Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
Sajó Sándor
  2015-11-20 20:00:32, péntek
 
 







SAJÓ SÁNDOR VERSEI




Sajó Sándor (Ipolyság, 1868. november 13. - Budapest, 1933. február 2.) költő, tanár, drámaíró. Hazafias és irredenta költemények szerzőjeként vált ismertté. Verseit 1885-től közölték a fővárosi és vidéki újságok, folyóiratok.

Sajó Sándor embernek és költőnek egyformán nagy volt. Emberi alakja néhány évtized múltával el fog halványulni, költői egyénisége szoborszerűen állandó marad az utókor előtt."
/dr. Bartha József/







BEETHOVEN LELKÉT RINGATOM E DALBAN...


Beethoven lelkét ringatom e dalban,
Sóvárgó bú ez, szent és halhatatlan;
A kék madarai keresi az ágon,
Az illatot a hervadt gyöngyvirágon.

A földi vágy a csillagokra szárnyal
A minden-titkok édes bánatával;
Szent szomorúság hangokká lehelve:
Ez Beethoven szerelme.

Egy ember mindent dallá álmodott,
Mi földi szívben vágyón földobog;
E zengő gyász ha belesír az éjbe:
Ez Beethoven zenéje.

Beethoven lelkét ringatom e dalban,
Sóvárgó bú ez, szent és halhatatlan:
A kék madarat keresi az ágon,
Az illatot a hervadt gyöngyvirágon ...







DAL A MESSZI BÉRCOROMRÓL


Mikor hegyek közt jársz bolyongva,
Nem látsz a büszke bércoromra:
Ott lenn a völgyek rejtekében
A legszebb csúcs is észrevétlen;
De nézz csak vissza messze tájrul:
Szived megdobban, szemed ámul:
Mily diadallal kéklik égre
A fátyolos bérc bús szépsége...

Tűnt ifjúságod távolában
(Óh mért is nem láttad korábban!)
Igy leng feléd a kék homályon
Egy tündérkép, egy régi álom;
Ott leng a fátylas messzeségben
Ragyogón, fájón, szűz fenségben, -
Késő igéret, szent, egyetlen,
Sovárgott és - elérhetetlen...


***

DAL A SZÜLŐFÖLDRŐL


A szívembe emlék csendül,
Messze földrül, idegenbül;
Idegenbül, onnan, onnan,
A hol egykor otthon voltam.

Ahol egykor fölsarjadtam,
Honnan végkép elszakadtam,
S hova szívem visszafáj még :
Virúl-e még az a tájék'?

Hasad-e még szűzi hajnal
Rózsás kedvvel, vidám dallal ?
Enyhe alkony, ha leszállott,
A szívekre hint-e álmot ?

Nyit-e virág még a réten ?
Zeng-e nóta a környéken ?
Hűvös erdő ad-e árnyat
Turbékoló galambpárnak ?

Hát a város, hát a népe, -
Ifjúságom száz emléke ?
A nagy utczán járva-kelve,
Van-e még, ki rám ismerne ? . . .

És visz a vágy sebes szárnyon
És a tájat, im, bejárom,
S búja ébred a szivemnek:
Engem itt már nem ismernek . . .

A szivembe emlék csendül,
Oh jaj, immár idegenbül;
Ezer emlék : csupa bánat, -
A szemem is könnybe lábbad.

A szemem is könnybe lábbad
És elhagyom ezt a tájat,
S nem maraszt más elmenőben,
Csak egy sír a temetőben . . .







A DRÉGELYI VÁRROM


Itt állok újra Drégely ormán
Hol egykor Szondi vére hullt;
Körűlem, bennem búsmogorván
Susog az emlék, sír a mult;
Az elhullt véren nincsen áldás,
Szívemben sincs, csak fájdalom, -
A mult mint néma szemrehányás
Borong az omló várfalon.

Ott lenn is emlékek borongnak:
A völgyön méla álmodás...
Zöldselymes réten az Ipolynak
Halvány ezüstje tétováz;
Messzebbrül, észak távolábul
Sötéten kéklő bús hegyek, -
Elöl a Szitnya orma bámul
S ködfátyolával integet.

Balról - csak széle látszik éppen -
Egy kicsi város néz felém:
Egy domb mögé bújt szégyenében,
De én pirúlok szégyenén!
Az a hely ott az Ipolyon túl
A szülőföldem énnekem, -
Haragvó lelkem könnyre csordul:
Óh mért hogy mégis idegen?

Országhatárul lenn a völgyben
Az Ipoly lomhán kanyarog;
Két partján fásult bús közönyben
Pipálnak lomha magyarok;
Ha égne bennük Szondi vére,
Nem jobban, csak mint bennem ég -
Ejh, nem méltó már hős nevére
E romlott, gyáva nemzedék!

- Itt állok újra Drégely ormán,
De nem bírom már itt tovább...
Haragvó lelkem bús-mogorván
Repül az ismert tájon át -
El innen! - jobb, ha völgybe térek,
Ott nincs a múltnak híre sem -
Ott majd, én tiprott, árva féreg,
Kisírom magam csendesen.

(1922







E RAB FÖLD MIND AZ ÉN HAZÁM


Északon, erdős, kies völgyben,
Ott, ott van az én szülőföldem, -
Jaj, azt a földet nem adom!

Délen, kalászos rónaságon.
Ott, ott születtem, oda vágyom, -
Nem, - azt a rónát nem adom!

Keleten ős föld kínja jajgat, -
Erdély szült engem bús magyarnak, -
Oh, Erdélyt soha, senkinek!

Északra, délre, napkeletre
Nézek búsultan, keseredve:
E rab föld mind az én hazám!

Születtem síkon, völgyben, halmon, -
Egy kis rögért ha meg kell halnom,
Hát meghalok, - de nem adom!


Sajó Sándor: E rab föld mind az én hazám - Videó

Link








ÉS MÉGIS, MÉGIS, - HINNI KELL...


És mégis, mégis, - hinni kell,
Jaj, hinni kell még Valakit,
Ki megterem e csonka földön
Lejerikózni itt e börtön
Halálbafojtó falait, -
Ki tűzcsóvát gyújt itt az éjban
S hatszázezer halott nevében
Dörömböl e süket világra
S míg rettentően szétkiáltja
Egy jobb jövendő szent jogát:
Ó, hinni kell, hogy majd e hangon,
Mint jajveszékre félrevert harangon,
Az Isten lelke harsog át!

E megmohácsolt ég alatt
Nekünk nincs már, csak egy utunk:
Megfújva minden trombitát
Szétzúzni azt a zord falat,
Hogy rádöbbenjen a világ:
Ha kell, így is tudunk!

S ha térdig csonkolunk
s ha minden körmünk tövig elkopik:
Kövön át, falon át,
Sírhalmokon át, -
Ó, hinni kell, hogy eljutunk
Az ősi szent határokig!

Míg álmainkba révülünk,
Reményt kérődző magyarok, -
Halálfolyó zúg körülünk
S fekete árral hömpölyögve,
Omlasztva ront az ős rögökre
S mindközelebbre kanyarog...
És mégis, mégis, - hinni kell,
A nagy csodát is hinni kell még, -
De amikor a szörnyű nemlét
Már a fejünkön csapkod át:
Nem égrenéző szemmel állni,
Nem várni, várni, egyre várni, -
Csinálni kell a nagy magyar csodát







FEGYVERRE!


Magyarország katonái,
Tudtok-e még talpra állni?
Tudnotok kell: űz az átok,
Tudnotok kell: nincs hazátok,
Most riadjon harsonátok:
Most nem másért, most magunkért,
Ős földünkért, ős fajunkért
Fegyverre, magyarok!

Lenni kell most, vagy nem lenni,
Vár a minden, vagy a semmi;
Itt vijjog a végzet rajtunk,
Azt kérdezi, van-e kardunk,
Élünk-e még, vagy meghaltunk;
Most nem másért, most magunkért,
Ős földünkért, ős fajunkért
Fegyverre, magyarok!

Sikoltoz a Tátra alja,
Szívembe csap Erdély jajja ?
Én rab hazám, rab testvérem,
Megváltlak én, ha kell véren,
Isten engem úgy segéljen!
Most nem másért, most magunkért,
Ős földünkért, ős fajunkért
Fegyverre, magyarok!

Másokért már hullt a vérünk,
Most már végre észre térünk:
Magunk írjuk magunk sorsát,
Egy a föld itt s egy az ország, -
Ezeréves Magyarország!

Most nem másért, most magunkért,
Ős földünkért, ős fajunkért
Fegyverre, magyarok!

/1920./







GYÁSZMAGYAROK


Kik itt élünk még, s magyarok vagyunk,
Tetsvér, ne titkold: szégyeljük magunk.

Ki itt magyar még, gyászban mind rokon:
Gyalázat ég itt minden homlokon.

Mi, vérző csonk s végzet egyaránt,
Jaj , nem tudunk már semmit magyarán!

Bujdoss vadonban, erdők rejtekén:
Csak gyászmagyar vagy, testvérem szegény!

Fejed lehajtva járjad bús utad,
Ne nézz tükörbe, - förtelmet mutat.

Megcsúfolt koldus, nincs orrod, füled,
Lefoszlott rólad minden becsület....

Szegény testvérem, én is így vagyok,
Jaj! Így vagyunk mind árva magyarok!

Világra hangzik koldusénekünk,
S egymásra is csak sírva nézhetünk.

Kik itt élünk még s magyarok vagyunk,
Bús gyászmagyarkák - kezet foghatunk.....

1920







HARANGSZÓ AZ IPOLY PARTJÁN


Odaát az Ipolyon túl
Lágy harangszó hangja kondul,
Méla völgyön szétsimulva,
Zsongva, zengve, bongva, csengve
Leng a légben, száll szívemre
S vonja lelkem messze múltba:

Benne zendül gyermekségem,
Benne zendül ifjúságom:
Lágy harangszó réges-régen
Épp így kondult Ipolyságon,
Völgy ölében szertehangzó,
Hullámozva föltarajzó,
Száz emlékkel szívre rajzó
Ismert édes szép harangszó...

Kicsi város, nagy határ...
Jó a játék, szép a nyár;
Szép a játék, ha bujósdi
S a szokás is, bármily ósdi:
Hogy akármily messze jár is,
A pandúr is, a zsivány is
Ebédelni hazajár...
- Kongatják már a delet,
Érjük utol, ha lehet, -
Pandúr, zsivány, itt a dél!
Akinek van fürge lába,
Szedje jól föl a nyakába. -
Még harangszón hazaér!
- Ne hagyd abba, jaj ne még!
Ha elhallgatsz, nincs ebéd!
Anyánk hangja már keres,
Tányérunkon hűlt leves...
Félig fúlva, félig gyúlva
Mikor végre hazatoppan:

Szó zuhog az ifiúrra,
Anya szeme vészre lobban
Anya szava vészkiáltó,
De a szíve megbocsátó,
Szava sújt, de szíve véd, -
S fődolog, hogy van ebéd!

Ünnepreggel. Szép harangszó,
Ifjú szívet vágyra ajzó,
Égre lengve, szívre zsongva
Áhítatra hív templomba...
A harang oly lágyan zengő,
És a tájék oly merengő,
És az ég oly tiszta kék, -
És a hangok kergetődzve,
Mint pillangók kék mezőkre,
Könnyű szárnyon és vidámon
Ömlenek magasba szét...
S a harangszó dallamán
Mint egy égi zeneszóra
- Mint mosolygó égi álom
Testesülve földi tájon -
Lépdegél egy ifjú rózsa,
Szép virágszál, drága lány;
Ifjú rózsa, piruló,
Szerelmemnek viruló, -
Nézem - s lelkem halk vidámság,
Csupa édes szép imádság;

Beharangszó kondul-zendül,
S ami égre száll szívembül,
Azt az érzést - gingalang -
Zsongva-zúgva, bongva-búgva
Zengi mind a négy harang...

Harangszó az Ipolyon túl,
Tudom, sokszor gyászra kondul:
Kéklő égbolt elborul,
Fényes szép nap alkonyul,
Szép vidám nyár búsra őszül
S már sok gyászból ismerősül
Zúgó-búgó bús harangszó
Messze tájon ellebeg,
Mint az égen elviharzó
Barnán szálló fellegek...
- Egyszer is, tán nemsokára,
Így bong majd a hangok árja
Nagy, komor gyászt zengetőn,
Mikor én már meg se hallom,
Ha fejem öledbe hajtom,
Szülőföldem: temetőm!
Elmúlásról gingallózva
Szól majd mind a négy harang,
Hangok árján ringatózva
Száll a földbe bús koporsó, -
S mire elhal az utolsó
Bugyborékló méla hang:

Lelkem is már messze lengve
Száll a kéklő végtelenbe,
Végtelenbe, titkos égbe,
A jó Isten közelbe,
Mint szelíd, fehér galamb...







JÖVENDŐ

A Kisfaludy-Társaság Bulyovszky-díjával jutalmazott költemény


Te szív, szivem!
Te szomorúság ringatója,
Te bús magyarság könnyes kelyhe,
Te éjtszakába zengetője
Nagy, ezredéves bánatoknak:
Csillaghullásos éjtszakából
Mondd, tudsz-e bízón átsuhanni
Egy szebb jövendő hajnalába,
És mersz-e fejfák erdejében
Egy csonka ágra települve
Uj kedvvel új dalt zengedezni,
Mint vihar tűntén a madár?
Sejtelmek selyemszövetén
Még félve hímzed a Jövendőt,
Képét se látod tiszta szemmel,
Csak könnyeidnek fátyolán;
Tán nem hallod még uj Időknek
Közelgő szárnya-csattogását:
Még ágyúdörgés zúg füledbe,
És omló vérnek zuhatagja,
És holttesteknek zuhanása,
És zokogás és siralom. -
Óh most még minden büszke hangot
Elfojt e földön a haláljaj,
Mint halk madárdalt a vihar ...
De jönni fog a szebb Jövendő
És uj világ lesz e világon, -

Ezt hinned kell, te szív, szivem!
Most, most kell hinned szent csodában,
Egy nagy-nagy olvasóba fűzve
A sok könny minden gyöngyszemét,
Mely magyar szemből fájva csordult
Egy hosszú ezredév alatt, -
Hogy minden titkolt fájdalom,
Mely magyar szíven ült borongva,
Most egy-egy létrafok leszen,
A melyen sorsunk magasára,
A csúcsra végre feljutunk!
Óh jönnöd kellett, zord idő,
Hogy megtaláljuk minmagunkat...
Nagy, megadásos némaságban
Már búja sem volt a magyarnak, -
Az élet itt már rothadás volt
És hajh! a romlás - élvezet...
De most, most uj hit erejével,
A nemléttől megiszonyodva,
Most belezúgjuk az időkbe:
Még nem haltunk meg, - még vagyunk!
Nagy világomlás idején
Születtünk újra, magyarok:
Honvédek véres szuronyaval
A világ homlokára írtuk
E nagy s szent újjászületést!
Sorsunknak harczos építői

Nagy szenvedések kőszikláit
Nagy gránitkoczkákká faragván
A lét ormára görgetik
És fölépítik a csodát:
Magyarságunknak büszke várát
Soha nem romló csoda-mésszel:
Hősök hamvával elkevert
Sok magyar könnyel, drága vérrel .
- Óh, az lesz majd a büszke vár:
Egy ezredévnek kőalapján
Vérvakolattal megerősült
Világraszóló szép Jövendő!
Sugárzó tornya égbe csúcslik
És onnan - Isten közelébül -
Harangok zúgnak majd a légbe
S érczhangon zengik végtelenbe
A diadalmat szózatot:
Vagyunk, vagyunk!







KARÁCSONYI ÉNEK


Akkoron csillag gyúlt az égre
És rásugárzott a vidékre,
És Betlehem fölött megállván,
Egy rongyos istálló homályán
Tündöklött már a Glória:
Ott ingecskében, szép fehérben,
Feküdt a jászol szent ölében
Az Isten egyszülött Fia...

A hír bejárta a világot,
És jöttek bölcsek és királyok
És együgyűk és pásztorok:
Ott minden lélek egyetérzett
És sírt és álmélkodva nézett
És boldogan fohászkodott:
Örömöt hozván az embernek,
Dicsőség légyen az Istennek!

Ó betlehemi égi csillag,
Világmegváltó Szeretet!
Lásd, én is várlak, várva hívlak:
Jöjj, váltsd meg ezt a nemzetet!
Lásd, sírva vár egy csonka ország
És gyásza fátylát lengeti,
Ó szánd meg népe árva sorsát
S hozz végre örömöt neki:

Jöjj újra úgy, mint azelőtt,
Hozz duzzadt ágú friss fenyőt
A Tátra s Erdély erdejéből,
Az elrablottból, - a mienkből!
Ó, neked lehet és szabad, -
Neked nem állja utadat
Oláh Heródes, se cseh zsandár,
Mert a te utad magasan jár,
Te angyalként jársz, égi szárnyon,
Te átrepülhetsz a határon,
Mindenhová és mindenhonnan, -
Te sohsem voltál Trianonban...

Ó, szállj le hozzánk, égi angyal,
Ó, jöjj, kis Jézus s légy velünk,
És igazságot hozz magaddal,
És sok játékot hozz nekünk, -
Mindent, mit vágyunk álmodott:
Sok trombitát és sok dobot,
És sok-sok puskát, kardot, ágyút,
Hogy szent nevedet áldva-áldjuk,
Hozz hírt, amelynek hallatára
Itt minden szemek fölragyognak,
Boldog Karácsonyt valahára
Szegény-bús-árva magyaroknak!







LÉGY ERŐS


Ha társtalanul bolygod a világot,
Lehetsz, kedvedre, büszke vagy szerény;
Nagyhangon nem kell piacra kiállnod,
Sem marakodnod harcok fövenyén.
Virágot szedve, álmot szövögetve
Jársz gyepes úton, lombos fák alatt:
Tied a magány tündérszép szigetje,
Ahol minden hang - szívedből fakad.
Irtózva szennytől, kitérhetsz előle
Kényesen s tisztán mint a hermelin,
S a jobb érzések híveül szegődve
Csügghetsz tenlelked szent eszményein...
Ha fészket raktál, harcra hív a gondja:
Hajrá ökölre: koncot, pénzt, babért! -
Száz küzdő érdek vásárján tolongva
Lelkeddel fizetsz minden falatért.
Dölyfös tömegben sorsod: bús alázat,
Jársz aljasok közt: meghódolsz nekik;
Megfáradt lelked immár föl se lázad,
Ha porban, sárban meghengergetik.
Arcodba csapnak: mosolyogva tűröd,
Mert bús szegénység rabszolgája vagy;
Fészkedre gondolsz: erény lesz a bűnöd
S ha pénzt csörgetnek - eladod magad...
Vagy úgy téssz, mint én: zordon
büszkeséggel
Megőrzöd embervoltod hímporát,
S bár lelked tüze meg nem értve ég el,
Mégy panasz nélkül, útadon tovább.
De légy erős, hogy elviseld a bút is.
Mely szíved mélyén vádlón fölsajog:
Hogy légy bár fényben mint a csillag,
oly dús,
Úgy halsz meg, mint a legutolsó koldús,
Ki gyermekeire semmit sem hagyott.










MAGYAR ÉNEK 1919-BEN


Mint egykor Erdély meghajszolt határán
A fölriasztott utolsó bölény,
Úgy állsz most, népem, oly riadtan, árván
Búd vadonának reszkető ölén.
És én, mint véred lüktető zenéje,
Ahogy most lázas ajkadon liheg,
A hang vagyok, mely belesír az éjbe
És sorsod gyászát így zendíti meg:

Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat,
S a szívem, ó jaj, színig fájdalom...
Mivé tettétek az én szép hazámat?
Hová süllyedtél, pusztuló fajom?
Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja,
Rút becstelenség magad és neved, -
Én mit tegyek már? - romjaidra hullva
Lehajtom én is árva fejemet.

Laokoon kínja, Trója pusztulása
Mesének oly bús, sorsnak oly magyar;
A sírgödör hát végkép meg van ásva,
A föld, mely ápolt, most már eltakar;
Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem,
De kínja vád s a csillagokra száll,
Ha végzetem lett magyarrá születnem:
Magyarnak lennem mért ily csúf halál?

Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának
És sírt, vesztére, önszántábul ás,
Hol száműzötté lett a honfibánat
És zsarnok gőggé a honárulás,
Hol a szabadság őrjöngésbe rothad
S Megváltót s latrot egykép megfeszít,
Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, -
Ah, rajtunk már az Isten sem segít!

Pattogva, zúgva ég a magyar erdő,
Az éjszakába rémes hang üvölt,
Lehullt az égből a magyar jövendő,
Milljó görönggyé omlik szét a föld;
De bánatomnak dacra-lázadása
- Mint őrület, mely bennem kavarog -
Fölrebben most is egy-egy szárnycsapásra:
Még nem haltam meg, - élni akarok!

A mindenségbe annyi jaj kiáltson,
Ahány magyar rög innen elszakad;
A tízkörmömmel kelljen bár kiásnom,
Kikaparom a földbül a holtakat:
Meredjen égnek körül a határon
Tiltó karjuknak végtelen sora,
S az ég boltján fönt lángbetűkkel álljon
Egy égő, elszánt, zordon szó: soha!

Soha, soha egy kis göröngyöt innen
Se vér, se alku, se pokol, se ég -
Akárhogy dúl most szent vetéseinkben
Idegen fajta, hitvány söpredék!
E száz maszlagtól részegült világon
Bennem, hitvallón, egy érzés sajog:
Magyar vagyok, a fajomat imádom,
És nem leszek más, - inkább meghalok!

Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni,
Csak magyar földön és csak magyarul;
Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam már most porbahull;
De ezt a lelket itthagyom örökbe
S ez ott vijjog majd Kárpát havasán
És belesírom minden ősi rögbe:
El innen rablók, - ez az én hazám!

És leszek szégyen és leszek gyalázat
És ott égek majd minden homlokon,
S mint bujdosó gyász, az én szép hazámat
A jó Istentől visszazokogom;
És megfúvom majd hitem harsonáit,
Hogy tesz még Isten gyönyörű csodát itt:
Bölcsővé lesz még minden ravatal, -
Havas Kárpáttól kéklő Adriáig
Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar!

1919

Sajó Sándor - Magyar ének 1919-ben


Link

Link



MAGYAR ÉNEK...- SAJÓ SÁNDOR - KÁRPÁTIA - MIHI

Link


Sajó Sándor: Ez éltessen magyar! /Vári Kovács Péter/

Link








MAGYAR KERESZT


Keresztet vitt az úr a Golgotára,
Azóta szép s jó mind e jelben él;
Az üdvösségnek szenvedés az ára:
Boldog, ki sír és sírva is remél;
Áldott tövében megváltó keresztnek
Csak Krisztust nézzed, ne a Golgotát,
S ha gyötrött vállad sajgó kínra reszket,
Ajkad-harapva némán menj tovább.

Avagy, ha hordod magyar sors keresztjét
S tudsz magyar lenni megtiportan is;
Érezd és hirdesd: ami nincs most, lesz még,
S verdesd a szárnyad lenn a porban is;
Erdély keserve szívedből sikongjon,
A Lomnic-csúcsról lengjen rád a gyász,
Viharzó vágyad zúgjon minden ormon:
Lesz kikelet még, lesz föltámadás!

Piruljon arcod, gyúljon rá a szégyen,
Kiáltson ajkad: hallja a világ!
És vájj sebedbe, csak hadd fájjon, égjen, -
A lélek él, ha nagy hit lengi át;
Ha hitet adott Isten a magyarnak,
Csorduljon ez mint dúslevű gerezd
S legyen sarkallód minden ősi parlag
És édes terhed a magyar kereszt...

A szent jel int és hív és vár a munka,
Az út nehéz s a cél oly messze még!
A meddő gyászt a balsors már megunta, -
Küzdj, szenvedj, fáradj, ifju nemzedék!
Bús ugarunknak lesz még aratása,
Csak törjed, túrjad, magyar ifjúság,
Hogy megzendíthesd új föltámadásra
A magyar élet büszke himnuszát!













MAGYARNAK LENNI


Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Magasba vágyva, tengni egyre - lent;
Mosolyogva, mint méla őszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj;
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami:
Sokszázados bú, melyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani.

Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként föl-fölsírdogálnak,
S szálaiból a fájó képzeletnek
Fekete fényű fátylat szövögetnek
És bút és gyászt és sejtést egybeszőve
Ráterítik a titkos jövendőre
Rabmódra húzni idegen igát,
Álmodva rólad: büszke, messzi cél,
S meg-megpihenve a múlt emlékinél,
Kergetni téged: csalfa délibáb!

Csalódni mindig, soha célt nem érve,
S ha szívünkben már apadoz a hit:
Rátakargatni sorsunk száz sebére
Önámításunk koldúsrongyait
Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!

Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Küzdelmet, fájót, végesvégtelent.
Születni nagynak, bajban büszke hősnek,
De döntő harcra nem elég erősnek;
Úgy teremtődni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába:
Hogy amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés
Fölajzott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Mózest várni egyre:
Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat,
Mely végzetünknek körült átkaul,
Ránk néz merően, irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag

Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk,
Mely sírni késztő tréfát űz velünk,
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:
Egymást vádolni, egymást marcangolni!
Majd fojtott kedvünk hogyha megdagad,
Szilajnak lenni, mint a bércpatak,
Nagy bánatoknak hangos lagziján
Nagyot rikoltni: hajrá! húzd, cigány ! -

Háborgó vérrel kesergőn vígadni,
Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni,
Hogy annyi szent hév, annyi őserő,
Megsebzett sasként sírva nyögdelőn
Mért nem röpülhet fönn a tiszta légben,
Munkás szabadság édes gyönyörében, -
Hogy mért teremtett bennünket a végzet
Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!

Tombolva inni hegyeink borát,
Keserveinknek izzó mámorát,
S míg vérünkben a tettvágy tüze nyargal,
Fölbúgni tompa, lázadó haraggal, -
S mikor már szívünk majdnem megszakad:
Nagy keservünkben,
Bús szégyenünkben
Falhoz vágni az üres poharat.
Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!

De túl minden bún, minden szenvedésen
Önérzetünket nem feledve mégsem,
Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
Magyarnak lenni: nagy s szent akarat,
Mely itt reszket a Kárpátok alatt:
Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva,
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva ősök honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön-örökre!


Sajó Sándor: Magyarnak lenni

Link



Sajó Sándor: Magyarnak lenni ( Maksa Balázs)

Link



Sajó Sándor: Magyarnak lenni (Tomanek Gábor)

Link








A MAGYAR NYELV


Köszönöm, édes anyanyelvem,
Te gyönyörű, egyetlenegy,
Hogy nekem adtad hangjaid zenéjét
S megengedted, hogy szívem dobogását
Magyarul muzsikáljam;
Hogy a hangszer lettél szent érzéseimben:
Áhítatomban búgó orgona,
Búbánatomban síró hegedű,
S hogy könnyebb kedvem halk fuvalmait
A te tilinkód zendítette dalba.
Köszönöm édes anyanyelvem,
Hogy fészket raktál hallgatag szívemben:
Sasfészket büszke álmaimnak
Szent magyarságom sziklaormán,
Turbékos hangú gerlefészket
Szerelmes lelkem lombos ágán
S hogy örömeim pipacsos mezőit
Pacsirtaszóval zengetted teli...
Ó, boldogító sokszavúság,
Te lélekbűvölő varázs:
Te gordonkázó szomorúság,
Vagy füttyös kedvű vigadás:
Te ezerszínű hangszivárvány
Egy kicsi kerek ég alatt:
Tanultalak egy élet árán
És kincsemmé tanultalak!
Te vagy az áhítat zenéje,
Szerelmes szív ha csillagokba néz
S megcsordulsz, szívből ajkra érve,
Mint édes tiszta méz;
Te vagy a zengő őserő,
Ha keservekből törsz elő,
Mint bús igazság, szent harag,
S e búsan búgó szent kesergőt
Úgy zúgatják itt vizek, erdők,
Hogy magyarul visszhangzanak!
Ó, jártam én is messzi templomot;
Az Isten lelke ott is ott lobog,
De más, de szebb a hangja itt:
Ez árvaságos szűk határon
Jobban megértem és csodálom
A nagy mindenség titkait;
Itt hozzám minden magyarul beszél,
A földi hant, az égi csillag,
Az erdőn átzúgó vihar,
Fűszálra lengő röpke szél...
E hangok édes dallamán,
Még hallom, mit mond boldogult anyám,
S hiszem, mit kiskoromba' hittem:
Ha ünnephangon szól az isten,
Az ő ajkán is magyar szó lebeg, -
Te zengsz a messzi égvilágon,
Hamupipőkés árvaságom,
Én féltett kincsem, anyanyelvem,
Te gyönyörű, egyetlenegy!







MAGYARORSZÁG


Egy lovasember áll a puszta éjben,
Hívő magyarnak élő látomány:
Szúrós szemével - kard a jobbkezében.
Nyugodtan kémlel sorsunk távolán.

S megszólal. Hangja mint a gordonka zendül
S mint tenger árja távolból ha zúg:
"Holt népek sorsát vesd ki a szivedbül,
Minden lemondás gyáva és hazug.

Sorsod homálya most még rádsivárlik;
Várj tavaszig vagy nyárig...szüretig...
Akard: és lesz még jobb magyar világ itt,
Akard, és itt még csoda születik!

Akard és úgy lesz: minden a tiéd itt,
Tiéd az ország és a hatalom..."
S az éjben, mintha erdőn zúgna végig
És milljó szívből eskü szállna égig,

Fölzeng a szent szó: akarom!...

1868







MAGYAR SORS


Tiszaparton volgaparti maradék,
Veri, veri maga bűne meg az Ég;
Ha sok bűntől, - mégtöbb bútól patinás,
Egész lelke ezeréves ősi gyász.

Csodaszarvas csalogatta nyugatra,
Itt azóta száz eb marja, ugatja;
Ekevasból mindig kardot kovácsolt,
Ezer évig sírhalmok közt bukdácsolt.

Hová lett a hősi népek eleje?
Úgy elfogyott, mint az Alföld erdeje;
Átkos sorsa verte, vágta, gyötörte,
Úgy fektette magaásta gödörbe.

- Tiszaparton nem zengek már toborzót,
Gyalulják már nekem is a koporsót;
Felhős lelkem búsgondolat cikázza:
A magyar sors végképp el van hibázva.







MAGYARNAK SZÜLETTEM


Magyarnak születtem. Bölcsőm puha fája,
Édesanyám keble azzá ringatott;
Érzés ez: hatalmas, mint a tenger árja,
S mint gyöngyöző vízcsöpp, oly tisztán ragyog.
Napfényben a vízcsöpp szivárványszínt játszik,
Éppúgy ez az érzés szívem rejtekén:
Lelkes büszkeségtől könnyhullató gyászig
Ezer változatját mind átérzem én.

Magyarnak születtem. Óh e kiváltságban
Arcomon az érzés büszkébbre pirul:
Nemzeti létünkben ami fénysugár van,
Mind lelkembe árad multak ormirul!
Fenséges küzdelmek szárnyaló csodái,
Dicsőséges hősök, véres viharok!
Rajtatok hevülni, titeket csodálni-
Van-e gyönyör ennél szentebb és nagyobb?

Magyarnak születtem. Keblembe hordom
Tünt századainknak fájó örökét:
Kedvembe' ha víg is, van valami zordon,
Mint sorsunkba' mindig valami sötét...
Tűnő reményeinket úgy siratjuk egyre,
Mint a megcsalt szív a hűtlen szeretőt,
S mintha jövendőnkön mindig gyász lebegne,
Melyet egy bús végzet titkos keze szőtt...

Magyarnak születtem. Szeretem e földet
Büszke szegénységben, bús gyönyörrel én;
Más nemzet gyermeke gúnyos nyelvet ölthet,-
Nincs hivatás, szentebb, e föld kerekén!
Boldogabb nép sarja kicsinyelve szánhat,-
Ezt a csodás érzést hogy is értené!
Óh de honszerelmem gyűlöletre lázad,
Ha rút árulás tör idegen felé...

Magyarnak születtem. Gyűlölt ellenségem,
Aki köztünk él bár, mégsem él velünk;
Idegen bolygóként jár a magyar égen
S fennen vigad, míg mi némán szenvedünk;
Gúny neki érzésink tiszta szentegyháza,
Lelkén szennyes érdek, bűnös vágy hevül,
S féltett eszményinket gyáván meggyalázva
Él magyar kenyéren s ah! büntetlenül...

Magyarnak születtem. Áldom ezt a sorsot:
Dicsőség, szegénység égi végzetét;
De jött-mentnél jobban gyűlölöm a korcsot,
Aki megtagadja magyar nemzetét!
Honát pazarolva bolyong a világon,
Itthon léha gőg van szívén és szaván,-
Bús haragom üszkét a szemébe vágom:
Félre innen hitvány, ez az én hazám!

Magyarnak születtem. Szeretve, gyűlölve
Virrasztom a nemzet jogos álmait,
Érte buzdolok föl búra vagy örömre,
Érte gyúl szívemben a kétség s a hit;
Érte száll fohászom az Ég trónusához:
Adjon a magyarnak lelkes nagy erőt,
Hitvallása légyen: hűség a hazához
És szeresse bölcsen, férfitettel őt!

Magyarnak születtem! Ünnepnapon szőtted
Számomra e sorsot népek Istene!
Honszerelmem lángját fölgyújtom előtted,
Ítéld meg: hiúság nem gyúl-e vele.
És ha van még árnyék ezen a szerelmen,
Óh világosítsd meg vágyó lelkemet:
Taníts meg, és Uram, milyennek kell lennem,
Hogy igazabb, hívebb, jobb magyar legyek!







MAGYAR ZÁSZLÓ

Iskolai ünnepre


Mikor csatába viszik a katonát,
Fölesketik az ezred zászlajára:
Hogy tűzön-vízen, minden poklon át
Követi híven s harcait megállja;
S küzd, fárad érte mindig emberül,
Hogy tiszta színén soha folt ne essék;
E célért élni rendületlenül
Nehéz dicsőség, boldog kötelesség.

Ím, itt a zászló, ifjú katonák!
Esküdjetek a magyar lobogóra:
Hogy követitek minden poklon át
S egyiktek sem lesz soha árulója!
Nem kell nagyhangú esküt tennetek:
Csak nézzetek rá édes, tiszta hévvel
És dobbanjon meg ifjú szívetek
Magyarságtoknak büszke érzetével!

Hitvány, akit ez érzés nem hevít,
Ha nincs, mit szívét lángolásra szítja;
Hidegen nézi zászlónk színeit
S megszentelt selymét ronggyá aljasítja.
Ki lelke mélyén ember és magyar:
Eszményeinknek képét festi rája,
S legyen bár sorsunk gyász vagy diadal,
A harcot érte hűséggel megállja!

Nemzetlétünknek fenséges jele,
Magyarságunknak büszke foglalatja.
A honfiérzés egybeforr vele
S keble oltárán szentséggé avatja;
A csüggedőben megifjul a hit,
Edzettebb lesz a harcok lelke tőle,
Munkára serkent, bíztat és tanít
A rajta lengő bűvös szó: előre!

E szóra egykor, hősök harcterén
Csodákat művelt égő honszerelmünk;
Ma más munkára int az őserény,
Más fegyverrel kell diadalra kelnünk.
Előre! tettre! - vívd a nagy csatát
Ezernyi munka hős verejtékével:
Emeld magasra sorsunk zászlaját
A szíved, elméd, karod erejével!

Szeresd e zászlót, magyar ifjúság!
Jertek köréje, harcok katonái!
Honszeretetnek zengve himnuszát,
Szent hivatás itt hadisorba állni!
Csókdossa napfény: legyen ragyogó,
Lengesse hírnév: egész világ lássa!
Egyetlen kincsünk ez a lobogó:
Ezzel kell jutnunk szebb föltámadásra!

Nemzetlétünknek fenséges jele,
Nagy álmainknak féltett lobogója!
A szem, ha ránéz lélekkel tele,
Rebbenjen Isten kék egére róla;
S hálát rebegve míg magasba hat
A honfiérzés szárnyaló fohásza:
Keljen belőle magyar öntudat
És nyíljon ajkunk ilyen vallomásra:

E hármasszín a lelkemen ragyog,
Számomra nincs szebb ezen a világon;
E lobogót én, mert magyar vagyok,
Hűséggel védem, szeretettel áldom;
Kalaplevéve hódolok neki,
Mint a hívő a Krisztus keresztjének,
Mert magyarságom hitét lengeti,
S a jövendőt is akként hirdeti,
Hogy ő az út, az igazság, az élet!







MONDD, MEDDIG ÉL EGY KICSI LÁBNYOM.,.


Mondd, meddig él egy könny a szemben,
Egy harmatcsepp a gyöngyvirágon?
A rét füvén, az út porában,
Mondd, meddig él egy kicsi lábnyom?

- Mondom tenéked: nincs halál,
Amíg a multat álmodod:
A szent emlékek távolában
A rét füvén, az út porában
Holtig látsz egy-egy régi lábnyomot...







NAGYAPÁM

Az én nagyapám haja hófehér
Magyarországon lakunk, ő meg én,
De mégis nagyon messze van szegény.

Vannak ott erdők, szép nagy zöld hegyek,
Karácsonyfából álló fenyvesek,
Nyaralni oda mégsem mehetek.

Piros alma terem az almafán,
Abból sem küldhet nékem nagyapám,
Pedig az ő faluja is hazám.

Másképp lesz ez, tudom, nemsokára,
Ha megnövünk mi mind akkorára,
Együtt megyünk az ő falujába.

Visszavesszük a kerti almafát,
A zöld erdőt, az ős magyar hazát,
A fehér hajú szegény nagyapát.


NAGYAPÁM SAJÓ S GÖTZ A MIHI 2014

Link











NEM AKAROK GYÁVA CSENDET
/A költő legutolsó verse/

Földi ember, bús törvényül,
Vagy ifjan hal, vagy megvénül;
De sohsem túl az elégen,
Míg el nem ég, addig égjen.

Szomorú sors megvénülni,
Még szomorúbb; sutban ülni;
Nem akarok gyáva csendet,
Amíg élek, zúgok, zengek.

Meddig bírom, majd elválik,
Csak azt tudom, mindhalálig;
Csendes ember lesz belőlem;
De csak kint a temetőben.







A RAB FÖLD

Északon, erdős, kies völgyben,
Ott, ott van az én szülőföldem,
Jaj, azt a földet nem adom!

Délen, kalászos rónaságon
Ott, ott születtem, oda vágyom,
Nem, azt a rónát nem adom!

Keleten ősföld kínja jajgat,
Erdély szült engem bús magyarnak,
Ó, Erdélyt soha, senkinek!

Északra, délre, napkeletre
Nézek búsultan, keseredve:
E rab föld is az én hazám!

Születtem síkon, völgyben, halmon,
Egy kis rögért, ha meg kell halnom,
Hát meghalok,- de nem adom!







RENDÜLETLENÜL!


Most értsd a nagy szót: rendületlenül,
És zengd és zúgd, mint vihar orgonája,
S míg elszántságod izzóvá hevül,
Most végre tettel mondj áment reája!
Hiszékeny, jámbor gyermeklelkeden
Most mélabúd is szent haragra váljon:
E zordon szó most hitvallás legyen,
Hogy van helyed még ezen a világon!

Riaszd föl, szent szó, Erdély bérceit,
Verj visszhangot rá, csöndes ősi Fátra:
Még messze út a jósolt végzetig,
Ti csahos falkák bősz kopói, hátra!
A Kárpátoknak minden orma áll még,
És minket véd ott minden sziklaszál -
Még ne ijesztgess, csalfa rémes árnyék,
Még ne kísértgess, nagyszerű halál!

- Most értsd a nagy szót, árva magyarom:
Halld, ezt zúgatják sűrű fejfaerdők;
Most ne mélázgass sápadt csillagon,
Most ércbe vésd a vérrel írt jövendőt!
Sírjukból most a holtak is kikelnek,
A sírgöröngy is megelevenül -
Tört sóhajából százezer kebelnek
Ez egy szót hallod: rendületlenül!

Egy intő szótul függ most végzeted;
Légy most, mint sorsod, zordon és komoly;
Bús zengéséből meg kell érzened:
Ki most jókedvű, Istent káromol;
Most forrjon benned szenvedésid árja -
S ki koncra éhen közeleg feléd,
Villámmal égesd sápadt homlokára
A gonoszoknak Káin-bélyegét!

Megvédvén vérrel ősid örökét,
Most állj ki érte igazsággal, ésszel;
Ha meg nem óvod minden kis rögét,
Halálos önvád bús tüzében égsz el!
Hályog van már az istenség szemén is,
Ha most se tudna áldón nézni rád -
Oh, akkor bűn már itt lent az erény is,
Ki van rabolva az egész világ!

Isten vagy ember - mindegy már, ki volt,
Ki felgyújtotta ezt a bús világot;
Az életösztön harsányan sikolt:
Helyeden most kell sorsdöntőn megállnod!
Elbukni csúful?... hess el, őrület!...
Még hinni kell, hogy jobb jövőnk derül...
Múlt és jövendő, hit és becsület -
Most mind ez egy szó: rendületlenül!







SIESS, HA VAGY MÉG, JULIÁN BARÁT...


Ős Napkeletről ádáz Napnyugatra
Siess, ha vagy még, Julián barát!
Az erdőt itt már csak a csonk mutatja
S a puszta éjet eb vonítja át.

Ha későn jössz s itt nem szól már felőlünk
Csak néhány széttört ekeszarva, kard:
Szállj tengeren túl, ott még lelsz belőlünk
Bányákban néhány átkos-bús magyart.

Ott nem ekevas, - csákány éle szabdal
Szegény raboknak árva kenyeret, -
Egy darab szenet vígy onnan magaddal:
Magyar könny rajta s magyar lehelet.

Vidd Napkeletre s tedd ott ravatalra,
Legyen gyászünnep, mikor égeted:
Egy elpusztult faj végső lángja-hamva
borul a földre, melyből vétetett...







SUHANÓ


Sötétbe süppedt éjtszakákon,
Látatlanul és hallgatag,
Bokáig omló köpönyegben
Valaki lopva-kúszva lebben
S megáll az ablakunk alatt.

Falvakban, tornyos városokban
Bolyongja utcák nagy sorát:
Egy-egy ablakra rásuhanva
A bentlevőket nézi, hallja, -
Tűnődik, nem szól, megy tovább.

De hogyha zordon kedve itt-ott
Megzörrent egy-egy ablakot:
Sóhajtás hördül a szobában
S már kint a Suhanó nyomában
Árnyékként kullog - a halott . . .







SZERELEM


I.

Tanulom a boldogságot,
Kedvesemnek mondalak;
És szemedbe könny szivárog,
S rám tekintesz hallgatag.

Mért e könny szép szemedben,
Szíved, mondjad, mért remeg?
Hogy kimondtam önfeledten,
Fáj talán e szó neked?

A múltakról álmodóan
Tán bús emlék száll feléd,
S mert csalódtál már e szóban,
Többé meg sem értenéd?

Óh vagy tán üdv száll szívedre,
A boldogság könnye ez,
S édes vágytól megremegve
Így vallod meg, hogy szeretsz?

II.

Szép vagy, ha olykor jó kedved megárad,
S mosolyba fürdik ajkad és szemed;
Szebb vagy, ha elfog egy titkos búbánat,
S selyem pilládon fájó könny rezeg.

De én esengek: légy víg újra, újra,
Mert fáj nekem, ha bús vagy, oh leány
S óh legszebb vagy, ha közelebb simulva
Könnyes szemekkel mosolyogsz reám

III.

Te mosolygó bűbáj,
Te mennyei jóság!
Te ragyogó álom.
Te édes valóság!

A te szerelmednek
Napsugaras fénye
Új hajnalt derített
Szívem éjjelére.

Egész világom vagy,
Oh, mert közeledben
Az egész világot
Régen elfeledtem!







SZERELEM, GYŰLÖLET
(Ovidius, Am. III. 11.


Szerelem, gyűlölet harcot vív szívemben
S diadalmat, érzem, az előbbi lát:
Gyűlöletem hamván föllángo szerelmem,
S hordom, bús baromként, a nehéz igát.

Csalfa vagy: kerüllek, szép vagy: visszatérek,
Bűnöd messze kerget, bájad láncra fog;
Életem veled sem, nélküled sem élet, -
Magam sem tudom már, hogyan volna jobb.

Vagy ne volnál ily szép, vagy ne ilyen álnok, -
Bűnnek ily szépséget az ég mért is ad?
Ó, hogy gyűlölnélek! s im, bűvölten állok;
Száz bűnnél erősebb vagy te egymagad.

Csalfa szerelmedre s minden istenekre,
Kik megengedik, hogy szívet játszva törj, -
Szememet vakító ragyogó szemedre
S tündérszépségedre kérlek, ne gyötörj!

Szeretlek mindenképp, szeretlek mindig is, -
Önként-e vagy rabként, tőled függ csupán;
Jobb: önként is szállnom, amerre a szél visz,
Mint rabként loholnom - végzetem után ...







SZERETNÉK MÉG EGY NYARAT ÉRNI


Szeretnék még egy nyarat érni,
Egy-két hetecskét áthenyélni,
Tópartot, erdőt, rétet járni,
S egyebet semmit nem csinálni.

Tóparton ülni, napsütésben,
Nagy, boldog magamfeledésben,
Hullámain a zsongó csöndnek
Gyöngyét halászni halk örömnek.

Árnyékos erdőn, tarka réten
Tünődni sok-sok semmiségen:
Játékát nézni fénynek-árnynak,
Virágát szedni kurta nyárnak.

Időnek nemtudója lenni,
Csak járni-kelni, jönni-menni,
Napot könnyelműn elfecsélni, -
Gondatlan szívvel élni, élni!

Nyár végén aztán, bús sóhajban,
Mindentől búcsút venni halkan,
Mégegyszer mindent átölelni,
S nem bánom, - végső útra kelni...







SZOBOR A RÓNÁN


Szobor a rónán. Napkelet szülötte,
Népek nagy árján sodródott e tájra;
Sok villámló vész zúgott már fölötte,
Megbarnult arcán bús sors patinája;
Öldösték százszor, mégis most is él,
Még benne zsong a sűrű ősi vér,
Meglankad olykor, olykor fölhevül,
Áll jóban-rosszban rendületlenül.

Jó somfabotját bal marokra fogja,
Jobb könyökével úgy fészkel föléje;
Nyugodtan nézdel kéklő távolokba,
Állát lehajtva kérges tenyerébe;
Viharnak, napnak bátran szembenéz,
Szeme pilláján nincs egy rebbenés;
Kevés szavú de sohse tétova,
Szobor a rónán, - úr és katona.

Nyíló mezőkön, szótlanul merengve,
Nagy Ázsiában ilyen szobrok állnak;
Csak ő szakadt el örök idegenbe,
Számüzöttjéül ősi szép fajának;
Megárvult lelke olyan hallgatag.
Mint hegyről síkra csendesült patak,
Viharból halkult sejtelmes ború, -
Szobor a rónán, - szép és szomorú . . .

1926.







SZÜLŐFÖLDEM DALOS TÁJA...


Szülőföldem dalos tája
Magyarország bús határa;
Habjai a halk Ipolynak
Ott a völgyben sírva folynak.

Az a szép völgy hej! Mostanság
Szomorú nagy daltalanság;
Hallgat a nép nagymogorván,
Köd borong a hegyek ormán.

Síró folyó, felhős bércek,
Veletek de együttérzek!
Lelkem, mint a tél sirálya,
Száll az ismert, kedves tájra.

Lesz tavasz még, lesz még nyár is,
Száll arra még más madár is!
Adtuk könnyel,vesszük vérrel: -
Lesz még szőlő lágy kenyérrel!







SZÜLŐFÖLDEM SZÉP HATÁRA


Szülőföldem szép határa,
Meglátlak-e valahára?" -
Így tanultam, gyerek voltam:
Szót szavaltam, dalt daloltam,
Azt se tudtam, mit jelent...

Ott a völgyi szép határban
Erdőt, mezőt vígan jártam,
Hímes réten, erdőárnyon
Velem járt ott ama tájon
Ifjúság és szerelem.

Hívogat még az a tájék,
Szívem most is odafáj még,
Temetőben, süppedt sírra
Leborulnék most is sírva,
S odamennem nem szabad.

Szülőföldem szép határa,
Rab vagy te most, én meg árva;
Nem úgy van már, mint volt régen,
Bús szívemmel sírva kérdem:
Látlak-e még valaha.

Szülőföldem, Isten hozzád!
Jaj, nem vagy már, Magyarország!
Lesz tán még úgy, mint volt régen,
De én azt már meg nem érem -
Én addigra meghalok...

1921








TRIANON


Kik itt most búsan, csüggedezve járnak,
E félig élők, félig síri árnyak,
Ez embertölgyek, kínban sorvadók,
Kik rothadozva siratják a multat,
E gyermekbimbók, sírba hervadók,
Kik mosolyogni még meg sem tanultak,
Kik nem tudnak már, csak sóhajtani:
Mind, mind Trianon áldozatai.

Trianon!
A Végzet szól és lelkendezve mondja:
Megyünk mi még ama Trianonba!
Ki ott dőzsöl most vad gőgben buján,
Ott messze, túl a germán óriáson:
Hajh, számadásra vonja még Turán
És felmutatja, mi van itt rováson!
Nyugatra zúdul Napkelet fia:
Ott él az átok, - meg kell halnia!

Trianon!
E szó vijjog, mint gyásztenger sirálya,
Körmét mint karvaly agyba, szívbe vájja,
Ma: szenvedésben vergődő fohász,
Sorvasztó szégyen, sápasztó gyalázat,
De holnap, - holnap dacra lángolás,
Melytől keservünk rettenetre lázad,
És bosszú, melyben nem lesz irgalom, -
Én népem készülj! ... Jelszó: Trianon.







TRIANONI DAL


Égi törvény zúgja, bongja
Ezredévünk szent jogát;
Megüzenjük Trianonba:
Eddig tűrtünk, - nem tovább!
Ős földünkért, ős fajunkért
Van még vérünk, van tüzünk,
Ez az ország, ez az égbolt
Ezer évig a miénk volt
És miénk lesz - esküszünk!

Lélekrontó árvaságban
A remény is gyászba hal;
Megmohácsolt bús hazádban
Mire vársz még, rabmagyar?
Itt a bú már dacra csordul,
Kardélen jár s késhegyen, -
Esküszónkat Trianonba
Már az ég is zúgja-bongja
S visszazeng rá: úgy legyen!







URAS JÓKEDVEM MESSZE ELMARADT...


Uras jókedvem messze elmaradt,
Koldusan állok ködös ég alatt;
Sivárló égbolt sarat könnyezőn
Terpeszkedik a meztelen mezőn.

Vén varjú gubbaszt száraz jegenyén,
Rekedten károg, úgy köszön felém,
Részvétes hangja gúnyba bokrosul:
Hogy' tetszik lenni, méltóságos úr? ...







VAN NEKEM EGY KÖNYVEM...

Van nekem egy könyvem,
Régi kopott jószág:
Csupa zengő álom,
Csupa szép valóság.

Tízesztendős voltam:
Föléje hajoltam,
Belegyönyörödtem,
Belőle daloltam.

Büszke gyerekségem,
Érző ifjúságom, -
Benne van e könnyben
Egész magyarságom!

Álmodozva hajlok
Mostan is reája:
Áradj a szívembe
Ezer év csodája!

Áradj a szívembe
Örök szép magyarság:
Petőfi, Petőfi -
Szerelem, szabadság!

Igézet fog el egy
Szent emlékezetben -
S áldom az Istent, hogy
Magyarnak születtem...







A VÉN BOLOND


Emberek, asszonyok,
Itt vagyok, ragyogok;
Gyertek ide, verset mondok,
Ne féljetek, nem bolondot,
Csak egy kicsit eszelőset,
Csiklandozva reszelőset....

Kerekecske, dombocska,
Hargita meg Tátra -
Sokezernyi gombocska
Gurul, gurul hátra;
Ezer ördög hempereg,
Valahol egy domb van,
S én már sírni sem merek
Bolond bánatomban;
Ezer ördög rám mered,
Attól van ily nagy meleg
E magyar pokolban...

Asszonyok, emberek,
Nagykunság, Kiskunság!
Gyertek, no, közelebb -
Tudjátok, mi ujság?
Tudjátok meg: nincs már víz a Dunában,
Fönt elapadt, lent leszaladt bujában;
Minden vizünk leszaladt,
Minden hegyünk elszaladt -
Néztem, néztem - szívem majd hogy megszakadt...
Égszakadás, földindulás -
Egy a csárda, sok a dudás.
Tisza vize tán ezért oly zavaros,
Így legalább - magyaros...

Ki vagyok én, itt akárki megmondja:
Vagyok én egy okos falu bolondja;
Falum, falum, okosom,
Hol van az én somfa nyelű fokosom?
Szegény fokos, leolvadt a nyelérül,
Szegény nyele, kirothadt a helyérül,
Pedig azon, hejh! sok volt a rovás már,
Azt se tudom, mennyi veszett Mohácsnál...

Kalapom szememre vágom -
Elhervadtál, szép virágom;
Virág, virág, gyöngyvirág...
Volt itt régen szebb világ,
Nap is sütött fönt az égen -
Édesanyám is volt nékem...
- Ha bemegyek a templomba,
Ott zokogok bánatomba',
Mért öltem meg az én édesanyámat,
S mért nem öl meg engemet a búbánat!

Ha bemegyek a kocsmába,
Nóta kell a bú borába:
Húzd, cigány, a búsat -
Sirasd azt, hogy magyar vagyok,
Árva vagyok, szegény vagyok,
Koldusnál koldusabb...
Aki búsul, menjen ki az erdőbe,
Bús gerlice lehet ott kint belőle;
Ha nem illik bús gerlicemadárnak,
Válasszon egy jó faágat magának -
Én is mennék, hej, de mire kiérek,
Csak azt látom: egész erdő leégett -
Erdő, erdő, ég az erdő!...
Hajhó, csudaszép volt!
A pokol tüze szétfolyt
A sötétben,
Riadás a nagy éjben,
Odafönt vörös égbolt!
- Ég a magyar erdő!
Magyarok, befelé!
Nincs út kifelé!...
Nyaldosva közelgnek az álnok
Kígyószemű lángok:
Sziszegnek a szörnyek,
Reccsennek a törzsek,
Pattognak az ágak,
Sír az avar -
Benn ég, aki benn van,
Jaj neked, magyar!...
Félrevertem száz harangot,
Riadozva szállt a hangjok,

Kongva-bongva, zengve -
Elolvadtak a harangok,
Elnémultak mind a hangok,
Üszkös kötél maradt a kezembe'...
Leégett a magyar erdő,
Benne égett múlt, jövendő,
Minden kincsem ott veszett az erdőbe',
Magam mért is menekültem belőle?
Fecskeszárnyú gyászkabátom
Mással én már föl nem váltom,
Bár a színe zöldbe sárgul - jaj be kár!
Így vall most a szegény úrra,
Ez tanultság, ez kultúra,
Svábbogárból így lesz lassan cse'bogár.

No, bolond - mit nevetsz?
Vigasztalj meg, ha szeretsz,
Ha hiszed, hogy kivirul még valaha
Ez a magyar Szahara.

Csitt!
Jer közlebb egy kicsit,
Titkot mondok:
Temetésre szólt az ének,
Nem hallották, csak a vének,
Vén bolondok;
Nagy halottat vittek, vittek.
Tudjátok-e, kit temettek?
Engem, téged, mindnyájunkat:
Ezeréves országunkat;
Beleölték vérfolyóba,
Tették hármas koporsóba,
Mint egykor a hun királyt -
Sírba vitte saját népe,
S azt se mondja: be kár érte -
Senki egy jajt nem kiált...
Én se!... én már kacagok,
S ha kacagok, kinek arra mi gondja?
Nincsenek már magyarok,
Én se leszek halott ország bolondja!

Ejhaj, igyunk rája!
Úgyis elnyel a sír szája;
Gyáva népnek nincs hazája -
Világ népe mind megveti,
Még az ég is kineveti -
Úgy kell neki, úgy kell neki! -
Így kell szegény vén bolondnak
Sírva porba hullni,
Sírni, jaj, hogy ilyen népnek,
Ilyen jónak, ilyen szépnek
Mért kell elpusztulni...

1923







A VERÉB


Bús ősz borong a Kárpátok alatt,
Dermesztve napfényt, szárnyas bogarat;
Ködfátylas csendben hallgat a határ,
S te már úton vagy, jó gólyamadár.

Indulsz te is már, sürgő fecskeraj,
Hisz igazad van, - éhen itt ne halj;
Hisz igazad van: szomorú az ősz -
S ha új tavasz lesz - újra visszajősz.

Könnyű szárnyúak hasznos igaza:
Hol sok bogár van, ott van a haza;
Szomorú, felhős magyar ég alatt
Mit keresnétek, kényes madarak?

Itt őszre jár most, aztán jön a tél,
Verébhad itt majd koldulgatva él;
Lent, messze délen most van kikelet,
S ti nem lehettek hitvány verebek

Könnyű szárnyúak, jó - csak menjetek!
Én a verébről mondok éneket,
S dicsérem ezt a kicsi madarat:
Koldús, kopott, de hű és - itt marad!

Zord télen, majd ha éhség kergeti,
Jut kenyeremből morzsa is neki,
Szelíden hívom: jöszte közelébb
Osztályos társam, szürke kis veréb!

Lásd, egy a sorsunk, ez köt engem is:
Hűség e földhöz zordon télben is,
S bár soh´se érjünk enyhébb sugarat
- Szenvedve, sírva, ha így van megírva,
Élünk-halunk a magyar ég alatt!


Sajó Sándor - MAGYARNAK LENNI - Válogatott versek

Link


















 
 
0 komment , kategória:  Sajó Sándor   
Címkék: belegyönyörödtem, magyarságunknak, nemzetlétünknek, magyarságtoknak, csillaghullásos, gyermeklelkeden, magamfeledésben, gerlicemadárnak, gránitkoczkákká, szivárványszínt, selyemszövetén, gyászmagyarkák, fölsírdogálnak, honszeretetnek, magyarországon, eszményeinknek, pacsirtaszóval, hangszivárvány, meghengergetik, visszhangzanak, szárnycsapásra, koldúsrongyait, karácsonyfából, végesvégtelent, mindközelebbre, honszerelmünk, gyászmagyarok, gyöngyvirágon, rendületlenül, újjászületést, szoborszerűen, szegénységben, világmegváltó, századainknak, gyermekbimbók, vérvakolattal, utókor előtt, hervadt gyöngyvirágon, földi vágy, minden-titkok édes, ember mindent, büszke bércoromra, völgyek rejtekében, legszebb csúcs, fátyolos bérc, régi álom, fátylas messzeségben, szívembe emlék, szívekre hint-e, nagy utczán, vágy sebes, szivembe emlék, Sajó Sándor, SAJÓ SÁNDOR VERSEI, Bartha József, BEETHOVEN LELKÉT RINGATOM, MESSZI BÉRCOROMRÓL, DRÉGELYI VÁRROM, FÖLD MIND AZ ÉN HAZÁM, HINNI KELL, Ezeréves Magyarország, HARANGSZÓ AZ IPOLY PARTJÁN, Kisfaludy-Társaság Bulyovszky-díjával, KARÁCSONYI ÉNEK, Világmegváltó Szeretet, Oláh Heródes, Boldog Karácsonyt, LÉGY ERŐS, MAGYAR ÉNEK, Havas Kárpáttól, SAJÓ SÁNDOR, Vári Kovács Péter, MAGYAR KERESZT, Csak Krisztust, MAGYARNAK LENNI, Maksa Balázs, Tomanek Gábor, MAGYAR NYELV, MAGYAR SORS, MAGYARNAK SZÜLETTEM, MAGYAR ZÁSZLÓ, Rebbenjen Isten, NAGYAPÁM SAJÓ GÖTZ MIHI, AKAROK GYÁVA CSENDET, VAGY MÉG, JULIÁN BARÁT, Vidd Napkeletre, SZERETNÉK MÉG EGY NYARAT ÉRNI, SZOBOR RÓNÁN, Nagy Ázsiában, SZÜLŐFÖLDEM DALOS TÁJA…, SZÜLŐFÖLDEM SZÉP HATÁRA, TRIANONI DAL, Megüzenjük Trianonba, Esküszónkat Trianonba, URAS JÓKEDVEM MESSZE ELMARADT, NEKEM EGY KÖNYVEM,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Tudjátok ?
Belétünk a Sárkány évébe, béke vagy nagyobb háború vár ránk?
Még zöld a chili paprikám, ha beviszem a lakásba tovább fejlődik?
Tényleg hasznos gyógynövény a csalán?
Mi a teendő a novemberi Rododendron bimbóval?
Az álmoknak valóban van jelentése?
még több kérdés
Blog Címkék
A gyomorrontás tojással is kez...  Dóró Sándor: Tétova lét  A magukat nyílt és őszinte emb...  Facebookon kaptam  Könnyáztatta asszonysorsok  Esti kép  Facebookon kaptam  Csendes éjszakán  Facebookon kaptam  Fújjad márciusi szél . . .  Meghitt estéken . . .  Amikor 5 éves voltam,  A gyász  Aranyosi Ervin: Súgom a békét...  Facebookon kaptam  Alvó cica  A magyar sajtó napja március 1...  "Úgy hívnak minket, hogy "Az Ö...  Boldog ünnepeket kívánok minde...  Facebookon kaptam  Szeüleidtől tanultad  Rendhagyó tavaszköszöntő Horto...  Az ünnepről  A magukat nyílt és őszinte emb...  Benned is ezerféle szín van  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  A csonk és a facsemete  Nem foghatunk rá minden sérülé...  Facebookon kaptam  Gősi Vali - Tükre lennék...  Facebookon kaptam  ...és mégis ráismersz  Facebookon kaptam Cs Ildikótól  Keresd azt a valakit,...  Szent-Györgyi Albert gondolata  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Isten áldja  Meghitt estéken . . .  Házi botox  Facebookon kaptam  Hernádkakon tánccal ünneplik m...  1848. március 15-én  Nagy László - Szerelem emléke  Könnyáztatta asszonysorsok  Március  Sajnos ezt elBalogozták  Mély, puha álom - sárga féltés  Könnyáztatta asszonysorsok  Ne feledjük: a föld jóval több...  Könnyáztatta asszonysorsok  Dóró Sándor: Ma  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Várnai Zseni - Petőfi márciusa  Rochefoucauld - a bölcs  Atyám !  Üdvözöllek az oldalamon  Facebookon kaptam  Szent Pio atya!  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Alvó baby  Fújjad márciusi szél . . .  Intelem  Könnyáztatta asszonysorsok  Fújjad márciusi szél . . .  Szép estét kedves látogatóimna...  Facebookon kaptam Cs Ildikótó...  Mi a különbség  Őri István - Dal az életről  Akit mindenki lenéz, nem tarto...  Őri István - Dal az életről  Facebookon kaptam  Sötétség és világosság  Aranyosi Ervin: Március 15. a ...  Boldog ünnepeket kívánok minde...  Hernádkakon tánccal ünneplik m...  Lelkünk mélyén rejlik legnagyo...  Facebookon kaptam  Nemzeti  Illuziói ne legyen senkinek, a...  Mi a különbség  Ez a miénk!  Facebookon kaptam  Amikor 5 éves voltam,  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Mélységes szomorúsággal  Akinek vaj van a fején...  Sajnos ezt elBalogozták  Petőfi Sándor - A tavaszhoz  Facebookon kaptam  Nemzeti  Nem mindegy  1848. március 15-én  Alvó baby  Benned is ezerféle szín van 
Bejegyzés Címkék
utókor előtt, hervadt gyöngyvirágon, földi vágy, minden-titkok édes, ember mindent, büszke bércoromra, völgyek rejtekében, legszebb csúcs, fátyolos bérc, régi álom, fátylas messzeségben, szívembe emlék, szívekre hint-e, nagy utczán, vágy sebes, szivembe emlék, elhullt véren, mult mint, omló várfalon, völgyön méla, kicsi város, domb mögé, szülőföldem énnekem, ismert tájon, múltnak híre, jobb jövendő, zord falat, nagy csodát, szörnyű nemlét, fejünkön csapkod, nagy magyar, végzet rajtunk, szíve megbocsátó, hangok kergetődzve, harangszó dallamán, ifjú rózsa, érzést &#8211, négy harang&#8230, égen elviharzó, hangok árja, négy harang, kéklő végtelenbe, szebb jövendő, csonka ágra, szebb Jövendő, nagy-nagy olvasóba, hosszú ezredév, melyen sorsunk, csúcsra végre, nemléttől megiszonyodva, világ homlokára, lesz majd, ezredévnek kőalapján, diadalmat szózatot, rongyos istálló, jászol szent, csonka ország, magány tündérszép, jobb érzések, legutolsó koldús, fölriasztott utolsó, hang vagyok, csillagokra száll, szabadság őrjöngésbe, magyar erdő, éjszakába rémes, magyar jövendő, mindenségbe annyi, tízkörmömmel kelljen, érzés sajog, fajomat imádom, lelket itthagyom, ország lesz, üdvösségnek szenvedés, szárnyad lenn, magyar kereszt, meddő gyászt, magyar élet, nagy hegyek, fájó képzeletnek, titkos jövendőre, múlt emlékinél, szabadító Mózest, tiszta légben, tettvágy tüze, üres poharat, hangszer lettél, kicsi kerek, élet árán, áhítat zenéje, zengő őserő, nagy mindenség, földi hant, erdőn átzúgó, messzi égvilágon, puszta éjben, gordonka zendül, hősi népek, magyar sors, tenger árja, vízcsöpp szivárványszínt, , ,
2024.02 2024. Március 2024.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 21 db bejegyzés
e év: 69 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 566
  • e Hét: 6910
  • e Hónap: 33533
  • e Év: 170905
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.