|
2013-09-11 13:53:32, szerda
|
| |
| |
|
|
| |
1989. május 9. (ötödik fejezet)
Sokszor álmodom egy két évvel ezelőtti pillanatról, ami anyu falusi-vízparti hétvégi házában történt. Zsuzsi anyuval sétálgat, aki természetesen büszkén mutogatja, eszébe sem jut, hogy valaki az ő unokáját furának találja! Én pedig megengedem magamnak, hogy a folyóhoz lemenve gumimatracon ringattassam magam a vízen. Percekig szinte eufórikus állapotban vagyok. Igen, ez az igazi pihenés, nem vagyok minden pillanatban ügyeletes, hogy a lányom mikor veszi furán a levegőt, vagy mikor nem ver elég gyorsan a szíve. Csobogást hallok és úgy érzem, hogy ez tényleg a mennyország. Ez a hang pedig nyilván valami égi vízesés, ami még segít is ellazulni. Hagyom még, hogy ringasson a víz és teljesen átadom magam a csodálatos, aranyló csobogásnak. Aztán szép lassan kinyitom a szemem és percekig bábulom a sűrűn bárányfelhős eget. Figurásat játszom, minden felhőbe szép gyerekeket látok bele, meg persze néha angyalokat. Rám is fér, szörnyű milyen nagy szám van mostanában a férjemmel. A csobogás nem szűnik, mintha a fejem mellől jönne. Szép lassan, óvatosan oldalra fordulok, vigyázva a pillanatra. És akkor meglátom az egyik falubeli tehenet, aki éppen a fejem mellett pisil. Vízesés. Aha. Ennyit a pihenésről... röhögve futottam fel a házhoz. A saját nyomorúságos mennyországomon röhögve. És mégis, ezerszer és ezerszer eszembe jut ez a pillanat. Nekem, azóta is ez az igazi pihenés pillanata, és ez megmagyarázhatatlanul, valamiféle szabadságérzéssel párosul. Szabadságérzéssel, amire mindennél jobban vágyom.
Karácsonykor tehát, miután visszaviszem Zsuzsit Egerbe, elköltözöm anyuékhoz. Szilveszter előtt István visszakönyörög, hogy minden megváltozik, csakis én leszek a fontos. Rendben van, visszamegyek, de már nem nagyon hiszek benne. Magam sem értem miért engedek neki, talán azt a lassan beszélő férfit keresem, de ismét hamar kiderül, hogy ő nincs már sehol. Szilveszterkor ismét agresszív rohama van. A hibát szerinte ott követtem el, hogy ahol töltöttük az éjszakát, rá figyeltem a legkevesebbet. Mindenkivel beszélgettem, csak vele nem. Persze, bólogatok, mert ahhoz van a világon a legkevesebb kedvem, hogy veled beszélgessek. Elképed, hogy milyen nagy lett a szám. Én pedig közönyösen válaszolgatok minden durva kérdésére, és nem érdekel, hogy mennyire ideges, nem érdekel, hogy mennyire erőszakos, de főleg az nem érdekel, hogy megüt. Megüt, pedig három napja költöztem vissza. Megkérdezem tőle, hogy miért? Azt mondja, ő sem érti. Ő csak azt akarja, hogy minden jó legyen. Közönyös vagyok és éreztetem vele, hogy ez engem már nem érdekel. Azt viszont tudtam, hogy nem adja fel egykönnyen, hiszen ilyen a természete. Szeret győzni. És mivel szeret győzni, őt csak az érdekli, hogy eltiporjon, engem pedig csak az, hogy csendesen öleljen meg valaki, hogy nevetni tudjak anélkül, hogy lebunkóznak, mert abban a pillanatban szerinte éppen nem illendő a nevetés. Rettenetesen vágyom valaki után, de hiába keresem, csak nem találom. Anyu figyelmeztet is, hogy vigyázzak nagyon, mert magába az Ördögbe is beleszeretnék, annyira vágyom a szeretetre, kedvességre, nyugalomra. És természetesen, ez kis túlzással így is történt.
Februárban beleszeretek az első szembejövő férfiba, aki szól hozzám két jó szót. Így aztán végleg elköltözöm. Pontosabban, mivel István nem nagyon akar elengedni, elszököm egyetlen fehér síoverálban. Ruhát nem tudok magammal vinni, a zárat pedig azonnal lecseréli. Így egy ideig a húgom ruháit hordom, ami elég vicces. Az új szerelem viszont elég erőt ad ahhoz, hogy ne menjek vissza soha többé.
A válás viszonylag nyugodt és gördülékeny, nem vitatkozunk gyakorlatilag semmin. Többé nem üt meg, nem veszekszik, inkább kérlel. Az anyagiakban tisztességes. Két hónap után végre be tudok menni a lakásba, hogy a személyes holmimat összeszedjem. Móni, a húgom jön velem, természetesen veszekszik Istvánnal, de én már inkább csak nevetgélek még ezen is. Engem már megcsapott a szabadság szele. Egyetlen, vagy talán két dolgot vethetek a szemére, hogy a kisfiunk születése után kapott aranyláncot és a fényképeket elveszi tőlem. A családban az a szokás, hogy egy idősebb nő, de általában az anyja, ékszert ad a gyermeket szülő nőnek. Zsuzsi után kaptam is anyutól egy nagyon szép karláncot, de a kisfiam születésekor valahogy ez elmaradt. Ez fájt nekem, ezért Istvánnal, amikor hazajövünk a kórházból, veszünk nekem egy szép aranyláncot, a halott fiunk emlékére. És most ezt veszi el tőlem, mondván, hogy megőrzi Zsuzsikának, mert szerinte ez őt illeti. És a Zsuzsiról és rólunk készült fotók sem illetnek engem, mert az pedig őt illeti. Hiába kérlelem, egyet sem kapok belőle. Legalább a negatívokat, mondom, de erre csak gúnyos mosoly a válasz és annyi, hogy nincsenek meg. Tudom, hogy megvoltak, kutatnék a fiókokban, de nem engedi, elzavar onnan. Azt mondja, hogy maradjak, és akkor annyit nézegetem, amennyit akarom. Közben kérlel is, ezen az egészen sajátos, csakis rá jellemző módon, hol szépen, hol csúnyán, hogy jól gondoljam meg - de nem bírok maradni. A láncot sem bánom, szó nélkül veszem ki a nyakamból. A fényképek jobban fájnak. Azok máig fájnak.
Aztán a bíróságra anyu kísér el. Otthon készülődünk ketten. Rettenetesen feszült vagyok, leesik a napszemüvegem, anyu kinevet, és én elvesztem a türelmem. Kiabálva összetaposom a földön heverő napszemüveget. Anyu persze megsértődik. Az hiszi, vele van bajom. Út közben kibékülünk, könnyen megy, nagyon szeretjük egymást. Megegyezünk, hogy több is veszett Mohácsnál és majd veszek magamnak egy szép, az eddiginél sokkal szebb, új szemüveget.
Istvánnal a bírósági folyosón találkozunk. Kockás inget visel, ellentétben az ügyvédjével, aki szemtelenül tenyérbemászó képű, pökhendi, és persze fehér garbó van rajta zakóval. Fehér garbó. A fehér garbó nekem azonos valamiféle elementáris rossz érzéssel. Most eszembe jut miért. Valamikor a nyolcvanas évek legelején, friss házas fiatalasszonyként idegen városba költözöm a férjemmel. Nem ismerek senkit, de nagyon szerettem volna barátkozni, így a mesteremnek (kozmetikustanuló voltam), mikor megkérdezte, nincs-e kedvem elkísérni őt vásárolgatni, boldogan mondtam igent. Szóval munka után együtt elsétáltunk az ottani Centrum áruházba nézelődni. Vásárlás lesz a nézelődésből, Magdi több fehér és színes garbót is vesz a férjének. Milyen jó ötlet, gondolom és kiválasztok egy szép fehéret. Nem drága, 120 forintba kerül. A borravalókból össze is gyűjtöttem ennyit, gondoltam meglepem vele a férjemet. Ha Magdi azt mondja, hogy ez elegáns, akkor én azt elhiszem. Magam nem nagyon tudom, 12 éves voltam, amikor apu meghalt, nem élt velünk férfi sohasem. Mit tudom én mi az elegáns! Örülök, hogy egy ilyen kedves nő ízlésére hagyatkozhatok, és boldogan viszem haza a százhúsz forintos garbót. Na, a boldogságom körülbelül olyan egy-másfél perc múlva el is párolgott, mintha soha nem is lett volna. István rettenetesen leteremtett, hogy miért szórom a pénzt, ráadásul ilyen undorítóan közönséges holmira, mint egy fehér garbó. Hogy mertem én az ő megkérdezése nélkül ezt megvenni. Próbálom halkan jelezni, hogy a saját összekuporgatott borravalómból vettem és örömöt szerettem volna okozni, de ez csak olaj a tűzre. Mindenféle utcán nevelkedett proli diósgyőri paraszt voltam egy percen belül. Természetesen zokogtam, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre és leszidja az apukája. Közölte velem, hogy csomagoljam össze, mert holnap munka után elmegyünk a Centrum áruházba és majd én szépen visszakérem a pénzt. Ha arra volt bátorságom, hogy egyedül megvegyem, akkor majd lesz erre is. Alig alszom valamit, rettegve forgolódok, annyira félek a másnaptól. Azokban az időkben nem lehetett csak úgy bármit is visszavinni a ruházati boltba, pénzt visszakapni meg egyszerűen lehetetlen volt. Ennek ellenére, természetesen szót fogadtam. Másnap tehát visszavisszük a szomorú garbót. A gyalogos út alatt még egyszer az eszembe vési, hogy ha csak egy kicsit is intelligens lennék, vagy ha egy szemernyi ízlésem lenne, soha nem vettem volna neki fehér garbót. A boltban az eladónő közönyös, közli, hogy árut csak akkor cserélnek, ha mérethibás, de kérdezzem meg az osztályvezető elvtársat. Így hát elindulok megkeresni. István a bejárati ajtóban áll kívül, szigorúan háttal a bolt belsejének. Igen ezt nekem kell jóvá tennem, tudom én! Közben arra gondolok, hogy de kár, hogy nincs még 120 forint spórolt borravalóm, mert akkor azt is hazudhatnám, hogy visszaadták a pénzt és kidobnám azt a rohadt garbót, ami ráadásul nekem még tetszik is, de honnan is veszem én a bátorságot arra, hogy tudjam mi az elegáns, hiszen valóban diósgyőri prolilány vagyok. És persze nincs újabb 120 forintom. Tehát marad az osztályvezető elvtárs meggyőzése. Akkor már potyognak a könnyeim, kifelé tekintgetek az ajtó felé, hátha István megkönyörül rajtam, de int a szemével, hogy igyekezzek. Mutatja, hogy hozzam a pénzt. Odamegyek hát végre a szelíd kinézésű, ősz hajú, ötven körüli, kicsit sovány, szemüveges férfihoz és sírva elmondom mi történt. Úgy sírok, hogy hátulról a férjem ne lássa. Főosztályvezető elvtárs, tessék nekem visszaadni a pénzt, mert nagyon megszidott a férjem. Nem szabad ilyeneket venni a férjünknek, tetszik tudni, ha nem tudjuk neki tetszik-e. Meg azt is tetszik tudni biztosan, hogy egy igazi férfi soha, de soha nem visel fehér garbót. A kedves bácsi annyira megsajnál, hogy odaszól a kolléganőjének és visszaadják a pénzt. Miközben átnyújtja, csendesen csak annyit mond, ő sokszor hord fehér garbót.
És most itt a folyosón, a fehér garbós bájgúnárral a háta mögött könyörög, hogy menjünk innen, kezdjük újra. De mint mondtam, engem már megcsapott a győzelem és a szabadság mámora. Ha hosszú időn át megaláznak, most már tudom, hogy az soha, de soha nem érhet véget a megalázó győzelemével. A végén mindig ő a vesztes, mert az erőszak természeténél fogva alul kell, hogy maradjon. Most úgy érzem, hogy ez a pillanat itt a jutalmam. És a sors még a fehér garbót is megadta, kegyelemdöfésnek. Meg is jegyzem, hogy milyen fess és divatos az ügyvédje ebben a fehér garbóban, de nem érti, hogy miért mondom, nyilván nem emlékszik. Miért is emlékezne, neki ez csak egy volt a sok-sok, milliónyi dologból, amivel betörni próbált. Egy pillanatra elönt a szégyen, saját kicsinyességem miatt, hogy milyen szánalmas vagyok, amiért örülni tudok a nyomorultságának. De ez csak egy pillanat, nem hagyom elhatalmasodni. Nem lehet. Szabad akarok lenni és élni akarok. Megfogadom, hogy nem hagyom magam, soha többé. Nem hagyhatom magam megalázni, de azt sem hagyhatom, hogy egy kicsinyes bosszúálló szörnyeteggé váljak a boldogtalanságom miatt. Nem hagyom! Ha elromlik, mindig inkább elmegyek majd. Soha többé nem engedem, hogy megalázzanak, én már egyetlen percet sem pazarolhatok el az életemből. Valami elemi erővel keresem mindig tovább a boldogságot és futok valami után, amit csak nagyon halványan sejtek, hogy létezik. Így hát nem ez volt az utolsó válásom.
Most, miután kimondják, egyszerre eltűnnek a torkomból az olyan jól ismert gombócok. Szinte villámcsapásra. Anyuval hazamegyünk, és a hazafelé úton könnyezve-röhögve mesélem el neki a fehér garbó történetét. Anyu elsírja magát, ismét önmagát vádolja, hogy nem tett semmit. Pedig Magdi, a mesterem félrehívta egy látogatása alkalmával, hogy miért hagyja, hogy így bánjon velem a férjem? Ő akkor azt hitte, hogy nem is árt ez nekem, mert úgysem volt apukám, kicsit habókos, meg nagyszájú vagyok, talán rám is fér a rendszabályozás. De azt nem gondolta, hogy ennyire megalázott nap mint nap. Ő azt hitte, csak kicsit fösvény és ez ellensúlyozza az én meggondolatlan, könnyelmű természetemet. Sírva meséli, hogy nem is ez volt az utolsó alkalom, amikor figyelmeztették őt. Szóltak ám a szomszédok neki is, de azt sem vette komolyan. Vígasztalom, hogy biztosan kellett ez nekem, sokat tanultam ám belőle! És vigyorgok, megállíthatatlanul vigyorgok. Semmi nem számít, csak az, hogy szabad vagyok! Hazaérünk és a konyha falán lévő naptáron döbbenten veszem észre, hogy ma május 9.-e van. A győzelem napja. Ezen is vigyorgok, mutatom anyunak, de csak legyint, nincs jó kedve. És mivel 1989-et írtunk, rendszerváltás kezdődött mindkettőnknek. Az országnak is és nekem is.
Hamarosan kiveszek egy lakást Diósgyőrben, és amikor csak tehetem a munkám mellett, elutazom Egerbe a lányomhoz. Zsuzsi az ablak mellé kerül a sarokba, minden szobában az a legjobb hely. Ráadásul ez a hármas szoba, ami még plusz szerencsés szám is! Rudi töretlenül udvarol, de valljuk be, Zsuzsi mindenkinek tetszik, hiszen dicsekvés nélkül mondhatom, a legszebb lány az osztályon. Igazi élet, igazi beszélgetések, igazi emberek. Ez Eger. És ezek az igazi emberek nem vesznek tudomást arról, hogy súlyos betegeket ápolnak. Egyenrangú partnerként bánnak az ápoltakkal, egytől-egyig. Nem tudom, hogy hogyan és mikor alakult ki ez a hozzáállás. A főorvos asszony, aki az első perctől közvetlen és őszinte velünk, egészen rendkívüli ember. És talán, mint ilyen, egészen rendkívüli emberré tett maga körül mindenkit egytől egyig, kivétel nélkül. Olyanokká, akik ápolják, cipelik, mosdatják, öltöztetik a súlyos betegeket, és mindeközben a szülőkért aggódnak, hogy ők biztosan bírják-e a lelki megrázkódtatást. Bíztatnak, hogy merj újabb gyereket vállalni, vagy egyszerűen csak csendesen szeretnek. Soha sehol ilyen elképesztően empatikus hozzáállást nem tapasztaltam ezelőtt, és azóta sem. Láttam olyan helyeket, ahol több gyereket tartanak egy kiságyban és szinte állatként dobálják őket. Hozzájuk se szólnak, a szülőkre pedig mély megvetéssel néznek. Egerben ezzel szemben jóság és megértés uralkodik.
A második itt töltött Karácsonykor a főorvos asszony nem akarja Zsuzsit hazaengedni, nincs valami jó állapotban, éppen beteg. Szorongok, ideges vagyok, borzasztóan szeretném, ha velem lenne az ünnepek alatt. Megkérdezem az otthoni gyerekorvosunkat, Zsóka nénit, hogy mit szól hozzá. Azt mondja, ő vállalja, hogy figyel ránk, itthon lesz úgy is. Mondjam azt, hogy a szomszédban lakik, hamar odaér, ha baj van. Még igazolást is ad. Így hát elmegyek a lányomért. Valóban beteg kicsit, Rudi őrzi is szinte egész nap, az állam leesik, hogy milyen kitartó, még a végén tényleg megkéri a kezét. Linkschné figyelmeztet, hogy ha bármi probléma lenne otthon, ami esetleg komolyabbra fordul, hozzam csak vissza akár éjszaka is, itt mégiscsak nagyobb biztonságban van. Meg is ígérem, közben Ferikével megegyezünk, hogy milyen szép téli napsütéses szombat is van ma, majd összepakolom Zsuzsit és hazafuvarozom. A Szenteste jó hangulatban telik, az új szerelmem figyel rám, szeretget, és az még jobban boldoggá tesz, hogy ő is szépnek látja Zsuzsit. Aztán éjszaka súlyos fulladásos rohama van, nem vagyok toppon, elszoktam már az ambuláns életmentéstől. Persze nem esem kétségbe, Zsóka néni szívesen lát Szenteste is, Zsuzsi megkapja az injekciót és jobban lesz. De érzem, hogy ez nem játék, csak azért, mert nekem jó, nem tehetem ki a kislányomat veszélynek. Ezért reggel szépen összepakolom és visszaviszem Egerbe. Neki már ez az otthona, bármennyire is fáj ez nekem. Persze egész úton bőgök és sajnálom magam, de mire odaérünk, már megnyugszom, és inkább kicsit ott maradok még vele. Rajzolgatunk Rudival, Ferikéhez vendégek jönnek, és ezen ő annyira felbuzdul, hogy majdnem kirúgja a kiságya oldalát. Viccelődünk a gondozónővel azon, hogy milyen pletykásak is a szobában lakó gyerekek, mindig mindent jobban tudnak. Naná, hogy jobban tudnak, mondom, egész nap megfigyelnek! Ha írni tudnának, talán még jelentést, vagy naplót is vezetnének, de nem tudnak, így csak pletykálkodnak. Megszeretgetem őket, majd hazamegyek a saját otthonomba. Lassan megszokom a létet Zsuzsi nélkül, fura érzés, soha nem hittem volna, hogy természetes lesz az, hogy nem velem él.
Aztán február elején férjhez megyek. Szerelmes vagyok, és úgy szeretnek, ahogyan mindig elképzeltem. Szinte soha nem gondolok arra, hogy a házasság pokol és börtön is lehet, viszont kőkeményen vigyázok a szabadságomra. Vigyázok a sajátomra és adok a férjemnek is. Talán túl sokat. És aztán októberben megszületik a fiam.
A fiam. Ízlelgetnem kell a szót, bár elég hamar nyilvánvaló lett, hogy fiút várok. A terhesség alatt fura módon, egyetlen egyszer sem jut eszembe, hogy bármi baja is lehet a babának.
Debrecenbe természetesen elmegyek, lefutom a szinte már kötelező köröket, de semmi eltérést nem találnak. A szülész, aki a halvaszületett kisfiamat világra segítette, kicsit furán néz a férjemre, de nem segítek neki, hogy ez nem ugyanaz a férj, mint két évvel ezelőtt, inkább élvezem kicsit a zavarát. Nagyon kedves mindenki, boldogan jövünk el, nem kell többé menni!! Hazafelé énekelek egész úton, nyilván a férjem agyára megyek, de nem szól egy szót sem, elnézi nekem. Szóval boldog, boldog terhesség. A tíz éves érettségi találkozómra is boldog terhesen megyek, velem örülnek a rég nem látott barátaim. A rég nem látott barátaim, akik semmit nem tudtak arról, hogy évekig szinte nem is létezett az a szemtelen, nagyszájú lány, akit szerettek. De most velem örülnek az új babának, én pedig lubickolok a szeretetükben.
Szóval októberben megszületik végre a fiam. Most, hogy megszületett, kicsit mégis izgulok, hogy minden rendben van-e rajta. Nézegetem, meg aztán olyan idegenül is cseng az a szó, hogy a fiam. Zsombornak nevezzük el. Furcsa kis emberke, az alsó ajkát erősen beszippantva jön a világra és egy pillanatra ijesztően csúnyának látom, de mit bánom én! Hollóssy doktor boldogan mutogatja, hogy csak összejött, nézzék csak, nem akármilyen legényke. Mondtam is neki, hogy bizonyára azért van így feldobva, mert voltam olyan jó fej, és ügyeletben szültem neki. Azt mondja, nem rontom el a kedvét, ő igenis örül, bár kétségtelen, hogy az külön jó pont, hogy nem otthonról rángattam be.
Zsombor. Csodálatos név. Ölelgetem, próbálgatom, hogy milyen érzés. Erős és masszív. 3 kiló 65 dkg, 57 centi hosszú. Óriásnak, jókötésűnek tűnik a babák között, igazából mégis pindurka. Éjjel érkezik, éjfél után két-három perccel. Ahogy túl vagyunk a szülés utáni macerákkal és végre felállhatok, azonnal megyek és megnézem, jól van-e. Bekéredzkedek a csecsemőosztályra, kibontom és elvégzek néhány reflexvizsgálatot. A csecsemős nővérek komplett hülyének néznek, de én úgy teszek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mindent rendben találok, így hát visszamegyek a szobámba és boldogan alszom vagy tíz órát. Másnap próbálom szoptatni, de nem nagyon sikerül, nem vagyok jó ezen a szoptatás szeren. Zsuzsi nem tudott szopni, a második baba után pedig tejelapasztó pirulákat kaptam, így a tejjáratok beszűkült csatornák csupán. Kínozom magam és a fiamat egy ideig, aztán feladom és fejni kezdek. A cumisüveggel pedig Zsombor is hamar megbarátkozik. Közben folyton Zsuzsika jár az eszemben, senkinek nem merem mondani, de jobban aggódom érte, mint a kezemben tartott kicsit idegen kisfiúért. Aztán ez is megváltozik. Hirtelen jön az érzés, szinte egyik pillanatról a másikra. Ugyanolyan, mint mikor Zsuzsit először a karomba adták. Mindent elsöprő, lángoló szerelmet megszégyenítő érzés. A fiam. Ezt ízlelgetem, és úton útfélen elbőgöm magam a büszkeségtől, hiszen tökéletes. Na jó, egy kicsit csúnyácska, de akkor is tökéletes! Az érzés szinte szétfeszíti a mellkasom.
Alig várom, hogy picit megnőjön és elvihessem Zsuzsinak megmutatni. Őt persze nem túlzottan érdekli a kisöccse, nyilván féltékeny, pedig ez azért a lányokra nem jellemző. Meg is szidom egy picit, kis nyávogás, cuppogás és kapok mosolyt. Zsombit a nővérkék körbehordozzák, mindenki örül neki kivétel nélkül.
És így járunk mi hétvégenként Egerbe. A fiam és én. Persze néha a férjem is eljön, de valahogy úgy érzem, ez a kettőnk ügye. A fiamé és az enyém. Amikor ott vagyunk, sokszor teszem be a nővére mellé a kiságyba, szeretném, ha megbarátkoznának. Zsombor nagyon kedvesen közeledik Zsuzsihoz, a maga módján, kicsit férfiasan ugyan, de szeretgeti. Zsuzsika eleinte ijedten veszi tudomásul, hogy valami élőlény féle ficereg ott neki a saját kis területén, de aztán a nagy testvér lekezelő módján megtűri maga mellett. Sokat nevetgélek rajtuk, ismételgetem magamban, hogy testvérek. Olyan jó szó! Saját húgom jut az eszembe, akivel olyan szoros a kapcsolatom, hogy néha szinte fojtogató. De ez jó fojtogatás, és azt szeretném, ha ezt éreznék az enyémek is. A testvérek. És Zsuzsi csendesen, bár szerintem kicsit nagyképűen mosolyog az öccse gagyogásán, én pedig az érzem, hogy még soha nem voltam ilyen boldog, és nyilván már nem is leszek egész életemben.
Valamikor nyár vége felé is kettesben autózunk Zsomborral Eger felé. Emőd után úgy érzem, huzat van és felhúzom az ablakokat. Szörnyű ordítás, odacsíptem Zsombor ujjait. Megállok a következő pihenőben és elképedek, hogy néz ki a keze. Olyan, mintha egy törés lenne benne. Ujjak, ujjak, törés, ujjak. Szörnyű látvány. Már nem sír, én meg szipogva egyengetem, és egyfolytában ostorozom magam, hogy mi a francnak kelek én útra egy egészséges gyerekkel kettesben, hiszen ez nyúlkál! Nyúlkál és mocorog egyfolytában, de szép lassan már kezdek hozzászokni. Vigyorgok magamban, kicsit büszke is vagyok és mondogatom: egészséges! Mert persze eleinte arra gondoltam, hogy biztosan komoly baja van, hiszen állandóan csak mozog. Aztán szépen lassan hozzászoktam, hogy ilyen gyerekek is vannak. Igen, ilyen gyerekek is vannak, ők azok, akik egészségesek. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: EGYASSZONY az én történetem(fe |
|
|
|
Címkék: kegyelemdöfésnek, nyomorultságának, boldogtalanságom, kozmetikustanuló, összekuporgatott, megbarátkoznának, gyerekorvosunkat, megrázkódtatást, főosztályvezető, rendszabályozás, mennyországomon, figyelmeztették, hagyatkozhatok, halvaszületett, kicsinyességem, kolléganőjének, villámcsapásra, szilveszterkor, visszakönyörög, pletykálkodnak, megszeretgetem, meggondolatlan, rendszerváltás, körbehordozzák, mindkettőnknek, elhatalmasodni, bekéredzkedek, természeténél, ellensúlyozza, természetesen, gyakorlatilag, napszemüvegem, beleszeretnék, legkevesebbet, válaszolgatok, napszemüveget, folyóhoz lemenve, igazi pihenés, lányom mikor, hang pedig, sűrűn bárányfelhős, fejem mellől, egyik falubeli, fejem mellett, saját nyomorúságos, lassan beszélő, hibát szerinte, legkevesebb kedvem, pillanatban szerinte, első szembejövő, zárat pedig, húgom ruháit, Zsuzsit Egerbe, Pedig Magdi, Rajzolgatunk Rudival, Zsomborral Eger,
|
|
Offline
