|
2015-10-06 19:15:32, kedd
|
| |
| |
Október 6. A MAGYAR GOLGOTA - versekben
Az 1848/49-es esztendő mérföldkő a magyar nép történetében. Boldogság, szenvedés, remény.
166 évvel ezelőtt, 1849. október 6-án végezték ki Pesten Batthyány Lajost, az első magyar felelős kormány volt miniszterelnökét, Aradon pedig a magyar szabadságharc 13 honvédtábornokát.
A szabadságharc leverését súlyos megtorlás követte: az osztrák kormány bosszúért lihegett, s egyben példát akart statuálni. A leszámolás már a fegyveres harcok során elkezdődött. Haynau, az új osztrák fővezér hadjáratának kezdetén kiáltványban tudatta, hogy aki a magyar kormánnyal és a hadsereggel bármiféle kapcsolatban állt, büntetésre számíthat.
Aradon a 13 tábornokot és egy ezredest szeptember 26-án ítélték halálra mint felségsértőket és lázadókat. Ezt Haynau szeptember 30-án hagyta jóvá, de Gáspár Andrásnak, Ferenc József hajdani lovaglómesterének ítéletét végül börtönre változtatták.
A kivégzéseket október 6-ára, a bécsi forradalom és Latour halálának évfordulójára időzítették. Batthyány előző éjjel a hozzá becsempészett tőrrel nyakon szúrta magát, és bár életét megmentették, nem lehetett felakasztani. A helyi parancsnok saját hatáskörben "porra és golyóra" változtatta az ítéletet, ami miatt később Haynau idegrohamot kapott. A gróf nem engedte, hogy bekössék a szemét, és maga vezényelt tüzet a katonáknak, utolsó szavai három nyelven hangzottak el: "Allez Jdger, éljen a haza!"
Haláluk napja nemzeti gyásznap Magyarországon (hivatalosan 2001-ben nyilvánította azzá a kormány) és a mostani 164. évfordulón kitüntetett kötelességünk a vértanú tábornokokra való kegyeletes emlékezés, kiknek neve mindörökre arany betűkkel íródott be történelmünk legfényesebb lapjaira, és amelyet minden generációnak ismernie kell, amíg magyar él e földön.
Százhatvanhat esztendővel ezelőtt, azon a gyászos napon, még a nap sem kelt fel, amikor I. Ferenc József osztrák császár akaratából az aradi vár egyik sáncában "por és golyó által" kivégezték Kiss Ernő honvédtábornokot, gróf Dessewffy Arisztid honvédtábornokot, Schweidel József honvédtábornokot és Lázár Vilmos honvéd ezredest.
Ezután csak kevés idő telt el, és esküjük megtartása miatt a vártól délre, a Maros árterén bitón oltották ki Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knezić Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János és gróf Vécsey Károly honvédtábornokok életét.
Ők tizenhárman nem voltak egyformák, de mégis eggyé lettek. Különböző rendű és rangú, egészen más múltú, családi indíttatású, vallású és származású emberek voltak, s mégis egy adott történelmi pillanatban, egy minősített időben, a kegyelmi időben egy igaz és nemes eszményért, egy nemzet szabadságáért eggyé lettek! Vállalták kevesen mindhalálig e nemes eszményt.
,,Nem sokaság, hanem lélek tesz csodadolgokat"- mondja a költő. Hit és lélek képes az áldozatra és képes arra, hogy erkölcsi tartást, példát adjon későbbi generációk számára.
Poeltenberg Ernő tábornok - kivégzésükre indulva - így szólt társaihoz: Szép kis deputáció megyen az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje!" Hisszük, hogy e szép kis deputáció megérkezett a békesség Istenéhez, de hiszem és vallom azt is, hogy e szép kis deputáció Mindannyiónknak és minden magyar nemzedéknek példát állít, hogyan kell a magyarok ügyét képviselnünk..
Ady Endre: OKTÓBER 6.
Őszi napnak mosolygása,
Őszi rózsa hervadása,
Őszi szélnek bús keserve
Egy-egy könny a szentelt helyre,
Hol megváltott - hősi áron -
Becsületet, dicsőséget
Az aradi tizenhárom.
Az aradi Golgotára
Ráragyog a nap sugára,
Oda hull az őszi rózsa,
Hulló levél búcsucsókja;
Bánat sír a száraz ágon,
Ott alussza csendes álmát
Az aradi tizenhárom.
Őszi napnak csendes fénye,
Tűzz reá a fényes égre,
Bús szivünknek enyhe fényed
Adjon nyugvást, békességet;
Sugáridon szellem járjon
S keressen fel küzdelminkben
Az aradi tizenhárom.
ARAD FELŐL FÚJ A SZÉL - Dalszöveg
Arad felől fúj a szél, kergeti a felhőt.
Szegény magyar bujdosó rója a nagy erdőt.
Hull a fáról a levél, könnyeim is hullnak.
Én Istenem, mért hagyod, hogy így elpusztuljak?
Régi, boldog magyar nyár visszasírunk téged.
Kossuth apánk jöjj el hát,
Mentsd meg a te néped!
Fecske madár hová szállsz, merre visz a szárnyad?
Mért nincs szárnyam nékem is, hogy most véled szálljak?
Nem tudok én már tovább rab Hazában élni.
Magyar búza kenyerét idegentől kérni.
A könnyem is elapadt, csak a bánat éget.
Kossuth apánk jöjj el hát,
Mentsd meg árva néped!
Link
ARADI VÁR /Népballada/
A tizenhárom aradi vértanú emlékére:
Jaj de búsan süt az őszi nap sugara,
Az aradi várnak tömlöc ablakára.
Szánja azt a tizenhárom hős magyar vitézt,
Ki a tömlöc fenekében halálra kész.
Elítélték sorba mind a tizenhármat,
Szőttek, fontak a nyakukba ezer vádat.
Elnevezték felségsértő pártütőnek,
hogy a magyar szabadságért harcra keltek.
S uram fia az ítélet akasztófa,
Mintha gyávák s utonállók tették volna,
Mintha méltók nem lennének egy lövésre,
Katonákhoz, férfiakhoz illő végre.
Nyílik már a börtön ajtó vas zárja,
Jertek, jertek hű magyarok halálba.
Búcsúzzatok el egymástól mindörökre,
Úgy szálljatok, úgy menjetek jobb életre!
Ki is jöttek vérző szívvel valahányan,
Elbúcsúztak egy két szóval, katonatársam.
Gyerünk pajtás az Istenhez fel az égbe,
Had fordítsa szemeink a magyar népre.
Óh mi boldog kit elsőnek nevez ő meg,
Ki a halált legelőször öleli meg.
Jaj de bezzeg kit utolsónak hagytak hátra,
Hogy társai szenvedését végig lássa.
Damjanicsot hagyták végső vértanunak,
Mert ő mindég elől állt a csatában.
Kegyetlenül haragszik rá minden német,
Számtalanszor földhözvágta őkelméket.
Ott állt köztök , mankójára támaszkodva,
Mint egy tigris, mely vas közé vagyon zárva
Ingerkedő gyermeksereg játékára
Dörgő villám ezek, hát az én bíráim,
Kiket összetörtek az én katonáim?
Mondhatom, hogy derék hősök szép vitézek,
Nincsen kedvem az életre, ha rájuk nézek.
És körülnéz, olyan hősen, olyan bátran,
Mintha honvédek közt lenne a csatában.
Bajtársai mind ott függnek már előtte,
Őt is viszik, ő is megyen már előre.
És megáll az akasztófa közelében,
Megöleli, megcsókolja keservében.
Isten hozzád szabadságnak kenetfája,
Rajtad halok meg hazámért, nem hiába.
Sürög, forog már a hóhér kötéllel,
Számolni egy magyar hősnek életével.
Damjanics meg azt kiáltja nyugalmában,
Vigyázz hóhér fel ne kuszáld a szakállam.
Mintha, amit szenved nem is halál lenne,
Mintha nem is sírba, hanem bálba menne.
A németek buta képpel bámulának,
Hogy bátran mond jó éjszakát e világnak.
Aradi vár! aradi vár! halál völgye,
Tizenhárom hős Magyarnak temetője.
Viruljatok környékén e sírvirágok,
Felejthetetlen legyen az ő haláluk.
ARADI VÉRTANÚK - Széki népköltés
Jaj de búsan süt az őszi napsugára
Az aradi vártömlöcnek ablakára
Szánja azt a tizenhárom magyar vitéz
Ki a tömlöc fenekén a halálra kész
Elítélték sorba mind a tizenhármat
Szőttek-fontak a nyakukra ezer vádat
Elnevezték felségsértő pártütőknek
Mert a magyar szabadságért harcba keltek
Nyílik már a börtönajtó vasa, zára
Jertek, jertek hős magyarok a halálba
Búcsúzzatok el egymástól mindörökre
Úgy menjetek, úgy szálljatok jobb életre
Ki is jöttek vérzőszívvel valahányan
Elbúcsúztak egy-két szóval, katonásan
Gyerünk pajtás az Istenhez fel az égbe
Hadd fordítsa szemeit a magyar népre
Ó mily boldog kit elsőnek nevezének
Kit a halál legelsőnek ölelé meg
Jaj de veszett kit végsőnek hagytak hátra
Hogy bajtársi szenvedésit végig lássa
Sürög-forog már a hóhér a kötéllel
Számolni egy hős magyarnak életével
Isten veled szabadságom, akasztófa
Rajtad halok meg hazámért nem hiába
Aradi vár, aradi vár halál völgye
Híres magyar hősöknek a temetője
Viruljanak környékeden sírvirágok
Felejthetetlen legyen az ő halálok
Arany János: A WALESI BÁRDOK
Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.
Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?
S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt'
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?
Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.
S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.
Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.
Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.
Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;
S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.
Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?
Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.
Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
Elő egy velszi bárd!
Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.
Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.
Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.
"Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!
Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!"
Máglyára! el! igen kemény -
Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.
"Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.
Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!..."
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.
De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:
"Elhullt csatában a derék -
No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.
Emléke sír a lanton még -
No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd."
Meglátom én! - S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!
Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. -
S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.
Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. -
Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!
Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
"Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik."
Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma...
De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.
Aranyosi Ervin: AZ ARADI VÉRTANÚK EMLÉKÉRE
Szabadság, mit legyűrt a zsarnok.
Egy nép mely gyászol, s ünnepel!
Temetni jöttünk és siratni,
de e nép többet érdemel!
A gőg, s a túlerő legyőzött,
de büszke népünk fennmarad!
Ők tizenhárman ott nyugosznak,
nem népünk sírja lett Arad.
Ha hűvös, őszi éjszakákon,
a csillagokat kémleled,
tizenhárom ragyogó csillag
felülről őrzi népedet.
Hibáinkból tanulni kéne,
mert "megbűnhődte már e nép"!
S a hűvös, őszi éjszakákon
érezd a HŐSÖK tekintetét...
Ábrányi Emil: OKTÓBER HATODIKÁN
Amennyi könny van a szemekben,
Hulljon ki lassan, permetegben,
S elsírva mind, kezdd ujra még;
Siratni őket nincs elég!
Nő, könnyeid peregjenek,
Mint szerte hulló gyöngyszemek.
S te férfi-szív, zord mint a kő,
Olvadj, ne szégyeld! Könny, elő!
Légy forrás, szirtből szökkenő.
Hulljon ki mind, gyász árjakint,
Amennyi könny van a szemekben!
Ahány fohászt szűl ember ajka,
A legnemesbbet fölsohajtva,
Mit a tusázó szív terem,
Mikor szent búja végtelen...
Fohász, a mélyek mélyiből:
Értük szakadjon égre föl!
Istent, ha alszik, verje fel
A gyász s iszony regéivel!...
Vihar gyanánt zokogja el
E nap setét történetét
Ahány fohászt szűl ember ajka!
Ahány virágot kéz letéphet,
Még hervadatlant, ifjat, épet,
Díszitni a halált vele:
Jövel! tegyük kövükre le.
Mosolygó, szép menyasszony, add
Mirtusból font koszorudat.
Oltárra fűzött friss virág
Jer méltóbb helyre: fonjad át
Kilenc bitó talapzatát!
Itt haltak, itt! E helyre vidd
Ahány virágot kéz letéphet!
Amennyi villám van az égben,
Szülemlő rémes, vad sötétben,
Mikor a nemző fergeteg
A bősz felhőt csókolja meg
S nász-táncot jár a föld pora:
Sújtson le, mint nyíl zápora!
Ahány bakó, ahány cseléd
Az árulást szolgálja még:
Szakgassa, törje, zúzza szét!
Álljon e rút fajon boszút
Amennyi villám van az égben!
Bakos Erika: OKTÓBER 6.
Gyásznapra emlékezzünk ma Emberek,
azokra, kik ott álltak a Magyar Golgotán,
szabadságért haltak, de lelkük fenn lebeg,
áldott vérüket adták ama gyászos bitófán.
Halld csak, bús ének szól a sír mélyéről,
hiába süt fenn oly szépen az öreg Nap,
vértanúk dala száll a Magyar Nemzetről,
megváltó hitük még ma is szárnyra kap.
Ne szégyelld arcodon könnyeid folyását,
hiszen ők sem szégyelltek meghalni érted,
igazságot és a szabadságot is akarták,
eszméiket ma sem törli el az enyészet.
Ember állj meg egy szóra és emlékezz;
az Aradi vértanúk kegyetlenkedő napjára,
tegyél nagy csokor virágot a kereszthez,
megmutatták szabad is lehetsz a hazádba.
Balogh József: ARADI ŐSZI DAL
Figyel az Isten árván,
nem áll magyar a srtázsán.
Kinek volt ez az átka?
Néma a börtön rácsa.
Amikor bátrak halnak,
ki kezd új forradalmat?
Gyilkol idegen horda,
s Petőfi kardja rozsda.
Ősz van, dermed a lélek,
aradi gyertyák égnek.
Tábornok-tizenhármak,
rájuk angyalok várnak.
Hant kortyolja a könnyet,
s csöndek, iszonyúk jönnek.
Balogh Márton: AZ ARADI TIZENHÁROM BALLADÁJA
Jaj, de búsan süt az őszi Nap sugára
Az aradi várbörtönnek ablakára
Szánja azt a tizenhárom magyar vitézt
Ki a tömlöc fenekén a halálra kész
Seregünkben volt mindegyik generális
Diadalmas győzedelmes száz csatán is
Bátran néznek szeme közé a halálnak
Hiszen véle szemközt nem csak egyszer álltak
Elítélték sorba mind a tizenhármat
Szőttek - fontak a nyakukba ezer vádat
Elnevezték felségsértő pártütőknek
Mert a magyar szabadságért harcra keltek
Uram Fia az ítélet akasztófa
Mintha gyáva útonállók lettek volna
Mintha méltók nem volnának egy lövésre
Katonákhoz, férfiakhoz illőbb végre
Aradi vár, aradi vár, halál völgye
Tizenhárom magyar vitéz temetője
Mindannyian együtt lesznek fenn az Égben
Vértanúk ők árva hazánk szent ügyében
Faludy György: Október 6.
A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis-
vígasztalódott Vécsey.
Lahner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők, tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.
Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő; nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradtak egyedül.
- Az Al-Dunán szólt mély a gázló
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki-
s habár magyar volt Csány László,
úgy halt meg, mint egy római.
A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes csepű vér,
Kuftsteinbe, Grácba, Josefphstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Húszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldottak-átkozták a hont
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont.
Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
mindjárt megszokta s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott,
rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót:
a nagy tavaszi láz heve
kilobbant, múló szalmaláng volt
vagy átköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turinba
és hűs lidércként messze táncolt.
Száz év s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt
Száz év s az első fordulóra
ébredtetek és lassan róva
a lépést, méláztatok róla,
mit hozott Világos, Arad:
száz év hűséges ingaóra,
én folytatom járástokat,
mások járják lépéstetek,
s míg árnyékunk a kőpadlóra
hull hány nap, hét és hónap óta!
s kihúnyunk, pisla mécsesek:
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
árnyatok felénk integet.
Gyulai Pál: A HŐSÖK SÍRJA
Egy sírban, az erdő-szélen,
Háromszáz hős alszik mélyen,
Mély sebekkel eltemetve,
Emlék nélkül, elfeledve.
De lehajlik a zöld erdő,
Rájok élő koszorút sző,
És mint álmaik haragja,
Harsog, zúg a bérc patakja,
Éjfél tájban, sírjok ormán,
Felgyúl néha egy-egy villám,
És felindul a természet,
A menny mintegy leborúl,
S mintha volna végitélet,
Mindent egy hang kiált túl.
Mintha trombiták harsognák
Nem veszett el a szabadság,
Az igazság ünnepel!
Lelkünk szélyeljár a légben,
Örök bíró él az égben,
Nem estünk hiába el!
Világosi fegyverletétel (Magyar festő, 19. század közepe)
Gyulai Pál: VILÁGOSNÁL
Világosnál, Világosnál
Huszárok könnyeznek,
Sirva sirnak veszedelmén
A magyar nemzetnek.
A sohajtás zajszelében
Hajlik meg a zászló,
Szegény gyalog gazdájára
Búsan nyerit a ló.
Csak egy régi, vén huszár űl
Mozdulatlan, némán,
Mély bánattal, mély sebekkel
Napsütötte arcán.
Csak egy régi, vén huszárnak
Zászlója lobog még,
Mintha várna csatajelre
És vért szomjuhoznék.
Hejh vén huszár, hejh vén huszár,
Szállj le, szállj le immár!
Nem rohamra harsog a kürt,
Nem a győzelem vár.
Tépd el, tépd el lobogódat,
Nincs már Magyarország!
Őseinknek szent sírhalmát
Kozákok tiporják.
Hall és lát és föltekint majd
Kétségbeesetten,
Mintha nézné, tudakozná
Van-e Isten mennyben?
Hall és lát és búsultában
Pisztolyát ragadja,
Mintha sors és világ ellen
Csatázni akarna.
"Magyar vagyok, rabbilincset
Nem visel magyar kéz,
Huszár vagyok, zászlajával
A huszár együtt vész.
Foszlányai ezt a sebet
Legjobban takarják...
Isten hozzád, édes hazám,
Szegény Magyarország!"
Dörren a cső, piros vér foly,
Meghajlik a zászló;
És haldokló gazdájára
Búsan nyerit a ló.
Honja sirján ott feküszik
Mozdulatlan, némán,
Mély bánattal, mély sebekkel
Kebelén és arcán.
Illyés Gyula: OKTÓBER 6.
Kezét - mert ő ölt, maga a király -
egy nép arcába törölte bele.
Nem volt e földnek Petőfije már!
Igy kezdett lenni Ferenc Józsefe.
Juhász Gyula: VÉRTANUINK
1918. október 6.
A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke földalol:
E nagy napon, hol emlék s béke leng,
A bús bitókra hittel nézzetek!
Hittel, reménnyel, mert most kél a nap,
Minden napoknál szebb és szabadabb!
A nap, melyért mi vérben esve el,
Nyugodtan haltunk ama reggelen.
Szemünk nem látta, lelkünk látta csak,
Hisz onnan jönnek mind e sugarak;
Hisz onnan árad, új világ felett,
Szentháromságunk, mely jövőt teremt:
Szabadság minden népnek, aki él
S halni tudott egy megváltó hitér,
Egyenlőség, hogy Ember ne legyen
Mások szabad prédája, becstelen.
Testvériség, mely át világokon
Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon.
Ó magyarok, ti élő magyarok,
A halhatatlan élet úgy ragyog
Rátok, ha az egekbe lobogón
Igazság leng a lobogótokon,
Az Igazság, mely tegnap még halott,
Világ bírájaként föltámadott.
A népek szent szövetségébe ti
Úgy lépjetek, mint Kossuth népei.
A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke így dalol.
Jánosi együttes: HISTÓRIÁS ÉNEK AZ ARADI VÉRTANÚK EMLÉKÉRE
Jaj, de búsan süt az őszi napsugára,
Az aradi vártömlöcnek ablakára,
Szánja azt a tizenhárom magyar vitézt,
Ki a tömlöc fenekén a halálra kész.
A magyarnál volt mindegyik generális,
Diadalmas, győzedelmes száz csatán is,
Bátran néztek szeme közé a halálnak,
Hiszen véle szemközt nem csak egyszer álltak,
Uram fia, az ítélet akasztófa,
Mintha gyáva útonállók lettek volna,
Mintha nem volnának méltók egy lövésre,
Katonához, férfiúhoz illő végre,
Jaj, de boldog, kit először nevezének,
Hogy a halált legelőször ő lelné meg,
Jaj, de bezzeg, kit végsőnek hagynak hátra,
Bajtársai szenvedését végigvárja,
Damjanichot hagyták végső vértanúnak,
Hogy érezze terhét, kínját a bosszúnak,
Kegyetlenül haragszik rá minden német,
Számtalanszor földig verte őkelméket,
Ott állt köztük mankójára támaszkodva,
Mint egy dűlő félben lévő templomtornya,
Mintha tigrisfejvas közé vagyon zárva,
Ingerkedő gyermeksereg játékára,
Körülnézett olyan hősen, olyan bátran,
Mintha volna honvédek közt a csatában,
Bajtársai mind ott függnek már előtte,
Ő is indul, ő is megyen jobb életre,
És megáll, az akasztófa közelében
Megöleli, megcsókolja keservében,
Isten hozzád szabadságod keresztfája,
Rajtad halok meg hazámért nem hiába,
Sürög-forog már a hóhér a kötéllel,
Számolni egy magyar vitéz életével,
Damjanich meg így kiált kel nyugalmában,
Vigyázz fattyú, fel ne borzold a szakállam!
Aradi vár, aradi vár, halál völgye,
Híres-neves magyar hősök temetője,
Teremjenek határidőn vérvirágok
Felejthetetlen legyen az ő halálok,
Teremjenek határidőn vérvirágok
Felejthetetlen legyen az ő halálok,
Kerecseny János: AZ ARADI TIZENHÁROM
Döbbenet volt az ország lelke akkor,
Egyetlen sóhaj morajlott tova,
Mint vészes rianás, gáttörő tavaszkor,
Úgy dübörgött Kossuth nagy kora.
Vijjogva szállt a zord halálmadár,
Mint pokolból szabadult szörnyű rém:
Sötétség lett úrrá e szent hazán,
Mert Világosnál kialudott a fény.
Egy jajszó sikoltott a honfiszájon -
Az aradi Tizenhárom!...
Az Óriás, ki lelke tűzborával
Tízmillió magyart harci lázba vert,
Lángajkára fagyott utolsó dalával
Már Mars hadisten kebelén pihent...
Nem pergetett már riadót koboz szava,
Elnémultak pacsirták és sasok,
De égre zúgott a holt Petőfi sóhaja,
Mint üllőn csengő, villámló vasok
S végig dörögte a vérszagú világon:
Az aradi Tizenhárom!...
Egy szó jajdult csak a meghőkölt világon -
Még a kancsukás cár is felnyögött:
A frank, a belga, német és angol határon
Kegyelmet követelt a Titán-Száműzött.
Döblingbe űzött börtön posztján
Gyilkos tollával a Legnagyobb Magyar,
Mint ketrecbe láncolt fenséges oroszlán,
Ki kétségbeesetten saját húsába mar,
A boltra írta: - mint gyújtó, égi árom:
Az aradi Tizenhárom!...
Öklét rázta a Becsület szava,
A Jog, Igazság, Szeretet felordított,
Kegyelmet kért a félvilág maga,
Ám a győző halálharangot kondított.
S az őrült ördög, a fattyúvérű rém,
A hesseni herceg szerelem fia.
Hóhér - Haynau, kinek gyilkolás volt a kéj,
Akarta, hogy vérben égjen Hunnia...
És fennakadt a szörnyű vérvádon:
Az aradi Tizenhárom!...
A döbbenet tépett millió szív-eret,
Egyetlen sóhaj morajlott tova:
De nem mozdult meg a lelkiismeret.
S a hősöknek meg kellett halnia!
És meghaltak, dicsőn, mint az istenek...
Életük munkája: történelem.
Nevük tízmillió magyar szívben remeg
S élni fog, amíg csak egy magyar terem!
Dicsőségük zsoltár a honfiszájon:
Örökké él az aradi Tizenhárom!...
(Budapest, l939. Turulszárnyon)
Kovács István: VILÁGOS 1849
Csend van.
Itt-ott
a pernyét
s az eltévedt
éjjeli lepkét
magasba vágja
az őrtűz
erőre kapott lángja.
A venyige serceg,
sír,
mintha jövője fájna.
Újra sötét a csend.
A ló álmában felhorkan,
a nád gyanúsan zizeg,
tó tükre toccsan,
gyűrűiben remeg.
Micsoda nyugalom.
Hallod?
harang sír
egy távoli város
leomlott templomából.
Hangja megrezzen szemedben
az idegen határon.
Testvére itt áll.
Ágyúba öntve vádol.
De nem hallja őket
sem London,
se Konstantinápoly.
Madách Imre: AZ ARADI SÍRRA
Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,
Ki fényesen majd jutalmazni tud,
Akit szolgáltatok egy árva hon volt,
Im sírotokra emlékkő se jut.
Palágyi Lajos: AZ ARADI VÉRTANÚK
Szabadságharcunk letűnt napvilága,
Te vakító nap a század delén,
Nem pazaroltad sugarad hiába,
Bár vak sötétbe halt az égi fény,
Eszméiden nem győzött az enyészet,
Örökbe hagytad halhatatlan részed´,
Fényeddel fényt hint késő századokra
A tizenhárom vértanú alakja.
S ők élni fognak, élni mindörökkön,
Szent lesz, örökké szent a sírgödör,
A míg az eszmény ki nem hal e földön,
Míg magyar szellem még magasba tör,
Az igét, melyért éltet áldozának,
Szívébe írták az egész hazának,
Utódtól fogja hű utód tanulni:
Hogyan kell élni, s hogy lehet meghalni.
Remenyik Sándor: OKTÓBER 6
,,Lehullott a rezgő nyárfa..."
Nem.
Nem ezüstszínű most a levele.
Feketén hull a fákról a levél,
S a föld, amelyre hull,
Kemény, mint a koporsó fedele.
Hallottátok: így szól a rendelet:
Gyászolni ne merjen ma senki sem,
Senki ne merjen ülni ünnepet,
Mert a nép, melynek e nap ünnepe volt:
Csak volt...!
Halottnak -- hallgatás;
De a hamu alatt,
Valahol mélyen -- izzik a parázs!
1919 október 6
Szőke István Atilla : AZ ARADI VÁR FALÁNÁL
Édesapám, kik állanak
az aradi várfalánál?
Édesapám, mért van puska
annál a sok katonánál?
Édesapám, mért esküsznek
büszke arccal tizenhárman?
Édesapám, mért sír a szél
az aradi nagyhatárban?
Holtak csendje, néma árnyék
zuhant le az anyaföldre,
de a lelkük szállt az égbe,
igazságként tündökölve!
Esküt-tartó, nagy hitüket
foglaljuk egy szent imába,
visszatérnek majd az égből
szabad-lelkű szép hazánkba!
Tompa Mihály: A GÓLYÁHOZ
Megenyhült a lég, vidul a határ,
S te újra itt vagy, jó gólyamadár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.
Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsugár és síró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van, s megdermedett.
Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóra, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet,
Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.
Házamról jobb, ha elhurcolkodol,
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségbeesést ne hallanál alól,
S nem félhetnél az ég villámitól?
Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted;
Nekünk csak egy volt! az is elveszett!
Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!
Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél, és sírván, megyen
Új hont keresni túl a tengeren.
A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.
Beszéld el, ah! hogy ... gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk:
A kidűlt fában őrlő szú lakik...
A honfi honfira vádaskodik.
Testvért testvér, apát fiú elad...
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy ki távol sír e nemzeten:
Megutálni is kénytelen legyen!
Szuhanics Albert: OKTÓBER HAT
Bágyadt, őszi napnak fénye
tizenhárom névre néz le.
Tizenhárom vértanúra
emlékezzünk leborulva!
Mind fiai a halálnak,
túlerővel szembeszálltak.
Áldozat lett szent oltáron,
az aradi tizenhárom.
Szabadságért szálltak révbe,
jaj, a vérpad útjuk vége!
A szent ügyet meg nem bánták,
ők a hazát így szolgálták!
Értük párás ma a szemünk,
megvédték a becsületünk.
Patyolatként vitték égbe,
tették Istenünk kezébe...
Október hat fájó emlék,
becsületünk visszavették.
Megváltották drága áron,
az áldozat tizenhárom...
Hazánk egén bús csillagok,
örök fényben, ragyognak ott!
Vértanúság drága ára
száll a nemzet oltárára.
Fájdalmas nap, október hat,
a sorsunkra máig kihat...
Békesség legyen veletek,
örökkön áldjuk a nevetek!
Magyarország! Ne feledd halottiadat, mint vádlók élnek ők.
Link
Tizennégy vértanú-1970-Teljes film.
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Nemzeti ünnep |
|
|
|
Címkék: szentháromságunk, miniszterelnökét, honvédtábornokok, honvédtábornokot, szabadságharcunk, honvédtábornokát, mindannyiónknak, kétségbeesetten, konstantinápoly, felejthetetlen, vígasztalódott, josefphstadtba, szembeszálltak, magyarországon, fegyverletétel, egyensúlyozták, felségsértőket, küzdelminkben, szabadságharc, kötelességünk, halálharangot, százhatvanhat, számtalanszor, szabadságáért, templomtornya, csodadolgokat, kétségbeesést, évfordulójára, elhurcolkodol, turulszárnyon, kegyetlenkedő, branyiszkónál, montgomeryben, toronytetőkön, becsempészett, nyilvánította, első magyar, magyar szabadságharc, szabadságharc leverését, osztrák kormány, fegyveres harcok, magyar kormánnyal, hadsereggel bármiféle, ezredest szeptember, kivégzéseket október, bécsi forradalom, hozzá becsempészett, helyi parancsnok, vértanú tábornokokra, gyászos napon, vártól délre, adott történelmi, MAGYAR GOLGOTA, Pesten Batthyány Lajost, Gáspár Andrásnak, Ferenc József, Allez Jdger, Kiss Ernő, Dessewffy Arisztid, Schweidel József, Lázár Vilmos, Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knezić Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, Vécsey Károly, ARAD FELŐL FÚJ SZÉL, ARADI VÁR, ARADI VÉRTANÚK, Arany János, WALESI BÁRDOK, Parancsol Eduárd, Aranyosi Ervin, ARADI VÉRTANÚK EMLÉKÉRE, Ábrányi Emil, OKTÓBER HATODIKÁN, Bakos Erika, Magyar Golgotán, Magyar Nemzetről, Balogh József, ARADI ŐSZI DAL, Balogh Márton, ARADI TIZENHÁROM BALLADÁJA, Uram Fia, Faludy György, Abancourt Károly, Csány László, Berde Mózsa, Gyulai Pál, HŐSÖK SÍRJA, Van-e Isten, Szegény Magyarország, Illyés Gyula, Ferenc Józsefe, Juhász Gyula, HISTÓRIÁS ÉNEK AZ ARADI VÉRTANÚK EMLÉKÉRE, Kerecseny János, ARADI TIZENHÁROM, Mert Világosnál, Legnagyobb Magyar, Kovács István, Madách Imre, ARADI SÍRRA, Palágyi Lajos, Remenyik Sándor, Szőke István Atilla, ARADI VÁR FALÁNÁL, Tompa Mihály, Szuhanics Albert, OKTÓBER HAT,
|
|
Offline
