|
2013-05-01 21:25:51, szerda
|
| |
| |
|
|
| |
-21. rész
A nagysikerű avatási ceremónia után, vidám táncos mulatsággal folytatódott az este. A lakók fáradt, dagadt lábaikkal inkább csak toporogtak-, mint ropták a táncot. Pár villanásnyira visszatért összevissza kalimpáló megfáradt szívükbe, a boldog ifjúság varázsa, szép emlékékek kíséretében.
Hazaérve, pihenni térve Ilonkát sem a régi Hungária fényes termébe, - első bálja helyszínére -, vagy Dankó Pista letört hegedűjének közelébe repítette álommanó, hanem a folyó menti város klinikájának szülőszobájába.
A város fölé érkező pirkadó hajnal után arany köntösbe bújt az ébredő nappal. A szőke Tisza partján, felsírt egy kislány. Egy víztükörbe fésülködő felhő bekukkantott hozzá az ablakon, köszöntette a gyermeket.
Az egykori kislány azóta megöregedett, és vallja, nem a születéskor-, hanem a fogantatás pillanatában dől el az ember sorsa. Számára billogot hozott. Nem a homlokára, vagy a kezére ütötték, kitörölhetetlenül a lelkébe vésték, és az anyakönyvébe írták...
Bűnös szülők gyermekeként látta meg a felkelő napot, azon a nyári hajnalon. Az angyalok kórusa néma maradt, könnyeiket hullatták, siratták a burzsuj gyermeket. A szülők bűne egy belvárosi hentes üzlet-, a ház, amiben laktak-, és egy oldalkocsis motorkerékpár volt. Államosítás után a folyosó végében lévő pár négyzetméteres mosókonyhájukba vihették haza az újszülöttet. Házukat, bútoraikat mások bitorolták.
Az édesapa évekig nem kapott munkát, - a munkásosztály ellenségének-, az államosított ,,kapitalistának" nem járt. Alkalmi munkából tartotta el a családot. Műkövesnél és kőművesnél volt segédmunkás. Hajtott lovas kocsit, fát rakott, szenet hordott és vagont pakolt.
Kihasználva reménytelen helyzetüket, és szegénységünket, az apát többször megkeresték a hatalom emberei. Egy ,,kis szívességért" jobb életet-, gyerekének szép jövőt ígértek. Barátairól, ismerőseiről információt, és ,,hangulatjelentést" kértek volna cserébe.
Nem vállalta. Hogyan tette volna? Tiszta kézzel, becsülettel, egyenes gerinccel alkalmatlan az ilyen ember, effélékre. A visszautasítást nem vették jó néven, hamarosan őt figyelték meg! A megbízhatatlant, az osztályidegent, az ellenséget...
Évekkel később, rájuk mosolygott a szerencse. Egy tsz-ben végre dolgozhatott. Isten ajándékának vélte. Üldözött szerzetessel, volt katonatiszttel, hármasban alkottak brigádot. Nagy egyetértésben teltek a napok, amíg hízott a jég munkát és kenyeret adott. Amikor egyiküknek fogyott az ereje, segített a másik, hogy meglegyen a munkaegység. Naponta kérték a Teremtőt, tartsa meg a fagyot, hizlalja a jeget, amíg csak egyetlen szál nád van a tavon. Téli zimankóban a munka mezején kötött barátságuk egy életen át tartott. Együtt gondozták a nemzeti értékeket. A történelem igazságmagjait elvetették, hogy gyümölcsét az utódok szüretelhessék...
Az emlékek vetítőjének első kockáján drótkerítés látható, rajta sok csigával, és óriás udvarral. Hallani véli a villamos álmos csilingelését, bőrén érzi a hajnali hideg fuvallatát, de a gyári bölcsőde többi részletei elmosódtak.
Az édesanya kereskedelmi érettségivel, segédmunkát végzett.
A következő életkép kristálytisztán ragyogott az emlékezetének tükrében. Alföldi mezőváros rövid kis utcájában, mázas tetős, frissen meszelt fehér házikó tündökölt a napfényben. Két kis ablakszemeivel kíváncsian kacsingatott a keskeny utcára. Lábazatára szürke kis csizmát festettek, amivel pár centire a szűk járdára lépett. Robusztus, fekete szurokkal mázolt tölgykapu, őrizte a házbelsőt. A vitézek utcájának nevezték a helybéliek. Az anyai nagyapa háza abban különbözött a többitől, hogy a bejárata fölött cégtábla hirdette, itt lakik a szerszámkészítő kovács-, és reszelő-vágó mester, Vitéz M. János. A takaros kis ház álompalotává nőtte ki magát a gyermek emlékezetében.
Vakációk idején örök karácsonyt varázsolt nagyapó, csillagszóró délutánokon. Keskeny, hosszú műhelyében, szalvétányi ablak előtt, bőrkötényében ülve, a beszűrődő nap aranysugarának fényénél vágta saját készítésű reszelőit, a sötétszürke csillogó acélforgács szőnyegen elterülő üllőn. Műhelye végében ívelt lábú parányi asztalkán, hosszú kecses üvegvázában, kis nemzeti zászló köszöntötte az érkezőt.
A mester messze földön híres volt munkájáról. Készen vásárolt ráspolyokkal nem lehetett sokáig dolgozni, élük megkopott. Munkája elfogyhatatlan volt, felváltva tevékenykedett a kovácsműhely, és a vágó között. A gyermek követte őt, bárhol is időzött. Rácsodálkozott a különböző nagyságú fogas kerekeket összetartó széles bőrszíj körtáncára, a bőrből készült fújtatóra, és a vörösen izzó acél hajlékonyságára. Örömmel múlatta az időt tatájával, a műhelyben képes újságokat nézegetve. Olvasni nem tudott, de kérdezni igen. Cserfes gyerekként minden érdekelte. Hiába kutat az emlékeiben, ma sem lel benne válasz nélkül hagyott kérdést...
Izgatottan várta a nap fénypontját. A pillanatot, mikor öregapja munkáját bevégezve, bőrkötényét a fogasra akasztotta. Újságpapírt sodort, az acélszőnyeget megkaparta, kis dobozba töltötte a forgácsot. Pár lépésnyire a sarokba mentek, és meggyújtották a fáklyát. A dobozból kipöckölt acélreszelék csillagszóróként szórta ezernyi sugarát, ünnepi fénybe öltöztetve az asztalkát, és rajta a kicsi zászlót.
A nagyapa sváb származású ember volt. Az I. világháborút telefonistaként, a tűzvonalban harcolta végig. Súlyos sérüléseiből felépülve, többször önként tért vissza a csatatérre. Hazaszeretetét, bátorságát, vitézzé avatással honorálta a kormányzó 1922-ben...
Nevét egy rendelet értelmében a vitézzé avatáshoz magyarosították.
Büszke volt hazájára, és vitézségére! Négy gyermekkel áldotta meg az Úr a házasságukat. Lányaikat társalgási szinten megtanították németül, de otthon kizárólag magyarul beszéltek. Álmában biztosan sétált a Fekete-erdőben, ősei nyelvén szólva, de erről soha nem beszélt. Esténként fehér lepedőre diafilmet vetített, magyar népmeséket olvasott az unokáinak.
A kislány, a haza földjének illatával, édesapjával sétálva ismerkedett. Az apa elmondta gyermekének azt is, áldott földünk azért oly zsíros, és bőtermő, mert őseink vérével van megöntözve. Sétájuk során megmutatta, hogyan ringatja Földanya bölcsőjében az aranyló búzamezőt. Hallgatták a vérvörös ruhácskában öltözött pipacsok kórusát, kik arról énekeltek: soha ne feledjük a múltunkat, mert ki a múltját feledi, a jövőt nem illeti. No, meg aztán, járt itt török és tatár, de mi itthon vagyunk, ez a hazánk!
Álmában sokszor látja ma is édesapja csillogó kék szemét, hallja halk szavát, ahogyan az örök igazságra megtanította:
- Alázattal meghajol a teli kalász, csak az üres ágaskodik felfelé törve, értéktelenül...
A meghajlott kalászban duzzadt búzaszemen is együtt fedezték fel a Krisztus fejet.
Nemzeti imánkat akkor megtanulta, amikor még nem volt minden betű tisztán formálva az ajkán. A Himnuszt, asztalt körbeállva énekelte a család ünnepnapokon. Oly természetes volt ez náluk, mint a mindennapi asztali áldás. Hiába kérdezte a felnőtteket, miért sírnak, ha énekelnek? A válasz elmaradt, megsimogatták szőke copfos fejét, miközben a könnyeiket nyelték.
Apai nagyanyjától hallott először Kodályról. A nagymama gyönyörű hangján sok népdalt énekelt az unokáinak. A hagyományok őrzőjeként ismerték, és elképesztőn sok mesét tudott. A nagymama játszva tanított, olyan ajándékot adott az unokáinak, amit kevés gyermek kapott meg akkoriban. Látott, halottat háznál ravatalozva, hallották a sirató asszonyok kántálását, búcsúkon, körmenetekben vettek részt. Múzeumba hamarabb eljutottak, mint a bábszínházba.
A nagyanyó, halála előtt érgörcsöt kapott, félig eszméletlen állapotában szláv nyelven imádkozott. Ekkor tudatosult a gyerekben, hogy más volt az anyanyelve... Honnan is tudta volna, hiszen a mellkasában neki is magyar szív dobogott...
A gyermek a kapott örökség magjaiból erős gyökeret eresztett, olyan fa fejlődött a gyökér felett, ami minden viharnak ellenállt, és hitvallássá terebélyesedett...
Lehet a vére kevert annak, aki szívében és lelkében magyar! Mária országában, a Szent Korona védelmében vállalja a sorsát. Élete legyen szép, vagy mostoha, hazáját, népét, soha el nem hagyja, meg nem tagadja! És, ha eljön majd az óra, lelkét az Úr elé viszi, hogy tettét megítélje, de testét a Szent Haza földjének adja vissza!
folyt köv...
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
Címkék: csillagszóróként, magyarosították, hajlékonyságára, terebélyesedett, telefonistaként, visszautasítást, mosókonyhájukba, szegénységünket, szerszámkészítő, megbízhatatlant, kristálytisztán, katonatiszttel, ablakszemeivel, igazságmagjait, szülőszobájába, aranysugarának, hazaszeretetét, osztályidegent, elfogyhatatlan, rácsodálkozott, szüretelhessék, négyzetméteres, tevékenykedett, kapitalistának, emlékezetének, munkásosztály, megtanították, emlékezetében, villanásnyira, csilingelését, motorkerékpár, egyetértésben, bőrkötényében, acélszőnyeget, meggyújtották, megsimogatták, nagysikerű avatási, lakók fáradt, boldog ifjúság, régi Hungária, folyó menti, város fölé, ébredő nappal, szőke Tisza, víztükörbe fésülködő, egykori kislány, fogantatás pillanatában, ember sorsa, kezére ütötték, lelkébe vésték, anyakönyvébe írták, felkelő napot, Dankó Pista, Vitéz, Szent Korona, Szent Haza,
|
|
Online
