|
2013-10-05 22:35:15, szombat
|
| |
| |
A fehér cipő (hatodik fejezet)
Az első születésnap nagyon fontos, magyarázom Zsombornak reggel, amikor tisztába teszem. Közben minden testi erőmet bevetem, hogy a pelenkázón tartsam. Próbálok énekelni neki, de nem díjazza, le akar mászni. Szóval, ha szót fogadsz, akkor felveheted a csokornyakkendőt a szülinapodon, nem bánom. Persze nem fogad szót, izeg-mozog. Istenem, milyen nehéz is ezekkel az egészséges gyerekekkel! Semmi méltóság nincs bennük, folyton folyvást csak fickándoznak! Aztán nagy nehezen sikerül meggyőznöm arról, hogy hamarabb szabadul, ha hagyja magát. A nyakkendő pedig természetesen ott pompázik a nyakán, az első születésnapján.
Zsombort anyu Gombszeműnek hívja, mert mikor először látta, akkor ez jutott eszébe róla. Ellentétben Zsuzsi csodálatos tengerkék szemével, az övé sötétbarna, majdnem fekete. A bőre kreol, a haja szőkés, és kicsit göndörödik, ahogy nő. Ettől aztán az arca lágy, kedves. Tökéletes mindene, egészséges, mint a makk. Persze ezzel sok minden együtt jár, például a folytonos ficergés, rendetlenkedés. De nekem ez jó. Már most tudom, hogy biztosan el fogom kényeztetni és el fogom majd rontani ezzel, de akkor szeretem a legeslegjobban, amikor rosszalkodik. Mert rosszalkodni csak egészséges gyerekek szoktak. Ezért hát mindannyiszor, később is (egészen kamaszkoráig, amikor valljuk be változtak a dolgok), ha bármikor rakoncátlankodik, összecsókolom. Anyu mindig mondja, hogy nem lesz ez így jó, de én csak vigyorgok, hogy mit számít egy kis rendetlenkedés anyu! Nézd, hogy fut!
Zsuzsika pedig töretlen türelemmel viseli, hogy már nem ő az egyetlen gyerekem. Persze rengeteget győzködöm, sok munkám van benne, de úgy látom, hogy imádja az öccsét. Az öccse pedig igenis, egyenesen rajong érte. Hiszen nincs olyan nap, hogy ne mesélnék neki arról, hogy bár nem velünk él, de neki igenis csodálatos nagytestvére van. Arról, hogy a nővére milyen gyönyörű és milyen kedves, és mennyire, de mennyire szereti őt. Úgy vélem, érti.
Zsuzsi kicsit magányos mostanában, hiszen Rudi még a nyár elején elment. Hirtelen, egyszerűen csak megállt a szíve. Tudom, hogy minden pillanatban hiányzik neki az udvarlója cserfes kis pofikája, de mint gyakorló ,,súlyos anyuka", jó vagyok a vigasztalásban. Jó vagyok, de most először végtelenül nehezemre esik. Mert amikor megtudom, én is lezsibbadok, percekig csak állok, és alig térek magamhoz. A nővérkék sírnak, a főnővér és az egész csecsemőotthon arra gyűjt, hogy legyenek a sírján szép virágok. Még születésekor lemondtak róla a szülei, így az intézet volt az otthona, a nővérek, orvosok és a többi beteg a családja. És Zsuzsika a szerelme. Most, hogy távozott, napok óta kisírt szemekkel járkál mindenki, mert nagy űrt hagyott maga után ez a drága, igazi rakoncátlan kiscsikó. Nekem is hiányzik. Zsuzsi pedig, mint mondtam, határozottan magányosnak tűnik. Persze vigasztalás közben gonoszul megjegyzem, hogy túl sok lánynak van itt kisírva a szeme, de senki nem díjazza a humoromat. Nyilvánvaló, hogy Rudi mindenkinek csapta a szelet, de igaz szerelme csakis Zsuzsika volt. Úgyhogy a kis szemtelen kölke rám hagy egy nehéz feladatot, a fájdalom enyhítését, amit a hiánya okoz. Ezért már az ajtóból nyávogok, cuppogok, ha megérkezem, de hiába. Kevesebb mosolyt kapok, mint azelőtt. Most látom, hogy a szerelem ereje milyen óriási. Vigasztalgatom én Zsuzsikát, de nem nagyon érdekli. Néha le is tolom, hogy jó-jó, szép a szerelem, de hát az élet nem áll meg, nehogy nekem itt depresszióba essen. A szoba többi kis lakója is szomorú, fantasztikus, hogy mennyire megérzik, ha valami tragédia történik. Megérzik annak ellenére, hogy többségük nem sokat érzékel a világból.
Szeretek akkor érkezni, amikor kint vannak a teraszon, vagy éppen készülnek kimenni. Most, hogy Rudi elment, már senki nem segít a gyerekek kihordásában. Mert, bár többnyire csak láb alatt volt, mosolyogva tűrte mindenki, hogy úgy készül a levegőztetésre, mintha ő cipelné ki valamennyiüket. Mindig már előre elmondta, hogy ki melyik hintaágyba fog feküdni, vagy melyik kocsiba fog ülni. Imádott szervezkedni. Ma nélküle visszük ki Zsuzsikát, Ferikét és a szoba többi lakóját a teraszra. Rudi nélkül persze sokkal nehezebb. Nincs, aki irányt mutasson, de azért lassan mindenki kikerül a hűs fák alá. Jó itt pihenni, hiszen délutánra már rettenetesen elfáradnak mindannyian. Bár nem tudnak kúszni-mászni és nem tudnak állni, vagy felülni, de izomzatuk megállás nélkül feszül. A szüntelenül fokozott izomtónus, fizikailag bizony rettenetesen megterhelő. Jobb hát kicsit kint a levegőn. A gondozók mesélnek nekik, én cuppogással és nyávogással tarkítom a mesét, és a nyári napfényben már nem is tűnik olyan szörnyűnek az élet. Már nem is olyan fájó, hogy Rudi nincs velünk, hamar megbékélünk mindannyian az elfogadhatatlannal, hiszen ezen a helyen otthon van a halál.
Nyár végére aztán egészen jó színük lesz. Valóban Isten áldása ez a terasz.
Sokszor viszem Zsombort a nővéréhez, de ugyanannyit megyek egyedül is. Munka közben, ha Pestről jövök hazafelé, néha csak úgy beugrok. Időnként néhány barátomat is elviszem, nem is értem miért. Fura érzés, de azt szeretném, ha látnák, hogy ilyen is van. Mindig dühös leszek, ha valamelyikük nem akar eljönni velem. Dühös leszek, és mérgemben szeretném az orrát beleverni, hogy ha nem akarod látni, akkor is élnek így gyerekek. Akkor is vannak alig-alig megfizetett dolgozók, akik nap, mint nap küzdenek a rájuk bízottak életéért. Mai napig nem értem, miért leszek agresszív, ha erről beszélek, de most is elönt a düh, ahányszor csak azt a mondatot hallom, hogy én azt hiszem, nem szeretném látni. Hát attól még igenis létezik!
Pár hete elmentem Egerbe. Egyszerűen muszáj volt. Nem voltam ott azóta. Sokkolt a látvány, elszoktam már tőle. De még jobban sokkolt az, hogy a főnővér (aki először nem ismert meg, de ahogyan kimondtam a Zsuzsika nevét egy csapásra szeretettel fordult felém), amikor kikísért, egyre csak azt kérdezgette, hogy ugye jól vagyok, és nem viselt meg nagyon a látvány. Hát láttam én már ilyet! Na jó, igaz, hogy húsz éve, de nem vagyok én nyámnyila alak, mondtam. Mégis úgy gondolja, nyilván súlyos tapasztalatból, hogy mivel a látvány szörnyű, természetes, hogy megvisel. És a látvány valóban szörnyű. Húsz év után teljesen újdonságnak hatott minden. Új volt a szag, a tisztaság, a gyönyörű, patyolat rendben tartott, játékokkal teli szobák. A hármas szoba pedig, ami ma is nyolc gyerek otthona, mintha tágasabbnak tűnne. Csodálatos új bútoraik vannak, minden tiszta fából készült. Talán ettől, de jó érzés itt lenni. A teraszon végig napozóágyak, a gyerekek manapság is abban pihennek minden délután. Sőt, minden szobának van egy olyan kiságy is, ami mobil, a pletykára éhesebb lányokat-fiúkat ki tudják tolni a folyosóra, akik ezt hangos kacagással és boldog rugdalózással jutalmazzák. A mobil kiságy szivacsa apró pici golyócskákkal van kitömve, így nem okoz felfekvést, vagy fájdalmat, ha sok időt tölt benne valamelyikük. Boldog vagyok, hogy ott lehettem. Szeretnék visszamenni újra, szeretném megmutatni a férjemnek, a gyerekeimnek és azt szeretném, ha senki nem mondaná azt, hogy nem akarom látni. Újra felizzik bennem a düh és az az érzés, hogy igenis, igenis, igenis, mindenkinek látnia kellene! Persze aztán elszégyellem magam, tapasztalt vén róka vagyok én már, tudhatnám, hogy nem vagyunk egyformák, nem kell mindenkinek megmondani, hogy mit kell kibírnia, ahogy azt sem, hogy miként cselekedjen. Titokban abban reménykedem, hogy egyszer majd nem kapcsolnak el az emberek, ha fogyatékost látnak a tévében, vagy nem fordítják el a fejüket, ha megpillantanak egyet az utcán. Sőt, a zöldségesek sem kérdezik gúnyosan, hogy a maga gyereke csak így tud sírni? Egyszerűen csak elfogadják, hogy ilyen is van a világban, és ez igenis az élet része. Egyszer majd valamikor nem vált ki undort, ami más, mint a többi, vagy nem olyan, mint mi. Egyszer majd.
Szóval akkor ősszel, 1991 őszén, egy alkalommal szombat délután megyek át Zsuzsihoz csak úgy egyedül, mert kellenek a lányos napok is néha. Ahogy kanyargok felfelé a Szalapartra, azon vigyorgok magamban, hogy na, megállj Ferike, ma beadom neked, hogy péntek van. Lesz majd nagy ijedelem, hogy akkor holnap nem is vasárnap, aztán majd nagy, hatalmas röhögés, ha elmondom, hogy vicceltem, mégis vasárnap lesz holnap. Látom magam előtt, ahogy Ferike a maga kis nyelvén azt mondja, hogy ,,vicceltél velem" és ettől olyan boldog lesz, hogy isten mentse azt a kiságyat, mert talán még ki is rúgja az oldalát. Mert szereti, ha viccelnek vele, akkor fontosnak érzi magát. Mióta Rudi elment, vele szoktam tréfálkozni. Kell itt a mosoly és a nevetés. Nagyon kell.
Beérek, és olyan csend van a folyosón. Kis ijedtség fut rajtam át, gyorsítom a lépteimet, de már az ajtóból látom, hogy Zsuzsi az ágyában alszik. Megpuszilgatom, de nem ébred fel. Kicsit motozok az ágyánál, de erre sem reagál. Így aztán eszembe jut Ferike, fordulok is és keresem. Keresem, de üres az ágya. Most veszem csak észre, hogy a nővér szeme kisírva, bedagadva. Kérdőn nézek rá, ő pedig csak bólint. Ferike hirtelen kapott tüdőgyulladást, pár nap alatt elvitte. Megint túl közel kerül a Halál. Istenem, micsoda rohadt egy év ez! Valami rettenetes zsibbadást és hideget érezek. Vigasznak nincs értelme, csak csendesen leülök és Ferikére gondolok.
Aztán október vége felé telefonálnak az intézetből, hogy Zsuzsika kórházba került. Már előző hétvégén sem volt jól, nagyon köhögött.
Elindulok hozzá az egri kórházba, hogy lássam, mi van vele, de a kocsim lerobban félúton. Szerelő, idegeskedés, végül nagy nehezen megérkezem. Közben ahonnan csak tudom, hívom az apját, nem érem el, üzenetet hagyok.
Rideg, szürke gyerekosztály, ismeretlen szagok, ismeretlen emberek. Fekete hajú, fiatal, nyakigláb, szemüveges, kezdő osztályos orvos. A fehér köpeny kicsit pacuhán áll rajta, látszik, hogy fáradt. Kedvesen kérdezi, hogy miben segíthet. Mikor elmondom, hogy kinek vagyok az anyukája, szörnyű zavar önti el. Kezeit tördelve, alig hallhatóan közli, hogy nem sok jót tud mondani, Zsuzsika állapota válságos. Többször kellett újraéleszteni, persze ők mindent megtesznek, de tulajdonképpen... nem is tud mit mondani. Nézek rá, nyilván kifejezéstelen tekintettel, mert látom, hogy kicsit megijed tőlem. Segélykérően néz körbe, talán tapasztaltabb kollégát keres. Peches vagy, gondolom magamban, egy lélek sem jár erre. Úgy érzem, szeretne láthatatlanná válni, de mivel ez sem megy, megpróbál simán elslisszanni mellettem. Na, mondom magamban, neked sincs nagy tapasztalatod súlyos beteg gyerekek anyukájával. Szeretném megsimogatni, hogy megy ez majd jobban is, de végül csak egy bátorító érintést kap. Inkább megyek, megkeresem Zsuzsit.
Az intenzív osztályon van. Kérdezem, hogy ennyire súlyos? Mondják, hogy hát, eléggé, éjjel nagyon magas láza volt, és többször leállt a légzése.
Anyunak, akivel otthon hagytam a fiamat, közben telefonálok, mert tudom, hogy Zsombornak is negyven fokos láza van. Egész nap sírt, anyu kéri, hogy ha tudok, minél hamarabb menjek haza. Persze. Hogy ha tudok. Leülök a folyosón egy pillanatra, és bőgni tudnék. Naná, hogy nem sírok, hanem teszem a dolgom, de egy kicsit fáj a gyomrom. Újra bemegyek Zsuzsihoz, megnézem, megsimogatom. Láztalannak tűnik, megbeszélem vele, hogy haza kell szaladnom, de sietek vissza. Úgy látom, beleegyezik, így kocsiba ülök és irány Miskolc, mert beteg a fiam is. Este aztán Zsomborral beszélem meg, hogy beteg a nővére, tehát vissza kell mennem Egerbe.
Mire visszaérek, már sötét van, és egész úton hatalmas volt a köd. A kórház folyosóján egy lélek sincs, bekopogok az orvosi szobába. A délutáni, fiatal orvos nyit ajtót, persze nem néz a szemembe. Van még mit tanulnia, nem megy neki még a közöny. Csendesen, zavartan nyögi ki, hogy ismét újra kellett éleszteni a lányom, mialatt otthon voltam.
Bevágtatok az intenzívre és leülök mellé. Biztosan azt akarja, hogy csakis rá figyeljek, én pedig folyton az otthon hagyott, síró fiamra gondolok. Rohadtul érzem, és szégyellem magam ezért. Mókával próbálom elütni a nyomoromat, mondom Zsuzsinak, hogy még szerencse, hogy nem iker öccsei vannak, mert most tuti direkt beteg lenne mindkettő, hogy megbolonduljak. Érzem, hogy kicsit könnyebben van a viccelődéstől, ezért megpaskolom, és belesúgom a fülébe, hogy mennyire szeretem, el ne mondja a tesójának (nehogy féltékeny legyen, tudja milyenek a fiúk), de a világon a legtöbbet ő jelenti nekem. Nem nagyon reagál. Aztán egyszer csak kinyitja a szemét és rám néz. Bele az arcomba, óriási kék szemmel. Eszembe jut a születése, amikor egymás szemébe bámultunk percekig. Ez is olyan pillanat, és én megérzem, hogy búcsúzik. És eszembe jut még valami, vagyis valaki. Eszembe jut Nagy Kálmán és az ő START gombja. Mennyire sajnálom, hogy Zsuzsinak nem tudtam elmesélni az űrutazás történetét, mert - és ezt is nagyon sajnálom -, nem hiszek benne. Mert mi van, ha nincs űrutazás. Mi van, ha nincs semmi. Így hát csak rettenetesen megijedek, de nem mutatom. Simogatom inkább még egy kicsit, hátha elalszik és képes pihenni. Szép csendesen haza készülök. Nem merek itt maradni, félek a haláltól. Rettegek, hogy megláthatom. Mert a képzeletemben csak szürke hidegség van. Szürke, félelmetes, ocsmány hidegség. Egy nyápic alak vagyok! És még magamnak is azzal magyarázom, hogy otthon szükség van rám. Még ahhoz is gyáva vagyok, hogy elismerjem, félek. Egyszerűen csak menekülni szeretnék, nem akarom, nem bírom látni a pillanatot. Zsuzsika nagy nehezen elalszik, így aztán bár szorongva, de tényleg elindulok haza. Itt hagyom egyedül.
Hajnalban felébredek 5 óra 23 perckor, a video világító óráját nézem. Fáj a gyomrom és megöl a lelkifurdalás, hogy ennyire gyáva szar vagyok, és nem mertem ott maradni Zsuzsival. Tudom, hogy vége van, tudom, hogy elment. Tudom. Tudtam. Mégis hazajöttem.
Alig várom, hogy nyolc óra legyen (nem lehetett akkoriban bármikor kórházba telefonálgatni) és hívom az egri kórházat. Elmondom, ki vagyok, de csak csend a válasz. Majd egy vékony, halk, zavart hang azt kérdezi, hogy nem tetszett megkapni a táviratot? Táviratot, mikor ott van a telefonszámom?? Igen, mondja, a zavart, csendes hang. A kislánya ma reggel fél hatkor exitált. Exitált. Undor fog el és rettenetesen mérges leszek magamra.
Felhívom az apját, aki végre felveszi. Mondom nincs túl jó hírem. Zsuzsika elment. Ezt a napot választotta. Október 23. A megismerkedésünk napja. Azt mondja, talán van ebben valami sorsszerű. Őszintén sajnálom, hogy nem láthatta utoljára. Érzem, hogy jobb, ha most leteszem.
A temetésből nem sokra emlékszem, inkább csak az előzményekből. Gépiesen intézkedtünk Istvánnal, egymás kezét fogva. Visszatért hát a lassan beszélő férfi, aki pár éve ott maradt a debreceni kórház kertjében. Vigasztal, nem bánt, abban az egy hétben a legjobb barátom, a támaszom.
Kiválasztunk egy gyermek sírt a megyei temetőben, had feküdjön gyerekek között. Szép, fehér egyforma gyereksírok, játszótérnek látom.
Elmegyünk a közeli temetkezési vállalkozóhoz, útközben azt kérdezem Istvántól, hogy mi lesz, ha nincs is gyerekkoporsójuk? De persze van. Mint a ruha, magasságra van méretezve. A 140-es jó lesz, mondom, de nem szeretnék nagyon díszeset. Kiválasztunk egy egyszerű, szép fehéret.
Aztán éjjel azt álmodom, hogy fázik, és fél majd egyedül. Aput látom álmomban. Kéri, hagy legyen vele. Reggel felhívom a volt férjemet, felkészülve arra, hogy biztosan hallani sem akar majd arról, hogy apukámhoz temessük. Tévedtem. Csendesen, szertettel mondja: legyen úgy, ahogy te szeretnéd. Rohantunk hát a diósgyőri temetőbe, onnan a plébániára. Kedves, idős pap bácsi fogad minket. Elmondjuk neki, hogy nem találjuk a családi sírhely papírjait, de édesapám mellé szeretnénk temetni a kislányunkat. Talán van a plébánián másolat az iratokból. Egy óriási halom aktára mutat az asztalán. Ha itt megtalálják, akkor semmi akadálya. István felemeli a középső kupac iratot és az első papír, amit a kezébe vesz, apu sírjának az okmányai. Köszi, apu.
Újra Eger. István kéri, hogy menjünk le a proszektúrára, mert szeretné látni még egyszer Zsuzsit. Nehezen veszem rá magam, de végül lemegyünk az alagsorba. Szürke, fura, tágas folyosó, fertőtlenítő és keserű szag. Üvegfal. Kitolják mögé, hogy láthassuk. Otthagyják egyedül. Halvány és merev. Gyönyörű, halvány és merev. Rettenetes érzés, biztosan fázik, be kellene takarni. Látom, hogy az apja rázkódik, szörnyű állapotban van. De nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy milyen hűvös van itt. Szólok, hogy fázik, takarják be. István átöleli a vállamat és csendben kimegyünk. Most először én vígasztalom őt. Sír. Feldúltan, szégyenkezés nélkül sír, hogy miért nem volt elérhető, miért nem tudott elbúcsúzni. Sírok én is. Nem merem mondani, hogy én kicsit azért is, mert nem maradtam ott aznap éjjel. Fáj a gyomrom, kevés benne a hely.
Visszamegyünk a csecsemőotthonba, zavart csend fogad minket. Összepakolom a ruháit és a holmiját, aztán meggondolom és otthagyom az egész csomagot. Szükség lesz itt erre, hiszen mindig érkeznek új gyerekek. Van utánpótlás bőven. Bemegyünk elbúcsúzni a főorvos asszonytól. Kedves és szomorú, nehéz neki mindig újabb és újabb gyereket veszíteni. Persze megpróbálja nem kimutatni, látszatra keménynek tűnhetne, de én igenis tudom, hogy nehéz neki. Elmondom, hogy hogyan történt, nem sírok, csak kicsit hányingerem van. Nem akarjuk, hogy felboncolják, kérjük, hogy adjon igazolást, úgy eltekintenének tőle. De ő arra kér minket, hogy ne zárkózzunk el a boncolástól, engedjük meg az ő kedvéért. Tudja ő, hogy mennyire szörnyű, és mennyit szenvedett életében a lányunk, de talán a tudással és tapasztalattal, amit a teste vizsgálata során szereznek, esélye lehet a jövőben egy kisbabának a gyógyulásra. Egymásra nézünk, aztán mindketten kicsit bizonytalanul, de bólintunk. Persze, ha segíthet valamit, akkor legyen.
Megyünk tovább, ruhát kell venni neki, szép, fehér ruhát. Az eladó kedves, kérdezi, hány éves a kislányuk? Mondom hét, de kicsit sovány, nem szeret enni. Szép, fehér ruha, olyan, mint a menyasszonyi, állítólag ilyet illik. Az eladó viccel, hogy biztosan a legszebb lesz az ünnepségen. Ez nem kérdés, mondom, fasza kis ünnepség lesz. Kérdezi, hogy cipőt kérünk-e. Riadtan nézünk egymásra, kérünk? Bólintok. Hányas a lába? Nem tudom. Zsuzsi soha nem viselt cipőt. Azt sem tudom, hogy egy hétévesnek mekkora lába van. Uramisten, mit fog gondolni ez a nő, milyen megveszekedett anya vagyok én, aki nem tudja, hogy hányas lába van a gyerekének?
Fogalmam sincs, de kinyögöm, hogy 27-es. Veszünk egy szép fehér, 27-es cipőt, hozzá harisnyát, fehérneműt. Szépeket, a nagy útra nem mehet akármiben.
Visszavisszük a ruhákat a kórházba, újra lemegyünk az alagsorba, újra keserű szag. Kedves, idős boncmesternek adjuk át. Mutatom neki, hogy milyen szép cipőt hoztunk, megsimogat, hogy minden rendben lesz, aztán eltűnik a hatalmas, duplaszárnyú fehér ajtó mögött. Ott a fehér ajtó mögött, ott van az én lányom. A legnagyobb kincsem ezen a világon. Hirtelen szürkeség lesz körülöttem, elfogy a levegő egy pillanatra, de összeszedem magam. Felmegyünk, ott hagyjuk egyedül. Otthagyjuk a hidegben, egyedül.
Fent is egy kedves, idős bácsi segít nekünk, megbeszéljük a szállítás részleteit. Igen, a temetés napján két órával a szertartás előtt, fekete kisbusszal érkezik majd Diósgyőrbe. Ott helyezik majd be a szép, fehér koporsóba, amit szintén odaszállítanak időre.
Szépen felöltözve, letakarva látom legközelebb. Egészen közel szeretnék hajolni, de nem tudok. Arcánál kivágott fólia. Le szeretném venni, de nem merem. Nem merem, mert nem illik. Pedig átfut rajtam, hogy megfulladhat. Aztán felfogom, hogy már nem. Így csak azt súgom neki, hogy a legnagyobb kincsem marad, mindörökre.
Sokan vannak, jöttek sajnálni. Kicsit aggódom értük. Csalódni fognak, mert nem sírok. Egyenes derékkal állunk Istvánnal, fogjuk egymás kezét. A pap bácsi zavarban van, röviden beszél. Amint teheti, elszalad. Apu sírjánál néhány rokon szeretget, de nincsenek igazi emlékeim. Arra gondolok, hogy milyen jó lenne már otthon. Otthon pedig, amint hazaérünk, Zsombor fel-alá rohangál. Nem tetszik neki, hogy szomorú vagyok. Addig szaladgál, míg lever egy hatalmas, fehér virágcserepet. A húgom hihetetlen reflexszel kapja el a virágot, mielőtt a gyerek fejére esne. Istenem, csak ma ne essen baja, kérlek. Csak ma ne!
Egy kis megnyugvást ad, hogy Zsuzsika apuval biztonságban van. Csak biztosan fázik. Jön a november, egyre hidegebb van. Senkinek nem beszélek róla, de egyre csak az jár az fejemben, hogy vacog, apu meg, mint a legtöbb férfi, nyilván nem törődik ezzel. A fiammal gyakran sétálunk ki a temetőbe, mindig elmondom neki, hogy ez itt a nagyapja és a nővére sírja, és mi nagyon szeretjük őket. Utánoz engem, minden alkalommal megsimogatja a sírt, mikor eljövünk. Néha egy pici puszit is ad a hideg kőre. Később, amikor már beszélni is tud, minden búcsúzásnál azt mondja, ,,vigyázz magadra szívem". És az én szívem megszakad, megszakad, de boldog is, hiszen a gyerekeim imádják egymást. Imádják egymást, mert testvérek. És ez így van rendjén.
Egyre hidegebb van, tennem kellene valamit ezzel a fázás dologgal. talán kihozhatnék egy takarót, de félek, hogy hülyének néznek. Ezért inkább sűrűbben jövök, és egyre csak kérdezgetem, nem fázik-e. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: EGYASSZONY az én történetem(fe |
|
|
|
Címkék: csecsemőotthonba, rakoncátlankodik, csokornyakkendőt, megismerkedésünk, gyerekkoporsójuk, rendetlenkedés, megpuszilgatom, eltekintenének, odaszállítanak, vigasztalgatom, csecsemőotthon, kifejezéstelen, levegőztetésre, megbolonduljak, megpillantanak, valamennyiüket, tapasztalattal, tulajdonképpen, vigasztalásban, megveszekedett, születésnapján, telefonálgatni, tüdőgyulladást, tapasztalatból, legeslegjobban, visszavisszük, képzeletemben, előzményekből, természetesen, láthatatlanná, tapasztalatod, összecsókolom, virágcserepet, mindannyiszor, viccelődéstől, vállalkozóhoz, fehér cipő, első születésnap, pelenkázón tartsam, egészséges gyerekekkel, nyakkendő pedig, első születésnapján, bőre kreol, haja szőkés, arca lágy, folytonos ficergés, egyetlen gyerekem, öccse pedig, nővére milyen, nyár elején, udvarlója cserfes, nővérkék sírnak, Ellentétben Zsuzsi, Valóban Isten, Mióta Rudi, Nagy Kálmán, Újra Eger,
|
|
Offline
