|
|
|
2010-12-31 16:26:45, péntek
|
| |
| |
A hagyományosan értékelvű magyar iskolarendszer neoliberális szétrombolásáról és a kiútról
Magyarországon több évszázados hagyomány volt a modernitás korának kezdetén, hogy kiváló egyházi iskolahálózattal rendelkezett, s a katolikus szerzetestanárok (bencések, piaristák, jezsuiták stb.), illetve a protestáns lelkészkollégáik rendkívül magas fokú nevelő munkát végeztek.
Az egyházi oktatási intézmények jelentősége a kommunisták által végrehajtott 1948. évi államosításokig fennmaradt, azonban a polgárosodás és az ipari forradalom kibontakozásával párhuzamosan mind jelentősebb szerephez jutottak a világi, vagyis az állami és helyhatósági fenntartású iskolák, már a hírhedett Bach-korszakban (1850-1859) is, amikor Leo von Thun vallás- és közoktatásügyi miniszter kezdeményezésére korszakalkotó újításként bevezették a nyolcosztályos gimnáziumot az egységes érettségi rendszerrel - természetesen az egyházi iskolákban is. Aztán a dualizmus korától, az 1867 utáni időszakban teljesedett ki ez a szekularizációs folyamat. A modern magyar nevelési és oktatási rendszer létrehozásában kiemelten fontos szerep jutott báró Eötvös Józsefnek és Trefort Ágostonnak (ez utóbbi politikus esetében azt a tényt azonban nem hallgathatjuk el, hogy a finnugrizmus dogmája taníttatásának előnyben részesítésével és erőltetésével sok kárt is okozott a magyar nemzettudat formálásában), valamint gróf Apponyi Albertnek is.
A trianoni katasztrófa talán egyetlen pozitív hatása és következménye a Horthy-korszak virágzó kultúrpolitikájában mutatkozott meg. A kor vezető politikusai felismerték, hogy a revízió és a nemzeti újjászületés csak abban az esetben lehet sikeres, ha egy művelt, egészséges öntudatú, erős nemzettudattal, és a Kárpát-medencében de európai kitekintésben is, kultúrfölénnyel rendelkező nemzet kezdeményezi azt. Ezen elgondolásból fakadóan - noha a maradék, csonka ország helyzete minden tekintetben katasztrofális volt - az 1920 utáni időszak egymást követő kormányai nemzetpolitikai prioritásként kezelték az iskolaügyet. Közismert a korszakból gróf Klebelsberg Kunó, Hóman Bálint vagy gróf Teleki Pál kultuszminiszterek áldásos, soha el nem évülő jelentőségű kultúrpolitikája. Feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy különösképpen a trianoni újrakezdés után, gróf Klebelsberg Kunó minisztersége alatt a legínségesebb pénzügyi-gazdasági környezetben is országos érvényű, általános népiskola-építési program indult, ám ezzel egyidejűleg a középfokú, s különösképpen a felsőfokú oktatás fejlesztésére, illetve konszolidációjára is nagy összegeket fordított gróf Bethlen István kormánya (ekkoriban telepítették át az elcsatolt területekről például a pozsonyi egyetemet Pécsre, a kolozsvárit Szegedre, illetve megvalósult az 1912-ben alapított debreceni egyetem intézményrendszerének és infrastruktúrájának kiépülése stb.). Ehhez képest 1990 óta megszakítás nélkül, az unalomig szajkózva csak egyet hallunk: sajnos, nincs pénz az oktatásra. ( Tehát a Horthy-korszakban mégis volt, de - a legmodernebb példákat említve - volt Malajziában és Szingapúrban is - meg is látszik rajtuk, tehetnénk hozzá...)
Az 1945. évi kommunista hatalomátvétel (természetesen nem elírásról van szó, hiszen az 1945-1948 közötti, ún. népi demokratikus időszakban is minden stratégiai pozíció a moszkovita bolsevikok kezében volt már) az iskolai rendszer vonatkozásában is jelentős változásokat hozott mind szervezeti, mind ideológiai téren. A legjelentősebb strukturális reform a nyolcosztályos alapfokú képzés bevezetése volt, amelyet a négyéves középiskola követett. Ezt a koncepciót azonban még a Horthy-korszak vége felé dolgozta ki Hóman Bálint. A kommunista ideológia és az ateista világnézet kizárólagossá tétele az oktatásban azonban már a moszkovita bolsevikok műve volt, amely magától értetődően az 1956 utáni Kádár-korszakban is fennmaradt. Mindazonáltal még a vörös-éra sem tudta lerombolni azt a hagyományos - a 19. század második felében létrehozott - ún. porosz típusú iskolarendszert, amely alapvetően tekintélyelvű, a tanár irányító szerepét preferáló, műveltségközpontú és a lexikális tudást mindenek fölé helyező alapelveken nyugodott. Mindennek személyi feltételeit az tette lehetővé, hogy még az 1980-as évek elején is nagy létszámban tanítottak iskoláinkban azok a pedagógusok, akik a Horthy-korszak normális világában szocializálódtak, akkor érettségiztek, sőt nem kevesen diplomájukat is abban az időben szerezték. Az oktatáspolitikai hátteret pedig az biztosította, hogy ideológiai megfontolásokból eleve szóba sem kerülhetett az ún. amerikai típusú ,,jó közérzetű", tipikusan kretén gondolati konstrukcióban fogant modell átvétele. Szerencsére.
Ilyen körülmények között érte Magyarországot az 1990. évi neoliberális fordulat, amely hazánk tervszerű, szisztematikus gyarmatosítása programjának elindítását jelentette. (Egészen pontosan ez a projekt már a ' 80-as évek elején megkezdődött, a ,,látható", intézményi struktúrák azonban csak 1990-től épültek ki. Ezt a kolonizációs folyamatot szokás ,,rendszerváltoztatás" néven eufemizálni). Alapvető és óriási tévedés lenne azt hinnünk, hogy ami akkoriban az oktatásügyünkben (is) elkezdődött, s aminek az ,,eredménye" napjainkban már jól láthatóan beérett, az pusztán a véletlen, a hozzá nem értés és a dilettantizmus következménye lett volna. (Persze számos esetben azé is, a kettő korántsem zárja ki egymást). A gyarmatosító globális tőke főhatalmasságainak egy nemzeti öntudatától, tradicionális értékrendjétől, egyáltalán józan, racionális gondolkodásától megfosztott, történelmi amnéziába taszított, szolgamódra engedelmes populációra volt szüksége, ezért az iskolarendszerben azt is le kellett rombolniuk a helytartó-kormányoknak, ami még a kommunista ,,kultúrpolitika" szellemi dózerolásának következtében állva maradt.
Az első és legfontosabb számú cél a hagyományos tanári tekintély fölszámolása, a parttalan liberalizmus iskolai bevezetése volt. (Miért is lett volna a közoktatás kivétel ez alól, hiszen össztársadalmi vonatkozásban is ezen kárhozatos folyamat zajlott le.) Azon túl, hogy mindez anarchikus állapotokat teremtett az oktatási intézmények falain belül, eleve lehetetlenné tett bármiféle normális pedagógiai tevékenységet. Mára odáig jutottunk, hogy a diáknak csak jogai vannak, a kiszolgáltatott tanárnak pedig csak kötelezettségei. Teljesen logikus következménye lett ennek a Gyurcsány-kormányzat alatt már össztársadalmi méreteket öltő, szinte napi gyakorlattá lett tanárverés új, szociológiai jelensége a totális káosz egyik törvényszerű kísérőjelenségeként.
Az iskolai rend kaotikus felbomlasztásával járt együtt a tradicionális műveltségalap, valamint a lexikai központú tudásanyag száműzése a közoktatási rendszerből. A Fodor Gábor, Magyar Bálint és Hiller István triumvirátushoz köthető új koncepció szerint nem lexikális tudást kell adnia az iskolának, hanem ott elsősorban készségeket, illetve kompetenciákat kell fejlesztenie a pedagógusnak. Nos, az egész elgondolás eleve hibás premisszákon nyugszik, magyarán úgy rossz, ahogy van. Tudniillik bármiféle készséget csak abban az esetben lehet fejleszteni, illetve az egész eljárásnak csak úgy van egyáltalán létjogosultsága és értelme, amennyiben az tárgyi tudáson nyugszik. Mekk mester módjára nem lehet alap nélkül házat építeni, illetve ha valaki mégis megpróbálkozik ezzel a technológiai eljárással, az abba a szellemi hajléktalanságba jut, amelyben jelenlegi állapotában vergődik közoktatásunk. Különösen kirívó a tudásanyag kilúgozása a magyar-, illetve a történelemoktatás vonatkozásában. Elképesztő, hogy ma már gyakorlatilag memoritereket nem kell tudniuk a növendékeknek, s a magyar nyelv és irodalom tantárgy érettségi írásbeli dolgozatát akár úgyis meg lehet írni - az ostoba, új érettségi rendszer bevezetése óta -, hogy egy középiskolás végzős diák egyetlen magyar költő vagy író életművét is ismerné. (Ezt az teszi lehetővé, hogy a fakultatív jellegű feladatlap kitöltésekor a klasszikus, műelemző feladat megoldása helyett a maturandus eleve az ún. érvelő szövegtípus megalkotását választja, amely tartalma szerint köszönő viszonyban sincs a literatúrával). A történelemtanítást pedig a legutóbbi oktatási ,,reform" gyakorlatilag algoritmusok megoldásának monoton sorozatává silányította. Önmagában elképesztő az a tény, hogy amennyiben korunk pedagógusa, mindenekelőtt a sikeres érettségi vizsgára akarja felkészíteni tanítványait - márpedig a dolog természetéből adódóan ez a célja -, úgy a kronológiai sorrendet teljes egészében figyelmen kívül hagyhatja, lévén az új vizsgarendszer nagy, tematikus egységek halmazára felépítve (pl. gazdaság és anyagi kultúra, ideológiák, nemzetközi kapcsolatok és konfliktusok stb.). Ily módon épp az marad ki a nemzettudat formálása szempontjából létfontosságú tantárgy oktatásából, ami az egésznek az esszenciáját, szépségét és varázsát adja: az esemény, a történet - ha úgy tetszik -, a sztori elmesélésének katartikus, példázatos élménye.
Azonban itt többről, elvi és koncepcionális kérdésről is szó van. Egyrészt a kompetenciaalapú oktatás voltaképpen uniformizált munkaerőt, illetve fogyasztókat kíván a rendszerből kibocsátani, akik meghatározott részműveletek elvégzésére képesek anélkül, hogy az egésznek látnák a célját és értelmét. Másrészt a klasszikus, lexikai tudás negligálása nem csupán verbális, hanem egyúttal tudati beszűküléshez is vezet, egyszóval a leendő - rabszolgamunka elvégzésére szánt - generációknak a beszédkészségük mellett a gondolati, sőt az emocionális világuk is hihetetlenül kiüresedik, sivár és értelem nélküli lesz. Harmadrészt, s ez a legfőbb kérdés: a műveltségközpontú oktatás kiiktatásával gyakorlatilag megszűnik a pedagógiai munka leglényegesebb funkciója és értelme: a nevelés.
Az ún. amerikai típusú oktatási rendszer bevezetése hazánkban - azon túl, hogy egy nálánál sokkalta magasabb rendűt egy sokkal primitívebbre cserélt le - azért is volt történelmi bűn a felnövekvő ifjú generációk, s ezen keresztül az egész nemzet ellen, mert gyakorlatilag kiiktatta a nevelést közoktatásunkból, s igazából napjainkra váltak tragikus valósággá Németh László hét évtizeddel ezelőtti szavai, melyek szerint a pedagógusból ,,tanterv-lebonyolító automata" lett. Ameddig nem történik meg a radikális pedagógiai fordulat, nevezetesen a nevelés prioritásának visszaállítása az iskolákban, addig érzékelhető javulásra sem számíthatunk. A nevelés lényege pedig éppen az lenne, hogy a felnövekvő emberpalánták képesekké váljanak majdan felnőtt, azaz szülői és tanári háttértámasz és gondoskodás nélkül is megállni önállóan a saját lábukon. Mind morális, mind egzisztenciális értelemben. (Sajnálatos tény, de a liberális kapitalista világrend ,,gondoskodik" arról, hogy ez utóbbi hazánkban a fiatalok túlnyomó többségének a legőszintébb szándéka és a legnagyobb fokú rátermettsége esetén sem sikerülhessen). Ahhoz, hogy a leendő felnőtt erre képessé válhasson, pozitív emberi és közösségi példákra van szüksége, s erre a személyes kapcsolatrendszeren túl a legalkalmasabb eszköz az előző nemzedékek által ránk örökített múltbéli tapasztalati hagyományanyag, amely egyfajta példatárként szolgálhat, s amelyet elsősorban az irodalmi és történelmi tradíció nyújthat. Ezért nem tudja - vagy nagyon is tisztában van vele - az, hogy mit beszél, aki a mechanikus, lélek nélküli információ átadást és tesztlapok robotszerű kitöltetését állítja a tanári munka középpontjába. Az eddigiekből az is logikusan következik, hogy a liberális oktatáspolitika technikai modernizációba és annak mindenhatóságába vetett hite nem több pótcselekvéses zsákutcánál. Önmagában sem az iskolatévé, sem az írás- és diavetítő, sem a videó, sem pedig a számítógép alkalmazása nem fogja az iskolai munka minőségét javítani. Ahogyan a jeles történész, Szakály Ferenc mondotta 1990 táján egy tanári konferencián, egy jó történelemtanárnak krétán és térképen kívül nincsen másra szüksége az óráján. Természetesen a szürkeállományon kívül, ami ma a legkevésbé számít - tehetnénk hozzá keserűen. Annál inkább az idiótábbnál idiótább adminisztratív akta- és papírhegygyártás kötelezettsége, amelynek teljesítésén keresztül mérik a tanár munkájának ,,eredményességét".
Végezetül elmondhatjuk, hogy a magyar pedagógia megújítása és a normális iskolai munka helyreállítása, restaurációja csak abban az esetben kecsegtet a siker reményével, amennyiben a hagyományos műveltséganyag - kiegészítve természetesen a legmodernebb ismeretekkel - elsajátítására épülő nevelés kerül újra a pedagógusi munka fókuszába, aminek együtt kell járnia a tekintélyelvű iskolai rend visszaállításával is. Azt ugyanis illendő lenne végre már tudomásul venni, hogy az oktatási intézmények nem holmi demokratikus alapelvek szerint működő parlamentek. (Megint más kérdés, hogy a valóságos törvényhozások sem azok). Alapvetően itt egy humanitárius diktatúrának és autoriter rendszernek kell megvalósulnia, hiszen a tanár és a tanítvány nem egyenrangú felek. Az előbbinek az a feladata, hogy akár a diáktársaság tetszése ellenére is olyan szocializációs és pedagógiai háttérkörnyezetet teremtsen növendékei számára, amely elsődlegesen és mindenekfelett a növendékek érdekeit szolgálja, s lehetővé teszi számukra azt, hogy az iskolapadból kikerülve normális, a nagy társadalmi összefüggéseket átlátó és megértő, egészséges nemzettudattal felvértezett, a legértelmesebb kreatív munkára képes polgárai legyenek majd hazájuknak.
Lipusz Zsolt
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
Címkék: kezdeményezésére, szétrombolásáról, lelkészkollégáik, hajléktalanságba, mindenhatóságába, közoktatásunkból, oktatásügyünkben, kibontakozásával, kultúrpolitikája, megfontolásokból, papírhegygyártás, oktatáspolitikai, iskolahálózattal, kompetenciaalapú, szocializálódtak, szerzetestanárok, szürkeállományon, oktatáspolitika, kiszolgáltatott, gondolkodásától, kötelezettségei, államosításokig, létjogosultsága, összefüggéseket, beszédkészségük, kultúrfölénnyel, eredményességét, szekularizációs, nemzetpolitikai, triumvirátushoz, egzisztenciális, iskolarendszert, műveltséganyag, adminisztratív, dilettantizmus, hatalomátvétel, hagyományosan értékelvű, modernitás korának, katolikus szerzetestanárok, protestáns lelkészkollégáik, egyházi oktatási, kommunisták által, ipari forradalom, hírhedett Bach-korszakban, nyolcosztályos gimnáziumot, egységes érettségi, egyházi iskolákban, dualizmus korától, 1867 utáni, szekularizációs folyamat, modern magyar, tényt azonban, Eötvös Józsefnek, Trefort Ágostonnak, Apponyi Albertnek, Klebelsberg Kunó, Hóman Bálint, Teleki Pál, Bethlen István, Fodor Gábor, Magyar Bálint, Hiller István, Németh László, Szakály Ferenc, Lipusz Zsolt,
|
|
|
|
|
|
| hagyományosan értékelvű, modernitás korának, katolikus szerzetestanárok, protestáns lelkészkollégáik, egyházi oktatási, kommunisták által, ipari forradalom, hírhedett Bach-korszakban, nyolcosztályos gimnáziumot, egységes érettségi, egyházi iskolákban, dualizmus korától, 1867 utáni, szekularizációs folyamat, modern magyar, tényt azonban, finnugrizmus dogmája, magyar nemzettudat, trianoni katasztrófa, nemzeti újjászületés, esetben lehet, 1920 utáni, korszakból gróf, trianoni újrakezdés, felsőfokú oktatás, elcsatolt területekről, pozsonyi egyetemet, kolozsvárit Szegedre, 1912-ben alapított, unalomig szajkózva, legmodernebb példákat, moszkovita bolsevikok, iskolai rendszer, legjelentősebb strukturális, nyolcosztályos alapfokú, négyéves középiskola, koncepciót azonban, kommunista ideológia, ateista világnézet, oktatásban azonban, 1956 utáni, hagyományos –, tanár irányító, lexikális tudást, tette lehetővé, 1980-as évek, időben szerezték, oktatáspolitikai hátteret, kolonizációs folyamatot, dilettantizmus következménye, kettő korántsem, gyarmatosító globális, nemzeti öntudatától, kommunista „, hagyományos tanári, parttalan liberalizmus, közoktatás kivétel, oktatási intézmények, diáknak csak, kiszolgáltatott tanárnak, totális káosz, iskolai rend, tradicionális műveltségalap, lexikai központú, közoktatási rendszerből, egész elgondolás, egész eljárásnak, tárgyi tudáson, technológiai eljárással, szellemi hajléktalanságba, tudásanyag kilúgozása, történelemoktatás vonatkozásában, magyar nyelv, középiskolás végzős, teszi lehetővé, fakultatív jellegű, maturandus eleve, legutóbbi oktatási, sikeres érettségi, dolog természetéből, célja –, kronológiai sorrendet, nemzettudat formálása, történet –, sztori elmesélésének, kompetenciaalapú oktatás, rendszerből kibocsátani, egésznek látnák, leendő –, beszédkészségük mellett, emocionális világuk, legfőbb kérdés, műveltségközpontú oktatás, pedagógiai munka, nálánál sokkalta, sokkal primitívebbre, felnövekvő ifjú, egész nemzet, nevelést közoktatásunkból, pedagógusból „, radikális pedagógiai, , ,
|
|
|
|
|
2024. április
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | |
| 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | |
| 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | |
| 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | |
| 29 | 30 | |
| |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
0 db bejegyzés |
| e év: |
0 db bejegyzés |
| Összes: |
64003 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 529
- e Hét: 6261
- e Hónap: 17372
- e Év: 170868
|
|
|
Offline
