|
2013-09-08 15:30:30, vasárnap
|
| |
| |
|
|
| |
A másfajta élet (második fejezet)
Az első születésnap nagyon fontos, magyarázom Zsuzsinak reggel, amikor tisztába teszem. Közben éles hangokat utánozok, mert ilyenkor hangosan kacag. Akár hangutánzó művész is lehetnék, annyit nyávogok, ugatok, cuppogok és fütyörészek, hogy mosolyt vagy nevetést csaljak ki belőle. Szóval, ha szót fogad, szépen eszik és hízik nekem vagy egy kilócskát, akkor a második szülinapjára nylon harisnyát vehet fel, nem bánom. Most ez kizárt, mert bár jól néz ki (meghízott a hormonoktól, amit az epilepsziára szed), nehézkes az etetés. Úgyhogy nincs nagylányoskodás, csak egyszerű, plüsstipegő van, ne is könyörögjön.
Igen, az első születésnap. Nagy, családi ebédet rendezünk, minden fellelhető rokonom itt szorong a kétszobás lakásban. A férjem nem szívesen enged a lánya közelébe senkit, így nem hívta a saját rokonait. Az enyéimet kénytelen eltűrni - nem is tehet mást. Szóba se jöhet, hogy ne akarnák a legkisebb családtag első születésnapját közösen ünnepelni. Anyuval és az asszonyokkal birtokoljuk a konyhát, sokfogásos ünnepi ebédet készítünk. A húgom, keresztanyám, Erzsi nénjém a lányával, Ági, - aki Zsuzsika keresztanyja, (amúgy anyu késői húga), és nagyanyám. Az asszonyok, akik kivétel nélkül mindig ott álltak mögöttem, mellettem, velem. És persze főzés közben a konyhában sokkal könnyebb. Sokkal könnyebb beszélni arról, hogy hogyan tovább. Sokkal könnyebb beszélni arról, hogy hogyan próbálták titkolni születésekor, hogy baj van. Senki nem sír, amikor anyu arról mesél, hogy a szülészet bejáratánál rendre felsorakoztatta maga elé őket, és csak az jöhetett be hozzám, aki megtörölte a szemét, kifújta az orrát és képes volt mosolyogni. Anyu könyörtelen volt, nem engedte, hogy bármit is észrevegyek. Mégis észrevettem, hogy nem olyanok velem, mint máskor. Azt gondoltam akkor, hogy nyilván nem örülnek a babának, mert kislány. Biztosan fiút vártak... erre mindig azt mondták, dehogy, csak fúj a szél odakint, kicsípte a szemüket. És ezen most itt a konyhában, Zsuzsika első születésnapján, jót nevetünk.
Anyu, miután látja, hogy jól szórakozunk, újabb történetet mesél arról, hogy hogyan cipeli ő egyedül a terhet. Persze néha kimegy apuhoz a temetőbe, elsírni a bánatát. Ott sírhat nyugodtan, senki nem látja. Sőt, mikor egészen biztos benne, hogy senki sincs a környéken, szabadjára engedi az indulatait, belevágja a kiskapát a sírba, jól megforgatja és indulatosan sziszegi, hogy könnyű neked, te ezt is megúsztad! Igen apu, könnyű neked, valóban megúsztad. Persze a születésnapi ebéd készítése közben, az asszonygyűrű biztonságában ezen is hatalmasakat kacagunk.
Közben Roli, (Ági nagynéném fia, kilenc éves) tologatja fel-alá Zsuzsit és valami olyasmit ismételget neki, hogy úgyis ő lesz a felesége, hiába tesz úgy, mintha nem értené, mit beszél, vagy nem érezné a perzselő szerelmet. Napokig fonta neki a gyönyörű, borostyánszínű gyöngy karperecet, ami most ott pompázik a Zsuzsika csuklóján. Detti, Rolika nővére, aki már tíz éves, persze azonnal rápirít, hogy rokonod, te hülye gyerek, nem veheted feleségül. Roli pedig könnyes szemmel jön az asszonyokhoz panaszra, de vigaszt kap, hogy mire felnőnek, ez nem lesz olyan fontos. Persze, mondom én is. Mire felnőnek. Kicsit elfutja a könny a szememet, hiába, az egy évesek már komoly nagylánynak számítanak.
A születésnap csodálatos, ajándékhegyeket kap a kisasszony. Nevetgél, és szinte fürdik a család szeretetében, az asszonyok erejében.
A fiúk pedig, mikor Roli végre hajlandó odatolni a lányomat a megterített asztalhoz, ahol már fogyogat az ebéd előtti pálinka, egymást túllicitálva cuppognak és nyávognak Zsuzsi egy-egy mosolyáért, kacagásáért.
Kimondhatatlanul szeretjük mindannyian. Mindannyian. A családja, a barátok, még a szomszédok is. A szomszédok, akik nagyon rendesek, ha el kell szaladnom valahová, szívesen vigyáznak rövid ideig Zsuzsira. Sanyi és Joli. Ők laknak közvetlenül mellettünk. Szeretik, babusgatják, kényeztetik. Fiúk van, mindig is szerettek volna egy kislányt. Hogy Zsuzsi kicsit más, mint a többi? Ők ezt észre sem veszik, nem akarják látni. Sanyi a nagy szórakoztató! Szerinte a gyerek zenei ízlését fejleszteni kell. Keményre lakkozott hajával mit sem törődve pörgős táncokat lejt Zsuzsika szerinte ,,kedvenc" zenéire... - egy asszony miatt vagyok ilyen léha... - Zsuzsi pedig hangosan kacag. Mint mondtam, imádja a furcsa, éles hangokat.
Még a gyermekorvosunk, Zsóka néni is imádja, aki minden héten legalább egyszer kijön hozzánk. Zsóka néni, aki szinte soha nem fogad el pénzt. Amikor például Zsuzsi Karácsonykor rosszul van, szó nélkül nálunk tölti a Szentestét. Megpróbálok pénzt adni, de elhárítja. Aztán mégis sikerül beletömködnöm a zsebébe, mielőtt kilép az ajtón. Másnap a postaládában találom a pénzt. Átfut rajtam, hogy biztosan súlyos beteg a lányom, de ez csak egy pillanat, inkább arra gondolok, hogy a doktornő valóban megszeretett minket. Ez így is lehet, mert egy idő után elhozza a látogatásokra kislányát, a 15 éves Zsuzsát is. Igen, újabb Zsuzsa, akivel összebarátkozom, és aki azóta is életem része.
Az első sokkoló élmény az utcabeli zöldségesben ér, amikor Zsuzsi, aki éppen fáradt, halkan, panaszosan, gyengén sírdogál.
Csak így tud sírni? Kérdezi a zöldséges tulajdonosa és kis, gúnyos mosoly ül ki a szája szegletére.
Így, mondom. Nem elég jó? Hazafelé szépen elmondom Zsuzsinak, hogy nehogy már magára vegye, bolond ez a zöldséges asszony, nem tudja, mit beszél. Szomorúan mered maga elé, fogalma sincs mit és kinek beszélek, leépülése egyre súlyosabb, nem nagyon fogja fel a külvilág dolgait.
A lépcsőházban általában egyedül cipelem fel a liftig. Sanyin és Jolin kívül, senki nem szokott segíteni. Furán, zavartan néznek ránk, és inkább felengednek egyedül, csak hogy ne zavarjanak, mondják. Egyszer, amíg a postaládát ürítem éppen, Zsuzsival felborul a babakocsi, a bevásárló szatyrok elhúzzák. Ő pedig csendesen, közönyösen pislogva fejre áll. Na, mondom neki, ide figyelj Bori! (Borbála napon született, ezért sokszor így becézem) Már csak az hiányzik, hogy fejre essél itt nekem! Viccesen, gyengéden megcsipkedem az arcát, (úgyis olyan sápadt, nem árt egy kis szín, hátha szembe jön álmai lovagja, mégsem nézhet ki sápkórosan) majd szépen visszafordítom a babakocsival együtt. Még csak meg sem ijedtem. Micsoda egy szörnyű anya vagyok én!!
Otthon az élet vidám, ha ketten vagyunk, kevésbé vidám, ha otthon van a férjem is. Leszerelt, a ,,gyárban" dolgozik, de mivel az üzlet elég jól megy, sokat segít. Megtanul szabni, és végtelenül ügyesnek bizonyul. Szeretne irányítani, mindig megmondani mit és hogyan csináljak, nekem pedig sokszor úgy a könnyebb, ha ráhagyom. Néha kiabál velem, nyilván az is bántja, hogy lassan többet keresek a varrással, mint az ő kezdő mérnöki fizetése. Sokat dicsérem, hogy mennyit segít a szabásban, de nyilván nem elégszer, olyankor pedig, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá, talán szándékosan, talán ösztönösen, de elmulasztom a méltatását. Ő ezért cserébe, talán szándékosan, talán ösztönösen, folyton lekicsinylő megjegyzést tesz a külsőmre, soha nem tetszik neki, amit gondolok, elégedetlen velem. Akkor még nem tudom megítélni, hogy a sorsunkkal nincs kibékülve, vagy velem. Ma már tudom, mennyire nehéz volt neki.
Zsuzsikának panaszkodom néha etetés közben. Na, jó, mondom, vissza ne mondd apádnak, de azt hiszem lassan baj lesz itt a házassággal... Rám néz, amit elég ritkán, egyre ritkábban tesz meg. Megértést vélek felfedezni a tekintetében.
István agressziója pedig egyenes arányban nő azzal, ahogyan én lassan, óvatosan kezdek felnőttként viselkedni. Ahogyan nő az ő agressziója, úgy dicsérem én is egyre kevesebbet és kevesebbet. Megkeseredünk.
Na, de viszonylag keveset vagyunk otthon, hiszen életünk felét kórházban töltjük.
Visszajáró vendégek lettünk a Gyek I. számú akut osztályán. Hamar megismerem a kórház zegét-zugát, köszönő viszonyban vagyok kivétel nélkül mindenkivel. Gyakorlatilag észre sem veszik, hogy ott vagyok, része lettem az életüknek, ahogyan ők is az enyémnek. Megismerkedem néhány hasonló cipőben járó anyukával és gyerekkel. Az első perctől valami fura összetartás, láthatatlan kötelék formálódik, érdekes közösség, ahol szinte érzelmek nélkül vitatunk meg halálos betegségtüneteket.
Mindannyiszor, ha idegen, új orvos kerül az osztályra, megpróbál eltávolítani. Az idősebb, tapasztaltabb nővérkék legyintenek, hagyja, úgyis be fog jönni... Igen, úgyis be fogok menni. Nem tudják megetetni a lányom, ott kell lennem.
Most is új orvos kerül az osztályra, Mónus doktornő. Reggel, amikor megyek az első etetésre, mindig ellenőrzöm a lázlapot, átnézem, milyen gyógyszert kap, vagy kapott éjjel Zsuzsika, amíg nem voltam ott.
Látom, hogy Sumetrolim szirup van kiírva. Rohanok a nővérkéhez, hogy remélem még nem adtátok be a gyereknek, mert Sumetrolim-érzékeny. Hatalmas, piros betűkkel van ráírva a lázlapjára! Azt mondja, beszéljem meg a doktornővel. Rohanok hozzá, kérdezem, nem túl kedvesen, hogy miért írt olyan gyógyszert, amire allergiás a lányom???? Azt kérdezi, hogy mennyire allergiás? Egy orvos, ezt kérdezi! Mondom annyira nem, mert még él. Mérges vagyok és határozottan, felnőttesen agresszív. A doktornő meghátrál, elnézést kér és lecseréli a gyógyszert.
Egy óra múlva a folyosón találkozom Kígyóssy doktorral. Hogy maga mindig toppon van, mondja, hallottam, hogy kiosztotta az új doktornőt. Engem pedig végre jó érzés tölt el, hogy nem vagyok már csipkedni, paskolni való kislány. Megvédem az enyéimet, ugyanúgy, ahogyan anyu megvédett annak idején minket. Felnőtt lettem.
A kórházban hamar megkedvelnek minket, Zsuzsika gyönyörű, szeretni való, én pedig könnyen barátkozom és igyekszem mindent jól csinálni a gyerek körül, mert még él bennem egy halvány remény.
Ha otthon vagyunk, keveset alszik, azt is csak erős gyógyszerekkel, és rengeteget sír. Néha elvesztem a türelmemet, néha bedugom a fülemet. Az apja amennyire türelmes hozzá, annyira türelmetlen velem. Nem tetszik neki, akivé válni kezdek, mert egyre sűrűbben fordul elő, hogy bátortalanul ugyan, de próbálok ellentmondani.
Amikor Zsuzsival foglalkozom, akkor is csak mondja és mondja, sorolja a hibáimat, hogy mikor mire reagálok rosszul és mikor miben nem vagyok elég jó. Miközben a lányunkat imádja, és nagyon-nagyon jó apukája.
Pelenkázás közben üt meg először, amikor arra a határozott utasításra, hogy füzetbe kezdjem el írni, mikor mire és mennyit költök, közönyösen, fakó hangon nemet mondok. Olyan hatalmas pofont ad, hogy a szoba közepéig perdülök. Iszonyúan meglepődöm és a szemébe nézve azt mondom, hogy azt hiszem, el fogom hagyni. Most rajta van a meglepődés sora, elfehéredik és szinte azonnal könyörögni kezd, hogy ugye ezt nem mondom komolyan...? Érzem, hogy fegyvert kaptam a kezembe. Nem tudtam, mitől fél jobban, attól, hogy elveszíthet, vagy attól, hogy kudarcot vall a házassága? Vagy csak attól retteg, hogy valamit nem csinált jól, hogy ő sem tökéletes?
Másnap kedveskedik, majdhogynem udvarol egész nap, én pedig szinte lubickolok ebben. És szépen belekerülünk ebbe a mindkettőnk számára kicsit újszerű körforgásba.
Közben Zsuzsika nagyon lefogyott, egyre nagyobb munka megetetni. Nehéz szétfeszíteni úgy a száját, hogy ne okozzak fájdalmat, de félre se nyelje a belapátolt ételt. Mondom is neki mindig, amit nekem is mondott anyám annak idején, hogy így sose megy férjhez, ha ilyen sovány marad. Szedje össze magát, mert nem szeretném, ha a nyakamon maradna, meg hát ki akar majd elvenni valakit, akit erőszakkal kell megetetni?
Időnként Félegyházára utazunk a barátaimhoz, ketten, anya és lánya. Természetesen Zsuzsának hívják ezt a barátnőmet is, és az is természetes, hogy imádja - mint druszáját - Zsuzsikát. Ha ott vagyunk, akkor tapintatból nem hív vendégeket, mert idegeneknek mindig ijesztő a lányom látványa. Egy barátjuk, aki váratlanul beesik egyszer, meg is kérdezi, hogy miért hörög annyira, pedig éppen kivételesen nem is volt beteg. Legyintek, hogy ugyan már, férfiak, mit értenek ők ahhoz, hogy mikor beteg egy gyerek. Aztán hajnalban gyengeségre, gyomorfájásra ébredek. Kimegyek a fürdőszobába, megmosakszom. Úgy érzem, hogy a hideg víztől rendbe jövök, de mikor visszaindulok a nappaliba, ahol alszunk Zsuzsikámmal, elájulok, és leesek a lépcsőn. Pedró, Zsuzsa barátnőm férje ölbe visz vissza az ágyba. Még egy kis hideg víz és már jobb is. Igen, ez elég gyakran előfordul mostanában, de tudom én, hogy elmúlik, csak nyilván összeszedtem valami vírust.
Jó ott lenni, kikapcsolódni, látni, hogy nem fordulnak el tőlem, amiért a lányom így sikerült, hanem támasztanak, óvnak, szeretgetnek. Otthon is így van ez, de az önvád, hogy vétettem a családom és a férjem ellen, mindig bennem motoszkál. Elkövettem ugyanis azt a hibát, hogy nem produkáltam tökéletes utódot, és ezért amíg élek bűntudatom lesz, hiába beszélnek a lelkemre és hiába szeretik kimondhatatlanul a lányomat.
Aztán már kanállal is képtelen vagyok szétfeszíteni a száját, hogy megetessem. Képtelen vagyok és belefásult.
És egyszer csak átbillenek a dolgok. Mivel nem képes enni, szépen, fokozatosan megtanulom, hogyan kell szondán keresztül táplálni. Tudom, hogy ez otthon nem biztonságos, mégsem akarom, hogy infúzión lógjon, vagy kórházban éljen. Közben fáradt vagyok és elkeseredett. Néha napokig nem alszik, olyankor alig állok a lábamon. Aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra elalszik, én pedig percenként mérem a pulzusát, számolom, mert ha 40 alá esik, rohannunk kell a kórházba. Éberen alszom, minden fura zajra felriadok, pontosan tudom, hogy mely hangok szokatlanok tőle. Profivá válok éberen alvásban. Ezt máig megőriztem.
Közben próbáljuk normalizálni a házasságunkat, de egyre kevesebb eséllyel. A körforgás marad, nem fogom fel, hogy rajtam is múlik, nem akarok kitörni belőle, hiszen valahol tetszik ez nekem. Mert hiába a lelki és fizikai megalázás, mindezt egyetlen perc alatt feledteti a másnapi kedveskedés. Ilyenkor ugyanis azt kapom a férjemtől, amit mindig is kerestem. Rajongó, szerelmes, biztonságot nyújtó erős férfit, aki mindenben támaszom. Aztán szép lassan ráébredek, hogy a kedveskedő szakasz sem olyan jóleső már. Kezdem úgy érezni magam, mint egy ketrecbe zárt állat. Gyerek állat, aki közben kinőtte a ketrecét. Éjjelente arra ébredek, hogy két szilvásgombóc nagyságú valami elzárja a levegőt a torkomban. Most, hogy leírom ezt a mondatot, megjelennek az oly régóta nem érzett gombócok, és a torkomhoz kapok. Levegőt kérek, nem akarom ezt a rohadt gombócot érezni!
Küszködés, különköltözés, visszaköltözés, újabb verések. Menekülnék, de hol fenyeget, hol könyörög. Imádja a gyereket, aki gyakorlatilag már nem tartható otthon. Elmegyünk néhány csecsemőotthont megnézni. Szörnyű, amivel szembesülünk. Szörnyű. Először Boldogkőváraljára, de már az udvaron rosszul érzem magam. Kóbor gyerekeket és felnőtteket látok magam körül, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy hol is vannak valójában. A kedves, dundi főnökasszony körbevezet minket. Nem jó itt. Az jut az eszembe, hogy biztosan egyik sem fog tetszeni, ez eleve halálraítélt gondolat. A fekvő osztályon iszonyú bűz és felnőtt férfiak sora, köztük a csecsemők. Sokkol a látvány. Tömény, és menekülésre késztet. Majdnem kifutunk az épületből, és némán utazunk hazáig.
Aztán Tokaj, ami ha lehet, még rosszabb. Sokkal több a gyerek, kevés a gondozó és a bűz fojtogatóbb, mint bárhol eddig.
Úgy döntünk, hogy ameddig az egészsége engedi, inkább otthon ápoljuk.
1988 februárjában terhes maradok. Igazán nem akartam még gyereket, rosszul élem meg, és bár ez eléggé csúnyán hangzik, valamiféle csapdának érzem a babát. Tudom, hogy soha nem szabadulok innen, soha nem léphetek ki a körforgásból, ha megszületik. Közben természetesen ettől az érzéstől fojtogat a szégyen, de mégis így érzek, bármennyire is nem szeretnék.
Tizenhárom hetes terhes vagyok amikor Hollóssy doktor (akit régen ismerek és az ismeretség miatt nem szültem nála Zsuzsikát, óóóó milyen balga is vagyok te jóisten!), ultrahang vizsgálat közben kicsit elkomolyodik, és azt mondja, hogy talán nem ártana Debrecenben megmutatni magam egy genetikusnak is, biztos, ami biztos. Baj van? kérdezem, mert ha igen, akkor nekimegyek a Sajónak! Zavartan nevetgél, és azt mondja, hogy ugyan már, csak menjek el egy másik orvoshoz is, több szem többet lát, és különben is fokozott óvatosság javaslott Zsuzsi miatt, de szerinte persze, nem lesz itt semmi baj.
Debrecenben megnyugtatnak, hogy minden oké, a genetikai vérvizsgálatunk is jó eredményt mutat, semmi ok aggodalomra, 16 hetesen az AFP vizsgálatra várnak legközelebb.
A miskolci és a debreceni AFP eredmény is katasztrofálisan rossz. Vissza Debrecenbe, nagy ultrahang, mindenféle vizsgálat, majd Papp professzor, akit a nőgyógyászom megkér, hogy különösen figyeljen rám, kedvesen azt mondja, hogy nem talál semmi eltérést, járjak minden héten kontrollra, de egyenlőre nem lát okot arra, hogy ne szülessen meg a baba. Megkönnyebbülök, bár az a rohadt gombóc a torkomból nem akar eltűnni. Félidős lehetek, amikor a professzor úr újabb ultrahang után azt mondja, hogy valami nem ötös, de nem tudja mi az. Csak egy érzés, hogy valami nem ötös. Na jó, gondolom magamban, ez pont olyan hülye mondás, mint a nem vagyunk jósok, hangosan meg is kérdezem, nem akarja-e azt mondani, hogy nem jós. Furán néz rám, egyébként is olyan fura kinézetű, bizonytalannak tűnő férfi. Folyton fel-alá rohangál a kórházban, leszegett fejjel, hosszú ujjú köpenyben, aminek az ujja két számmal hosszabb a karjánál. Vagy a köpeny nagy, vagy a karja rövid, mindig ez jut eszembe, ha meglátom.
Megállapodunk, hogy kicsit gyakrabban jövünk vizsgálatra, mondjuk két-három naponta.
Amikor hazaérünk, anyu a konyhában zöldborsót pucol, Zsuzsi a hálóban nyafog. Fakó hangon közöljük, hogy a doktor szerint valami nem ötös a terhességemmel. Megint ez a szörnyű bűntudat, hogy nem tudok tökéletes gyereket produkálni. Folyton csalódást okozok mindenkinek. Elönt a szégyen, kerülöm a férjem és anyukám tekintetét. Szeretnék bocsánatot kérni, de nem nagyon találom a szavakat. Anyu közben tovább pucolja a borsót és szépen nyugodtan azt mondja, semmi baj nem lesz, majd meglátod kicsim, örülök a babának, csak titokban félek néha, hogy baj lehet. De reménykedem, hogy minden rendben lesz! Miközben a borsót piszkálja, látom, hogy sír. Jaj, Istenem, tudtam, hogy csalódást okozok szegénynek.
Aztán másnaponként Debrecen. Jó pár hét elteltével a professzor, mikor újra az un. ,,nagy ultrahanggal" nézi a babát, kedvesen megsimítja a karomat és azt mondja: Na, ezt most itt befejeztük. Bólintok, szerintem is ideje hazamenni. Ő viszont azt kéri, hogy menjünk be a férjemmel hozzá a szobájába. Rossz érzésem van, de közben azért mondogatom magamnak, hogy nyugi, a villám se szokott ugyanoda kétszer lecsapni. Micsoda hülyeség ez!
A szobája kicsi, de világos. Szemben ül velünk, és most a bizonytalanság szikrája sem látszik rajta. Sőt, túlzottan magabiztosnak és nagynak tűnik.
Kedves Éva,
ha az én lányom lenne, akkor is azt tanácsolnám önnek, hogy ezt itt most fejezzük be. Mondom ok, de akkor miért kellett bejönni a szobájába? Mint aki meg sem hallja, hogy mit kérdezek, elkezdi sorolni, hogy az otthon élő, súlyosan fogyatékos kislányunkra való tekintettel azt javasolja, szakítsuk meg a terhességet. Na, jó, de kérem, én 35 hetes terhes vagyok, nem 12!
Igen, de ő úgy döntött, hogy mivel nem ötös, ezért talán jobb, ha nem kísérletezünk. Na persze, megint ez a baromság. Csúnyán káromkodom magamban, de hangosan csak annyit kérdezek: Miért? Elmagyarázza, hogy őszerinte valamilyen fertőzésem volt, ami megtámadta a placentát, az pedig begyulladt ettől, és nem tudta megfelelően táplálni a babát. Igen, mondom, észrevettem, hogy alig nő a hasam, meg keveset is mozog, de hát majd megnő idekint, nem? Egy rövid nem választ kapok. Majd amikor látja rajtam az elképedést, kedvesen elmagyarázza, hogy a táplálék hiánya oxigénhiányt okoz, ami azt jelenti, hogy... mondom, ne is mondja tovább, innen már vérprofi vagyok a témában.
Jó, akkor megegyeztünk, hogy ezt itt és most befejeztük. Egymásra nézünk a férjemmel és bólintunk. Rendben. Közben az jár az eszemben, hogy azt sem tudom, mit beszél. Közönyt érzek és talán egy csöppnyi félelmet. Megkérdezi, hogy szeretnék-e haza menni és az otthoni kórházba befeküdni, vagy ha már itt vagyok, akkor tudjuk le esetleg itt?
Persze, jó lesz, tudjuk le itt. Gyakorlatilag fogalmam sincs, miről beszél, de persze, tudjuk le. Tudjuk le. Tudjuk le. Legyünk túl rajta.
Megköszönjük, kedvesen kikísér, bátorítóan megérint, majd szinte egy másodperc alatt visszaváltozik bizonytalan, szórakozott professzorrá és befelé fordulva, elgondolkodva elkacsázik. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: EGYASSZONY az én történetem(fe |
|
|
|
Címkék: kimondhatatlanul, katasztrofálisan, gyermekorvosunk, összebarátkozom, megkönnyebbülök, nagylányoskodás, vérvizsgálatunk, csecsemőotthont, felsorakoztatta, ajándékhegyeket, visszaváltozik, születésnapján, terhességemmel, gyógyszerekkel, borostyánszínű, visszafordítom, bizonytalannak, születésnapját, bizonytalanság, visszaköltözés, mindannyiszor, megnyugtatnak, biztonságában, tapasztaltabb, elgondolkodva, természetesen, gyomorfájásra, visszaindulok, megállapodunk, ellentmondani, szétfeszíteni, kikapcsolódni, gyakorlatilag, megismerkedem, kísérletezünk, különköltözés, másfajta élet, első születésnap, második szülinapjára, epilepsziára szed, kétszobás lakásban, lánya közelébe, saját rokonait, enyéimet kénytelen, legkisebb családtag, asszonyokkal birtokoljuk, konyhában sokkal, szülészet bejáratánál, szél odakint, születésnapi ebéd, asszonygyűrű biztonságában, perzselő szerelmet, Közben Roli, Hogy Zsuzsi, Zsuzsi Karácsonykor, Gyek, Amikor Zsuzsival, Közben Zsuzsika, Időnként Félegyházára, Természetesen Zsuzsának, Először Boldogkőváraljára, Aztán Tokaj, Vissza Debrecenbe, Kedves Éva,
|
|
Offline
