|
2013-09-10 11:44:29, kedd
|
| |
| |
|
|
| |
" Az élet ízét csak a bolondok ismerik" (negyedik fejezet)
A papírok beszerzése közben alig szólunk egymáshoz. István elintézi, hogy egri lakos legyen. Bejelentkezik a bátyjához, aki pár száz méterre lakik a csecsemőotthontól. Nekem marad a kórházi papírok kikérése. Csodálkozva néznek rám a Gyek-ben, miért pont Eger? Van itt a megyében két otthon is. Ja, mondom, vigye oda a saját gyerekét, ha rászorul.
Röntgen, vérvétel, vizelet, körzeti orvosi igazolás. Zsóka néni mindenben maximálisan segít, de már mindenütt ismernek, van protekciónk, így viszonylag gyorsan mennek a dolgok. A Tanácsházán is be kell jelenteni, hogy más megyébe kerül majd a gyerek. Ezt is elintézem, majd ijedten veszem észre, hogy minden kész. Húznám még az időt, de Zsóka néni figyelmeztet, hogy Zsuzsi most éppen jól van, egészséges, most kellene megpróbálni elvinni. Jön a tél, állandóan beteg lesz, nem fogja fogadni az otthon. Belátjuk, hogy igaza van - de közben mindketten próbáljuk feldolgozni a tényt, hogy nem lesz velünk a gyerekünk. Hogy veszek egyáltalán levegőt nélküle? Lassan négy éve minden pillanatot vele töltök, hogyan lesz ezután? Kivel fogok beszélgetni varrás közben, vagy kinek fogok ordítva mozgalmi dalokat énekelni (mást nem nagyon tudtunk akkoriban) vezetés közben?
Anyu erős, vígasztal, hogy ez a helyes döntés. Ne engedjük, hogy itthon történjen olyan, ami visszafordíthatatlan. Nem vagyunk orvosok. Nagy merészség, hogy szondán keresztül etetem, túlságosan veszélyes. Tudom én, de rettegek, hogy mi lesz, ha nem úgy etetik, ha fáj neki a szondázás, amikor más csinálja? Anyu szomorúan néz rám. Érti ő, de engem is félt. Aztán Zsuzsinak, hogy magam nyugtassam, órákon át mesélem, hogy milyen nagyszerű helyet találtunk neki. Ecsetelem, hogy milyen jól fogja ott érezni magát, lesznek majd barátai. Nem nagyon hatja meg a dolog.
István érzi, hogy ha a gyerek megy, megyek én is. Agresszívebb, mint bármikor eddig. A fáradt harcot elkeseredett küzdelem váltja. Azon már régen túl vagyunk, hogy utasítgasson, de arra mindig talál indokot, hogy hol szóval, hol tettel, de bántson. Ha főzök, az a baj, ha nem, az a baj. Ha rövid a hajam, az a baj, ha növesztem, az a baj. Ha befestetem, az a baj, ha nem, akkor szerinte elhagyom magam. Mindezt lökdösések, rúgások tarkítják, szinte már figyelmeztetés és előjelek nélkül. Már nem számít, hogy Zsuzsi a kezében van éppen, ha szerinte rosszul viselkedem, ez sem tartja vissza. Mikor koccanok az autóval és tenyérnyi helyen behorpad, összerugdos. Nem az a problémája, hogy összetörtem a kocsit (hatszáz forintnyi kár esett) hanem az, hogy nem vagyok ettől a ténytől eléggé szomorú. Mert bunkó vagyok és egy féreg. Egyszer a húgom is ott van, amikor megüt. Védeni próbál. Először csak próbálja lefogni a férjemet, de mikor ez nem sikerül, nekitámad. István erre természetesen őt is megüti. Móni a földre kerül és kúszik a telefonért, fel akarja hívni anyu húgát, hogy azonnal jöjjön, segítsen nekünk, de rátapos a kezére. Majd mielőtt lehiggadna, elrohan otthonról, én pedig órákig könyörgök a húgomnak, hogy senkinek ne beszéljen erről.
A sebhelyeim csak ritkán látszanak, mert arra ügyel, hogy olyan területet üssön és rúgjon, amit ruha takar. Főleg a combomat. Egyszer véletlenül ingben nyitottam ajtót egy volt kolléganőmnek, Áginak. Váratlanul jött fel hozzám, nem is gondolkodtam, csak kitártam az ajtót. Azonnal meglátta a combomon csúnyán feldagadt véraláfutásokat. Úristen, Picúr! (így nevezett, mert szerinte pici vagyok) Nyugtass meg, ez ugye nem az, aminek látszik. Ezek szerint igaz, amit hallottam?! És akkor ott, először életemben elsírtam magam és elmondtam neki, mi folyik itt ebben a lakásban nap, mint nap. Bólint. Valamelyik itt lakó családot jól ismeri és már tudott róla. Ezért jött, hogy megkérdezzen, ugye nem igaz, és csak félreértenek valamit a szomszédok? Könyörgök neki, hogy senkinek ne mondja el. Nem mondom ezt én senkinek, de főleg nem panaszolom anyunak. Már nem az az oka, mint az elején, hogy másnap a bűntudattól álompasi lesz. Már rég nem lesz az. Már csak az az oka, hogy tudom, elmegyek innen. Elmegyek, és soha nem jövök majd vissza. Csak erőt gyűjtök hozzá. És tudom ám, hogy nagyon is ludas vagyok a játékban. Nem adom meg neki az egyetlen dolgot, amire vágyna. Nem tisztelem és nem nézek fel rá. Tudom, hogy ez a baja velem, mégsem teszem meg. Azért sem. Ági megérti, és nem kérdez többet. Én pedig kínosan ügyelek arra, hogy kék foltjaimat eldugjam Zsuzsi elől, mert ő az apját is szereti, az apja pedig egyenesen rajong érte.
Talán túl hamar, de elérkezett hát az idő. Már csak a befekvés időpontját kell meghatározni. Kiválasztjuk a napot és szép csendesen elkezdünk pakolni. Közben egyfolytában beszélek Zsuzsihoz, továbbra is azzal szórakoztatom hangos cuppogások közepette, hogy milyen nagyszerű helye lesz, a szobát is kiválasztottuk, teraszos. Látom, nem nagyon érdekel a dolog, mondom neki, miközben húzom ki a szájából a szondát. Úgy látom, kicsit kéreted magad. Cuppogok még egy kicsit, mire elmosolyodik, én pedig ráfogom, hogy igenis tetszik neki a teraszos szoba ötlete.
Megérkezünk az otthonba. November vége, köd. Azonnal megkapja a helyét, és mi is maradhatunk, ameddig szeretnénk. Teljesen szokatlan hozzáállás, senkivel nem kell harcot vívni, hogy ott lehessünk, sőt inkább szívesen veszik.
A szobájuk nyolc ágyas, egy nővér látja el őket. A terasz öreg fákkal teli, hatalmas udvarra nyílik. Ez a többi hasonló helyhez képest, amiket megnéztünk, maga a Kánaán. A többi helyen átlagban harminc-harmincöt gyereket lát el egy nővér, amiből egyenesen következik, hogy egész nap bűzben fetrengenek. Az pedig, hogy levegőzni vigyék őket, gyakorlatilag elérhetetlen álom.
Zsuzsi az ajtóhoz legközelebbi ágyba kerül. Fehér, rácsos ágyak, a sarokban műszerek, de más nem emlékeztet kórházra. A gyerekek színes ruhákban vannak, az ablakon függöny. A szag tiszta, fehér. Néha enyhe székletszag előfordul, de akkor azonnal megkeresik az okozóját. Tündéri szobatársakat kap. Ahogy pakolunk, észreveszem, hogy egy kisfiú sündörög körülöttünk. Kérdezem a nővért, hogy ki ő. Á, csak Rudi. Az otthon szívtiprója. Rudi négy éves, állami gondozott roma kisfiú. Szívbeteg és enyhén értelmi fogyatékos. Nekem nagyon tetszik. Látta, hogy friss hús érkezik, jött felmérni a terepet. Szereti a szép lányokat. Zsuzsi se úszhatja meg a kapcsolatot, minden csaj ,,megvolt" neki az osztályon. Döbbenten nézhetek, mert a nővérke végigsimítja a karomat. Úgy, úgy. Ezek itt élnek, nem vegetálnak. Rudi lekuporodik a kisszékre. Türelmesen várja, míg kipakolunk és Zsuzsi a helyére kerül. Majd fog egy meséskönyvet és elhelyezkedik a kiságy mellé. Most mesélni fogok neked. Ezt mondja állítólag, de számomra nehezen érthető a beszéde. Látom, hogy fordítva fogja a meséskönyvet, de nem fordítom meg. Lehet, hogy így szebb lesz az a mese. Zsuzsi szemmel láthatóan lubickol az új udvarló jelenlétében. Meg áll az eszem, taknyosok!!
A szoba többi lakója csendesen vigyorog. Aki tud kommunikálni közülük, az hangokat ad ki, azzal jelzi, hogy örül az új jövevénynek. A világról mit sem tudók pedig csendben fekve, láthatóan hatalmas lelki nyugalomban várják, hogy végre magukra maradhassanak. Lassan hazakészülünk hát. Megpuszilom Zsuzsit, kérem a nővérkét, hogy nagyon figyeljen, és elmondom mit, hogyan szeret, mire kell vigyázni. Bólogat, nem kéri ki magának, sőt kérdez. Ez is szokatlan.
A hazafelé út csendes, már nem félek attól, hogy a férjem megüt, ha hazaérünk, mert egyszerűen nem érdekel. Nem akarok vele lenni, kerülöm a lakásban, ami szörnyen, de szörnyen üres. Éjjel felriadok minden neszre. Újra és újra figyelmeztetnem kell magam, hogy aludhatok, semmi baj nincs.
Alig várom a reggelt, hogy végre felhívhassam a csecsemőotthont. A nővér elmondja, hogy Zsuzsi nagyon jól aludt, most reggelizik éppen, híg tejbegríz van, az könnyen átmegy a szondán. Rudival késő estig kokettált, még mosolygott is neki. Na, szépen vagyunk, nem egészen egy nap alatt felejted el anyádat, megállj te kis dög! A nővér nevetve mondja, hogy átadja az üzenetet, de a szerelem már csak ilyen.
Csendesen telnek a napok. Dolgozunk, és kicsit erőtlenek vagyunk. Hétvégén megyünk Zsuzsihoz és mindent rendben találunk. Az ajtóval szemben fekvő kisfiút (Ferikét) megdicsérem, hogy milyen jól néz ki. Fekete hajú, hat éves forma gyerek, súlyosan fogyatékos, de valamennyire tud kommunikálni, sőt Zsuzsival ellentétben, azt is tudja, hogy hol van. Örül, hogy hozzá szólok és látszik, hogy nagyon akar valamit mondani. Kicsit nehezen végre kinyögi, hogy: milyen nap van? Először nem értem mit kérdez, de a nővérke ,,lefordítja". Vasárnaponként látogatják, egész héten a szüleit várja. Mindig válaszolni kell neki, és mindig azt kell mondani: szombat. Bármilyen nap is legyen, mindig azt kell mondani, hogy szombat. Akkor megnyugszik, hogy holnap vasárnap és jönnek a szülei. Jó, de hétfőn is azt kell mondani? Igen, azt.
Elmegyek, magára hagyom Istvánt Zsuzsival, hagyom, had sugdolózzanak egy kicsit. A folyósón kimenve, mellettünk és szemben is szobák sora. Bemegyek mindegyikbe, ismerkedem a gyerekekkel. A szemközti szobában laknak a ,,felnőtt korú" magatehetetlen betegek. Harminc-negyven körüli férfiak, húsz év körüli lányok, akik csecsemő módra élnek. Pelenkás csecsemő módra, és cumiból, vagy szondán át kapják az ételt. Nem ijedek meg, halkan beszélek hozzájuk. Van köztük, aki reagál, van aki nem. Kedves, aranyos nővérke az egyik szobafelelős, és egy erős fiatalember a másik. Kell ide az erős kar, nehéz őket mozgatni. Hetente jár fodrász hozzájuk, borotválja és nyírja a fiúkat, frizurát igazít a lányoknak. Így aztán ápolt a külsejük, és mivel minden nap szigorúan vett fürdés van, és két óránként tisztába tétel, az illat is inkább friss, mint kórházi. Rokonszenves, fekete hajú, negyven körüli fiatalember fekszik az ajtónál, köszön nekem, hogy szia. Viszonzom és megkérdezem, hogy jól van-e. Azt mondja igen, csak nemrég tüdőgyulladása volt. Elképedek, hogy milyen szépen beszél. Igen, van közöttük ilyen is, aki értelmileg majdnem ép. Neki a legnehezebb egy életen át feküdni. Megtanulom szeretni őket. A nővérek és orvosok előtt pedig, akik itt dolgoznak, földig hajolok.
Eljön Zsuzsika negyedik születésnapja, hatalmas tortával érkezünk, anyu, a húgom, István és én. Rudi intézkedik, szaladgál, hogy torta lesz, mert megjöttek a csaja szülei. Mondom neki, hogy csak lassan azzal a csajozással, mert letöröm a derekát, de nem vesz komolyan. Egy idő után látom, hogy elmélyülten rajzol. Nyilván ajándékot gyárt. Nézem az összevissza húzgált vonalakat és köröket. Mi lesz ez? Liba, mondja. Ja, tudom, már hallottam, hogy Rudi minden állatot libának hív. Megpuszilom, ő pedig hálásan az ölembe bújik. Jó őt ölelni.
A tortából, aki csak enni tud, mindenki kap. Ferikét biztosítjuk róla mindannyian, hogy szombat van, Zsuzsinak pedig cuppogunk, nyávogunk és ő pedig hangos kacagással jutalmaz minket. Boldog. Rudi úgy mozog az osztályon, úgy hordozza a tortaszeleteket, mintha ő lenne az ünnepelt, persze nyilván úgy is érzi. Fényképezünk, nevetgélünk, és majdnem boldog vagyok.
Aztán hazaindulunk, egész úton arról beszélünk anyuékkal, hogy milyen jól érzi itt magát Zsuzsi.
Jó, de azért Karácsonyra hazahozom. Anyu nem helyesli, szerinte jobb neki, ha nem mozgatjuk, de nem érdekel. Nem tudom ott hagyni. Nem tudok nélküle ünnepelni.
Tehát hazahozzuk Karácsonyra. A Szenteste hármasban, borzalmas légkörben telik, a feszültség tapintható. Még a gyereknek sem tudok örülni, valamiért nem tudok visszazökkenni a minden apró neszre figyelő anyuka szerepébe. Szörnyű megjegyzéseket kapok a férjemtől, nem üt meg, csak próbál megalázni. Odavonszol az előszobai tükör elé, hogy nézzem meg, milyen csúnya vagyok. Szerintem így kellene kinéznie egy huszonhét éves nőnek?! Fakón közlöm vele, hogy nyilván nem így kellene kinéznem, de majd ő biztosan most elmondja nekem, hogy hogyan is kellene kinéznem. Ordít, hogy őt nem érdekli, mit pofázok - és nekem újra, mint mostanában minden dühkitörése alkalmával, eszembe jut a debreceni kórházkerti sétánk. Mennyire más most, mint az a kedves, lassan beszélő férfi. De tudom, hogy a kedves, lassan beszélő férfi ott maradt a debreceni klinika kertjében.
A Szenteste ellenére inkább átmegyek Zsuzsival a szomszédba boldog ünnepeket kívánni, addig sem kell otthon azt hallgatnom, hogy mi mindenben vagyok még átlagon aluli. Joli és Sanyi körbeugrálják a gyereket, csókolgatják össze-vissza, annyira örülnek neki. Halvány mosoly a jutalmuk, kacagás sehol, hiába cuppognak. Leépülése folyamatos, ugyanakkor kiszámíthatatlan. Néha előfordul még, hogy hangosan kacag, de egyre ritkábban.
Nevetése egyre erőtlenebb, már csak ritkán látszanak ki a fogai. Nem nőttek normális méretűre. Mivel nem tud rágni, nem éri inger, (és a nyelve sem nem engedi kinőni, mert a tónustalanság miatt elterül, és egyszerűen visszanyomja) ezért csak 2-2,5 milliméterre jöttek ki az ínyéből. A szája tökéletes vonalú, csodálatos ívű. Kisebb korában, mikor még tudott enni, emlékszem a pillanatokra, amikor etetés közben belenéztem a szemébe. A világon nem volt nálam boldogabb anya, ezt mondhatom. Magaménak tudhattam a földkerekség legszebb, legcsodálatosabb tündérét. Nem azért, mert az én lányom, de a szeme a világon a legszebb tündöklő búzavirágkék. Hatalmas, sötét szempillái vannak, és erős, mézszőke szemöldöke. A haja mindig két centisre van vágva, de a fekvéstől még így is vattacukor szerű hátul. Anyu szokta is mondani, hogy én nem voltam ágyhoz kötött beteg, de nekem is ilyen vattaszerű boglya volt a hajam. Szóval hasonlít rám. Imádom a bőrét, szeretem csókolgatni, olyan Zsuzsi illatú. Mire az intézetbe kerül, a szemeit egyre kevesebbszer látom, egyre kevesebbszer tudok belenézni, mert szinte mindig félig lehunyva tartja. Már kevés dologra reagál, a külvilág réges-régen megszűnt a számára, csak az éles, meglepő hangokra mosolyodik el. A mozgása teljesen leépült, a fekvésen kívül másra nem képes. Ha felültetem, a fejét tartanom kell a kezemmel, mert mint egy újszülött csecsemőnek, neki is hátra, vagy előrebillen. A koponyamérete nem változott nyolc hónapos kora óta, ezért a testéhez képest nagyon picinek tűnik a feje. A múlté már az a boldog fotó, ahol hason fekve támaszkodik, és könnyes szemmel néz a kamerába. A kezét vagy ökölbe szorítja, vagy a jellegzetes, csuklóból tört, merev tartással lógatja. Hiába a sok tornásztatás, a gyógyszerek, nincs könyörület, a világról mit sem tudó pici lánnyá változik. Hét kilót nyom immár több éve, de a magassága, vagyis a hossza már majdnem eléri az egy métert. Nehéz neki ruhát beszerezni, így varrni szoktam rá egyberészes ruhákat, meg van néhány jó bolt, ahol tudok vásárolni. A lábát mereven tartja, soha nem volt rajta cipő. Eszembe jut, hogy az első ruhadarab, amit megvettem neki félidős terhesen, egy 18-as méretű Adidas cipő volt. Nagy szó volt akkoriban, hogy be tudtam szerezni és boldogan őrizgettem sokáig. Aztán elajándékoztam. És igen, a lába. A meztelen talpacskái sokat csókolgatom. A sarkából egy darab hiányzik, mert a véroxigént az onnan vett vérből nézték újszülött korában. Az ujjai is hegesek, minden ujjbegyében, de még a lábujjai begyében is göbök érezhetők. Hát én igenis ezeket szeretem rajra a legjobban. Ezeket szeretem puszilgatni, csókolgatni. Ezernyi fájdalomcsillapító puszit adok a rettenetes sebekre nap, mint nap. Igen, ez hiányzik a legjobban.
Karácsony első napján anyuékhoz készülünk ebédre. István az utat végig kiabálja velem. Én vezetek, ő pedig minden mozdulatomba beleköt, természetesen vezetni sem tudok elég jól. Ordít, hogy egy szánalmas féreg vagyok. Mint mondtam, ez a kedvence, a féreg és a bunkó. Közönyös vagyok, de érzem, hogy megy fel bennem a pumpa. Megérkezünk és felfelé menet a liftben már lökdös, hogy milyen szerencsétlen vagyok és még a gyereket sem tudom jól tartani. Arra gondolok, hogy egyszer majd megölöm. Még el is képzelem. Nem először fordul elő, hogy gyerekkel a kezemben lökdös. Eszembe jut, amit nagyanyám mondott mindig, hogy nincs feneketlen pohár. Mind betelik egyszer. Érzem, hogy az enyém már csordultig van. Anyu kedvesen fogad minket, de észreveszi, hogy veszekedtünk. Valami baj van? Kérdezi. Szokásomtól eltérően azt mondom igen. Eddig soha nem beszéltem arról mi zajlik a házasságomban, csak azt tudta, hogy nem a legjobb. Szó nélkül engedett minden alkalommal haza minket Zsuzsival, ha pár napig eljöttünk a férjemtől. Ma már gyötri a bűntudat, hogy olyankor miért nem tett semmit. De én tudom, hogy csak így tudtam felnőtté válni. Az én harcom volt, nem az övé. Most viszont elmondom neki, hogy István lökdösött, és egyébként elég sűrűn meg szokott ütni. Mögötte állok, biztonságban. És egyszer csak nem tudom milyen aljas indokból, de anyám háta mögül kinyúlok, és hatalmas pofont adok a férjemnek. Jól esik. Kéjesen jól. István meglepődik és közli, hogy azonnal megyünk haza, nincs ebéd. Elindulunk hát vissza az otthonunkba. A kocsiban, amit most is én vezetek, ordít, és újra eszembe juttatja, hogy milyen egy senkiházi bunkó is vagyok én. Azt gondolom, hogy ez így is van, mert végre indokot adtam arra, hogy szidalmazzon, hiszen megütöttem. De közben befelé mosolygok. Még most is érzem azt az elsöprő kéjt, ami az ütés pillanatában elöntött. A szidalmai pedig már semmilyen hatással nincsenek rám. Ezt érzi, mert egyre ingerültebb, vezetés közben lökdös. Felrémlik egy régi eset, Zsuzsi olyan egy év körüli lehetett. Akkor is én vezettem, akkor is anyuéktól tartottunk hazafelé. Egyszer csak megállt alattunk a kocsi. Hiába indítgattam, csak nem akart beindulni. Kiszálltam, hogy megnézzem, mi lehet a baj, de semmi eltérést nem láttam a kispolski motorjában. Nem értettem ugyan hozzá, de benzinünk volt, tehát csakis valami motorhiba lehetett. Istvánban folyamatosan ment fel a pumpa, saját magát kezdte hergelni. Először csak gúnyolódott, hogy nyilvánvaló, mennyire béna vagyok, nem tudok rendesen vezetni (neki akkor még nem volt jogosítványa), azért fulladt le a kocsi. Mondtam neki, hogy szerintem nem attól van, erre még idegesebb lett (nem szerette, ha nem értek egyet vele) és lökdösni kezdett. Zsuzsi a hátsó ülésen fekve nyöszörgött, próbálta jelezni, hogy hé, én is itt vagyok. De az apja ezt meg se hallotta, tovább hergelte magát. Kiszállt és elkezdte tolni a kocsit. Nem tudtam beindítani így sem, tehát újabb válogatott szidalmazásokat kaptam. Beült mellém és hosszasan ecsetelte, mennyire bunkó vagyok, mert még vezetni sem bírtam megtanulni. Visszaszólok és sírok. A kiliáni buszmegálló előtt vagyunk, az ott álldogáló emberek közönyösen nézik, hogy ordít velem. Sírva kérem, hogy menjen el taxiért a közeli állomásra, toljuk fel a kocsit a járdára és majd holnap eljövünk érte. De ő ott, a buszmegállóban álló emberek előtt inkább két kézzel veri a fejemet a kormányba. Az orrom fáj, sírok, hogy fel fog dagadni, de nem hagyja abba. Könyörgőre fogom. Kinézek az ablakon és látom, hogy az emberek, bár döbbenten néznek ránk, inkább lesütik a szemüket, vagy elfordulnak, hogy ne kelljen segíteni. Kiugrok hát a kocsiból és elszaladok taxiért. Mire a taxival visszaérünk, valamennyire lehiggad és hajlandó a gyerekkel átszállni, majd a kocsit a járdára feltolni. Másnap kiderült, hogy nem a vezetési tudásommal volt a baj. A műanyag elosztófej megrepedt. És akkor régen, még voltak kedves, könyörgős másnapok.
Ez járt az eszemben tehát hazafelé és arra gondoltam, hogy most nem várom meg, amíg megüt. Csendesen félreálltam és megkértem, hogy vezessen ő. Szó nélkül átült, én pedig nem szálltam be mellé, hanem elindultam taxiért. Utánam kiabált, hogy ott fekszik a gyerekem a hátsó ülésen, azonnal menjek vissza és menjek velük haza. Közöltem vele, hogy az ő gyereke is, vigye csak szépen haza, lássa el. Én most visszamegyek anyukámhoz és holnap majd elmegyek a gyerekért, hogy vissza tudjam vinni Egerbe. Aztán jött egy taxi, beültem és otthagytam az elképedt férjemet az út közepén.
Másnap pedig, úgy ahogyan ígértem, elmentem Zsuzsiért. Elhoztam a kocsit és visszavittem Egerbe. István szótlan és bánatos. Hozzám már nem kedves, még most sem, pedig gyötri a bűntudat. Csak azt kérdezi, hogy anyu haragszik-e. Nem haragszik csak nagyon szomorú, válaszolom. Később megtudom, hogy próbál bocsánatot kérni, elmegy hozzájuk, virágot is visz, mint azelőtt nekem. Most anyut próbálja majd ezzel meggyőzni, hogy ő tulajdonképpen jófiú. De nincs szerencséje, mert nem találja otthon. A húgom engedi be, a virág mellé hosszú levelet ír, amiben sajnálkozik. Anyu még ma is őrzi azt a levelet.
Zsuzsi nem volt túl jó állapotban, a stressz rosszat tett neki, meg aztán az apja nem tud szondázni, csak híg tápszert adott neki üvegből. Remélem nem haragszol, láttad, hogy nem tehettem mást, jobb híján ezt mondogattam neki. Nem válaszolt. Tudtam, hogy megsértődsz, viccelődtem, aztán kicsit nyávogtam neki, amin halványan elmosolyodott és éreztem, hogy szent a béke.
Mikor megérkezünk Egerbe, arra gondolok, hogy ha már ilyen hamar visszajöttünk itt maradok vele egy kicsit. Talán félek hazamenni, nem túl kellemes otthon a hangulat. Zsuzsika hamar elalszik, kimerült a hosszú úton. Rudika természetesen őrzi az álmát, persze közben fesztelenül cseverészik a maga nyelvén a nővérkékkel. Nem tudni milyen indokból, vagy milyen példa alapján, de szigorúan magázza őket. Nem azért Linkschné, de amíg maga nem volt itt, mindenki a maga tablettáját szedte, veti oda a szolgálatban lévő ápolónak. Kérdőn nézek a nővérre: nem voltál itt? Szabin voltam, mondja és vigyorog, mert semmiféle gyógyszert nem szed, és ha szedne, sem tartaná a kórteremben. Rudika erősködik, hogy de bizony, és bár nehezen értjük, amit mond, határozottan árulkodásnak tűnnek a szavai. Győzködi a nővért, hogy lopnak itt, mindent beszednek, ami a magáé! Beszéd közben erősen gesztikulál és bólogat. Talán magát is győzködi, hogy Linkschnét bizony mindig meglopják, ha szabin van. Na jó, Rudika, mutasd meg milyen tablettát szednek be, ami az enyém? Rudika megfogja a kezét, az ablakhoz vezeti, ahol a belső párkányon egy Saharinos doboz hever, benne néhány szem édesítővel. Hát itt van, ez úgy tudom, a maga tablettája! Mindenki ezt szedi, láttam. Közben kicsit ki is húzza magát. Látványosan érezteti, hogy helyesen cselekszik. Linchné összecsókolja, amiért ennyire vigyázza az ő tulajdonát, és megnyugtatja, hogy abból szedhet más is nyugodtan. Vigyorgok én is és rájövök, hogy jó itt. Rudival elindulunk ketten kézen fogva. Kéri, hogy kísérjem ,,haza" a szomszéd folyosóra. Nagyon megszerettük egymást. Elkísérem, puszizkodunk és elindulok vissza Zsuzsihoz a fekvő részlegre. Közben sétálok egyet a folyosókon, hátha még több barátra lelek. Észreveszek egy tíz év forma kisfiút. Egyedül ül a mellettünk lévő folyosó padján. Még soha nem láttam azelőtt. Köszönök neki, leülök mellé. Itt laksz? Kérdezem. Aha. Te is? Mondom nem, a lányom él itt. Ismerem? kérdezi. Nem tudom. Zsuzsikának hívják, a fekvő részlegen lakik. Á, tudom. A Rudi szerelme. Beszarok! Itt erről már mindenki tud? Te hoztad a tortát, mi? Mondom én hát. Jó volt. Nézd, mutatok valamit. Lenyúl és a szatyrából elővesz egy hatalmas csörgőórát. Szerelő vagyok. Órás. Most megmutatom neked, hogy hogyan kell szétszedni. És akkor ott megtanulom, hogy hogyan kell apró darabokra szedni egy hatalmas csörgőórát. Az alkatrészeket, amit kiszed, egyszerűen ledobja magunk mellé a földre. Fél óra múlva egy halom óraalkatrész közepén ülünk a padon, ketten. Simogat és megdicsér, hogy milyen szépen figyelek. Lassan talán össze kellene rakni, nem? Aha, mondja, össze. De nem tudom. Vigyorogva nézek rá. Ő, mint aki jól végezte dolgát, földöntúli boldogsággal az arcán és abban a biztos tudatban, hogy ő szerelő, feláll és otthagy az óraalkatrészek között egyedül. Jön egy nővér, rezzenéstelen arccal összesepri az alkatrészeket, belelapátolja egy zacskóba, majd kéri, hogy ha van otthon nem működő óránk, rádiónk, vagy más műszaki cikkünk, akkor hozzam el. Laci (így hívják a fiatalembert) szívesen megjavítja. És ma is tanultam valami újat. Néha az idézetekben (amit ösztönösen elutasítok) is lehet igazat lelni. Mert az ,, Az élet ízét csak a bolondok ismerik". |
|
| |
|
0 komment
, kategória: EGYASSZONY az én történetem(fe |
|
|
|
Címkék: kiszámíthatatlan, legcsodálatosabb, véraláfutásokat, tortaszeleteket, szidalmazásokat, figyelmeztetnem, csecsemőotthont, kiválasztottuk, tüdőgyulladása, tulajdonképpen, óraalkatrészek, buszmegállóban, magatehetetlen, figyelmeztetés, vasárnaponként, megjegyzéseket, elajándékoztam, visszazökkenni, maradhassanak, kolléganőmnek, elmosolyodott, rezzenéstelen, koponyamérete, alkatrészeket, természetesen, belelapátolja, szobatársakat, gyakorlatilag, házasságomban, születésnapja, tónustalanság, hazakészülünk, szerencsétlen, körbeugrálják, bejelentkezik, összecsókolja, élet ízét, bolondok ismerik”, papírok beszerzése, kórházi papírok, saját gyerekét, helyes döntés, gyerek megy, fáradt harcot, ténytől eléggé, földre kerül, sebhelyeim csak, volt kolléganőmnek, combomon csúnyán, bűntudattól álompasi, egyetlen dolgot, baja velem, Aztán Zsuzsinak, Megpuszilom Zsuzsit, Istvánt Zsuzsival, Eljön Zsuzsika,
|
|
Offline
