupifogócsövén át.)
Azt a tragédiát, azt a régit, vajon nem előzte meg egy általános jelenlétvesztés?"
A "jelenlét" fontosságát, mindenhatóságát ismét Pilinszkyvel is bizonyítanám, erősítve a magam hitét.
ELÉG
A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.
És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenül kitárul.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
s a tapéták vérezni kezdenek.
Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
"visszavonul a bemutatkozásból",
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.
Pilinszky után mindig nehéz megszólalni. Próbáljunk témát váltani. Ács Klára következő kijelentése is nagyon fontosnak tűnik számomra. "A megszámláltatottak és megjelöltek közé tartozik." Rákérdeztem, más szavakkal arról van szó: Azok közé a "magyar messiások" közé, akik itt, Kelet-Közép-Európában a társadalom ébresztőivé vagy emlékezetévé váltak. Ezen a tájon nemcsak költők (Petőfi, Ady, József Attla), hanem építészek (Lechner Ödön), zeneszerzők (Bartók, Kodály), sőt napjainkban még élsportolók is (például Balczó András) rákényszerültek erre az útra. És vállalták ezt a küldetést, ezt a keresztet.
Régóta szeretném megérteni, hogy sorsunkban nem a művészet (a stílus) a lényeg. Valami mást csinálunk itt mi Budapesten. Más a gondolat forrása, más a tét! Magyarországon legnaegyobb az öngyilkosok száma, a legtöbb az alkoholfogyasztás Európában. Itt születik a legkevesebb gyerek, a maegyarság mintegy harmada a szomszéd államokban él, másodrendű állampolgárként egy Magyarországhoz hasonló másodrendű államban. A nemzettest keze, lába levágva, a politikai határokon túl, még mindig reménytelen állapotban. Itt igazi gondolat a kétségbeesésből születik. A kétségbeesésre válaszol. De ebből nem pánik, rabszolgaság, hanem dráma születik, melyben az Égnek és a Földnek találkoznia kell.
- Mégiscsak az építészet a fő terület az Ön tevékenységében. Ezt - kritikusok és művészettörténészek - megpróbálták több fogalom keretei közé beszorítani. Mindez közismert. Tjeerd Boersma holland művészettörténész például a kontinuitást tartja a legjellemzőbbnek.
Az a tény, hogy van egy régi rögeszmém: egyszer kimosok magamnak egy fát - nagy hatású vízágyúval - a földből, hogy megmutassam: a fának a földben hajszálra pontosan ugyanaz a struktúrája, mint a fa koronájának, csak éppen gyökerekből épül fel. Az embernek a származására, létének természetére tudnia kell visszaemlékeznie, éppúgy, mint a gyökérre a fának, még ha az égig ér is. Úgy vélem, az én munkám kísérlet arra, hogyan lehet a konkrét társadalmi mozgásokon belül, az adott hatalmi, civilizációs szerkezeten belül, adott embertásaimmal úgy viselkedni, hogy az épített környezetben az elűzött és elfelejtett archetipus, az Aarchái világa megjelenjen. Egyetlen európai kultúrában sem húzódik meg a mélyben olyan erősen a archaikus gondolkodásmód, mint a magyarban.
A hely szelleme, a geológiai feltételek, a népművészet jelei, a környezet anyagai és növényzete, az emberek, akiknek építeni kell, motívumai és egyben belsővé való hajtóerői lehetnek egy drámának, az építés drámájának.
Én, az építész, határterületen állok, a volna és a tett határán. (A lehetett volna és a tett világában.) Határsterületen állni drámai helyzet. Ezért az építés dramaturgiája számomra mindennél fontosabb.
Olyan helyeket kell kialakítanunk, aholk más események is helyet kaphatnak, mint a hatalmon lévők igazságnyilvánításai. Például templomokat, faluházakat és a többi.
- A napokban szentelték fel az Ön által tervezett paksi katolikus templomot. Többévi hadakozás, kemény munka után végre itt van. Jó érzéssel gondol erre a munkájára?
A dolog nem egyértelmű. Mint említettem, az építés dramaturgiája minden egyébnél fontosabb számomra. Hát itt aztán valóban zajlottak az események. Nem akarom most ezzel untatni. Még nem készült el teljesen.
- Hogyan?
A tetőszerkezeten még nem minden nyílás fedett. Nem zárt a tér. "Bejuthatnak a rossz szellemek".
- Miért nem lehetett még néhány napot várni, amíg minden a helyére kerül?
Pünkösd napján akarták átadni. Egyházpolitika.
"Megy, megy a maga útján, mintha erre kényszerítené valami. És vár! Elvárja, hogy egyszer, végre, megértik, elismerik, felfogják mindazt, amit csinál. Hiú." - mondja Ács Klára.
Ó persze. Küldetés és hiúság könnyen kapcsolható fogalmak. Az építészet esetében - emlékszik, beszéltünk az építészet drámájáról - egyenesesen kizárt, hogy az ember csak a jövőnek alkosson. Itt és most élő embereknek, velük együtt dolgozom. Kell, hogy érezzék, mit akarok, kell, hogy szeressék azt a házat, amit otthonnak építettem, csakis nekik, személyre szlóan. A közösségképző épületek - a már említett templomok és faluházak - szintén nem lehetnek meg e nélkül az élmény nélkül. "A nagy állami elismerés" különösképpen nem befolyásol, nem serkent. Nem ez a lényeg.
- Az idén, 1990. tavaszán kapta meg a Kossuth-díjat. Érdekelne, hogyan élte meg?
Nehéz elmondani, mit is éreztem. Ott álltam a Parlament vadásztermében, álltam a többi friss Kossuth-díjas között, s mellettünk a posztumusz Kossuth-díjasok családtagjai, örökösei. Eszembe jutott Jékely és Kondor, Latinovits és a többiek. Kortársak voltunk, és ők már régen elmentek, elűzték (megölték?) őket. Én meg itt állok. Bevallom, amikor Latinovits Zoltán díjáért elindultak, megrendültem. Aztán később ittam egy pohár vörösbort. Megprsóbáltam lemosni a keserű ízt. Annyit azonban kellett Németh Miklósnak mondanom: Nem gondoltam volna, hogy ez a rendszer ilyen elegáns búcsúra képes.
- Próbáljunk szívderítűbb vizekre evezni. Az elmúlt hetekben Magyarországon j árt a walesi herceg, az angol trónörökös. Hivatalos, protokoláris tárgyalásai mellett egyedül Önnél tett magánlátogatást. Miért nem tudhatott erről többet a közvélemény? A tévé miért nem volt jelen megtiltotta valaki?
Amikor megkeresett az angol követség, hogy Charles herceg meglátogatna a lakásomon, az angol tévések sem jelentkeztek, hogy jelen kívánnának lenni. Ön mondta az előbb: magánlátogatás volt. (Carles régóta és nagyon komolyan érdeklődik az építészet iránt.) A lakásomba, a magánéletembe nem engedem be a kamerákat. Később a magyar tévé munkatársai felkértek, hogy utólag készítenének velem egy riportot, miről beszélgettünk, mi is történt. Ezt sem vállaltam.
Viszont egy csodálatos, megrendítő élményemről szívesen beszélek ezzel kapcsolatban. Amikor Charles érkezett, a környéken leállt a forgalom. A villamosok sem közlekedtek. Gondolom, a házbeliek várakozása az utcán felkeltette a járókelők érdeklődését is. Lelkes, rajongó tömeg várta, az emberek körülvették, követték, boldog volt, aki megérinthette. Megható volt látni, milyen mélyen benne él még az emberekben a király, a szent, az ősi utáni sóvárgás.
"Vezéregyéniség. Alakító erő." Mindezek kapcsán, kérem, beszélne nekem magán-mesteriskolájáról? A visegrádi táborsról építészhallgatók számára, amely ha jól tudom, a mai napig működik. A Makona munkaközösség megalapításának körülményei és jelenlegi helyzete is nagyon érdekelne.
A hetvenes évek elején négy és fél évet tanítottam a Műegyetemen és a hetvenes évek közepén ugyancsak négy évet az Iparművészeti Főiskolán, ahonnan el kellett jönnöm. Egyrészt, mert akkor nagyon kemény kontraszelektív folyamat volt mindenütt - részben a tanárok, részben pedig a diákok felvételijénél -, és reménytelennek látszott az, hogy az egyetemi szerkezeten belül az ember az ifjúsággal komolyan tudjon foglalkozni. Az ifjúságnak egyrészt nem az a része került be, amelyik valban tehetséges, mert a felvételinek nem az volt a célja, hanem pontosan az ellenkezője.
Hogy egy példát mondjak: egy építész vagy egy iparművész hallgatónak a felvételije hogyha intelligenciateszt-szerűen bonyolódik le, tehát az az érdekes, hogy matemetikából, fizikából és egyebekből hogy áll, és hogy milyen a gondolkodási mechanizmusa, és ezt mérik meg, és nem az intellektus színességét nézik meg, tehát hogy hogyan tud rajzolni, hogyan tud bizonyos gondolatokra sajátosan reagálni, akkor természetes, hogy olyanok fognak bekerülni - az úgynevezett "Steinman a grófnő" stílusú emberek -, akik mindenből jelesek, de buták, mint a tök.
- És nem kreatívak.
Soha nem kreatívak. Úgyhogy az egyetemről vagy az Iparművészeti Főiskoláról ilyen körülmények között csak a csodával határos módon kerültek ki tehetséges emberek, akik az egyetemi oktatás ellenére lettek használhatóak. De a nagy átlag - s ebben a mai napig nem történt változás - az neurotikus és tehetségtelen. És neurózisának és tehetségtelenségének stabilitásáról gondoskodik a Műegyetem.
Be kellett lássam, itt nekem nincs helyem. Azt viszont nem bírtam elviselni, hogy az utána jövő generáció az hülyébb legyen, mint én. Ezér a hatvanas évek legvégétől a lakásomon magán-mesteriskolát indítottam, amelyik több kurzust ért meg. Természetesen a rendőrség élénk "érdeklődése" mellett.
- Egy "szervezkedésre" oda kellett figyelniük.
Hát úgy jött létre végül is a legális mesteriskola, hogy a Szendrei Jenő bácsi elment az akkori soros kommunista miniszterhez, és azt mondta neki, hogyha a Makovecznél a lakásában maszek mesteriskola van, akkor hogy lehet az, hogy nincs egy legális? És akkor lett egy legális. Mert ez egy ilyan alvilági konjunktúrahelyzetet hozott létre.
- S mindebből hogy lett tábor? Legális tábor az építészhallgatók számára?
Az én energiám is fogyott, s úgy gondoltam, ezt most már nem így szeretném csinálni. Amikor elvesztettem az állásomat és a tervezői jogosultságomat, és kikerültem a Pilisi Parkerdőgazdaságba - Madas Lászlót ismertem és szerettem, s ő fogadott oda -, mód nyílt arra, hogy helyet és lehetőséget biztosítsak fiatalok nyári táboroztatására, ahol dolgozhatnak. Ez az építésztábor a Pilisi Parkerdőgazdaság területén van. Annak a bányának a területén, amely bánya ma már nem aktív, amelyből a középkori Visegrádot építették meg annak idején, aminek ma már nyoma sincs.
Hát így indult a tábor, és így is folytatódott Minden évben meghirdetik az időpontját és a célját, és erre pályázni kell. Beadnak X pályaművet, amelyet maguk a pályázók bírálnak el, hogy melyik a legjobb. Miután ez a kis háborúcska lezajlik, utána arra szerveződnek és esküsznek fel, hogy ezt a legjobb tervet, ezt megvalósítják. Nem az volt a lényeg - ezt persze nem mondhattam ki ott -, milyen szép lesz, amit csinálnak, mennyire érdekes és értékes, hanem, hogy az atomizált és neuronizált ifjúság megtanuljon együtt élni egy meghatározott időn belül természetes körülmények között, táborsban.
Tehát két-három hét alatt nemcsak munka folyt és nemcsak az együttélésnek a finom kis szabályait sajátították el lassan-lassan és nagy élvezettel, hanem előadások is hangzottak el. Ezeket fizikailag fáradtan hallgatták meg mindig, következésképpen csak a valóság érdekelte őket.
- És a tábor a Műegyetem súlyos negatívumait próbálta ellensúlyozni?
Így van. Azt mondhatom, hogy a mai napig is sikerrel. Azokból az emberekből, akik ezekben a táborokban két-három-négy nyarat az egyetem során itt eltöltöttek, szerveződött egy tizenöt fős csoport, amelynek aztán odaadtam a váci révnél építésengedély-tervi szintig elvitt munkámat. Ebből ők kiviteli tervet csináltak, és megépítették ezeket a kis épületeket. Remekül megállták a helyüket.
- Csak nem belőlük lett végül a Makoma?
De. Ezekből az emberekből szerveződött. Tehát az iroda, amelyben ők dolgoznak, így jött létre. Ez a tizenöt ember azóta már harmincéves, és ma már ott tartunk, hogy a Makona föloszlik öt cégre, és ezek a harmincéves emberek önálló céget fognak alapítani. Ez az a folyamat, amelyet én egészségesnek tartok.
Ami nem- hogy mondjam - egy vezéregyéniség csillogása és hatalmának érvényesítése. Én ezt szolgálatnak tekintem. Természetes munkának, amelyet minden egészséges társadalom szervezetten hajt végre. Erre pénz van, és intézmények vannak... Ezt poszgraduális képzésnek hívják. Ahol nemcsak fecseegéssel, tényleges praxisra készítik elő az embereket. Ha úgy tetszik, ez az...
- Nyugaton ez intézményesen működik?
Intézményesen, de nem működik. Különös módon a jól szervezett nyugati társadalmakban ezt nem tudják megcsinálni. Tehát rendszeresen jöttek nyugat-európai fiatal építészek, még Szlovákiából is, és Kelet-Németországból is, akik nagyon jól érezték itt magukat.
- Nyugat-Európában tőke is van Hogyhogy mégsem tudták megszervezni?
A tőke szervezi saját magát, és saját maga köré szervezi az embereket, nem az intelligenciára szerveződik a tőke.
-Hallotam, hogy megalakult az Épíész Kamara. Ennek okairól és körülményeiről beszélne nekem?
Ez is meglehetősen nehéz ügy. Ennek a Kamarának már körülbelül öt éve létre kellett volna jönnie, mert az építészeti tevékenységet - s nemcsak a tervezésről beszélek - valójában egy hatalomorientált szervezet végezhette.
Végre egy olyan közgyűls jött létre - a régi elnökség jóvoltából -, amely úgy határozott, hogy lezárja a Szövetség korábbi életét, és új életet kezd.
Megválasztott egy kilenctagú társaságot, amelynek az a feladata, hogy dolgozza ki az Építész Kamara és a Szövetség struktúráját, célját és tartalmát, valamint a mi javaslatunkra úgy határozott, hogy a régi enökséget addig a helyén tartja, ameddig ez a társaság ezt a munkát elvégzi. Ez a munka folyik.
- Úgy tudom, ennek a megválasztott kilenctagú társaságnak Ön is tagja.
Igen. Ezen a társaságon belül én azt a feladatot vállaltam, hogy egyrészt a Szövetség vidéki, alulról szervezését beindítom, másrészt viszont ennek a kamarának a közigazgatási, környezetvédelmi és egyéb kapcsolatait a minisztériumokban földerítem, és azokhoz kötöm a Kamara működését. Hát ez nagyon nehéz dolog, sajnos.
Mert a szerencsétlen minisztériumok eszméletlen munkát végeznek. Éjfélig, kettőig tárgyalnak együtt. A gyenge hatékonyság egyik okát abban látom, hogy ezek a munkabizottságok pártok szerint megosztottak. Tehát, ha az egyik azt mondja, igen, akkor a másik kötelességszerűen nemet mond. Lehet, hogy eltúlzm ezt a dolgot, de feltételezem, hogy így van.
Én, mint a népmesében, végigjártam itt a különböző személyiségeket, és igyekszem őket bekapcsolni a Kamarába.
- Ön hogy gondolja, mi lesz ennek a Kamarának a feladata?
Véleményem szerint: van Magyarországon körülbelül hatezer építész és van háromezer-ötszáz település. Ha ez a két szám stimmel, akkor mód van arra matematikailag, hogy mindenhova legalább egy olyan építész jusson, akinek a Kamara feladatul tűzi - tagsági feltételként -, hogy vállaljon el egy települést. Nem biztos, hogy ezt sokáig kell csinálni, de egy darabig biztosan. Valamint a Kamarának az is a feladata, hogy jogi személyként, alkalmazottakkal dolgozva, tervezési jogosultságot, működési jogosultságt adjon és vegyen el. Mert különben nincs hatékonysága. És a Kamarának természetesen önmagát kell fönntartania. Tehát, nagyon magas tagdíjakkal kell működnie. Ezen dolgozunk.
- Még egyszer átnézem Ács Klára analízisét. Szinte mindent érintettünk. Egy témáról nem beszéltünk még, az egészségéről.
Nézzük. A szem, az stimmel, vagyis valóban nem egyforma a két szemem. Gyulladásokról és az epém érzékenységéről nincs tudomásom. A szívre pedig, ebben a korban, tudom, hogy vigyázni kéne. De hát kinek van erre módja? Dolgozni kell, végezni a magam dolgát.
Tudom, a jelenlétvesztés helyett új realitásra kell születnie a lélekjelenlétnek! Újrae kell tanulni emlékezni és cselekedni, s a cselekedeteket semmi más nem minősítheti, mint a résztvevők. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: A lélek rajza |
|
|
|
Címkék: intelligenciával, visszaemlékeznie, biztosanmagukban, környezetvédelmi, következésképpen, építészhallgatók, lélekjelenlétnek, cselekvőkészségű, legjellemzőbbnek, parkerdőgazdaság, hatalomorientált, tűrőképességének, elfogadhatatlant, emlékezőtehetség, munkabizottságok, alkalmazottakkal, határsterületen, igazságtalanság, intelligenciára, kétségbeesetten, bemutatkozásból, jogosultságomat, imaginációjának, mindenhatóságát, kontraszelektív, megfogalmazható, magánlátogatást, megjegyzésekkel, érzékenységéről, gyermekkoromban, jelenlétvesztés, elidegenedésnek, lelkiismeretére, antropozófiához, tevékenységében, gondolkodásában, lélek rajza, intelligenciával karöltve, hajladozó ember, szándékosan felvett, körülötte lévő, fontos dolgot, sötét erők, ezoterikus tudományok, körülményeket alakító, maga útján, súlyosabb fajtájához, forradalmár adottságaival, feje fölött, intelligencián kívül, egyik szemével, következő helyszínre, Makovecz Imre, Rákosné Ács Klára, Laósz Mária, Göncöl Kiadó, Szerencsejáték RT, Szikói Gábor, Doboss Gyula, Nagy Iván, Ahogy Ön, Jézus Krisztus, Gecseg Mári, Rudolf Steiner, József Attila, József Attla, Lechner Ödön, Balczó András, Tjeerd Boersma, Latinovits Zoltán, Németh Miklósnak, Amikor Charles, Iparművészeti Főiskolán, Iparművészeti Főiskoláról, Szendrei Jenő, Pilisi Parkerdőgazdaságba, Madas Lászlót, Pilisi Parkerdőgazdaság, Beadnak, Épíész Kamara, Építész Kamara,
|
|
Offline
