|
2014-11-04 23:00:10, kedd
|
| |
| |
NOVEMBER
ADY ENDRE : HALOTTAK NAPJÁN
Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk! --
Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón...
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!...
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk -- --
Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!...
1899 november 1
Ady Endre - HERVADÁSKOR
Hervadáskor, pusztuláskor,
Novemberi dérhulláskor
Tinálatok, lent a kertben
Ránk hullott a falevél.
Az öreg fa hervadt lombja
Mintha nékünk szólott volna,
Mintha minket intett volna:
Vigyázzatok, jön a tél!
Hervadáskor, pusztuláskor,
Novemberi dérhulláskor,
Visszasír a lelkem hozzád,
Szép szerelmem, kedvesem.
Mintha ott a kertben lennék. 
Száll a levél, száll az emlék,
Szálló levél, szálló emlék
Körülrepdes csendesen...
Hervadáskor, pusztuláskor,
Novemberi dérhulláskor,
Tinálatok, lent a kertben
Most is hull a falevél.
Most is hervadt a fa lombja,
De most mintha sírva szólna:
Úgy-e, úgy-e nem hittétek,
Rövid a nyár, itt a tél...
Balássy László: NOVEMBERI GONDOLATOK
Mint játékban kifáradt kisgyerek
megül, ha az éjszaka közeleg,
megül szülője karján csöndesen,
úgy nálad én is egykor, Istenem,
mint munkás, napját bevégezetten,
ha itt az este, megnyugszom kezedben.
Mint gyertyaláng, mely lassan csonkig ég,
mint elfogyó, kihúnyó, kicsi mécs,
erecske, mely folyammá szélesül,
s a parttalan tengerrel egyesül...
Hab habra csap, hullám hullámra hull,
de túl mécsen, hunyt lángon messze túl,
hol minden ér végső mederre lel,
hol hab s hullám szelíden megpihen,
időtlen évek tájai felett
virrasztva őriz tekinteted.
Gárdonyi Géza: NOVEMBER
A kertemben járok, és szomoru vagyok,
szomoru, mint a fák, s a hervadt virágok,
Az egész föld olyan árva, oly elhagyott,
mintha megunta vón Isten e világot.
Megunta, itt hagyta. Elköltözött innen.
Feljebb egy más égben lakik már az Isten.
Megérzi az ember, mikor nem is látja,
hogy valaki jött, és immár mögötte van,
pedig nincsen nesze, sem árnyékmozgása,
s megfordulunk rája.
Így éreztem Istent mindig, hogy velünk van.
Éreztem, mikor a holt föld kebeléből
a zöldelő élet miriádja kélt föl:
almafám rózsaszín virágba öltözött,
s fehér üde szegfűm illatot lélegzett;
fiatal ákácfám két ablakom között nőtt,
nőtt, lombosodott, széjjelterjesz-
kedett;
kék pohárkáit a hajnalka kitárta
s mézét a zümmögő méheknek kínálta;
szőlőm sátort emelt a zöldelő dombon; -
virág volt a földön, gyümölcs volt a lombon.
S éreztem, hogy Isten itt van, itt e tájon,
mikor a nap fölkelt az aranyos ágyon,
és felhőfátyolát arcáról levetve,
meleget sugárzott minden elevenre.
A rigóm énekelt, galambom kacagott,
az egész mindenség életre támadott:
pillangók röpködtek, bogarak szállongtak,
bársonyos poszméhek éneket brummogtak;
érett a gabona, piroslott az alma.
A föld volt az Isten kedves birodalma.
Elment.
És nyomába rabló, dúló szelek
jöttek,
s kifosztották a szép természetet.
Elvitték a fáknak zöldelő lombjait,
eltiporták kertem kedves virágait:
szagos szépfűimet a porba metélték,
kerítésemről a hajnalkát letépték,
összerongyolták a lugasom palástját,
koldussá csufiták a jó kis ákácfát,
s elrabolták kertem szép drágaságait,
el napraforgóim arany-tányérait.
Fecskémet elűzték. Rigómat se látom.
Vajjon hol jár ez a sárga kis barátom?
Nyári reggeleken ablakomhoz állva,
de sokszor hallgattam vidám trillájára,
s láttam is a lomb közt, ahogy el-elbujva,
rám kandikált, s akkor versét nekem fujta.
S hol van virágaim sok apró vendége:
a bogarak tarka-barka nemzetsége,
kik zümmögve, dongva kerengtek,
játszottak:
le-letelepedtek, mézport lakmároztak;
izenetet hordtak virágtól virágnak,
kertből a mezőnek, hegyről a rónának.
Milyen úri nép volt, mindegyiken látszott:
némelyik zöldarany-páncélban pompázott,
másik kiráfyveres bársonyban, posztóban,
s kinek öv, kinek gomb díszképp a derekán
ki meg gyönge, finom fátyoltakaróban,
mint az oltár elé öltözködött leány.
Hol vannak? Meghaltak. Elvesztek szegények.
Megölték az egész bogárnemzetséget.
Itt-ott, hogy az ember az avarban járdal,
látni őket fekve, széjjelesett szárn5onyat.
Pusztulás és halál. Ez most a föld képe.
A nap is búsan jön reggel föl az égre,
s hogy kibontakozik szürke köpenyéből,
ablakomra csordul a könny a szeméből.
S mégis ő az, kinek maradt még reménye,
hogy csak meleg kell és az ő áldott fénye,
és minden föltámad,
mit Isten lezúzott a "Ne legyen!" szókkal, -
mint az anya, aki nem hisz a halálnak,
s holtra vált gyermekét melengeti csókkal.
Még legkedvesebb tán az a csöndes óra,
mikor a nap korán elszáll nyugovóra,
s aláereszkedik fátyola az éjnek,
s elhalkul az élet.
Ilyenkor magam is kályhám mellé ülök,
és gondolattalan gondokba merülök;
egybeolvadok az árnyékkal, meleggel,
a kályhámból ömlő langyos lehelettel,
s úgy érzem, más élő nincs is a szobába,
csak ez a sarokban guggoló vaskályha,
meg az égő lámpa.
El-elnézem olykor időtlen hosszasan
a vágtató csikóst a kályhám oldalán,
ahogy a mély árkon szilajon átrohan,
és sohasem ér túl a rámakarikán.
Valami boszorkány, - hátul vagy előtte, -
beleűvölte itt őt a levegőbe.
És én egyre várom, álmodozva várom,
hogy egyszercsak mozdul és elvágtat tovább
hajtja a vascsikós vasból való lovát,
és csak üres helye marad a kályhámon.
De im nemcsak magam húzódtam e zugba:
két légy is ül itten előttem a falon.
Csendesen megülnek egymás mellé bujva
nem tartanak attól, hogy őket zavarom.
Két kis légy. Honnan jött? Itt rejtőztek
nálam,
s fázlódtak a szoba valamely zugában;
aztán megérezték a föléledt kályhát,
s tartja most mindegyik melegnek a hátát.
Máskor tán kedvetlen szemmel nézném őket,
de most, hogy elűzzem, nem volna rá lelkem
Nézem, hogy nyujtóznak és melengetőznek,
s ők is néznek talán nagyálmosan engem.
Néznek, és magukban áldják a jó kályhát.
Összedörzsöli egy a hátulsó lábát.
Majd csendesen ülnek, s nem mozdulnak
többet:
átadják magukat a langyos melegnek.
Künn a falevél húll, hulldogál az ágról.
Gondolkoznak ők is a mulandóságról...
Juhász Gyula: CONSOLATIO
"Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.
Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.
Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként".
Juhász Gyula - NOVEMBER
Nem is búcsúzott, elment szótalan,
Az ifjúságom, íme, odavan.
Nem is tudtam, hogy ő valaha volt,
Hisz mindig búról és gondról dalolt.
Nem is szerettem fanyar új borát,
Asszonytalan és pénztelen sorát.
Nem is sirattam el, csak csöndesen
Elbámulok az eltűnt éveken:
És ma sír, zúg, búg, zendül az avar:
Holt ifjúságom most élni akar!
Juhász Magda - ITT A NOVEMBER
Hideg a reggel,
ázik a táj,
emberre, állatra
rossz idő jár.
Itt a november,
fütyül a szél,
vadludak sírnak,
szitál a dér.
Károg a holló:
- Búsulni kár,
jövőre eljő majd
újra a nyár.
Magyar Petra: NOVEMBERI ESTE
Novemberi este volt,
Még az eső is megeredt.
A szürkeség búsan dalolt,
Megittam mérgedet, mérgedet.
Lázas egy este volt,
Megjelenik előttem képed,
Inged félig hanyagul kigombolt,
S én égtem érted, érted.
Szemed enyém volt,
Fényét soha el nem feledem,
Minden vád tépett, okolt,
Amiért arcodat keresem, keresem.
A levegő is édes volt,
De nem érezte más, csak én,
Lágy dallamon táncolt a Hold,
Ködben kerestelek még, még.
Nem feledem a képet,
Ahogy a ködben áztál, áztál,
Azon az andalító helyen,
Ahol vártál, ahol vártál - rám.
Sárközi György: NOVEMBER
Több már a fák alján a lomb,
mint fönt a görbe ágakon.
Mintha bíbor-arany ruhájuk
ledobnák haldokló királyok
s állnának csontra-bőrre vált
tagokkal, várván a halált.
A nap felhők között úszik,
tengerentúlra utazik,
kivándorol, menekül innen,
hol lassan veszni indul minden,
keres magának jobb hazát,
odacsempészi aranyát.
Ősz vicsorog rám, messzeküld.
"Meghalsz, ha el nem menekülsz!"
Csikorgó szelek noszogatnak,
bekopognak, remeg az ablak.
De én csak állok, mint a fák,
kopaszon várom a halált.
Szabó Lőrinc: NOVEMBER
Az ősz legutolsó virágait
szedem. November siratja magát.
Sárban gázolok a dúlt réten át,
s mintegy válaszként bennem is esik.
S ez így lesz most már mindig, mindig így.
Most lettem öreg, céltalan a vágy.
Gördűlne elém az egész világ,
nem jutnék benne, csak a sírodig.
Apró csillagok, kék s arany szemek,
szerények, fakók, ismeretlenek
gyűlnek csokromba, szerényebbeket
már te se kívánhatnál. Gondolatban,
míg szedtem, te kísértél, szép halottam,
s most árván nézem őket: kinek adjam?
Weöres Sándor: DUNA MELLETT
Duna mellett kopár fa,
rászállott a madárka,
rászállott a madárka,
vízre hajló ágára.
Kettőnket te madárka,
csak elbír a kopár fa,
ráülünk az ágára,
fütyülünk a világra.
Guns N' Roses - November Rain // Egyveleg
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Évszakok |
|
|
|
Címkék: bogárnemzetséget, mindannyiunknak, összerongyolták, fátyoltakaróban, szerényebbeket, széjjelterjesz, gondolattalan, melengetőznek, aláereszkedik, felhőfátyolát, árnyékmozgása, összedörzsöli, mulandóságról, tengerentúlra, egybeolvadok, bevégezetten, dérhulláskor, napraforgóim, letelepedtek, pusztuláskor, kerítésemről, széjjelesett, kibontakozik, ismeretlenek, legkedvesebb, megfordulunk, lecsupaszult, túlcsárogják, odacsempészi, gondolatként, gondolkoznak, kifosztották, sírhantolunk, vigasztaljuk, asszonytalan, noszogatnak, tettető álcát, sírra néznünk, lelkem hozzád, kertben lennék, éjszaka közeleg, parttalan tengerrel, kertemben járok, hervadt virágok, egész föld, holt föld, zöldelő élet, hajnalka kitárta, zümmögő méheknek, zöldelő dombon, aranyos ágyon, rigóm énekelt, HALOTTAK NAPJÁN, Balássy László, NOVEMBERI GONDOLATOK, Gárdonyi Géza, Juhász Gyula, Juhász Magda, Kányádi Sándor, NOVEMBERI SZÉL, Magyar Petra, NOVEMBERI ESTE, Sárközi György, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, DUNA MELLETT, Guns, November Rain,
|
|
Offline
